András László: A vörös korona

Isten lelke lebegett a vizek fölött, a vízen pedig egy női holttest piros orkánkabátban, farmerban és edzőcipőben. Nekem vitán felül az utóbbi idők legjobb kezdőmondata, sőt, az egész első fejezet, úgy ahogy van, az utóbbi időben a legjobb. Pedig amúgy e téren erős a felhozatal – mindenki szeretne székhez (egyéb olvasásra alkalmas felülethez) szögezni a legelején. Ezt, úgy látom, egyaránt elismerik az amúgy igen széttartó, eléggé mindenféle véleményt fogalmazó kritikusok. Merthogy rápillantottam a regény (számomra elérhető) fogadtatására; hiba volt, talán bocsánatos; merthogy magától most valahogy nem kínálódott fogás az olvasottakon. Van néha ilyen, hogy egy jó könyv, amit szerettem, nem kínálja fel, hogyan beszéljek róla. Ilyenkor általában nem erőltetem, újraolvasom akár, vagy kis pihenő után engedek a kísértésnek - de most szerettem volna ezt a bemutatást mintegy tálcán átnyújtani András Lászlónak a szeptemberi könyvhéten való (remélhetőleg) személyes találkozás előtt.

Mert komoly katyvaszt hagyott a fejemben. Olyan terepet, mint egy feltúrt-feldúlt bányatópart, szertehagyott munkagépek közt az emberi ezt-azt csinálás minden szennyével. Egy magától, az úgy-hagyástól rekultiválódott tájseben ütött újabb tevékenység-seb terepe az olvasás után az agyam. Amit úgy hagytak megint csak, mert oka-fogyott lett, ahogy mostanában annyi minden, valami látszat beruházása valami egyébként szintén látszatba, ahol a tevékenység légkalapács- és munkagépzaja megint átadja a helyét a tájon amúgy teljes joggal terjeszkedő csendnek. Szóval (pontosabban) ez itt, a fejemben egy újrasebzett tájseb, ahol újra csend van. Az a csend, ami ott ül a regény végén, a szereplők hallgatásában. Nem tudom, Laci fejében pontosan milyen: min ül, mit takar el, és pontosan mit mond ki szavak nélkül ez a csend, pedig egykori aktív, kompetens közszolgaként, jelentősen több tapasztalattal még fajsúlyosabb lehet, mint az enyémben. Az én eszmei-szellemi tájsebeim (ha körbesimogatom, mint foghíjakat a nyelvem a szájban) már alig fájnak, a gyermekkorom ütötte bányagödröt benövő vegetáció friss tarvágása a régi-új szájszagú szelekben csak, mint egy leműtött végtagban a fantomfájdalom. Sose „csináltam” a társadalmat, még kibicnek se tekinteném magam.

Pontosan emiatt aztán azt sem tudom felmérni, mennyire korunk valóságának adekvát tükre ez a bűnregény, túl azon, hogy mennyire ismerős benne a korrupció, a nyúlás, a kamu, a hárítás, a bűnbakképzés, a hideg, lélektelen mutyi. Egy biztos, az író magát az irodalmat gyönyörűen szöveghálóba vonta, utalások és megidézések illő használatával (azaz egyik se könyököl ki, s ha észreveszed, tényleg plusz rétegeket ad hozzá). A saját irodalmi ”valóságát” példaszerűen építi, például örömmel fedeztem fel, hogy Lóri, a kocsmáros, a Rasszista utazások kötetének egyik kedves szereplője, miután (úgy tűnik) elitta a Serpenyőt, Boldogszentpálon kötött ki, a Vadkan vendéglő (Előbb Jószerencsét! aztán a bánya bezárása után "Sors bona" aztán Zrínyi, s végül értelemszerűen Vadkan) ivójának, restijének csaposaként. Az efféle szövegbirodalmi ragaszkodás a megtalált és leírt saját világhoz, megtalált és leírt saját szereplőkhöz mindig meghat, és akármilyen furcsa, jobban hitelesít, mint ha eszembe jut valamilyen aktuális, közelmúltbeli ügy arról, amit olvasok.

Azt sem szeretném komolyabban firtatni, mennyire hard boiled ez a bűnregény – vendégeskedik itt ez a műfaj, nincsenek gyökerei, lehetne a (többedik?) első fecskéje ez a könyv, és bírnám, ha divatot teremtene, ahogy a skandináv krimikre a feltámadt olvasói igény; de ettől legfeljebb annyiban műfaji, hogy van benne hulla, gyilkos és nyomozó, végzet asszonya, hidegen tálalt bosszú, és még több hulla. És annyiban, hogy a végén a gyilkos, egykori bányák talajvízzel telt medrébe temetett titkok frissen gerjesztett hulláma felcsap a legfelső szintekig; na, ez benne a leginkább mesei elem. Ez benne a leginkább krimiszerű, abban az értelemben, hogy még a legmodernebb áramlat produktumai is bosszú- és elégtételmesék (hogy a hard boiled egy kortársára hivatkozzak, mint Dennis Lehane Kenzie-Gennaro regényei).

Tény, a fenti felsorolás után e tájon is érdemes keresni a (műfaji) rokonait, de a boldog őse ennek a könyvnek az én szememben egyedül Lengyel Pétertől a Macskakő. Amire amúgy hivatkozik is egy ponton egyik szereplőnk, Harmath nyomozó, sőt, idéz is belőle (pontosabban mondja, és nem idézi). A könyvből, ami határeseti volt, krimi és paródiája, társadalmi miértek és hogyanok tükre (ahogy a skandinávok is művelik), de közben velejéig szépirodalom – és nemcsak azért, mert áradt belőle a mély, keserű tehetetlenség érzete, és mégis könnyen olvasható volt. Ahogy András Lászlóé szépirodalom, és nem azért, mert kihűlt világban senkiföldje, ahol a gyilkos a végén Pilinszky szavait mondja (mondja, és nem idézi) helyénvalóan, jókor és jó helyen. Nem azért, mert a hátlap mottója Laci egy verséből való, a Világos indul verseskötetéből. Megpróbálom ennyi nem után leírni az igenjeit, hogy miért.

A lényeg, hogy megmutatja, hogyan „csináljuk” a valóságot. Nemcsak a hivatalos szervek, amikor megszövik a tettekre terített hivatalos verzió takaróját. Nemcsak a média, a maga beteg „hírértékével”, ami jellegében minden egyebet perspektívájába csal. Ez a legapróbb szintekig a miénk: a pletykától, a hírbe hozástól kezdve a hamis érzelgésen és egyéb hiteltelen gesztusokon át a nyugdíjasklubok esemény-értelmező narratíva-gyártásáig. Ezek vesznek körül bennünket, ezek a legtöbbször átláthatatlan érdekek mentén szervezett hamis képek. A lényeg, hogy ezeknek ez a könyv jól foncsorozott tükröt tart – a tükörkép itt nem lehet éles, hiszen a látvány sem az, mégis összevagdos. Ennyiben a könyv a maga „valóság-csinálása” közben (hiszen az irodalom az időkezeléssel, a tömörítéssel, a stílussal alapjában, természetszerűen hazudik) tüneményesen mutatja meg, hogyan vesz körül bennünket ez az álca-valóság, a saját nézőpontunkból is mennyire csak ennyi látható – kontúrtalan körvonalai egy gazemberségnek, amíg fel nem lebbenti a fátylakat valami véletlen. Hogy káprázzunk bele...

És megmutatja, nagyjából hol káprázunk. Valamilyen szinten mindannyian Boldogszentpálon, amelynek lakói se nem boldogok, se nem szentek (meg a kettő ki is zárja egymást, ugye – legalábbis eredeti, vallási értelemben); és Pálinak sem vagyunk nevezhetők: Damaszkusz nekünk túl messze van, a fordulataink pedig inkább emlékeztetnek egy pár százada leszúrt tengely körüli forgásra. Tehát, hogy visszatérjek az elejére: még mindig nem tudom, mennyire korunk adekvát tükre ez a regény, de érzetem szerint azt pontosan megmutatja, hogyan és mivel etetnek bennünket a valóságunk helyett – azaz (érzetre legalább) a torzított társadalmi tükrök foncsorozásának technikájába egészen ügyesen beavat. Nem a kort, hanem a bohócálarcait tükrözi, és amikor felvillant alóla valamit, ami tényleg emlékeztethetne egy igazi emberi arcra, az már túl van a nyíltszíni fejtés szélén felejtett kődarabbal való találkozáson.

Nem én vagyok a világosság. Én csak azt mondom, sötét van. Szerintem sikerült elég érthetően mondani. Olvassátok el.

András László: Rasszista utazások

Figyelmezzünk a kötet címére - amit először nem értettem; az első olvasás lendülete fogytán, újra kézbe véve nyílt csak az értelme. Rasszista utazások. Nos, először is a rasszista nem utazik - hiszen miért érdekelné az "alacsonyabb rendű" élet egzotikuma. Hacsak nincs egy ájult tisztelettel emlegetett, másolt mintaképe - de ha van, valójában oda is "haza megy", oda is (a maga biztos küldetéstudatában) otthon érezni magát. Tehát a rasszista valójában csak úgy "utazik", ha hódít. Helyben járó, maradni akaró, makacs (kozmopolita?) szíveket - ahogy a borító sugallja a vasúti alagút végén a keresztbe sötétülő kereszttel. Vagy akár irodalmi formákat, ahogy András László foglalja el a novellát, markánsan a maga szája (feltűnően, széttartóan sokféle) íze szerint. Olykor használva a medvekutatás közben tőle már megszokott hangot (azt a fogalmakat értelmezve szálazó, komótos macitempót); olykor stílusban is több lábon elindulva, mint a Származástechnikai felmérések során (miközben mintha régi fotókat nézegetnél vele); olykor elbújva a Serpenyő sörpince homályában a többi szereplő mögé (Utolsó út, bazdmeg. És: testvéred neked a Káin); olykor az etnográfus távolságtartásával (a Sen-kise népét, de magunkat is...); olykor a próféta (mű)haragjával (Krisztusban szeretett, khm, testvéreim!). Ez a kötet egy megszólalás határvidéke a belakott irodalmi otthon-érzet körül, utazás dokumentarizmustól a legendaépítésig - hangfoglalások egy amúgy mindig felismerhető alaphangú szerző által.

Én András Lászlót az Egy medvekutató feljegyzései miatt szerettem meg - az a könyv egyszer nagyot repül még (ha ebben a fonnyadozó kultúrában lesz még erre ideje). Mindenesetre az egyik méltatlanul alulismert kincsnek tartom abban a ránk áradó gazdagságban, ami a kortárs magyar irodalom. Egy igen hamar gunyorba hurkolt alaphelyzet ihletett kifeslése volt, társadalomba való be- és kiilleszkedések rajza - laza szálakkal szőtt, de szépen összefüggő egész. A Rasszista utazások viszont novellák, azaz: n_v_ll_k; kis külön világok - még ha akad két-három történetre terjedő ciklikus kohézió közöttük, akkor is; még ha egyébként a kötet szépen húz ívet származástól (végső) elszármazásig, akkor is. A magánhangzók kivétele egyrészt tovább erősíti a "mással hangzás" műfaji játékát, másrészt idézőjelbe helyezi magát a műfajt (az én így csinálom önkényébe - mondanám, ha amúgy nem volnának ezek a történetek annyira jók), harmadrészt jelzi: a fókusz itt gyakrabban esik a köz-hangzás, s ritkábban a magánhangzás szituációira.

Azoknak kellene írni, akiknek már semmijük nincsen, akik meghalnak. Hogy nekik legyen mit - nem is az, hogy olvasniuk, hanem legyen valamijük egyáltalán. Persze, tudom, oda nem vihet magával semmit az ember, de nem is átvinni, hanem hogy átmenni, hogyan menni át. Nemcsak úgy általában és filozofikusan vagy éppen hisztérikusan, hanem nagyon is konkrétan. Mindenki más ellesz valahogy. Addig. Én is elleszek valahogy addig, de nem árt elkezdeni gyakorolni...

Mindazonáltal szolid, ironikus bemutatkozással indul (a maga módján ez is amolyan rasszista utazás - a származás körül), érintve a gyerekkort (s a gyermek korát - nagyon fimoman megtartva, mennyi  látszott a gyereknek, s a belenövő kamasznak belőle). Innen nyílik aztán a már említett kocsmaajtó (Az örök visszatérés); a fogalmakkal (igen kedvemre) való játék (A mindegy); a jelentőségteljesnek érzett találkozások jelenség-vizsgálata (Az ebéd); az ismeretlent közel vonni akaró "oknyomozás" (Remény, szeretet) - amolyan suta, szelíd, látszólag 'közöm nincs hozzá történetek - pedig másból sem állnak ezek a mesék, mint a "mással hangzásból", adott esetben a "velem-hangzásból" - ahogy felismerem András László, s a saját (nagyjából azonos korban) megélt élményeim össz-közhangzattanát. Miközben érzem: ez amúgy az azonos idejű élmények mankója nélkül is vígan menne - ez a mással-hangzás szerintem egy fiatalnak nyilván más visszhangokkal, de lényegében ugyanúgy intenzív kor- és kórtükör lehet.

Amikor férfivá értem, elhagytam a gyermek szokásait és megtanultam büntetni azokat. Sokan avval vádoltok, Blaszfémiából származom, noha római polgár vagyok, vízzel és Szentlélekkel keresztelkedtem. De aki énutánam jön, az kétszer is meggondolja, hogy bármit mondjon nektek, ha így fogadjátok. Mert nem én vagyok a világosság, én csak azt mondom, sötét van.

Szeretem az ilyen szövétnek alkatú szófonatokat, minél lassabban olvasod őket (s minél több elolvasott szó után) annál inkább nyílik: mennyi mindennel játszik ez a szűkszavúság a kultúránk ismert (vagy ismerni vélt) erősen gyúlékony kincseiből. Tény, a humorához sokszor kell némi kultúra - viszont ha megvan, mire és miért (kire és kiért) szól ki a szerző egy-két meglehetősen találó módon illesztett szóval a jól ismert (vagy ismerni vélt) szövegből, akkor időnként harsány nevetésre is ingerel. E tekintetben olyan, mint egy bő lére eresztett, több részletben elmesélt székely sírvers. Más tekintetben meg nem - mert teljes komolysággal aggódik értünk. És sajnos nem mondhatom, hogy ne volna aggódni valója.

András László: Világos indul

Elfogult vagyok. Az ezredforduló környékének egyik legboldogabb olvasását kaptam András Lászlótól, amikor kinyitottam az Egy medvekutató feljegyzéseit - ha nem ismeritek, a kortárs regényvilág egyik legszebb tört királytükrét hanyagoltátok eddig… vallom, hogy egyáltalán nem túlzás, amit Kemény István a fülszövegben állít, az elmúlt évtized egyik legjobb magyar regényét tette le azzal a könyvvel az asztalra a szerzője. Azóta is olvasom vagy hallgatom, ha tehetem – a Napi Ellenség rovatot, vagy a Medvészetet a Műúton – ha nem is folyamatosan, de rajta tartottam a szemem. Annyi remek, szuverén világ alakul körülöttünk! Mégis, valahogy az enyémhez az övé áll a legközelebb – miközben irigylem is a józanságát, azt, ahogyan belát a tükrök mögé; és azt a dörmögő, bölcsességbe hajló, szelídségében is erős macihangot, ami még a focit (és jelenségvilágát) is képes volt a minap kedvesen letuszkolni a torkomon. Szeretem, ahogy ír. Mondom, elfogult vagyok…

Úgyhogy nem is próbálkoztam azzal, hogy eltávolítsam magamtól, mintegy ítészi eltartással a Világos indul kötetét. Világos indul, és lépésről lépésre sötétebb lesz. Így szól a kötet címét adó vers, a Sakkfeladvány. A kötet egyetlen ennyire rövid verse. Valójában haiku; az elnevezéssel Fodor Ákos nyomdokain eltekintek a kötött szótagszám követelésétől, mert a hatásmechanizmusa, az asszociációs réteges pite körülötte maradéktalanul úgy működik, ahogy a legjobb haikuk követelik: a pár szóban egész világ, az életek pályafutása lakik, a ránk váró egyetemes alkonyatig. A maga nemében tökéletes, és az egész kötetre nézve kötelez, ahogy így (úgymond) kötetcímmé indukálódik. Önmagában kijelent egy ívet, ami mentén a verseknek eztán rendeződnie illik.

Ez bennem úgy különben vitákat ingerlő téma, alkalomadtán szeretnék is majd vitatkozni a kötet szerkesztőjével, Babiczky Tiborral erről – hogy kell-e egy a hangja határait folyamatosan kerülgető első kötetes költő verseskötetébe lírai történet-ív, összefüggés-háló. A versek nem egyszer egyébként csiklandóan izgalmas egymással beszélgetései azt mondatnák: mindenképpen (ahogyan a Csak úgy ironizál oda-vissza a szemközti oldalra szerkesztett A magyarázattal, vagy ahogy a Könnyű ágyaz az Amennyire lehet iróniájának, az azért parádés). Mégis, úgy érzem túl sok veszteséggel járt az ív megtartása – néhány általam ismert vers-prózahatáron billegő (alkalom adtán akár slamként elő is adott) szöveg hiányzik nekem e kötetből, hiányzik a prózaíró és a költő András Laci közötti (szerintem valójában így nem is létező) „átmeneti sáv” összes produktuma. Főleg azért, mert a vers- és prózahang között alapvetően így sem érzek jelentős tonális különbséget - akkor sem, ha maguk a versek is elég széles spektrumban énekelnek, a jégbe hűtött értelem hangjától egyfajta gyermeki játékosságig; mert valójában folyamatosan András László máshonnan, a prózákból ismerős hangján szólalnak így is.

Folyók és álmok vannak a versekben, van amelyikben mind a kettő – ironizált magán a szerző a könyvbemutatón. Tény, az álombeszéd és a vízközelség két folyamatosan visszatérő horgony ebben a kötetté szabályozott versfolyásban. De folyamatos a kilépés, a megváltoztatás, a máshová helyeződés kényszere is, így álom és folyó – avagy álom, külön és folyó, külön – képeket képző kötődésében sokszor fontosabbak az igék, a cselekvés (avagy a lehetősége, árnyéka, ábrándja), fontosabb a lefolyás, mint a „hol folyik le” – folyón, álomban, ébren. Tény, az ív egyetemes. Percről percre sötétebb lesz – és nem akkor sötétül el teljesen, amikor a költőember a saját végső sötétedése lehetőségét méri, hanem amikor a gyermekei létét látja a tiszavirágzásba. A legvégére elfogy a játékosság, a jégbe hűtött értelem. A legvégére elfogy a távolságtartás.

Én ide a végére mégis azt a verset másolom, ami nincs a kötetben, amit a szerző saját kezűleg írt bele, az üdvözlő sorokon túl, a kedvesnek és nekem. Megosztom veletek, mit kaptunk tőle – remélem nem bánja, hiszen vers, mindenkivel megosztásra szánt:

Kettesben

Azt álmodtam, hogy

kifutottunk az időből.

Kézen fogtalak és

semmiről semmire

léptünk a végtelen

térben. Fél óra múlva

ébredtünk kézen fogva,

és még percekig újra
ártatlanok voltunk.

András László: Egy medvekutató feljegyzései

Minden alkalommal ha kinyitok egy könyvet, az első oldalon azt a nem tolakodóan, de megragadó; szinte azonnal képiesülő felütést keresem, amely első olvasmány-élményeimtől fogva a könyv valódi varázslata a számomra. Azt várom, hogy csoda történjen, ne olvashassam első oldalától kívülről és hidegen; minden alkalommal azt, hogy a könyv ne hagyja magát: hogy ne úszhassam meg az oda-adást. Hát kérem, most megkaptam!

Már az első oldalak alapoznak. Tiszta tekintetű ifjúi elindulás víziója után érkezik egy mondattal az öngúnyba a szöveg, ahol aztán tartósan berendezkedik. És megtartja a színvonalat a szerző, bírja iróniával. Az elindulás utáni „megérkezések” rajza hol szikár-fegyelmezett, mint egy sivatagi méhész, hol felszabadult, mint a túlóravégi kollegiális gruppenszex a kistárgyalóban. Jó olvasni ezeket a nagy tisztaságfokú, világos mondatokat, mert András László a nyelv mélységes tiszteletben tartása mellett bűvésze a szónak, nyoma sincs nála a ma oly divatos facsart-pongyola nyelvi játszódásnak. Sőt, cselekményi attrakciókra sincs szüksége az érdeklődés fenntartásához: nincs sem akció, sem perverziók, ez a szöveg jól elvan nélkülük.

Így kísérhetjük nyomon a medvekutatót, aki szerelmes lesz Taurába, az ezredes lányába, és a kedvéért megkísérel beilleszkedni (az egyedüllét kvázi szabadsága után) a társadalomba. A szerelembe, valakivel, akinek sokkal több meggyőződése van, mint neki. Célt lelni, ahogyan a szerelme fogalmaz, elkezdeni egy pályafutást a hivatali ranglétra legalján, aztán feljebb jutni, szinte himalájai hivatal-magaslatokra. Holott épp a hős „céltalansága” az (pontosabban az hogy a szerelme éltetésének eszközei ezek a „célok”), a tét-nélküliség, ami előre juttatja. A gyors karrier feltétele az a laza lelki tartás, ami karrier-létrafokokat ugrat.

A medvekutatóéhoz képest nagyon is valóságos, de cseppet sem valószínűbb világ a Hivatalé – így a fülszöveg. A medvekutató világa a „Hivatalból visszanézve” szinte népmesei, de csak szinte. Mert az  írói valőr valójában távolságtaró, filozofikus, nyelv-centrikus, szakmaian „hideg” ott is; mondhatni minden, csak nem mesei. Aztán az állandó ön-pontosítás visszatérő, fegyelmezett mondatai közé mélyen személyes tőmondatok koppannak. Az idill idézőjeleződik: szinte észrevétlenül feláll egy formás, teljesen egyedi világ, ami aztán parádés ellensúlya lesz, - távlata és bírája egyszerre - a „beilleszkedési kísérlet” stációinak és a Hivatal fanyar humorú rajzának. Kafka ad itt Bodor Ádámnak találkozót e honnantól-hova mesében. A saját-fogalmak: a honnanszármazás, az égtáj-pszichológusok, az időszentelés, de később a megbízhatóember is valahol kimondatlan Zóna-érzetet épít, csak ez afféle fővárosi Zóna, afféle államigazgatási, nem „valahol a Balkán-periférián” jellegű, mint Bodoré.

Az államigazgatási „Zóna”, ahova hősünk beilleszkedni kísérel. Pedig tudhatná, nincs „közös világa” állampolgárnak a hivatalnokkal, főleg medvekutatónak a hivatalnokkal. Egymás mellett élő „különvilágaink” érintkezései valószínűtlenek – mert megfordítva a fülszöveg felvetését: ha a „saját valóságoddá” teszed az államtitkár, tanácsadó, főelőadó, ügyfélszolgálat szavak által körberajzolt világot, tehát sikeresen illeszkedsz be: akárhogy kapálódzol ellene, „való-ízét” veszti nemhogy a medvekutató, de az író, a költő, a színész, a kritikus szavak jelentése – avagy legalábbis mind elsúlytalanodik. A sorolt fogalmak által jelölt „dolgok” azonnal kikerülnek a „komolyan vehető dolgok” köréből. Hallatlanul vicces innen nézni a medvekutató mivoltot, az önmagában valószínűtlen, élhetetlenség-bizonyíték jellegű „szakmát” (ami ha érdekes is, inkább az egzotikum szintjén az – s milyen nyelvi stabilitás: ahol medvekutató van, ott „bennszülöttek” is vannak, az egzotikum-érzet „kerete” is kiépül), a szakma valószínűtlenségi együtthatója csak ugyanannyira, nem jobban mesei, mint a freskórestaurátoré például az osztályvezető „társadalmi pozíciójának” fényében. Ilyenek vagyunk és így gondolkodunk, és ez csak egyike a könyv kapcsán felmerült „ilyenek vagyunk” jellegű érzeteknek – itt minden kódolás és rejtjel felett rólunk van szó, szánalmas hiteinkről, „valóságainkról”, tűpontosan és kíméletlenül.

Az egyetlen kritikám: kár, hogy szöveg-kontextusba kerül a „magyar” szó. Egyrészt annyira szépen formált fogalmi saját-világa van a szerzőnek, ebből egyszerűen kiüt-kikönyököl a mi más fogalmakkal kerített, de hasonló valószínűtlenségi fokon lélegző világunkba. Másrészt el is rakja a szerzőt a mai lövészárok-környezetben, „oldalhoz köti” egyből, holott a remek történet, a hatalom rajza oldal- és kurzusfüggetlen, a legfontosabb mai látszat-purpárlénktól függetlenül kéne figyelmet gerjesszen, hiszen épp erről a purpárléról szól; alapfogalmainkról: a lecserélhető csavarokról és az örök gépezetről.

Ihletett és gyönyörű lezárást álmodott nekünk András László a könyvhöz, lassan kell olvasni, majdnem mint egy verset. Az utóbbi évek legmarkánsabb magyar kortárs prózaszövege – kiáltanék fel, ha mind ismerném az utóbbi évek (markáns avagy sem…) magyar prózaszövegeit. Mert ha tévedek, és csak megüti az utóbbi évek szöveg-színvonalát, akkor szörnyű, mennyi kincset „téliálmodtam” át! 

Kiadó: Nyitott Könyvműhely