Umberto Eco: A Foucault-inga

Ahogy haladunk időben előre, megint egy igen éretlenül kézbe kaparintott nagybecsű következik – írnám, de az 1992-ben (a magyar megjelenés évében) elolvasott A Foucault-inga azért korántsem érkezett annyira felkészületlen befogadóhoz, mint anno a Macskabölcső… Akkor már javában Budapesten laktam, már nem dolgoztam a Találmányi Hivatalban de még visszajártam hétfőnként (később csütörtökönként) Katona Tibivel, Zöldi Tomival, Horváth Gáborral (meg időnként Kotász Zolival) az „én egyetememre” beszélgetni; túl voltam az első Hamvas-olvasás kiforgató sokkján (sőt, ekkoriban jártunk be a boldog emlékezetű Szilágyi professzor Hamvasról szóló szemináriumára, csak úgy, az utcáról…); mégis, védtelenül és készületlenül ért Umberto Eco második könyve, amit tőle a kezembe vettem.

Persze, hogy A rózsa neve volt az első, szépen elsodort a sikere hulláma engem is – de ahhoz túl korán olvastam, hogy az értelmezés teljes réteges pitéjének minden ízére emlékezzek (már igen régóta érik egy újraolvasás…), és messze nem forgattam annyit, mint A Foucault-ingát. Mert e kötet persze hogy engem is behúzott az „ördöngösök” világába, persze, hogy elsőre nem értettem minden rétegét áthuzagoló iróniáját – így valójában a kísértő szerepét töltötte be: rávetettem magam minden elérhető forrásra az európai okkult hagyománnyal kapcsolatban, mert felkeltette a kíváncsiságom. Volt miből válogatni, nagyjából ugyanekkor csapott magasra a Nagy Ezoterikus Hullám kies honunkban – úgyhogy ennek a sajátosan fals érintődésnek egyszerre köszönhetem például Szepes Mária A Vörös Oroszlánját illetve a máig tartó tao- és zen-mániát…

Holott maga a könyv nem utolsó sorban pont a New Age (vízöntő-korban bizonyosan tűz-korszaki) nézetei ellen íródott. Három jó barát, Belbo, Diotallevi és Casaubon (a Garamond kiadó szerkesztői) egy 1307-es papírtöredék köré (ami kapcsán egy reménybeli szerzőjük a kéziratában világ-összeesküvést delirált) játékból, a maguk szórakoztatására megálmodják a Tervet. Amely Salamon Templomának titkai mentén (természetesen a Templomosokat, a Rózsakereszteseket – sőt még a Kabbalistákat se kihagyva) mind a mai napig irányítja az árnyék e világát. A Tervet, ami magyarázatot ad (végre!) Mindenre, amelynek ismerete maga a Hatalom – és még kéne ide vagy hat ilyen nagybetűs szó, de már az eddigieket is unom. Csakhogy a Terv, amit megálmodtak felkelti az Okkult Tanok Titkos Társaságainak figyelmét – a játékot e Titokzatos Erők komolyan veszik, s a három barát hamarosan valódi, kézzelfogható veszélyekkel nézhet szembe azok jóvoltából, akik szerint a mindenség (megfejtett) titkainak fürkészése nem játék és mese.

Ezer rétegét szerettem! Alapjában azt a fanyar, kicsit kiábrándult, s mégis rácsodálkozni képes hangot, amin a történet lejegyzője, Casaubon megszólal – amilyen hangot az írója: Umberto Eco a szájába adott. Rajtuk keresztül tanultam meg, mennyire külön kezelendő a figura és az író hangja, mert sokáig azt hittem, Umberto Eco hangjának alaptónusa ilyen – holott ennél sokkal szárazabb, távolságtartóbb, de olykor kategorikusabb is, erősebben gúnyos… A tekintélyes és kikezdhetetlen Garamond kiadó mögött az ÖFSZ (önfinanszírozó szerzők) megkopasztására kitalált Manunzio kiadó ötletét (a külön ÖFSZ-ek számára nyomtatott lexikonnal az élen); nem tudván még akkor, hogy ez a gyakorlat amúgy mennyire általános. Szerettem a szerelmi szálakat. Jacopo Belbo önkínzását a saját, külön bejáratú démonasszonya, Lorenza Pellegrini puszta jelenlétének segítségével (drágáim, azt is ebből a könyvből tanultam meg, hogy ez nem szerelem – s morzsolódhatott le ifjúi múltam egy rétege végre, hogy ne fájjon). Amparo-t, a kevert vérű brazil lányt, Casaubon mély nyomot hagyó beavatóját, és Liát – s vele a szerelem élhető és éltető formáját… Ez is egy paletta, de vigyázz, kedves olvasó, mert ez a paletta is úgy áll össze, ahogy az összeesküvés-elméletek – a véletlent tekinti evidenciának… Mert ebben a könyvben a nőhöz való viszonyt is ugyanaz az attitűd csomagolja be: abban is a Tervet keresed, ezúttal a nagy szerelmi világ-összeesküvésben a magad szerepét…

És persze szerettem a Tervet, a könyvben egyre kiformáltabban hiányzót, és ezt a hiányt körbetapogató, bizarr és játékos rejtvényfejtést – meg ami belőle következett. Hogy mit jelent a tűzzel játszani. Hogy hányféle Tervben hívő hányféle ördöngöst cipel magával a világ most is, mind mélységesen hisz a maga igazában, s abban, hogy a többi téved. Hogy lehet ebből teljes világnézet. Hogy a sokszor sulykolt tévedés a tudományos világkép minden szándéka ellenére milyen mélyen képes megszólítani, mennyire zsigeri módon képes befolyásolni a legpallérozottabb elme tulajdonosát is akár. Hogy a mitologémák működnek, hogy használóik akár hatalomra is kerülhetnek. Nem sorolom fel a saját korom hívószavait – remélem értitek. S a hatás szempontjából teljesen mindegy: egy mindent összefogó, világra kiterjedő Terv, avagy csak néhány pragmatikus gazember áll-e egy jól összemarkolt, beteg kitaláció hátterében. E nézetből nézve az egész világ kitaláció – és a képzelet műve benne minden férfi és nő…

Szeretem a szerkezetét. Hogy eljátszik a szefirák rendjével, hogy szerepelnek benne rituálék, alkimista utalások, wudu és druida rítusok. Nagyon nehéz olyan szkeptikus könyvet találni, amely ennyire pontosan tudja a maga szkepticizmusáról is: csak egy remekül használható szerep. Nem tud mit kezdeni a félelemmel, amikor az felébred. Mégis, az életem egyik legszebb revelációja volt, amikor ráébredtem: az írója az utolsó mondataiban is mosolyog. Amikor a sokadik újraolvasás alkalmával egyszer csak leesett – már elolvastam ezt a könyvet, s ennél több titkot nem akar rejteni. Hogy elmondta már nekem (aki olvasta, érti majd): derék gyerek vagy. Mehetsz. Jól trombitáltál. A tudás kulcsa, a tudod a kulcsszót? kérdésre adott válasz az, hogy nem. Ami nem jelenti azt, hogy nincs válasz, vagy azt hogy nem érthető meg. Annyit jelent, amennyit a szó. A többit megéled. Ha nem vársz a kinyilatkoztatásra. Hanem nyílsz – ahogyan egy sokat forgatott (talán nem hiába megírt) kötet enyhén meggyűrt lapjai.

Kiadó: Európa

Fordította: Barna Imre