Herta Müller: Szívjószág

Herta Müllert olvasni nem kellemes élmény, sőt, néha úgy érzem, kell hozzá némi mazochizmus. Viszont megéri. A romániai kommunista diktatúra borzalmainak krónikása újra meg újra ugyanazt a témát járja körül: az élet minden területére kiterjedő elnyomás hatását az emberre – és a kérdést, hogy vajon lehet-e embernek maradni a diktatúra idején, és ha igen, akkor is: mi marad belőlünk a végére? Mit viszünk magunkkal, ha elmegyünk, és mit hagyunk magunk mögött, vagy épp mi van abban a zsákban, amibe a holttestünket csavarják? Meg lehet-e őrizni bármily csekély emberséget is, ha mindent, ami az embert emberré teszi, módszeresen el akarnak venni tőlünk? Ha már a szavak, a gondolatok sem a mieink?

A Szívjószág főszereplője, Adina egy napon holtan találja szobatársnőjét, Lolát a kollégiumban. A lány halála előtt elrejtette naplóját Adina bőröndjébe, aki elolvasva a naplót, kételkedni kezd Lola öngyilkosságában. Elkezdi keresni a jeleket, az árulkodó pillantásokat, a mocskos részleteket; összerakja magában Lola történetét, és meséli tovább a napló részleteit, még akkor is, amikor az már rég eltűnt a lezárt bőröndjéből. Így találkozik Georggal, Edgarral és  Kurttal, akik felforgató nyugati irodalmat olvasnak, verseket írnak, és egyre csak a szökést tervezik – ami sosem valósul meg.

Adina és a három főiskolás fiú barátsága hamar szemet szúr – nem csak a kollégiumi társaknak, nem csak a mamának, aki a faluban azzal szembesül, hogy lányát repedtsarkúnak tartják, hanem a titkosrendőrségnek is. Az állandó megfigyelés, rettegés, időnkénti beidézések közepette rejtjeles levelekkel próbálják életben tartani barátságukat és reményeiket – a kettő elválaszthatatlan egymástól. Hogy Adina, Georg, Edgar és Kurt milyen kapcsolatban vannak, hogy bármelyikükhöz fűzi-e romantikus szál a  lányt, hogy barátságuk mennyire mély, mindegy is – a lényeg, hogy ők négyen jelentik egymás számára  a megmaradt nyúlfarknyi józanságot, értelmet, a reményt arra, hogy vannak még gondolkodó emberek, nem csak a hatalomnak behódoló birkák.

A főiskola elvégzése után mindannyian munkába állnak – amíg a hatalom hagyja, dolgoznak, és fuldokolnak az elbutított tömegek között. Ki mérnökként, ki fordítóként, ki tanítóként, de mindannyian ugyanazzal szembesülnek: a végletekig lefojtott, emberségüktől megfosztott, csak a fizikai szükségleteiket szem előtt tartó, a hatalom szemében csupán statisztikai adatként létező arctalanokkal. Ahol mindenki gyanús, aki más, mint a többiek, az a leggyanúsabb, aki még el is gondolkodik azon, a többiek miért olyanok, amilyenek. S ha véletlenül olyasvalakivel találkozunk, aki szintén elgondolkodik azon, mi miért vagyunk mások, sokszor az a legveszélyesebb.

Szinte fojtogatóan árad a lapokról a félelem és a bizalmatlanság légköre. Ott van mindenben, a szerelemben, a barátságban, a varrónőnél tett látogatásban, a fodrászolló csattogásában, a gyárban elköltött ebédben. A szövegből is süt a bizalmatlanság – mintha Herta Müller a regényét is rejtjelezve írta volna, akárcsak szereplői a leveleiket. Próbáljuk megfejteni a szavak értelmét, összerakni a mondatokat, elhelyezni  a gyerekkori emlékeket a történetben, de nem mindig sikerül. Talán nem is kell – ahogy a könyv jelene, a Lola halála utáni események sem igazán állnak össze egy „történetté”, úgy a visszaemlékezések sem feltétlenül kell, hogy helyre kerüljenek, szerepük inkább csak illusztratív, a gyerekkori kvázi biztonság és  a felnőttkori félelem közti ellentét bemutatása.

A Szívjószág leginkább egy állapot leírása, egy rettegésbe taszított nemzedék krónikája – nem annyira húsbavágóan borzalmas, mint A róka volt a vadász, vagy a Lélegzethinta, könnyebben is olvasható azoknál, mégis, legalább annyira fájdalmas. Mert ahogy a könyvbeli kitelepülők nem tudják levetkőzni a rettegést, nem tudják igazából maguk mögött hagyni a diktatúra szörnyűségeit, a csontjaikba beleivódott félelmet, a lehajtott fejjel járást, úgy Herta Müller sem tud mást írni, mint kíméletlenül őszinte, fájdalmas vallomást, ami után nem tehetünk mást, mint hogy fellélegzünk a megkönnyebbüléstől, hogy nekünk már nem kell ilyen körülmények között élni.

Kiadó: Cartaphilus

Fordította: Nádori Lídia

 

Herta Müller: A róka volt a vadász

Egy diktatúra, amely lehetne bárhol a világon, parttalan idő, és számtalan kis mozaikszereplő, akik lehetnének akárkik – ezek adják Herta Müller A róka volt a vadász című regényének keretét. A 2009-ben irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett, román származású, Németországban élő írónő úgy írta meg a nyolcvanas évek végi Temesváron játszódó történetét., hogy az olvasó azt érzi, játszódhatna bárhol, Magyarországon, a szomszédban, a világ másik végén; a szereplők lehetnének akárkik, én, a szomszéd, a kollégáim, a jelentéktelen kis hangyák a tévében – mindegy. Bármily elcsépelten hangozzék is, a kortól és helytől független diktatúra-lenyomat épp attól válik zseniálissá, hogy egy állapotot, egy szürkeségbe fulladt ország hétköznapi alig-létezését meséli el, amiben a szürkeség, a tetszhalál mellett minden, a szereplők, a hely, a kor, a diktatúra maga, a politika csak statiszták.

A fülszövegből azért tudjuk, hogy a nyolcvanas évek végi Temesváron járunk, Európa egyik leggroteszkebb diktatúrájában. Két barátnő, Adina és Clara történetét, szerelmeiket, megpróbáltatásaikat ismerjük meg – és rajtuk, meg a hozzájuk kapcsolódó barátok-szeretők-kollégák-szekusok életén keresztül összerakódik egy látkép egy országról, egy állapotról. Adina tanárnő, aki az igazgató folyamatos terrorja és a paradicsomszüretre kivezényelt gyerekek nyomora mellett próbálja megőrizni józan eszét, miközben barátja katona az ország egy távoli pontján. Volt barátjával, az orvos Paullal találkozgat, aki baráti zenekarával a diktátort sértő dalt ad elő, amivel magára – és Adinára – vonja a belügy figyelmét. Adinát megkörnyékezik, lakásába betörnek, az ágy előtt heverő rókaprém lábait egyesével levágják, majd gondosan visszarendezik a test mellé – a folyamatosan visszatérő szimbólum nem hagyja, hogy elfelejtsük, ott vannak, a magánszférája mint olyan, nem létezik, az élete a hivatal kezében van – de azért csak pakolja vissza azt a lábat mindig, mintha minden rendben lenne.

Eközben Clara a belügyi tiszt Pavel szeretője lesz, nem tudva, hogy épp ő terrorizálja barátnőjét – mire megtudja, addigra meg már nem érdekli. Clara azt hiszi, szerelmes, és épp ezzel válik a diktatúra tökéletes alanyává, köti meg a maga kompromisszumait, fogadja el a fals magyarázatokat a hivatalról és hiszi el, hogy Pavel nem ártana barátnőjének – innen már egyenes az út a „diktátor szeret minket” jellegű behódolásig.

Mindketten archetípusok, Adina a diktatúrával együttélő, fogát összeszorítva tűrő, ám meg nem alkuvó, Clara a behálózható, kis előnyökkel könnyen elcsábítható alattvaló. Körülöttük pedig egy fél város nyüzsög, mindenki úgy keresi a saját boldogulását, ahogy tudja, igazgatók, raktárosok, portások, belügyesek, munkások. Mindenki együtt él a diktatúrával, mert együtt kell, de az szép lassan kiszorítja belőlük az életet – mintha a róka annak a jelképe lenne, hogy az embereknek is folyamatosan nyesik le a végtagjaikat, szép lassan ölik meg őket, de még élnek, és úgy tesznek, mintha egyben lennének.

Az egész könyvet áthatja valami fojtogató szürke por, mintha a gyárkémények füstje a lapokra is rászállt volna, és ott ragadt. Szinte már fáj az a kilátástalanság, élettelenség, lefojtottság, ami árad a könyvből. Nincs ebben a világban semmi szín, semmi élet, semmi szeretet – olvasás közben nem egyszer földhöz csapdosná az ember, és beleordítaná az író képébe, hogy „nem lehetett ennyire szürke”. Aztán persze összeáll az apró mozaikokból a kép, és kénytelenek vagyunk belátni, hogy de, lehetett ilyen szürke.

Müller szikár, fagyos prózája, pattogós, szinte katonás mondatai tökéletesen alkalmasak arra, hogy csak ráerősítsenek a fojtogató hangulatra, mintha készakarva keresné meg a legrondább és legnyomasztóbb hasonlatokat, a leggroteszkebb leírásokat – a nyelvhasználat már önmagában azt sugallja, itt nincs szépség, ne is várjátok. Ez önmagában zseniális, a nyelvet ennyire  a szöveg szolgálatába állítani nem elhanyagolható írói teljesítmény, az a durva naturalizmus, a testiségnek, a testi nyomornak az arcunkba tolása, ami végigmegy a regényen, ellenben felesleges és undorító. Nyilván ez is eszköz Müller kezében, a testi nyomor is a diktatúra testet-lelket nyomorító hatását hivatott erősíteni, viszont ez kétélű fegyver: ha folyamatosan arra játszik az író, hogy hányingert keltsen, akkor fennáll a veszélye annak, hogy az érzékenyebb olvasó nem bírja végigolvasni, pedig kár lenne érte.

Ráadásul olcsó és hatásvadász megoldás, ami könnyen elfeledteti az írói bravúrokat és a nyelvi leleményeket – ha a könyvből a végén csak arra emlékszünk, hányszor hánytak, szartak, köptek és hugyoztak benne, hogy hány szemölcsöt kapartak el mocskos kézzel, és hány csótányt nyomtak szét a konyha falán, ott valami baj van. Aláírom, befogadói oldalon is – engem undorít a testi nyomor és a mindenhonnan áradó testnedvek leírása; de nem is hiszem, hogy egy ilyen kaliberű írónak, mint Müller, ilyen eszközökre lenne szüksége ahhoz, hogy maradandót alkosson. A lelki nyomorral sokkal nagyobb hatást lehet elérni – és ő azt is le tudja úgy írni, hogy torkon ragadjon.

Az a fajta könyv ez, amit jó szívvel senkinek nem ajánlanék, mert durva, kegyetlen, nem könnyű olvasmány, mégis azt mondom, aki bírja cérnával, olvassa el, mert megéri. Amikor végre becsuktam, fellélegeztem hogy vége, és azt mondtam, soha többé semmit ettől a nőtől, de rögtön tudtam, hogy minden kritikám ellenére olvasok én még Herta Müllert.

Kiadó: Cartaphilus

Fordította: Nádori Lídia