Alessandro Baricco: Történet

Ez a könyv 19 évet várt, hogy végre elolvassam, türelmesen várta az idejét a polcunkon. Amikor Timi megvette nekem, már annyi dédelgetett gondolat rakódott egymásra a szerzőtől bennem, hogy felért úgymond a mennyezetig – s aztán, ahogy rétegződött-préselődött az olvasott, a Selyem, a Tengeróceán, és társaik, már az újabb érkezőket vettem inkább kézbe. Mostohán bántam vele. Holott legalább annyira, ha nem még inkább figyelemre méltó, mint amennyire az egykor elragadónak érzett, létemben gyökeret eresztő, kedves kötetek.

Egy szemernyit sem árulhatok el abból, mi történik benne, mert megölném vele. Nem azért, mert fordulatos, mert meglepetés, mert csavaros a cselekménye, hanem mert az ízei olyanok, mint egy süteményé: a rétegek egymásra rakódásából kibomló élményért érdemes elolvasni. Miközben elmeséli, hogy a szerelem, a barátság, a bajtársiasság, s mindezektől való fosztásunk is a fejünkben van. Hogy mindez tényleg velünk eső történet, egymásnak megélhetetlen rétegekkel akkor is, ha éveken át egymás mellett utazunk egy furgonban, Steinway zongorákkal házalva és zongoraleckét adva a vásárlásért; hogy a szerelem, a barátság, a bajtársiasság foszlása hazugságokba ágyazott mese is, ahogyan Libero Parri, a szerelő, és D’Ambrosio gróf bajtársak. Az ambróziától sokan elkárhoztak... mondja egy másik kedves elgondolóm, és sajnos igaza van.

Nem árulhatom el, csak talán a meglepetést – hogy mennyire meglepődtem. Hogy ez a kifinomultan egyszerre bensőséges és távolságtartó, könyvek során át végletekig csiszolt történeteket elénk táró beszédmód (ha megfelelően választasz hozzá nézethelyet) el tudja mesélni a lövészárkot, Piavét, Isonzót, az egész borzalmat a maga teljes kíméletlenségével. Az értelmetlenség biztos tudatában a rá rajzolt értelmeket. Mert a képzeletünkben vagyunk szerelmesek (olykor a test boldog mozdulatai nélkül is örökbe maróan), de ott keressük az ön- és egyéb igazolások utólagos békéltetését is. Hogy így történet az életünk: az így belecsempészett, akár csámpás értelemtől. Amivel megtagadnánk azt, ami természete szerint értelmetlen - vak bérgyilkos, hogy megint egy másik kedves elgondolóm idézzem. Csak azért, hogy lássátok, a szerző melyik ligában írja makacsul az elménkbe a versenyköreit.

Sokadszor látom Alessandro Bariccótól, ahogy elindul a kedves, optimista millennium-környékből (hogy haza is beszéljek, mintegy csalva, mert ő is ezt teszi: ez a kötete a Novecentonál is olaszabb); elindul egy korábbi századforduló kincstári optimizmusából, és nem értelemszerűen a kiábrándulásba érkezik. Ami gyönyörű bukfenc, hol erősebben, hol kevésbé mesei – de tudja, hogy az életünk történet, amit lehet, hogy csak az ideális versenykörrel tudunk elmesélni egyetlen másiknak, aki talán megérti – egy beautózható versenykörrel, ahol a létünk futott, önismétlések tanító rendjében. Az életünkben (ahogy történni szokott) mindig mást és mást belevonva a kanyaríven tapadásba, de ugyanazokon az íveken, amíg csak nem tisztul ki: miért így rajzoltunk pályát.

Sokadszor látom, mire való az írásművészet. Hogy ami pár szóban elmesélve tankönyvi és művi, az a történetben élő – hogy a kivételesből, aminek drága kortársam is makacsul krónikása, hogyan lesz a történetében hitellel megélt szabály, megértés, szeretet – hogy hogyan segít megérteni az egyáltalán nem kivételesnek érzett hétköznapi működéseinkben a rejtett törvényszerűt. A szeretet, a szerelem, a barátság, a bajtársiasság érzetét. Azzal, hogy történetbe vonja. Ez a könyv 19 évet várt, de érzetem szerint nem várt hiába. Ez reménnyel kell töltse a többi, polcainkra hívott lelkes tárgyat is – hogy hátha kézbe kerülnek, hogy hátha kibomlik és szárnyra kap a lapjaik közé szorult történet. Ahogy az a mese kapott hallatlan távlatokat attól, hogy várakozása végén pont a megfelelő pillanatban került a kezembe.

Olvassatok.

Kiadó: Helikon

Fordította: Balkó Ágnes

Alessandro Baricco: Harag-várak

Most nem köti az orrunkra a szerző, hogy ez egy történet (nem regény, nem elbeszélés), és azt sem szögezi le, hogy ez egy fekete történet, koromfekete, mozdonyszínű. Rail úrról, aki a maga kedvére olykor vonatra száll és elutazik, ki tudja hova – otthagyva Junt, gyönyörű feleségét. A Rail Üvegipari Művek tulajdonosa, aki olykor képes hónapokig elmaradni, se levél, se semmi. És Jun, aki nem pazarolja ilyenkor arra az idejét, hogy várja. Jun arca. Jun ajka. Amit minden nő irigyel Quinnipakban, amire minden férfi vágyik Quinnipakban. Az ajak, ami akkor sem biggyed szép képtelenségéből közönségesbe, mikor Rail úr egyszer hazaérkezve elé állítja a mulatt kisfiút ezzel: ő Mormy. Az én fiam. Egy történetben, amit (fokozatosan ébredsz erre rá) úgy kell olvasni, hogy fekete történet. Amit ha elmesélsz, mintha egy könyvből olvasná fel az, akire rábízták egykor. Egy szépséges, fiatal futár olvassa fel, ha ráébredsz. Ha elmeséled.

Először becsuktam félúton, immár évekkel ezelőtt – elraktam magamban és nem a többi közé. Nem a Tengeróceán kegyetlenségében is szépséges tekintete, nem a Vértelenül valódi bosszút valódi szavakkal mesélő kegyelme, nem Mr. Gwyn portréja mellé, bár a polcon ott látszott – a szerző többi könyve közt. A szerző könyvei elvarázsoltak, és először nem akartam befogadni ezt, itt – akkor tettem le, amikor rájöttem: cseréptörést tartok a kezemben. Az üres lappá lett olvasó, a befogadás kedvéért lepucolt, ünnepre nyíló kíváncsiság sértve érezte magát bennem. Sokkal jobban gyötört az olvasása, mint az Emmaus szembesülésének lapozásakor, mert itt az otthonos, finoman vers-szerűvé elemelt íróvarázslat, a leginkább Baricco-i, tündérség-megidézés szenvedett teljes vereséget, irtózatos vereséget a szemem láttára.

Érni kellett hozzá – vagy ami ritkán, de ugyanazt jelenti: hozzá kellett öregedni. Hogy megszeressem Pehnt-et, és a zakót, amibe majd belenő; Pekisch zenevízióit, a humanofont, a kakofóniát; hogy megszeressem Andersont, aki érti és teremti az üveget; Hector Horeaut, aki mindőnket álmodná bele a tehetség varázslatául, hazugságaink ellen át-világuló üvegpalotába – és a többi törékeny, veszésre ítélt szereplőt, Junnal és Dan Rail úrral az élen. A kés élén, ami a szerelem történetét egy nap úgyis kettévágja. Nem az elhivatottság nevében, ami útra csábít (ami eljuthatna a távoli Vágyig, amit a helybéliek Csalásnak, vagy Csalatásnak is neveznek). Hiszen tudjuk, valaki majd elindul egy nap ebben a fekete történetben Morivarba, búcsúval és gyásszal a szívében – pedig még él majd, akitől búcsúzik, és akit meggyászol. És nem Elisabeth viszi majd, az elhamarkodottan megvásárolt álom (névvel keresztelt) koromfekete mozdonya, az elé fektetett, nevetségesen rövid, méregdrága, életet fosztó pályán.

Meg kellett érkezni ehhez a könyvhöz, vagy pontosabban az észrevételhez, hogy ez a történet a Selyem tökéletes komplementere – az írótól legkedvesebb irodalmi varázslat tudatos, pontos felszámolása. Egy fekete történet által, ahol az elhívód túl korán elhal, ahol a hős-mivoltod elemészti a csalás és megcsalatás, ahol a statisztéria kisszerű bűneink áldozatául esik. Borzongtam bele, amikor felismertem, hogy ez egy fekete selyemlepellel letakart tükör. S a tükör által homályosan mindaz, amit nem veszítettünk el. Sőt, letehetetlenül ott van a kezünkben, még ha menekülnénk is előle: hogy amíg úton vagyunk, ne kelhessen útra, aki szeret, ha menekülnénk előre bolondokházába, vagy az ismeretlenbe, amit Amerikának neveztek a regény felfoghatatlan, varázslatos akkoriban-jában. Abban a korban, amikor a ráció rádöbben: áltatta magát azzal, hogy a világa teljesen megérthető.

Meg kellett érni hozzá, ahogy egy másik varázslatom, a Berlin felett az ég mellé kellett elfogadni a Távol és mégis közel keserű kiegészítését. Hogy a Selyem és a Harag-várak is együtt egész, együtt adják ki ama rejtélyes állandóság látomását. Ami a szerelem, egy férfi keze, egy asszony ajka, az illatok, a zene, a világ ékessége apró, jelentő jelek dekódolható ketrecvilágába tördelve. Hiszen ez a történet erről szól: mi mindent nem tudunk elveszíteni, mégsem, s hogyan viseljük emelt fejjel, mégis. Hogy olyan, mintha a mindenség súlya nehezedne ránk. Olvassátok el.

Kiadó: Helikon
Fordító: Székely Éva

Kurt Vonnegut - Ryan North - Albert Monteys: Az ötös számú vágóhíd - Képregény

Egy áldott emlékű, általam ismeretlenül is szinte családtagként szeretett ember egyszer írt egy könyvet, egy formabontó könyvet az élményről, amit átélt, amiről nem tudott beszélni, csak így, ennyire formabontóan. Ezek az ő szavai: A drezdai iszonyat rettenetesen sokba került. Előzőleg mindent aprólékosan elterveztek. Végül azonban a város felperzselésének semmi jelentősége nem volt. Az egész földgolyón csupán egyetlen személynek származott belőle haszna. Én vagyok az a személy. Megírtam ezt a könyvet, egy rakás pénzt hozott a konyhára, megteremtette a hírnevemet, ami olyan, amilyen. Ha jól számolom, minden halott emberen kerestem két vagy három dollárt. Amikor először elolvastam ezt a könyvet, sajátos buborékából a saját életem is kinézetett: mert apai nagyapám, Hegyi Imre magyar leventeként (odáig sodródva a frontok hátán) foglyokat őrzött, ott, Drezdában – milyen morbid fintora a rajongó-olvasó sorsnak: akár többek közt Vonnegutot is őrizhette... Hiszen túlélte ő is, szintén egy óvóhelyen, hazakerült, akárcsak az egykori fogoly - bár beszélni se szeretett erről, nemhogy regényt írt volna belőle. De mert akkor és ott, a tűzvihar alatt épen maradt óvóhelyen ezt ígérte, egész életében nem káromkodott és minden vasárnap ott volt a szentmisén – utolsó leheletéig megtartva az egykori fogadalmat.

Formabontó mese ez – és bomló forma, az időomlást leghétköznapibb módon élő hőssel, aki tudja: így megy ez, pontosan abban a strukturált kényszerben árasztja a maga bomlásszagát, amiben elviselhetővé lett mindennek a tudata. Egy ilyen dologgal, a tudatával úgy tudsz együtt élni, ha léted minden megélhető pillanatát elrendeltnek veszed. Ha egy pillanatig nem érint meg: a magad döntéseivel hozzájárulhattál mindehhez, és hiába voltál lélekben pacifista, hiába voltál a lehetőségek mentén józan, hiába nem váltál személy szerint gyilkossá a közös, nagy őrületben (mindhárom igaz az íróra), mégis – a részese lettél annak, hogy mindez megtörténhetett. A Trafalmadoriak időfogalma az egyetlen trükk, ami által ép elmével átvészelhető a tudat: részese voltál. Milyen érdekes, a nagyapám is így ragaszkodott az elrendelt kötelességhez, a megmenekülés árához a betartott fogadalommal – s milyen érdekes az is, hogy a könyvében jól elkülönülő, szereplőként is megjelenő szerző mennyire pontosan látta ebben az elképzelésben a csapdát. Meg is írta aztán, az Időomlásban, hiszen ismerte és elismerte a dilemmát: mi van akkor, ha tényleg mindannyian akartuk, hogy így legyen? Ha pontosan nem is értve, mit akarunk (mi, emberiség), létre hívtuk Timur Lenket, a rabszolgaságot, a terrorbombázást, a haláltáborokat és Hirosimát – mérhetetlen, a trafalmadori időfelfogástól szinte végtelen távolságra fekvő, teljes döntési szabadságunkkal.

Időomlásról beszéltem (hiszen jellegében az), bár Billy Pilgrim csak elszabadult az időben. Bármely időpillanatból bármelyikbe utazva benne, a sorrend fogalmát teljesen számításokon kívül hagyhatóvá téve. Többször átélve a saját születést és halált, a szomorú, a nyomasztó és kiábrándító pillanatokat – mindvégig a boldog pillanatokra fókuszálva. Az a szájsarokba rajzolt mosoly a határeseti regény, sci-fi, kifordított memoár számos lapján ott lakik, hol enyhén idióta, hol kifejezetten bölcs felhangokkal – ahogy a szövegkörnyezet megteremti. Billy Pilgrim saját mottója, meztelen női mellek közül kandikáló medálról látszerész-rendelőjének falára bekeretezve felkerülő "bölcselete" a maga számára megvalósul, ott is, ahol kudarcot vall benne: Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni, adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet, és adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni. Sajátos karriert futott be ez az idézet a korban, ahol élünk, ahol ez a regény immár klasszikus, a megosztón sokak szájába adták már e szavakat; szinte mindegy, kinek tulajdonítjuk. Billy számára, a regény lakóinak világában nyilvánvalóan ironikus felhangjai vannak, hiszen csak abban van döntése, hogyan éli meg a mit, abban nincs, hogy mit él. Azon képtelen változtatni.

Nekem is lehetett volna egy döntésem, hogy ezt a képregényt nem veszem a kezembe. Tartottam tőle, egyszerűen nem éreztem a víziót ebben a vizuális formában megőrizhetőnek. De a feleségem meglepett vele – s hogy így rendeltetett, hát elolvastam Ryan North és Albert Monteys munkáját. Nagy szeretettel rajonghatok érte, hála Istennek. Nemhogy elvett volna egy szemernyit is a határeseti regény, sci-fi, kifordított memoár ízeiből, de a kellő mértékig adagolva az eredeti fűszereit ebben a másféle dimenzióban kifőzi gyakorlatilag ugyanazt. Lehetett volna egy döntésem, de nagyon boldog vagyok, hogy egy irántam érzett szeretet kivette a kezemből – rosszul döntöttem volna. Ryan North szelíden és pontosan válogat az alapanyag narrációjából, egy pillanatig nem él a médium szenzáció-hajhász beállításainak bevett eszközeivel ott sem, ahol amúgy (talán, sőt, talán ízléssel) tehetné, tényleg újrateremti ezt a fanyar, időnként keserű humorral tálalt mesét az új keretben. Albert Monteys pedig pont annyira rajzol itt karikatúrát, amennyire a könyv hősei is azok voltak – imádom a némán is beszélő fejeit. A szerzőpáros tényleg tisztelte Az ötös számú vágóhíd szellemét – miközben ironizálnak azzal, hogy ez az a történet, hiszen ugyanúgy kezdődik, és pontosan úgy végződik (ahogy rendeltetett, ugye), a történet jegyében mégis éltek, s ügyesen éltek a médium adta szabadsággal.

Van egy gyönyörű jelenet a könyvben, s itt is méltóképp kerül elénk. Egy borzalmas (az amerikai látszerészek társadalmát lesújtó) repülőszerencsétlenséget túlélve Billy épp egy kórteremben lábadozik, ahol az ágyszomszédja (minő véletlen) Bertram Copeland Rumfoord dandártábornok, a repülős fegyvernem hivatalos történetírója. A felelős – mondhatnánk. Akinek Billy egy ponton csak ennyit mond, a Trafalmadoron tanultak szellemében, Drezdáról, az ott történtekről: Minden rendjén való volt, Rumfoord. Nincs értelme neki mást mondani, egyfelől. A felelősséggel a valódi felelősök szembesíthetetlenek. És nincs értelme a bosszúnak se, másfelől. Egyszerűen nem volna szabad annyira kiürülni, odáig relativizálni magadban az embert, hogy elkövesd ezeket, hogy kiadd az ilyen parancsokat. A holtakat nem érdekli a bosszú, nincs számukra elégtétel. A szabadságunkban az áll, ezt kellene megtanulni (s még a Trafalmadorra sem kell elutazni érte): hogy nekünk az emberség rendeltetett. Csak élni kellene vele. Vonnegut a könyvben is szereplő író alteregójának: Kilgore Troutnak megrajzolt egy sírkövet, ez bekerült a képregény búcsúlapjai közé: "MINDEN GYÖNYÖRŰ VOLT, ÉS SEMMI SE FÁJ". Én jobban szeretem a másikat, amit a Bajnokok reggelije című regényében rajzol neki, szerintem jobban is illene ide: "VALAKI (valamitől valameddig) MEGPRÓBÁLTA".

Tényleg, ennyi az összes kritikám. Nem mindig így megy ez – nagy köszönet érte. S köszönet az igényes magyar kiadásért a Helikon kiadónak, mindazoknak, akik itthon bábáskodtak felette.

Arundhati Roy: Az apró dolgok istene

„Két szereplő, akik egy homályos darabba kerültek, amelyben nyoma sincs se cselekménynek, se szövegnek. Botladoznak a szerepükben, valaki más bánatát dédelgetik. Valaki más fájdalmát érzik.

Valahogy képtelenek más darabot játszani. Vagy valami olcsó ördögűzést vásárolni egy nagyméltóságú tanácsadótól, aki leültetné őket, és többek között ezt mondaná:

- Nem ti vagytok a Vétkesek. Ellenetek Vétkeztek. Ti csak gyerekek voltatok. Nem volt hatalmatok. Ti az áldozatok vagytok, nem az elkövetők.

Segített volna, ha át tudják lépni ezt a vonalat. Ha csak átmenetileg, de viselhetnék az áldozatok tragikus kámzsáját. Akkor arcot adhatnának neki, és felidézhetnék a dühöt azzal szemben, ami történt. Vagy jóvátételt kérhetnének. És végül talán elűzhetnék az emlékeket, amelyek kísértik őket.”

Jó tíz évvel ezelőtt végigsöpört az akkoriban fénykorukat élő könyves blogokon Arundhati Roy fülledt, érzéki, a „mesés kelet” mágikus realizmusba oltott, eltagadott borzalmaival kecsegtető regénye. Akkoriban nagyon szerettem volna olvasni és ma azt kell mondjam, akkoriban kellett volna olvasnom. Akkor tán még fogékonyabb lettem volna erre az erőltetett bujaságra, a gyermeki szemszög esetlen varázsosságára, a sorok közül sajnos túlságosan is kikandikáló szándékra, mely szerint szerzője itt márpedig le akarja rántani a leplet a keleti romantika és az áradó bujaság, a bódító virágillat és a bollywoodi musicalek mögött rejtőző, tradícióba csomagolt rettenetről. Úgy mint kasztrendszer, nyomor, előre elrendezett házasságok, nyugat és kelet konfliktusa, elveszett gyermekek, visszaszármaztatott gyermekek, vissza-visszaszármaztatott gyermekek, szakszervezeti tömörülések és kizsákmányoló földesurak, akik évszázados hagyományokba és vallási előírásokba burkolva veszik semmibe munkásaikat, hallgatólagosan jóváhagyott rendőri brutalitás, gyermekek elleni erőszak és menekülés változatos fantáziavilágokba.

Működik, persze hogy működik. Mert Arundhati Roy okos, néhol túlságosan is okos. Az általam nagyra becsült Entropic blogger kolléga „kimódolt kuszaságként” jellemezte Roy írásmódját, és ennél keresve sem találnék jobb kifejezést: minden során látszik, hogy ezen a látszólag kuszán, szabálytalanul, öntörvényűen indázó vadregényes kerten bizony kertészek sokasága dolgozott éjt nappallá téve, hogy úgy nézzen ki, mintha… (ordas képzavar, érzem én, de annyira illik a könyvhöz…). Szóval kuszaság és kimódoltság. Egy ikerpár, akik egészen kicsi koruktól igen-igen terhelt gyermekkort élnek – egy anyával, aki válása után visszaköltözött a családi házba, botrányt zúdítva ezzel családja fejére; egy Angliába származott unokatestvérrel, kinek látogatása Életük Nagy Eseménye lehetne (s az is lesz, csak másképp…); állandó összehasonlítások közepette, melyből kizárólag ők (a szégyentelen anya gyermekei) jöhetnek ki rosszul; ikerként kétfelé hasított Egyként; álomvilágban, hol Elvisként, hol hercegkisasszonyként, álomvilágban, ahol bármi megkaphatja a maga önmagán túlmutató Jelentőségét, ahol bármi lehet nagybetűs Valami. És ahol egy, csak egy Hős van, aki Eszta és Ráhel kicsiny világának keretet és értelmet ad: Veluta.

Veluta, az érinthetetlen ezermester, akit az „új idők szavára” hallgatva a család taníttatott, aki nélkül nem működne birtok, gyár, aki titkos Paradicsomot hív életre a folyó túloldalán – ám ami a gyerekeknek csupán titkos, az másnak tiltott, és ami tiltott, az egyszer úgyis magához húz valakit, s e húzásból a tragédiák megállíthatatlan láncolata eredhet. Egy gyermeket elragad a folyó, egy titkolt viszonyra fény derül, egy család kiveti magából a szégyent, egy ikerpár elválaszttatik. Ami addig Egy volt, darabokra hullik. Az álomvilág jóvátehetetlenül leomlik, s lesz, akit magába zár. A fiú, aki félelmében halálos ítéletet mondott, sosem lesz képes szembenézni a valósággal. A lány, aki maga mögött hagyott gyermekkort, meséket, folyókat, borzalmakat, s új életet próbált kezdeni a világ másik végén, csak akkor lehet újra önmaga, ha visszatér, s újabb titokkal pecsételi le Álomvilág feltépett kapuját. Egy történet, melynek jó vége nem lehet. Titkok, titkok, titkok mindenütt. S a háttérben a felnőttvilág mocska.

Működik, akár idegesít a gyermeki szemszög és a random nagybetűvel írt Fontos Dolgok halmozása, akár nem. Akár olvastam már ennél minimum ezerszer okosabb, érzékenyebb, igazabb regényt India borzalmairól (A Fine Balance – hogy csak egyet említsünk), akár nem. Működik, akár kiszámítható, akár nem. Akár látom a szándékot, akár nem. S leginkább azért, ami a buja felszín és az ikerpár meséje alatt könnyen elbújik: a Veluta sorsáról döntők ocsmány játszmái miatt. Mert itt a gyermeki tragédiába bele van rejtve egy sokkal nagyobb szabású, ősibb tragédia, a kasztrendszer és annak felszámolhatatlansága; ám ebbe is bele van rejtve egy, a huszadik századon végigívelő, és még az ősi vallási hiedelmeket és tabukat is megrendítő mozgalom, a kommunizmus mesterkedése; s még ebbe is bele van rejtve mind közül a legocsmányabb: a mindenkori kisember, a feltörekvő politikus, a saját pecsenyéjét sütögető funkcionárius oly nagyon emberi manipulációja. Aki kimondja a valódi halálos ítéletet, megvezetve rendőrt, kihasználva tradicionális dühöt, csak azért, hogy aztán zászlóra tűzhesse az érinthetetlen kommunista mártírt.

Az igazi tragédia az, hogy abban a pillanatban, amikor a gyermekkor lábujjhegyen elosont, Eszta és Ráhel mindebből semmit sem értett. És később sem volt senki, aki megérttette volna velük. Két kisgyermek, akik élethosszig hurcolnak egy terhet, melyet politikai helyezkedés és vallási tradíciók pakoltak rájuk. Értelmetlenül tönkretett életek. Ez fáj igazán – és ez emeli ki Arundhati Roy könyvét abból a középszerből, amibe a felszínen lebegő, bujaságba és fullasztó virágillatba csomagolt, kaszthatárokat áthágó tiltott szerelem bizony belelöki. Kár, hogy mindenáron szerelmi történet kellett legyen – sokkal több is lehetett volna.

Kiadó: Helikon

Fordító: Greskovits Endre

Zadie Smith: Swing Time

„[…] végül rájöttem, hogy ő jobban hat rám a hallgatásával, mint amit én el tudok érni ezekkel a szavakkal. Ugyanazzal tart sakkban, mint mindig: az ítéletével, és ez túlmutat a szavakon. Semmit nem tudok felhozni, ami megváltoztatná azt, hogy én voltam az egyetlen szemtanúja, az egyetlen ember, aki tudja, mi minden lakozik benne, mi mindent nem láttak mások, mi minden veszett kárba, mégis otthagytam őt a láthatatlanok között, ahol ordítani kell, hogy az embert meghallják.”

Willesden, Nyugat-London, nyolcvanas évek: két félvér kislány, a jamaicai származású, politikai ambíciókat dédelgető anyától és angol apától született névtelen elbeszélőnk és a börtönviselt, munkanélküli fekete apától és segélyen tengődő fehér anyától született Tracey a helyi tánciskola tükrei között kötnek életre szóló szeretettel-gyűlölettel teli barátságot. Vagy valami affélét. A kötelék adja magát: a méregdrága rózsaszín tütük és szőke hajfonatok világában a két szegénynegyedből származó félvér kislány véd-és dacszövetségre lép. Közös szenvedélyük a tánc, közös játékuk a szülőkről szóló légből kapott történetek mesélése (így lesz a börtönviselt apa Michael Jackson táncosa, a mindössze egyszer látott hófehér féltestvér a Királyi Balett növendéke). Vetélkedés, gyermeteg képzelgések, koraérett megalázások és zsarolások az egyik, kitörési kísérletek a másik oldalról. Tracey előtt egyetlen út áll: a tánc. Vagy a legjobb lesz, vagy örökre elnyeli a segélyek, bérlakások, drogos bandák, ki tudja hova lett apák világa. Elbeszélőnk ennél eggyel jobb helyzetből indul, köszönhetően az ambiciózus anyának, aki titkon mélységes elégedettséggel konstatálja a felfedezett lúdtalpat és az előadóművészet helyett egyetemre kergeti egy szem lányát.

Annál nagyobb a csalódás, amikor a média szakos diploma és a kilátástalan ügynökségi munka után hősünk egy gyanúsan Madonnára emlékeztető popsztár-ikon személyi asszisztense lesz. Hello magánrepülők, csillogás, földöntúli luxus, világkörüli turnék… Viszlát magánélet, saját karrier, kapcsolatok, barátságok, kötődések… Willesden a múlté. Ahogy Tracey is. A tehetséges, színpadra termett Tracey, aki egyszer még a West Enden is fellépett. Tracey, aki megvalósította a gyermekkori álmot – egy pillanatra. Vajon nem volt elég tehetséges? Nem volt elég kitartó? Vagy csupán láthatatlan volt – a bőre, a lakcímkártyája, a neveltetése miatt? Vagy csak hiányzott a képből a szem, amely meglátja a csiszolatlan gyémántot?

Gyermeki álmok és felnőtt kudarcok – ezek színezik életünket. A két lány barátsága amit adott, el is vette. Mindkettőjüktől. Tracey soha nem emészthette meg, hogy barátnője tanulhatott, míg ő nem – hogy az elbeszélőnek jutottak lehetőségek, hogy válogathatott, míg előtte egyetlen út állt, azon sem tudott végig menni. Elbeszélőnk soha nem emészthette meg, hogy Tracey tehetségesebb volt, hogy barátnőjének legalább jutott egy morzsányi rivaldafény, míg ő maga, a tanulmányaival, a lehetőségeivel, a világlátásával örökre háttérben maradt. Mindkét lány kudarcot vall a saját terepén. És egyik sem tudja megbocsátani a másiknak a saját kudarcát. Hisz hogy is bocsáthatnánk meg az egyetlennek, aki látta, mi rejtőzik bennünk, hogy hagyta, hogy sutba dobjuk?

Sűrű regény a Swing Time, Zadie Smith többfenekű történetben mesél identitásról, barátságról, sztárkultuszról, modern kori kizsákmányolásról, önbecsapásról és a művészet hatalmáról. Olykor elvész a számtalan téma között, és nem egyszer túlzásokba esik (a drámainak szánt szerelmi sokszög például teljesen felesleges kör volt), ennek ellenére minden percet megér a vele töltött idő. A két lány töredezett, egymást gyötrő barátsága a nyomornegyed poklában nem egyszer juttathatja eszünkbe Elena Ferrante világhíres briliáns barátnőit a Nápolyi regényekből – Lila és Elena épp olyan intenzitással teszik tönkre egymás életét, miközben szabadulnának elnyomó közegükből, mint Tracey és barátnője. Tán épp ez az óhatatlan összehasonlítás (óhatatlan, hisz manapság a csapból is Ferrante folyik – köszönhetően immáron nem csak a szerzőt övező rejtélynek, hanem a regényekből készült sorozatadaptációnak is) a ludas abban, hogy e szőttesből nem a barátságtörténet fogott meg leginkább.

Jóval erősebben hatott rám a narrátor identitáskeresése és annak kudarca – és ezzel alapos összefüggésben a körülrajongott sztár mellett láthatatlanul sürgő-forgó, saját életüket, kapcsolataikat, álmaikat háttérbe szorító segítők élete. A névtelen elbeszélő – elmondhatatlanul utálom ezt a frázist. Hisz mit jelent a névtelensége? Ki ő, mi ő? Tracey egykori barátnője. Aimee személyi asszisztense. A sikeres politikus anya lánya. Egy az arctalan sürgő-forgók közül, akik körül veszik azt, aki számít. Zadie Smith egy interjúban az elmúlt korok arctalan háztartási személyzetéhez hasonlította napjaink hírességek körül tucatszám forgó kiszolgálószemélyzetét – nem kedves összehasonlítás, de van benne igazság. Állj rendelkezésre a nap huszonnégy órájában, légy diszkrét, előbb tudd, hogy megéhezik, mint ő maga és állj készenlétben bármivel, amit épp megkíván. Ha kell, utazz az afrikai nyomor legmélyére és játszd el a misszionáriust a kedvéért. Ha kell, vásárolj neki csecsemőt a harmadik világból. Ha kell, intézd el az aktuális szeretője vízumát. Ne kérdezz, ne érezz, csak tedd, amit mond. Ne legyenek önálló gondolataid. Pláne ne legyenek aggályaid.

Nem véletlen, hogy Afrikába érkezvén elbeszélőnk nem találja meg, amit keresne – gyökerek, identitás, összetartozás-tudat: ilyesmit csak az találhat, aki önmagában, saját személyiségében legalább biztos. Aki nem oldódik fel egy másik rávetülő fényében. Aki nem a lázadásban, a nimbusz lerombolásában látja az egyetlen utat a szabadulásra. Keserédes könyv a Swing Time – egymástól, szerektől, rivaldafénytől, bizonyítási kényszertől való függésről; béklyókról, melyeket nem tudunk levetni; barátságokról, melyeket sem megélni, sem magunk mögött hagyni nem vagyunk képesek. Függőségeinkről, melyek árnyékában soha nem találhatjuk meg önmagunkat. Amíg tápláljuk őket, csak elmosódott árnyak lehetünk – mint amit a borítón táncoló nő alakja vet.

Kiadó: Helikon

Fordító: Dudik Annamária Éva

Salman Rushdie: Az éjfél gyermekei

„A valóságnak lehet metaforikus tartalma is, de attól nem lesz kevésbé valóságos. Megszületett ezeregy gyermek; ezeregy lehetőség, amely együtt, egy helyen soha nem volt, ezeregy zsákutca. Sok mindent képviselhetnek az éjfél gyermekei, nézőpont kérdése csupán: láthatjuk bennük mítosz sújtotta nemzetünk utolsó nekirugaszkodását, amellyel kiadott magából mindent, ami ósdi és visszahúzó, és ehhez csak tapsolni lehet a huszadik századi modernizálódó gazdaság kontextusában; de tarthatjuk őket a szabadság igaz reményének is, a szabadságénak, amelynek mindörökre befellegzett; tarthatjuk bárminek, csak egy bomlott-bizarr elme beteg szüleményének nem.”

Az éjfél gyermekei várólistám legrégebbi darabjai közé tartozik, nem is tudom már, hány várólista-csökkentő listát járt meg, évek óta mindig ott mocorog a szemem sarkában, ahányszor új olvasmány után kapok – mégis mindig elkerültem. Tartottam tőle – Rushdie-t megelőzi a híre. Sátáni versek, Booker-díj, „mindenki azt hiszi már megkapta, azért nem adnak neki” Nobel, fatva, világhír, médiaszereplések hada (még a Bridget Jones naplója filmváltozatának egyik legviccesebb pillanata is hozzá köthető – ráadásul amióta „bevállalta” hogy ő Elena Ferrante, a világháló egyik legnagyobb író-trolljának számít). Világsztár író – abból a fajtából, akinek a híre és rajongói száma jó eséllyel nagyobb, mint ahányan ténylegesen olvasták műveit. Az ájult rajongás persze lehet elrettentő hatású is: nyilván nem véletlen, hogy eddig magam is tudatosan a kisebb jelentőségű művekből válogattam, ha Rushdie-t akartam olvasni.

Az első, ami meglep Az éjfél gyermekei kapcsán, hogy Rushdie mennyire könnyű kezű szerző. Mágikus realista szépirodalom ez a javából – de olyan könnyen olvasható, szerethető, szórakoztató formában, mint egy hömpölygő meseáradat. Végletekig konstruált forma helyett szabadon szárnyaló képzeletet, játékos, olykor egymásnak is ellentmondó történet- és történelem-variációkat, gátlástalanul füllentő elbeszélőt, elejtett majd semmiből újra felbukkanó szálakat kapunk. Mesélőnk Szalím Szinai, aki India függetlenné válásának órájában született – ezer társával együtt ők az éjfél gyermekei. Mind különleges képességek birtokosai, kiknek sorsa élethosszig összefonódik India sorsával. Akad köztük boszorkány, alakváltó, időutazó, gondolatolvasó.

Az éjféli gyermekek legfontosabbika persze Szalím. Ő az, aki épp éjfélkor látta meg a napvilágot, akit újságcímlapokon ünnepeltek, aki magától a miniszterelnöktől kapott születésnapi üdvözletet. Aki úgymond hivatalos megerősítést kapott arra, hogy életében tükröződik majd hazája sorsa. Szalím, az álmodó, gondolatokban olvasó Szalím komolyan veszi a hivatalnoki próféciát: meggyőződése lesz, hogy nem csupán hazája sorsa hat őrá, de ő is hat hazájára. Ez egyfelől oda vezet, hogy saját jelentőségének teljes tudatában megpróbál olyan életet élni, ami méltó egy történelemformálóhoz (sikertelenül); másfelől oda, hogy sikerrel győzi meg magát: a függetlenné válást követő évtizedek összes tragédiájáért kizárólag ő a felelős. A miniszterelnök meggyilkolása, háború Pakisztánnal, az ország szétszakadása, Indira Gandhi népességszabályozó programja – így vagy úgy mind Szalímunk műve.

Persze miért is ne? Hisz minden gyermek azt hiszi, ő a világ középpontja. Egy jó házból való, elkényeztetett ficsúr, akinek maga a miniszterelnök küldött születésnapi üdvözletet, pláne. A Németországban tanult orvos nagyapa és a csupán egy lepedőbe vágott lukon át megszeretett nagymama regényes története; a szülők egymásra találása (forradalmak, gyilkosságok, pincében bújtatott, méltatlannak bizonyuló titkos férjek, felültetett nővérek közepette); a családi kúria megszerzése a rejtélyes angoltól, kinek népnevelő hatása nagyobb, mint hinnénk – mindez egyenes úton vezet az Éjféli Gyermekek Konferenciájához, a mitikus ellenség (a „másik” pontban éjfélkor született árnyalak) megalkotásáig, a történelemformáló képesség felfedezéséig és az annak kimetszésére irányuló politikai terv megszületéséig.

Ahogy Szalím mesél, nem mesél úgy senki. Betegen, dicsőségétől fosztva, egy konzervgyár fűszerőreként meséli életét a rajongó-gondoskodó-ápoló Padmának, a folyvást történetet, haladást, értelmet követelő romantikus trágyaistennőnek – úgy, hogy a végére cseppet sem tűnik valószínűtlennek, hogy egy fél országot sterilizáltattak csak azért, hogy az éjféli gyermekeket megfosszák különleges képességeiktől. „Vajon egy tévedés érvényteleníti-e a teljes szövedéket? Oly messzire mentem-e kétségbeesett jelentőségkeresésemben, hogy kész vagyok mindent eltorzítani – kész vagyok-e átírni korom teljes történetét csak azért, hogy a gyújtópontba helyezhessem magam? Ez az, amit ma, zavarodottságom közepette, nem tudok megítélni. Másokra kell ezt hagynom. Számomra nincsen visszaút; véghez kell vinnem, amibe belekezdtem, még ha a késztermék óhatatlanul más lesz is, mint aminek szántam…”

Rushdie gátlástalan mesélő – egy saját jelentőségébe fulladt mániás hazudozó szájába adva mesél Indiáról, múltjáról, jelenéről, jövőjéről. Hagyományokról, álmokról, Kasmír kék egéről, a háború őrületéről, hitről, csodákról, a mese megtartó erejéről. Szalím az életéért mesél – hogy legyen mire emlékeznie, hogy legyen mit örökül hagynia. A múltjától, történelmétől, „ósdi és visszahúzó” hagyományaitól fosztott, politikai szélsőségek szaggatta, számunkra elképzelhetetlen nyomor és erőszak közepette fuldokló Indiában (a mű eredetileg 1981-ben, a Gandhi-éra közepén íródott) a mese jelenti az egyetlen kapaszkodót az életbe. Bár Szalím jó családból való úrifiú, Rushdie plasztikusan ábrázolja az Indiát fullasztó nyomort és kilátástalanságot – ahogy a hátrahagyott angol befolyás alatt-felett-mellett burjánzó indiai hitvilágot is. Gyönyörűen szövi meséjébe a hindu panteont – isteni párokkal ajándékozva a mágikus gyermekek sorát. Ezeregyéjszaka meséi a nyomornegyedek mocskában – egyszerre groteszk és mesés műfaj- és stíluskavalkád ez a regény. Az egyéni sors és a történelem elválaszthatatlanságáról, a valahová tartozás fontosságáról (legyen az család, nemzet, hitközösség – vagy egy társ, ki meghallgatja mesénk), a csodáról, melyet észre kell vennünk magunk körül. Ha nem is különleges képességekben, de az ég kékjében, a fűszerek bódító illatában, az utcazenészek muzsikájában, a szél zúgásában, a szerelmesünk tekintetében. A mese utáni elragadtatott csöndben.

Kiadó: Helikon (most épp, korábban Ulpius, még korábban Európa - csak örülhetünk annak, hogy végre méltó életműkiadást kapott a szerző)

Fordító: Falvay Mihály

Trollok alkonya - Három középkori történet Izlandról

Általában nem vagyok nagy barátja az előzetes magyarázkodásnak, ha szerző, ha fordító követi el - igazán azt hiszem kizárólag Tolkien és A Gyűrűk Ura esetében éreztem, hogy elengedhetetlen a továbbiak megértéséhez az előszó (holott élnek vele sokan, s nem is szellemtelenül, ahogy például Neil Gaiman jár el a novelláskötetei esetében). Ezt a - mondjuk ki - előítéletet a Trollok alkonya könnyedén elsöpörte. A fordító, Dunajcsik Mátyás szellemes, pontos és szükséges bevezetője pont a kellő mértékig hozza közel a három kötetbe foglalt történetet - minden előzetes ismeretet megad a sagák világában járatlan olvasónak. Gyönyörű, olykor az ismertetett mesék ízeit is megidéző, de teljesen mai, olykor szemtelenül profán elemeket is bőszen használó mondatokkal: Ha valaki ragaszkodott hozzá, hogy ne fekve, hanem ülő helyzetben temessék el, esetleg a halál közeledtét érezve maga vonult be önként a síremlék gyanánt neki emelt domb mélyére, szinte biztosra lehetett venni, hogy még sok gondot fog okozni az élők számára. Ha pedig visszatért, az örök klasszikus hamuvá égetésen túl a legbiztosabb módszer az volt ellene, ha a levágott fejét a lába közé, a segge alá tették, a normál anatómia ilyetén felborításával jelezve neki, hogy az élők világa helyett most már sokkal inkább a bomlás kaotikus birodalmában van a helye, ahol a húsból újra termőföld válik, az oly soká csikorgatott fogak pedig kavicsokká szelídülnek.

Nagyon szimpatikus, ahogy Dunajcsik Mátyás szinte az első oldalakon szóba hozza Bernáth Istvánt, akinek mindmáig a legtöbb saga-fordítás köszönhető - s az is, ahogy akkurátusan elmagyarázza, mit miért nem úgy csinál, ahogyan a nagy előd (a beszélő helynevek magyarításakor például). De főleg annak örülök, hogy miközben megágyaz az általa lefordított három mesének, valójában nem értelmezi őket túl - az élmény, amit adnak, a történetek olvasta közben szökkenhet szárba az előzetesen feltárt ismeretek talaján. Mert ez a három történet a trollokról s az ő alkonyukról jelentősen továbbárnyalta a képet, ami a Völsungok története ismeretében, avagy Grím fia Egil története olvastán kialakult bennem a sagairodalomról. E két bejegyzésben hosszan értekeztem róla, mekkora kincs ez a korai anyanyelvi írásbeliség, hogy a Volt egy ember... bemutató fordulata (amely e mesélés-mód visszatérő eleme) mennyire sokszor jelölt valóságos, történeti személyeket, s viszonyokat, hogy sokkal élesebb képe van a korabeli életről az északnak, mint akár nekünk - hiszen egészen a reformációig senki nem akarta gyökerestül kiirtani ezt a múltat ott. Sőt, az sem módosított lényegesen rajta, hogy árnyaival, helyi kisisteneivel, védő szellemeivel és trolljaival együtt a keresztény fordulat szerzetesei jegyzik le ezeket a történeteket.

Olykor olyannyira nem, hogy nem is egyértelmű az új hit győzelme, vagy fölénye e történetekben. Ebben a három mesében az egyik izgalomforrás a keresztény hit, a hittérítés, az áttérés kényszere - és a régihez való viszony: mert ebben a három mesében valójában a régi, az árnyékba húzódó, a boszorkányság vagy kisistenség ha veszít is, rendre elveszi a maga elégtételét. Semmit sem tudunk a trollokról - kezdi a kötetet a fordító, hiszen a troll maga a félelmet keltő ismeretlen (akárcsak amúgy modern, internetes rokona). Ennek az ismeretlennek a barlangjába téved a két misére igyekvő keresztény A hegylakó meséjében - hogy meghallják a ősi, eget-földet rengető háborúról szóló verset a "ki tudja ki" szájából (amely amúgy tényleg egy izlandi vulkánkitörés plasztikus, könnyen dekódolható leírása - is). Semmit sem tudunk a trollokról, csak annyit: a mítosz világképét hordozó ember számára a legkopárabb kősivatag sem lakatlan. A troll nem a természetfeletti, hanem a puszta természet megszemélyesülése - mondja a fordító - annak őserejét képviseli. Akkor is ha "kijön a fényre", hogy ott elpusztítsa a nagy trollvadász, mint a Bikaláb Þorsteinn meséje, a második mese névadó hőse - aki balkézről született, kitett gyerek (mennyire ismerős fordulat...) s egy domb alatt lakó tündének, Brynjarrnak segít először troll-ügyben...

Tényleg nem tudunk semmit a trollokról, akkor se, ha úgy jönnek ki a fényre, ahogy Bárdur, a Havashegy védistenének története hőse, aki negyedrészt óriás, negyedrészt troll, s csak félig ember, vagy annyira se - látnunk kell, mennyire képlékenyek ezek a kategóriák... hiszen belőle (a tragédia után, amibe a troll-vér indulata keveri) a Havashegy védőszelleme lesz, szinte isten... ez a világ a nevezett dolgok között még nem húzott szakadék-mély átjárhatatlanságokat. (Bárdur amúgy Izland címerében is szerepel, mint a négy közül az egyik regionális védszellem...) Nekem sok szempontból ez a mese volt a legkedvesebb - talán mert itt látszott a legtisztábban, e történet lejegyzésekor milyen ingatag lábon állt az új hit; s hogy mennyire a régi módjára gondoltak rá (azaz valójában mennyire nem érezték át): hiszen e történetekben mindig annak az istennek szolgálnak a harcosok, aki a legnagyobb vészben megsegíti őket. A legősibb sagákhoz képest amúgy talán ez a legnagyobb különbség: ott a hősök ritkán kértek, s még ritkábban fogadtak el akármilyen segedelmet...

Dunajcsik Mátyás fordítása ízeiben nagyon közel áll a Bernáth Istvánnál megszeretett beszédmódokhoz, a kötetet öröm kézbe venni, s annak ellenére, hogy itt, a bejegyzésben a régi pergamenek iníciáléival köszöntöm (amelyek amúgy a középső történet forrásából, a Flateyarbókból valók - s többek közt trollt irtanak rajtuk), Krizbai Gergely modern illusztrációi legalább ilyen jól megragadják e távoli, kíméletlen trollokkal lakott múlt hangulatát.

kiadó: Helikon
fordította: Dunajcsik Mátyás

Alessandro Baricco: Az ifjú Ara

A Család ebédjére, amely valójában az éjszaka múltát ünneplő, klienseket és vendégeket fogadó, boldog és változatlan rendben elnyújtott reggeli, betoppan az ifjú Ara. A reggelire, ahol a Család (amelynek minden tagja éjjel hal meg) az életet ünnepli, csak a jól kezelhető, apró változások hírnökeit beengedve az életbe, egyszer csak betoppan a reggel maga. Valami újnak a reggele. Csakhogy a Család: az Apa, az Anya, a Leány és a Bácsi erre nem áll készen – hiszen nincs otthon a vőlegény: a Fiú, aki a távoli Szigeten gyűjti a maga számára a jövő gazdagságának trükkjeit és kincseit. Különleges és árnyalatgazdag viszonyok tömegébe kell hát az ifjú Arának beilleszkednie, miközben megismeri a Családot, s nem mellesleg önmagát – miközben mi megismerhetjük általa a Családot, s magát az ifjú Arát.

Ez az egész alapszituáció megint hallatlanul mélyen Baricco-s! Először némileg csalódott is voltam miatta, a Mr. Gwyn és folyománya, de főleg az Emmaus után nem gondoltam hogy így talál vissza, ilyen könnyed eleganciával a már levetettnek tűnő, gardróbba száműzött egykori irodalmi öltözetbe, ahol a sors és választás játékai, a szeretetteljes óvás börtönei, és az őket felbontó szexualitás természetes, jobbára minden attrakciót nélkülöző (de ha kell: játékos, színpadias, pajkos és attraktív) gátlástalansága lakik. Aztán egy ponton túl úgy tűnt, csak azért húzta magára oly akkurátusan az egykori gúnyát, hogy mintegy leszaggatva végképp levesse. Aztán egy újabb ponton túl észrevettem magát az Írót, hadd nevezzem most így, nagy betűvel, látszólag alázatos, mint később látni fogjátok inkább ironikus felhanggal. Az Írót, aki mesét sző, legendát és titkokkal teleszőtt múltat a Családnak és az ifjú Arának, olyan jövőkkel terhes mesét, amelyben megint épp elég életismeret és -szeretet lakik az elbájolásunkhoz. 

Óhatatlanul fontosnak érzem, hogy az Író könyvéről szép cikk szülessék! Pontos definíciókkal, a fogalmi keret különös cafrangjait ha lehet levagdosva – ha nem, legalábbis kordában tartva. Nem voltam soha úr, nem jártam végig a jó példán nevelődés napritmusát; tehát kénytelen vagyok elképzelni mindehhez némi eleganciát – hogy miután kellő mértékig hátrálok a tiszteletem jeléül a szövegtől, úgy tudjak mintegy felétek fordulni belőle, leheletnyit felszegett állal, mintha egy széllökés és nem a tiszteletteljes döntésem következménye lenne… szeretném, ha az Író könyvei esetében még a másmilyen napokon sem feledkeznénk meg erről a kétségtelenül szükséges eleganciáról. Amely talán kellően árnyalja a tényt, hogy én, mint cikkíró (hogy ne mondjam, recenzens) így előretolakodom itt, e bekezdésben, lehetőleg tiszteletteljes másolataként az Író előre tolakodásának; a pillanatoknak, ahol a szereplők és az őket megalkotó elme közt elvékonyodik, olykor teljesen eltűnik a távolság.

Másfelől e könyv cselekményének második legfontosabb helyszíne egy bordély – és nem csak ott kapunk arcpirító mélységű érintésekről érzékletes és tabumentes leírást. Sőt nemcsak ott, az elbeszélés azon pillanataiban, ahol a szex ábrázolásának kedvesen bevallott kihívásával birkózik az Író – tehát hadd legyek profánabb a szolgai tiszteletnél: ez a szövegbe gyűrűző írói jelenlét olyan, mintha közölném veletek: irritálóan narancssárga pólómhoz színben egyező narancssárga alsógatya van rajtam (mintegy a test harmóniáját segítendő) a nadrág alatt. E tényről elfeledkezhettek, miközben e könyvről beszélek, hiszen nem látszik. Folyamatosan a tudatban tarthatjátok, az sem fog látszani. Valójában persze eldönthetetlen e közlés alapján, milyen színű az alsónadrágom. Sőt, hogy van-e rajtam egyáltalán, miközben e sorokat írom. Eldönthetetlen, hogy a feltárt, mesterien alapozott, karakteres szereplők csetlés-botlástól teljességgel mentes, elegáns gesztusain át elmesélt történet alól ki kacsint ki. Az Író jelenléte nem Alessandro Baricco jelenléte. Miközben mindezt valóban a leginkább tisztelt kortársam meséli, még mindig nem derült ki a számomra, hogy ő valójában mit gondol a világról és benne önmagáról – túl azon a rejtélyes állandóságon, ami az összes könyve mélyén ott lüktet. Ott hullámzik, ahol bennem, az olvasóban partot ér.

Viszont alig akad könyv, amely nyilvánvalóbbá teszi: leírva a legtisztább szándék, igazmondás is manipuláció, hamiskártyás gesztus lesz, valamely rétegében a legjobb szándék ellenére is csalás. Az egyes szám első személy: a vallomás a fejedben bármelyik szereplő szájába beleköltözhet – a legtöbbször az ifjú Ara fejébe költözünk így, mielőtt mintegy szégyenteljesen elhátrálnánk az Író narrátor-hangjának biztonságába: úgymond a történeten kívülre. Ahol különben szintén nem vagyunk biztonságban: hallatlanul vicces, amikor a kikacsintó hang eltéved a maga szövegének addig mesterien tartott beszédszintjéről egy mágikusabb irányba; hallatlanul vicces, ahogy mindezt konstatálja, s ahogy a szemünk láttára túlragozva ezt az alkotástechnikai belügyet, végül benne hagyja a szövegben a tévutat is. Utoljára Auster mert így a szemem láttára eltévedni a saját szövegében. Mert miközben kapunk egy minden porcikájában eredeti, hangsúlyosan „hangban tartott” igazi Baricco-mesét (amilyen a Selyem volt, a Tengeróceán, a Vértelenül vagy a Mr. Gwyn), számos pillanatával emlékeztet rá a szerző: amit látunk, az a velejéig mesterséges.

Konstrukció, amelynek új és új formáját ötli ki ez a magával annyi interjújában elégedetlen, állandóan kihívást kereső író. Amely az olvasásba szőtt távolságtartó gesztusok, bravúrosan elővezetett bravúr-leleplezések, attraktív, olykor igen fájdalmas, szinte a tudathasadtság Írói rémével hadakozó trükk-fosztások ellenére megint varázslattá lesz, elsődleges rétegének, a mesének alázatos hordozója; a mesébe göngyölt életismeret és részvét himnusza lesz. Költészet, olyan természetes valóérzettel, amely józan számítás szerint nem jöhetne létre ennyi arcunkba tolt csalás tudatában – mégis létrejön, és hat. Alessandro Baricco olyan nehezebb utat választ, amit olvasóként könnyű végigjárni. Hagyd, hogy az álom rétegezze benned véglegesre ezt az olvasmányt – legfeljebb úgy jársz, ahogy én: álmomban eszembe jutott, melyik könyvében és hol tesz utalást erre az Íróra, aki nincs Mr.Gwyn tisztánlátásának birtokában (még, vagy már…), aki csak részben hasonlít egy másik említett íróra, aki ki akarja mondani - egyetlen, teremtő szóval - a tengert… Legfeljebb úgy jársz, mint én: reggelre elfelejted a legnagyobb ajándékot, amit kaptál. Engem megvigasztal a tudat, hogy egyáltalán megkaptam.

Kiadó: Helikon

Fordító: Nádor Zsófia

Alessandro Baricco: Tengeróceán

Nem látom tisztán, hol kezdődik ez a bejegyzés. A Tengeróceánról. Csak varázstükrökön át láttam a tengert – nem tudom, hogyan kezdődik. Nem láttam soha, hogyan és hol ér véget. Meddig érnek nyaldosó hullámai a muladozó délutánban, a homokon, ameddig a szem ellát. Soha nem néztem szembe az óceánnal. Szembenézni vele – az annyit tesz: állni a tekintetét. Elviselni magaddal szemben a határtalant – és elhinni, nemcsak te nézed. Hogy a határtalan is a szemedbe tekint. Beléd néz – ahogy te belenézel.

Baricco tudja. Mindig ezt csináltuk az isteneinkkel. A határtalannal. Addig kerestük a határaikat, amíg megleltük, a magunk számára. Ezért formáljuk őket a magunk képére a képzeletünkkel, már akkor a magunk képére formáltuk, amikor csak a képzeletünk indult a határtalanba, megkeresni a határait. Az isteneink, a határtalanjaink emberformák. S nemcsak határoltak – ránk tekintenek: tekintetbe vesznek minket. Lett tekintetük, amit meg lehet keresni. De csak a partról. A határokon kívülről. Mert aki behatol a vizek végtelenébe, az a végtelen isten-testbe hatol. Az megismeri a tenger közönyös, tekintet nélküli, nyaldosó hullámokkal emésztő gyomrát. Aki behatol, annak nem a tekintet jut – annak a tenger gyomra jut.

A parton, a határtalan partján immár ott áll az Almayer fogadó – mert Alessandro Baricco mesélt róla: vitorlát bontott a mese a szavak Mare Nostrumán (amely - jó, ha tudjuk - inkább Mare Incognita). Mélyen elfogult vagyok iránta – talán mert azon a vékony mezsgyén járkál, az irodalomban is, mezítláb, amit hol birtokol a tenger, hol elveszít. A vékony irodalmi mezsgyén: valónk sodró és illúzióink nedvesen tapadó egyensúlyában; a mezsgyén, ahova például Coelho vágyik, de hol homokba, hol sópermetes hullámokba fullad; nem tudja megtartani az egyensúlyát. A mezsgyén, ahol annyi szeretett latin-amerikai kedvencem sétált a mágikus, pezsgő vízben és szikár, realista homokon – ahova innen, Európából alig követi őket valaki… A mesélt óceán partján immár ott áll az Almayer fogadó, vagy ott állt – a Saint Amand-kápolnától lefelé, egy ösvényen, a folyó torkolatától nem messze, kocsival pár percre Quarteltől, szemben az Ördög Lépteinek zátonyaival. Egy ugrásnyira, hogy igazsággá váljék, de csupa várakozás és kérdés lesz, megint az ember egyszerű és végtelen hatalmából; apró rés, kicsinyke ajtó, melyen csak úgy áradnak be a történések, egész repertoárja mindannak, ami lehetne…

Mire várnak a fogadó vendégei, miket kérdeznek a soha nem hallgató, mégsem felelő Óceántól? Mit kérdez a festő, aki tengervízzel festi a tengert? A portréfestő, aki a tekintetet keresi – annyi üres, gazdag, emberi tekintet után? Az egykori sztár, aki valójában megtalálta a portré igazi alanyát: a határtalan isteni arcát festené? Hiszen valójában ez a művészet: megragadni a határtalant… Mit kérdez a professzor, aki a határokat kutatja – a maga határaiban nem kételkedve, csak egyszer elbizonytalanodva? Hiszen mindig eljön egy nap, amikor minden ok nélkül megpattan valami a nagy képzelgő szívében, és ott áll, értetlenül, föl nem foghatja, miért nincs már vele az a mesebeli história, hogyan került rajta kívülre… Mit kérdez a professzor, aki addig tágítaná a határokat, amíg megragadhatja a határtalant? Mit kérdez a pap, akinek rendszeresen sokkal bonyolultabb mondanivalók készülődnek az agyában, de jön valami, ami gyorsabb, és világosabb, amit nem nagy fáradság kibogozni, nem kell a csönd felszínére csalogatni… ami igaz, következésképpen megbotránkoztató. Mit kérdez a pap? Semmit se kérdez, legszívesebben menekítené a rá bízott gyermeket a hitét fenyegető bizonyosságtól…

Mire várnak a fogadó vendégei, és miket kérdeznek az óceán soha nem szűnő morajával szemben? Még nem érkezett meg a férfi, aki szabadulni akart volna tőle és belőle, mindenáron, bármi áron – talán ezért válik mindig minden rabjává, mert mindenből bármi áron szabadulna. A férfi, akinek első a neve, a második azoknak a szeme, a harmadik egy gondolat, hamarosan meghalok, a negyedik a közeledő éjszaka, az ötödik azok a meggyötört testek… még nem érkezett meg a férfi, aki megmenekülne, de nem tud, ott feszül most is bűnei soha nem múló pillanatában, a tenger gyomrában, az elsikoltott remények emberitől szennyes tutaján.

A férfi még nem érkezett meg, de már itt a nő, aki magába fogadta a férfiból ezt a tengert, hordozza magában, cinikus lett tőle, ironikus, olykor egyenesen keserű. Talán ezért nyűgözik a test dolgai, a bőr, az érintés, az illat, talán ezért van otthon a test dolgaiban, az olyannyira másféle tengeróceánban; mert befogadta a tenger kegyetlen közönyét, ahol csak a test dolgai valóságosak. Befogadta a tengert, amely nincs tekintettel. A nőt, aki szégyen nélkül való - hova lesz a tenger gyomrában a szégyen -; aki vágyak és örömök nélkül való – szegett kedvét tehetetlen tutaj gyanánt sodorják a történések áramlatai… A nő, aki magába fogadta a férfiból, hordozza magában és valójában várja, hogy valaki kieressze belőle. A tengeróceánt.

Mit kérdez a tengerész, aki belefulladt? A halott. A zombi. Aki eljött, hogy kieressze a tengert annak, aki helyett belefulladt. Az élete. A jövője. Aki a tengerből ezt a mérhetetlen irgalmatlanságot hozza annak, akitől ajándékba kapta. Aki nem vette észre: valójában egymásba fulladunk bele, nem az egymásban fuldoklásunkat végtelen közönnyel hullámokon ringató tengeróceánba, egymásban a tudatba, hogy elvettük egymástól a jövőnk. Aki nem vette észre: most is fuldoklik, azóta is, megállt neki a pillanat és nem telik – ő a zombi: azt hiszi, hogy halott. Azt hiszi, belehalt a tudatba, hogy elvették a jövőjét. A tudatba, hogy volt jövője. A világ ezer különböző helyén láttam olyan fogadókat, mint ez. Vagy talán: ezt a fogadót láttam a világ ezer különböző helyén. Ugyanaz a magány, ugyanazok a színek, illatok, ugyanaz a csönd. Jönnek az emberek és az idő megáll. Egyik-másik embernek maga lehet a boldogság, igaz?

S mit kérdez a szűz? Carewall, a szülőföldje környékén vég nélkül mesélnék a történetét, ha ismernék. Nem győznének betelni vele. Mindenik a maga szája íze szerint mesélné, hogyan adta vissza a tengert a tengernek. És hogyan hiába? Mi az, hogy hiába? Belehal, nem hal bele. Látja, hogy belehal. És látja, hogy nem hal bele… aki néma zenéket ring a csendnek, ami a hullámmoraj mélyén lakik, ott lenn – amit csak a halak, kagylók és holttestek ismernek. Szép módja a pusztulásnak: beleveszni a másik karjába… a végtelen karjába; hiszen annyiféle végtelen van, annyiféle tengeróceán… s ha már szeme van, meg gyomra, talán van szíve is.

Nem árulhatok el többet. Ha már áldást nem mondhat rá, cseppjére se, hiába sós a szenteltvíz is - Baricco szeretné kimondani a tengert. Először nagyon sok szóval, aztán egyre kevesebbel, egészen addig rostálva homok gyanánt a sós-permetű tengerszavakat, amíg egyetlenegy marad. A tenger valódi neve. Amely jelenti a tengert. Olvassátok el ezt a ringató és kíméletlen, tekintettel és hiányával teli, emberi és embertelen mesét. És döntsétek el, sikerült-e neki. Sikerült-e megragadni a minden szavunkkal óhajtott kimondhatatlant. 

Alessandro Baricco: Selyem

Ez egy történet – mondja a szerzője. Egy történet, nem regény, nem elbeszélés. Egy fehér történet. A hőse Hervé Joncour. Aki a kedvünkért vonatra száll, és elzakatol az Elhivatottság meséjének végéig, eléri a Vágyat, amit a helybeliek Feneketlennek tekintenek, aztán egy holland csempészhajó elviszi a Szerelem partjára. Mellékutakon, gyalog jár Hervé Joncour története. Kevés szóval, lassan mesél róla, hogyan érte – és hogyan nem érte – végül el a világ túlsó partján a Beteljesülést. Kevés szóval, lassan, mintha versben. Úgy is kell olvasni. Úgy kell: hangosan. Mintha valakinek elmesélnéd.

Nem tudom, ez a könyv-e a világon az egyetlen, amit tényleg jobb úgy megélni, hogy hallgatod. Úgy megélni, hogy neked mesélik. Ez is egyfajta rang, ha szóról szóra mesélhető a könyv. Az a távolságtartó, mindent tudó és mindent jókor mondó narrátor nem ad jelleget a mesélésnek. Az ad neki jelleget amilyen szavakkal mesél. Az útról, a lovon megtett kétezer kilométerről az Elhivatottságig; s hogy azt maga mögött hagyva az utazó eléri a Vágyat, amit a helybeliek Gyilkosnak neveznek. A mellékutakon, gyalog megtett útról, aminek a végén már nem lakik a Szerelem. Avagy mégis, csak nem ott, nem úgy, ahogy az utazó képzeli. A Beteljesülést, ami már az övé. Ami nem elég. Mégsem elég. Amíg végleg el nem röppennek a madarak, amíg nem borzolja úgy a szél a tó feszülő tükrét.

Első pillantásra ennyi szóban nehezen férne el a sokrétűség, amit a lassú, könnyen felolvasható szöveg lassan és befogadhatóan hagy kibomlani. Ez a mesterjegye. Már akkor figyelemre méltó alkotás volna, ha csak az a csattanóra kihegyezett szerelmi történet volna, az a gyöngéd alapréteg a Vágyról, amit a helybeliek Betölthetetlennek hívnak. De ennél jóval több. Elmeséli, hogy Hervé Joncour például abból élt, hogy egyebütt selyemhernyópetét vásárolt és szállított Európába. Ebből élt a múlt Európájában, háborúk és kiábrándulások előtt, amikor a ráció (talán egyetlen pillanatig tényleg) elhitte, hogy képes olvasni a világot.

Elhivatott ember – egy bizonyos Baldabiou „hívta el” és bízta meg ezzel. Ő írta Hervé Joncour sorsát, szép, rendes sorokban. Lavilledieu megbecsült polgára rábízta magát Baldabiou-ra - és jól tette. Különös, kalandos vállalkozó volt az „elhívó”, a bátrak vállvonó maga-bízásával könnyen kereső, tanulni és tanítani sem szégyellő, ránézvést hóbortos alak, aki szórakozásképp esténként a Verdun-kávézóban egyedül billiárdozott: „az ép a nyomorék ellen” – előbb rendesen, aztán fél kézzel. A környék legsikeresebb vállalkozója volt – de talán pont azért, mert nem hitt a rációban úgy, ahogy honfitársai. Baldabiou a felvilágosult kor élő, lélegző paródiája. Aki pontosan tudja, létezik a kaland és a csoda – ezért áldoz Szent Ágnesnek – és csak a csoda fényében létezik a megelégedés. Hogy a ráció a könnyebbik út – mert nem az jutalmazta az európait akkoriban. Hanem az örök éh: mi van túl? És azon túl? S közben ez az ember egyfajta Cipolla is. Sorsokkal kísérletező figura. Jól nézzétek meg ezeket az összetevőket: mert ezekből áll össze az európai, akit majd büntetnek a háborúk, az összeomlások, s ki azóta is egyre nagyobb sebességgel lohol – önmaga elől.

Ez egy történet – a hőse Hervé Joncour felesége: Héléne. A szerelem, aminek nincsen története.  Ami mégis, az nem az ő szerelmének története. Olyan szíven ütő az áldozat, amit meghoz! Pedig nem ő utazik az Elhivatottsággal, keresztül kontinenseken, egészen a Vágyig, amit a helybeliek Megfoghatatlannak hívnak. Nem ő találja meg a Szerelmet a seholban, a világ végén – s mégis ő kerül legközelebb a Beteljesüléshez. Ez a történet az ő szerelméről szól. És Madame Blanché, a japán származású kurtizán viszonyáról ehhez a szerelemhez. Sorolom itt a nőket, de nem kell megrémülni ettől. A leglényegesebb nevet nem mondhatom el – azt sose tudjuk. És ez a könyv nem egy szerelmi háromszögre szokásosan felfűzött férfi-, avagy nőtörténet. Ennek a történetnek nincs neme.

Ez volt az első könyv, amit Alessandro Bariccotól olvastam. Nem értettem - nem tudom, az eszemmel értem-e akár ma, annyi év után -, de borzongtam bele, ahogyan olvastam. Annyira sok húrt pengetett bennem, a másra ácsingózás, az ismeretlenbe vetett fejes az ismert boldog trambulinjáról, a megalázottság és a megbocsátás; borzongtam bele, és nem tudtam, igazán mitől. Hiszen mesterkélt ez az egyszerűség, tanmesei, hogy ne mondjam Művi, amit a helybeliek Puszta Attrakciónak neveznek – de ha megülsz mellette, egyszer csak az egyetlen nézetévé válik mindannak, amit elveszítettünk. Hiszen ez a történet erről szól: mi mindent veszítettünk el, végképp és visszavonhatatlanul, és ezt a veszteséget hogyan kéne emelt fejjel, mégis elviselni. Hogy olyan, mintha a semmit tartanánk a kezünkben. Olvassátok el.

Kiadó: Helikon
Fordító: Székely Éva

Weöres Sándor: Egybegyűjtött műfordítások IV. – Déli költők

Egy rendkívüli fordítói életmű teljesedik ki lassan a szerkesztő, Steinert Ágota és a Helikon kiadó áldozatos munkája révén – jelen ismereteink szerint hiánytalanul kézbe vehető immár Weöres Sándor ránk hagyományozott költészeti világjárása. Kallódhat persze itt-ott megjelent szöveg, fordítás a költőtől, előkerülhet még kéziratban maradt szöveg, vagy variáció; a szenvedélyesen sokat dolgozó és kaotikusan sokfelé publikáló alkotók életműve igazi Augiász istállója – mindig rejt további meglepetéseket. De jelentéktelen e maradvány mindahhoz, ami immár egyben látszik: az egyszerre gyermekien örök kíváncsi és mélyen intellektuális költő gigantikus látképe a világlíráról. Mint egy hegylánc, tereken és időkön át – s akár a valódi, nagy formátumú tájak: e hegylánc is beláthatatlan valójában, minden részletének feltárása csaknem annyi figyelmet és fegyelmet követel, mint amennyit a fordítások megalkotása követelt annak idején.

A negyedik kötet a „Déli költők” alcímet kapta, s ez leginkább attitűdöt, semmint égtáji meghatározást jelent. Sőt, a leginkább az a pár égtájilag „déli” vers lóg ki a valójában meglehetősen informatív „költészet-rajzi” ívből, melyet az ógörög és latin alapokra építkező, abból bokrosodó nyelvek, a francia, az olasz, a spanyol rajzolnak – pont a néhány afrikai és dél-amerikai vers gyökeresen másféle íze hat zavarólag a kötetben, amely csodálatosan mutatja fel az európai költészeti hagyomány kontinuitását. Hogy a lázadásaink is e hagyománytól nyernek értelmet. Hogy Marcus Aureliustól a Cambridge-i énekek ismeretlen szerzőjén át, Janus Pannnius vagy Petrarca világán keresztül Mallarméig vagy akár René Char-ig minden új irány, „édes új stilus”, izmus ugyanazt a mindenki által értett sajátot akarta jobban és szebben, vagy igazabban, egyénibben vagy teljeseben mondani. Itthon vagyunk e világban, honi nagyjaink is e koordinátarendszer mérőpontjaihoz, csúcsteljesítményeihez mérték magukat – e világ folyvást (gyorsulva) változó viszonyai közt akarták rögzíteni az esetlegest, avagy az állandót.

Ismeretes, mennyire kényszerből született Weöres világ-költészetrajza, s ebből fakadóan a költő ambivalens viszonya e feladatokhoz; hiszen jobb híján fordította végig a világirodalmat, az életműve kiteljesítése helyett – mert ezt engedte neki a hatalom. A fióknak ritkán készül maradandó, a visszajelzések, hatások (akár az ellenszenvek) frissítő levegője nélkül ritkán virágzik a líra. E légkörben a kényszer ösztönözte fordítások lehettek volna kényszeredettek – „bilincsbe verve táncolni”, öntötte képbe a helyzetét maga a költő – mégsem lettek azok. Steinert Ágota rövid utószavában említi azt a remek Kardos Tibor-interjút Weöressel, ahol a költő mintegy „távolítja” magától a feladatot: Aki ír az a saját írásaiból megélni soha nem fog, illetve akkor kénytelen lenne önmagát annyira higítani, túlcsigázni, hogy az a művészetének ártana. Megélni csak a fordításokból lehet. Ha versekből akarnék megélni, akkor egy hónapban legalább hatvan verset kellene írnom… Idegen szövegek magyarrá tételénél viszont ezt nyugodtan, vagy nyugodtabban meg lehet csinálni: ott a tartalom adott, a struktúra adott, a forma adott… nem kell az embernek a saját tartalmait belevetni. Én legalábbis úgy vagyok vele, hogy amikor ezt a fordítói, stilizátori munkát végzem, akkor igyekszem önmagamból szinte semmit bele nem vinni, legfeljebb a kialakult stilizátori mechanizmust, a kialakult szókincset...

Bertha Bulcsu Meztelen a király című kötetében írja le látogatását a költőnél – érdemes ismerni e szöveget, mivel csodálatosan feltárja Weöres fénylően tudatos költői hozzáállását, amely nemigen egyeztethető a költőre aggatott „ösztönös zseni” jámbor kategóriájával: Olyan arca van, mint egy kegyetlen atomfizikusnak – jellemzi az írótárs.  Amikor szóba kerül a költő alkotói módszere, életrendje, így vall: Nem tudok rendszeresen dolgozni hosszú ideig. Néha évnyi időszak eltelik minden írásképesség nélkül, amikor legfeljebb fordítani, vagy jegyzeteket odavetni tudok. Szerencsés időkben pedig olyan tömegben jönnek a leírnivalók, hogy alig győzöm rögzíteni őket. Ez olyan dolog, mint a természetben, hogy hol szárazság van, hol pedig esik az eső… Előfordul, hogy elkezdem éjfélkor, és csinálom reggel nyolcig-tízig. De az ilyen tempó nem általános és nem mindennapi. A fordítás könnyebb, mert nem eredeti dolgok. Előfordul, hogy öt-nyolc órát fordítok egyfolytában...

S hogy kiket fordított szívesen? A már említett Kardos-beszélgetésben így beszél erről maga a költő: Tapasztalásom szerint a hozzám közel álló költő nem sokat ad nekem. Az már úgyis bennem van. Akik a világomat „megkontrázzák”, akiktől valami egészen mást kapok, mint amit megszoktam, amit ismerek, azokat szeretem fordítani… nyilván megkérdőjelezhetetlen a felmért hozzáállás valóságtartalma – de ne felejtsük el, milyen „kötelező táncokat” járt el a költő, s milyen partnerekkel, Maotól Majakovszkijig. Felismerésből és sértettségből gyúrt kijelentések ezek – érdemes őket ez esetben fenntartásokal kezelni. Hadd illusztráljam mindezt egy – szerintem – gyönyörű kudarccal.

Babitsot atyai mesterének tekintette a költő, s mégis, képes távolságtartó józansággal gondolni e viszonyra: Egyszerűbb volt a nagy Nyugatba írni, mint szabad farkasként kis folyóiratokba. Az én nemzedékemnek és saját magamnak ez volt a baja. Nem ismertük fel, hogy önálló és forradalmi utat kellett volna járnunk. Babits Mihály a helyzet királya volt és kedves házigazdánk is, aki merészebb törekvéseinket nem korlátozta. Mégsem lett volna szabad a bölcs öregre bízni magunkat. Minden nemzedéknek ki kell termelni a saját mániáit, bolondságát, és vállalni érte a felelősséget. Létrehozni mindent, ami ezekből a mániákból létrehozható, nem pedig egy másik generáció bölcsességére és érett költőségére bízni magunkat. 

Dante Isteni színjátéka magyarul Babits átültetésével a legismertebb – de előtte és utána is sokan próbálkoztak vele. Ismeretes, hogy a kezdő sorpárt Babits is Arany János töredékéből vette át – s legutóbb például Nádasdy Ádám fordította erős tartalom- és (pont ezért) tudatosan hanyagolt formatisztelettel. Weöres más utat jár a maga töredékében – a Pokol első öt énekében, ameddig e fordításban eljutott. Paolo és Francesca szerelme szerintem a költő szívügye lehetett – a vérfertőző testvérpárral való találkozást választanám ki, hogy megmutassam, miként merítkezik maga fordítói képességei által a Műbe. De nézzük előbb ezt a részletet Babits Mihály fordításában:

121. És ő felelt: »Nincs semmi szomorítóbb,
mint emlékezni régi szép időre nyomorban,
ezt jól tudja bölcs tanítód!

124. De ha oly nagyon vágysz ismerni dőre
szerelmünknek csíráját, úgy csinálok,
mint aki szól és sír hozzá előre.

127. Egy nap előttünk egy könyv nyitva állott,
olvastunk benne Lancelotto rejtett szerelméről,
s senki ránk nem vigyázott.

130. Szemet ez gyakran szememen felejtett
s arcunk az olvasásba belesápadt,
de főleg egy pont lett, amely megejtett.

133. Szent mosolyáról olvasván a vágynak,
mely csak egy csókra szomjazik bolondul:
ez, aki tőlem többet el se válhat,

136. ajkon csókolt, remegve izgalomtul,
így Galeottónk lett a könyv s írója.
Aznap többet nem olvasánk azontul.«

Weöres határozottabb, szikárabb szöveget alkot, a megidézett részlet alapján mondhatnám akár: Babitsabb akart lenni Babitsnál. Mintha tökéletes formaőrzés mellett szerette volna a bele csempészett jelzők, kiegészítések, hozzávetőleges megoldások csalásait elkerülni – tartalmi és formai hűséget egyszerre teremtve:

Felelt: „Nincs bánat, mi mélyebbre vájjon, 

         mint emlékezni a boldog napokra 

         bajban: mestered tapasztalta százszor

De ha szíved kívánság megragadta, 

         tudni, mint kezdődött kettőnk szerelme, 

         mondom, egyszerre vallva és zokogva.

Olvasgattunk egy nap gondot felejtve, 

         Lancelotról, Ámor mint verte nyűgbe, 

         magunkban voltunk, még semmit se sejtve.

A könyv pillantásunk egymásba fűzte 

         nem egyszer, arcunk megsápasztva sokszor 

         főként egy pont az erőnket legyőzte:

mikor olvastunk a vágyott mosolyról 

         aki úgy szeret, megcsókoljon végre: 

         ez itt, ki tőlem el nem válik, akkor

megcsókolt, teljes testében remegve. 

         Kerítőnk lett a könyv és aki írta, 

         Aznap nem olvastunk már egy betűt se.”

Nehéz megítélni, elégedett volt-e vele – e fordítás 1966-ban készült, és a költő soha nem folytatta, holott soha nem rettent terjedelemtől, és többször szívesen vállalta az összefüggő, nagy formátumú elbeszélő költemények jelentette kihívást. Az sem túl valószínű, hogy a Babitsért igazán soha nem lelkesedő szocialista irodalompolitika állított volna akadályokat e fordítás kiteljesedése elé. Nehéz eldönteni, a költő elégedett volt-e a fordítással – de én megkockáztatnám, hogy nem. Hogy ez esetben is a saját maga elé állított mértéket nem ütötte meg a produktum. Ezért hívom gyönyörű kudarcnak – hiszen egyébként gyönyörű.

Írtam, ez a kötet remekül megrajzolja a költészet európai egymásra-épülését, a művek egymást megidéző, egymással vitázó, korokon át húzott gyönyörű ívét. De mindezt hallatlanul sokszínűen teszi – hiszen találunk itt Maeterlincket és részletet Jarry Übüjéből, Paolo Santangarceli kortalan, antik-modern szövegei megférnek a kötetben a Szerelem sivatagai szóáradásaival, Eluard párszavasaitól alig pár lapra mesél a maga komótos módján Jean de La Fontaine. A gazdagságunk a dilemmáinkból fakad – s a válaszadás lehetőségének számtalanságából. Hogy érzést és értelmet tükröző örök kérdéseinkre annyiféleképpen próbáltunk felelni. Eldönthetetlen, kit szeretett mélyen és valóban Weöres Sándor e feleletekből, azok közül, akiket lefordított – és ez így van jól. Talán ez a minőség legtisztább pecsétje ezen az életművön, ez az eldönthetetlenség.

Kiadó: Helikon