Raymond Chandler: Hosszú búcsú

Az emeleti ablak és a Kedvesem, Isten veled! után a Hosszú búcsú (korábban Elkéstél, Terry címmel jelent meg) a harmadik Raymond Chandler-krimi, amit olvastam, és most először éreztem meg igazán, miért is tartják Chandlert a műfaj egyik legnagyobb klasszikusának. Az előző két regény is remekül elszórakoztatott, de nem adott többet, mint bármelyik bűnügyi történet – ellentétben a Hosszú búcsúval, ami – ha nem is szolgál épületes tanulsággal, nem filozofál, és nem váltja meg a világot – némely rétegével messze túlmutat a „mogorva, alkoholista magánkopó lecsúszott alakok után nyomoz a züllött nagyvárosban” sémán.

Philip Marlowe ezúttal barátra lel, naná, hogy egy részeg, épp kidobott fickó személyében, akit aztán időről időre kihúz a maga ásta gödörből, és jól eliszogatnak kettecskén. Mígnem egy nap Terry, az újdonsült barát fegyvert szorongatva csenget be Marlowe-hoz, és finoman arra ösztökéli, hogy juttassa már át a mexikói határon – menet közben az is kiderül, hogy Terry dúsgazdag, kikapós feleségét megölték, a fő gyanúsított pedig a férj. Akiben Marlowe valami rejtélyes oknál fogva megbízik, így segít neki elmenekülni – később annál nagyobb a bánata, amikor Mexikóból egy beismerő vallomás kíséretében megérkezik Terry öngyilkosságának híre.

Egy vérbeli magánnyomozó számára nincs is annál rosszabb, mint amikor innen is, onnan is – a rendőrségtől, befolyásos gengszterektől, a halott nő még befolyásosabb apjától – azt a burkolt utasítást kapja, hogy ne merjen nyomozni. Az ügy le van zárva, a gyilkos megölte magát, mindenkinek így kényelmes – de Marlowe-t nem úgy ismerjük, mint aki annyiban hagyja a dolgot. S ha még ráadásul kap egy új megbízást, ami bizonyos pontjain összefüggeni látszik Terry halálával, akkor aztán az isten sem állítja meg, amíg ki nem deríti, mi történt.

Hogy mi a kapcsolat az alkoholista író, akinek a felkutatására Marlowe-t felkérték, az ő gyönyörű, ám búskomor felesége, egy váratlanul feltűnő gazdag szépasszony, és a halott Terry között; kiderül a nyomozás során. A Chandlertől megszokott összefonódások, szövevényes rokoni-baráti-ismerősi szálak, eltitkolt szerelmek, régen eltemetett bűnök és hazugságok itt is szerepet kapnak, hogy a végére kiderüljön, senki sem az, aminek látszik. Ugyan a „csattanót” most sem nehéz kitalálni, a gyilkosság(ok) is viszonylag kiszámíthatóak, de az odáig vezető út emlékezetes.

S hogy miért is több Chandler eme regénye egyszerű kriminél? Mert egy ma már a végletekig elkoptatott (mondhatni, a csapból is folyó) klisét tölt meg tartalommal – a korát megelőzve. A kaliforniai elit léhűtő mindennapjait maró gúnnyal és éles társadalomkritikával ábrázolja, a többnyire alkoholista, depressziós, drogfüggő kivételezetteket a maguk valójában ábrázolva – szánalmas emberroncsokként. Persze van itt valódi tragédia is, megidéződnek az akkor még élénken a szereplőkkel élő második világháború traumái – ám a hangsúly nem a háború valódi áldozatain van, vagy azokon, akik megnyomorodva, tönkretéve tértek haza, hanem azokon, akik önmaguknak gyártottak drámát, akik a saját élethazugságaiktól nem tudnak szabadulni, akkor sem, amikor bármit megkaphatnának, és akár még boldogok is lehetnének. És ez már jóval túlmutat a műfaj keretein – azzal együtt, hogy Marlowe azért túlságosan nem bonyolódik bele a dologba. Ő csupán nyomoz, szembesít mindenkit a saját hazugságaival, aztán iszik egyet, és megy tovább.

Kiadó: Európa

Fordította: Sóvágó Katalin

 

Raymond Chandler: Kedvesem, isten veled!

Philip Marlowe szó szerint az utcán botlott bele legújabb ügyébe. Miközben békésen sétálgatott valami – soha ki nem derül már, milyen – ügye után, összetalálkozott Marha Malloyjal, aki épp akkor szabadult a börtönből, s miután a legújabb divat szerinti öltözékre tett szert, elindult megkeresni az ő édes kicsi Velmáját, akit nyolc éve kint hagyott. Ám a lány nem várta kedvesét, sőt, a bár, ahol éjszakai tündérként táncolt, azóta igencsak átalakult, így hát Malloy jobb híján szétver egy-két fejet, hátha úgy könnyebben a lány nyomára akad. Itt jön a képbe Marlowe, aki szemtanúja lesz az eseményeknek, s ki tudja, miért, szaglászni kezd a lány után.

Közben furcsa megbízást kap – egy látványosan rettegő szépfiú testőre kell hogy legyen egy estére, egy pénzátadási ügy során. Naná, hogy a két eset valahogy összefügg, de hogy mily módon, az emberünknek nem kevés fejtörést (néha szó szerint) okoz. Mi meg csak kapkodjuk a fejünket, miközben újabb meg újabb szereplők tűnnek fel, mindenki ismer mindenkit, az ügy szálai egyre csak gabalyodnak, és sokáig fogalmunk sincs, mire is megy ki a játék. Látszólag Marlowe-nak sincs, aztán a végén kierül, hogy ő már a legelejétől tudott valamit, csak az olvasónak nem kötötte ezt senki az orrára.

Mire a végére érünk a sztorinak, a Chandler-regényekben megszokott szereplőgárda itt is felvonul: lecsúszott rendőrök, akik hol korruptak, hol irodai bohócok, hol csak egyszerűen szánalmasak; iszákos öregasszonyok; zsaroló szépfiúk; titokzatos gazdag szépasszonyok. S persze mindenki rejteget ezt-azt. Marlowe társat is kaphatna a nyomozáshoz, ha akarná: a szokásos kotnyeles fiatal nő is megjelenik, aki szívesen részt venne nyomozónk munkájában – meg még sok mindenben. És ahogy a legtöbb regényében, itt is szinte önálló szereplőként van jelen a velejéig korrupt, bűnben és mocsokban térdig gázoló kisváros, Bay City.

Raymond Chandler másodikként megjelent regényében Marlowe annyira szerencsétlen módon keveredik egyre nagyobb galibába, hogy az már fáj. Leütik, megverik, megfenyegetik, majd bedrogozzák, napokig fogva tartják – még jó, hogy alkohollal jócskán kibélelt szervezete mindennek ellenáll. Ám épp amikor már elkezdenénk sajnálni, és azt kívánnánk, hagyja a fenébe az egész ügyet, ő ráharap a csontra, és mint vérbeli magánkopó, aki a legaljasabb utcákon űzi az ipart, addig nem nyugszik, amíg a végére nem jár a dolognak. Hát, lelke rajta.

Indokai igazán sosem derülnek ki. Nem rendőr, a bűnözők börtönbe juttatása és a társadalom erkölcseinek védelme látványosan nem érdekli; nem is a pénzért nyomoz, hisz alig kap valamit megbízóitól, megvesztegetni meg nem lehet; a zsarolás sem az ő asztala. Miért nyomoz hát mégis, a végsőkig? Tán valami homályos rosszfiús igazságérzetből – Marlowe-nak az igazság kiderítése és a gonosztevők szembesítése saját tetteikkel önmagáért való cél, ami szentesít minden eszközt, hogy utána mi jön, megbűnhődnek-e vagy sem, az neki mintha mindegy lenne. Ő kiderítette, mi a helyzet, megnyugodhat – mi meg törhetjük a fejünket, ha össze akarjuk rakni a képet.

Csavaros, izgalmas, nagyon jól kitalált krimi ez. Ugyan a történet fő kérdésére – mi történt a kicsi Velmával – a válasz könnyen kikövetkeztethető, ám némely mellékszereplő funkciója, a sztori némelyik csavarja őszintén szólva homályban maradt számomra. Nem kissé bonyolította túl a dolgot, és így a vége ismeretében úgy tűnik, némely cselekményelem teljesen felesleges volt – de ez legyen a legnagyobb bajom.

Kiadó: Európa

Fordította: Bart István

 

Raymond Chandler: Az emeleti ablak

Nem kell ahhoz krimirajongónak lenni, hogy az ember tudja, Raymond Chandler a műfaj egyik legnagyobb klasszikusa, őt tartják a hardboiled krimi egyik megteremtőjének, művei hatalmas rajongótábort tudhatnak magukénak, minden regényét megfilmesítették, és az elmúlt fél évszázad  krimiíróinak jó része merített belőle, vagy épp tisztelgett az emléke előtt. Elég ha csak Lawrence Block-ot említem, aki túl azon, hogy szinte minden sorozathősének alakját Chandler magánnyomozójáról, Philip Marlowe-ról mintázta, egy egész kötetet szentelt A hosszú álom előtti tisztelgésnek – ez volt A betörő, akit temetni veszélyes.

Mivel nem vagyok egy hardcore krimirajongó, mindeddig csak hallomásból ismertem Chandlert, ha érdekeltek a művei, akkor az főleg a fent említett Block-könyvnek volt köszönhető. Aztán kézbe vettem Az emeleti ablak című – korábban A magas ablak címen megjelent – regényt, és – ugyan krimirajongó továbbra sem lettem – azt bizton állíthatom, hogy Chandler bizonyos szempontból levett a lábamról.

Philip Marlowe-t, a Los Angeles-i magánnyomozót egy idős, nagyon gazdag, nagyon házsártos nőhöz hívatják, aki furcsa megbízást ajánl neki: keresse meg és juttassa vissza a nőhöz a halott férje gyűjteményéből eltűnt páratlanul értékes tizennyolcadik századi aranyérmét, a Brasher-dublont. A hölgynek határozott elképzelése van arról, hogy ki vitte el az érmét, azt is tudni véli, hogy miért, és a legkevésbé sem azt várja a nyomozótól, hogy nyomozza ki az ügyet, csakis azt, hogy szerezze vissza az érmét. Bármilyen eszközökkel. Bár finoman szólva nem szimpatizál a megrendelővel, Marlowe az érme és a feltételezett tolvaj, a hölgy fiának megszökött felesége nyomába ered.

Persze nagyon hamar kiderül, hogy ebben a történetben semmi sem az, aminek látszik, magánnyomozónknak pedig jócskán le kell merülnie a város alvilágába, ha nyomára akar akadni akár a bártündér feleségnek, akár az érmének. Kutatása során kap pár hívatlan látogatót, a feleségét visszaszerezni akaró aranyifjút, egy ráakaszkodó amatőr nyomozót, egy hisztis és megfélemlített titkárnőt, no meg néhány rendőrt. Akik hiszik is, meg nem is Marlowe sztoriját arról, hogy mi után is nyomoz, és miért is szegélyezik az útját minden oldalról hullák. Szép lassan ugyanis kiderül, hogy akinek csak köze volt az érméhez, az rövid időn belül erőszakos halált halt.

A krimiszál kellőképpen csavaros ahhoz, hogy ne lehessen unalmasnak mondani, de azért így jó hetven évvel a megírása után nem hat ránk olyan elementáris erővel, mint annak idején. Ennél gyorsabb tempóhoz, fifikásabb bűnügyekhez, csavarosabb cselekményhez szoktunk. Chandler ma már nem forradalmi, inkább klasszikus. Amiben viszont semmit sem veszített az erejéből, az a hangulat. Az író levisz minket a Los Angeles-i alvilág mélyére, páratlan atmoszférát teremt, eredeti alvilági karaktereket alkot. Mindenki gyanús itt, mindenkinek van vaj a füle mögött, a zsaruk éppúgy tisztában vannak a dolgok működésével, mint a magánnyomozók, a város kiskirályai pedig kik lennének mások, mint a bűnözők.

A mára már agyonrágott csontnak számító noir krimi hangulat itt jelent meg először ilyen tapinthatóan, és a könyvet olvasva érdemes végigvenni magunkban, hányszor láttuk-olvastuk már ezeket a szituációkat, ezt az életérzést, ezt az atmoszférát. Chandlert tényleg sokan másolták, idézték, műfajt teremtett, de azért az igazi mégis csak az eredeti. Ami viszont hiányérzetet hagyott bennem, így az első könyv után, az Marlowe alakja. Egyelőre nem bűvölt el annyira, mint mondjuk Block sorozathősei, nem éreztem olyan erős karakternek, csak egy kiábrándult, mogorva pasas, aki mindig bajba keveredik. Remélem, ez több könyv után kicsit árnyalódik.

Muszáj megemlítenem, hogy ez a kiadás új fordítás, és első alkalommal iszonyú furcsán hatnak Tandori Dezső mondatai. Nem tudom megítélni, hogy milyen volt az előző fordítás, mint ahogy azt sem tudom, milyen az eredeti Chandler-szöveg, de itt kimondottan műfajidegennek és zavarónak hatottak ezek a rövid, frappáns, szellemeskedő mondatok. Engem taszított, és kellett jó száz oldal, mire megszoktam a nyelvezetet, és felvettem a ritmusát, de hangsúlyozom, nem tudom, milyen az eredeti. Mindettől függetlenül kellemesen csalódtam, és biztos, hogy fogok még Chandlert olvasni, az pedig külön jó móka lesz, hogy a további regényekben is kereshetek olyan momentumokat, amiket már olvastam itt-ott a követők könyveiben.

Kiadó: Európa

Fordította: Tandori Dezső

Korábbi kommentek: