Ta-mia Sansa: Első áldozat

Kéziratot olvasni önmagában erős élmény – rárétegződik az olvasás alap-gesztusaira a tudat: olyan történetet „élünk meg” mondatról mondatra, amely magában rejti a továbbformálódás hallatlanul izgalmas lehetőségét. A „formába öntés” folyamatában vizsgálva a szöveget óhatatlanul kritikusabb az olvasó, hiszen rá (is) nehezedik a befolyásolás lehetősége; felelősséggel kell olvasson, mivel minden hozzáfűzésének nagyobb súlya van – alkalmasint a megjegyzései hatással lehetnek az írás további menetére. Mert amíg kéziratról beszélünk, az elhelyezett vége-felirat ellenére sincs a megírás folyamata lezárva.

Bátor – avagy vakmerő – dolog hát minden szerzőtől kéziratot olvastatni olyan betűbolondokkal mint én – de Sansa esetében azt érzem, hogy ez a bátorság nem vakmerőség. Tanulságos látni, ahogy a hölgy itt a szemünk láttára íróvá érik: egyre mélyebbre merül a regényeit mozgató kérdéskörökbe, egyre bátrabban bújik a szereplői bőrébe, plasztikusabban képiesít látványt, jobban pörget párbeszédet – pedig az első általam olvasott regénye, a Sötét Hórusz sem volt éppenséggel fércmunka.

Azzal együtt, hogy a Hórusz esetében jól nyomon követhető volt az interjúkban nyíltan is vállalt irodalmi minta, Asimov Alapítvány szöveg-birodalmának hatása – nekem olykor az volt az érzésem Nekhti Starral kapcsolatban, hogy Sansa a maga Öszvérét teremtette meg a figurában, megajándékozva azt azzal a keserves katarzissal, amelyet Asimov megvont a maga hősétől. Az Első áldozat mikro- és makrotársadalma, a kutatóintézeti közeg és a terraformálás-kori Bubastis, a szereplők által megjelenített társadalmi ütközési felületek a saját-világ által kikényszerített következményeknek hatnak, a saját-világ sajátlagos problémáinak, minden mintakövetés, előkép nélkül. Úgy fogok emlékezni erre a könyvre, hogy ebben „érkezett meg” az író maradéktalanul a saját világába.

Mi is történik e világban? A Hóruszhoz képest a legendás múltban járunk, az alig terraformált Bubastis ellentmondásai közt, a mérgező exomikrobák által fenyegetett szűkös térben, ahol húsz éve az a Cat Turney a főkormányzó, aki vezető genetikusként annak idején képes volt kifejleszteni a dattarát, a gabona-klónt, amely megszüntette az éhínséget. Bubastis megmentője – és szó szerint egy elviselhetetlen stílusú, érzéketlen hárpia, látszólag minden empátia nélküli, agyvezérelt „számítógép” bolygó méretű egóval és küldetéstudattal. Nehéz helyzetben van: szembe kell nézzen kormányzótársai kicsinyes, önérdek-vezérelt politikai húzásaival, a bubastisi Bastet-vallás főpapnőjének ellenszenvével, és a távoli Föld jelentette, bármikor bekövetkező fenyegetéssel – hogy utánuk nyúl az a társadalom, ami elől a telepesek Bubastisra menekültek. Cat egyszerre harcol a múlt démonaival, minden fronton egyszerre, és olyan változásokat kíván, amelyek alapvető emberi beidegződéseket sértenek. Hórusz-rajongóknak elég, ha annyit mondok: a Lonecatek rendjének megszületése idején járunk.

Cat Turney igazi főszereplő, körülötte forog itt minden, de ezúttal a mellékszereplők is sokkal inkább „élnek” – sokszereplős történet ez, ahol mindenkinek megvan a maga történet-alakító szerepe. Cat asszisztensei, a politikai ellenfelek, a gárda tisztikara, az egyszerű polgárok egyszer sem illusztrációk, Sansa végre maradéktalanul eljut oda, hogy pár mondattal komplex életeket rakjon elénk, azok ellentmondásaival. Nagyon szerettem Sepa Typhon rendmániás pszichológusát, és párját, a jó szimatú káosz-lányt: Jess Sesseny-t, Asar Taui gárdaparancsnok sokszor próbára tett hűségű katona-figuráját, a – látszólag – címszereplő Shai Keraser, a Lonecat-jelölt finoman rajzolt motivációit. De szólnom kell: ez nem siker- hanem vezekléstörténet, bizony rosszul jár az, aki beleszeret egynémely szereplőbe.

Mert Sansa nem kíméli a maga menazsériáját – az a tény önmagában érték a szememben, hogy nem tartozik a Meyer fémjelezte fanfic-szintig szereplőket óvó, logikátlanságig erőszakmentes megoldásokat kereső írók körébe. A történet logikája mást követel, és meg is kapjuk ezt a mást. Jól megírt, barokkosan bonyolult, az ügyesen felépített várakozásokkal nem egyszer igen bátran szembe menő történet bontakozik ki a szemünk előtt a sok szereplő által. Bár a szememben cselekményvezetési bakinak számít, ha a véletlen túl sokszor jut szerephez, ha nem egyszer a „véletlenül meghallott” vezeti tovább a történetet, avagy mélyíti a konfliktusokat – e momentumokban éreztem olyan kényszermegoldásokat, amelyek gyengítik az egyébként következetesen végigvitt cselekmény egészét.

Nem átallok azért még két momentumot kritikusabban kiemelni: először is kicsit túl sok egy embernek – de egy társadalomnak is – a program, amelyet Cat végigvisz. Értem az „egyenlőség társadalmának” követelését, de úgy vélem, a vázolt módon szinte lehetetlen kitépni a múltat – ahány kísérlet történt hasonlóra, mind kudarcot vallott. Persze mondhatjuk, ez nem a múlt, ez a jövő egy víziója. A másik ellenérvem: a demokráciából diktatúrába való átmenet sokkal közvetlenebb fenyegetéseket követelne, mint az a homályos lehetőség, hogy egyszer majd jönnek a földiek a maguk expanziójával. Egy Napóleonnak, egy Hitlernek sokkal közvetlenebb szükség nyitott utat, a vereség sokkal közvetlenebb érzete. És nem véletlenül épp őket emeltem ide.

Mert itt van az a pont, ahol Cat Turney és én nem érthetünk egyet. Számomra nem létezik olyan „magasabb jó”, ami legitimálná a „szükséges rosszat”. Valahol én is annak a számtalanszor szemen köpött európai, keresztény illúziónak a bűvöletében nevelkedtem, miszerint a saját meggyőződésem oltárán nem áldozhatok fel másokat: mártírrá legfeljebb magam tehetem. Egyszerűen szólva: a cél nem szentesít semmiféle eszközt. Gyönyörű követelés és lehet, hogy illúzió a szereteté: „…hosszútűrő, kegyes, nem irigykedik, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal…”. Nehéz kenyér, de nem szeretnék lemondani róla. Kár, hogy ha körbenézek az időkben, gyakrabban látom azt a Sansa által is lekövetett mintát, amikor egy jobbító szándékú, erős akarat tűzön-vízen át célt ér, az áldozatain át akár – nos e tekintetben, ha jól megnézzük, Cat Turney környezetében kivétel nélkül mást se találni, csak áldozatokat. Azt remélem, hamarosan kézbe vehetik az olvasók a könyvet, mert igazából nekik kellene eldönteni, mit is takar valójában a cím, igazam van-e, ha kijelentem: az első áldozat voltaképp maga Cat Turney.

U.i.: Van amit nem érinthetek, csak ha feltárom a történetet. Kérlek, ne olvasd tovább, ha reméled a megjelenést!

Mert számomra valamiféle erkölcsi elégtételt jelentett volna, ha az utolsó áldozat is Cat Turney – ha úgy végzi, ahogy annyian a történetben, ha minden szempontból beteljesedik az egyébként kétségtelen „áldozata”. Miközben valahol örültem, hogy nem így történt, mert mit tagadjam, minden egyet nem értésemen túl igencsak megszerettem ezt a sokat bántott és sokat bántó hárpiát. Voltaképp örültem, kedves Sansa, hogy – itt is – szembe mentél a várakozásaimmal. Hiszen minden diktátori valőrje helyeződik idézőjelbe a visszavonulással, megteszi az egyetlent, amit vezér még soha: mer kicsi lenni a dolga végeztével. Gratulálok a regényhez, remélem, megjelenik!

Ta-mia Sansa: Sötét Hórusz

A távoli jövő egy fantáziadús szegletében az emberiség kétfelé szakadt. Prentiest túlzsúfolt császárságában betegen nagyvárosi tömegnyomorban milliárdok éheznek, olyan férfitársadalomban, ahol a nők agymosás után, kopaszra borotválva, zsákruhába bújtatva puszta használati tárgyak. Bubastis gyéren lakott bolygóin nemi egyenjogúság van, béke - és tömény unalom; mert szinte „társadalmi gyermekkorban” tartja a lakóit az a néhány lonecat, akik elképesztő paranormális erejükkel a szomszéd birodalomóriás ellen védelmezik. Az egyensúly mindkét birodalomban ingatag: Prentiest császára haldoklik, kegyeltjei – esetleges utódai - démonian sötét figurák; Bubastis lakói pedig egyre nehezebben viselik el a gyámságot, a mítikus ködbe burkolódzó lonecatek uralmát. Más se kell, minthogy megjelenjen a próféciák Sötét Hórusza, a legszörnyszülöttebb mutáns, a halál igazi papnője, és világára engedje a benne felgyülemlett fájdalmat.

Nagyfantáziájú első könyv ez, Ta-mia Sansa első regénye; szépen rajzolt, komplex mitológiával, vadítóan bonyolult cselekménnyel és remek szereplőkkel. Könyves közösségi berkekben komoly rajongótábora alakult ki a kéziratban terjedő könyveknek, hiszen – áruljuk el – egy szinte Asimov-i igényű sorozat egy kötetét tartja a kezében az olvasó. Ez  a legnagyobb erénye: érzik rajta az „elképzelt múlt”, formálódó jövőérzeteket sejtet, a történet könnyedén mutat túl önmagán. Tágabb fantázialevegője van, mint amennyit magába rejt a cselekményi terjedelem. S közben azért a maga egyáltalán nem tolakodó módján finoman hazabeszél ide, a mi korunkba; talán nem teljesen ismeretlen számunkra sem a világ, ahol egyfelől éhben és nyomorúságban tartott milliárdok, másfelől tartalmatlan, tunya életükből extrém élethelyzetekbe menekülő kevesek léteznek egymástól kényszerűen elszeparálva. Persze a Sötét Hórusz konfliktusai nem ezen szembenállás, de nem is a nemi hovatartozás társadalmi megítélése mentén csúcsosodnak ki, annál Sansa ügyesebb író. Nem kort parafrál, hanem lehetséges jövőket vizionál.

Remek szereplők népesítik be ezt a víziót – csak néha ekkora „világhoz” kicsit kevesen vannak. Ahogy a történelmi távlatok levegőjét igen, a „tömegeket” nem érzem, és néha a távolságokat sem. Enyhe kamara-jelleg lengi be olykor a mesét: hősei szűk körökben alig-mozognak, akár a hóba merült bubastisi erdők széljárta útjain a tél. Az író Nekhti Starra fordította a legtöbb energiát, igazi főszereplőt alkotott, aki kicsit el is homályosítja a többieket, avagy nem „világítja meg” őket eléggé – a közvetlen környezetét, a borzalmas gyermekkoron át a kiválasztottságig feszülő cselekvéshálót övező szereplők még jól látszanak, a többiek már kevésbé – és ez alól egyedül a lonecatek köre jelent kivételt. Leginkább mégis a karizmatikus gonoszokat kérném számon az írón, egyedül e tekintetben „érhetett volna” még a történet – Andrew Williams, a Császár Első Jobb Keze meglehetősen monokróm figura, túlságosan „fekete”, holott igen fontos szerepe van a könyvben – így a motivációk szintjén kicsit alulrajzolt a „gonosz-menazséria”.

Viszont például a lonecatek génmanipulált világába szőtt mitológia épp annyira skiccelődik fel, amennyire kell: az egyiptomi halotti misztériumokkal való szellemes játék minden erőszak nélkül simul az elképzelt jövőbe. A saját népe elől is rejtőző, egymástól is távolságot tartó, kicsinyesen civakodó lonecatek keletkezéstörténetéről ugyan alig kapunk többet utalásoknál, de ennyi elég ahhoz, hogy galaxis-ívű koncepciót sejthessen mögötte az olvasó. Hogy aztán mennyit lesz képes az ily módon maga keltette várakozásokból beváltani az író, (nem mellesleg: hogy megjelennek-e a kéziratban kézről kézre adott előzmények és folytatások) az még a jövő zenéje.

Divatja van ma a kiválasztottságnak - ráadásul kultúránk gyökérzetének eltéphetetlen része -, holott nemigen gondolunk bele, mivel is jár. Nekhtinek ebből jut ki bőven: nem nehéz azonosulni vele, holott személyiségrajza tökéletes leírása a poszttraumás stressz állapotának, hallgatásba burkolódzással, depresszióval és alkoholizmussal – annyira hiteles, hogy szinte ijesztő. Mint ahogy átalakulása is a legendák szörnyetegévé: a beavatódás emlékbetörése az ő esetében aztán kíméletlenül fájdalmas esemény, nem is marad következmények nélkül. Igazi írói bravúr, ahogyan Sansa visszahozza a hősét a maradéktalan szimpátiába – már ezért érdemes volt elolvasni ezt a könyvet. A magam részéről kíváncsian várom az előzményeket, és a folytatást.

Kiadó: Főnix Könyvműhely