Téa Obreht: A tigris asszonya

Egy meg nem nevezett balkáni országban Natalia, a fiatal orvos és legjobb barátnője, Zóra egy immáron határon túli árvaházba tart, hogy egyetemi segélyként védőoltásokat osszon a gyermekeknek. Közvetlenül a háború után járunk, az út mentén a pusztítás számtalan mementója, lebombázott hidak, lerombolt falvak, aknamezővé vált szőlőskertek. Natalia út közben kapja a hírt, hogy imádott nagyapja, a valaha köztiszteletben álló orvos furcsa körülmények közt meghalt – a családnak sejtelme sincs, miért kelhetett útra, ahogy azt sem tudják, hogy régóta betegséggel küzdött. Csak Natalia sejti, mi állhatott az utazás mögött, ám ahhoz, hogy magyarázatot leljen, hogy feldolgozza magában a történteket, a régmúlt emlékei, történetei, legendái közé kell visszatérnie.

Miközben a fiatal nő útra kel, hogy elhozza nagyapja holmiját a világvégi kórházból, ahol a halál érte, felidézi a gyermekkorában hallott meséket a halhatatlan emberről, a közösen átélt élményeket, és nagyapja múltját. S beleszövi meséjébe azt a történetet is, amit nagyapja sosem mesélt el: a tigris asszonyának legendáját. Míg Natalia az idős ember meséinek felszíne alatt próbál ismét rálelni az igazi nagyapára, hogy méltóképp búcsúzhasson el tőle, mi megismerjük a balkáni háború alatt felnőtt nő gyermek- és fiatalkorát, a háborúval való szembenézés képtelenségét; és bepillanthatunk abba a lehetetlen küzdelembe, amit a babonákkal, mágiával, örökölt hiedelmekkel és félelmekkel teli soknemzetiségű Balkán egyszerű emberei vívnak, miközben fejük felett ki tudja, kik és miért háborúznak.

Téa Obreht fiatal korát meghazudtoló profizmussal, ugyanakkor nagyon őszintén és emberien ír erről a  feldolgozhatatlan témáról. Olyan szegmensét ragadja meg a „balkáni létnek”, ami némiképp szokatlan a háborút feldolgozni próbáló regényekben – épp ezért lesz különleges és épp ezért mond jóval többet, mint a többi. Obreht világában a politikánál és a szervezett vallásnál sokkal fontosabbak az ősi legendák, babonák: a mora, ami a keresztútnál begyűjti a halottak lelkét, a halott, aki idegen földben nyugszik, ezért átkot bocsát rokonsága tagjaira, a halhatatlan ember, aki egy század háborúin át jár a haldoklók nyomában.

Ez a hétköznapi mágia áthatja a történet minden szálát – és a mesék világába repíti a nagyapa halálát éppúgy, mint a háborús pusztítást. Hogy aztán hirtelen váltással rántson vissza minket a realitások talajára. Olykor groteszkbe hajlóan olvashatunk az orvostanhallgatók háború alatti holttestszerzéseiről, a kamaszos kihágásokról és a „hirtelenfelnőtt” problémákról, és arról a bénító dühről, ami ezt a generációt jellemezte. Szokatlanul őszinte és bátor az a hang, ahogy Obreht a háborús felnőtté válásról ír, még akkor is, ha tudjuk, őt már Amerikában érte a kamaszkor.

„Tizenhét évesek voltunk, és minden felbőszített minket, mert nem tudtunk mást kezdeni azzal, hogy vége a háborúnak. A sokéves harcnak, s előtte a sokéves várakozásnak, születésünk óta. A konfliktust nem igazán értettük – felháborodtunk rajta, elszajkóztuk mások véleményét, hibáztattuk azért, hogy nem mehetünk sehová, nem csinálhatunk semmit, nem lehetünk senkik –, mégis mindennek a középpontjában állt. Olyan döntésekre kényszerített bennünket, melyek körülményei most eltűntek az életünkből, és mi nem engedtük kicsúszni a kezeink közül ezt a velünk született terhet, amiért boldogan hoztunk áldozatokat.”

S mindeközben a történetet áthatja a párhuzamosan mesélt mese a tigris asszonyáról, a nagyapa soha el nem mesélt gyermekkori kalandja, melynek emlékére élete végéig magával hordta A dzsungel könyve rongyosra olvasott példányát. Mely mese ember és állat, két magára hagyott, talajt vesztett, néma áldozat csodás összetartozásáról mintegy mementóként marad velünk – emlékeztetve a háború (minden háború) értelmetlenségére, a gyűlölet irtózatos erejére és az „emberség” fogalmának viszonylagosságára.

Téa Obreht nagyon fiatal, mindössze 26 éves volt, amikor megjelent bemutatkozó regénye – mellyel méltán nyerte el a legrangosabb brit női irodalmi díjat, az Orange Prize-t. Kiforrott, nagyon szépen összefogott regény A tigris asszonya – kritika pusztán a főszereplő, Natalia karakterének vázlatosságát, illetve az itt-ott tán túlzó naturalizmust érheti (bár háborúról másképp nehéz írni). Kíváncsi vagyok, mit tartogat még számunkra az írónő – különösen arra, vajon személyes érintettség nélkül is lesznek-e ennyire érzékenyek a művei. Mert ha az önéletrajzi elemek nem is feleltethetőek meg maradéktalanul a valóságnak, az biztos, hogy A tigris asszonyának minden oldalát áthatja a rajongásig szeretett nagyapa emléke.

Kiadó: Cartaphilus

Fordította: Megyeri Andrea

Šelja Šehabović: Nőnem, többes szám

A jelenleg a Libri Kiadó gondozásában megjelenő BÓRA Könyvek sorozat célja a délszláv női próza bemutatása a hazai közönségnek – ahogy a sorozat ismertetőjében olvasható, a hetvenes évektől napjainkig. Ennek a sorozatnak a legújabb darabja Šelja Šehabović novelláskötete, a Nőnem, többes szám. Mindig kérdéses számomra, hogy egy térség irodalmát (ráadásul itt ugye kifejezetten „női” irodalmát) lehet-e, kell-e egy ily módon „egy kalap alá venni”, szükség van-e ezekre a területi alapon szervezett sorozatokra. Ebben az esetben a kézenfekvő válasz az igen, hiszen a területi együvé tartozás mellett a közös téma, közös élmény, a délszláv háború megélése és emléke is összeköti a szerzőket. Azonban itt elérünk egy újabb kérdéses ponthoz: mert vajon jó-e, kell-e az a délszláv női prózának, hogy ennyire egy téma mentén sorakoztassák fel? Vajon tényleg jószerével nincs más témájuk, mint a háború, a kirekesztettség, a gyökértelenség? Nem hinném. Persze eszemben sincs elvitatni, hogy ezek fontos és megkerülhetetlen generációs élmények, mégis, szívesen olvasnék mást is, ha már tényleg oly „lenyűgöző új színt” jelentenek az irodalomban ezek a szerzők.

Amiről Šelja Šehabović könyve egyelőre nem győzött meg. Az 1977-ben született, napjainkban Budapesten, a Közép-Európai Egyetemen doktori tanulmányokat folytató szerző tizenévesen élte át az egykori Jugoszláviát szétszaggató háborút. Novellái némelyike egészen nyilvánvalóan önéletrajzi ihletésű; mások inkább csak motívumokban, áthallásokban hordoznak olyan alapélményeket, amik minden – háborúban felnövő – generáció számára meghatározóak; megint mások már-már a groteszk határát súrolva mesélnek „kisvárosi legendának” is beillő háborús történeteket – mint a ki tudja, honnan leeső golyó által eltalált fiatal nőé.

Ami igazából meglepő, azok a háború után játszódó elbeszélések – Šehabović hősei igazából olyan fiatal lányok, akik komolyabb sérülések, nélkülözések nélkül elmenekülhettek a pusztítás elől, diákok, akiket ösztöndíjjal külföldre küldtek, akik később is a világot járva a kívülálló számára akár irigylésre méltó életet élnek: mégis, képtelenek szabadulni a terhelt múltjuktól. Újra meg újra visszamennek egykori hazájukba, van, aki tömegsírba temetett feltételezett hozzátartozóját keresné, van, aki egykori barátokkal találkozna, és akad, aki maga sem tudja, miért tér vissza. Alessandro Baricco-nak van egy remek mondta: „nincs erősebb annál az ösztönnél, mely arra késztet, térjünk vissza oda, ahol tönkretettek bennünket, és éveken át újraéljük azt a pillanatot”. Mintha Šehabović szereplői is ezt az ösztönt követnék.

A szerző egyébként magát feministának vallja – tán ezért is nincs egyetlen valamire való férfi szereplője sem. Hősei nők, akiket sokkal inkább próbára tett a háború, mint bármely férfit. Nők, akik otthon maradtak, akik eltemették szeretteiket, akiknek újra kellett kezdeniük, akik elviselték a nélkülözést, az erőszakot, a kilátástalanságot. Kapcsolatok terén is inkább a nők közti kötődések dominálnak: gyerekkori legjobb barátnők, leszbikus felhanggal bíró valaha volt barátságok, anyós-meny viszony kap itt jóval nagyobb jelentőséget, mint a háborúba távozott férjhez/apához/baráthoz való viszony.

Különös novellagyűjtemény ez, néhány kiemelkedő darabbal és több felejthetővel. Ahhoz, hogy „érdekességként” olvassuk, túlságosan nyomasztó; ahhoz azonban, hogy irodalmi értékeiért olvassuk, túlságosan kiforratlan (vagy csupán kevés, lehet, hogy egy bővebb válogatás a szerző műveiből meggyőzőbb lett volna). Felfogható persze kordokumentumként is – e tekintetben érdemei kétségtelenek. Érdekes, kísérletező próza, kísérletező kedvű olvasóknak ajánlható – én azonban még mindig azt mondom, kíváncsi vagyok, a háborús tematikán túl mivel tud még szolgálni a délszláv női próza.

Kiadó: Libri

Fordította: Radics Viktória

Olja Savičević Ivančević: Lehet, hogy novella

A délszláv női prózát bemutató BÓRA könyvek sorában jelent meg Olja Savičević Ivančević első novelláskötete, a Lehet, hogy novella. A sorozat célja, hogy az itthon jobbára ismeretlen ex-jugoszláv irodalom női vonalát bemutassa a magyar olvasóknak – hogy aztán a sorozat köteteiből kibomlik-e egy jellegzetes délszláv női irodalom képe, arra még várni kell. Ez a rövidke novelláskötet arra mindenesetre tökéletes, hogy ízelítőt adjon valamiből, ami olyan nagyon más, mint a mi életünk és irodalmunk, és mégis, nagyon hasonlít rá.

Más, mert a kilencvenes évek tőlünk délre nem csak a politikai rendszer változását hozta, hanem az ország felbomlását, és ezzel, sokaknak és sokféleképpen, az identitás elvesztését, hontalanság- és elveszettség érzetet is. Ez a többszörös identitásvesztés, a gyökértelenség, a helykeresés kiérződik a  novellákból, ráadásul az 1974-ben született szerző annak a generációnak a tagja, akik a rendszerváltás és a délszláv háborúk idején váltak felnőtté, így fiatalkori alapélményeit még inkább áthatja a fenyegetettség, a bizonytalanság érzete.

Mégis, más tekintetben lehetnének ezek a novellák egy magyar író első novellái is, mert olyan alapélményekről szólnak, amik helytől, időtől, társadalmi-politikai berendezkedéstől függetlenül mindannyiunk életében jelen vannak - az első szerelem, gyermekkori barátságok, nyaralások a nagyszülőknél, a ragacsos, forró nyarak emléke, az első traumák, csalódások, találkozás a betegségekkel, a halállal, a bűnnel, a kegyetlenséggel. Ezek a hétköznapi történetek teszik ki a kötet nagy részét, jókora adag nosztalgiával és a homályba vesző emlékekre jellemző jótékony szépítéssel.

Az a néhány darab, ami erősen elüt az említett nosztalgikus novellák hangvételétől, valójában a végletekig sarkítottan írja le ugyanazokat a témákat: a férfi-nő kapcsolatot, a család fojtogató légkörét, a szenvedélyt vagy épp az unalmat – csak épp a nosztalgikus múltidézés ezekben átcsap valamiféle gyermeki, szürreális fantáziálgatásba, mintha egy túlfűtött fantáziájú (már nem is olyan kicsi) gyerek kísérletezgetne, hogy milyen lehet a család, amikor nem a „normális” módon működik, vagy mit csinálhat egy férfi és egy nő, amikor nem „normálisan” csinálják.

Ez az ellentét, a nagyon hétköznapi és a nagyon furcsa novellák kontrasztja is azt sejteti, Olja Savičević Ivančević még keresi a hangját – ezek a rövid, alig két-három oldalas írások egy fiatal író minden benyomást, felbukkanó emléket és minden kósza gondolatot rögzíteni kívánó képét idézik. Érdekes, jól megírt, olykor humoros, olykor szívhez szóló kis kötetet olvashatunk – kezdésnek ígéretes, de még csak vázlat, igazi képet nem ad, sem az íróról, sem a délszláv női prózáról.

Kiadó: Nyitott Könyvműhely

Fordította: Kollár Árpád