Robert Galbraith: A hömpölygő sír

„Veszélyes, ha az ember a saját boldogtalanságára épít kultuszt. Nehéz belőle kikecmeregni, ha már túl sokáig van benne az ember. El tudja felejteni, hogy kell.”
 
Hát, hol is kezdjem? Annyiszor leírtam itt már, hogy a Strike sorozat kötetei jelentették nekem az utolsó pár évben az abszolút menekülési útvonalat a valóságból, hogy most inkább nem részletezem… elég annyi, hogy meg sem merem számolni, tavaly hány alkalommal olvastam újra a Zavaros vért és A Koromfekete szívet. Ezekhez nyúltam, amikor év elején számoltam a napokat, mikor jön már el a várva várt műtéti időpont; aztán műtét után, amikor valami meghitten ismerős kellett; aztán amikor kihúzták a lábam alól a talajt az exmunkahelyemen; aztán amikor már istenesen elegem lett a meddő munkahelykeresésből… és még a felsoroltak közt is párszor. Ja, és persze tűkön ülve vártam A hömpölygő sír megjelenését, ami végigkísérte a karácsonyi szünetet. Lábjegyzet: januárban kezdtem új munkahelyen és idén még nem éreztem szükségét, hogy Strike társaságában múlassam az időt, úgyhogy reméljük, ebben az évben egyéb olvasmányélményeknek is jut tér.
 
Szóval most itt ez A hömpölygő sír. Tekintve hogy az előző két rész a kedvencem a sorozatból, és mind a Zavaros vér tarottal, asztrológiával, démonvadászatba beleőrülő nyomozóval és évtizedes titkokkal teli világát, mind A Koromfekete szív álnevek, beépülő terroristák és rajongásukba beleőrült geekek szegélyezte netes ámokfutását imádtam, sokat vártam az új résztől. Ugyanakkor, be kell valljam, némi hátrányból indult, mert ha van téma, amitől zsigerileg irtózom, az egy szekta. Most először éreztem azt, hogy ha nem Rowling írta volna, és nem a Strike sorozat kötete lenne, én ezt a sztorit bizony bottal se piszkálnám. Tudom, hogy a téma egy aranybánya a jó thriller írónak, tudom, hogy pszichológiai szempontból kimeríthetetlen, értem, hogy az egykor kriminálpszichológusnak készülő Robint miért kapta el elsőre az ügy, de nagyon nehéz volt legyőznöm az undorom idegenkedésem, és visszafognom magam, hogy ne kiabáljak rá egy fikciós karakterre, hogy: be ne menj abba a kurva szektába…
 
Nyilván órákig lehetne boncolgatni, miért taszít ennyire a téma, de olyan nagyon nem nehéz rájönni: gyűlölöm a kontrollvesztés állapotát, gondolni se bírok rá, hogy átmossák az agyam, megfosztanak a szabad akaratomtól és zombit csinálnak belőlem. Inkább mérgezzenek meg és temessenek betonba, szúrjon hátba egy netes őrült vagy mittudomén, faljon fel egy tigris, minthogy önként besétáljak J Papa szektájába. És nem, egy fél másodpercig se táplálom azt az illúziót, hogy a logikus gondolkodásommal, a rengeteg szakirodalommal, az önkontrollommal ellen tudnék állni. Olyan ez, mint az előző részben emlegetett neten bujkáló, álnevek mögött rejtőző terroristasejtek esetében: mindig egy lépéssel előrébb járnak, mint azok, akik fel akarják fedni a módszereiket. Épp ezért féltettem Robint annyira, amikor beépült a szektába, mert tudtam, hogy bármilyen felkészült, olyan egyszerűen nincs, hogy megússza, hogy ne hasson rá az agymosás. (Ha ezt Rowling meglépte volna, akkor azzal a lendülettel kukázhatta volna egész eddigi életművét – hálistennek van annyira jó író, hogy nem tette.)
 
Mert Robin persze hogy bemegy… A sztoriról sokat nem fogok írni, egyrészt azért, mert sokkal egyenesebb vonalú nyomozás, mint az előző kettő, másrészt mert a végkifejletet nem spoilerezném el, elég annyi, hogy egy aggódó apa keresi fel az irodát, akinek fia immáron négy éve a szekta foglya, akik elszakították családjától, kifosztották a vagyonkezelői alapját, ki tudja, mire kényszerítik, és így tovább, és így tovább. A szokásos szektás működés. A felszínen csillogó píárral nyakon öntött Egyemetes Humanitárius Egyház persze mindent tagad: ők nem szekta, ők csak segíteni akarnak a hajléktalanokon / éhező gyerekeken / afrikai szárazságon / klímaváltozáson (tetszőlegesen behelyettesíthető). Lényeg, hogy add az adományod, mi meg a világ összes gondjára is ráfordítjuk – az, hogy az „egyház” vezetői luxuskocsival gurulnak a medencés villájukba, csak a véletlen műve, egy nagylelkű adományozónak (azóta próféta) köszönhető, még véletlenül se a te afrikai gyerekeknek szánt fontjaidat költi J Papa selyempizsire. Atyaúristen, mekkora ziccer amúgy ez a téma Rowlingnak, és ki is használja, azt meg kell hagyni – ahogy az „egyház” galádságait feltárja, az pompás és annyira életszerű, annyiszor láttuk / hallottuk / olvastuk már, és nem csak fikcióban, hanem a hírekben, és ismerjük a történelemből, és mégis… Mégis tömegek dőlnek be nekik újra meg újra. Na, megint eltértem Robintól.
 
Szóval Robin beépül (posztunkban immáron sokadszorra). Nyilván érthető, más mód nem nagyon van arra, hogy feltárja, mi zajlik a világtól elzárt központokban. És mert ő Robin, London egyik legjobb magánnyomozója, fel is tárja, bizonyítékokat is szerez, bár közben majdnem ráfázik, és még egy kicsit sikerül is belülről bomlasztania. Hogy aztán hogy heveri ki, hááát… Miközben Robin bent próbál bomlasztani, Strike és a csapat is nyomoz, s persze görgetik tovább a nyomozóiroda mókuskerekét is: jönnek-mennek az egyéb ügyek, jönnek-mennek a külsősök, némelyik spicliskedik, Strike meg ismét ráébred, hogy a hírnév nem annyira a barátja, mert nem csak a rivális nyomozóiroda akar egyre jobban keresztbe tenni neki, de egy egyéjszakás kaland miatt is kis híján címlapokon találja magát (még jó, hogy Robin épp el van zárva a külvilágtól és ezt nem tudja). Aztán hogy - hogy nem addig fajulnak a dolgok kint is, bent is, hogy már nem csak Sir Colin Edensor fiának kiszabadítása a cél, hanem Strike beleüvölti az egyházalapító J Papa arcába, hogy beletaposom az egyházát a kibaszott földbe.
 
Na, ez már az a Strike-féle nyomozás, amit szeretek! Onnantól, hogy Robin kiszabadult, az én lelki békém is helyrebillent, és tudtam ugyanazzal az élvezettel olvasni a továbbiakat, mint az előző köteteket – meg kell mondjam, az is eszembe jutott, hogy ha újraolvasom - mert nyilván újra fogom - akkor kihagyom a szektás részeket (ha kell, összegémkapcsozom az oldalakat, nehogy véletlenül beleolvassak). Ugye azért senkinek nincsenek kétségei arról, mi lesz a vége? Jól gondoljátok. Ez az ügy egyszerűen túl nagyra nő ahhoz, hogy ne járjanak sikerrel – ha így lenne, akkor Strike és Robin is halott lenne, és nem lennének folytatások. Spoiler: lesznek.
 
Miközben J Papa egyházát készülnek földig rombolni, azért történnek egyebek is: a két nyomozótárs folytatja immáron hét kötetes násztáncát egymás körül, ami csak mérsékelten van túlhúzva (nem, nagyon 😃), de olyan aranyosak, hogy igazából még mindig úgy gondolom, jobb lenne (legalábbis nekünk olvasóknak szórakoztatóbb), ha sose jönnének össze. Robin közben végre belebonyolódik egy új kapcsolatba, ami jót tesz az önbizalmának és kibillenti az érzelmi agresszor exférj és a rajongott Strike közti vergődésből – de azért messze nem egy ideális kapcsolat. Strike végre lefogy és leszokik a cigiről, aminek nem azért örülök, mert bármennyire is egészségmániás lennék, hanem mert végre (VÉGRE!) nem kell tízoldalanként azt olvasnunk, mennyire fáj a lábcsonkja és milyen csúnyán köhög (az előző kötetben már komolyan azt hittem, hogy meghal itt nekünk, és Robin megörökli a nyomozóirodát…). Kicsit jobban megismerünk mellékszereplőket, akik közül Pat és férje viszik a pálmát, jó lenne, ha a jövőben is nagyobb szerepet kapnának; de nagyon örültem annak, hogy Lucy karaktere is árnyalódott (brrr, annak nem, ami kiderült), és hogy közelebb kerültek egymáshoz a bátyjával. Ahogy annak is, hogy Strike picit meglazította a páncélját és beengedte Prudence-t, a másik oldali féltestvért az életébe. No és nem bírom ki, szóval SPOILER SPOILER SPOILER én még fikciós karakter halálának annyira nem örültem, mint itt, bármilyen csúnya ezt így leírni. Sajnos az amúgy világnagy seggfej Jago Ross-szal kell egyetértenem: mindenkinek egyszerűbb lett volna, ha Strike már az ötödik kötetben hagyja meghalni Charlotte-ot. SPOILER VÉGE
 
Nem tagadom, minden berzenkedésem ellenére ezt a részt is imádtam, és nyilván – ha ki is hagyok részeket – újra fogom olvasni, és alig várom már most a folytatást, de akkora kedvenc nem lesz, mint az ötödik-hatodik kötet. Az utolsó jelenet meg – hát, nem hiszem, hogy az olyan simán fog menni, ahogy most szeretnénk hinni. Ha tippelnem kéne, azt mondanám, hogy Robin egy új gyűrűvel az ujján tér haza a jól megérdemelt miniszabiról, ami csak tovább bonyolítja a dolgokat még pár kötetre.

Kiadó: Gabo

Fordító: Nagy Gergely

Robert Galbraith: A Koromfekete szív

 

„Akik a csőcselék által élnek, tudniuk kell, hogy a csőcselék által is halnak.”
 
Mint egy falat kenyér, úgy kellett ehhez a hisztis, nyűgös, fél lábbal még az előzőben ragadt évkezdéshez ez a könyv. Hogy mekkora rajongója vagyok J. K. Rowling Cormoran Strike sorozatának, azt már kb ezerszer leírtam ezeken az oldalakon, nem is ragozom inkább tovább. Az évvége legjobban várt újdonsága volt az új rész, be is faltam nagyjából öt nap alatt a januári nihilben. Aztán miután így átrohantam rajta és gyorsan megtudtam ki a gyilkos plusz nagyjából összeraktam a szálakat, szép ráérősen elolvastam még egyszer, figyelve az elejtett utalásokra, kiélvezve a nyomozóiroda mindennapjainak leírását. Mert hát az igazi ereje még mindig ez: bár most először bennem is felmerült, hogy lehet, de csak lehet hogy egy hangyányival többször ismétli önmagát, és úgy tizenhárommal kevesebb alkalom is elég lett volna Strike fájó lábcsonkjából, a konklúzió mindig az, hogy teljesen mindegy, mennyire önismétlő, még mindig imádom. Ahogy az előző rész kapcsán is írtam: nekem olyan ez a páros, az általuk működtetett nyomozóiroda hétköznapjaival, a dilis kollégákkal, a bosszantó külsősökkel, a soha el nem fogyó házasságtörő ügyfelekkel és azok különböző perverzióival, mint Hobbitfalva hétköznapjai vagy egy roxforti tanév Voldemort meg a kötelező világmentés nélkül: a végtelenségig olvasnám és jó eséllyel sose unnék rá. Bekuckózós élmények ezek – semmi tűzijáték, csak megnyugvás. Eszképizmus a javából. (Mondjuk megérne egy analízist az is, miért egy féllábú, láncdohányos, félig alkoholista, kötődési zavaros magánnyomozó kalandjaiban lelem meg az eszképizmust).
 
Ezúttal azért van tűzijáték is, nem is akármilyen. Utoljára a második részben, A selyemhernyóban írt ennyire merészen saját tapasztalatokról Rowling – ott a belterjes londoni irodalmi elitet figurázta ki; ezúttal pedig a világsikerrel együtt járó rajongói körök elfajulását, a netes játékok, chatszobák, platformok, ilyen-olyan közösséginek csúfolt médiumok káros befolyását, a névtelenség mögött rejtőző zaklatókat, a helyüket kereső, kiszolgáltatott, bizonytalan kamaszokat a net legsötétebb bugyraiban megkörnyékező pedofilokat, terrorszervezeteket, nőgyűlölőket, politikai szélsőségeket tűzi tollhegyre. Jutott neki elég ebből az elmúlt években – bár a Harry Potter ideje még boldog békeidőknek tetszik napjainkhoz képest, már akkor is bőven lehetett a neten ekézni a szerzőt, ha nem olyan befejezést írt, mint szerettük volna; manapság meg már egy közepesen ismert ember random twitteres megszólalása is olyan indulatokat gerjeszt minden oldalról, hogy a legjobb tényleg az, ha fel sem megy a netre. Mert aztán egyik oldalról jönnek a szélsőjobbos trollok, másik oldalról az ilyen-olyan jogvédők, beindulnak a cancel culture fogaskerekei, bármit mondasz, kiforgatják, és pikk pakk ott találod magad, hogy míg egyik pillanatban egy világ rajongott érted, másik pillanatban veled riogatják a gyerekeket mert épp transzgyűlölő vagy, esetleg mert az egyik főszereplőről kijelentetted, hogy meleg, tehát nyilván holnap már óvodásokat indulsz szivárványosra téríteni. Direkt sarkítok és direkt ugrálok oldalak/nézetek közt, mert Rowling már mindent és mindennek az ellenkezőjét is kapott a nyakába és pontosan tudja, hogy van az a pont, amikor az ellenőrizetlen híresztelések önálló életre kelnek és szó szerint teljesen mindegy, hogy mit mondasz, valamelyik oldal közellenségnek kiált ki.
 
Ezt tapasztalja meg a „lappangó világsiker”, a Koromfekete szív alkotója, Edie Ledwell is, mielőtt Robin Ellacott magánnyomozóhoz fordul, hogy segítsen kideríteni, ki lapul az őt évek óta zaklató netes troll, Anomie álcája mögött. Edie és alkotótársa állástalan fiatal képzőművészként alkottak egy animációs sorozatot, amely aztán meghódította a youtube-ot, majd onnan a Netflixre került és épp mozifilmet akarnak belőle forgatni – igazi modern tündérmese. Csakhogy az egykori indie rajzfilm ősrajongói nem tűrik a kommercializálódást. A gótikus horrormesékre hajazó, a Highgate temetőben játszódó fura kis rajzfilm fura kis fiatalok millióinak jelentett kapaszkodót: belopta magát a szívükbe, találtak benne azonosulási pontokat, leltek barátokra a többi rajongó közt, szerveződtek csoportokba a neten, találtak ki saját szórakoztatásukra keményvonalas Koromszív-játékokat, alkottak jelmezeket, élték meg a valahova tartozás élményét, ami annyira hiányzott saját valós életükből. Ismerős?
 
Aztán jött a szórakoztatóipar és bedarálta saját kis otthonukat, féltve őrzött birodalmukat, rajongva szeretett mitológiájukat. Ők pedig tömegesen fordultak szembe az alkotóval, aki eladta a történetüket. Mert mindig eljön a pont, ahol a rajongóbázis már a sajátjának tekinti a történetet – az alkotó pedig csak egy élősködő a szent történet szövetén. Tucatnyi emlék ugrik be a közelmúltból, amikor rajongók jobban tudták, mire gondolt a szerző, mint ő maga; amikor petíciót írtak, hogy változtassák meg egy sorozat végét; amikor millióan estek az alkotónak egy szereplő bőrszíne miatt… De vajon hogy is gondolhatjuk, hogy az, amit valaki egyszer papírra / képernyőre vetett, az a miénk és nem az övé? Mi kattan át az emberben amikor elhiszi (mert van aki komolyan elhiszi) hogy ő jobban tudná mesélni a mesét tehát ő méltóbb rá mint az alkotó? Eljuthat egy rajongó odáig, hogy gyilkoljon abbéli meggyőződésében, hogy az ő kezében jobb helyen lenne a történet szövése?
 
Persze hogy el. Robin nem vállalja el a zaklatott rajzfilmkészítő ügyét – kinyomozhatja hát a halálát. Edie-t meggyilkolják, alkotótársát súlyosan megsebesítik, a rajongótábor egy része sír, másik része örömködik, mindeközben pedig a rajzfilmre épülő, Anomie által alkotott netes játék felhasználói közé egy nőgyűlölő szélsőjobbos terrorszervezet aktivistái férkőznek be. És elkezdődik az igazi játék – halálesetek, gyilkossági kísérletek, különböző netes álnevek mögé bújt zaklatók, egy holland milliomos által vezetett, kannabiszfüstbe burkolózó művészkollektíva, rengeteg megvezetés, különböző platformokon használt különböző nicknevek sokasága és a nagyon is élő rokonok és barátok kapzsisága és szarkavarása közepette kéne Robinnak és Strike-nak kinyomozni, kicsoda Anomie és ki ölte meg Edie Ledwellt.
 
Már az előző nyomozás is zavarba ejtő és olykor követhetetlen volt a mentálisan beteg rendőrnyomozó asztrológiával és tarottal való kísérletezése és a negyven éven át szőtt, totálisan félrevivő hazugságháló miatt – most négyzetre emeljük a zavarosban halászást. Nem csak Robinék szenvednek meg a rengeteg netes álnév beazonosításával, hanem az olvasó is – egy darabig iszonyúan élveztem, hogy megpróbáltam párosítani a játékbeli neveket a twitteren, illetve a politikai szervezetben használtakkal és a valódi nevekkel, aztán rájöttem, úgyse megy, hagytam a fenébe az egészet, hogy utána a második olvasásnál már nagyítóval keressem a nyomokat. Olvasás szempontjából is nehezített pálya, jókat nevettem magamon, amikor a három chatcsatornán egyszerre zajló párbeszédeket próbáltam követni – épp nemrég fejtettem ki egy barátomnak, hogy engem már az is zavar, ha két chatablakot kell egyszerre követnem. Hiába, egy másik kor gyermeke vagyok…
 
Izgalmas és fifikás a nyomozás, végig nagyjából négy-öt gyanúsítottam volt, és nem, nem tudtam kikövetkeztetni, kicsoda Anomie – mondjuk legalább benne volt abban az ötben. Egy pont volt, ahol komolyan elszorult a torkom, egy haláleset, ami mindennél jobban rávilágít arra, mennyire kiszolgáltatjuk magunkat, amikor neten éljük az életünket, ahelyett, hogy a valódit élnénk – amikor valakit az szúr hátba, akit a barátjának tart, aki sokáig a világot jelentette neki, az a legkeményebb csalódás mind közül. Borzalmas dolgokat feszeget Rowling és a legveszélyesebb nem is a nyilvánvaló: mert persze, lehet hogy Anomie egy zavart fiatal, aki egészségtelenül nagy befolyást szerez más zavart fiatalok felett; lehet, hogy a rajongók közt valóban vannak mániákus őrültek, akik mindent kontrollálni akarnak; lehet, hogy egy ellopott szexi fotó segítségével vissza lehet élni a személyiséggel és beláthatatlan károkat lehet okozni. Ez mind baromira aggasztó. De sokkal aggasztóbb, hogy minden virtuális sarkon ott lappanghatnak olyanok is, akik a névtelenség jótékony leple alatt beszivárognak a legkiszolgáltatottabb, legsérülékenyebb fiatalok életébe, akik korlátlan erőforrások birtokában, vérprofin, erre kiképezve hintik el dezinformációikat, akik úgy használnak fel a saját céljaikra, hogy abból semmit nem veszel észre, mert azt hiszed, semmi kárt nem okozhat egy ostoba rajongói játék. Aztán kopogtat az ajtódon a rendőrség azzal, hogy tudtodon kívül egy terrorszervezetnek segítettél gyilkosságot megszervezni.
 
Őszintén? El se tudom képzelni, milyen lehet mostanában fiatalnak lenni a neten. Hogy milyen mélységei vannak a virtuális életnek. Hogy mekkora önuralom és milyen fokú józanság kéne hozzá hogy ne süllyedj el. Valahol örülök, hogy öreg vagyok én már ehhez, és egyre inkább hajlok afelé, amit nem is olyan rég Margaret Atwoodtól idéztem: „Bár a digitális technológiák szuperkényelmessé tették az életünket - elég egy érintés, és máris tiéd bármi - de talán itt az ideje, hogy visszaszerezzük a feladott területeinket. Ideje lehúzni a rolót, kizárni a szimatolókat, visszaszerezni a magánélet fogalmát. Offline élni.”
 

Kiadó: Gabo

Fordító: Nagy Gergely, Kovács-Cohner Róbert
 

Samantha Downing: Ő kezdte

Az Elbűvölő feleségem a tavalyi nyár egyik kellemes meglepetése volt – rég szórakoztam annyira felszabadultan, mint a kihűlőfélben lévő házasságuk felpezsdítése végett fiatal szeretőket gyilkolászó házaspár egymást is jócskán átverő taktikázásán. Amiben persze senki sem normális, de legalábbis mindenki hunyó, a kisebb-nagyobb titkok meg a végén maguk alá temetnek mindenkit; és jó eséllyel az egyetlen, aki állva marad, a szerencsétlen áldozat, na, ő a legnagyobb játékos. Imádom a nem egyértelmű befejezést és ha nem tudom eldönteni melyik szereplő verte át jobban az olvasót – itt emeli el magát a szememben egy súlytalan domestic noir a középszertől.
 
Ezek után persze hogy roppant kíváncsi voltam az egymástól elhidegült testvérek Amerikát átszelő kalandtúrájának borzalmaira. Mert hogy lesz itt biza borzalom, afelől nem lehetett kétségünk. Downing tizenkilencre húz lapot: hűtlenkedő házastársak után egymást hosszú évek óta nem látó testvéreket ültet egy autóba, hetekre – robbanásveszélyes felállás. Beth, Portia és Eddie Morgan szüleik halála óta nem látták egymást – más-más államba költöztek, más irányt vett az életük, jól megvannak család nélkül. Legalábbis így mesélik. Aztán amikor a tizenéve nem látott nagyapa végrendelete újra összekényszeríti őket egy kisbuszba, hogy újraéljék azt a majd’ húsz évvel ezelőtti kirándulást, mely örökre megváltoztatta az egész család életét, akkor persze kiderül ez-az. Hogy a szülők nem is haltak meg, például. Vagy nem úgy. Vagy nem mindkettő. Hogy valaki eltűnt, de lehet, hogy meghalt – ahogy az is, hogy végig követi őket. Hogy az emlékezet a legnagyobb játékos, mert sosem tudhatjuk – nem csak, hogy mire emlékszik a másik, azt sem, hogy amire mi emlékezni vélünk, az valóban úgy volt-e, valóban saját emlék-e, esetleg bemesélt konstrukció. Hogy az emlékek, hamis emlékek, mesék, titkok, családi legendák közül mi igaz és mi nem, mindenképpen nehéz lenne felfejteni – hát még, ha Downing, szokásához híven itt is egy tökéletesen megbízhatatlan narrátorral ajándékoz minket.
 
Beth Morgan, a közmondásos „középső” testvér, a legjellegtelenebb, akinek semmilyen szuperképesség nem jutott – aki ezt ellensúlyozandó egész életét arra áldozta, hogy megtalálja azt, aki elveszett. Beth, a jelentéktelen, a mániákus hazudozó, aki egy ki-tudja-létezett-e-egyáltalán másik álcájába bújva ír naplót az egykori kirándulásról, aki az akkori eseményeket gondosan megszűrve alakítja szimpátiánkat és tereli figyelmünket, aki nagyvonalúan túllép saját hibáin és (hoppá) gyilkosságán, csak hogy testvéreit lejárassa. Mondjuk, sokszor megértjük. Mindkét tesó annyira elfuserált, annyira idegesítő, annyira képen tudnám törölni őket, hogy tökéletesen értem Beth-t: nehogy már ilyen hülyéké legyen a nagyapa pár milliója.
 
Mert hát ez a kirándulás nem holmi nosztalgikus emléktúra… A basáskodó, erőszakos, gyerekrablástól sem visszariadó nagyapa ahhoz köti az örökség kifizetését, hogy unokái pontról pontra járják végig az egykori családi túrát, s annak végén, a sivatagban szórják szét hamvait. Életük legrosszabb emlékeihez vezeti vissza őket – egy szadista állat, még ha néhány millió dollárral kárpótolja is őket a túra végén. „Húsz évvel ezelőtt, amikor először mentünk el erre az autókirándulásra, nagyapa meg akarta ismertetni velünk a világot, amit a lehető legtöbb állam bemutatásával szándékozott kezdeni. Ehelyett azonban valami olyasmi lett belőle, amit nem hozunk szóba, amiről hallgatunk. A fejünkben marad, és tagadásban, hitetlenségben, sőt téveszmékben úszkál körbe-körbe.” Épp ezért, mert ez volt a legrosszabb, és úgy végződött, ahogy, még a néhány millió nélkül is világos lenne: ezek kinyírják egymást a végére. Így meg, hogy akkora örökség a tét, mely mindőjüket kihúzná a szarból, még világosabb, hogy: hát, ezek kinyírják egymást a végére.
 
Aztán persze kiderül, hogy Downing jobb író, mint gondoltuk, és amit Beth az első laptól lebegtetett - sosem tudhatod ki egy történet hősnője, míg a végére nem érsz - igaz: a ravaszt az húzza meg, akire egyáltalán nem számítunk, a múltbeli titkokról meg kiderül, hogy még annál is mocskosabbak, mint gondoltuk. Minden család a maga módján boldogtalan, de vannak, akik egészen elképesztően csúcsra járatják az elmebetegséget…
 
Egyébként nem is igazán számít, ki ölt meg kit, ha egyáltalán – az meg pláne nem, kihez kerül az a sok dollár. Ami sokkal érdekesebb, az a dinamika, ami ezeket a szerencsétleneket összefűzi. A három testvér élete szakadatlan rizikózás – a gyerekkorukban beléjük oltott társasjáték-szenvedély egymás folyamatos átverésében és stratégiai szövetségek kötésében végigköveti az utat. Mindhárman titkokat hurcolnak és mentális betegségekkel küzdenek – ki szenvedélybeteg, ki kleptomán, ki mániás hazudozó. Az őket követő rejtélyes furgon és a furcsa balesetek szinte felesleges sallangok, anélkül is képesek kicsipkézni egymás idegeit. Ahogy feleslegesek a házastársak is – akiket szinte csak azért cipeltek magukkal, mert nem volt hova tenni őket. Érdekes játékot játszik velünk a szerző: mindegyik szereplője iszonyúan antipatikus, hazudoznak, taktikáznak, kicsinyes és megalázó játékokba sodorják a többieket, némelyik egyenesen gyilkos – egyiküket se kéne kedvelnünk, sőt, megvetést és zsigeri undort kéne éreznünk irántuk, mégis képesek közel férkőzni hozzánk és simán elhitetni velünk, hogy lehetnének a szomszédjaink is (ad absurdum: családtagjaink). Mert a diszfunkcionális család, a generációkon átívelő traumák, a családon belüli kibogozhatatlan viszonyok megjelenítése pompásra sikeredett.
 
Hősnő meg nincs. Mindenféle szereplők vannak, akik próbálnak lavírozni, halászni a zavarosban és a lehető legjobban kijönni ebből a katyvaszból. Sikerül-e? Ki tudja… Mindenesetre azzal a jóleső borzongással csukhatjuk be a könyvet, hogy igazából senkiért nem kár, aki nem nyert ebben a játszmában. Aki meg nyert… – van ilyen egyáltalán? 

Kiadó: Agave

Fordító: Bosnyák Edit

Samantha Downing: Elbűvölő feleségem

Hűha! Amilyen ritkán olvasok mostanában domestic noirt, ez most annyira jól esett! Nézegettem ezt a könyvet, amikor bejelentette az Agave a könyvheti megjelenéseket, de sokáig úgy voltam vele, hogy kell a fenének, tuti ez is egy ezredik bőr a Holtodiglanról, én meg már elsőre is utáltam a pszichopata feleség meg a nyámnyila férj párosát – aztán elolvastam Reea lelkendezését és bekattant, hogy nekem ez kell. Épp egy ezerpároldalas „nagy amerikai regény” (Hallberg: Ég a város) és Atwood zseniális, de erőt próbáló MaddAddam-trilógiája után vágtam bele, ráadásul a nyár nálam jellemzően a krimi-thriller időszak, máskor kevésbé veszem rá magam ilyesmire; szóval ez most szépen összeért: ennyi agyzsibbasztás után, negyven fokban szédelegve a békávén elmondhatatlanul jól jött egy kis kertvárosi gyilkolászás.

Névtelen elbeszélőnk az első oldalakon nyilvánvalóvá teszi, hogy se nem igazságosztó Dexter, se nem kéjgyilkos (legalábbis nem úgy…): ő csak a feleség kedvéért gyilkol fiatal nőket, mert hát egyszer becsúszott, véletlenül, és annyira szexi volt az asszony véres palacsintasütővel a kezében, aztán meg annyira szenvedélyesre sikerült a szex, hogy egyszerűen muszáj volt megismételni. Ez van, más párok terápiára járnak, vagy swingerklubba, ők meg gyilkolnak hogy ne unjanak egymásra. Persze az, hogy a férj néha félrelépeget a kiszemelt áldozatokkal, nincs okvetlen belekalkulálva a játékba – ennyire nyilvánvalóan pszichopata feleség mellett egyenesen életveszélyes. De hát aki hobbiból gyilkol, az nyilván szeret kockáztatni.

Egyébként nem… Gyilkolászó papucsférjünk valójában egy teljesen szokványos kertvárosi teniszedző, ingatlanügynök feleséggel, két kamasz gyerekkel, adóságokkal, néhány jó baráttal, kicsit több érdekbarátsággal, pár múltbéli titokkal. Semmi komoly, csak a szokásos: szeretettelen gyerekkor, ifjúkori lázadások, néhány elszívott spangli, vonzalom problémás nők iránt. Amikor megismerkedett Millicenttel, minden tökéletesnek tűnt. Aztán jöttek a lehúzó hétköznapok, az anyagi gondok, a munkahelyi megpróbáltatások, a kamaszodó kölkök. Belecsúszni az átlagos másodvonalbéli amerikai álomcsalád mindennapjaiba. A lehető legrosszabb, ami két olyan embernek adatik, akik mindig ki akartak törni a maguk köré húzott keretekből: hisz tudjuk jól, az amerikai álomban „nincs rosszabb, mint átlagosnak lenni”.

Fordulatos és jó pár helyen elég feszült thriller az Elbűvölő feleségem, mégsem ez teszi letehetetlenné, sőt, a fordulatok jó része azért közepesen kiszámítható és nagyjából a százötvenedik oldal környékén teljesen egyértelműen kirajzolódik a végkifejlet – ami mégis odaláncolja a szemünket, az a hétköznapi kis apróságok megjelenítése. Ez a Tobias-Quentin-akárkicsoda tényleg egy tök átlagos fickó. Ez tényleg egy tök átlagos család. Annyira normálisnak tűnnek, annyira olyanok, mint te meg én, meg a szomszéd (már feltéve, ha egy floridai felső-középosztálybeli kertvárosban élsz és nem a pesti külváros egy lakótelepén…). Minden kis játszmájuk, a kamaszfiú nagyarcú zsarolása, amikor leleplezi apja éjjeli kalandjait, majd nagyon is kisfiús ijedt kérése, hogy ne csalja már meg az anyját; a kislány paranoiája a „felélesztett” sorozatgyilkos miatt; a ki mikor megy a gyerekért és hogy osztjuk be a munka meg a család között az időt problémakör – mind valóságos, hiteles, átélhető.

Ja mert közben van egy felélesztett sorozatgyilkosunk is – Millicent terve a hobbigyilkosságok leplezésére zseniálisan borzongató, tényleg, ha nem lenne egy pszichopata picsa, még csodálnánk is. Aztán persze minden fordul egyet a tengelye körül, kiderül, hogy a terv még zseniálisabb mint gondoltuk, csak épp egész másra irányul, kiderül, hogy van itt aki semmitől sem riad vissza, és bizony többet titkol pár spanglinál, és kezdődik a menekülés, bujkálás, bosszúhadjárat. Vagy nem. Mert azért az a vég, az felvet pár kérdést. A pszichózis vajon mennyire ragadós? Le lehet szokni a gyilkolásról? Van az a távolság, ami után már nem kísértenek az egykori áldozatok? És vajon minden bűnös elnyeri méltó büntetését? Vagy az áldozat remekül játszott szerepe mindenkit megtéveszt? Az olvasót legalábbis sikerrel átveri – és nem is bánjuk olyan nagyon.

Könnyed, de nem buta, borzongató, de nem hatásvadász, remekül megírt strandolvasmány – vigyétek magatokkal nyaralni. (És nagyvonalúan lépjetek túl a nyomdahibák tömkelegén – bosszantó, de kár lenne emiatt leírni a könyvet. Ugyanitt üzenném kedvenc kiadómnak: máskor ne siessetek ennyire! Köszi!)

Kiadó: Agave

Fordító: Bosnyák Edit

John le Carré: Kettős szerepben

Tíz év rajongás és kilenc elolvasott könyv után John le Carré még mindig meg tud lepni, ami azért kevés íróról mondható el. Egyik legjobbnak tartott műve, a Kettős szerepben jó harminc éve már megjelent magyarul – engem eddig elkerült, ám most hogy a Park Chan-wook rendezte sorozat miatt újra fókuszba került, nem hagyhattam ki. Az élmény már csak azért is meglepő, mert újra meg újra emlékeztetnem kellett magam: ez egy több évtizedes regény. Annyira friss, annyira mai problémákat veséz benne, olyan, szinte profetikus erővel vetíti elénk napjaink terrorfenyegetésbe, menekültkrízisbe, áldozathibáztatásba fordult nyugati társadalmát és a rommá bombázott Közel-Keletet, hogy az elképesztő. Miközben egy korában (és ma is) igen bátor nézőpontból próbálja közelebb hozni az izraeli-palesztin háborúk kibogozhatatlanságát a nyugati olvasóhoz.

Már az szokatlan némiképp, hogy távolodunk a hidegháború témájától, hisz Le Carré elsősorban a (poszt-)szovjet-amerikai konfliktusok krónikása – és legnagyobb műveiben nem annyira a terepmunka, mint az íróasztalok mögött meghozott döntések jutnak kulcsszerephez. Ezúttal viszont levisz a mélybe, hajunknál fogva rángat végig minket az otthonukból elüldözött palesztin menekültek táborain, együtt rettegünk kisgyerekek százaival a bombázások közepette, hogy aztán zsidó professzorok felrobbantásához szállítsunk robbanóanyagot keresztül fél Jugoszlávián. Közben megismerjük a másik oldalt is, hogyne, de megismerjük a zsidókat dróton rángató nyugati hatalmak hazugságokkal telített játszmáit is. Csodálom a könyv bátorságát, nem tudom, hányan merték akkoriban a zsánerirodalom terepéről ennyire részletesen és őszintén (tegyük hozzá: egy angol ismereteivel és őszinteségével) feltárni ezt a háromoldalú játszmázást. Ahol csak egy biztos: egyik oldal sem makulátlan.

Sűrű szövésű és roppant összetett regény ez, lassan áll össze a kép, és még kétszáz oldal után is elbizonytalanodhatunk, mit is olvasunk. Bad Godesbergben egy izraeli kulturális attasé házában bomba robban. A nyugatnémet rendőrség egy tisztjét felkeresi egy rejtélyes izraeli figura, aki segítséget kínál, cserébe információt kér. Charlie, a sokadvonalbeli angol színésznőcske a görög tengerparton megismerkedik egy mediterrán félistennel, Joseph-fel, aki megszabadítja kullancs pasijától és felszínes barátaitól, és csábítást ígér. Szerte Nyugat-Németországban eldugott lakásokban rejtélyes diákok figyelnek még rejtélyesebb futárokat, mígnem csak összeáll valami, amit e ponton egy ember ért: a bábjátékos, Kurtz. De mi köze az angol színésznőnek a robbantásokhoz és a megfigyelőcsapatokhoz? Miért visel itt mindenki legalább két, de olykor három nevet? Ki a titokzatos Michel, aki körül az egész forog – ó, de mégsem, valójában az egész haláltánc Michel bátyja körül forog, kinek még neve sincs. És akit mindenki el akar kapni, és ezért semmilyen, de szó szerint semmilyen eszköztől nem riadnak vissza.

Még attól sem, hogy egy ostoba színésznőcskéből kineveljék a saját terroristájukat: Charlie megkapja élete szerepét a „valóság színházában” – a fiatal lány, kinek tehetségét eddig senki nem ismerte fel, csak egy kupac titkosügynök, a hazug múlttal, zavaros politikai elvekkel, még zavarosabb szerelmi élettel rendelkező színésznő egyszer csak ott találja magát, hogy egy izraeli titkosügynök-legenda tanítja be a szerepét, bolondítja magába, formálja át identitását, nézeteit, múltját, vonzalmait, és ki tudja milyen jövőjét. De ki is ez a szerepekbe merülő lovag? Ki tanítja Charlie-t a palesztin történelem tragédiáira? Ki ad kezébe fegyvert, melyet izraeli életek ellen kell fordítania? Ki mossa át az agyát a szerelmes álcája mögé bújva? Joseph? Gadi Becker? Michel? Hol van az álcák mögött az ember, aki egykor volt? Létezik egyáltalán? Vagy rég feloldódott a valóság színházában játszott szerepeiben? S ha igen, vajon Charlie-ra is ez a sors vár? Van-e visszaút ebből a darabból?

Túl a fordulatos cselekményen, a világpolitika egyik szégyenfoltjába tett kiránduláson, a szembesítésen saját hiteinkkel, meggyőződéseinkkel, előítéleteinkkel (ami elkerülhetetlen), a könyv legnagyobb erénye a szereplőábrázolás. Mélyre megyünk, szokatlanul mélyre, és nem tudjuk, hogyan szabadulunk ebből az agymosásból. Charlie személyisége módszeresen épül le és adja át a helyét valaminek, ami eszköz azok kezében, akik teremtették – igenám, de hol a határ? Hogy meddig lehet elmenni egy ember életének felforgatásában, elvételében, az fel sem merül – de vajon hol a határ, ahol az ellenoldal általunk teremtett beépített terroristája ellenünk fordul? Mi van, ha a Michel szerepét játszó Gadi túl jó tanár volt, jobb, mint saját szerepében, és Charlie elvész a neki osztott szerepek közt? Netán a két oldal egy és ugyanaz, és a lényeg nem más, mint a játszma? Itt egy halott, ott egy merénylet, itt egy siker, ott egy kudarc – mit sem számít, hisz a háborút játszani kell. Az iparágat táplálni kell. Mindenkinek el kell játszania a szerepét. Azoknak a tömegeknek is, akik elfordítják a fejüket. A mi szerepünk is le van osztva. Le Carré ezzel szembesít minket.

Kiadó: Agave

Fordító: Kaposi Tamás

X - A rendszerből törölve - film

Valami lehet abban, ahogy Ujj Mészáros Károly és csapata mesél, valami nekem kitalált drog... Anno a Liza, a rókatündér teljesen sajátos, delíriumos kisvilágába beleszerelmesedtem - ott álmodoztunk és a világba vetítettük Liza nem kicsit fantáziagyűrt álmait, hogy a világ a lehető legmorbidabb görbe tükrökkel verje őket vissza; itt is erősen álomszerű ez a játék - csak ez egy rémálom, amiből a hőse képtelen felébredni.

Skandináv krimi, igen, az a fojtó légkör, az a társadalomkritika - nem ragozva, jobbára csak képeken át, nyersen. Ide adaptált, sokkal esendőbb Q ügyosztálybeli zakkant nyomozóval, mint a Palackpostában, vagy Jussi Adler Olsen, Jo Nesbo, meg a többi érdesre csiszolt északi úr és hölgy többi könyvében - és valahogy pont ezen a nyomon, ahol mintát követ, egy halom alkalommal ki is vesz a mély beleélésből, vagy mondom inkább így: egyszerre követem ezt a szerencsétlen pánikbeteg nőt teljes beleéléssel - és jut eszembe közben, hogy amit látok, egy film, amely pontosan tisztában van a maga nyelvének határaival - pontosan tudja, hogy ezen az ösvényen nem valóságot idéz, hanem (rém)álmokat.

Éva (Balsai Móni), az alagsorba száműzött, fájdalma kőfala mögé zárkózott, pánikbetegsége okán terepmunkától eltiltott nyomozónő gyanús öngyilkosságokra lel - az ügyekről készült fényképek alapján; valójában egyiket se látta, az ájulásig kikészítik a helyszínek. Ez nagyon nem hiányzik a választási évben forrongó főváros rendőr-főkapitányának (Schneider Zoltán), hogy épp most mutasson rá valaki belülről, milyen hanyagul végzik a munkájukat. Egy vidékről frissen felkerült kolléga, Zoltán (Schmied Zoltán) viszont felfigyel a dologra - és kijárja, hogy újravizsgálják az ügyeket. Megalakul a csapat, Éva körül, aki amúgy folyamatosan a határon billegve képes csak a munkáját végezni - sőt, rendre  át is billen a határon... Pedig úgy tűnik, amúgy neki van igaza, lassan a kollégái előtt is kibontakozik az általa megsejtett tömény borzalom. 

Ez egy film - nem felejti el, hogy emlékeztessen erre. Nem tükre a valóságnak, hanem tündérmese-főzet róla - csak ezúttal egy másik fűszerkészlet borult a kondérba. A társadalomkritika egy határon túl nincs se adaptálva, se aktualizálva, ez egy mesei, párhuzamos Budapest - még ha hatásában közelebb áll is a valóságunkhoz, mint az előző film Csudapestje. Nem felejt el emlékeztetni, amikor az egyébként parádésan felvezetett és igényesen ellentmondás-mentesített mesei fordulatok érkeznek: például a magányos társadalomrongáló The Exploited-rajongó "terrorista" (alapvető filmes toposz, erre a magányosságra még visszatérünk...) de még inkább, mikor az egykori halálosztag története kibontakozik (szocialista Treadstone Bourne nélkül - itt csak egy magát nagystílűnek érző piti zsarolóra futja, Kulka János szavak nélkül is tömény alakításában). Ne felejtsd el: a szocializmus diszkrét bájához tartozott, hogy ilyesmire nem volt szükség benne - ennél sokkal egyszerűbb, direktebb, s teljesen nyílt módokon lehetett benne lehetetlenné tenni, kinyírni bárkit (a ha én egyszer kinyitom a számat tündérmeséjét Salamon Béla előadásában most inkább hagyjuk... mint mondtam, ez egy másféle tündérmese).

Költészet, ahogy ez a "kikészít és tönkretesz, amiben a legjobb vagyok" állapot képre kerül. A felfordult világgal, a létezés nyüzsgésének égbe lógatásával való folyamatos játék nemcsak a kibillenés állapotrajza - gondolj bele: ez egy teljesen legitim nézet. Egy hatalmas, zárt rendszer teljesen legitim nézete, ahol a zuhanás iránya a legijesztőbb: a végtelenbe mutat. Nem csak a kibillent a világ - nekem kell helyretenni azt teljesen jogos értelmezése, fejéről a talpára állítás kényszere. A pánik jellegében tényleg tökéletesen ilyen - az iránypontok elvesztésével és a zuhanás folyamatosan nyitott, létezéssel együtt járó lehetőségével terheli a viselőjét. Talán ezért annyira kőfal-szerűek az elviselői - hogy a saját gyereküket is folyton a legesetlenebb gesztusokkal tudják csak beengedni. Balsai Móni alakítása minden komoly filmes esemény-kultúrával bíró országban díjat érne, és az alakításához remek partnereket kap. A lányát alakító Bujáki Zsófi komoly ígéret, a mellékszerepekben pedig ott nyüzsögnek megint a rendező kedves színészei, Bede Fazekas Szabolcs, Básti Juli, Szabó Győző - senki nem lóg ki a játékból, még ha valójában csak az egyikükre esik pár jeleneten túl is fény; de ez a mese tényleg belülről vetül - ezt a mesét amúgy szegény Éva motyogja magának (és nekünk).

Parádés, ahogy a mesélés módja, a cselekmény megvezet. Elhitet hogy megrázzon, a megfelelő ponton feltár, hogy létrehozhassa a magyar film legforróbb hamburger-vacsoráját, szóval filmnyelvi értelemben méltó párja a rendező invencióval sokkal látványosabban rakott első fimjének. Amiért számomra mégis értékesebb lett, mint a Liza (amihez most a szakma fitymálva méri), az a vége. Ezt képtelenség spoiler nélkül elmesélni - csak az olvassa tovább, akit ez nem zavar...

Elég sok posztban foglalkoztam ezzel az igen ingerlő toposszal, a személyes bosszúval, a nagy, társadalmat érintő kérdések árnyékában. Hogy miért van egyáltalán szükség rá - hogy hogyan legitimálja a jelenlétével az erőszakot akciófilmtől sci-fin át romantikus drámáig. A pozi hős önvédelemből, és jogos bosszújától hajtva öl (konstatáljuk mi is: a nézők, nem szégyellt, kéjes élvezettel). Legyen hidegen tálalva, vagy szeresse valaki forrón: a bosszú a film színes szélesvásznú világában korántsem nemtelen. Az igazságszolgáltatás mérlegébe kucorogna, sőt, olykor nyíltan Justitia szerepében tetszeleg. Miközben kb. a noártól mintegy belenyugszunk abba is: a beteljesült bosszú pótszer, nem teljesülhet ki. A nagy társadalmi megoldatlanságok keservét édesítő pótszer marad. Ez egy alapvető filmes toposz: a magányos hős elindul, hogy elégtételt vegyen: bosszút álljon a valóságon. S az is egy alapvető filmes toposz: hogy a bűn szervezete legyőzhetetlen, csak kis, személyes elégtételek szerezhetők. Alig van ma olyan film, főleg akció, vagy krimi, ahol e két vezetőszár mögé ne kötnének cselekményi lovat (amúgy a szocialista könyvkiadás tán legnagyobb sikerembere: Szilvási Lajos is folyton ezzel a toposszal játszott az egyszerű(sített) társadalomrajzaiban...).

Nos, Ujj Mészáros Károly ezt pontos, jól ütemezett cselekményvezetéssel megfordítja. Egy filmes panelt fordít ki (amúgy gyökeresen Tarantino-módra, ahogy a tékás régen csinálta), úgy, hogy hőse mindezért nemhogy a saját személyes bosszúját nem éli meg (annyiban hagyja a felszakadó emlékben látott tényeket a férje halálával kapcsolatban), de futni hagyja magát a gyilkost, az ál-öngyilkosságok komponistáját. Futni hagyja, mert a Bede Fazekas Szabolcs által igazán mély rétegekig megragadott Feri kolléga leleplezésével feltárulna: ő tájékoztatta a sajtót, nem a zsaroló biztonsági intézkedése volt a borítékban médiának elküldött leleplezés - a nagy társadalmi igazságtétel kulcsa. Abban a pillanatban, amikor Éva szájából elhangzik: hazamegyünk, a két figura egymásra nézésében ott lüktet minden, hogy mindent tudnak egymásról - s hogy mégsem kezdenek egymással semmit. Abban a szembenézésben ott lüktet az egész film.

Ez egy rettenetes képekkel operáló tündérmese - egy retinára égő zuhanás, ami teljesen nem billenthető helyre sehogyan - valamije mindig úgy marad. Rohadt jó volna, ha minél többen látnák...

Jason Matthews: Vörös veréb

A hidegháború nem ért véget… Hangzik el többször is a Vörös veréb című regényben és a belőle készült filmben, és olvasóként mi csak dörzsölhetjük a kezünket – kevés hálásabb téma van egy kémregényírónak, mint az amerikai-(poszt)szovjet szembenállás. Még akkor is, ha ezerszer lerágott csont, és még akkor is, ha le Carré után nehéz a zsánerben újat nyújtani, hát még megugrani az immáron élő klasszikusnak számító egykori brit kém művei szabta elvárásokat. Hogy Jason Matthewsnak majdnem sikerült, az önmagában elég nagy fegyvertény.

Verebünk ez esetben nem más, mint a féltékeny társai által kettévágott színpadi pályafutása után kémnek álló egykori prímabalerina, Dominyika Jegorova, aki nagybátyja, az SZVR (poszt-KGB, persze roppant mód leegyszerűsítve) aligazgatójának gondoskodó kezei alatt az orosz hírszerzés csábításra kiképzett ügynökeként egy amerikai CIA-tiszt behálózását kapja feladatul. A Verébiskola növendékeként pszichológiai és szexuális manipulációkra kiképzett lány számára kapóra jön szinesztéziája, mellyel könnyű szerrel dekódolja az emberek vágyait, ambícióit, rejtett érzelmeit – hamar ki is emelkedik a verebek közül, bizonyíthatna, csak épp mindig rosszkor van rossz helyen. Mondjuk, nem kéne épp egy oligarcha karjaiban feküdnie amikor a Kreml kivégezteti. Még jó, hogy a „jóságos” nagybácsi segít és kész a saját céljaira felhasználni unokahúga testét. A törött szárnyú balerina fegyver lesz, akiben csak nő a harag és alig várja, hogy az őt bábként mozgatók ellen forduljon.

De előbb még le kell lepleznie az orosz hírszerzés egy magas rangú tagját, aki feltehetően évek óta az amerikaiaknak kémkedik. Márvány leleplezése bárkinek megdobná a karrierjét. És Dominyika nem is tétlenkedik. Aztán persze minden másképp alakul, amikor megismerkedik a kiszemelt CIA ügynökkel, a Márványt futtató Nate Nash-el, kiszagol a hanyatló Nyugatra és megtapasztalja, hogy lehet másképp is élni, mint bábként, aki akár táncol, akár fekszik, akár gyilkol, az állam tulajdona, és szert tesz egy barátra az SZVR vezetésében, aki megmutatja, hogy létezhet ember az embertelenségben is.

Matthews kémthrillere okos és csavaros, többkörös átveréseivel még úgy is képes meglepetést okozni, hogy a kötet felére leleplezi előttünk mind Márványt, mind Dominyika átállását. Ami lehetne taktikai hiba is, mégsem az: egyrészt, mert aki nem képes úgy olvasni, hogy nem kizárólag a „nagy durranást” várja el egy kémregénytől, hanem az apró finomságokat, annak tán nem való ez a zsáner; másrészt mert az igazi izgalmat az okozza, hogyan tudja megtalálni a helyét egy veréb a kettősügynök szerepben és hogyan tud életben maradni a folyamatos gyanakvás, kínvallatás, megfigyelés, gyilkossági kísérletek közepette. Ahogy Dominyika fokozatosan keményedik és erősödik meg elhatározásában, úgy vedli le a verébtollait és növeszt páncélt: a némiképp ostoba „kötelező jellegű” szerelmi szálat is az menti, hogy ahogy keményebbre fordul a játszma, úgy hal hamvába. Mert ebben a játszmában a legkisebb érzelmi hullámzásba is bele lehet halni.

Ahhoz képest, hogy a könyv mennyire okos és csavaros, az adaptáció borzasztóan bosszantó és unalmas lett. Az amúgy remek Jennifer Lawrence ide, gyönyörű Budapestünk oda, ebből kihozták a lehető legkevesebbet amit csak ki lehetett. Nem fér a fejembe, hogy egy ennyire összetett cselekménnyel bíró regényt hogy sikerült úgy megvágni, hogy akciódúsnak ható, mégis unalomba fúló film legyen belőle. Minden karakterét megnyesték, minden motivációt lebutítottak, minden konfliktust leegyszerűsítettek. A könyvben hosszú, vívódásokkal teli folyamat vezet Dominyika átállásához, a filmben a második találkozás után mindenféle előzmény nélkül közli Nate-el, hogy kémkedni akar neki. Alig tudunk meg valamit Márványról, aki a könyvben kulcsszereplő. A kiválasztás, a verébképző, a váratlan helyen felbukkanó barátnő alakja is bántóan sematikus lett. Nem beszélve az oroszoknak kémkedő amerikai ügynök száláról, aminél nevetségesebbet keveset láttam kémfilmben (bár Mary-Louise Parker legalább szórakoztató). Ha már a színészeknél tartunk: ha hirdetnének ilyet filmeknek, a Vörös veréb komoly esélyekkel indulhatna a „ki nem használt tehetségek” versenyében – Jennifer Lawrence mellett Jeremy Irons, Ciarán Hinds és Charlotte Rampling is láthatóan vergődik rosszul megírt szerepében.

Egy változtatást vittek végbe a filmesek, amire viszont felkaptam a fejem: teljesen más véget írtak Dominyika és Márvány történetének. És azt kell mondjam, nem fantáziátlanul csavarták ki a sztorit. Amellett, hogy egész más folytatást tesz lehetővé, átrendezi a karakterek közti viszonyokat és szép kis elégtételt ad, még jól is illeszkedik a regénybeli Dominyika alakjához. Sajátos helyzet: a film megannyi ostoba változtatása közül épp a legdrasztikusabb tetszik legjobban. Nem is értem, ez Jason Mathewsnak miért nem jutott eszébe. Azt hiszem, el kell olvasnom a folytatásokat, hogy megtudjam, ő milyen jövővel ajándékozza meg szárnyaszegett verebét.

Kiadó: Agave

Fordító: Fazekas László

Richard Morgan: A fekete férfi

„2107-et írunk, a Földön béke honol. A 21. század vészterhes évei azonban nem kívánt örökséget hagytak hátra.”

Ja kérem, az mindig úgy van, hogy a békének ára van. Főleg, ha olyan eszközökkel vívjuk ki, melyekkel utána nem igazán tudunk mit kezdeni. Például génmódosított szuperkatonákkal, akik baromi jól jönnek, ha háború van, de tökéletesen alkalmatlanok arra, hogy adaptálják a békeidőkben elfogadott társadalmi normákat. Így aztán jobb híján a lehető legtávolabbi helyre (esetünkben a frissen kolonizált Marsra) kell telepíteni őket, esetleg kvázi-börtönökbe (politikusoknak: rezervátumokba) száműzni. Csak nehogy egy is elszabaduljon és gyilkolászni kezdjen, mert amint a média megszimatolja, hogy egy variáns a gyilkos, világméretű káosz törhet ki.

Richard Morgan kőkemény sci-fi thrillerének középpontjában egy elszabadult gyilkos tizenhármas variáns és az utána nyomozó (az ENSZ kötelékében a civilizáció előtt fejet hajtó, „fajtársai” levadászásából élő) szintén tizenhármas áll. Ez meg is adja az alaphangot: ezek az agresszióra kódolt alfahímek bizony nem finomkodnak. Ha elszabadul szervezetükben a mesh, dühöngő gyilkológépekké válnak, akiket semmi sem állíthat meg – ennek megfelelően a történet is hajlamos elszabadulni és bizony az akciók sem finomkodnak. Olyan világ ez, ahol a technika minden vívmánya és a civilizáció minden megkötése megtorpan egy cápaölővel széttrancsírozott test előtt. Akadt egy-két pont, ahol azt éreztem, sok – főleg a módszeresen, sebészrobottal felaprított és elfogyasztott áldozatokról olvasva, de meg kell mondjam, olvasási válságból kevés dolog tudja úgy kirántani az embert, mint egy kőkeményen odacsapó akció-thriller. Jól jött, na.

Mindemellett Morgan könyve roppant okos és nem bánik szűkmarkúan a társadalomkritikával sem: USA-kritikája pedig ma, a Trump-érában még aktuálisabb is, mint megjelenésekor (2007). A huszonkettedik század elejére a Földön valóban béke honol. A globális kereskedelem virágzik, a Mars gyarmatosítása folyamatban, a legnagyobb szuperhatalom Kína, de az igazi ütőkártya az űrkutatásba fektető cégek kezében van. Az USA széthullott, területén szabadállamok és a déli Bible Belt-ből alakult fundamentalista keresztény köztársaság éldegél teljes egyet nem értésben, a Közel-Kelet még mindig megrekedt a modernizáció és az atavisztikus hagyományok egymásnak feszülésében, Európa meg minden számára kellemetlen „ügyet” elrekeszt eggyel keletebbre, hogy tovább tetszeleghessen a még mindig legcivilizáltabb földrész szerepében. Közben senki nem tud mit kezdeni a génkísérletek eredményeivel – akadnak, akik kihasználnák és tovább „tenyésztenék” őket (minden bizonnyal akadnak, akik meg is teszik); akadnak, akik eltussolnák, hogy valaha közük volt ilyesmihez; a legkülönbözőbb szervezetek alakulnak a megsegítésükre, az eltüntetésükre, az integrálásukra, a kipusztításukra.

Ebben a nagyon is emberi, képmutatásban jelen korunktól semmiben sem különböző világban nyomoz Marsról hazaszökött tizenhármas variáns fajtársa után Carl Marsalis, az ENSZ kötelékében tevékenykedő nyomozó. Nem teljesen legálisan persze, de a Marshoz fűződő nyugati érdekeket védő COLIN ügynökség kifogyhatatlan bankszámlája sokat segít. A COLIN részéről a török származású, zavaros múltú Sevgi Ertekin nyomozna együtt Carllal, de hát már az elején tudjuk: a kooperáció nem a tizenhármasok nagy erénye. Ráadásul Carl genetikailag kódolt paranoiája minden sarokban árulást sejt – többnyire persze joggal. Miközben ők nyomoznak, a szökött pszichopata emberevő variáns pedig folytatja gyilkos túráját, betekintést nyerünk a chilei Altiplano maffiavilágába, akik sikerrel exportálták saját befolyásukat a vörös bolygóra is; egy floridai börtön szívderítő mindennapjaiba, ahol - köszönhetően a legszebb konföderációs hagyományok újjáéledésének - feketének lenni nagyobb szívás, mint variánsnak; és egy variánsokat segítő alapítvány mindennapjaiba, ahol azért csak akad egy-két funkcionárius, aki nem rest kihasználni a szexrabszolgának tenyésztett bonobók nagylelkűségét. (Jellemző adalék: az első két dolog, amire génmódosítással létrehozzuk a tökéletes alanyokat a háború és a szex. Hogy is lenne másképp?)

A nyomozás hozza a kötelezőt – vargabetűk, vezéráldozatok, átverések, egymás torkának eső főszereplők, kemény ütközetek, médiacirkusz, aktákkal való pepecselés versus ökölhasználat. Persze egy ponton túl senkit nem lep meg, hogy a nyomozás kvázi lényegtelen, és már rég nem a pszichopata emberevő szörnyetegről szól az egész, hanem egy rajta (és Marsalison) messze túlnövő összeesküvésről, meg egypár korrupt gazemberről, akik semmit sem restek feláldozni saját előmenetelük érdekében, meg az emberi képmutatásról, ami szintén semmit sem rest feláldozni, hogy megőrizze a saját magáról táplált illúzióit. Miközben génmódosított szuperemberekről ír, akik agyba-főbe verik egymást, valójában nagyon sokat elmond rólunk, emberekről: hogy mennyire semmibe veszünk minden törvényt (és most lényegtelen, hogy természetiként vagy isteniként tekintünk rá) hogy bebizonyíthassuk saját nagyságunkat. Aztán újra meg újra ott találjuk magunkat, hogy istent játszottunk, és fogalmunk sincs, mit kezdjünk a szellemmel, amit kiengedtünk a palackból…

Kiadó: Agave

Fordító: Roboz Gábor

Dennis Lehane: Egymásba veszve

Kedvelem a jól megírt pszichothrillereket és mostanában egyre több krimit olvasok, de ezzel a töretlenül népszerű domestic noir vonulattal a Holtodiglan óta a világból ki lehet kergetni – okozott is kis fejfájást amikor megláttam, hogy az új Dennis Lehane regény ebbe a zsánerbe kacsintgat, de nagyon bíztam benne, hogy ha valaki, akkor ő tud újat mutatni. Bár akár fogalmazhatnánk úgy is, hogy meg tudja mutatni, hogy is kéne ezt csinálni… Kenzie-Gennaro sorozat ide vagy oda, számomra az etalon tőle még mindig a Titokzatos folyó, ami tán a legnyomasztóbb és legjobban megírt pszichothriller, amit valaha olvastam, teli elfojtott múltbeli traumákkal, személyiségtorzulásokkal, a hozzánk legközelebb állók előtt is hordozott álarcokkal, bénító titkokkal. Joggal várhatjuk, hogy aki azt a sztorit úgy meg tudta írni, az egy házastársi átverősdibe (amit a fülszöveg prognosztizál) is életet tud lehelni. És valóban. Lehane megmutatta, hogy lehet ezt jól csinálni, sőt! Bár nem egy Titokzatos folyó, az Egymásba veszve jóval több, mint egy modern noir a sok közül, jóval több, mint némi házastársi öldöklősdi és jóval több, mint thriller… Meglepő pszichológiai mélységekbe hatol és minden csavarossága ellenére legkevésbé sem a csavarjaival hat. Hanem azzal, hogy mindent tud rólunk, emberekről.

Rachel Childs újságíró pályája csúcsán, élő adásban kap idegösszeroppanást – amikor épp Haiti földrengés, hurrikán, fosztogatók és polgárháborús állapot sújtotta vidékéről tudósít. Az átélt borzalmak, alkohol- és gyógyszerproblémák, bűntudata amiért nem segít(het)ett a helyi áldozatokon – ezek mind együtt vezetnek a totális összeomláshoz. Ám mi tudjuk: az összeomlás jó ideje bele volt kódolva Rachel személyiségébe. Tán egész életében. Egy zsarnokoskodó, szeretetfüggő és szeretetével zsaroló anya, ismeretlen apa, elmart barátok, sikertelen kapcsolatok – majd az anya halála után az apa felkutatásáért folytatott meddő küzdelem mind-mind rakosgatták egymásra a téglákat Rachel bizonytalanságának falába. Amire csak újabb rétegeket húzott a mániás, perfekcionista producer férj, aki saját karrierjének csődjéért is „hisztis” feleségét okolja. Csoda-e hogy Rachel mindezek után évek óta dédelgetett pánikrohamainak utat engedve elzárkózik a világtól és remeteként élné hátralévő életét, mígnem…

Mígnem belép az életébe a titokzatos Brian Delacroix – az évekkel ezelőtt magánnyomozóként megismert, majd jól menő üzletemberré avanzsált rajongó, aki mintha sose tévesztette volna szem elől Rachelt. Brian kitartása bájos, ám ragaszkodása és szolgálatkészsége, amivel körbeveszi a gyámolításra vágyó Rachelt, szinte ijesztő. Romantikából kiábrándult olvasóknak az első perctől gyanús ez a tökéletes gáncsnélküli lovag – nem is várat magára sokáig a lelepleződés. Ám az igazi sötét üzelmek csak itt kezdődnek, és hamar rájövünk: Lehane regényében valóban a legkevésbé fontos tény az, hogy a házastársunk nem az, akinek megismertük. Sokkal érdekesebb, mi vezetett odáig, hogy ő az legyen, aki (vagy épp ne az legyen, akinek lennie kéne) és hogy mit vált ki belőlünk a ráismerés.

És ezzel nyer meg: végre nem azt érzem, hogy az ember személyisége, vélt vagy valós pszichés terhei csupán ürügyként, díszletként szolgálnak a rém csavarosnak és meghökkentőnek szánt történethez, hanem épp ellenkezőleg: itt a történet a katalizátor, ami segít felfedni a személyiségeink mélyén húzódó vonásokat, feldolgozni a traumákat, elsimítani a gyűrődéseket. Lehane nem a szereplőit használja fel, hogy elmeséljen egy ütős sztorit, hanem egy ütős thriller eszközeivel mesél az emberről és ez óriási különbség. (Persze megvan a kockázat, hogy épp e miatt azoknak, akik csupán egy szórakoztató krimire vágynak, kevésbé fog tetszeni, de szerintem így is elég szórakoztatóra sikerült.) Ahogy Rachel pánikbetegségéről és annak elhatalmasodásáról ír, az egyébként (formai töredezettség ide vagy oda) az egyik leghitelesebb beszámoló, amit zsánerregényben olvastam – egyben remekül bizonytalanítja el az olvasót is a narrátor megbízhatóságát illetően. Hogy aztán a legmegkérdőjelezhetőbb és legtrükkösebb módon tegyen pontot a sztori (és a személyiségfejlődés) végére: mert nem csak az a kérdés, a pánikrohamok és üldözési mánia által sújtott Rachel vajon mikor mit látott és miben hihet, hanem az is, a saját gyógyulásába vetett vakhit milyen téves következtetéseket és hamis biztonságérzetet generál. Bár… az is lehet, hogy Lehane ezúttal a kíméletesebb tollát vette elő és valójában megnyugvást szánt hőseinek. De a kisördög csak ott kukucskál a sorok között.

Kiadó: Agave

Fordító: Orosz Anna

Joanne Harris: A St. Oswald fiúiskola

„Kíváncsi vagyok, mit indítottam el. Roy Straitley, a felforgató elem. Hamarabb számít az ember arra, hogy a Kápolna tetején a vízköpők lázadni kezdjenek, mint hogy én kárt okozzak a St. Oswaldnak. De az új Igazgató egy élősködő. A Dicsőségtáblák, a régi szokások, kapcsolatunk a fiúkkal, minden, amit kiszivattyúznak, és amit koedukált osztályokkal helyettesítenek, az Öltönyök, a számítógépes asztalok, e-mailek, papírmentes irodák, Bántalmazási Guruk, minden, ami papíron jól mutat, de sosem érinti meg a hely szellemét, mert a St. Oswaldot nem papíron működtették soha, hanem vérrel, verítékkel, krétaporral, munkával és elsősorban lojalitással. A fiúk, az Iskola és főként egymás iránti lojalitással…”

Nyolc évvel az Urak és játékosok után visszatértem a St. Oswald fiúiskolába és veterán klasszika-filológia professzorához, Roy Straitley-hez. Ám a lapokon csak egy év telt el az előző kötet tragikus eseményei óta. Azon események óta, melyek alapjaiban rengették meg az évszázados hagyományaihoz mereven ragaszkodó iskolát – amit csak az ilyen berozsdásodott vén csontok nem hajlandóak tudomásul venni, mint Straitley. Hisz a St. Oswald annyi mindent túlélt már: botrányokat, haláleseteket, háborúkat, társadalmi változásokat. Ám ma már semmi sem olyan, mint régen. Felgyorsult a világ, a piac diktál, a diákok immáron fogyasztók, akiknek szülei minőségi szolgáltatást várnak a pénzükért – és ebbe nem fér bele egy beépült Tégla, egy diák erőszakos halála, egy régi botrány felszínre kerülése. Az előző év eseményei után itt bizony erőteljes szépészeti beavatkozások szükségesek, ha az iskola meg akarja tartani az ügyfeleit.

Plasztikai sebészünk az új Igazgató: valaki, aki sosem tanított, a poszthoz gazdasági szakemberként jutott, a krétapornál többre tartja a számítógépeket, a katedránál a trendi elnevezésű továbbképzéseket, a tanár-diák kapcsolatnál a traumatizált diákoknak lelki segélyt nyújtó bántalmazási szakembereket. Egy új seprű, aki régi árnyat vet az iskolára: egy több mint húsz évvel ezelőtti botrányét, egy meghurcolt tanárét, egy eltűnt diákét, egy borzalmas tárgyalásét, egy soha fel nem derített rejtélyét. Valaki, aki gyűlölte az iskolát diákkorában, és mindent megtesz, hogy megtörje és saját képére formálja a vén hajót igazgatóként – hogy kicsinyes bosszúvágytól hajtva, vagy csupán szenvtelen profizmusból, senki sem tudja.

Egy jó tanár nem tehetne különbséget a diákjai között. Tudja ezt persze Roy Straitley is, mégsem tagadja, hogy minden évfolyamból megvannak a maga kis kedvencei. Ahogy időnként vannak olyanok is, akiket ki nem állhat. Mint a sima modorú, fanatikus keresztény családdal vert, minden tanárt bepanaszoló, a tanagyaggal szemben erkölcsi kifogásokat emelő, áskálódó kis Johnny Harrington. Aki két jelentéktelen csatlósával ellehetetlenítette Straitley legkedvesebb tanártársát. Aki már tizenévesen gond nélkül juttatott börtönbe valakit, homályos indítékokkal. És aki igazgatóként visszatérve mintha célul tűzte volna ki, hogy ugyanennek teszi ki évtizedek óta gyűlölt egykori tanárát. Ám ahogy a hol bájosan vicces, hol öregesen szánalmas harc a régihez fanatikusan ragaszkodó, minden modernizációnak ellenálló, latin cinizmusával mindenkinek idegeire menő öreg professzor és az erőszakos újításba vetett hit fanatikusai, az igazgató és famulusai közt elfajul, úgy mosódik egybe a régi botrány az új tanév történéseivel. És hamarost kiderül, hogy néhány új számítógépnél és egypár koedukált óránál sokkal nagyobb veszedelemmel is szembe kell nézni…

Elmondhatatlanul örültem, hogy Joanne Harris műveit végre gondozásába vette egy új kiadó – remélem, a feltámasztás nem lesz egyszeri csoda, és szép sorban olvashatjuk az eddig magyarul kiadatlan műveket. Jó pár év eltelt már az utolsó Harris-olvasásom óta, de a szerző varázsa mit sem kopott. A St. Oswald fiúiskola jól illeszkedik az Urak és játékosok és a Kékszeműfiú mellé a sorba: trükkös narratívájával, több idősíkon játszódó történetével, az iskola mikrovilágával és az egymásra utalt, egymásról látszólag mindent tudó, ám egymást mégis folyamatosan átverő szereplőivel éppúgy képes magába húzni és megvezetni, mint az előzmény. A „ki kicsoda” és „ki kinek adja ki magát” játékban Harris érezhetően profi – ennek ellenére értelemszerű, hogy másodszor már nem tud olyan könnyen becsapni. Gondoltam én félúton. Aztán kapott egy újabb pofont az olvasói önérzetem. Bár ezúttal nem az eltitkolt identitások, hanem a mellékszereplők által szép csendben hordozott mocskos kis titkok miatt.

Mert minden kedélyes iskolássága és a bájosan irritáló harcot vívó Straitley mellett (tényleg, vajon az előző kötetben is ennyire idegesítően túlhajtotta Straitley az öreges ragaszkodást a hagyományokhoz és a hajthatatlan ellenállást bármi változással szemben?) valójában erről szól: a mocskos titkokról, melyek megnyomorítanak. És az álszent, bigottságot trendi pszichologizálással kedve szerint váltogató társadalomról, ami zászlajára tűzi a haladást, mégis üldözi a másságot; ami csupán a jelszavakat cseréli le időről időre, de mindig kiveti magából azokat, akikre nem illik az egyenruha; ami veszett vadként csap le a könnyű prédára, hogy ráhúzzon minden útjába kerülő bűnt, ahelyett, hogy szembenézne azzal, kik és hányan a valódi bűnösök. Súlyos témákat boncolgat Harris és nem ad feloldozást: hisz miféle elégtétel adható bárkinek huszonegynéhány év, egy börtönben leélt élet és magányosan, számkivetettként ért halál után? Milyen lojalitások mentén szolgáltassunk miféle igazságot ott, ahol mindenki bűnös és bántalmazott egyszerre?

Súlyos könyv, de roppant szórakoztató. Az iskola atmoszférája minden modernizációra való törekvés ellenére a régi, a diákok kellően idétlenek, a kisváros szeretnivaló, főhősünk meg zsémbes vénember létére még mindig képes őszinte aggodalmat kiváltani. Ráadásul Harris még egy sajtos pirítósról is úgy tud írni, hogy rögvest megéhezünk. Kedvet csinált újra az Urak és játékosokhoz, de ez várható volt – azt viszont csöppet zokon vettem, hogy a végére körvonalazódott bennem egy gyanú, egy lehetséges kapcsolódási pont a Kékszeműfiúval, amiben nem vagyok biztos, és mivel ezt utálom (már ha nem vagyok biztos egy olvasmánnyal kapcsolatos gyanúmban…) most azt is újra kell olvasnom.

Kiadó: Libri

Fordító: Szűr-Szabó Katalin

Lauren Beukes: Torzók

Lauren Beukes még sosem volt ennyire kíméletlen. A maga nemében rémesen szórakoztató Zoo City sem volt egy sétagalopp, de akárcsak a Moxyland, a fantázia és a szórakoztatás ott még elvitték a könyvet a meztelen brutalitástól egy más irányba. Aztán jött a Tündöklő lányok adta pofon és nyilvánvalóvá vált: ennek a nőnek sokkal jobban áll, ha szabadon ereszti a kegyetlenséget. Azaz, más nézőpontból: ha nem csavarja fantáziába a mondandóját, hanem megelégszik a „való világ” adta borzalmak egyedi látomásokba csomagolásával. Azt hiszem, ez az ő hangja, ez a szikár, semmilyen botrányostól-borzalmastól vissza nem riadó, olvasói igényekre fittyet hányó, kritikus hang. Amivel feltárja világunk megannyi torzóját, megmutatva, hogy valójában bármilyen elvetemült fantázia elbújhat az emberi elme elfajzottsága mellett.

„Jóleső érzés közel lenni a veszélyhez. Kacérkodni a szakadék peremével. Igéző látni azt a sok szörnyűséget, amit az emberek egymással művelnek. Most ő a nagykövet a szörnyek földjéről, és mindenki hallani akarja a híreket.”

Detroit, napjainkban. Egy saját megtört szörnyei súlya alatt haldokló város. Egykor az ipari fejlődés zászlóshajója, mérhetetlen gazdagság és mérhetetlen egók otthona, ma fényűzésre pazarolt milliárdok, önmagukba omló álmok és kisiklott életek temetője. Ahol egymást érik a bandaháborúk, fosztogatások, gyilkosságok. Ahol a kilátástalanság elől menekülő középosztály még ki sem fordult a sarkon, házaikat máris birtokba vették a fosztogató hajléktalanok. Ahol semmilyen korlátot nem ismerő, semmilyen tudatmódosítástól nem rettenő félvilági művészek kísérlik meg újraalkotni az amerikai álmot a romokból. Ahol a kedélyek felborzolásához egyre elborultabb „alkotások” kellenek.

Például egy meggyilkolt fiú és egy szarvas testének összeillesztése. A groteszk gyilkosság még a sokat látott Versado nyomozót is megdöbbenti, nem is szólva a szokás szerint alkalmatlan helyi rendőrség egyéb tagjairól. Miközben többször sötétben tapogatózva, mintsem valódi nyomokra bukkanva próbálnak a gyilkos nyomára bukkanni, a nyomozó kamasz lánya ostoba internetes zaklatási ügybe keveredik barátnőjével, akiről kiderül, hogy nem egészen az, akinek mondta magát. Szerencsére a szakmai és az anyai kötelesség között vergődő - amúgy elég jól megrajzolt, de mégiscsak klisés - nyomozónő mellett kapunk még néhány nézőpontkaraktert, és bizony akad, amelyik szál rendesen torkon ragad.

Úgysem tudod megállni hogy rákeress a szellemvárossá vált Detroit képeire -
az élmény legalább olyan hátborzongató mint a könyv maga...

Ott van a hajléktalan, börtönviselt TK, aki afféle küldetésként éli meg, hogy segítsen kevésbé erős, megtört sorstársain – önkéntes egy segítő pap mellett, alkalmi munkákat szerez, elhagyott házakat pakol ki, hogy a zsákmányt megossza a többiekkel; a végsőkig kapaszkodik a reménybe, hogy minden pofon, minden törés, minden újabb torzó ellenére létezik még újrakezdés. Amíg nem találkozik a megtestesült gonosszal. Vagy ott van Clayton, a meg nem értett művész, aki átadja magát egy álomnak – egy álomnak, amely át akarja alakítani a valóságot, ha kell, drasztikusan, ha kell, erőszakkal, ha kell, feláldozva bármit.

És ott van Jonno, a levitézlett New York-i újságíró, aki az újrakezdés és a tuti sztori reményében érkezett a széthulló Detroitba – aki a város torzóit tárja a nagyérdemű elé, ezzel öntudatlanul (?) olajat öntve az őrület tüzére. Jonno videóblogjában a város „földalatti” művészeti életéről tudósít, a rommá hullott házakba költöző művészekről, a hátrahagyott használati tárgyakból eszkábált műalkotásokról, az új világot teremtő álomház-projektekről. A romokon mindig és mindenhol tenyésznek élősködők: akadnak köztük valódi művészek, akik valami újat hoznának létre, megmutatva a pusztulásban is lehetséges értéket; akadnak 15 perc hírnévre vágyó katasztrófa-turisták, akiknek Detroit is csak egy állomás a magamutogatás világcsúcsa felé; és akadnak a Jonno-félék. Akiknek semmi sem drága, ha hírről és profitról van szó. Akik tudják, hogy a facebook, az okostelók és a pillanatok alatt a világhálóra pattintott videók korában csak annak van esélye, aki gyorsabb, hatásosabb és nagyobb durranást hoz a többieknél. Akinek nem remeg meg a keze, ha élőben filmez egy gyilkosságot.

A Heidelberg Projekt egyik alkotása - na ez aztán tényleg
hidegrázós élmény a Torzók után...

Bár kétségkívül eléggé borzongató a gyilkosság(sorozat) és nem kissé hatásosan írja le Beukes, tőlem ez a központi szál maradt tán a legtávolabb. Nem mondhatnám, hogy rémálmaim voltak tőle, sőt – kicsit azt éreztem, mint a hatszázkilencvenharmadik CSI epizódnál, hogy oké, emeljük még a tétet, lehet ennél is betegebb!? Lehet. Mindig lehet. Ami sokkal jobban megragadott és ami miatt azt mondom, ez Beukes legjobb könyve, az a fent pedzegetett médiakritika, a művészet-fantázia-horror egybemosása (az éppenhogy befigyelő, igazából az olvasó ízlésére bízott természetfeletti legyintéssel együtt) és Detroit maga. Nem hiszem, hogy olvastam volna olyan regényt mostanában, ahol a város ennyire hangsúlyos szereplő lett volna – sokszor hangsúlyosabb a hús-vér alakoknál is. Bár a zsánert tekintve teljesen abszurd asszociáció, nem egyszer eszembe jutott az Ingókövek – ott éreztem hasonló intenzitással, hogy a város maga is megtört szörnyetegként falja fel a benne lézengőket.

Brutálisan jó könyv. Bármit ír Beukes, én vevő leszek rá. Ritka az olyan szerző, aki ilyen magabiztosan ugrál zsánerek között és mégis, könyvről könyvre egyre jobb lesz. Olvassátok.

Kiadó: Gabo

Fordító: Novák Gábor