2011. augusztus 30., kedd

A. S. Byatt: Mindenem

Két magába zárkózó, a mai felgyorsult, piacközpontú világunkban leginkább az „életképtelen” jelzővel illetett irodalmár egy irodalmi rejtély nyomába ered – nyomozásuk könyvtárak mélyére, huzatos, dohos angol vidéki kúriák lezárt szobáiba vezeti őket, ahol elrejtett levélkötegek, elfeledett naplók és több mint száz éves versek és kéziratok között keresik a  kulcsot egy szerelemhez, amely talán megváltoztatja az irodalomtörténet egy kicsinyke szeletét.

A fenti leírás alapján egy cseppet sem izgalmas, tipikus „bölcsészeknek” írt könyvre gondolnánk, ráadásul a hatásvadász, romantikára kihegyezett fülszöveg csak tovább ront a helyzeten. Ennek köszönhető, hogy noha évek óta szemezgettem a könyvvel, mikor végre lehetőségem nyílt elolvasni, elég sokáig tologattam magam előtt, valljuk be: féltem kézbe venni. Mert több okból is „nagy” könyv, tele versekkel, naplórészletekkel, irodalmi elmélkedésekkel, amiket első ránézésre azért nem könnyű összeegyeztetni a beígért romantikus történettel.

Pláne nem könnyű azon felfokozott elvárások fényében olvasni, amiket a könyv híre keltett, pedig minden előzetes elvárás, félelem, hírverés – Booker-díjjal, Times-listával, hollywoodi filmváltozattal együtt – azon nyomban jelentéktelenné válik, amint hagyjuk magunkat elvarázsolni a Mindenem által. Mert Byatt regénye egyszerre a maga nemében páratlan irodalmi teljesítmény, és roppant élvezetes olvasmány. Aki érdeklődik az irodalom iránt (és itt most az irodalom elméletibb oldalára gondolok), garantáltan bele fog veszni – nekem hallatlanul nagy élményt jelentett, annál inkább, mert a középiskola óta nem olvastam ilyen töménységben verselemzéseket, naplókat, szövegértelmezéses játékokat. És most már tudom, hogy mennyire hiányoztak.

Roland Mitchell, a British Museum ifjú kutatója egy napon a tizenkilencedik századi költőfejedelem, Randolph Henry Ash két addig nem ismert levelének vázlatára bukkan – a levelek címzettje egy ismeretlen hölgy. Roland, aki egész addigi életét Ash munkásságának szentelte, ám csak a segédkutatói állásig jutott az Ash műveit immár három évtizede folyamatosan sajtó alá rendező Blackadder professzor mellett, megtartja  a leveleket, és saját szakállára kezd nyomozni. Részben persze megtorpant karrierjén akar lendíteni, részben viszont a levelek Ash-től szokatlan meghitt hangvétele és a lehetséges romantikus szál készteti arra, hogy – afféle sehova sem vezető lovagias tettként – megvédje a leveleket az Ash-hagyatékból üzletet csináló irodalmi köröktől.

Bár eleinte sötétben tapogatózik, nyomozása elvezeti Maud Bailey-hez, aki a lehetséges címzett, Cristabel LaMotte költőnő munkásságának szenvedélyes kutatója. Maud és Roland egyaránt elkötelezett rajongói kutatásuk tárgyának, így a lehetőség, hogy a boldog házasságban élő Ash és a visszavonultan élő, leszbikusnak tartott LaMotte között bármiféle kapcsolat lehetett, egyiküknek sincs ínyére. Ráadásul a két költő munkássága annyira különböző, verseik, egész világuk olyan távol áll egymástól, hogy lehetetlennek tűnik, hogy ők maguk közel álltak egymáshoz. A két kutató kíváncsisága azonban szerencsénkre nagyobb, mint az előítéleteik, így a levelek nyomába erednek.

Nyomozásuk adja a történet gerincét, és közben az olvasó megismerheti a fiktív Randolph Henry Ash és a szintén fiktív Cristabel LaMotte költészetét; levelekből, naplórészletekből pedig elénk tárul egy szövevényes tizenkilencedik századi szerelem, egy házasság, mely a maga módján boldog volt, még ha egészen másképp is, mint ahogy a külvilág azt képzelte, és egy tragikus, korát jóval megelőző, ezért halálra ítélt kapcsolat a költőnő és a belé szerelmes festőnő között. Byatt legnagyobb teljesítménye a két fiktív költő munkáinak megalkotása – Ash és LaMotte versei egyaránt a legszebb angol lírai hagyományokat követő remekművek, előképük valószínűleg Robert Browning és Cristina Rosetti művei voltak, azonban Byatt képes egyéni hangot adni nekik. Az olvasást ugyan nem könnyítik meg, és könnyen kizökkentenek a történetből, azonban épp ezektől válik ez az irodalmi nyomozás többé, mint egy szokványos múltban vájkáló romantikus regény.

Hiszen itt jóval többről van szó, mint hogy van egy jelenben játszódó kerettörténet, és egy múltbeli eseménysor, amik aztán a  végén valahogy összeköttetnek. Az ilyen (többnyire az irodalmi gótikába sorolt) regények legtöbbjében az egyik cselekményszál jóval hangsúlyosabb, mint a másik, és legtöbbször a keretet adó – gyakran erőltetetten romantikus – történet az, ami gyakorlatilag feleslegesnek tűnik a múltbeli titkok mellett. Byatt első nagy meglepetése, hogy a két cselekményszál itt teljesen egyenrangú. Maud és Roland alakja, kapcsolata, motivációik, egzisztenciális, lelki és szellemi gyötrődéseik mind hitelesek, a helyükön vannak; az előzetes várakozásokkal ellentétben még egymásra találásukat sem érezzük erőltetettnek – hiszen két ilyen rögeszmés kutató természetszerűen talál önmaga másik felére a másikban.

Ami ennél is meglepőbb, hogy a tulajdonképpeni főszereplők – Ash és LaMotte – igazából homályban maradnak. A hasonló történetek nagy részében általában a múltbeli romantikus történetet a maga valójában látjuk, itt azonban a „költői szerelem” egy rövid részlettől eltekintve nagyrészt az Ash és LaMotte körül élő emberek – a feleség, a társ, egy unokatestvér – leveleiből, naplóiból bontakozik ki. Sajátos vonása a könyvnek, hogy ezek a szereplők sokkal közelebb kerülnek az olvasóhoz, mint a szerelmesek. Akiket leginkább a műveikből ismerünk meg.

A Mindenem legérdekesebb, legszórakoztatóbb és valószínűleg a „legértékesebb” rétegét az adja, hogy Ash és LaMotte versei úgy értelmeződnek át a két kutatóban, ahogy egyre többet fednek fel a két költő kapcsolatából. Ezzel párhuzamosan alakul át a költők és a művek értékelése az olvasóban is. Mivel - hacsak nem olvasunk előre - részletekben kapjuk Ash és LaMotte verseit, mi csak akkor értelmezhetjük a maga valójában a nagyobb lélegzetű költeményeket, amikor már tudatában vagyunk a kapcsolat mibenlétének. Az irodalmi ínyencségekre fogékony olvasónak igazi kincsesbányát nyújt a történet, hiszen elgondolkodhatunk azon, hogy mi magunk vajon hogyan értelmeznénk az egyes verseket, ha nem tudnánk a költők kapcsolatáról, illetve hogy megtalálnánk-e a Roland és Maud által lehetségesnek vélt kapcsolódási pontokat Ash és LaMotte műveiben. És végső soron, hogy ott vannak-e egyáltalán, vagy csak a ráérő irodalmárok belemagyarázása az egész – a művészet újraértelmezése a művész életének ismeretében örök vita marad, Byatt a fiktív művek különböző értelmezéseivel zseniális illusztrációt ad erre.

Mint ahogy remek illusztrációt ad a könyv arra is, hogy egy „posztmodern szöveglabirintus” lehet nagyon szép és romantikus is. A posztmodernt legtöbbször az olvasópróbáló jelzővel rokonítják, és valóban, a legtöbb posztmodern regény nem könnyíti meg a befogadó dolgát, és a téma is legtöbbször modern és kísérletező. Byatt munkája azonban a kísérletező prózát a klasszikus irodalommal és a romantikával házasítja – hogy mennyire egyedi, azt nem tudom, lévén nem olvastam a műfaj minden darabját (sőt…), de az biztos, hogy eddig ez a legszerethetőbb posztmodern regény, amit olvastam.


Kiadó: Gabo
Fordította: Bozai Ágota, N. Kiss Zsuzsa, Palkó Ágnes

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...