B mint bosszú

Mielőtt megpróbálom a szemetek elé tárni, hogyan mozgatott meg a Timitől kapott születésnapi ajándék, a (Fumax által méltó formában kiadott)  V mint vérbosszú, Alan Moore és David Lloyd kultusz-képregénye (ami amúgy kettős szülinapi ajándék - évekkel ezelőtt egy angol kiadást már kisírtam Timitől, mondván: ezt úgyse adják ki soha magyarul...), megosztok itt egy csokor olyan részletet, ahol a bosszúról ógtam-mógtam könyvek és filmek alapján. Hogy amikor a képregény olvastának élményét mesélem, azt az önmagában laboratóriumi, mégis, meglehetősen magvas (életünkbe növeszthető) tanulságokkal terhes mesét, már ne kelljen...

...A gonoszaink sokkal izgalmasabb, színesebb alakok, mint a kívánt mintakövetés jó gyerekei – a motivációik összetettségét jobban szeretik a színészek is, ami lássuk be, nem csoda. Ebben a színjátékban övék a legtöbb jó mondat… Rajtuk - már csak a formátumuk okán is - érdemes és élvezet bosszút állni. Hiszen általuk az is nagyon jól látszik, honnan érkezik a mesélés nyugati módjába a kötelező bosszú – mintha ez volna az egyetlen, Ázokra és Vánokra, óriásokra és törpékre (mondjuk így: bárkire) nézve következetes szabály: Sérelem ér? Bosszút kell állni! Olykor kiváltható, olykor nem sikerül, olykor további bosszúkat szül az idők végezetéig, olykor magát az idő végezetét szüli… Ez a mára klisévé koptatott panel (meggyőződésem) leginkább innen kerül a kultúránkba. Jöhettek azzal, hogy máshol, más mítoszokban is jelentőségteljes volt – de én erre azt válaszolnám: csak itt egyetemes. (Neil Gaiman Északi mitológia)

Kuroszava filmje, imádom - a
bosszúálló szerepébe eső szamurájjal 

...Az északi regék világa önmagában komplett szellemi kontinens, elképesztő gazdagsága és az európai kultúrára tett hatása kétségtelen, a középkori szerzetesek által olykor meglehetős tehetséggel az új hithez igazított régi regéktől a romantika újrahangolt, polgárian erényes Wagner-operáin át a mai popkultúra számos produktumáig él és hat (nem beszélve róla, hogy mennyire gyökere például a filmes személyes bosszúk elégtétel-voltának ez az egykori értékrend…).  (Völsunga saga)

...Mi mindig megöltük az isteneinket – avagy legalábbis a képzeteinket róluk. Az istenfiak a meséinkben mindig megölték az istenatyákat – Zeusztól Odinig. És az emberek a teljes ismeretlen „egyetlenéig” mindig megölték az isteneiket, hogy aztán máshol keressenek és találjanak pótapákat. Például a szikár és névtelen ismeretben – a tudásban és rendszerben, az anyagban, amelynek az értelem csak puszta rendszerhibája. A negyedik részben Nike és Leyla teremti a világot, amiben Amir a főszereplő; aki pótapára lel Branko Blitva, a Multiconfessional Mixte Danube Ironfly FC focicsapat menedzser-tulajdonosa személyében, de aki csaknem elveszíti mindazt, amit megtalálhat – aki addig áll vesztésre, amíg le nem küzdi az ősi reflexeket. Amíg le nem mond a bosszúról. Bilal világának kisistene az ő reakcióit követve alakul végképp egyfajta emberiség-mentorrá az ítélet művészien kifinomult, sújtó ökléből - amikor Amir lemond a bosszúról. Rengeteg szépséget rejtő gondolat – meglehetősen morbid pontossággal képre álmodva. Ha nem lenne teljesen őrült a párhuzam, ezt mondanám: Nike és Leyla (Rawhloe bábáskodása mellett) teremtett világának Amir egy személyben a Káinja és Ábele. (Enki Bilal: Négy? Utolsó felvonás)

Paul Kersey enged neki...
ha írnék róla, ennyit írnék róla

...Baelish-t is felzabálta a maga szarkavaró ördöge – amit különben hozzá kicsit méltatlannak érzek, jobb taktikusnak gondoltam annál, minthogy így figyelmen kívül hagyja a Háromszemű Holló jelenlétét (aki visszamenőleg is mindent lát…). Siratni nem fogom, éljen a megint megélt és kiszolgált olvasói bosszúvágy. Mert erre viszont a leggonoszabbul rájátszik a sorozat – főleg Arya figuráján át. Aki miután kiválasztódott (volna), hogy egy bitangul beteg módon kifundált halálisten sújtó keze legyen, úgy döntött, hogy ő mégiscsak egy bosszúvágyó Stark. Vicces, hogy tömegek rajonganak a kicsi lányért, aki amúgy egy hideg fejű, szívtelen tömeggyilkos. Emlékszem, ezt először abban a bájos jelenetben láttam benne meg, amikor a harmadik évad vége felé a Véreb meg akarta enni a kocsmában azt a kurva csirkét – csak nem hagyták neki a Lannister-katonák, élükön azzal a kedves figurával, Polliverrel, aki még a második évad elején szúrja torkon a kiscsajtól elvett Tűvel a járóképtelen Lemmyt. Ahogy a csirkevacsorán Arya a visszaszerzett pengével és az egykor kiejtett szavakat megismételve nyakon szúrja Pollivert, megjelenik az arcán az egész szituáció maradéktalan élvezete. Hogy aztán erre a sokat dédelgetett hajlamra ráüljön a teljes kiképzés a Sokarcú Isten templomában… a vége: itt van nekünk egy kedves, szerethető tömeggyilkos. Valahol röhej, de Martin megmutatja általa, hogyan tudunk stílussal vert gyilkosoknak szurkolni könyvben és filmen, Leon a profitól Don Corleonén át Block bérgyilkosáig – felépíti az egész indokrendszert… Nem kellene elfelejteni, hogy ugyanezen az alapon rajonghatnánk a Balkán összes ikonikus halálosztójáért, ott például bizonyos helyeken évszázadokra visszamenő, gyönyörű tradíciója van a vérbosszúnak… (morfondírozás Martin írói hozzáállásáról)

John McClane egy darabig azt hiszi,
hogy ez bosszú... megállhattak volna itt.

...Amerika sok mindent álmodott magáról az álmodói tollán és kameráján át. Nem csak a happy end-et, hanem a bosszút is – a sérelem okán érzett jogos dühöt szinte társadalmi elégtétellé konvertáló személyes bosszút. Talán a bosszút álmodta-álmodja többször – hisz még bizonyos nívó felett sem tud lemondani róla. Nem hiszem, hogy az első két könyv után ne éreznéd, olvasótársam, e könyv reménybeli olvasója, hogy ne éreznéd ki a balladai hangból, a felépülő baljós érzetekből, hogy lesz-e bosszú e történetben, s ha lesz, milyen lesz. Meg kell értened, ez a könyv nem épít a meglepetés erejére. Áradó, központozást nélkülöző mondataival oda sodor, ahova az előérzeteid vezetnek. Ebben a könyvben kutyák kergetik a kutyákat – egymást maró elvadult egykori és jelenlegi szolgák. Nézd, ahogyan felépül. Mert erről szól a mítosz. Felépül és lebomlik a városba belovagoló magányos igazságosztó mítosza. Mert alapjában hamis. Lehetne boldog véget hazudni neki, sokféle boldog véget lehetne – de minek? (Cormac McCarthy: A síkság városai)

...Alexander hazaér. A feszültségbe, egy gyilkosság keltette, robbanással fenyegető helyzetbe – ahol a rokonai épp bosszúra szomjasan kutatják Zamira nyomát. Aki (lebeg a képek közt a tudás) lehet, hogy Alexander, és az azóta megözvegyült albán asszony: Hana szerelemgyereke. Az anya kéri a lehet-hogy-apát, szabadítsa ki a lányát, akit időközben a macedónok elfogtak és egy pajtába zártak. Alexander tenné a dolgát, de rajtakapják. Eldördül a lövés. Eső esik a nyitott szemekre. Zamira menekül, rohan a kolostor felé… körbeértünk, ott vagyunk megint a történet elején. Mert ez egy végetlen, soha nem múló kör. Az idő se ment előle, ez volt száz éve, ez lesz húsz év múlva, bosszúra bosszú, áldozatra áldozat – a hegyek között, amelynek lakóit az Isten is elsiratja. (Eső előtt - film)

Nem akkor nem ott, nem azon, de
bosszú (is lehet belőle...)

...Hollywood befigyel, és nemcsak itt. Ez az egész személyes bosszú-szál idegesít. A kortárs akciómozikban ez a westernből örökölt (persze jóval korábbi, mondjuk homéroszi gyökerű) klasszikus motiváció rendre afféle legitimáló izéként funkcionál, hogy a jófiú végre minden skrupulusát félrerakva gyilkolászhasson a szemünk láttára. A mi erkölcsi- és vérszomj-kielégítésünk érdekében, amolyan kettő-az-egyben akciós orgazmust okozva. Rommá közhelyesedett klisé, de nem tudnak leszokni róla, amolyan jolly joker, a magyarázkodások kényszere helyett a kőegyszerű sablon. Emberek! Azog halott! Az akkor még kamasz Vaslábú Dáin megölte! Még a játékidő kezdete előtt! Nem kell minden filmbe egy nagyformátumú, ikonikus rosszfiú! Most má’ szabhatjuk – velünk lesz még két filmen át… (Hobbit - Egy váratlan utazás - film)

...Elég sok posztban foglalkoztam ezzel az igen ingerlő toposszal, a személyes bosszúval, a nagy, társadalmat érintő kérdések árnyékában. Hogy miért van egyáltalán szükség rá - hogy hogyan legitimálja a jelenlétével az erőszakot akciófilmtől sci-fin át romantikus drámáig. A pozi hős önvédelemből, és jogos bosszújától hajtva öl (konstatáljuk mi is: a nézők, nem szégyellt, kéjes élvezettel). Legyen hidegen tálalva, vagy szeresse valaki forrón: a bosszú a film színes szélesvásznú világában korántsem nemtelen. Az igazságszolgáltatás mérlegébe kucorogna, sőt, olykor nyíltan Justitia szerepében tetszeleg. Miközben kb. a noártól mintegy belenyugszunk abba is: a beteljesült bosszú pótszer, nem teljesülhet ki. A nagy társadalmi megoldatlanságok keservét édesítő pótszer marad. Ez egy alapvető filmes toposz: a magányos hős elindul, hogy elégtételt vegyen: bosszút álljon a valóságon. S az is egy alapvető filmes toposz: hogy a bűn szervezete legyőzhetetlen, csak kis, személyes elégtételek szerezhetők. Alig van ma olyan film, főleg akció, vagy krimi, ahol e két vezetőszár mögé ne kötnének cselekményi lovat. Amúgy a szocialista könyvkiadás tán legnagyobb sikerembere: Szilvási Lajos is folyton ezzel a toposszal játszott az egyszerű(sített) társadalomrajzaiban... (X - Arendszerből törölve - film.)

A név... ugye. Bár a világmentők a világpusztulás után
hogy a vérbe állanak bosszút (...és kin)?

Arról nem is beszélve, hogy a mesteremnek tekintett Hamvas tanítása szerint minden történetbe forduló szavunk, minden mesénk valójában elégtétel-mese: bosszú a valóságon. Hamvas Béla szerint ebből is fel kellene ébredni - mert nem felnőtt dolog a dédelgetett sérelmek szülte cselekvésben létezni. …a féreg nem igaz: ez a hős másik oldala. A hős sem igaz: ez a féreg másik oldala. Összetartoznak. Nincs Én; ez a világ másik oldala… foglalja össze a Kirkegaard Szicíliában esszéjében. Ezen olvasat szerint a számomra legfontosabb mesék is voltaképp megejtett bosszúk a valóságon...

Ennyi alapozást megérdemelt. Következőnek (holnap) V jön és a vérbosszúja.