Fredrik Backman: Mi vagyunk a medvék

Van aki ahhoz ért, hogy újrakezdje. Van aki meg ahhoz, hogy nem hagyja abba... Ez az ő (az író) „ahogy lehet”-je: szükség van azokra, akik hordoznak még valamiféle értékrendet. Mert a válság, amiben vagyunk, nem elsősorban gazdasági, nem az elidegenedés, és az erre adott kollektív őrületválaszok, nem a politikus pragmatizmusa és az üzletember természetes korrupciója, nem a széthulló családok, közösségek, és mesterségesen összefércelt pótközösségeink teszik – ez itt elsősorban az értékek válsága. Ezért tűnik időszerűtlennek az, akinek még van egyfajta értékrendje. Ezt az Itt járt Britt-Marie kapcsán írtam le, és most a medvék kapcsán többször is eszembe jutott. Fredrik Backman szereplőinek derűje-borúja alatt az a makacs értékrendekhez-ragaszkodás. A másik arcában: az a kapaszkodás, ami a körülmények romlása közben kényszerből lesz erénnyé. Ahogy egy község kapaszkodik az erdőben az egyetlen lehetséges kiútba, a sportba, ami majd visszahozza a befektetőket, újra térképre helyezi Björnstadot, megtermi a jövőképet, ami nélkül csak a sorvadás van. Meg a kapaszkodás a nem abbahagyásba.

Nem véletlen, hogy feljött, hogy folyamatosan eszembe jutott a korábbi regény - ott is az elfogyó vidék lakói kapaszkodtak, s ott is a sportba. Komoly különbség, hogy a hokit a focival ellentétben ismerem és szeretem. Tényleg kérlelhetetlenül indulatos és durva - nyíltabban, felvállaltabban az, mint a gyepen labdakergetés. De iszonyat sűrű, teli szemmel alig követhető csodákkal, sokkal bonyolultabb csapatjáték, nézőként is a koncentráció őrületes fokát feltételezi. Gondoltál már rá valaha is Ramona, hogy milyen furcsa játék ez a hoki? Szabályok, jégpálya... ki talál ki ilyesmit?... Valaki, aki fegyverrel rendelkező, részeges emberek kezébe olyan hobbit akar adni, ami nem közveszélyes? - találgat az idős kocsmárosnő. Nyilván igaza van - a játék jelenére rávetül ez a sűrű, sajátos múlt. Aki tud korcsolyázni, érti, miért kell annyira gyakran cserélni a játékosokat: csak addig vagy a koncentráció és fizikum maximumán, amíg ezerrel pörög benned az adrenalin. Így aztán ez a játék zabálja a szervezetet - 30 éves korára a hokis tényleg veterán. Ez azt is jelenti: nem adódik túl sok esélye, hogy a legjobb lehessen a posztján, a csapatában, a világon - ha elszalasztja, annyi volt. Nemcsak egy sérülés - egy elkövetett hiba a mérkőzés utolsó perceiben véget vethet a karriernek. Tény, aki ennyire sűrű pillanatok bűvöletében nő fel, az könnyen máshol húz határt, máshogy éli meg a gátlásait - például annak tényleg nehéz bizonyos, felfokozott helyzetekben nemet mondani. Ami persze (ha tény, ha nem) nem mentség. Semmire nem mentség.

Mert a mese egy pontján egy a közösség minden reményét vállán hordozó kamasz nem bír a vérével. Mert akit bántott, abból a lehető legrosszabb pillanatban szakad ki a története. Mert az erőszak összes aspektusát megkapod ebben a regényben a szinte szikével pontosra metszett indokoktól, a "hogyan jutottunk idáig"-tól az áldozathibáztatásig. Ami itt egy közösség önvédelmi reakciója is - hiszen saját magukat is áldozatnak tekintik. Backman gyönyörű, sokszereplős (sok-főszereplős) pókszövetet mozgat, úgy, hogy szinte alig csal - a legütnivalóbb szereplője is kap legalább egy emberi pillanatot az összetört családi kép szilánkjai felett. Rengeteg megfigyelt és megértett emberi reakció kell hozzá, hogy valaki így meséljen - hogy ne lógjon ki a tanmesei lóláb. Vannak, akik úgy vélik, még így sem elég szigorú velünk - nos, egyfelől ez nem skandináv krimi, másfelől viszont tény: aki ennyi empátiával lesi az embertársait, annak a részvétlenségben lakhat a vakfoltja. Mindenesetre az eddig olvasott könyveit figyelembe véve szerintem a Mi vagyunk a medvékben jutott a legközelebb a felszámolásához - a kérlelhetetlen kényszerek felmérésével, amik a részvétlenséget, mint önvédelmi reakciót megszülik.

Nem szívesen fejtegetném itt a cselekményt, mert gyönyörű, ahogy felépül. Példaszerű, ahogy az író a főbb hőseit vezeti, bele az elmesélhetetlenbe - amit aztán megint azokkal a magányosan, külön tördelt, koppanó mondatokkal mesél el mégis, amiket az Ovéban, meg a Nagymamám azt üzeni, bocsban megszerettem. Példaszerű, ahogy a környezet, a közösség tagjai megélik a történteket - személyenként is az összes megélhető reakciót, elutasítástól a szégyenig. Backman tud valamit: szörnyű dolgok történnek velünk időnként, ha akarjuk, ha nem, veszteségek és védhetetlenségek - de akkor lesznek tragédiává, ha nem változunk tőlük.

Egy márciusi késő este egy tinédzser fogott egy dupla csövű sörétes puskát, kisétált az erdőbe, odanyomta a fegyvert egy másik ember homlokához, és meghúzta a ravaszt. Az ilyen kezdőmondat után nagyon komoly tehetség kell, hogy az olvasás minden pillanatában ott lüktessen benned ez a szinte balladai várakozás, hogy egy pillanatig se felejtsd el: ide tartunk. Backmannak sikerül: aprólékos, olykor gonosz, kíméletlen, reális, de szeretettel és emberismerettel megrajzolt, dilemmákkal teli-hagyott úton vezet. Következzék hát a történet, hogyan jutottunk el idáig. Olvassátok el!

Kiadó: Animus

Fordította: Bándi Eszter

Rövidre vágva # 17 - Könyves vegyes

Muriel Spark: A közönség bálványa

„Mi más lenne az ember személyisége, mint az a hatás, amit másokban kelt?”

Muriel Spark méltatlanul elfeledett szerző, akinek könyvei az antikváriumok párszáz forintos ládáiból kerülnek elő leggyakrabban mostanában – pedig megérdemli a figyelmünket. Már a tavaly olvasott Célszerű lődörgés is bőven több volt, mint bűbájos bölcsészregényke, amire számítottam – okos, cinikus humor, mély emberismeret és markáns társadalomkritika nagyon angol visszafogottságba csomagolva. Mindez fokozottan igaz A közönség bálványára, ahol a médiakritika mellett még e keretként alkalmazott visszafogottság is pellengérre kerül.

A közönség bálványa nem más, mint Annabel Christopher, a közepesen tehetséges vidéki színésznőcske, akinek jó eséllyel egész életében másodvonalbeli színdarabok és apróbb mellékszerepek jutnának, ha nem akad meg rajta az olasz sikerrendező, Luigi Leopardi szeme és nem csinál belőle egy csapásra „brit tigrisasszonyt”. Az átlagos kinézetű, átlagos tehetségű, átlagos vérmérsékletű angol lányzóból a filmgyár profi marketingeseinek hála világsztár lesz, visszafogottsága a visszafojtott szenvedély jelévé válik, sikertelen színész-forgatókönyvíró férje pedig irigyelt-lenézett utánfutóvá. És itt kezdődnek a bajok. Mert a sikerekre féltékeny férj szó szerint semmitől sem riad vissza, hogy romba döntse a szerepbe túlságosan is belefeledkezett feleség karrierjét.

Hogy Annabel karrierje megtörik-e vagy főnixként kiemelkedik a lángokból, az jószerivel lényegtelen – Spark olvasatában sokkal érdekesebb, hogy vajon valóban a hatásból áll-e személyiségünk, amit másokban keltünk. Annabel átalakulása, ahogy a jelentéktelen szürke egér elhiszi, hogy ő valóban tigrisasszony, egyszerre ijesztő és lenyűgöző: ahogy meg tudjuk vezetni önmagunk is azzal, hogy másnak láttatjuk magunkat, úgy léphetünk át saját árnyékunkon és vezethetjük meg akár a minket „kitalálókat” is. Cinikus, kritikus és nagyon okos – ma, a „fake it ’til you make it” korában minimum tanulságos olvasni. És nem utolsó sorban roppant szórakoztató.

Jo Nesbø: Vér a havon

Rövid és ütős skandináv krimire vágytam, hát megkaptam. Nesbø szokatlan kisregénye olyan, mint egy segélykiáltás: zavaros, csapongó mese egy szerelmes bérgyilkosról, aki teszi az egyetlen dolgot, amiben jó, egészen addig, amíg meg nem jelenik a színen a mindent felkavaró nő, aki miatt aztán rossz embert öl meg és igazi noir-hangulatú összeesküvésbe keveri magát.

Olav, a diszlexiás irodalomrajongó bérgyilkos végzete eleve elrendeltetett: az első ifjúkori gyilkosság után természetes módon sodródott a bűnelkövetők világába, ahol előbb derült ki, mi mindenre alkalmatlan (bankot rabolni, prostikat futtatni, droggal kereskedni) mint hogy mi az az egyetlen terep, ahol profi: a gyilkolás. Magánélete nincs, hol lakik, senki nem tudja, még neve sincs, egyszerűen Olav. Költői módon el tud gyönyörködni a hóba olvadó vérben és hajlamos áldozata családjának juttatni a honoráriumát. Mintha csak műkedvelésből ölne.

Aztán ott van a siketnéma Maria, akinek fülébe titkokat suttog a metrón. Aki mellett mégis csak jobb lett volna megmaradni a felszínen is, mintsem beleszeretni a főnök feleségébe. Ahelyett, hogy kinyírná. Szánalmas-költői-lázálmos kis viszonyuk egyenes úton halad az összeomlás felé, ahol már nem az a kérdés, hogy Olav ellovagolhat-e a naplementébe a gyönyörű nő oldalán, hanem hogy túléli-e bárki ezt a kalandot. Noir-ujjgyakorlat a jelen egyik legsikeresebb skandináv krimiszerzője tollából – egy este alatt elolvasható, különösebben mély nyomot nem hagy, de ráerősít az ezerszer olvasott tanulságra: sose szeress bele a nőbe, akit meg kéne ölnöd (kár, hogy Olav nem olvasott noir-klasszikusokat).

Fredrik Backman: A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb

Ha már ujjgyakorlat… A jelen egyik legérzékenyebb sárkányszelídítője e kisregénynek álcázott novellában úgy beszél gyászról, elengedésről, elfogadásról, hogy miközben ujjgyakorlatnak tűnik nem egyszer, óhatatlanul összeszorul a torkunk és potyognak a könnyeink tőle. Ő így gyászol. Ilyen egyszerűen, szűkszavúan, mesébe fojtva azt, ami máskülönben kimondhatatlan. Fogalmam sincs, gyászol-e egyébként. Nem tudom, a mesébe oltott fájdalom miből táplálkozik – de azt tudom, hogy Gaiman óta senkinél nem éreztem ennyire egyértelműen: igen, így kell harcolni a minden sarokban ránk leselkedő démonok ellen. Ilyen egyszerűen, szűkszavúan. Elfogadva azt, ami úgyis ránk ugrik. Mosolyogva kitárni a karunkat és azt mondani neki: én kész vagyok megbirkózni veled.

Borzasztó nehéz feladat megmutatni, milyen az a veszteség. Mi az a veszteség. Annak, aki olyan szerencsés, hogy még nem tapasztalta, csaknem lehetetlen. Lehetsz te bármilyen empatikus, beleérző, érzékeny lélek, amíg nem élted át, fogalmad sincs milyen az a tátongó lyuk a bensődben. Backman írásában érzem a potenciált, hogy meg tudja mutatni – hogy taníthasson gyermeket, elfogadni az egyre nehezebben hazataláló szülőt, nagyszülőt; hogy taníthasson felnőttet, megbarátkozni a józan ésszel soha fel nem foghatóval. Hogy mind elveszítjük egyszer a hazafelé vezető utat. Érzem a potenciált, mégsem tudok teljes szívvel bízni benne, hogy nem lesz pusztába kiáltott szó: mert épp a veszteségeim mutatták meg, mennyire értetlenül, elutasítóan, korlátoltan áll a külvilág e veszteségekhez. Több Backman kéne, jóval több, hogy ilyen érzékeny írásokkal felvehessük a harcot a másik fájdalmával szembeni közöny ellen.

Fredrik Backman: A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb

Én nagyon szeretem Fredrik Backmant. Talán mert már Ove történetében is éreztem, hogy egy rétegében a könyveit terápiás céllal fogalmazza, önmagának. Hogy az írás számára egyfajta megértése is a vele történteknek. Talán ezért érezzük meg a meséiben a velünk történtet is – talán ettől válnak a meséi annyira könnyen személyessé. Nem tudom… azt igen, hogy kicsit a személyes ismerősöm lett; a folyton jobbat remélő, ügyetlen jót akarásával, a szelíd noszogatással, hogy figyeljünk oda és ne hagyjuk szó nélkül. Ne hagyjuk szó nélkül a bántalmazást, a viszonyokba csempészett akarnok hatalmat, a szabályokba rendezett önkényt, ne hagyjuk szó nélkül a közönyt. Figyeljünk oda és ne hagyjuk szó nélkül – még a gyöngéd csalásait is rendre elnézem neki, annyira közel jött, annyira elhiszem neki, hogy tényleg minden szavával jót akar.

Én nagyom szeretem, és most talán az eddigieknél is jobban. Amikor egy elengedett kezű mesében megmutatja: milyen, amikor hiába figyelsz. Milyen az, amikor eláll a szavad – amikor szó nélkül kell hagyd a tévesztést, a hibát, a rossz beidegződések sérüléseit. Mert a lassan sötétbe csukódó elme már nem tudja követni azt, amit nem hagynál szó nélkül. Már csak követheted ezt a lassú becsukódást – hiszen a napot se kérheted meg, hogy megszakítsa a pályáját: hiszen nem kérheted a napod, hogy ne alkonyodjon. Veszteségek ütöttjeként mondom: ez a könyv el tudja mesélni, milyen ez a veszteség. Amihez semmiféle elégtételt nem tudsz kifundálni – mert a mese végén az unoka és a fiú kénytelen elbúcsúzni az apától.

Veszteségek ütöttjeként mondom, hogy ez egy gyönyörű, méltó búcsú. Pedig Fredrik itt is csal, ugyanolyan szelíden, ahogyan szokott – talán kénytelen volt csalni: most a kellő távolsághoz, hogy egyáltalán le tudja írni ezt a nagyon sokrétegű búcsút. Hogy ne hagyja szó nélkül, el kellett játsszon azzal a valóságba hazavezető úttal, ami az elmére csukódó éjszakában valóban egyre hosszabb. Amelyben egyszer tényleg nem jön el a reggel – és akkor más irányba kell elindulni, nem haza. Látom, kedves Fredrik, hogy neked a haza: a szeretteid. Hogy ezért annyira pokolira nehéz elengedni azt a kezet, amelyik (sokkal teljesebben) az unoka kezére kulcsolódik. És hogy ennyi szó kellett hozzá – éppen ennyi neki hagyott szó; játék elmével (ami nem a tiéd) és becsukódással (ami a tiéd is), emlékekkel (igen, érzik: személyes) és hiányérzetekkel (igen, ezekről is érzik).

Rövidke írás ez amúgy. Ami nem is baj. Nagyon könnyen fogyasztható. Azt remélem, megérinthet olyanokat is, akik még nem kényszerültek ilyen veszteségek elviselésére – azaz a magam részéről érzem ebben a könyvben a potenciált, hogy megérintsen olyanokat is. Hogy a veszteség bennük se maradjon nyílt seb. Hogy elviseljék, ahogy elengedi a kezüket a távozó – hogy megtanulják: az elengedéshez mind a két oldalra szükség van. Hogy nekik is el kell engedniük azt, akinek a haza vezető útja minden reggel egyre hosszabb. Furcsát mondok – lehet, hogy ezt a könyvet a gyerekek kezébe kéne adni. Az unokák kezébe. Mert olyan mondatok vannak benne, amiket követni tudnak, mert olyan szituációk, amelyekbe beleélhetik magukat. Olyan dolgok, amiket szerethetnek. Olyan dolgok, amik távol tartják a medvéket.

Szerettem kézbe venni ezt a szellősen szedett, de igényesen kötött kis kötetet. Szeretem, ha valami ilyen: megadták a módját. Illik a többi mellé. Mégis – lehet, hogy jobban szerettem volna, ha egyszerűbb kivitelű és olcsóbb ez a kötet, hogy minél több kézbe eljuthasson. Hogy minél többen olvashassák: Van egy kórházi szoba valahol egy élet végén, aminek a közepére valaki felvert egy zöld sátrat. Egy öregember fulladozva, ijedten ébred ott, fogalma sincs róla hol lehet. Egy fiatalember ül mellette, és azt suttogja: Ne félj!...

Kiadó: Animus

Fordította: Bándi Eszter

Rövidre vágva #16 – Csökkentem a várólistám

Christopher Moore: Bolond & A velencei sárkány

Chris Moore az a szerző, akit néha nagyon bírok, néha meg nagyon nem, de amikor igen, akkor is hajlamos vagyok túladagolni magam egy könyvnyi hülyeségétől és aztán pár évig felé se nézni. Eddig megjelent két Shakespeare-kiforgatását egymás után olvastam, úgyhogy most úgy érzem teljes joggal mondom azt hogy kösz, Chris, egy darabig ne találkozzunk… Mindazonáltal baromira élveztem! A fülszöveg olyan kis óvatosan fogalmaz azzal a „fenekestül felforgatja a Shakespeare-kánont” dologgal; Zoli interpretációjában ez úgy néz ki, hogy „seggbegyalázza a Bárdot”; a tökéletesen értelmetlen irodalmi igazság meg valahol tán a kettő között van. Shakespeare élt, él és élni fog, művei meg mint egy nagyképű kórus, amely nem tudja befogni a száját, ordítanak a folyamatos feldolgozásokért. Kiforgatásokért, átírásokért, újramesélésekért, aktualizálásokért, ahogy tetszik… Aktuális téma ez nálam, végre úgy tűnik kihevertem a gimiben mesterségesen ránk erőszakolt Hamlet-értelmezések és a kötelező jelleggel évente megtekintetett Shakespeare-darabok sokkját úgyhogy most épp sokadik Shakespeare-korszakomat élem. És nem győzök csodálkozni egyrészt azon, mennyire szerteágazó a Bárd hatása a popkultúrára (is), másrészt azon, micsoda indulatokat tud kiváltani a vaskalapos rajongókból minden mű, ami nem eltartott kisujjal és cérnakesztyűben nyúl a „szent szövegekhez”. Moore e tekintetben a tökéletesen obszcén állatorvosi ló: csúcsra járatott tiszteletlenséggel, a történet, a szereplők, a kor, a motivációk lehető legszabadabb kezelésével, történelmi pontatlanságok (balfaszságok) tömkelegével, a mondanivaló szemérmetlenül vicces aktualizálásával valamint jó adag káromkodással és kufirccal meséli el a tragédiák alulnézetét. Rég röhögtem ennyit. Amúgy szerintem Shakespeare is betegre röhögné magát Tarsoly, a bolond kalandjain. Mondjuk szerintem azokon is, akik őt magát vitrin mögé zárnák…

 Fredrik Backman: A nagymamám azt üzeni, bocs

Ajajjj, hogy ez mennyire nehéz menet volt… Ove két éve akkora sokként döntött le a lábamról, hogy sokáig nem akartam, egyáltalán nem akartam olvasni Backman többi regényét, hiába rajongott Zoli a nagymamáért és Britt-Marie kalandjaiért is. Éreztem én, hogy Ove nálam verhetetlen. Azért a kíváncsi kisördög persze itt motoszkált, úgyhogy egy gyenge pillanatomban jött Elsa és a mesék birodalma. Hát, én jó könyvvel rég szenvedtem ennyire. Hogy nehezen csiszolódtunk össze, az enyhe kifejezés – sokáig mérhetetlenül irritált Elsa (utálom a gyerekfőszereplőket, azt hiszem…), még inkább a nagymama (én az Ove-típusú mogorva öregembereket érzem magamhoz közel állónak, nem az ilyen hiperaktív szabályszegő jófejnagymamákat…) és halálra idegesítettek a „kastély” életképtelen lakói. Ha meg meghallanám egy hétéves szájából, hogy a reggel átment facebook-státuszba, hát én biztos lekevernék neki egyet :P Jól mutatja a történethez való viszonyomat, hogy sokáig az anya és Britt-Marie karakterét bírtam a legjobban. Aztán persze ez átfordult, és egyre többször hümmögtem magamban helyeslően, ahogy kikerekedett hogy melyik küldetés kihez visz és milyen mesét tár, itt-ott meg is hatódtam, a végére pedig tiszta szívből szurkoltam, hogy Elsának sikerüljön megmenteni a kastélyt. Szóval Backman megint megvett magának. De azért messze, nagyon messze van ez a könyv az Ove-varázslattól. Ám mivel a sok sérült szereplő közül épp a kiállhatatlan hárpia Britt-Marie karakterét találtam a legérdekesebbnek, az ismerkedést folytatom az ő történetével…

Neil Gaiman: Kilátás az erkélyről

Sokat viccelődtem egy időben azon, hogy vannak olyan sikerszerzők, akiknek még a bevásárlólistáját is kiadnák a kiadók (míg másoknak meg bezzeg a tök jó könyveiket sem – nyilván valami ilyen összefüggésben került ez szóba…); na, Gaiman pont ilyen szerző. Gyakorlatilag teljesen mindegy, mit ír, akkora és annyira elkötelezett rajongótábora van világszerte (itthon is) hogy úgyis elolvassák. Nem tagadom, én is közéjük tartozom – nem is csupán amiatt a néhány zseniális regény miatt, amit letett az asztalra, hanem amiatt a lelkes, olykor szinte gyermeki, máskor rémségesen tudatos és profi attitűd miatt, ami minden leírt szavát áthatja. Itt egy ember, aki szerelmes a szavakba, a leírt és elmesélt történetekbe, a mítoszba, ami éltet és hitet, reményt, célt ad. Nem mondom, néha én is gondoltam már azt, hogy megélhetési bűnözés amit csinál, hogy a „szerelmes a szavakba” védőernyője alatt mindent leír, ami eszébe jut, nem törődve a saját maga által állított mércével, hogy ismétli önmagát és sosem tudja már megugrani saját legnagyobbját… Mégis mindig visszatérek hozzá, mert egyszerűen jó olvasni. Iszonyú könnyen ismerek magamra a szavaiban és szerintem ezzel a világon több millió könyvmoly van így. A Kilátás az erkélyről kötete kicsit a fent említett bevásárlólista-kategória. Nagylelkűen esszéknek nevezett cikkek, beszédek, bevezetők, megemlékezések gyűjteménye. Rövid kis szösszenetek ezek többnyire, több témakör köré csoportosítva, ám mind ugyanarról szól: a szavakról, a történetekről, az irodalomról és művelőiről. No és persze magáról Gaimanról. Aki e kötet tanulsága szerint legalább annyira szeret saját magáról beszélni, mint irodalmi hőseiről és kedvenc könyvesboltjairól. Amivel nincs is semmi baj – mert amíg valaki ennyire tűpontosan és minden szépelgés, hamis önáltatás és olvasóbarát félrebeszélés nélkül látja saját műveit (is) és azt, hogy jó eséllyel biza túl van élete legjobbján, arra azt mondom, írjon nekem amit csak akar, én elolvasom. Gaiman olyan, mint egy jó haver, aki ha hülyeségekről beszél, akkor is élvezem, mert tök jó vele beszélgetni.

(A címekbe belinkeltem Zoli korábbi posztjait a könyvekről. Olvassátok...)

Fredrik Backman: Itt járt Britt-Marie

Hosszú, egyforma éveken át rend és tisztaság. Vasalt ingek, pontosan hajtogatott zoknik, szódabikarbóna, tisztítószerek. Egy lakás, amely otthon, burok, menedék és mentsvár. A házban, ahol mindenki hisztis boszorkánynak tart. Ahol felnőttek a gyerekek – és akik nem, azok sem szorulnak egy hisztis boszorkányra. Aki időnként kiáll az erkélyre, és hagyja a szélnek, hogy (kulturált keretek között, hiszen nem vagyunk állatok) eljátsszon a frizurájával. Hosszú, egyforma éveken át – csak úgy maradnak hosszan egyformák, ha az ember időnként félrenéz. Ha nem akarja érteni, mit jelent a férje ingén a parfümillattal keveredő pizzaszag. Viszont így is eljöhet a nap, amikor nem nézhet félre többé. Amikor lépnie kell. Ha úgy tetszik, ugornia. Ahogy Britt-Marie ugrik, némiképp kényszeredetten fejest az életéből, a férjével, Kenttel közösen formált (olyan-amilyen) elefántcsonttoronyból – az ismeretlenbe. Elfogadva az egyetlen állást, amit ajánlanak. Elindul, hogy rendben tartsa Borg, egy válság verte, felszámolódó település véletlenül még működő ifjúsági otthonát.

Tartottam ettől a könyvtől, mert Britt-Marie-t egy szemernyit sem szerettem jobban az előző történet, A nagymamám azt üzeni, bocs végén, mint az elején – tartottam tőle, hogy nem fogom tudni ennél jobban megszeretni. Féltem, hogy ez a könyv lóg majd az előzőn, és kicsit zavart a világépítés (feltételezett) módja, ahogy az alternatív valóság a szereplők tovább csetlése-botlása árán majd terjeszkedik. Vakaróztam tőle, no. Főleg amikor a fülembe jutott, hogy még szerelmi háromszög is lesz benne – úgy éreztem magam, Fredrik Backman bedől a trendeknek, ahogy bárki más; ráadásul elkezdi úgy használni a maga menazsériáját, ahogy boldog emlékezetű Rejtő Jenőnk tette: humorral avagy sem, de álomország pátoszába mentve a reménytelenség elől a mesét.

Nem kellett volna tartanom tőle. Először is: szerintem ez a könyv önmagában is tökéletesen megáll, és bár ajándékokkal (és előítéletekkel) gazdagabban, rétegeit mélyebben simogatva olvasod, ha ismered a hétéves Elza és szuperhős nagymamája történetét, nélküle is érteni. Minden pillanatát. Másodszor: valójában tényleg folyik itt egyfajta párhuzamos világépítés, de a „hogyan kellene” finom követeléseit e könyvben az írója gyönyörűen horgonyozza az „ahogyan lehet” keserves tények által markolt valóságába – még annyi szirupot se hagyva a történetben, amennyi az előzőbe jutott… Harmadszor: így kell elképzelni azt a bizonyos háromszöget is – szirup nélkül. Milyen érdekes, hogy így is működik. Úgy kell elképzelni, hogy hangosan lehet röhögni a szavakon, amik képekké robbannak a fejben. Úgy kell elképzelni, hogy ez a mese egy ponton kitépi a szíved. Egyszer csak megérted: tényleg egy ilyen mániáiba csontosodott hisztis vén banya tudja az ilyen helyzetet túléltetni a többiekkel – mert akármilyen nevetséges formában is, de a birtokában van egyfajta értékrend.

Van aki ahhoz ért, hogy újrakezdje. Van aki meg ahhoz, hogy nem hagyja abba. Ez a harmadik könyv, amit Fredrik Backmantól olvastam, most már látom: számára ez a legfontosabb közölnivaló. Ez az ő „ahogy lehet”-je: szükség van azokra, akik hordoznak még valamiféle értékrendet. Mert a válság, amiben vagyunk, nem elsősorban gazdasági, nem az elidegenedés, és az erre adott kollektív őrületválaszok, nem a politikus pragmatizmusa és az üzletember természetes korrupciója, nem a széthulló családok, közösségek, és mesterségesen összefércelt pótközösségeink teszik – ez itt elsősorban az értékek válsága. Ezért tűnik időszerűtlennek az, akinek még van egyfajta értékrendje. Ez jelenthet megcsontosodást, rugalmatlanságot, igen. Jelenthet egy mániákusan elrendezett étkészletes fiókot. De figyelmet is. És bátorságot, hogy szóljunk, ha sérülnek az értékeink. Hogy ne hagyjuk sérteni őket – fura ez: hogy valójában ne hagyjuk sérteni egymást. Mert akinek van értékrendje, az a maga szemében (akármennyire nem tűnik úgy) értékes. És aki értékes a maga szemében, az a másikban is megkeresi azt az értéket, ami köré rend szőhető.

S ha az a foci, akkor a foci. A foci kényszeríti őket, hogy engedjék továbbmenni az életet. Mindig jön egy újabb meccs. Egy újabb évad. Mindig ott az álom, hogy lehet jobbnak lenni. Varázslatos játék… drukkolni – abból könnyen lehet kollektív őrületválasz. De ha játszol, akkor játszol. Az egész testeddel a játékra figyelsz, és elfelejtesz minden mást. Soha nem késő felismerni: túlságosan régen játszottál olyat, amire az egész testeddel kellett figyelni. Jó kis könyv ez! Eszembe juttatta, milyen, hogy valójában milyen ugrani. Nem valami kivételes teljesítménybe, amire majd az egész világ figyel. Csak akkorát, ami kis lépés az emberiségnek, de hatalmas ugrás – nekem.

Kiadó: Animus

Fordította: Bándi Eszter

A továbbiakat csak saját felelősségre (és olvasás után) javaslom!

Az ember, akit Ovénak hívnak - film

Nem titok, hogy elfogult vagyok. Nagyon szerettem Fredrik Backman könyvét, sőt, ezt a könyvet mind a ketten nagyon szerettük; nehéz volna most pár mondatban összefoglalni, mi minden szólt mellette – azért megpróbálom: úgy épült iróniából és szeretetből előttünk ez a nehéz fegyelmű öregember, úgy formálódott beszüremlő múltból, kicsinyes elégtételekből, feleslegesen mindig vállalt konfliktusokból, fájdalmasan friss gyászból és megalázó szeretetlenségből, hogy a könyvben nemigen maradt hely pátosznak és giccsnek. Volt benne szelíd írói csalás, ahogy az író odanézte az empátiát, a toleranciát a szomszédsága, a szeretni való lúzerek életébe. Az idiótán idillit szinte; a másik iránti türelem  képességét azokba, akik a dolgokhoz úgy amúgy képtelenek. Ove közvetlen lakókörnyezete, a friss szomszédság, Parvaneh, a férje, a lányaik – a tolatni, szerelni, a hétköznap kihívásainak megfelelni képtelen szomszédság volt e formájában a szelíd írói csalás maga. Hisz az író általuk szőtte a valóság keserű, ironikus keretébe a mesét: képzelte oda általuk az elégtételt, ahova kell – akkora empátiát álmodott Ove köré az író, amitől a végén visszavonulót fújt az embertelenség is, mert nem bírt el ekkora együttérzéssel. Az iróniából és keserűségből épült szöveg, a pokrócdurva megjegyzések, a keresetlen, jól hangban tartott, visszafogott, közvetlen stílus ezt a mesét horgonyozták ügyesen – hogy ne fújja el a pátosz egyfajta naplementés giccsbe.

A könyvet nem ismerők kedvéért: Ove 59 éves, Saabot vezet. Mélyen megvet mindenkit, aki képes Volvót vásárolni, nem is beszélve azokról, akik érthetetlen okból német, vagy (jézusom!) francia „járműre” szórják el a pénzük. Ove tiszteli és betartja a szabályokat, és ezt várná el mindenki mástól is. Amibe beleértendő, hogy ha akciós kuponnal vásárol az ember virágcsokrot (kettőt 70 koronáért), akkor az egy csokor ára 35 korona. És nem ötven. Mégis, kinek van szüksége két csokorra? - kérdi Ove a döbbent eladót, aki nem érti. Nem érti ezt a kötekedő vénembert, aki nem megy el szó nélkül a mi kifacsarodott logikáink mellett. Soha. Egyik mellett se. Aki egyedül maradt, negyven év házasság után, munka nélkül negyven év munka után (természetesen ugyanazon a munkahelyen töltve az éveket…) – és aki a felesége után igyekezne. Mondjuk ki: meg akarna halni. Csak folyton közbejön valami. A tolatni képtelen, vezetni képtelen, életvezetni képtelen szomszédok, a felesége egykori diákja, egy srác a Kebab-bárból, aki festi a szemeit – akik nem boldogulnak olyan egyszerű, gyakorlatias dolgokkal, amivel Ove igen…

Meg kell mondjam, az általánosan használt jelenkori filmnyelv okán nem vártam a mozitól túl sokat – egy érzést kerestem a filmen is, avagy pontosabban nem hagytam az időnként elszabaduló pillanataitól kiszakítani magam ebből az érzésből. Hadd ne menjek bele, miért nem érzem a jelentőségét, hogy ez skandináv film, hogy milyen esetleges kortárs filmes párhuzamokkal játszik, hogy más frissen ott forgatott történetekkel milyen viszonyban van - beleértve a Száz éves embert… - lévén ez annak a háztájnak a meztelen mainstreamja, inkább rokon a Hollywood diktálta filmes megoldásokkal, mint a skandináv mozi-világ bátrabb határeseteivel, a nyelv amin beszél ilyen értelemben egyáltalán nem feszeget határokat. Szóval egy érzésbe hagytam ringatni magam a film által – amely annyira azért közel állt a könyv kiváltotta érzésekhez, hogy ne legyen zavaró a különbség.

Persze nem ugyanaz. Hiszen az író stílusa, a könyv egyik sava-borsa, ahogyan Backman elmeséli a meséjét, az a film nyelvén csak rendkívül áttételesen jeleníthető meg, ha egyáltalán... Szerintem a legtisztábban a környezetét gát nélkül leidiótázó morgás, a pökhendi ingerültség pillanataiban sikerült – és a visszaemlékezések mélyen elfogódott, érzelmeket kényszeresen azonnali cselekvésbe fordító pillanataiban. Amikor az öreg Ove (Rolf Lassgard) nem érti, miért nem logikus az akciós mennyiség feléért az akciós ár felét fizetni… ahogy aztán a temetőben odamorogja a sírnak: „kért csokrot hoztam… de nem lesz rendszer belőle.” Ahogy a fiatal Ove (Filip Berg) fordítja a cselekvésbe a kirobbanni készülő örömöt, amikor a feleségétől megtudja: apa lesz. Vagy amikor nem fogadva el az utolsó utáni visszautasítást sem, maga akadálymentesíti az iskolát, ahol a felesége végre taníthatna. Én főleg az ifjú Ove, Filip Berg játékát csodáltam, azt a pár pontosan elfogott, alig látható rezzenést az arcon, ami ebből a rezzenéstelenséget és érzelemmentességet sugárzó figurából szinte úgy préselődik ki, mindig az akarata ellenére… A történet másik filmes pólusával, Parvaneh-vel persze az öreg Ove morog – azért az is magasiskola, amit Bahar Pars  összecsetlik-botlik ebben a szerepben… és szerintem ő az egyetlen, aki a pátosz olykori pillanataiban is megőrzi a hitelességét.

Mert azért pátosz van. Mivel (úgy különben igen helyesen) a narráló hang keveset szerepel, pátosz van. Kicsit bántam, hogy az utolsó képsorokra már szinte csak az maradt. De csak kicsit bántam, és jobbára utólag… akkor és ott meg voltam hatódva, és hálás voltam a filmeseknek. Hogy a jelen mozis filmnyelvi környezetben el tudták mesélni az egyik kedvenc kortárs boldogságmesém. Ami úgy és akkor is boldogságmese, hogy torokszorító a végén.

Fredrik Backman: A nagymamám azt üzeni, bocs

Szuperhősök márpedig minden hétévesnek járnak.

Elza nem ért a hétévességhez, de van egy nagymamája. Aki szuperhős. Életeket mentett, embereket gyógyított szerte a nagyvilágban. Azt mondják rá: eleven a korához képest – de ezt valójában úgy értik: rém idegesítő, sőt, dühítő. De nem ezért szuperhős Elza szemében: hanem mert mindig ott van a számára. Teljes testtel és a szabályok, törvények, szokás és tabuk teljes figyelmen kívül hagyásával. Egy ilyen nagymama felér egy hadsereggel. Amíg a „hadsereg” szíve, tüdeje, minden egyebe bírja. Mert Elza (aki mindjárt nyolc, de a nyolcévességhez se ért) egyszer egyedül marad. A nagymamája nélküle utazik a titkos nyelvvel rejtegetett hat mesebirodalomba. Elutazik Miamasba – Elza nélkül.

Holnaptól kezdve kiküldelek a legnagyobb kincsvadászatra, aminek valaha is a részese voltál, bátor kis lovagom. Készen állsz?

Lehet készen állni az ilyesmire? A veszteségre? Ahogy a hiánya helyére odasorakozik mindaz, amit a nagymama jelenléte eltakart – mindaz, amiről nem mesélt Elzának senki. Sem rendszerető, intézményt vezető, „mindenben a nagymama ellentéte” anyja, sem zavarba ejtően (jól beilleszkedett autista módjára)  működő, saját új családját igazgató apja, sem a szomszédok: a mogorva taxisofőr, az alkoholista nő, a férfi, aki hangtalanul jár és úgy tűnik el, mintha ott se lett volna… Britt-Marie főleg nem, ez a kenetteljes vénkisasszony-szerű liba, folyton telefonba üvöltöző párjáról: Kenről nem is beszélve. Ez egy átlagos ház. Többé kevésbé. Ahol furcsa mód mindenkinek a láthatón túl mutató köze van a nagymamához.

Aki nem mesélte el az unokájának a titkos nyelvükön, amit valójában zsigeri mód szégyellt. Persze azt se, amire büszke lehetett. Mást mesélt a titkos nyelvvel, és a titokzatos nevekkel – egy egész mesebirodalommal. Ahol minden mese a kicsit másból táplálkozik. A kicsit másból, amiből a világ valójában áll, az apró különbségekből, amiket elfelejtünk, hogy kimondhassuk bármire, bárkire: tipikus. Miamas, ahonnan a mesék származnak, Mibatalos, a harcosok földje, amely elpusztult a háborúban – az összes mesebirodalom valódi, hiszen valódi sorsok mesélődnek bele. Elza különös kislány: koravén, ezért kiközösített és kergetett – a szülők, tanárok által szőnyeg alá söpört csoportos gyerekerőszak futni kényszerülő áldozata. Ő a hibás: nem illeszkedik be. Nem hagyta a nagymamája, aki értékrendet adott át, s a mesebirodalmakkal valóságokat mesélt – nem hagyta, hogy beilleszkedjen a világunk szokásos hazugságrendjeibe.

Meg kell védened a Kastélyt, Elsa

Még jó, hogy nem egyedül. A kislány megszólítja a nagymama (s az ő) életében élőket - át kell adja a címben is álló üzenetet. Valahol rákényszerülnél te is, olvasóm, hogy reagálj – ha eléd penderül egy fitos orrú hét (majdnem nyolc) éves, és komolyan, komolyat kérdez. Azonnal eldőlne, milyen ember vagy: elmismásolnád-e a választ, elkennéd hatodjára, hetedjére is - mert ez a hét (majdnem nyolc) éves nem adja fel. Választ szeretne – és komoly válaszokat kap. Ezért komoly írói teljesítmény, hogy elsősorban derű árad ebből a könyvből! Holott egy hétéves (na jó, majdnem nyolc) szemével és szavaival nagyon szigorú dolgokról (is) mesél. Valamiért folyton eszembe jut Brunella Gasperini és az ő nagyon olasz famíliája – nagyon más, nagyon másként más, de mégis: abban a mediterrán családbombában lüktetett ennyi egymás felé vállalt (durcás, nyűgös, kelletlen – de létező) figyelem.

És Elsa körülbelül itt hozza meg a döntést, amitől az egész reggel teljesen átmegy facebook-státuszba…

Mert ez egy átlagos ház, de csak annyira, amennyire bármelyik; ahova egy makacsul jótét lélek összegyűjti az élet által elé sodort traumásokat. Háborútól poszttraumás veteránt, veszteségét alkoholba göngyölő, segíteni képtelen segítőt, bántalmazott anyát a gyermekével – odarakja a segítségre szorulót az orrod elé. Őket jobbára nem akarjuk látni, holott jelen vannak a saját átlagos házinkban is, csak körül kell nézni; nehezen szólíthatók meg, és még nehezebben bírhatók szóra – sokszor nem köszönik meg a figyelmet, holott rászorulnak. Meg kell tanulnunk a hétévestől ezt a törhetetlen bizalmat. Amivel leküzdi a saját szorongásait, hogy odaállhasson a kerülendő elé – mert másképp nem lehet segíteni. Adott esetben magadon se. Bármelyikünk élete fordulhat úgy, hogy elkerüljük az életünkkel való szembenézést – bár jutna minden átlagos házba ilyen nagymama és ilyen Elsa…

Mert minden mese végén van egy sárkány.

Még szerencse, hogy valójában a nagymama mesebirodalma nem hat, hanem hét királyságból áll. Amikor olvastam, nem gondoltam erre (nem hagyta a könyv, hogy így gondoljak bármire is…) – de most, rálátva az egészre, látom: Fredrik Backman isten kegyelméből való nagymamája úgy meséli a kislánynak a meséket, ahogy korokon át az öregek az unokáiknak. Arra használja a mesét, amire való. Gondolj bele, olvasó: az egykor megszülető népmese mesélője ugyanígy építhette a mesébe a gyerek által is látott-tapasztalt borzalmat, hogy megvilágítsa annak értelmét – vagy hogy pusztán szoktassa a gyereket az életben való jelenlétéhez. A mese életre felkészítő, sötétségeinket megvilágító gyertyafény volt – és ugyanígy megvolt a maga aktuális rétege, a gyereknek közvetlenül szóló azonnali esemény- és világmagyarázat. Ez elveszik - ahogy a mesélő személye, s hogy kinek mesélte - sőt, akár a mese maga is; hiszen csak azokat a meséket mesélték mások is tovább (a hallomás torzító továbbadásával), amelyeknek volt az ilyen aktualitáson túl mutató érvénye is. Ma a fogyasztásra szánt mesével jobbára álomba ringatunk. Ez is fontos, gondolj az esti mesére; az álmok szőnyegét is szőni kell – de az ébrenlétét is szőni kéne, a gyerek nyelvén. Backman megmutatja, ezt hogyan kell. Úgyhogy miközben ezt a könyvet mindenkinek ajánlom, különösképpen a kezébe nyomnám minden nagymamának (minden mesélő felnőttnek) – hogy adaptálja a maga életébe Fredrik Backman nagymamájának mesélés-módját. A világmagyarázó mesekitalálást. Mert minden mesében ugyan valójában nincs sárkány – de amit a sárkány jelent, az körülöttünk él ma is. És a mesélő felnőtt dolga, hogy a gyereket ne érje készületlenül a létezése.

Köszönöm, hogy az olvasóm vagy! A te furcsa ízlésed nélkül minden valószínűség szerint kénytelen lennék rendes munka után nézni. Itt, egyedül itt nincs igazad, kedves Fredrik. Ez megint egy igen rendes munka.   

Kiadó: Animus

Fordította: Bándi Eszter

Az ember, akit Ovénak hívnak, és a férfi, akinek könnyű dolga volt...

Nagyon könnyű dolgom volt Ovéval. Mert van szerencsém személyesen ismerni. Nem ugyanígy hívják, de mivel egy éven át gyűrtük az ipart egy munkahelyen, volt alkalmam megismerni a kérlelhetetlenségét, az igazságmániáját, a törésig szilárd rendjeit: fizikait, erkölcsit, etikait. Azt, ahogy a tulajdonos értésére adta, hogy balfaszságot csinál, ahogy nem hagyta lerázni magát – minden Don Quijote-i makacsságát volt alkalmam, a magam Sancho Panza-i bőrén is érezni; de nagyon szerettem vele dolgozni, mert olyan volt, mint egy tökéletesen beállított Saab. Nem hibázott szinte soha (napokig rágta magát, ha mégis), és amit megcsinált, az kérem meg volt csinálva (napokig rágta magát, ha mégsem). A szava szentírás volt, ön-azonos volt – mit beszélek: most is ugyanúgy azonosul azzal, amit kimond. Ha nyersen, ha sértőn, ha olykor a pokolba is kívántam érte. Mert a maga kifacsart értékrendje szerint (amely valójában nem facsaródott, nemzedékek óta nem – inkább a világ csavarodott ki magából az apák leszármazási rendben szigorúan továbbadott értékrendje körül), szóval a maga értékrendje szerint mindig igaza volt. Ráadásul. Időnként meg tudtam volna ölni érte. De ha kéne valaki, akkor elsőnek őt hívnám.

Nagyon könnyű dolgom volt Fredrik Backman szövegével. Ezek a mondatok könnyen gördülnek. Nincs bennük attrakció. Ahogy megszületnek, úgy kerülnek elénk, mintha nem lenne rajtuk semmi cifra, utólagos öltöztetés, igazítás. Nem tudom, mekkora munka lehet megtartani ezt a keresetlenséget, amely olyan, mint Ove élete – egy tagolatlan, mégis megunhatatlan, gyönyörű tőmondat. A stílus a szereplőé – és ettől hallatlanul vicces. A helyzetkomikum fele csak a helyzeté, a másik fele abból fakad, ahogyan elénk kerül. Beköltözhetünk egy fejbe, amely nem úgy működik, mint a miénk. Ezt teszi velünk a stílus, a könnyen olvasható, minden utalást kerülő egyszerűség. Ezen felül az író csak egy-két trükköt enged meg magának. A szinte balladaszerűen visszatérő cím játékát a fejezetcímben, s a fejezetek végén feltűnő, külön tördelt egy-két mondatot. Mert olyanok ezek a kis lezáró mondatepizódok, mint a reflektorfény.

Teljesen más fénybe kerül tőlük az olvasott.

*

Nagyon könnyű dolgom volt a történettel. Sajnos. Épp veszteség után. Minden veszteség más, de a gyász – az sajnos ismerős. Értem Ovét. Van, akitől ilyenkor egyszerűen elfoszlik az élete. Leenged, mint a rosszul megragasztott, defektes biciklikerék egy lány biciklijén, aki mégse, de egyszer majd talán. Mert pont ez hiányzik annak, aki leenged, a talán lehetősége, a mégse, a lehet – ami helyett csak a nincs van. A lehetőség hiányzik, hogy akár komplett idióta legyen valaki. Valakivel. Aki nincs – és nincs lehetőség se. Csak a leengedés van, a leengedett kéz, aki egy érintést keres. Nem tudja elengedni azt az érintést. Ami nincs. Elment. És magával vitte az összes színt. Van ilyen ember, igen, aki nem éli túl ezt, ahogy elfakul a világ – és van, aki tényleg nem veszi észre a maga színeit egy gyerekrajzon. Hogy ha nem is látja maga körül a színeket, magában, másokban – akad, aki láthatja: benne. Van, aki nem veszi észre a világot, ami szükséget szenvedne nélküle.

Olyan megnyugtató volna, ha tényleg így tudnánk túllátni a másik nyers, bántó, sértő modorán! Ahogyan az esetlen, utánfutóval tolatni képtelen, csavart meghúzni béna, sőt, csavarhúzótlan - sőt, szerszámosládátlan -, létráról leeső, radiátort csöpögni hagyó, minden aprósághoz szerelőt hívó lúzerek teszik! Ha tényleg lenne bennünk elég empátia egymás felé! Ez az író másik apró csalása: a könyv világa itt idilli. Mert odanézi az empátiát azokba, akik a dolgokhoz úgy amúgy képtelenek. Mert odaképzeli az elégtételt, ahova kell – mert végre egyszer visszavonulót fúj az embertelenség: mert nem bír ekkora együttérzéssel. Csak egyet mondok: kell az empátia, amikor valaki ennyire öntörvényű, hogy nem adja fel (azt se, hogy feladja). Kell a bizalom, hogy negyedik alkalommal se rendőrt hívjak, hanem feladatot adjak annak, akinek az élete e nélkül üres. Mérgelődni valót annak, akinek az élete a nélkül üres…

Nagyon könnyű dolgom volt; komolyan nem is értem, hogy lett ennek az olvasásnak közben ekkora súlya. Hogy fordulhatott elő, hogy Timi után én is könnyekkel fejeztem be ezt az olvasást, és nem ott fogott el, ahol megkondul szinte egy harang valahol a mellkasban – hanem ott, ahol megmutatkozik az, ami túl van a szavakon. Az utolsó bekezdés külön tördelt utolsó, összegző, egyszavas mondatában. Annak a kimondhatatlannak a láttán, amit csak igazi mesterség birtokában szórhat ilyen könnyű kézzel elénk valaki író. Amit csak a legbanálisabb közhely közelít: az élet nem áll meg, de igenis lakik benne valami, ami igen. Valami, ami örök. Ott és akkor, egyetlen szóban.

Pedig valójában csak egy autómárka neve.

Kiadó: Animus

Fordító: Bándi Eszter

Az ember, akit Ovénak hívnak, és a nő, aki nem hiszi el…

…nem hiszi el, hogy ez a könyv késztette arra, hogy szombat délelőtt, pizsamában szopogatva a reggeli második kávéját (mert manapság már senki nem kel fel reggel hatkor, hétvégén is, hogy ellenőrző körútra menjen a lakónegyedben, mindenki csak ásítozik, meg kávézgat, meg kanapén herevészik – csoda hát, hogy itt tart a világ?) egyszerre sírjon és kacagjon egy zsémbes vénember és válogatott csodabogár szomszédai csetlés-botlásain. Pedig… Ove első találkozásra elbűvölt, az a néhány oldal a némiképp problémás számítógép-vásárlással még a morcos hétfő reggeli buszozásomat is bearanyozta, aztán egész héten felváltva könnyeztem és nevettem svéd barátaim kalandjain, hogy aztán szombatra már egyszerre sírjak és nevessek – és kezdjek el az utolsó oldalak után egyből szenvedélyesen ugrálni a párom fején, hogy ezt neki is olvasni kell, mégpedig azonnal, mert ez annyira, de annyira… Mert ilyen felszabadító, elgondolkodtató, egyszerre szeretetteli és rémségesen szórakoztató könyvvel ritkán találkozni. És mert valahol még mindig nem tudom elhinni, hogy ennek a morcos vénembernek a története ilyen érzelmi hullámvasútra ültetett, és szeretném, ha ő is megerősítené, hogy igen, ez tényleg ennyire…

Ove morcos, mogorva, antiszociális öregember, aki egy békés svéd külvárosban éldegél, felesége halála után immáron egyedül a hatalmas házban, végzi a napi rutinját, betartja a szabályokat, ellátja a munkáját, minden reggel ellenőrzi a lakónegyed rendjét, megrugdossa az autója kerekét, a kitett táblákat és a kerítéskaput (köztudomású, hogy leginkább így lehet megállapítani, hogy minden a helyén van-e) - és pöröl változatlan elszántsággal a szomszédaival. Pláne, ha azok képesek behajtani a házak közé – hát még, ha valami puccos külföldi kocsival teszik. Mert Ove Saabot vezet. És megvan a véleménye mindenkiről, aki meg nem. Úgy egyébként, Ovénak mindenről megvan a véleménye – és a legtöbb esetben nagyon nehéz nem egyetérteni vele.

„Most már minden csak adat, már nem is tudnak elkezdeni egy építkezést, amíg egy tanácsadó, aki a szükségesnél egy számmal kisebb inget visel, el nem kezdi nyitogatni a laptopját. Mintha így építették volna a Colosseumot vagy a gizai piramisokat. Istenem, 1889-ben sikerült megépíteni az Eiffel-tornyot, de manapság egy nyamvadt földszintes ház alaprajzát sem tudják megrajzolni anélkül, hogy valaki el ne szaladna feltölteni a telefonját.”

Történetünk kezdetén, egy keddi napon Ove épp azon töri a fejét, hogy lenne a legcélszerűbb felszerelni egy kampót a nappali közepére – ami valljuk be, komoly megfontolást igényel. Elengedhetetlen kimérni a pontos középpontot, kiválasztani a legalkalmasabb fúrószárat, leteríteni a padlót a várható jövés-menés végett és megcsinálni még nappal, mert hát civilizált ember sötétben nem fúr. Márpedig Ove mindent jól csinál. Igazán nem ő tehet róla, hogy ez az életképtelen társadalom nem hagyja meghalni. Hol a mamlasz új szomszéd tolat bele utánfutóval a postaládájába, hol a mamlasz terhes felesége akaszkodik rá mindenféle kéretlen kedvességgel, hol egy félig fagyott kóbor macskát kell megmenteni, hol légteleníteni kell egy radiátort, mert a többiek erre sem képesek. Hol a kötél szakad el – de most őszintén, milyen társadalom az, ahol már egy nyamvadt kötelet sem tudnak rendesen legyártani?

Ove mindent elkövet, hogy meghaljon – de nem hagyják. Nem, mert mindig szükség van rá. És egyszer csak ez a nehéz felfogású vén bolond is megérti, de addigra az olvasó minimum a nyakába ugrana, megszeretgetné a félfülű, félfarkú macskáját, beköltözne a lakóparkjába és áthívná, hogy ugyan szerelje már meg a csapot. Ove meg jóízűen morogna, hogy ez a mihaszna is ahhoz bezzeg ért, hogy püfölje a billentyűket és holmi internetes marhaságokat szerkesszen, de egy csapot nem bír megszerelni. Néha elképzelem, hogy utálná Ove hogy könyv íródott róla – és hogy meglenne a véleménye rólunk, mamlasz olvasókról, akik képesek vagyunk félórákat sírni egy ilyen hülyeség fölött…

Ahelyett, hogy mondjuk lenyírnánk a füvet, vagy újrafényeznénk a parkettát. Mert Ove a régi iskola híve – hisz a kétkezi munka becsületében, abban, hogy amit nem tudunk magunknak megépíteni, azt nem is érdemes, a tisztességben, a hűségben. Ezért is nem tud mit kezdeni magával azon a keddi napon, amikor negyven év után először van otthon hétköznap, és már rég újraolajozta a konyhapultot. Mert nem ez a világ rendje. Nem az, hogy negyven év után egyszer csak azt mondják az embernek, hogy „jót tesz majd neki egy kis pihenés” és elküldjék nyugdíjba. Nem az, hogy az egyetlen, akit valaha szeretett, meghal és otthagyja színek nélkül, nevetés nélkül, élet nélkül. Ove mogorva és magának való – olyan mogorva és magának való, amilyen csak az tud lenni, aki egész életében egyvalakihez kötődött, akinek az élete a másik volt, és elvesztette. Minden szeretete Sonjáé volt, a színei Sonjáé voltak – nem maradt belőle a világnak más, csak egy fekete-fehér, hajlíthatatlan fadarab.

Persze csak egy mindenre elszánt életigenlő iráni nő kell, aki férjhez ment egy svéd mamlaszhoz, és addig kapargatja a kérges felszínt, amíg ki nem szabadítja újra Ove színeit. Aki lassan maga is ráébred, hogy nem mehet el csak úgy. Nem, ha a mamlasz még arra sem képes, hogy kinyisson egy beszorult ablakot anélkül, hogy eltörné egy kezét és egy lábát; nem, ha az egykori legjobb barátját (akit azóta hivatalosan utál, amióta az képes volt venni egy BMW-t, bizonyítva ezzel totális jellemgyengeségét) otthonba akarja dugni valami fehéringes aktatologató rohadék az önkormányzattól; nem, ha a szemben lakó sznob liba szőrcsizmának is beillő ölebe folyvást meg akarja tépni a rozzant macskát. Ezt mégsem hagyhatja – főképp azért nem, mert tudja, hogy nézne rá Sonja a túlvilágon, ha nem segítene nekik. Így aztán fúr, farag, kórházba szállítja, akit kell, elüldözi, akit kell, apja által kitagadott meleg fiúnak nyújt menedéket és megtanít vezetni egy mamlasz-feleséget; segít kocsit venni egy szerelmes kamasznak (ha nem megy vele, még a végén valami lehetetlen francia ócskavasat venne…), és végképp akaratán kívül pótnagyapja lesz egy háromévesnek meg egy hétévesnek, akik lehet, hogy mégsem teljesen mihasznák. És még egy iPadet is vásárol, bár lehet, hogy az eladó izibe pályát változtat utána. Ja, és elpáhol egy kórházi bohócot. És majdnem – de csak majdnem – áramot vezet a csaholó szőrcsizmába. Hát nem imádnivaló?

„Ove kibámul az ablakon. A sznob kocog. És nem is a kocogás provokálja Ovét, egyáltalán nem. Ove magasról tesz rá, kocognak-e az emberek. Csak azt nem érti, miért kell ekkora ügyet csinálni belőle. Az az önelégült mosoly az arcukon, mintha valami fontos küldetésben kocognának. Pedig ez a negyvenéves férfi sem tesz mást, mint így közli a világgal, hogy rohadtul semmit sem tud rendesen megcsinálni. És ezenfelül: tényleg szükség van arra, hogy úgy öltözzön fel hozzá, mint egy tizenkét éves román tornász? Úgy kell kinézni, mint az olimpiai bobcsapat egy tagja ahhoz, hogy az ember kimenjen cél nélkül csoszogni egy háromnegyed órára?”

Számomra egyértelműen imádnivaló, és nem csupán azért, mert a röpke életképek között megismerjük Ove múltját, képet kapva arról, honnan jött és hogyan vált azzá a morgós öregemberré, akit megismertünk, hanem azért is, mert fájóan ismerős. Ove mi vagyunk, én vagyok – az a mi, akit manapság divat elnyomni, vattacukorba forgatni, szivárványszínű facebook-posztok alá rejteni. Ove az összes előítéletünk, kattantságunk, berögzültségünk kisarkítva, az a mi, akit feláldozunk a „népszerűség” oltárán. Aki többre becsül egy csendes délutánt a kedvessel, miközben fogják egymás kezét, mint hogy örökké ugráljon és futkosson és vásároljon és mutogassa magát a világnak. Akinek a barátság nem parttalan csacsogás és együttes semmittevés, hanem a jól végzett közös munka öröme és az igazságért való közös harc. Aki a képébe mondja a másiknak, hogy mit gondol róla, és nem csomagolja díszdobozba, masnival és magyalággal a megvetését. Olyan sokszor érzem, hogy jó lenne olyannak lenni, mint Ove! Aztán persze ellágyulok én is, amikor mégiscsak kitűzi a hároméves mihaszna rajzát a hűtőre.

Elnézem a szerző képét a borítón, és alig hiszem el, hogy ez a nagyképűen a kamerába bámuló harmincas svéd faszi ilyen hullámvasútra ültetett. Döbbenet, milyen jól belebújt egy kétszer annyi idős megkeseredett vénember bőrébe (óh, biztos vagyok benne, hogy megvolt a maga Ovéja, akinek megvolt a maga véleménye…) – de döbbenet az is, milyen őszinte és mély kritikával tart görbe tükröt a saját generációja elé. A mi generációnk elé. Akik nem tudják összerakni az IKEA szekrényeket, nem tudnak biciklit szerelni, nem tudnak egy nyamvadt, rendes feketekávét főzni, de képesek félhavi fizetéseket elkölteni kávégépekre, amik okosabbak a felhasználójuknál és nem tudnak váltós autót vezetni. Botrány.

Az ember, akit Ovénak hívnak, és a nő, akit Timinek, most közös erővel ostromolják a férfit, akit Zolinak, hogy olvassa el ő is. Mert ez egy ilyen könyv – legszívesebben minden körülöttem élőnek a fejéhez csapdosnám, addig, amíg végképp meg nem unják, és elolvassák. Mert akarom, hogy hasson rájuk is. Akár mogorvák, akár vattacukorfelhőbe burkolózók. Még az is lehet, hogy megtörténik, amire évek óta nem volt példa és a blogon, melyet Könyvvizsgálóknak hívnak, két poszt is lesz ugyanarról a könyvről. Úgyhogy folyt. köv. Addig is Ovét mindenkinek!

Kiadó: Animus

Fordító: Bándi Eszter