2013. december 30., hétfő

John Scalzi: Zoë története



Tükörregényt írni a saját történethez akkor érdemes, ha valóban van mit mondani. Az olvasó ismeri a cselekményt, a történet kifutását, a tanulságot – nos, a más nézőpont „hátsó ablaka” pont ettől lehet felhőtlen szórakozás, hiszen izgulni nem kell… De pont ettől fulladhat érdektelen unalomba is: hogy nem kell izgulni. Lehet pótolni az izgalmat: van, aki kulcslyukon szolgaszemmel lesett intimitásokkal szórakoztat ilyenkor; van, aki a vetélytárs, a vesztes, az örök második szemszögéből irigykedik – valamit ki kell találni, hogy a más nézőpontból való újramesélés ne legyen önmagában üres bőrlehúzó gesztus.

Tükörregényt írni akkor érdemes, ha valaki úgy műveli, ahogyan Scalzi. Szerintem példaszerű, ahogyan sorozatot épít: mindig kiválasztja az előző regény legizgalmasabb karakterét, a sajátvilág olvasói kérdéseket provokáló legérdekesebb momentumait, és azokat fejti tovább. Akkor is, ha tükröz – hiszen kevés izgalmasabb karakter van Az utolsó gyarmat lapjain Zoë-nál. Aki az emberiség legnagyobb árulójának vér szerinti, az emberiség rutinos megmentőinek nevelt lánya, a kiskamasz, aki mellesleg egy egész öntudat nélkül teremtett fajnak, az obinoknak ad mintát: hogyan is kell személyként élni és dönteni. Akinek az életét az obinok úgy lesik, mint egy valóságshow-t. Aki rosszcsont kisgyerekként a mellé beosztott két alient elnevezte Apacukának és Fundalukának – s most emiatt egy egész fajon belül a legnépszerűbb választott nevek egy halandzsamodóka kiszámolós szavai. Akit belefoglaltak az emberiség és az obin közti békeszerződésbe… már az egy egészen tűrhetően összetett írói feladat, hogy némi hitellel elénk kerüljön: hogyan nem őrül ebbe bele valaki.

És Scalzi megoldja – holott ahogyan az utószavában fogalmaz: sosem volt kamaszlány. Ez a kellemesen pocakos úriember megszólal azon a bakfishangon, valahol a csicsergés és a dacreakciók közt félúton, amit én egykori gyerekkönyvtárosi múltamból ismerek. Azon a hangon, ahogyan ők (a kamasz fiúk számára minden aliennél idegenebb taszító és vonzó jelenségként) egymás között beszélnek. Persze azzal a könnyítéssel, hogy Zoë kivételesen okos, és érettebb, mint a kortársai – de ezt a fentebb vázolt helyzete azért elég könnyen megmagyarázza.

És az író kellően érdekesre foncsorozza a cselekményi tükröt is – bár itt azért csal kicsit. Az izgalmi faktor olyan titkoktól mélyül, amelyek alapjában nem szövik át a másik könyv cselekményi hálóját (akár kapóra is jönnek: megmagyaráznak egyes könnyítéseket, írói önkényt raknak helyre) – s még ki se potyognak közben a háló lyukain. Mondjuk a Konklávénál tett látogatás (előző könyvben) homályban hagyott részletei ordítóan hiányoztak az előző könyvből – ha én szülő lennék, azért kértem volna erről még ott egy beszámolót. Most megkaptam, köszönöm szépen – pedig az igazi bajom épp a cselekmény efféle „hálófoltozásával” van: a tükörregény esetében pont a legkönnyebb út az ilyen „ez is megtörtént, csak nem esett róla szó” jellegű elemek alkalmazása a más nézőpont kritikus többszólamúsága helyett. Nem beszélve arról, hogy a történet így már szinte túlságosan kerek. Az esetlegesség valóságszagát túl gyakran nyomja el a sorsszerűség popcornirodalmi olajbűze. Csak azért kukacoskodom, mert Scalzi megmutatta már: tud ennél jobbat.

Ahogy nézem, a rajongókat egyébként pont az említett részlet, és Zoë problémafeloldása osztotta meg a leginkább. Csaknem azt mondom, annyira „zsáneridegen” ez a feloldás, mint Meyer kisasszony kényszeres kvéker békekeresése a csillivilli vámpírok esetében – de nagyon igazságtalan lennék Scalzival, ha egy mondatban említeném a nevét az említett kisiparossal. Mert Scalzi egyszerűen a saját világa belső logikájára figyel, s onnan választ a választhatóból – intelligensen lefütyülve közben, ki milyen várakozást épít vele szemben. Simán szembemegy az olvasó „műfaji elvárásaival”, a katonaregény zsánerének otthonos paneljeivel, amelyek ugyanúgy jellemzik A piszkos tizenkettőt, mint a Meztelenek és holtakat, mintha nem érdekelnék az olvasói várakozások; e tekintetben van annyira makacs és következetes, mint a nagy birodalomépítők, Frank Herbert például, vagy az olyan parafrazeálók, mint Roger Zelazny. Ha a világa nincs is akkora távolságban a miénktől, mint az említettek, ha egyszerűbb is a szövete, az kétségtelen, hogy szuverén (és ránk igen jellemző) látomás az övé.

Tudom, hogy a legtöbb rajongó további történeteket követelne. Még. Hogy benne élhessen a világban, amit az író teremtett. De én örülnék, ha tényleg nem születne több regény ebbe az univerzumba. Ha John Perry, Jane Sagan, és nevelt lányuk Zoë Boutin-Perry valóban megkapná az ígért „boldogan éltek, míg meg nem haltak” egymondatos mesei lezárását az írótól. Mert megérdemelnék.


Kiadó: Agave
Fordító: Farkas István

2013. december 28., szombat

Audrey Niffenegger: Hollókisasszony



Ha nem tudnám, hogy Audrey Niffenegger legújabb „képes regénye” eredetileg egy táncjáték „forgatókönyvének” készült, bizony erősen zavarban lennék, hogy is értékeljem e művet. Persze – mit tagadjam – így is zavarban vagyok kissé, de így legalább tudom, miért… Az időutazó felesége és A Highgate temető ikrei világszerte ismert és népszerű szerzőjét Wayne McGregor, a Londoni Királyi Balett koreográfusa hívta meg, hogy írjon nekik egy történetet, amire ő aztán kidolgoz egy táncelőadást – a kérdésre, hogy mégis miféle történetre gondol, a válasz nemes egyszerűséggel annyi volt: egy új tündérmesét szeretne. Márpedig, ahogy Niffenegger is írja, a tündérmese, az egy egészen különös forma… 

„A tündérmeséknek megvan a maguk kíméletlen logikája és zárt szabályrendszere. A hollólány, akárcsak a régi mesék, egy fiatal lány fejlődéstörténetét és átalakulását meséli el. Van benne különös szerelmespár, metamorfózis, sötét igazságszolgáltatás, herceg, illetve a technika és orvostudomány modern varázslatai. Itt van tehát egy új tündérmese, amely készen áll arra, hogy átessen a tánccá változás nagy átalakulásán.” 

Különös és varázslatos – annak ellenére is, hogy a kötetbe került (és a szerző mesésen gótikus-ijesztő illusztrációival kiegészített) történet óhatatlanul maga után hagy egyfajta részlegesség-érzetet. Mintha csak egy műalkotás felét látnánk – hiányzik mellőle a zene, a tánc, az érzelmek vad hullámzását közvetítő színpadi játék. Ideális esetben persze az irodalom varázsa épp az, hogy a vizuális művészetekkel szemben teret ad az olvasó képzeletének és nem adja meg ezeket a plusz „fogódzókat” – mégis, ezúttal úgy éreztem, nem kapom meg a teljes élményt. Persze az is lehet, hogy épp az lett volna a jobb, ha nem tudom, hogy ez a történet egy táncjátékhoz készült: elképzelhető, hogy ha nem dörgölik az orrom alá, hogy van mögötte még valami, nem is keresem. Bár az is lehet, hogy akkor is azt érezném, Niffenegger története a mesebeli Hollólányról, aki embertestbe született, de bármit megadna azért, hogy repülhessen, színpadra termett. Ki tudja…

Hollólány egy postás és egy holló szerelméből született – a postás sok-sok magányos év után talál rá a fészekből kiesett kis hollófiókára, akit hazavisz, felnevel, dédelget, és aki észrevétlen belopja magát szívébe. Nászukból tojásba zárt embergyermek születik, aki pillekönnyű, mint a madarak, beszélni nem tud, csupán hollónyelven károg, ám szárnyak helyett emberi kezekkel áldotta meg a sors – se nem ember, se nem holló ő. Idegen a gyerekek közt, akik félik károgását és undorodnak furcsa játékaitól, és idegen a madarak közt, akik félnek embertestétől. Magányosan, örök vágyódásban éli életét, mígnem az egyetemre kerülve felcsillan a remény egy teljesebb életre. Egy esély, ami ugyanakkor magában hordozza a bukás lehetőségét is. Hollólány válaszút elé érkezik, s hogy jól dönt-e, azt csak ő tudhatja.

Mese ez, valódi mese – magányról, kirekesztettségről, elveszettségről, és arról, hogy mit tennénk meg (és mit áldoznánk fel) hogy kövessük a vágyainkat. Cseppet sem bájos, nem kedves, még csak szellemesnek sem mondanám, inkább mélységesen szomorú és melankolikus. Szól lázadásról, a szabadság utáni örök vágyról és arról a soha véget nem érő küzdelemről, amit a nekünk kiszabott sors ellen folytatunk. Mert ugyan melyikünk nem érezte már azt, hogy bármit megadna azért, hogy elszakíthassa béklyóit? Hogy valami mást éljen meg? Ki ne érezte volna magát szárnyaszegett madárnak, akit egy esetlen emberi testbe zártak? Nekem, aki hajlamos vagyok kapálózni a kötöttségeim ellen, szívet tépően gyönyörű és tanulságos kis utazás volt ez a sokszor bizarr, rémálmokat idéző könyvecske.

Mélységesen hálás vagyok a kiadónak, amiért megjelentette itthon e mesét – azért meg pláne, hogy ilyen színvonalas kiadásban vehettük kezünkbe (még ha ennek bizony ára is van, meglehetősen borsos). Mégis… Azért jó lenne látni azt a táncjátékot is. 


Kiadó: Athenaeum
Fordító: Szabó T. Anna

2013. december 26., csütörtök

Murakami Haruki: A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei



„Szinte csak a halálon gondolkodott Tazaki Cukuru, míg az egyetem második évének júliusától a következő év januárjáig leperegtek a napok. Közben ráköszöntött a huszadik születésnapja, de a forduló semmilyen különösebb jelentőséggel nem bírt számára. Ebben az időszakban mindennél természetesebbnek és ésszerűbbnek tartotta az ötletet, hogy megváljon az életétől. Hogy mi tartotta vissza az utolsó lépéstől, ma sem érti teljesen világosan.” 

Murakami Haruki legújabb regényének felütése pontosan előrevetíti, mire számíthat az olvasó, ha rálép Tazaki Cukuru zarándokútjára: mélységes melankóliára, a halál folyamatos jelenlétére és tengernyi – leheletfinoman ábrázolt – fájdalomra. Ami, ismerve a szerző korábbi műveit, valljuk be, nem meglepő. A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei az életmű korábbi darabjai közül leginkább a Norvég erdőhöz hasonlítható – egyenes vonalú, látszólag egyszerű magány- és elhagyatottság-történet, hiányzik belőle a Kafka a tengerparton vagy az 1Q84 szürrealizmusa és összetettsége. Ugyanakkor líraiságában, érettségében, kifinomultságában ott a helye a legnagyobb művek sorában. Egyesíti magában a mesterművek zsenialitását és az „egyszerűbb” alkotások közérthetőségét.

Tazaki Cukuru harminchat éves, egyedülálló tokiói vasúti mérnök – zárkózott, magányos lélek, aki a gimnázium óta eltelt majd’ húsz év során alig is engedett közel magához bárkit. Okkal, gondolhatnánk (s gondolja ő). Kamaszkora egy kivételes baráti társaság bűvöletében telt – ő és négy legjobb barátja már-már szimbiotikus viszonyban álltak egymással, s létrehoztak „egy háborítatlan harmóniában élő közösséget”. Mindent együtt csináltak, és remélték, ez így marad egész életükben – kamaszos álmaik és gyermeteg eltökéltségük akkoriban nem csupán megvalósíthatónak, hanem magától értetődőnek is tűnt. Ám Tazaki Cukuru mindig is érezte, kilóg ebből a közösségből: négy társa nevében ugyanis szerepelt egy-egy színt jelölő írásjegy, míg az övében nem. Kék, Piros, Fehér és Fekete körében így ő lett a színtelen Tazaki Cukuru. A jelentéktelen, semmilyen megkülönböztető jeggyel nem rendelkező, semmiben sem kiemelkedő Tazaki Cukuru. Aki később az egyetlen lett, aki maga mögött hagyta szülővárosukat, Nagoját, és Tokióba ment egyetemre. Hogy ott aztán az egyetem második évének júliusától a következő év januárjáig csak a halálon gondolkodjon.

S hogy miért? Mert négy barátja rejtélyes módon elfordult tőle – indok nélkül, magyarázat nélkül egyszerűen kitaszították s mikor Nagojába látogatott, értésére adták: nem akarják többé látni. Tazaki Cukuru pedig, a színtelen, kérdés nélkül fogadta e döntést, mintha évek óta várta volna saját kitaszíttatását, mintha erre készült volna, mintha színtelen sorsa beteljesedését látta volna benne.

Persze nem halt meg. Felépült néven nem nevezett depressziójából, testileg-lelkileg átalakult, újjáépítette magát és élte tovább az életét – ám még tizenhat év elteltével is baljós árnyként lebeg felette egykori megalázottsága, a tény, hogy akik a legfontosabbak voltak számára, ellökték, hogy nincs helye a világban, nincs, aki szeresse jellegtelen, színtelen lényét. Egészen addig, amíg egy reménybeli társ, egy új barátnő, Szala rá nem ébreszti: utána kell járnia a múltbéli eseményeknek, ha meg akarja élni a jelent. Tazaki Cukuru így útnak indul, hogy felkeresse négy egykori barátját, hogy a végére járjon a rejtélynek (már ha van egyáltalán „rejtély”), hogy megtudja, ki is ő valójában, és talán, hogy ki lehetett volna, ha akkor nem úgy fordulnak az események, ahogy.


Mi pedig vele utazunk a múltba, Tazaki Cukuruéba és a sajátunkba, elfeledett, eltagadott barátságok, szerelmek, kapcsolatok nyomán, hogy feltárjuk, mi az, ami félresiklott. Veszélyes egy könyv ez, hisz kevesek mondhatják el magukról, hogy nem szegélyezik elzárt, eltitkolt, lepecsételt, szőnyeg alá söpört fájdalmak, emlékek, hibás döntések, hamis illúziók a múltjukat – jelen könyv olvastán ezek óhatatlanul felbukkannak, s ugyanakkora eséllyel okozhatnak mély fájdalmat, mint megkönnyebbülést. Murakami lírai prózája ugyanis úgy karcolja véresre a lelkünket, hogy közben gyengéden simogat is – nála nincs az a fájdalom, amit ne lehetne elsimítani, nincs olyan árulás, amit ne lehetne megbocsátani.

Persze nem egyszerű – főképp, ha az ember magát árulja el. Tazaki Cukuru legnagyobb tragédiája tán nem is az, hogy barátai ellökték maguktól, hanem hogy hagyta ily könnyen ellökni magát. Hogy mintegy a saját sorsa beteljesedését látta abban, hogy mindenki eltaszítja. Egyfelől nagyon japán az a determinizmus, ahogy Tazaki Cukuru önmagát és az életét szemléli – elég, ha csak az életutat előre meghatározó névre utalok, mely szerint Cukuru „tárgyakat készít” – másfelől nagyon is univerzális a mondanivalója: senki nem tud minket oly szorosan és visszafordíthatatlanul kalitkába zárni, mint mi magunkat. Tazaki Cukuru saját színtelensége foglyaként zárta magát el a külvilágtól, s ítélte önmagát örök zarándoklatra. Valamiért, ami tán meg se történt, tán nem is úgy történt, tán nincs is már jelentősége, tán már senki nem is emlékszik rá. 

„Tele van szelíd szomorúsággal, és mégse szentimentális” – így jellemzi Tazaki Cukuru Liszt Ferenc Zarándokévek ciklusának Első év: Svájc sorozata Le Mal du Pays című darabját, mely saját zarándokévei elmaradhatatlan kísérője lesz (s mely a regény megjelenése óta Japánban igazi Liszt-reneszánszot eredményezett). Murakami regényére is tökéletesen illik e leírás: tele van szelíd szomorúsággal, és mégse szentimentális. És bár valahol azt mondja, mindannyian a saját illúzióink, álmaink, sérelmeink foglyai vagyunk, nem is tragikus. Mert azt is hozzáteszi, hogy csak rajtunk áll, hogy változtassunk ezen. Bármikor leléphetünk a saját zarándoklatunk ösvényéről.


Kiadó: Geopen
Fordító: Nagy Anita

2013. december 24., kedd

Karácsony




Minden kedves olvasónknak békés, boldog karácsonyi ünnepeket kívánunk!

Timi & Zoli


2013. december 22., vasárnap

Várólista 2013 – már megint…



Ezen már tényleg nincs mit szépíteni – most sem sikerült. Igazából mentegethetném magam, hogy ezért, meg azért, mert nem jól terveztem az időmmel, mert túl sok recit vállaltam, mert történt ez meg az, ami miatt az olvasás háttérbe szorult (nem kicsit). De minek? Ez egy játék, amit nem teljesítettem, ennyi. Pedig én megint csak készültem – még jobban is, mint az előző két évben. Gondosan válogattam össze a listám, időben elkezdtem róla olvasni, tervezgettem, csoportosítgattam – mégis, mindig más könyv kéredzkedett a kezembe. Arra viszont rém büszke vagyok, hogy idén sikerült pont annyi könyvet olvasnom a listáról, mint tavaly meg tavalyelőtt együttvéve :) Mintha így terveztem volna… 

A piszkos tizenkettőből ők kerültek kivégzésre: 

Sjón: A macskaróka (a linkelt cikket Zoli írta)



Richard Yates: Egy jó iskola (a linkelt cikket Zoli írta)




Igazság szerint mind nagyon jó volt, szerencsére nem tudok a tavalyi nagy Mercier-csalódáshoz hasonlóról beszámolni. Ebből a garnitúrából A macskaróka és Az esték a  cirkuszban emelkednek ki magasan, mindkettő igazi remekmű. 

Ők pedig még várnak a sorukra (és sorra is fognak kerülni, továbbra is kíváncsi vagyok rájuk): 

Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz

Andrew Davidson: A vízköpő

Libba Bray: Az az édes, távoli harang

Neal Stephenson: Gyémántkor

Orhan Pamuk: Az ártatlanság múzeuma 

S hogy jövőre indulok-e? Nem. Tavaly megfogadtam, hogy ha idén sem sikerül, nem próbálkozom tovább, és bár egyszer meginogtam (konkrétan amikor október végén Amadea és Pupilla [stréberek :)] végzett a játékkal, és azt tervezgették, mi kerül a jövő évi kupacba) – annyira hogy még össze is pattintottam a bővített listámat. Amit jól elteszek magamnak, és simán lehet, hogy játékon kívül elolvasom róla az összes könyvet. Vagy nem. Mostanában úgyis kicsit hátrébb akarom szorítani a tervszerűséget az olvasás terén, csapongani van kedvem, meg újraolvasni kedvenceket, meg megállni a polc előtt és levenni, ami épp a kezembe akad gátlás nélkül. Szóval azt hiszem, ez ennyi volt.


Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...