Jeanette Winterson: Nem a narancs az egyetlen gyümölcs

Különös érzés magyarul kézbe venni Jeanette Winterson első, eredetileg 1985-ben megjelent regényét, most, 2025-ben – tizenhárom évvel azután, hogy a szerző másik önéletrajzi kötete, a Nem a narancs… folytatásának, újraírásának, újrafeldolgozásának is beillő Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? megjelent nálunk. Elsőre kimondottan zavarba ejtő. Könnyen lehet az az érzésünk, hogy ezt már olvastuk valahol. Még az is felmerülhet, hogy minek is olvassuk el a kezdeti szárnypróbálgatásokat, amikor már olvastuk ugyanazt a sztorit jóval érettebben, összefogottabban megírva? Mit adhat a huszonöt évvel fiatalabb Jeanette visszatekintése? El sem tudjuk képzelni, mennyire sokat…
 
Visszatérünk az origóhoz, az ördög által rossz kiságyhoz vezetett örökbefogadó anyához, Mrs. Wintersonhoz. Mrs. Winterson egyszerű lélek, bigott vallásosságában gyakorlatilag senki és semmi más nem érdekli, csak a hite. Nem az Úr, nem is a Szentírás, nem is a gyülekezet, valójában csak a saját hite. Hogy mi a rossz és mi a jó, kiben-miben kell hinni és kiben-miben nem, ő mondja meg. Világképe egyszerű és sarkos:
„Vegyes érzelmekről sosem hallott. Voltak barátok és voltak ellenségek.
Ellenségek: Sátán (minden formájában)
Szomszéd
szex (minden formájában)
meztelen csigák
Barátok: az Úr
a kutyánk
Madge néni
Charlotte Brontë regényei
csigaölő vegyszer”
 
A kis Jeanette ebben a világban szocializálódik, misszionáriusnak nevelik, hétévesen már küldetéstudata van, amikor a hatóságok szeszélyei folytán kénytelen iskolába járni, tornazsákjára a vége van a nyárnak és még nem vagyunk megváltva feliratot hímezi. Mivel nem ismer más világot, mint a gyülekezetét, kívülállónak érzi magát minden más közegben. Teljes értetlenséggel áll a „normális” családok élete előtt – évek kellenek, mire felmerül benne, nem biztos, hogy mindenki más megy szembe azon a bizonyos pályán. Egyszerre lenyűgöző és végtelenül ijesztő olvasni, hogy ez a szinte agymosott kislány milyen mértékben magáévá teszi anyja nézeteit és mennyire természetesnek veszi, hogy a mindennapi bántalmazás, a bizalmatlanság, a szeretetlenség a világ rendje. De miért is ne tenné, ha nem lát más mintát?
 
Aztán jön a szerelem. Ami tiltott, minden formájában, de ha egynemű, akkor egyenesen a Sátán műve. Kitagadás a gyülekezetből, ördögűzés, fizikai erőszak, lelki terror – minden belefér, ha célra vezet és Jeanette megtagadja bűnös hajlamait. Ám Jeanette kitart. Önmaga akar lenni egy olyan világban, amelyben a legnagyobb árulás bármivel szemben, ami szent, az individualizmus. Nem csak Mrs. Winterson gyülekezetében bűn a „különcködés”, hanem az észak-angliai iparváros tisztes környékein is, az iskolában is, a kortársak között is. Minden társaság kivetheti valamiért – az egyik azért, mert leszbikus, a másik azért, mert vallásos, a harmadik azért, mert könyvmoly… Épp ezért csodálatra méltó, hogy ez a fiatal lány, akinek alapélménye a kívülállás, mindennek ellenére meg tudta őrizni önmagát és képes volt ennyi humorral és megbocsátással visszatekinteni a múltra. A múltra, melyet maga mögött hagyott, Mrs. Wintersonnal és a városával együtt, ám amely örökké visszahúzza…
 
„- Sosem gondolsz arra, hogy visszamennél?
Hülye kérdés. Vannak szálak, amelyek mentén visszatalálsz, és vannak szálak, amelyek visszahúznak. A gondolatok engednek a húzóerőnek, ellenállni nehéz. Mindig arra gondolok, hogy visszamegyek. Amikor Lót felesége hátranézett, sóbálvánnyá vált. A sóbálvány oszlopot jelentett, az oszlop támasztékot, a só tisztít, de mindez kevés cserébe azért, hogy elveszíted önmagad. Sokan visszamennek, de nem élik túl, mert egyszerre két valóság kebelezi be őket. Az ilyesmi megterhelő. Vagy besózod, vagy megsemmisíted a szíved, vagy választasz a két valóság közül.”
 
A fenti idézet a Nem a narancsból való; huszonöt évvel később, a Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? lapjain már így ír: „mégis van múlt, hiába írtam rá annyi réteget, hogy eltakarjam”. Van múlt, mely elől soha nem menekülhetünk. Vannak traumák, melyekhez újra meg újra vissza kell nyúlnunk, melyeket újra meg újra meg kell dolgoznunk magunkban, mert általuk lettünk azok, akik ma vagyunk, és mert a legnagyobb önbecsapás, amit magunkkal szemben elkövethetünk, épp az, ha elhisszük: nélkülük is ugyanilyenek lennénk. Divat ma ezt poszttraumás növekedésnek nevezni, amitől én személy szerint sikítógörcsöt kapok, de nem is ez a lényeg; sokkal inkább az, hogy be kell lássuk, nem tagadhatjuk meg a múltat és nem tehetünk úgy, mintha túl lennénk rajta – ezzel csak az önismereti munkát akadályozzuk, amivel meg jó eséllyel újabb traumák előtt nyitjuk meg az utat. Nincs mese, bármennyire fáj, alá kell merülni, és szembenézni a felismerésekkel…
 
„Ha belegondolok, éppen az a legszomorúbb a Nem a narancsban, hogy azt a történetet írtam meg, amivel együtt tudtam élni. A másik túlságosan fájt. Nem éltem volna túl.”
 
Torokszorító és mélyen dühítő ez a pár mondat. És itt ér össze a két könyv, a két történet, a huszonöt és az ötven éves Jeanette önismereti útja. Ezt már olvastuk valahol – írtam a poszt elején. De nem teljesen így és mintha nem állna össze a kép. Újraolvasva a Miért lennél boldogot, összeáll – ez egy (jó eséllyel soha véget nem érő) terápiás folyamat, a két verzió a két Jeanette megélése, az, amit épp abban az életszakaszban képes feldolgozni a múltjából. Torokszorító, mert látom magam előtt a fiatal lányt, aki megkínlódott minden mondattal, és lehet, maga sem ismerte fel, hogy hol szépít önkéntelenül – és borzasztó dühítő, mert előttem van, hogy több évtized munkája kell ahhoz, hogy szembe tudj nézni a gyerekkorodat megkeserítő pokol valódi mélységeivel. Hogy már ne írj bele képzelt barátokat, elsimogatva az olvasó elé tárt képet. Hogy ne védd a szörnyeteget, aki benned is csak a szörnyszülöttet látta. Hogy ne csomagold iróniába az elviselhetetlent.
 
Csodálatos és nagyon fájdalmas élmény a két könyv így együtt, de másképp nem is érdemes olvasni. Most, hogy az autofikció uralja az irodalmi trendeket, remélem, minél több olvasóhoz eljut – a zsáner egyik legnagyobb teljesítménye, az pedig, hogy az első darab jó negyven éve íródott, messze megelőzve korát, külön pikantériát ad neki.

Kiadó: Park

Fordító: Merényi Ágnes

Rachel Cusk: Körvonal-trilógia

„Egy műalkotás végső soron nem lehet negatív: anyagi létezése, tárgyi mivolta csak pozitív lehet, nyereség, hozzáadás a meglévő összeghez. Az önpusztító regényhez, akárcsak az önpusztító emberhez, végül nem tudunk közel kerülni, csak szemlélői lehetünk a látványnak (az önmaga ellen forduló lélek látványának), amelybe képtelenek vagyunk beavatkozni. A nagy művészetet gyakran állították ennek az önáldozatnak a szolgálatába, mint ahogy gyakran nagyon intelligensek és érzékenyek azok, akik a világot olyan helynek látják, amelyben nem lehet élni; de az őrület réme olyan felkavaró, hogy nem tudjuk átadni magunkat az írásműnek; őrizkedünk tőle, ahogy a gyerek őrizkedik egy őrült szülőtől, és úgy érzi, magára maradt. Észrevette, hogy a negatív irodalom hatása nagyrészt a kérlelhetetlen őszinteségből ered: akit nem érdekel az élet, így nem akar befektetni a jövőbe, az megengedheti magának az őszinteséget, jelentette ki, és ugyanez a kétes értékű kiváltság vonatkozik a mindent elutasító írókra. De az ő őszinteségük, mint mondta, elidegenítő: bizonyos értelemben kárba vész, talán mert senkit sem érdekel egy olyan ember őszintesége, aki leugrik a hajóról, amelyen a többiek ott rekedtek. Az igazi őszinteség természetesen azé, aki ott marad a hajón, és mer őszintén vallani erről, legalábbis velünk ezt hitették el.”
 
Rachel Cusk Körvonal-trilógiája az elmúlt év egyik legkülönlegesebb olvasmányélménye volt. Valami furcsa megfoghatatlanság jellemzi, egyszerre posztmodern, autofikció és a leghagyományosabb elbeszélésgyűjtemény. Stílusa lebegő, de nagyon is prózai, valóban csak körvonalakat kapunk, de azokat biztos kézzel rajzolva – néha az volt az érzésem, hogy itt egy végtelenül profi prózaíró akar költőt (költőit) játszani. Mintha egy kísérlet lenne arra, hogy lehet megragadni a megragadhatatlant a lehető legkevesebb konkrétum elárulásával, pusztán asszociációs játékokkal, az elbeszélőt végig a háttérben tartva, kollázsszerűen egymásra pakolgatva elmosódott felvételeket. Mivel Cusk korábbi műveit épp azért érte kritika, mert túl sokat és túl konkrétan árult el - önmagáról, anyaságáról, házassága nehézségeiről, egyes ismerőseiről - ezért nem is olyan elrugaszkodott dolog azt feltételezni, hogy a távolságtartás ezúttal nagyon is tudatos játék.
 
Tegyük hozzá: az ábrázolt (körvonalazott) élethelyzet is adja magát egyfajta elmosódott ábrázolásra. A trilógia „főszereplője” Faye, a frissen elvált írónő (vállaltan Cusk alteregója), aki az első részben az elválás sokkját feldolgozni (no meg némi pluszpénzt keresni) érkezik Görögországba, hogy ott egy nyári egyetemen tanítson. Faye minden gesztusából árad az a fajta talajvesztettség, ami azokra jellemző, akik épp kiléptek egy élethelyzetből és még nem találtak bele az újba – amikor az ember elveszti önmeghatározása egy fontos darabját, amikor megszűnik egy „egész” részének lenni (amilyen egy házasság, egy család, egy baráti kör akár) és egyedül kell újrafogalmaznia önmagát, azzal mindig együtt jár egyfajta elveszettség-érzet. Akkor is, ha az „egész” már csak mérgez, és ki kell lépni belőle – ostobaság azt gondolni, hogy másnap reggel felkelünk és újult erővel mindent elölről kezdünk. Az egész elvesztésének pszichés feldolgozását nem lehet megúszni.
 

Minden gesztusából árad a talajvesztettség, írom – miközben Faye-nek jóformán alig vannak gesztusai. Cusk legérdekesebb írói megoldása, hogy főszereplőjét mindvégig háttérben tartja, Faye alig szólal meg a három kötetben, ő csupán megfigyel, ismeretségeket köt, átszűri magán a hallottakat. Ismeretlenekkel elegyedik szóba a repülőn, régi ismerősökkel találkozik, tanítványokat fogad, majdnem belebonyolódik egy kapcsolatba – de róla még mindig nem tudunk semmit. Mint egy pszichológus, csak hallgatja a körülötte keringőket, és ami őt magát körvonalazza, az épp az, hogy mit hall meg belőlük. Hogy mit tart fontosnak feljegyezni, elénk tárni, hogy mi az, amivel a másik embert jellemzi. És a másokra adott reakciókból, az elmesélt és az elhallgatott részletekből óhatatlanul kialakul bennünk egy kép az elbeszélőről – de vajon ez a kép a valós Faye vagy pusztán egy ügyesen rajzolt körvonal, amit ő maga láttatni akar? Meg lehet-e ismerni egy embert az alapján, ahogyan befogadja a környezetét? Egyáltalán: kell nekünk okvetlenül ismerni az elbeszélőnket? És ha igen, hol a határ az „épp elég” és a „túl sokat árult el magáról” között?
 
Ha a Körvonal a válás utáni útkeresés, az elveszettség-érzés és a menekülés regénye, akkor a Tranzit az újrakezdésé, a lassú építkezésé – szó szerinti értelemben is. Faye visszatér Londonba, hogy új lakás után nézzen. Talál is egy lebilincselő ingatlant egy remek környéken – nyilván erősen felújítandót, másképp nem engedhetné meg magának. Bónuszként pár elviselhetetlen szomszéddal. Faye útja önmaga újrafogalmazása felé a lakásfelújítással párhuzamosan zajlik – miközben szó szerint a falakig csupaszítják lakását, feldühítve ezzel a szomszédságot, akik vádaskodnak, gyűlölködnek, elutasítanak minden felújítást, Faye is lecsupaszodik. Nem csak új lakást, de új életrendet is ki kell alakítania, új rendszert a kétlaki életet élő gyerekeinek, új napirendet egyedülálló anyaként, új ismeretségeket. Még a felújítás ellen ágáló és Faye elüldözésére hajtó szomszédság is remek allegória itt: a személyiség újraépítése, a megküzdés, a gyógyulás útján mindig kísérik az embert olyanok is, akik a legkevésbé sem szeretnék, ha „túl jól” lenne, ha megváltozna, ha megszűnne elesett, segítségre szoruló, kiszámítható lenni.
 
A trilógiát záró Babérok megint egy utazás elbeszélése – a sikeres író Faye ezúttal egy irodalmi fesztiválra érkezik, ahol más írók, kiadók, riporterek társaságában elmélkedik művészetről, sikerről, nemi szerepekről, családról, az élet értelméről. Elmélkedik – valójában itt is másokat hagy elmélkedni. Faye továbbra is megfigyelő, ezúttal gunyoros, mindent és mindenkit egyfajta groteszk szemüvegen át láttató megfigyelője annak, hogy milyenek is vagyunk, amikor valamilyennek láttatni akarjuk magunkat. Többrétegű irónia rejtőzik itt a sorok közt: az írónő, aki egy borzasztó tudatosan konstruált képet tár elénk hőséről azzal, ahogy ő másokat lát és láttat, leleplezi, mennyire kiszámíthatóak és nevetségesek is vagyunk, amikor ilyen konstruált képeket próbálunk felfesteni magunkról. Ki szabadságot, ki sikereket, ki bölcsességet vetít elénk – mind azt hiszik, jár a babér a teljesítményükért. Mind azt hisszük. És valójában ki tudja, lehet, hogy mindannyiunknak jár: hisz sosem tudhatjuk, hogy a vetített kép, a konstrukció, a nagyzolás, a sikerekbe kapaszkodás mögött milyen megküzdött életút rejlik. Hisz valamivel mindenki küzd.
 

Talán pont ez a titka a Körvonal-trilógia sikerének: hogy mindannyian ismerjük az elveszettség, a kizökkentség, a „nincs mibe kapaszkodni” érzését. Faye és az ő hétköznapi beszélgetőtársai mind az ismerőseink, mondataik éppúgy elhangozhatnak a hetes buszon, egy könyvfesztiválon, vagy egy fapados repülőn, mint az irodai étkezőben holnap délben. Sallangmentes irodalom, ami egyszerre erény és hátrány – annyira könnyedén olvasható a szöveg, hogy a mondanivalóhoz méltatlanul gyorsan folyik át rajtunk. Súlyosabb posztmodern remekművekhez vagyunk szokva a témában – de ugyan miért is kéne mindenbe belehalni? Miért ne lehetne az igazi őszinteség azé, aki ott marad a hajón és halad tovább e nehézségekkel övezett úton? Rachel Cusk megküzdötte a maga megküzdenivalóját, fityiszt mutatott bírálóinak és az elvárásoknak, aztán maradt a hajón és ír tovább. Kíváncsian várom a folytatást.

Kiadó: Park

Fordító: Kada Júlia

Peter Wohlleben: A fák titkos élete

Ez egy nagyon egyszerűen fogalmazott, mégis szellemes, jó példákkal, jól elkapott képekkel operáló szöveg – írnám, hogy szerelmes levél a fákhoz, de annál jóval több. Egy szemlélet gyermeke, ami az írójában hosszú évek folyamán alakult ki (alakult át). De tökéletesen alkalmas arra, hogy az elolvasása után bárki másképp tekintsen a lassú élet hatalmas, vagy apró lényeire; hogy elkezdje látni a fákat. Úgy, ahogy Peter Wohlleben, és szerintem még számos társa, akinek a gondjaira bíztak ligetet, erdőt, életteret – azt a csodát, ami (sajnos, vagy sem) mára szinte mindenhol kulturtáj, ugyanúgy gondozást és beavatkozást igényel, mint minden, amihez időközben hozzányúltunk. Ugyanúgy termőterület, a ritka kivételektől eltekintve, amelyek szigetszerűen ékelődnek az általunk erdőnek tekintett, kitermelés-központú világunkba. Ezek a „szigetek”, nagyon lassan újraalakuló „őserdők” izgatják a szerzőt, aki tulajdonképpen az úgy hagyás szószólója; nagyon szeretem, ahogy lelkesedik a magát amúgy tényleg nálunk jobban szabályozó valódi erdő gondolatáért.

Mert olyan viszonyokat vesz észre (vagy tár elénk, közérthető formában), amiket nem feltételeznénk egy növényről sem. Az „én” kis bükkjeim már legalább 80 éve várakoznak 200 éves anyafáik alatt. Emberi léptékre átszámítva ez 40 évnek felelne meg. Nincs kizárva, hogy a törpéknek további két évszázadot kell még ellenniük, mire végre rájuk kerül a sor. Igaz, a várakozás ideje megédesül. Gyökereiken keresztül az anyafák kapcsolatba lépnek velük, és ellátják őket cukorral, meg egyéb szükséges tápanyaggal. Mondhatjuk úgy is: szoptatják a facsemetéket. Az ivadékgondozás gondolata, a fajon belüli kooperáció, együttműködés, csoportos együttélés a növénnyel kapcsolatban nem, csak az állatvilágban vált természetessé a számunkra, és a könyv tele van azokkal a tapasztalt példákkal, amik felmutathatják: a növények rendkívül lassú életében ezek az egymás felé tett gesztusok ugyanúgy jelen lehetnek. Nagyon hosszan sorolhatnám az érthetően fogalmazott, remek példákat – tényleg szemléletformáló ereje van, ha elhisszük az írónak, amit tapasztalt, akkor is, ha az időnkénti szaklektori hozzáfűzések azért árnyalják a képet, jelezve: Wohlleben átalakult szemléletén – amit rendszeresen a jelen tudományos kutatásainak eredményeivel igazol – azért nyilván nagyon sok pontosítani való akad még.

Mégis, ez a szemléletváltás ennek a könyvnek a legnagyobb ajándéka. Hiszen azért korántsem arról van szó, hogy valaki az erdő, mint tudatos, a világra (elképesztően lassan, de) számos módon reagáló, minimum állati szinten tudatos organizmus (úgymond) hívőjévé vált, és ebből a pozícióból igét hirdet. Az állításai javát a jelen kutatási eredmények bőven igazolják, és a kép, amit ezek együtt-látásával fest, bőven benne marad a tudományos szemlélet szabályrendszerén belül. Ahogyan lát az továbbra is az összegyűjthető tudás emberének logikus megközelítése – pont egy korábbi szemlélet maradványait gyomlálja ki ebből az összképből, amely a törzsfejlődést jobban kőbe vésett, szigorúbb határokkal képzelte, és csúcsára képzelte az embert, mint a létezés egyfajta megkoronázását, az összes ebből kifolyó következménnyel. Ha szigorúan nézem, a lelkesedés látható jelei ellenére (amik időnként tényleg előrerohantathatják egy-egy gondolatmenetét) ez a szemléletváltás komolyabban tudományos szemléletet eredményez, mint a közkeletű (például tanított) hozzáállásunk a fákhoz.

Más kérdés, hogy ezzel a szemlélettel eddig csak költőibb, érzékenyebb formában találkoztam – s ez a valódi öröm oka, hogy ez a maradék nélkül higgadt, megfigyelésen és tapasztalatok leszűrésén alapuló paradigma odabeszél a hiteimhez is. Amit Hamvas Béla fákkal kapcsolatos esszéiben szerettem meg, amit Tolkien professzor oly sok fákhoz írt himnusza is tartalmaz (s most nem – nem elsősorban – az entek tényleg antropomorf megjelenítésére, hanem leginkább Niggle fájára gondolok). Hatalmas öröm volt, hogy érzés és tudomás így találkozhat. Már csak azért is, mert pontosan meg sem fogalmazható módon vonzanak mindmáig a fák, az első, emlékeimben őrzött gyermekkori élmény óta, mikor Rácalmáson, a legnagyobb nyárban egy hatalmas gesztenyefa árnyékába fektetett aludni engem és társaim az óvónénink. Sose felejtem el azt a félálomban átélt rácsodálkozást a bennünket óvó, gyengéd, illatot suttogó erőre. Az erdőben tett séta szükséglet lett... Személy szerint az a véleményem, hogy a fák vibráló nyelvi koktélja az egyik oka annak, amiért annyira jól érezzük magunkat az erdőkben. Legalábbis az érintetlen erdőkben. Kirándulók, akik területem egyik régi lomboserdő-rezervátumát felkeresték, újra meg újra arról számoltak be, hogy boldogság tölti el őket, és valósággal otthon érzik magukat az erdőben. Vissza kéne találni ide, amíg még lehetséges, minél több embertársamnak. Gyógyulnunk kell, a világot uraló álmokból – hátha megtanulhatjuk a fáktól, minek vagyunk még mindig maradék nélkül a részei.

Kiadó: Park Könyvkiadó

Fordította: Balázs István

Elena Ferrante: A felnőttek hazug élete

„Én viszont tovasiklottam, elsiklok most is e sorok felett, amelyekből mintha egy történet kéredzkedne elő, ám csupa ordas nagy semmik tátongnak mögöttük; semmi nincs, ami az enyém lehetne, ami egyáltalán elkezdődött vagy befejeződött volna, legfeljebb egy gubancos csomó, és senki, még e sorok írója sem tudja jelen pillanatban, hogy ott van-e benne egy történet magva, vagy pusztán megváltás nélküli, kusza fájdalom az egész.”
 
A Nápolyi regények sikere után a fél (olvasó) világ lélegzetvisszafojtva várta a még mindig rejtőzködő Elena Ferrante új regényét, ami aztán jött, látott, és nagyjából osztatlan sikert aratott, a Netflix már forgatja a sorozatverziót, Elena, Lila és Nápoly rajongói pedig keblükre ölelték a felnőttek hazug életébe számos gyerekes vakvágányon át belenövő Giovannát is. Ezúttal én leszek az ünneprontó. Mert meg kell mondjam, engem ez a regény nagyrészt teljesen hidegen hagyott. Ami, valljuk be, a legrosszabb, ami egy könyvvel történhet.
 
Ferrante persze még mindig tud írni. A felnőttek hazug élete, akárcsak elődei, olvasmányos, a maga módján szórakoztató, jól megrajzolt szereplőkkel operál, Nápoly kettőssége ott lüktet a lapokon, az apja egy kihallgatott félmondata által megsebzett tizenkét éves kislány minden fájdalma elénk csordul, mégis… Hiányzik belőle az a lüktetés, ami a két, egymás életét módszeresen pokollá tévő barátnő történetét majd’ kétezer oldalon át élővé tette. Giovanna kálváriája egyfelől sajnos az első laptól az utolsóig újrahasznosított ötletek tárházának tűnik, másfelől meg, mintha Elena és Lila történetének kilúgozott változata lenne. A kettészakadt Nápoly problémái meg olyan nagyon már eddig sem érdekeltek, elnézést érte minden nápolyitól és minden, olasz társadalmi mozgásokra szakosodott szociológustól.
 
De az is lehet, hogy nem Ferrantéval van baj, meg nem is Nápollyal, egyszerűen baromira nem tudok már azonosulni a kamaszok problémáival. Itt van ez a kislány, Giovanna (aki kislány, bármennyire szeretné azt hinni magáról, hogy nem), akinek egész élete romba dől azon a napon, amikor imádott apja azt találja mondani, hogy legalább olyan ronda, mint a gyűlölt nagynéni, Vittoria. És ebben a mondatban ott feszül a mindenség: mert Vittoria nem csak ronda (bár Giovanna sose láthatott róla még egy képet se), ő minden, amit a Nápoly szegénytelepéről önmagát kiszakító, a szofisztikált tanárember pózába belemerevedett apa meg akart tagadni: közönséges, ócska, basáskodó, mások életét megnyomorító, gonosz nőszemély. Azzal, hogy azonosítja mindazzal, amit maga mögött akart hagyni, az apa élethosszig tartó megfelelési kényszerre, komplexusokra kárhoztatja a kislányt. Még jó, hogy Giovanna makacs. Nem nyugszik, amíg meg nem ismeri az ördögi Vittoriát. És amikor megismeri, feltárul előtte egy másik Nápoly, egy másik család, egy másik élet.
 
Ezzel párhuzamosan az apa nimbusza is darabokra törik, amikor kiderül, a magára erőltetett tökéletesség álarca alatt mennyi hazugság lappang; gyermekkori barátságok roppannak meg a felnőttek hazugságainak következtében; családi titkok kerülnek újra meg újra más fénytörésbe és a kiskamasz felfedezi a szerelem és a szexualitás rejtelmeit. A képmutató sznobizmusból az obszcén telepre csöppenő, Giovannából Giannivá avanzsáló lány kamaszkori szárnypróbálgatásai, melyeket óhatatlanul beárnyékol az apa családját (s eddigi kis magánvilágát) darabokra zúzó csalfasága, szépen megágyaznak a felismerésnek: a felnőttek mind hazugok, s hazugságaik oka legtöbbször a szex, így hát, ha felnőtt akar lenni (ha felnőttet akar játszani) akkor Gianninak is hazudnia kell a szexről. Zavaros, mint egy átlag kiskamasz fantáziái. Pedig egyébként lehetne ez jó, a traumatizált kislány önmagára ébredése, gyerekes próbálkozásai, alámerülése egy másik lehetséges identitásba annyi lehetőséget rejt magában – de valahogy nem áll össze. Időnként felbukkan egy-egy aranyat érő gondolat, de az összekép belesüpped a mocsokba, ahol minden csak a baszásról és egymás átbaszásáról szól (igen, direkt fogalmazok ilyen Vittoriásan). Még a Giovanna útkeresése során oly sok kézen felbukkanó családi ékszer számos elmesélt története is ezt támasztja alá: az oly kifinomult karkötőre nézve egy idő után senki nem tud másra gondolni (ahogy az olvasó sem) minthogy ki kit vert át, lopott meg, árult el azért, hogy aztán odaadhassa valakinek, akit épp meg akart fektetni. S ahogy a családi örökség számos kerülővel eltalál Giovannához, akinek nagynénje eredetileg szánta (noha nem is az övé volt, ő is csak úgy kapta valakitől, aki valaki mástól lopta, aki…), úgy találnak ismétlődésre családi minták, megcsalások, árulások.
 
Giovanna felnőtté érése kegyetlen és ezer oldalról terhelt, mégsem tudja feledtetni, hogy az amúgy eszes fiatal lány a körülötte lévő összes felnőtt rossz döntéseit majmolva készakarva rohan a vesztébe: ha rendelkeznék is néhány jó tulajdonsággal, gondoltam, azokat saját kezűleg fojtom el magamban, mivel gyűlölöm a jó házból való úrilány patetikus billogát. Lila és Lenu négy vaskos regényen át próbálták maguk mögött hagyni a telep mocskát és újrafogalmazni önmagukat. Gianni most önként ereszkedik vissza a telep nyomorába. És ezt nem tudom megbocsátani Ferranténak, hogy a kamaszos útkeresés leple alatt romantizálja azt, amit oly nagy munkával rombolt le – saját korábbi munkáit hiteltelenítve el ezzel. Lila és Lenu ennél többet érdemeltek volna.

Kiadó: Park

Fordító: Király Kinga Júlia

Jean-Michel Guenassia: Javíthatatlan optimisták klubja

„Az írókat végül két csoportba osztottam: azokra, akiktől szép nyugodtan beérek a suliba, és azokra, akik miatt elkések. Az orosz írók miatt például csomószor ülhettem tanítás után az üres tanteremben. Ha eleredt az eső, behúzódtam egy kapu alá, hogy nyugodtan olvashassak tovább. A Tolsztoj-korszak sötét hónap volt. A borogyinói csata miatt három órára zártak be. Amikor néhány nappal később elmagyaráztam az ügyeletes tanárnak, aki egyébként éppen a doktoriján dolgozott, hogy Anna Karenina öngyilkossága miatt késtem, azt hitte, hülyének nézem. A helyzetemet csak súlyosbította, hogy bevallottam: nem értem, miért végzett magával, így aztán kénytelen voltam visszalapozni, hátha lemaradtam a magyarázatról.”

Michel Marini tizenéves kiskamasz a hatvanas évek Párizsában. Félig francia, félig olasz származású, a vegyes család minden áldásával és átkával, két eltérő habitus, két gyökeresen különböző hagyomány, két összeegyeztethetetlen életstílus ütközési pontján. Családi élete több mint zavaros, mindene az irodalom – no meg a csocsó. Míg Anna Karenina miatt csupán néhány óra iskolai büntetést szed össze (sebaj, addig is olvashat), a csocsónak köszönhetően rálel Párizs jó eséllyel legfurább klubjára, a Balto étterem hátsó szobájában működő Javíthatatlan Optimisták Klubjára. Michel tizenkét éves, mindaz, amit forradalomról, kommunizmusról, ideológiákról tud, leginkább bátyja és annak legjobb barátja algériai háborúról szőtt meséiből és a korai lázadó diákok amerikai rocklemezeinek szövegeiből ragadt rá. Nem csoda hát, hogy magával ragadja a klub tagjainak, a kommunizmus elől szökött kelet-európaiaknak története.

Túlélők, szökevények, disszidensek – egytől egyig egykori kommunisták, sokan közülük továbbra is hithűek, csupán a rendszer aktuális működtetőiben csalódtak. Leonyid, a pilóta, a Szovjetunió hőse, aki a szerelem miatt dobbantott a mesés Nyugatra; Igor, a leningrádi orvos, aki a zsidó orvosok elleni koncepciós perek elől menekült; Imre, a filmproducer, akit színész kedvesével, Tiborral a szerelmüket lehetetlenné tevő szelek fújtak Nyugatra; Pavel, a csehszlovák kommunista párt egykori alapító tagja; Vlagyimir, a könyvelő – no és Werner, a kakukktojás, akiről idővel kiderül: már akkor Párizsban kémkedett a nácik ellen, amikor a többiek még a messzi Keleten ették a kiváltságosok kenyerét. Hozzájuk csatlakozik olykor Lapátfül, a besúgó, Daniel Mahaut, a jóságos rendőr, valamint Sartre vagy Kessel – épp melyikük a soros a menekültek számláinak kifizetésében. No és a titokzatos Szása, akit senki sem lát szívesen a Klubban – hogy miért, gondosan titkolják a kis Michel elől.

Aki, miközben hallgatja a klubtagok történeteit háborúról, üldöztetésről, szerelmekről, eszmékről, hitekről, rossz és még rosszabb döntésekről, megvívja a saját kamaszos küzdelmeit – családdal, válófélben lévő szülőkkel, az algériai háború elől hazamenekült irritáló nagybácsival, dezertőr (háborúból, családból, országból…) bátyjával, a háborús hős jóbarát emlékével, a báty barátnője iránt érzett első plátói szerelemmel és az első valóságos románccal. S közben megtanul sakkozni. No meg fényképezni, amiben nem kisebb mestere lesz, mint egy egykori szovjet propagandaminisztérium-beli retusőr. De ez már az a történet, ami nem mesélhető el.

Mert míg Michel felnő, s átvészeli a felnőtté válás minden kisebb-nagyobb tragédiáját, csalódásokkal, matekdolgozatokkal, titokzatos módon eltűnő barátokkal (kik magával viszik a legféltettebb lemezét), pumpolható anyával, kit a saját lelkiismeret-furdalása hajt és jóízűen gyűlölhető apával, ki mindent odadobott, hogy mentse saját fia életét (s mi az az elsikkasztott ötmillió a családi vállalkozásból, ha megmenthetjük gyermekünket a hadbíróságtól?) – eközben kibontakozik előttünk mindaz, amit a hatvanas évek Párizsában élő fiatal idealista nem tudhatott arról, mi is van a vasfüggönyön túl. Váratlanul feltörő visszaemlékezésekből rajzolódik ki a megannyi politikai menekült tragédiája: családok szétesése, koncepciós perek, megtagadott fiúk, atyák, fivérek; menekülés gyalog, mérföldeken át, az éj leple alatt; bűnök, melyeket képtelenség bevallani, feldolgozni, megbocsátani; elárult barátok, elvesztegetett lehetőségek. Tragédiák, melyeket gondosan átszínez a romantikára hajlamos Michel objektívje.

Mert azért ez elsősorban egy párizsi kiskamasz felnövés-története. Pont olyan nagyívű, rejtélyes, izgalmas, amilyen felnövés-történetet mind szeretnénk magunknak, a valódi dráma, a valódi vér, a valódi árulás kockázata nélkül. Kalandregény, sok izgalommal, még több tanulsággal, némi titokkal, egy-két végzet asszonyával, sok bölcs baráttal. Amint beletrappol az elbeszélés jelenidejébe a kézzelfogható erőszak, Michel álomvilága szertefoszlik, a klubról lehull a romantika leple, az étterem bezárja kapuit, a kamaszkor átadja helyét a mocskos realitásnak. Vannak árulások, melyeket nem lehet szépiaszínre komponálni.

Guenassia regénye a nagy romantikusokat idézően sodró lendületű, érzelemdús, magával ragadó mese – olykor túlzásokba esik, olykor kiszámítható, olykor bosszantóan hatásvadász. Joggal érezhetjük, hogy túl sokat - mindent - bele akart írni a hatvanas évek politikai, társadalmi, irodalmi életéről, hogy nem létezik, hogy egy párizsi „kispöcs” életébe egyszerre trappolt bele az algériai háború annak minden velejárójával, a fél keleti blokk a maga disszidenseivel, Sartre, Kessel, Nurejev és a francia titkosszolgálat… Mégis: egy elvarázsolt művészetrajongó kissráchoz, aki Tolsztoj vagy Dosztojevszkij miatt órákat ül büntetésben, aki szabadidejét művészmozikban tölti és akit olasz nagyapja minden látogatásakor a Louvre-ba cipel, hogy a művész és művészete megítélésének különbségeiről tartson neki kiselőadást, aki első szerelmébe szó szerint belebotlik, amint mindketten az utcán olvasva lefejelik egymást, valójában pont ezek a túlzások illenek… S naná, hogy tizenpár év múlva az egykori duzzogó kiskamasz épp Sartre temetésén talál rá az egykori klub túlélőjére – Guenassia meséjének legnagyobb erénye az irónia, amivel sikerrel menti túlzásait. Strandolvasmánynak tökéletes – remekül el lehet veszni benne, s elhinni, hogy az élet végső soron mégis szép, az emberi ostobaság minden nyilvánvaló bizonyítéka ellenére is. A mesék pedig mindig kikerekednek.

Kiadó: Park

Fordító: Szántó Judit, Lukács Laura

Irvin D. Yalom: Úton önmagamhoz

Irvin D. Yalom, a világ tán leghíresebb pszichoterapeuta szépírója 2017-ben, nyolcvanhat évesen jelentette meg önéletírását, szándéka szerint utolsó irodalmi művét, mely egyszerre példaértékű szembenézés, számvetés, önanalízis és mind a pszichológia, mind az irodalom iránt érdeklődőknek kincset érő műhelytitkok gyűjteménye. Akik ismerik Yalom írásait, tudják, hogy őszinte múltidézésre lehet számítani – mégis, az olykor a polgárpukkasztás határait súroló nyíltság és a minden gátlástól mentes önanalizálás még nekünk, rajongóknak is okozhat némi meglepetést. Ami persze nem baj. Yalom saját bevallása szerint is példát akar állítani elénk: a halál közelségében nincs és nem is lehet helye mismásolásnak, elkendőzésnek, álságos tetszeni vágyásnak. Az egyetlen út a teljes őszinteségé. Tegyük hozzá: egész életében ezt vallotta, mind terápiás munkája során, mind irodalmi műveiben – hitelvesztés nélkül nem is írhatna másképp önmagáról. Ráadásul elért már annyit saját terepén, hogy gyakorlatilag bármit megengedhet magának – nincs az az önfeltárás, ami csorbíthatná eredményeit és népszerűségét. Így azért könnyű – mondhatnánk némi cinizmussal, de épp Yalom és társai pszichológiai témájú művei segítettek rávilágítani: teljesen mindegy, van-e kockázat vagy sem, az önfeltárás, a magunkkal szembeni őszinteség, a múlttal való szembenézés soha nem egyszerű. Még egy látszólag tökéletes életet élő, világhírű, gazdag, rajongott pszichoterapeutának sem.

Irvin D. Yalom 1931-ben született, bevándorló zsidók gyermekekként, gyermekkorát Washington szegénynegyedében töltötte, a szülők vegyesboltja feletti nyomorúságos lakásban, erőskezű anyja által halálra féltve – egy könyvmoly zsidó fiút a bandaháborúk szabdalta fekete negyedben volt is mitől. A kis Irvin hamar a washingtoni közkönyvtár bűvöletében találja magát – amikor épp nem keleti parti nyári táborokba száműzik, itt tölti minden szabadidejét, hogy így óvják az utcától. Itt kóstol bele először az irodalomba – ám útja ekkor még az akkoriban a kiemelkedés legbiztosabb útjának számító orvosi egyetemre vezet. Nagyon korán, tizenöt évesen ismeri meg későbbi feleségét, Marilyn Yalomot, akivel annak 2019-es haláláig élnek együtt. A Marilyn iránti szerelem és a kiemelkedés vágya végig kíséri az első évtizedek krónikáját – tökéletes társak és egymás tökéletes motiválói ők, a nála is okosabb és többre hivatott nő iránti lelkesedés hajtja Yalomot egyre magasabbra és magasabbra, míg az egyre nagyobb sikerek csak erősítik már-már földöntúli összetartozásukat (Marilyn Yalom a Stanford egyetem professzora, világszerte elismert feminista genderelmélet-kutató, több nagysikerű szakkönyv szerzője [magyarul egy sem jelent meg] és a francia irodalom doktora volt); mely összetartozásba négy gyermekük sem igazán férhetett bele. Az első rés a pajzson, egyben lehetséges magyarázat arra, hogy az emberi kapcsolatok szinte teljes spektrumát módszeresen vizsgáló pszichiáter-író miért hanyagolta a szülő-gyermek kapcsolat analizálását: készséggel elismeri, hogy lányának igaza van, amikor szemükre veti, hogy a szülők számára mindig is fontosabb volt a másik, mint négy gyermekük. A Yalom házaspár fél életét utazással, kutatói ösztöndíjakkal és tudományos (majd irodalmi) munkák írásával töltötte, miközben gyermekeik nevelése dadákra és bentlakásos iskolákra maradt.

Eme adalék is jól mutatja, hogy Yalom nem kertel. Nem rejti véka alá azt sem, hogy többször szemére vetették, páciensek, kollégák, közvélemény egyaránt, hogy „burokból prédikál”. Ennek legeklatánsabb példája A magyar macska átka című novelláskötet egyik darabjában olvasható is, melyben az Irene névre keresztelt páciens a fejére olvassa, hogy a terapeuta élete mennyire meleg, otthonos, ártatlan, konfliktusoktól és drámáktól mentes. Hogy vajon hogyan is tudna valódi segítséget nyújtani krízishelyzetben lévő pácienseinek, ha ő maga soha nem tapasztalt krízist? Vajon van-e bármi fogalma egy, a Stanford védett közegében létező felső-középosztálybeli pszichiáternek a „való világról”?

„Egy olyan terapeuta számára, aki egzisztenciális keretek között gondolkodik, egy ilyen védett élet inkább teher. Sokszor vágytam rá, hogy kilépjek az egyetem elefántcsonttornyából, és belevessem magam a való világba! Évekig tervezgettem, hogy valamelyik hosszabb kutatói szabadságom alatt fizikai munkásként dolgozom, mondjuk, detroiti mentőkocsisofőrként, vagy egy manhattani gyorsétterem szakácsaként, esetleg eladóként egy szendvicsbárban. Erre azonban sohasem került sor, mindig elcsábított valami más, ellenállhatatlan ajánlat: egy írói elvonulás Balin, egy kolléga velencei meghívása vagy éppen egy bellagiói ösztöndíj a Comói-tónál. Sok tekintetben el voltam szigetelve a nehézségektől.”

Micsoda problémák… Félretéve az iróniát, a kérdés túlmutat Yalomon és az ő kihagyhatatlan világkörüli túráin: a kortárs pszichoterápia (és a belőle kinőtt segítő szakmák) egyik legérdekesebb kérdése épp az, hogy a terapeuta saját tapasztalata mennyiben segíti a terápiás folyamatot – erre a kérdésre azonban már nem Yalomtól fogjuk megkapni a választ. Iróniáért egyébként ő sem megy a szomszédba, az például, ahogy elénk tárja a hatvanas-hetvenes évek pszichiáter közösségének drogokkal való kísérletezését (tudományos kísérletezésre tessék gondolni, a Stanfordon egyetemi keretek közt végeztek hallgatók és oktatók részvételével LSD-kísérleteket), illetve, hogy hogyan húzta ki házassága egyik válságából a Rollo May-től kapott „különleges” ecstasy, több mint vicces. Nyilván ma már senkinek nem ajánlaná e terápiákat, de hát hiába is tagadná, hogy azokban az években a kísérletezést ők (is) magasfokon űzték. Nyilván szigorúan a tudomány érdekében.

No de házassági válság, drogok és kényszerű egzotikus utazások ide vagy oda, minket, irodalomrajongókat mégiscsak Yalom irodalmi munkássága érdekel elsősorban – elképesztően érdekes volt olvasni, nem csak a művek születési körülményeit, a regényekbe és novellákba beleszőtt valós terápiás tapasztalatokat (és igen, még annál is jóval több valós alapja van a legtöbb történetnek, mint hittük – de természetesen minden sztori a páciensek beleegyezésével és elváltoztatott adatokkal került kötetbe); de magát a folyamatot is, ahogy az akkor már egyetemi professzor és tankönyvszerző Yalom negyven felett elkezd filozófiai kurzusokat látogatni és Heideggerrel ismerkedni. „Rendkívül sajnáltam, hogy filozófiai és általában humán alapismereteim annyira hiányosak, ezért elhatároztam, hogy kitöltöm ezeket a réseket. […] Lassan kiválogattam magamnak azokat a gondolkodókat, akik leginkább relevánsnak tűntek a szakterületemen. Elmélyültem Nietzsche, Sartre, Camus, Schopenhauer, Epikurosz és Lucretius munkásságában; Kant, Liebniz, Husserl és Kierkegaard elképzeléseit kevésbé találtam átültethetőnek a klinikai gyakorlatba.” A regények után nem lehet nem széles vigyorral olvasni e sorokat (és hálát adni az égieknek amiért megkíméltek minket egy lehetséges „Kierkegaard-terápiától”...). Innen már egyenes út vezetett a szépirodalomhoz, és Dosztojevszkij, Tolsztoj, Beckett, Kundera, Hesse, Mutis, Hamsun műveihez, melyek „az emberi létezés alapvető paramétereit kutatják”. Innentől pedig nincs megállás. Bár az első éveket még fémjelzi némi aggodalom - „vajon nem látnak-e át az igazi filozófusok tudásom vékony burkán?” – azonban hamar megszületik az Egzisztenciális pszichoterápia, majd követi az Amikor Nietzsche sírt, a Terápiás hazugságok és társaik. A többi pedig, ahogy mondani szokás, már történelem.

Kiadó: Park

Fordító: Orosz Ildikó

Alice Munro: A kolduslány

Nyolc elolvasott kötet, azaz nagyjából hetven novella (hisz a nyolcból egy regény, a többi novelláskötet, átlag tíz írással) után nem hittem volna, hogy a Nobel-díjas Alice Munro még meg tud lepni – soha rosszabb meglepetést! Gyakran mondják Munrora, nem is teljesen alaptalanul, hogy mindig ugyanarról ír: a kanadai kisváros, a lefojtott miliőből elvágyódó tehetséges, többre vágyó fiatal hősnő, az emberi kapcsolatok kibogozhatatlansága, az őrülettől való lappangó félelem, a vágyaink beteljesítése nyomán óhatatlanul fellépő bizonytalanság, nosztalgia, a lehetőségek kihasználására való képtelenség mind-mind visszatérő témák – ám olyan témák, melyekről a szó szoros értelmében nem lehet eleget írni. Munro soha nem un rá az emberi lélek összetettségének és rejtett sötétségeinek boncolgatásra, mi pedig soha nem ununk rá Munro sallangmentes, emberi, kifinomult írásaira. Mégis: amikor váratlanul akkorát üt, mint a kötetcímadó „A kolduslány” novellával, akkor láthatjuk igazán, miért is a díjeső – akkor szólnak a fanfárok és érezzük: valami kivételesen nagyszerű alkotást olvashattunk. Bár Munro a novellairodalom kortárs királynője, eddig nem tudtam volna megnevezni egy „legjobb” novellát az életműből, melynek ott a helye a mindenkori „legjobbak” között – mostanáig.

A kolduslány kötet tíz írása tíz felvillantott életkép Rose, a kanadai kisvárosból menekülő újságírónő életéből. Tehetséges kislányként ismerjük meg, amint zsarnoki mostohaanyja, izgága féltestvére és beteg apja mellett próbál túlélni egy fojtogató, poros, alpári közegben, az isten háta mögötti kisváros mélyszegénységében, rothadó iskolapadok, erőszakos iskolatársak, zaklatások, verések, szeretetlenség közepette. A kislány, aki csodálattal vegyes félelemmel tekint a nagyváros felé, hamar megtapasztalja, hogy a csillogó felszín olykor nagyobb fertőt leplez, mint a tisztes szegénység, és hogy elviselhetetlen mostohájának bizony igaza volt a lányokra leselkedő számos veszélyt illetően. Ám megtapasztal mást is: kultúrát, kifinomultságot, jóindulatot – mindez oly éles ellentétben áll addigi közegével, hogy nem csoda, hogy az első felé nyújtott kézbe belecsimpaszkodik, ahogy az sem, hogy eme egyenlőtlen kapcsolat vége a legkeservesebb csalódás lesz.

„Megnézte a festményt a könyvtárban. Egy művészeti albumban találta meg. Hosszan tanulmányozta a kolduslány alázatos, mégis érzéki alakját, szemérmesen halovány lábfejét. Azt a tejfehér behódolást, tehetetlenséget, hálát. Ilyennek látja őt Patrick? Hát tud ő ilyen lenni? Tudna, ha lenne olyan királya, olyan megkapóan tiszta, barna bőrű, mint a képen, szenvedélyességében is okos, szép barbár. Ő kellene neki, hogy vad vágyával pocsolyává olvassza. Neki nem mentegetőzne, tőle nem rettenne vissza, benne nem inogna meg a hite, mint történik minduntalan Patrickkel.”

Edmund Leighton "The King and the Beggar-maid"
című festménye - a kolduslány és az őt a
mocsokból kiemelő király

Patrick egy személyben testesíti meg a világot, amihez a koszos kis Rose tartozni akar. Gazdag, finom, művelt, okos, világlátott. Olyan férfi, aki mellett a „kis kolduslány” nagyvilági nővé érhetne. Aki segíthetne neki kibontakoztatni a benne rejlő tehetséget. Aki megadhatná mindazt, amit olyannyira hiányolt gyerekkori közegéből. Ám Patricknek nem a nagyvilági nő kell, akivé Rose válhatna – neki a kolduslány kell, aki mellett királynak érezheti magát. Rose újabb szerepbe kényszerül, amiben fuldokol, amit újra csak maga mögött akar hagyni, épp úgy, ahogy az „engedetlen mostohalányt”, a kisvárost szűknek érző örökké elégedetlen, „hálátlan lányt”, az egyetemen elveszetten kóválygó „falusi lányt”. Szerepek, melyeket annyira vágyunk magunk mögött hagyni, hogy aztán ők lesznek legfontosabb meghatározóink: szerepeink, melyek ellenében próbáljuk kiteljesíteni önmagunkat. Hogy bebizonyítsuk, hogy már nem az a hálátlan, engedetlen, falusi, elégedetlen, ilyen-olyan lány vagyunk.

„Megértette, hogy Patrick igyekszik előkelőbb származással felruházni őt, olyan otthonnal, amely szegény barátai környezetét idézi: néhány könyv, egy teatálca, foltozott fehérnemű, viseltes jó ízlés; büszke, fáradt, tanult emberek. Milyen gyáva, gondolta Rose, mérgesen, de tudta, hogy ő maga a gyáva, hiszen képtelen jól érezni magát az övéivel, a konyhában vagy bárhol. Az elkövetkező években majd megtanulja, hogyan elevenítse fel vacsoraasztaloknál gyerekkori otthona egyik-másik részletét józan gondolkodású polgárok szórakoztatásra vagy elijesztésére. Egyelőre felkavarta, meggyötörte mindez.

Ám hűsége ekkor kezdett szárba szökkenni. Most, hogy biztosan tudta, máshol lesz a jövője, minden emléke köré - az üzlet, a város, a lapos, itt-ott bozótos, érdektelen táj köré - erős védőréteg épült hűségből. Titokban ezt vetette be Patrick hegyei, óceánja, a favázas kőpalota ellen. Ragaszkodása sokkal büszkébb és konokabb volt, mint Patrické.”

Igenám, de egyszer eljön a pont, ahol el kell engednünk a szerepeinkhez és a szerepeink ellenében való ragaszkodást is. A pont, ahol le kell zárnunk a múltat, és már nem az egykorvolt szegény falusi lányka ellenében meghatározni önmagunkat – akkor van esélyünk arra, hogy megtaláljuk azt, aki valójában lenni szeretnénk. És akkor, csak akkor van esélyünk arra, hogy visszanézve meglássuk a jót is, a szerethetőt, azt, amire építkezni lehet. Hogy vissza tudjunk menni gyerekkorunk színhelyére, hamis nosztalgia és sértett büszkeség nélkül; hogy képesek legyünk, ha szeretettel nem is, legalább elfogadással tekinteni a múltunkat megkeserítőkre, hogy önmagunk előtt is vállaljuk, honnan jöttünk és mivé lettünk. Hogy a múlt többé ne legyen szégyellnivaló titok és ne váljon hamis önérzet talapzatává sem – egyszerűen az legyen, ami: múlt.

Rose útja az önelfogadáshoz, a múltja elfogadásához, a tanulási folyamata megértéséhez rossz és még rosszabb kapcsolatokon, csalódásokon, szexuális kicsapongásokon, pályamódosításokon és meghiúsult menekülési kísérleteken keresztül vezet: hogy aztán visszakanyarodjon oda, ahonnan elindult. Munro mesterien ábrázolja e fejlődés ívét: a koszos kis kolduslány gyönyörű nővé érik, majd sebzett fúria lesz, hogy aztán ő maga sebezzen, tépjen, gyilkoljon a felszabadulás útján, végül megbékéljen és képes legyen szeretetet adni és elfogadni. Hogy képes legyen elfogadni önmagát – hibáival, kudarcaival, sérüléseivel együtt. S hogy képes legyen végre valóban megélni az életet, anélkül, hogy minden momentumára ráaggatná a súlyt, hogy mind távolabb kell vinnie a kolduslánytól. Akit valójában már oly régen maga mögött hagyott…

Kiadó: Park

Fordító: Lukács Laura

Elena Ferrante: Az elvesztett gyerek története

„A könyvem nem tetszett neki, keményen leszólta, amivel nagyon megbántott, igaz, ez volt az egyik ritka alkalom, amikor őt is sírni láttam. Most már nem haragudtam rá becsmérlő szavaiért, sőt, örömmel töltött el, hogy tévedett. Gyerekkorunk óta felnéztem rá, és most végre nem nyomott a tekintélye súlya. Különbözünk: ő nem én, és én nem vagyok ő.  Megvagyok a véleménye nélkül, megvan a saját véleményem. Erőt éreztem magamban: nem áldozata vagyok az eredetemnek, hanem hatalmam van felette, képes vagyok formát adni neki, újrateremteni, és megváltani saját magam, Lilát és a többieket. Ami mostanáig húzott le a mélybe, az mostantól anyag, amely révén magasba emelkedhetem.”

Ha az első rész untatott, a második végletekig felbosszantott, a harmadik pedig ennyire magával ragadott, a befejezéstől nem várok kevesebbet, mint mindezek szintézisét, olyan tűzijátékot, amit még nem olvastam, az elmúlt évek tán legfontosabb női regényfolyamának méltó lezárását – írtam nem is olyan régen a Nápolyi regények tetralógia harmadik része kapcsán. Nos, Elena Ferrante méltán világhírű és a magyar olvasókat is egyöntetűen elbűvölő regényfolyama véget ért, a nápolyi briliáns barátnők, Lila és Elena öregen, számos csalódással a hátuk mögött, saját játszmáikba beleőrülve búcsúznak az olvasóktól – már csak az a kérdés, az olvasó vajon csalódással csukja-e be az utolsó könyvet? Igen is meg nem is. Valljuk be: túlzottak voltak az elvárásaim a harmadik rész után – ritka az, nem hogy egy sorozatban, de egy életművön belül is, hogy egy írónak sikerüljön megismételni azt a hatást, amit az Aki megszökik és aki marad kiváltott belőlem. Másrészt viszont: a vég a maga módján csodálatos, és bár a kötet összességében többször bosszantott, mint nem, Ferrante gyönyörű lezárást adott nem csak a két barátnő történetének, hanem annak az ívnek is, amit ezek az elbeszélések húznak.

Valahol ez a csoda: a négy különböző kort bemutató kötet négy teljesen különböző elbeszélésmódot alkalmaz, ami csak most, az utolsó után kristályosodik ki. Az első rész a gyermekkoré, egyszerű, drámai, szinte mesés próza, klasszikus lányregényeket idéző fordulatokkal, konfliktusokkal, gyermeki tragédiákkal. A második rész a kamaszkor és a fiatal felnőttkor regénye, csupa düh, feszültség, elsietett döntések, meggondolatlanul bevágott ajtók, szenvedélyes szerelem, szenvedélyes kitörni vágyás jellemzi – az elbeszélést is szétfeszíti az indulat, hirtelen, csapongó, szélsőséges. A harmadik rész a felnőttkoré, házasság, gyerekek, önérvényesítés, útkeresés, szakmai sikerek, kapcsolati válságok és önmagunk megkérdőjelezése fémjelzi – a próza egyre elmélkedőbb, ahogy a döntések egyre komplikáltabbak, ahogy az önismeret mélyül, ahogy a rossz döntések egyre nagyobb súllyal bírnak. A negyedik rész immáron az érett felnőttkoré és az időskoré, minden lassabb, a kitörni vágyás helyét átveszi a nosztalgia, a múlt történései újra meg újra más fénytörésbe kerülnek, ahogy másképp emlékszünk vissza rájuk, minden döntést százszor átrágunk, minden apróságnak már-már gyermeki módon túlzott jelentőséget tulajdonítunk: a próza visszatalál az első rész klasszikus elbeszéléséhez, a kísérletezés már a múlté, ahogy hősienk, úgy az író is megnyugszik az ismerős bizonyosságban.

Elena is visszatér. Először csak Nápolyba, az előző részben kézen fogott ifjúkori szerelem, Nino oldalán – maga mögött hagyva férjet, karriert, azt az új közeget, amiért előtte foggal-körömmel harcolt. Maga mögött hagyva az új Elenát, aki kitört Lila bűvköréből, aki ledobta magáról a „Lila Cerullo briliáns barátnője” címkét, aki újrafogalmazta önmagát Lila nélkül, Nápoly nélkül, a telep nélkül. Elena visszatér. Bizonyos szempontból önmagához, ami egyszerre bosszantó és méltánylandó. Hisz az előkelő milánói professzorfeleség szerepe is csupán magára erőltetett szerep volt – éppúgy nem Elenáról szólt, ahogy a briliáns barátnő szerepe sem. Ahogy erőszakkal szakította ki magát a telepről, úgy erőszakkal szakítja ki magát a házasságából is – hogy megtalálja valódi önmagát. Ám egészen addig, amíg el nem veszti újra a lába alól a talajt, ez nem sikerülhet. Elena igazi tragédiája, hogy - noha kétségkívül okos, érzékeny, remek író és remek emberismerő - újra meg újra függőségi viszonyokba menekül: Lilával, a férjével, Ninoval. Csak amikor képes elhagyni Ninot és egyedül, három gyerekkel a hátán, az összes kudarcával és sikerével képes visszamenni a telepre és már nem a telep ellenében, Lila ellenében, Nino ellenében meghatározni önmagát, hanem minden átélt tapasztalat szintéziseként tekinteni a frissen megszülető új Elenára, akkor mondhatja ki, hogy már nem a gyermekkori telep eszméjének foglya. Amikor vissza tud térni, anélkül, hogy a telep lerántaná, akkor szabadul valójában a hatása alól.

Mégis: élete tán legnagyobb hibája, hogy visszatér. Lilához. Hogy lányait is visszaviszi oda, hozzá, Lila mételyező személyiségének bűvkörébe. Mert Lila méreg. Fúria, aki hiába halmoz sikert sikerre, nem képes egy percre sem elszakadni a gyerekkortól, aki hiába hagyhatná már rég maga mögött Nápolyt, nem képes kitekinteni saját kis birodalma határain túlra, aki életét áldozza arra, hogy átvegye a telep feletti uralmat a Solara testvérektől, s közben elfelejt – élni. Lila sikere telepi siker és a kudarca is telepi kudarc – írtam korábban, és ez ismétlődik újra meg újra. A gyűlölt Solarák pénzéből épít vállalkozást, az ő hátukon lépdel egyre magasabbra, miközben csak a bosszúvágy élteti – évtizedes sérelmekért állna bosszút, s közben elveszti maradék emberségét, feláldozva azokat, akik a legfontosabbak voltak számára. S amikor már azt hisszük, nem árthat többet, és neki sem árthatnak többet, bekövetkezik a felfoghatatlan – és Lila újfent aláhull a telep mocskába.

Hiába ér össze az életük újra, hiába szülnek szinte egyszerre kislányokat, hiába elevenítik fel a régi barátságot, hiába költöznek egymás szomszédságába, Elena és Lila élete már soha nem lesz ugyanaz – az egyik felemelkedett, a másik elsüllyedt a mocsárban. Elena ereje és Lila tragédiája: egymás komplementerei ők, a briliáns barátnők, akik soha nem tudták megbocsátani a másiknak egy percre sem, ha az valamiben jobbnak bizonyult. Elena sikeres íróként is attól retteg, hogy Lila egész pályáját megsemmisíti, és leleplezi, hogy csak az ő kevésbé tehetséges árnyéka; Lila pedig soha nem tudja megemészteni, hogy Elena nem csak elhagyta, de fel is használta a gyermekkorukat. Hogy amibe ő belehalt, abból a másik építkezni tudott. Egészen le, a kezdetekig, az elveszett babák történetéig.

Két pincébe dobott játékbaba – így kezdődött. Egy elvesztett gyermekkel végződött. Ferrante gonosz játékot űz, amikor Elena bőrébe bújva összeköti a babák gyermeki drámáját az eltűnt kislány valós tragédiájával; az utolsó lapokig nem is hisszük, mennyire. Hisz ha a babák eltűnése előrevetíti az Elena babájának nevét viselő kislány eltűnését, akkor miféle fénytörésbe kerül a babák előkerülése? Micsoda gonoszság, micsoda önsorsrontás, micsoda elképzelhetetlen sötétség lappang a mélyben? Meddig terjed Lila őrülete? És meddig az önáltatása, hogy ő teremtette a briliáns barátnőt? Vagy épp ellenkezőleg: végre, a babák előkerültével, végre felszabadulhatnak az évtizedes átok alól? Fellélegezhet-e az olvasó és elengedheti-e két hibát hibára halmozó szerencsétlen nő kezét? Megnyugvásra lelnek-e valaha?

„Azt szerettem volna, hogy megálljon előttem, és gunyoros modorában megkérdezze: na, hogy tetszik az ajándékom? De nem jött, nem kérdezett, és én sírva fakadtam. Tessék! Ezt művelte! Már a kezdet kezdetén, barátságunk hajnalán megtévesztett, s azóta dróton rángatott. Egész életünkben mást sem csinált, csak a maga üdvtörténetét mesélte, az én bőrömbe bújva, az én életemet élve.

De lehet, hogy nem is így van. Lehet, hogy az évtizedek mélyéről Torinóba röppenő két baba csak annyit jelent, hogy Lila él, jól van, szeret engem, átszakítja végre a gátakat, és körülnéz a világban, amely éppolyan kicsi lett, mint az ő világa, és öregségére új igazságokat felismerve éli majd az életét, úgy, ahogy fiatalon nem élhetett.”

Kiadó: Park

Fordító: Verseghi Anna

Donna Tartt: A kis barát

„Később, amikor Harriet erre a napra gondolt, úgy érezte, ez volt az egyértelműen meghatározható, kikristályosodott, tudományosan megjelölhető pont, ahol élete nyomorúságosra fordult. Sohasem volt éppenséggel boldog vagy elégedett, de az előtte álló különös sötétségre nem készült fel. Egész életében fájdalmasan összerezzen majd a gondolatra, hogy nem volt mersze ott maradni az utolsó délutánra (a legutolsóra!), amikor Ida székének lábánál, fejét az ölébe hajtva ülhetne. Vajon miről beszélnének? Már soha nem tudja meg. Örökre bánni fogja, hogy gyáván megfutamodott, mielőtt Ida utolsó munkanapja véget ért; bánni fogja, hogy furcsa módon valamiképp az egész félreértés az ő hibája volt; örökre bánni fogja, iszonyúan bánni, hogy nem búcsúzott el Idától. De főképp azt fogja bánni, hogy gőgjében nem mondta meg Idának, mennyire szereti. Mérgében és büszkeségében nem fogta fel, hogy soha többé nem látja. Egészen új, ronda élet telepedett Harrietre ott a sötét hallban a telefonasztalnál; és bár akkor újnak érezte, az előtte álló hetekben szörnyűségesen ismerős lett neki.”

Donna Tartt a világirodalom egyik legérdekesebb rejtőzködője – három nagyregényt publikált eddig, átlag tízévente egyet, az első, A titkos történet nem csupán világhírt hozott, de manapság egyre ritkább kultstátusszal ajándékozta, főleg az amerikai bölcsész-egyetemisták körében (nem véletlenül); a harmadik, Az Aranypinty pedig Pulitzer-díjat hozott és a Time magazin listáján a 2014-es év legbefolyásosabbjai közé lőtte szerzőjét (és még a félresikerült hollywoodi adaptáció sem tudott ártani a hírének). A kettő között mondhatni észrevétlenül bújik meg A kis barát – s bár valóban, e mindössze három kötettel is határtalanul gazdag életműben e regény a legkevésbé emlékezetes, borzasztó nagy kár lenne fajsúlyosabb testvérei árnyékában elmenni mellette.

Három kötet után kijelenthető: Donna Tartt életművének középpontjában a felnövés áll. Az a meghatározhatatlan, rejtélyes pont - olykor egy nyár, olykor egy egyetemi kurzus, olykor szó szerint egy pillanat - amelynek során a gyermekből, aki azt hitte, övé lehet a mindenség, felnőtt lesz, aki élethosszig vonszolja maga után elveszett illúziói árnyékát. Az Aranypinty Theo Deckerének életében ez a pont egy robbanás, melyben elveszti édesanyját; A titkos történet Richardja számára az ógörög szak Dionüszosz-kultuszának gyilkosságba forduló rituáléi; A kis barát Harrietjének az a nyár, amikor elhatározza, megkeresi testvére gyilkosát, és bosszút áll rajta.

Illúzióvesztés és bűntudat lesznek Harriet leghűségesebb társai a felnőtté válás útján – a tizenkét éves kislány, aki a végeérhetetlen, forró, poros, unalmas nyári szünetet bosszúhadjárattal töltené ki, hamar rájön: azzal, hogy mindent feláldoz vélt vagy valós sérelmek megtorlásáért, csak saját gyermekkorát teszi tönkre. Már azt, ami még maradt belőle. Amit még nem emésztett fel a körülötte élő felnőttek menekülése saját traumáik elől, félrenézése, ostobasága, mániái. Egy lecsúszott déli család, négy idős hölgy, akik körömszakadtig kapaszkodnak családjuk egykorvolt dicsőségébe; egy tizenkét évvel korábbi tragédia, mely megrengette a család életét; egy anya, aki beleőrült a kilencéves fia meggyilkolása feletti bánatba és képtelen nevelni másik két gyermekét; egy apa, aki inkább elmenekült a tragédia elől és egy másik városban kezdett titkon új életet – ők veszik körül Harriettet.

Harriettet, aki kisbaba volt, amikor bátyját, Robint felakasztva találták a család kertjében és aki egész életében meg akarta ismerni a báty életét és halálát – de senki nem beszél róla. A felderítetlen gyilkosság és a feldolgozatlan trauma elől a Cleve család a hallgatásba menekül – az egyébként mindent erős kézzel irányító, zsarnoki nagymama inkább nem megy lánya házába, csak hogy ne kelljen szembesülnie azzal, hogy az asszony beleőrült a veszteségbe és képtelen ellátni másik két gyermekét; a nővér, aki négyévesen talán látta a tragédiát, talán nem, úgy tesz, mintha sosem lett volna bátyja, de mániásan ragaszkodik Robin egykori macskájához; a városka lakói csavargókra terelik a gyanút, nehogy szembesülni kelljen azzal: esetleg közülük került ki a gyilkos.

Harriet pedig addig unatkozik (hisz mi mást is tehetne egy kislány, akivel senki nem foglalkozik, egy végeérhetetlen nyáron?), amíg el nem határozza: majd ő felderíti a rejtélyt és véres bosszút áll a gyilkoson. A kalandregények és Houdini bűvöletében élő, örökké bajba keveredő kis vakarcs talál is magának ideális gyanúsítottat, és megkezdődik a hajsza – melynek végére Harriet kényszerűen rájön: az élet nem kalandregény, a gyilkosság nem játék és azért elég ritkán fordul elő, hogy tizenkét évesek sikerrel álljanak bosszút droggal kereskedő, fegyverrel hadonászó rosszfiúkon. Kegyetlen felnövéstörténet ez, néhány iszonytató pofonnal és megbocsáthatatlan bűnökkel – épp olyan kegyetlen, mint a gyerekgyilkosság, ami a lavinát elindította, vagy mint az őrületbe kergető forró déli nyár egy lerobbant lakókocsiparkban, melynek mocskát nem könnyen feledjük.

Tartt legnagyobb erőssége e felnőtté válásról szóló gonosz mesékben az atmoszféra: úgy húz be saját világába, hogy olykor szinte erővel kell kiszakadni belőle és folytatni saját, huszonegyedik századi városi életünket. Minden lépéssel tovább süllyedünk Mississippi kígyóktól hemzsegő mocsaraiba, szánkban érezzük a víztározó poshadt vizének gyomorforgató szagát, látomásaink támadnak a szereplők által fogyasztott metamfetamintól, vándorprédikátorok kígyóit látjuk a szobánk sarkában tekeregni. Undorít ez a világ, a nagymúltú családoknál éhbérért dolgozó fekete szolgákkal, kik tán az egyetlenek, akik törődnek e család gyermekeivel, s akiket mégis egy szó nélkül dobnak utcára; a városszéli lakókocsiparkokban tengődő, kocsmázó, börtönből ki-be mászkáló, kilátástalanságukat drogba és kegyetlenkedésbe fojtó, polgárháborús gyűlölködéseket dédelgető fehérszegényekkel; a bibliatábor képmutatásával és a tizenkét éves gyerekek egymást kínzásaival; a békés egymás mellett élést ellehetetlenítő társadalmi feszültséggel, álságossággal, a félig múltban rekedt, félig jövőbe tekintő, a mában élni képtelen közösségével. Undorít, mégis falom minden sorát, képtelen vagyok elszakadni tőle, minden apró információmorzsáért odaadnám a fél karom, a végtelenségig olvasnék az Istencsapásról (micsoda név egy déli udvarháznak!), Cleve bíró négy lányának mindennapjairól, Allison első szerelméről, mely tán képes lesz kibillenteni őt a fivére meggyilkolása óta tartó letargiából.

Vékony jégen egyensúlyoz A kis barát, akárcsak Az Aranypinty: könnyű túlírtnak érezni, a cselekmény feszessége olykor hagy maga után kívánnivalót, előfordul, hogy úgy érezzük, kétszáz oldalon át nem történik semmi – valójában megtörténik minden. Ami csak egy gyerekkel megtörténhet. Minden egyes kígyó vájta ösvény, minden ránc az ágytakarón, melyet az imádott házvezető utoljára vetett be, minden víz alatt töltött másodperc, mellyel Houdini rekordjára törünk megkapja azt a jelentőséget, amit egy tizenkét éves fejében betölt. Donna Tartt az apró részletek királynője – ezúttal e részleteket csak még inkább felértékeli a gyermeki szemszög. Gyönyörű, aprólékos, zsigerekig ható műalkotás A kis barát – lassan, aprólékosan kell befogadni is, ízlelgetve minden tökéletesre csiszolt mondatát, hagyni, hogy minden részlet megkapja azt a jelentőséget az olvasóban is, amit betöltött Harriet kis fejében. S hogy végső soron nem is a bosszúról szól, ahogy a borító állítja? Dehogyisnem… Minden egyes sora a bosszú hiábavalóságáról regél. És arról, hogy csak magunknak ártunk, ha hagyjuk, hogy életünket a traumáink, tragédiáink, bosszúvágyunk határozza meg.

Kiadó: Park

Fordító: Kada Júlia

Margareta Magnusson: Végső rendrakás svéd módra

Se szeri, se száma manapság a skandináv életmódkönyveknek – a Hyggével kezdődő divathullám máig nem akar lecsengeni, ami tán nem is baj: ugyan vallom, hogy egy Hyggétől senki nem lesz sem kiegyensúlyozottabb, sem boldogabb, sem skandinávabb a skandinávoknál, bármit sugalljon a marketing; abban is biztos vagyok, hogy bőven lenne mit tanulnunk északi felebarátaink hozzáállásából. Persze továbbra is lehet mutogatni az életszínvonalra, a szociális hálóra, az alapjövedelemre, meg amire még akarunk, mindettől független a tény: ugyan rohadt sok vodkával, de mégiscsak képesek megőrizni az életkedvüket akkor is, amikor a napsütéses órák száma alulról sem közelíti a szükséges minimumot. Nekünk ez napsütéssel és pálinkával se megy, szóval nyugodtan szánhatunk rá pár órát, hogy megnézzük, hogy csinálják.

Fent említett divathullám legújabb darabja a saját bevallása szerint „nyolcvan és a halál közt” járó svéd festőművész, Margareta Magnusson Végső rendrakás svéd módra című kötete. Magnusson nem író, csupán egy műkedvelő nagymama, ami meg is látszik – könyve jórészt sztorizgatás és praktikus tanácsok gyűjteménye. Ugyan alig száznegyven szellős oldal, mégis ráfért volna még egy kis húzás – mondjuk akkor már bajosan lehetett volna könyvként eladni, egyébként meg ne gonoszkodjunk: teljesen élvezetesen ír a hölgy és akkor is jól szórakoztam rajta, ha olykor ismételte önmagát. A címről egyébként könnyen asszociálhatunk Marie Kondo szintén divatteremtő opuszaira – nos, minden hozzám hasonló anti-minimalistát megnyugtatok, köze nincs hozzá.

Magnusson könyve nem elsősorban magáról a rendrakásról szól, pláne nem arról, hogy mondvacsinált számok és mutatók mentén hajigáljuk ki mindazt, amit valami épp aktuális divatirányzat feleslegesnek vél – sokkal inkább a halálra való készülésről, az emlékekről és azok méltó helyen kezeléséről, szeretteink fájdalmas kötelességeinek megkönnyítéséről (mondjuk szerintem ez ilyen formán lehetetlen) és arról, hogy gondolkozzunk el azon, mit is akarunk tárgyak szintjén magunk mögött hagyni. Mert hát akármekkora közhely, sajnos igaz: mind meghalunk. Ami azt is jelenti, hogy halálunk után valakinek el kell takarítani utánunk a szemetet. Igen, szemetet – mert bármennyire ragaszkodunk szeretett tárgyainkhoz, könyveinkhez, emlékeinkhez, sokkal nagyobb esélye van annak, hogy ezek bárki más szemében feleslegesek, mint az ellenkezőjének. Aki szembesült már azzal, milyen embert próbáló munka egy elhunyt szerettünk után eltakarítani mindazt, ami körülvette, tudja. Aki nem, egyszer majd úgyis megtudja.

No de miért is foglalkozzunk mi a halállal? Az nem olyasmi, ami mindig csak mással esik meg? Hát, nem. Joggal merülhet fel a kérdés, minek olvasom én (vagy olvassa bárki) harmincasként e könyvet, amit szerzője is idősebb, a halál közelségével szembenéző olvasóknak írt. Miért is? Tán mert az elmúlt pár évben ért pár pofon, ami átformálta a halálról való gondolkodásom. Hozzám túl közel állókat vesztettem el túlságosan váratlanul és szembesültem azzal, hogy aki a legfontosabb sem sérthetetlen. Gondolkodom az elmúláson, készülök arra, hogy bármelyikünket bármikor érheti bármi és azzal aztán kezdeni kell valamit annak, aki itt marad. Furcsa? Itthon mindenképpen. Valahogy furcsa és ellentmondásos viszony fűz minket e tájékon a halálhoz: míg a temetkezésre félretett pénz és a sírhely jó előre történő megváltása kötelesség és presztízs például falusi közösségekben, a halálról való őszinte beszéd mikro- és makrotársadalmi szinten is tabu. Mind úgy teszünk, mintha örökké élnénk, aztán roppant mód meglepődünk, amikor a kilencven éves rokon eltávozik. Nem beszélünk sem arról, félünk-e a haláltól, sem arról, mit hagyunk magunk után, mi a szándékunk a tárgyainkkal, milyen temetést szeretnénk – aztán a hátramaradottak vívnak vérre menő csatát egy merőkanál felett, ami így is, úgy is a szemétben végzi majd. Méltatlanul állunk az elmúlásunkhoz, amivel nem csak saját magunkat alázzuk meg, hanem a szeretteinket is kellemetlen helyzetbe sodorjuk.

E tekintetben érdekes igazán Magnusson könyve: mert persze az, hogy a tárgyainktól való méltó búcsú lelki megtisztulást hoz, nem újdonság (minden gardróbselejtezéskor átélhetjük), ahogy az emlékek felidézésének varázsára sem kell külön felhívni a figyelmet (bár hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla – mikor is nézegettünk utoljára régi fényképeket?). Ami viszont új és hasznos, az a svédek hozzáállása a halálhoz és a halálra való készüléshez. Persze erre is van szavuk: döstädning – a dö annyit tesz, halál, a städning pedig takarítás. A svéd kifejezés azt jelenti, hogy a felesleges dolgokat kidobjuk, a házunkat pedig szépen rendbe tesszük, amikor úgy érezzük, hamarosan elhagyjuk a földi létet. A végső takarítás folyamata akár évekig eltarthat – lesz fázisa, amin átszáguldunk és lesz, amivel hosszú hónapokig szüttyögünk. De elkezdeni el kell valahol.

S hogy mégis mit ad nekem, aki bár gondolkodom rajta és próbálok egyfajta tudatosságot kialakítani az elmúlással kapcsolatban, azért nem készülök még a halálra? Egy gyökeresen más nézőpontot, mint amit belénk neveltek és amit folyamatosan erőltetnek ránk a médiában, a közbeszédben, a környezetünkben. Azt, hogy ha már egyszer pontosan tudjuk, hogy nem vagyunk örökéletűek (mert hát tudjuk, ugye?), akkor ne is viselkedjünk úgy. Hogy ha eljön az ideje, igenis el kell gondolkodni azon, mi legyen a cuccainkkal, amiket oly nagy szeretettel halmozunk (annál inkább, mert nekünk nincs és nem is lesz gyerekünk – óhatatlan hát elgondolkodni azon is, vajon ki és hogyan takarít utánunk). Hogy azt a töméntelen mennyiségű felesleges izét, amit őrzünk, akár más még hasznosíthatná is – itt befigyel némi szintén trendi ökotudatos vonal is, de ezt ne rójuk fel a szerzőnek, attól, hogy mostanság kezd túlságosan trend lenni, még nem olyan nagy baj, ha valaki figyelembe vesz öko-szempontokat is. Ennek fényében mondjuk vicces, hogy ezt pont egy könyv propagálja, ami olvasás után felkerül egy polcra kétezeregynéhány társa mellé újabb porfogónak (mondjuk ezt már Marie Kondonál se értettem: ha a cél a minimalizmus, mi a fenéért ad ki könyvet, aminek aztán a kidobására szólít fel?) – de ismét csak: ne gonoszkodjunk. Szerethető és érdekes darab ez, percig sem bánom, hogy elolvastam – de nem fogom kincsként őrizni a könyvespolcon. Inkább, Magnusson szellemében, azt hiszem, tovább ajándékozom.

Kiadó: Park

Fordító: Dedinszky Zsófia