Jack Kerouac: Úton - az új kiadás apropóján

Az Úton itthoni fogadtatás-története valójában inkább a „befogadó közegről” árul el sokat, a hatvanas évek pártállami irodalompolitikájáról kiállított bizonyítványként olvasandó. Érdek fűződött hozzá, hogy – ha késve is – kiadják ezt a könyvet: a benne megfogalmazott nemzedéki társadalomkritika ugyanolyan jól jött a hatalomnak, mint a szöveget körüllengő „nyugat-bukásszagú” dekadens tehetetlenségérzet. De rettegtek is tőle, hiszen a szereplők hatásosan tálalt személyes szabadságfoka és a megfogalmazás is szétfeszítette az itt felállított kultúrpolitikai kereteket. Sajátos és megalkuvásoktól sem mentes küzdelem előzte meg a honi megjelenést – aztán a konszolidáció egyik megengedőbb hullámában a ’66-os első, Magvetős kiadást Déry György fordításában végül ugyanúgy az olvasók elé engedték, ahogyan a szintén abban az évben kiadott Üvöltés - vallomások a beat-nemzedékről-t. Emez szigorúan megszűrt, cseppenként adagolt kivonata volt a beat-nemzedék, Ginsberg, Burroughs, Gregory Corso sokszínű művészetének, amaz kissé jellegtelenre, vagy mondjuk úgy: Steinbeck stílusára hangolta a saját-ízű angol eredetit – de persze sok szempontból a tény ment csodaszámba, hogy ezeket a könyveket akkor egyáltalán kiadták.

A könyv 1983-ban jelent meg aztán újra nagyobb példányszámban; az Európánál, Bartos Tibor fordításában – szélesebb körben ekkor lett ismert; mondhatjuk úgy is, valójában ekkor került a köztudatba. Érdekes, ez a hatalmas „időcsúszás” akkoriban az élet része volt – talán a legfelfoghatatlanabb egy mai fiatalnak: hogy aki nem volt „tűzközelben”, az bizony a nyolcvanas évek elejéig nem kapta meg zenében, gondolkodásmódban, filmben és irodalomban a hatvanas évek valódi velejét. Többek közt értelmezhető formában e könyvet sem, a maga kibicsaklott „tudatmódosító hatásaival”. Bartosnak sem volt egyszerű dolga – egy nemzedéki szlengben írt művet kellett magyarítania úgy, hogy a mi akkori közbeszédünkben ennek a szlengnek valójában nem volt beszélt megfelelője. Ott van rögtön a „beat” – Bartos Tibor „vert”-nek fordítja: így jön létre magyarításában a „vert nemzedék”; így kap nevet a háború utáni Amerika új-konzervatív légkörének beilleszkedni képtelen fiatalsága. A beat valóban szakadtat jelent, lerongyolódottat, kiégettet – de hamar társult e szóhoz a „pillanat dinamikájával együtt élő”, „a zene lüktetésében feloldódó”, „a szabadságot konvenciómentesen megélő” jelentéstartalma, ami minden, csak nem „vert”. A teljes asszociációs tartalom lefordíthatatlan maradt. Milyen érdekes: Dean Moriarty kedvenc szava, a „dig” nagyjából mostanra kapott tartalmilag pontos, szlengbeli magyar megfelelőt, amely legalábbis körülbelül ugyanazt a funkciót tölti be az élőbeszédben, s ez a „vágod”.

Bartos Tibor mellett szól, hogy az eredeti regény hangulatából a maga módján szeretett volna minél többet átmenteni. S ellene, hogy ezt (nem is egy) erőltetett, sehol nem beszélt szleng megteremtésével próbálta elérni. Lássunk példát:

- Leég a köpeny, ha így megzavarod, te! Egy kicsit lassabban nem lehetne, a hétszázát!
- Igazán kilencvennel mentem? - hüledezett Eddie. - Észre se vettem ezen a sima úton.
- Ha nem csipkodod magadat annyira, még eljutunk Grand Islandbe ép bőrrel.

Nézzük meg, hogy szól ez a részlet M. Nagy Miklós friss fordításában:

- A fenébe, fiú, leég a köpeny, ha így megzavarod. Nem tudnál kicsit lassabban hajtani?

- A csudába, tényleg kilencvennel mentem? – mondta Eddie – Észre se vettem ezen a sima úton.

- Csak lassan a testtel, és akkor mindannyian ép bőrrel eljutunk Grand Islandbe.

Látható, hogyan kísérli meg a régi fordítás a hangulatot átültetni, mintegy a saját szóalkotások és mondatszerkezetek által – adott esetben (megzavarod, csipkodod) mesterséges nyelvi adalékokkal teremtve meg az eredeti angol maga nemében szokatlan megoldásait. Holott csak annyiban volt az is szokatlan, hogy az idézett párbeszédben az akkori „köznyelvi fordulatok” használatával élt, az irodalmi angol helyett. Bartos érzékeltetni szerette volna azt is, hogy egy farmer beszél. Az M. Nagy Miklós által átültetett szöveg „tudja”: a farmer és Eddie, a „városi gyerek” alig is beszél másképp – az új fordítás úgymond „tahótlanítja” a magyar szöveget.

Nézzünk egy másik részletet:

- Hát eddig eljutottunk volna, gyerekek - állapította meg az orrát dörgölve, aztán lehajolt, megvizsgálta a kéziféket, cigarettát kotort ki a kesztyűtartóból. Imbolygott robogás közben. - Ideje, hogy eldöntsük, mit teszünk a jövő hetünkkel. Legfőbb ideje. Hűm! - Azzal hajszálra elkerült egy öszvérfogatot. Öreg néger baktatott vele. - Az ám! - kapott észbe Dean. - Az ám! Nézzétek jól meg, és zökkenjetek bele a kerékvágásába! - Lassított, hogy megfordulhassunk, és szemügyre vehessük a két öreg párát. - Az ám! Én a másik fél karomat is odaadnám, ha megtudhatnám, mi föl a fejében, mi a végső véleménye az idei sonka meg az idei tarlórépa irányában.

Itt már apró, de jellemző értelmezési zavarokat is felfedezhetünk, ha hozzáolvassuk az új fordítást:

- Hát jól van, gyerekek – mondta az orrát dörgölve, aztán lehajolt, megtapogatta a kéziféket, cigarettát kotort ki a kesztyűtartóból, előre-hátra ringott, miközben mindezt csinálta és vezetett. – Eljött az idő a számunkra, hogy eldöntsük, mihez kezdjünk a jövő héten. Feltétlenül. Ühüm! – Kikerült egy poroszkáló öszvérfogatot; egy öreg néger ült rajta. – Figyi! – üvöltötte Dean. – Figyi! Nézzétek meg jól! És most képzeljétek el a lelkét – álljatok meg egy pillanatra és képzeljétek el! – Lassított, hogy megfordulhassunk és megnézhessük a keservesen zötyögő öreg bokszost. – Ó igen, nézzétek csak meg, én a fél karomat is odaadnám, hogy megtudhassam, milyen gondolatok vannak a fejében; szíves-örömest belemásznék, és kideríteném, mit gondol szegény pára az idei répalevélről és sonkáról.

Van néhány apró tévedés a régi fordításban, amely a kifejezések másodlagos értelme homályban maradásának köszönhető. A részlet alapján Bartos Tiborhoz a regény társadalmi „szövegkörnyezetéből” nem jutott el sok, és az is túlságosan szűrve. Érdekes ez, annak fényében főleg, hogy közben megszületett például a Kenguru – amely a szellemiségét tekintve sokat merített Kerouac könyvéből. Az alkotó ember számára határon innen is sokat tisztult a nyolcvanas évekre a kép. Ennek ellenére a fordító a könyvnek nem egy pontján sétál el így a kifejezés átültetése mellett, marad meg egyfajta nyelvi esetlenségben. És ezek a kizökkentő momentumok teszik ma igen nehezen fogyaszthatóvá a fordítását. Érdemes megfigyelni azokat a finom elcsalásokat is, amivel a sajátos szocialista irodalompolitikai követelményrendszernek felel meg – s milyen érdekes, a „bokszos” M. Nagynál talán épp egy hasonlóan egyezményesen betartandó, mai társadalmi taburendszer terméke.

És mivel most elsősorban a regény újrafordításának apropóján gondolkodom a szövegről, nem megyek bele abba sem, mennyire jellemzően leereszkedő Dean-Neal hozzáállása a „látványhoz”, s mennyire pontos a jelenet félig ösztönös, félig tudatos írói rögzítése. Ehelyett inkább szeretném érzékeltetni a beat-nemzedék legfontosabb irodalmi újítása, az egyfajta „lélegzet-próza” által megteremtett szövegritmus átültetésének nehézségeit:

Alig ugrottunk ki, már az utca túlsó felén majd ledöntött a lábunkról egy veszett tenorszakszis I-JA! I-JA! I-JA! nyerítése, az ütemes taps és a közönség ordítása: "Adj neki!" Dean rontott át az utcán az égnek szegett hüvelykujjával, és belevegyült a hangzivatarba. - Hadd szóljon! - Színesek az ünneplő ruhájukban a bejárat előtt erősítőként működtek. Fűrészporral felhintett lebuj volt, tenyérnyi dobogóján szorongtak a zenészek, és kalapban fújtak el a nép feje fölött. A nép meg rázott. Lepusztult lujzák kóvályogtak a fal mellett pongyolában, üres üvegek görögtek a majomsziget körül. A lucskos klotyóknak vezető sötét folyosón férfiak és nők dőltek a fainak, itták a whiskyvel vadított bort, és köpködtek. A tenorszakszis kalapban fújta szárnyaló változatait, az I-JA! sziklaszálon pilinckázott - majd lendületesebben: I-dili-JA! A nagy garázda fekete dobos meg tömött alája a csikkheges dobján, nem nézett sehova, csak csépelte, bimm, diribimm, bimm. A banda úgy ment utána a 'tenorosnak, mint aki az isten lábát megfogta. De tudta mindenki, hogy megfogta. Dean a fejéhez kapkodott, nem is volt feltűnő ebben a veszett kavargásban. Mind a tenorosnak szurkoltak, a szeműket forgatták, és ordítottak, hogy hajrá egyedül, az meg lement guggolásba, és felegyenesedve megint kiemelte tiszta nyerítését a lárma öbleiből. Keszeg néger nő dörgölőzött a szakszi tölcséréhez - a szakszis meg csak böködte: I! I! I!

Érdemes megfigyelni, ehhez képest hogyan használja a zenei és szub-kulturális terminológiákat M. Nagy Miklós. És hogyan használja a központozást – avagy elhagyását – a szövegritmus áradásának féken tartására. Az új fordításhoz képest a Bartosi szöveg nemcsak az ügyetlen terminológia okán nem „zenei”:

Kiugrottunk a meleg őrült éjszakába és már hallottuk is egy veszett tenorszaxis „Í-JÁ! Í-JÁ! Í-JÁ!”-ját meg az ütemes tapsot meg a közönség kiabálását: „Gyerünk, gyerünk, gyerünk!” Dean azonnal rohant át az úton feltartott hüvelykujjal és azt üvöltve, „Fújjad, tesókám, fújjad!” A bejárat előtt egy halom színes álldogált az ünneplőruhájában, lelkesen visítozva. Fűrészporral felhintett lebuj volt, tenyérnyi dobogóval, ott szorongtak a srácok kalapban, és fújtak el az emberek feje fölött, őrült egy hely; olykor bolond, slampos asszonyok jöttek-mentek pongyolában, üres üvegek görögtek a sikátorokban. A hely végében, a lucskos klotyókon túli sötét folyosón férfiak és nők dőltek a falnak, itták a whiskyvel vadított olcsó bort, és köpködték a csillagokat. A kalapos tenorszaxis épp egy csodálatos impró csúcsára hágott, s az emelkedő-süllyedő riff az „Í-JÁ”-ból átment az őrültebb Í-dil-lij-já!”-ba és együtt zengett a csikkheges dobok görgő robajával, amiket egy drabálisan és brutálisan nagydarab bikanyakú néger csépelt, akit nem érdekelt semmi más, csak szadizta a szerkóját, brimm, ritil- bumm, brimm. Hullámokban áradt a zene és a tenorszaxis elkapta és mindenki tudta, hogy elkapta. Dean a fejét markolta a tömegben és a tömeg megveszett. Bíztatták a tenorost, hogy el ne eressze, kiabáltak, a szemüket forgatták; az meg leguggolt a hangszerével, a lárma fölé ívelő tiszta kiáltássá röpítve a szaxija rívását. Magas, vézna néger nő dörgölődzött a szaxi tölcséréhez, a szaxis meg csak böködte: „Ií! Ií! Ií!”

A régi fordítás a fentebb bemutatottakhoz hasonló megoldások illusztris gyűjteménye – s most, hogy magyarul is olvasható az eredeti tekercs: a Kerouac eredeti elképzelése szerinti Úton; valóban időszerű volt a „szerkesztett változat” újrafordítása is. A rendszerváltás óta eltelt idők könyv- és filmdömpingje után (s azután, hogy végre felvettük a „megjelenési ritmust”) a jelen kiadás fordítójának: M. Nagy Miklósnak azért jelentősen könnyebb dolga volt – mégis, a fordítás nehézségeit igen szemléletesen foglalja össze az eredeti tekercs előszavában. M. Nagy a maga részéről sokra becsüli, és szinte cenzúramentesnek tekinti a régi fordítást - ahogy nem egy helyütt megjegyezte: hasznára vált, hogy Bartos fordítását is használhatta bázisul, s mint láthattuk is, nem egy jól sikerült fordulatát egy-az-egyben emelte át a magáéba. 

Mindezzel együtt láthatjuk azt is: szükség volt már erre az új interpretációra - hogy ifjaink ne álljanak annyira értetlenül a könyv kultusza előtt, mint annak idején közülünk sokan. Akkor is, ha ma már inkább kortükör ez a könyv, semmint „egy életérzés kiáltványa”. Nem egy generáció számára sokat jelentett – de valójában tipikus „nemzedéki regény”. Igazából kíváncsi vagyok, a maiaknak mennyire szól, mi szólítja meg őket ebből a könyvből – hogy mit szól hozzá a mai ifjúság. Talán ebben az új formában lesz magyarul is a népszerűsége töretlen. A fordításon legalábbis nem múlik ezután… 


Kiadó: Európa
Fordította: M. Nagy Miklós

Jack Kerouac: Úton - Az eredeti tekercs

Az „eredeti tekercs” legendája, az 1951 áprilisában, őrült alkotói rohamban, benzedrin-mámorban írt, a szentlélek által diktált szöveg legendája végigkísérte Kerouac életét. A legendát maga is táplálta, meg a barát, Allen Ginsberg is, és kellett is egy ilyen legenda a „vert nemzedéknek” – a nemzedékeket az ilyen legendák formálják. A valóság összetettebb, kevésbé illik filmre, de a legenda az, ami összefonódott a fogadtatással. „Egyszer talán az eredeti, őrült könyv is megjelenik” fogalmazott Ginsberg, nos, 2007-ig kellett erre várni. Kevesen gondolnák, de a megjelenés akadálya leginkább Kerouac kvázi dokumentarizmusa volt: az „eredeti tekercsben” minden szereplőt a saját nevén nevezett – a kiadó egyszerűen nem vállalta a jogi következményeit a megjelenésnek, amíg bárki is élt e nagyhatású könyv menazsériájából.

Nem mintha nehéz volna hozzászokni Salvatore „Sal” Paradise, Dean Moriarty, Carlo Marx vagy Remy Roncoeur helyett az eredeti nevekhez, Neal Cassadyhoz, Ginsberghez, Henry Cru-hoz, Burrougshoz, vagy a tényhez, hogy a szerző is a saját nevével vállalja emlékeit. Hozzászokni egy messzire ható baráti kör tagjainak neveihez, az álnevek helyett - hiszen a beat-nemzedék színe-java és holdudvara mámorosodik és tántorog e lapokon. Terjedt e kötetről, hogy számos, a szerkesztők által botrányosnak ítélt elem végre olvasható lesz benne. S bár akad szókimondóbb jelenet, igazán pikáns részletek nem kerültek elő így sem – egyszerűen magasabb az ingerküszöbünk, durvább szaftokhoz szoktattak azóta az irodalmak, szinte csodálkozhatunk a kor amerikai kiadóinak prüdériáján. Ennek ellenére jelentős esemény, hogy kézbe vehettük a többé-kevésbé eredetinek tekinthető írói változatot – végül is Kerouac ’51 óta ezt a változatot olvastatta volna szívesen az olvasóival. A magyar olvasók M. Nagy Miklós fordítását is üdvözölhetik, aki – Bartos Tiborral ellentétben – meg sem kísérelte megteremteni magyarul azt a nem létező szlenget, amely az előző fordítás bumfordi bájához ugyan hozzájárult a maga módján, de igen távol állt az eredeti mű stílusától. Ráadásul egy példaszerűen szerkesztett, alapos előszóval vezeti be a könyvet, amiért külön köszönetet érdemel.

„Mi az utad, ember? Szentek útja, bolondok útja, szivárvány útja, aranyhal útja, bármi útja.” S persze a menekülésé. Menekülés az apák nemzedéke elől, az apák elől, akiktől szökni kell, vagy akik meghaltak, vagy épp az állandó keresésükbe csomagolva kell „szökni” előlük, ahogyan Neal teszi – persze leginkább az időbe ácsolt, szürke életük elől kell szökni, „az olyan emberek nemzedékről nemzedékre örökített keserűsége” elől, akik „soha se tették azt, amiért a lelkük sírt”. S még inkább a saját kudarcok: karrier-kudarcok, párkapcsolati zűrök, pénzgondok szürke unalma elől. El Denverbe, el Frisco-ba, el Fresno-ba, el L.A.-be, el Pittsburgh-be, el Mexikóvárosba, városokba, ahol barátok várnak. North Platte, South Platte, Cheyenne, városok, amiken át lehet menni más városok felé, ahol várnak volt és jelenlegi feleségek. Stoppal, busszal, más hazafuvarozni való autójával, lopott kocsival akár – Dallhart, Amarillo, Childress, átutazóban; várnak a cimborák, a bulik és a jazz.

Kerouacot mélységesen izgatta a jazz és a buddhizmus, a pillanattal való azonosulás e két – voltaképp rokon – lehetősége. Elkapni AZT, elkapni és nem ereszteni az időtlent. Ahogyan a szaxofonos elkapja, akit aztán követni kell, extázisban kocsmáról kocsmára. Ahogyan Jack és Neal elkapja valaki más kocsijának hátsó ülésén. „még soha nem mentünk együtt keletre” – sajátosan szimbolikus mondat. „…mi tudjuk, hogyan kell lelassítani az időt” mondja Neal, ott, a hátsó ülésen. Lehet, hogy a belőle áradó férfiség titka is ez, aminek bedől minden nő, akivel találkozik. Persze pont ez tartósíthatatlan, s az eredménye három feleség, s a gyomnövényként felnövő, elpotyogtatott porontyok – az egykori, tagadni való apai minta újratermelődése: az apátlanság. Amivel nem lehet szembe nézni, ami elől megint csak menekülni kell: „nem a szokásos, kelet-nyugati inga, hanem a varázslatos Dél… pajtás, ez most AZ lesz, most ELKAPJUK!” A folyton elillanó önazonosságot… Az Útonban lerakódó minta után lohol aztán az egész hippi nemzedék, járva be az utat Denvertől Mexikóig – akiket Kerouac valójában megvetett, a „spontán próza” atyja tiltakozott, amikor a „hippik atyjának” nevezték, a beatnemzedék királya így tiltakozott: „nem beatnik vagyok, hanem katolikus”.

Neal őrülete a „szent őrület”, a megérzés teljességének élménye. Az őrület, ami nélkül nem születik művészet – mondanám, de nem lenne igazam. Hiszen Neal bármennyire inspiráló, az alkotást tekintve impotens. Hiszen Jack, az író (a művész) nem „szent őrült”. Neal a hős, Jack a krónikása. Jack hallatlanul őszinte, az irodalomban oly ritkán láttatott cselekvésképtelen, lúzer mivolta a legtisztább művészi pozíció. A „hősök” cselekszenek, míg a történeteiket a lúzerek írják, ha olykor azt is el szeretnék hitetni velünk, hogy ők voltak a „hősök”. Nem utolsó sorban az Úton sikerének ez az egyik oka, hiszen akármennyire is fáj, a legtöbbünknek zsigeri szinten könnyebb Jackkel azonosulni – az ő „tanúság-pozíciójával”, a saját kételyekkel tömött, habozó csetlés-botlásával, amely hagyja megát tovasodorni Neal tornádó-személyiségének „szele” által mindenféle helyzetbe. A helyzetekbe, amelyekre Jack emlékszik – mert Neal a megérzés, a beleélés mellett másra egyre kevésbé képes, mondhatnám úgy: folyvást a regény végi szétesett, beszédképtelen állapot felé utazik.

Jack Kerouac tehát a tanú, Úton című regényében annak a tanúja, hogy valaki legalább időnként „kizuhant az időből” a maga nirvánájába. Ha e kizuhanás – mint azt annyi nemzedékkel beatnik-ek és hippik után keservesen megtanultuk – mindent magával rántó, önpusztító gesztus is, amelynek értelme alig több, mint a kényszerű konszolidációnak. Kerouac fájdalma volt, hogy a könyvét nem az új, kísérletező, „lélegzet-ritmus” alapjain álló spontán prózaként, hanem egyfajta programregényként kezelték. Az eredeti tekercs kiadása talán alkalmat ad erre is, hogy a könyvet végre az irodalmi értékeiért becsüljék, talán lekopik róla a manifesztum-jelleg. Talán végre oda kerül, ahova annak idején a szerzője szánta: az irodalomba.

Kiadó: Európa

Fordította: M. Nagy Miklós

 

Kerouac: ős-Úton, Hobó, meg én

Az Úton – eredeti tekercsről kellene valamit írnom, ha már elmentem egy könyvbemutatóra - a napokban vagy régebben (túl sok élmény ülepszik, túl sok, egymáson túl sokáig, még a végén belém büdösödnek). Kerouac korszakos regényéről, egy nemzedék külön bejáratú bibliájáról, Dean Moriartyról, aki immár a saját nevén szerepel, mint ahogyan Ginsberg is például, a maga helyén a saját nevén. A szerkesztettségről, meg a három hét alatt megírtság intim legendájáról, a szövegritmusról, ami ömlik, mint a szaksziból a szóló után a kitartott hang, nem hal el, csak ömlik, mint az Üvöltés egy lélegzetig szóló, kifulladásig szóló versszakai, a lélekszakaszok, a lélekzene ömlik, erő és áramlás a szövegben. Ámde nekem soha nem volt e könyv a bibliám, nem ez érintett meg, nem ez lök most a gép elé, elkésve bár de törve – késett ez a könyv nekem, későn jött, fájtak az illúziói, kiábrándultabb voltam, semhogy akkor beleszeressek. Persze írok majd róla mégis, e távolság tartása jól jön majd, ha immár ezt a szerzőibb változatot olvasom, legalább nem a rajongó fog ömlengeni róla…

A diákról szeretnék írni, aki voltam, aki rémületében hordozva tonnamagát akkoriban bejárt, nyolcvanas évek telein, hajnali kelések, sötétben érkezések végtelenített, elmosódó telein Dunaújvárosból ingázott Pestig iskolába – összemosódik, egyetlen foltszerű, határolhatatlan élménnyé mosódik az egész időszak, egyetlen végtelenített nappá a buszon zötykölődő álmatlanság zenére bóbiskolásával. Igazán a zenéről akartam írni, Hobóról és a Vadászatról – nem emlékszem már, ki adta a kezembe, de azt tudom, Karcsi barátom vette át a kazettát a duplalemezről és én elemhaláltól kazettahalálig nyúztam ezt az életben tartó magáncsodát egy ócsó walkman-en. Mitológiám része, na.

Ez a bejárás Kerouac utazásának igazi paródiája ám! Utazás örökkön ugyanazon a rövided szakaszon, örökkön ismert arcok közönyében, avagy úti barátságok lehelet-melegében, ugyanaz a pár sofőr rotálva a munkarend „szent írása” szerint – otthonlét-paródiába fordult, beteg „kaland” az otthontalan csavargás leg-ellenpólusa, a nemutazás-utazás. Volt bája, egy temetésnek is lehet. Vannak sztorik, naná; egyszer megállt a sarkon a sofőr, elaludtam, késtem, észrevett, persze hogy megállt; hiszen még szóltam-szóltunk is hogy „Pista bá, én szerdán nem jövök”, tehát várta, hogy jövök, hiányolt, mint az ultisták a pakliból a snapszli miatt elhányt pár lapot – mi, törzsutasok, egyfajta debil család, csoda, hogy hajnalonta nem olvastunk névsort…

Kellettek dolgok, horgonyok ebbe a tejbegríz-állagú időmaszatba. A Vadászat ilyen horgony volt, fülembe dugott zsolozsma, egyfajta ima – kaptam tőle annyi mindent akkor, máig rezonál bennem, pedig azóta más lett a világ, más lett a felszabadultság meg a kiábrándulás mértéke is, minden nagyobb – szinte nem is remélem elmagyarázni a pillanatlakó mának, nyolcvanötben milyen szabadságfok volt fülbe-dugni a Vadászatot. Megtanultuk kívülről, persze, Holló Jimmivel a szünetben harsogtuk a 211. Kórust, a tér tíz irányából keresztül-kasul”, persze Hobótól én mást is, József Attilát is, általa a Nagyon fáj-t… Nem tudom megítélni Hobót, csak úgy tudom megítélni, mint az édesapámat, ha megteszem is, tudom, hogy vagy így, vagy úgy: csalok.

S most itt ez a könyvbemutató, interjú készül a fordítóval, és Hobóval – Tamás izgul, Hobó késik, addig M. Nagy Miklóst, a fordítót kérdezgeti, jól reagál, bőséggel válaszol. Aztán beesik a hősöm. No, ez megszokhatatlan: a karnyújtásnyira-bálvány fagyasztó állapota, még jó, hogy nincs más dolgom, csak tartom a kamerát. És a hősöm úgy, ahogy beesik, szinte lihegtében nyílik kérdésre és válaszol – tudom, hogy idegember, ha nem tetszik neki valami, istent se ismerve elrohan, gátlás nélkül -, de most a csoda történik, a csoda, amiért valljam meg: idejöttem. Lehet Hobót szeretni vagy nem szeretni, becsülni avagy lesajnálni – né’ má’, kövület – ám ő hiszi amit csinál, hisz magában, meg a dologban ami előtte van, a dolog fontosságában, és nem vakhit ez, irónia is fér bele – olykor ez a legtöbb ez a hit, meg ez az irónia.

Aztán az interjú után a színpadon a „nép előtt” ugyanazzal a zavartalansággal beszélnek hárman a könyvről, Kerouacról, az új kiadásról, fordításról – jó hallgatni, jó este ez a hallgatáshoz. Én hallgatok hát, hallgatónak jöttem, akkor is, amikor oszlóban a nép, Tamás dedikáltatja egyik féltett kincsét, fesztelenül beszélgetnek Hobóval – elnézem, hallgatom, hallgatónak jöttem, ennyi nekem elég. Aztán a legvégén csak összemarkoltam a közben eltelt idő rám véste önbizalmát. Odamentem és megköszöntem neki. Azt hiszem, értette: mit.

Az interjú az Ekulturán olvasható

Vagy az Ekultura TV-n megnézhető több részletben gyakorlatilag az egész este

Versmindenkinek:

211. KÓRUS
Eörsi István fordítása

A remegő hús fogantatásának
Kereke pörög az űrben s kizúdul
Ember, disznó, teknős, rovar, béka, serke,
Gyíkok, csíkok, tetvek, patkányok, aranyderes
Versenyparipák, sertésvészes idilli kullancsok,
Keselyűk megnevezhetetlen iszonyú tetvei,
Gyilkosan támadó afrikai
Kutya-hadak, a dzsungel kóbor rinoceroszai,
Oriás vadkanok, hatalmas gigászi
Elefántbikák, kosok, sasok, karvalyok,
Lepények és Sünök és Labdacsok -
Végtelen körben foganó élőlények
Vicsorognak a Tudatban
A tér tíz irányában keresztül-kasul,
Megszállva minden külső-belső zugot,
A szupermikroszkopikus törpe-bigyusztól
A roppant Tejút Fényév-Belsejéig
Kivilágítva egy Elme egét -
Szegény! Bár megszabadulnék
e güriző hús-keréktől
s lennék az égben megóvott halott