2019. május 20., hétfő

Ted Chiang: Kilégzés és más novellák


Aki kicsit jobban ismer, az tudja: imádok lelkesedni. Talán mert a szóban ott van az a természetesen mélyen tudománytalan többlet (mondjuk ki: hiedelem? mítosz? semmiképpen sem valami racionális...), amit nemigen írhatunk le képletekkel, még akkor sem, ha a kipiruló arc hőfok-változása, a csillogó szemekbe toluló többletvér, vagy az elme felfokozott elektromos aktivitása mérhető. Ha most valaki rákötne a megfelelő műszerekre, szerintem biztosan látná azt számokban, ami persze nem az, nem a személyes érintettség kizárólag személyesen átélhető bizonyítéka: a lelkesedésem. A legutóbbi könyvénél a Múzsát hívtam (volna) segítségül, magyarázza már el, hogy lehet valaki egyszerre ennyire idegesítően pontos, hidegfejű, kiszámolt és végiggondolt, szavakból szinte mérnöki szerkezeteket felhúzó logikus és közben mégis az érzelmek néhány szóval való felkavarására képes lélek. A legutóbbi kötet címadó történetét olyannyira imádtam, hogy kijelentettem: eztán Ted Chiangtól mindent ehhez a teljességhez mérek - aztán kézbe vettem a Kilégzést és már az első történetnél teljesen elfelejtettem bármit bármihez méricskélni.

Pedig ez a nyitó történet igen távol áll Ted Chiang alaphangjától (körülbelül zárójelbe is helyezi, hogy van-e neki olyanja), bár a szigorúan kiegyensúlyozott, végiggondolt, általában logikusan egy-egy fontos tényünk vagy hiedelmünk köré épített világok nagyon kevés szóval pontosan elkapott érzékeltetése továbbra is a szerző legfontosabb védjegye. Gyakorlatilag irtózatosan takarékosan létrehozza ugyanazt, amit Gibson például A perifériában. Csak a sokkal több, alapvetően magyarázat nélkül használt új fogalom, lehetőségeinkből következő remekül elnevezett alternatíva helyett (amik aztán a történetben értelmeződnek) megelégszik egy-két új technikai eszközzel, vagy körülménnyel, amit nagyon takarékosan, s mégis megjelenítően ír körül. Szóval ha bor volna, azt mondanám rá: száraz. Pedig ezekben a történetekben tapinthatóan több az empátia, és az értünk érzett aggodalom, mint a korábbi kötetben.

Hiszen a kihalófélben lévő papagájok bölcsessége A Nagy Csendben a miértünk való aggodalom - az aggodalom az értelmes fajért, amelyik a csillagokba hallgatózik, de közben megeszi a bolygóját. Az életörömre nevelő, egy faj kihalására csodálkozó intelligens gépmeséjében, a címadó Kilégzésben is valójában értünk-nekünk szól a fémbe karcoló tű. Mélyen emberi az élet céltalanságával szembesülő Omphalosz hőseinek minden gesztusa - nem beszélve róla, hogy végre teljesen felszabadította bennem az előző kötet leginkább vakarózni késztető meséje, A Pokol, mint Isten hiánya teremte görcsöket. Valamilyen értelemben egymás komplementerei amúgy is - jó látni, hogyan látja Ted Chiang a pontosan megteremtett kétely teremtette bizonyosságot, főleg úgy, hogy ennek illusztrációjául a mese erejéig realitásként kezeli a geocentrikus világképet. Szép és pontos gesztus ez egy olyan írótól, akinek a fantasztikuma amúgy tényleg tudományos.

Érdemes a történetek elolvasása után azonnal hátralapozni, a jegyzetekhez - ahol Neil Gaiman novellásköteteinek módjára (csak utólag) adalékolja az elhangzott mesét - mert képes elmélyíteni ezekkel a hozzáfűzésekkel a beléd ülő benyomásokat. Finom szkepszissel tárja fel az írói szándékot és mégse helyezi vele zárójelbe magát a hatást. Talán mert meghagyja a legtöbb történet keretét valóságosan elfogadható alternatívának, akkor is, ha pusztán gondolatkísérlet, amit olvasunk, mint a Mit várnak tőlünk? rövidkéjében. Ted Chiang tanmeseíró, de a lehető legjobb értelemben. Például a kisregény terjedelmű Szoftveres objektumok életciklusa ívét ha nézem. Tanmese a felelősségvállalásról, intelligens tamagocsikkal (lehet, hogy a fiatalabbak számára már magyarázatra szorul ez a szó? Ted digienteknek hívja őket), iszonyat ügyesen belejátszva egy teljesen valóságos ízű digitális jövőbe. Ami attól valóságos, hogy rásimul a tapasztalatainkra, hogy a vállalatok életciklusa, a platformok avulása, és a rajongás is tényleg ilyen (én ismerek olyanokat, akik egykor úttörő Atari játékokat pakolnak most lelkesedésből PCre). Viszont a történet maga ennél egy vaskos réteggel több: álmodozásról és szerelemről, halogatásról és a megragadható alkalmakról, s végül áldozathozatalról is szól; mégpedig az alaprétegével azonos szinten. Végül: valójában a szeretetről és a szülői felelősségről. Azért nem tudok túl sok olyan fantáziamesélőt, aki ilyen gátlástalanul szépírt ebben a zsánerben - tényleg Bradbury jut az eszembe, meg az ő emberszenvedélye...

Merthogy Ted Chiang szerintem ugyanúgy emberszenvedély-beteg, mint örök kedvencem, a Nagy Öreg. Általában szigorúbban szerkeszt, szinte ékszerész módjára végletekig csiszol. De ebben a kötetben megmutatta, tud ő hangokon játszani, ha úgy igényli a mese. Erről viszont már csak a részletekbe nyúlkálva beszélnék - eddig tartott az ajánló, innen a kibeszélő jön...

2019. május 16., csütörtök

Egy nap – film


Anna negyvenes, háromgyerekes nyelvtanárnő. Egész nap rohan, reggel próbálja rávenni a legnagyobbat hogy keljen fel, menjen iskolába, és lehetőleg ma ne hagyja bent a tornacuccát a suliban; alkudozik a középsővel, az egyetlen lánnyal, hogy milyen ruhát adjon rá az oviba; örül, ha a kicsi, a még bölcsis átalussza, amíg a nagyobbakkal vív. Aztán reggeli, kinek-kinek a saját dilije, amíg Anna uzsit készít, apuka próbálja féken tartani a hármasfogatot, hogy ne szedjék szét az asztalt; majd indulás oviba-suliba-bölcsibe. Alkudozás hogy ki kiért hova megy és melyik gyereket melyik szülő viszi melyik edzésre, különórára. Közben a mosogató időtlen idők óta folyik, a háztartási pénz fogytán, a nagymamától kell megint szívességet kérni, a munka egyszerre kikapcsolódás, megélhetés és nyomasztó teher, a háttérben pedig húzódik a dráma: ez a házasság a széthullás szélén áll. De megengedheti-e magának Anna, hogy széthulljon?

Szilágyi Zsófia Cannes-ban díjazott első nagyjátékfilmjében a hétköznapiságot varázsolja félelmetessé. Azzal, hogy fikarcnyi engedményt sem tesz a hatásvadászatnak, a fikciónak, hogy nem hajlandó elemelni Anna drámáját a mindennapjainktól, pont azzal szembesít, amivel nem szeretjük, ha szembesítenek minket: hogy mennyi Anna él körülöttünk. Hogy mi is lehetünk Annák. Hogy valójában számos alkalommal már most Annák vagyunk. És e tekintetben tök mindegy, van-e gyerekünk, vagy sem: ugyan a film egyértelműen egy túlhajszolt anyáról szól, a „túlhajszoltanyaságnak” minden gyötrelmét és szépségét bemutatva, bántó leegyszerűsítés azt gondolni, hogy csak az anyákról szól. Mert ott vagyunk benne mind, a rohanásaink, szőnyeg alá söpréseink, félrenézéseink, jóindulatba csomagolt értetlenkedéseink. Ahogy a nagymama következetesen nem látja meg, hogy itt nagyobb baj van annál, hogy Anna fáradt, Szabolcsot meg nyomasztja a legújabb munkahelyi ügye és kedvesen felajánlja, hogy menjenek el valahova kettesben, addig ő vigyáz a kicsikre – ugyan melyik nagymama hajlandó meglátni, hogy fiacskája félrelép? Ahogy a jó szándékú kolléga-barát az ebédnél félig viccesen, félig komolyan Anna képébe mondja: szinte engedélyt adtál rá – mert van az a pont, ami után már a barátok szavai is elfogynak és inkább elvicceljük a másik tragédiáját.


Mert ennek az egy napnak a hátterében végig ott húzódik a dráma: Szabolcs épp félrelép, a feleség egykori barátnőjével, Gabival, aki a nyitányban kedvesen közli Annával, „nem is tudom hogy vagyunk képesek ezt megtenni veled” – hát hogy… Létezik-e ennél közhelyesebb társadalmi minta? A feleség túlhajszolt, fáradt, valamelyik gyerek örökké beteg, az anyósnak százezrekkel tartozunk, naná, hogy aki lát bármerre kiutat, menekülne. No nem el, elvégre szereti ő a családját, csak egy kis levegőt venni. Hogy többnyire a férj az, aki menekülhet, nyilván az évszázados társadalmi szerepek eredménye – és nem kell hozzá feltétlen eleve determináltan hűtlen seggfejnek lenni. Szabolcs sem az, és ez a forgatókönyv mértéktartását dicséri – csak egy szerepeiben bizonytalan pasi, aki nem tudja hogy kezelni azt, hogy apaként-családfenntartóként-férjként valójában csődöt mondott. A film nagy erénye, hogy nem csinál ebből sem drámát – hisz Anna sem engedheti meg magának a drámát. Két rohanás közt, két különórára való beesés közt próbál telefonon beszélni a férjével, de hiába. Aztán menni kell a gyerekért, aki előtt nem eshet szét.

Minimalista eszközökkel elbeszélt hétköznapi történet ez – ilyesformán a legtöbbet a színészeire bízza. Ez a film Szamosi Zsófia filmje, gyakorlatilag minden jelenetben benne van, minden rezdülését veszi a kamera, az egész történet, a három gyerekkel, a házasság lassú felemésztődésével, az egyre terhesebbé váló mókuskerékkel ott van az arcára írva. Néha legszívesebben megráznánk, hogy álljon már kicsit a sarkára, de aztán bekúszik a képbe az egyik gyerek és tudjuk, hogy nem lehet, anyunak összeszedettnek kell maradni, csak az a ránc mélyül a homlokán. Aztán amikor kitör, amikor a bunkó autós leszarosgyerekezi a legnagyobbat, már vele együtt ütnénk szájba – akkor is, ha nincs gyerekünk, akkor is, ha történetesen neki van igaza.


És mennyi minden maradt még ott ebben a napban – mennyi minden van, ami nem fér bele egy átlagos hétköznapunkba. A gyerekek kis magándrámái: a nagyfiú, akivel nem akarnak barátkozni a suliban, aki mindenét elhagyja, akire nem figyel oda soha egyik szülője sem, pedig tán nem kéne neki más, mint hogy egyszer végighallgassák, amit a fekete lyukakról regél; a kislány, aki a nagyi szerint hiperaktív, de lehet hogy csak foglalkozást igényelne; a kicsi, aki perszehogy belázasodik a nap végére. Az a fránya csöpögő mosogató; az akciós májkrém a közértben; a kérdés, hogy miért nem tud megélni egy kétkeresős (ámde nem túlfizetett pozíciókban dolgozó) középosztálybelinek számító (legalábbis a hazug statisztikák szerint) család három gyerekkel, hitellel, különórák hadával manapság e vidéken? Ne fordítsuk el a fejünket – nem mindig tud. Van ilyen. Több, mint gondolnánk. Csak ez nem fér bele a filterezett insta-posztok világába. De amikor a trendi IKEA-konyhabútorból kikandikál a műanyag vödör, mert nincs pénz vízvezetékszerelőre, az pont azért hat zsigerileg, mert minden második otthonban ott egy ilyen „műanyag vödör”. A zárójelenet zsenialitását is épp ez adja – hogy sokkal több Anna van bennünk-körülöttünk, mint ahánnyal jólesik szembesülni. Jól tennénk, ha észrevennénk azokat, akik szép lassan felemésztődnek, mert nem tudnak hova bújni a látszólag oly sima mindennapok nyomása elől…



2019. május 13., hétfő

"Selymeim" - Beate S. Lech és Palya Bea, Művészetek Palotája



Szoktam morfondírozni rajta, mert viszonylag sokszor játsszuk itthon, a magunk örömére a dalokat... és amikor éppen nem dúdolom vele az ismerős, sokszor hallott albumokról az ismerős, sokszor vele együtt dúdolt nótákat, akkor szoktam rajta morfondírozni. Nagyon boldog voltam, látva, milyen varázslatos tapasztalatokkal ajándékozta az anyaság, s hogy ezek hogy merültek zenébe. Valahol tudatossá tett benne sokat abból, amit (talán) minden nő tud, de (talán) szembe nem nézne vele – vagy (talán) így nem merne-tudna beszélni róla. A talányról, ami a nő - írtam, a Mayra Andradéval közös selyemsimogatás után. Látom azt is, hogyan lubickol a megtalált egyensúlyban, ahogy a játszótársak jazzba hajló, remek alapjaira énekeli az alapvetően még mindig népdal-ihletett, de eltéveszthetetlenül Palya Beásan saját szövegű, dallamvilágú tapasztalatait. De most, hogy a fülünk hallatára a Beady Belle-lel közös Selymeim estet készítették elő, Bea, és a játszótársak, még feltűnőbb volt: amíg a szövegekben hallatlanul intim, védtelenségig meztelen, addig a zenében nagyon "beérkezett" ez az anyag. Szeretem. Minden porcikáját. Csak valahol az én fülemben egyikből sem lesz olyan fülbe simuló durranás, mint a Szabadon. A fene a jó dolgomat, tudom... De nagyon várom, hogy Bea újra (sokadszorra) megújuljon a zenében is.

Ami amúgy a játszótársak tekintetében valamilyen szinten megtörtént. Az örök vagabund pikulás (az általam nagyra becsült) Szokolay Dongó Balázs, meg az oud színeit makacsul bármibe csavaró (általam igen szeretett) Gerzson János, és a doboknál a többieket példás alázattal szolgáló Czirják Tamás mellé a bőgőnél Orbán György tette a dolgát, és Lisztes Jenő pakolt egy eddig nem szokott réteget ebbe a közösbe a cimbalommal. Izgi lesz ez...  hiszen már az. Valójában megint nagyon szerettem ezt az előkészítő, hangoló szakaszt, a Selymeim koncertsorozat szokásos felépítésében, hogy aztán (erős váltással az eddigi, mediterránumból és a Zöld-foki szigetekről érkező inspirátorokhoz képest) színpadra álljon a vendég: Beate S. Lech és a Beady Belle.  


Ahogy Bea fogalmazott: olyan vendégeket hív, akiknek az életét köszönheti, akik simogatták, elringatták, vagy felébresztették rossz álmaiból. Ő mesélt róla egyebütt, hogyan segítette át a válása nehéz folyamatán Beate és hihetetlenül gazdag dalvilága. Ami nagyon sokban rokon amúgy Beáéval - ami a szövegek kíméletlen, szókimondó bátorságát illeti. Beate S. Lech a zenekarával alaposan felkavarta az egyébként állóvíznek amúgy sem tekinthető skandináv jazzéletet - dalszerzőként eszelősen sokféle hatást ötvöz egyébként eléggé könnyen gördülő, dallamos, olykor kifejezetten mozgásra ingerlő dalokba. A hangja elképesztő, ha anélkül hallod, hogy látnád ezt a törékeny aprócska nőt, biztos, hogy nem ilyennek képzeled. Nem hallgattam korábban, készületlenül is ért - Sade jutott az eszembe róla, meg az ő mixei. Jazz, pop, soul, country - meg groove, meg a basszus puttyogásában a funky... Az ezerféle hatásból aztán egy amúgy igen jól felismerhető, erős sajátvilág keveredik.

Most is, miközben ezeket a sorokat írom, ezt az ezer színnel gazdag zenét hallgatom. Odagondolva az élő produkcióra, a billentyűs Bugge Wesseltoft elröppenései jutnak az eszembe - mert ezek a sokszínűségük ellenére amúgy szigorúan komponált zenék az ő koncerten gazdagabb játékát leszámítva nagyon fegyelmezetten állnak össze. Ami nem is csoda: a felvételek is pont elég réteggel bírnak, nagyon finoman interpretálják őket élőben. A felvételekhez képest feltűnt még egy nagyon érdekes különbség, amit a sokáig legfontosabb zenésztárstól (és férjtől!), Marius Reksjo-től való válás hozott magával: ez az énekhang most az előadásban is jobban egyedül volt, a basszusgitár nem dédelgette úgy körül, mint anno a felvételeken a nagybőgő. Azért abban van valami frenetikus, amikor egy előadás így hordozza magán az énekese élethelyzetét...

Hogy aztán a közös dalolásban ezt a dédelgetést megtegye a vendég Beával a miénk. A Closer  alatt angyal szállt át a termen. Valami olyat kaptunk megint, amit nem hiszem, hogy valaha is meg lehetne ismételni. Palya Bea magyar szöveget fordított-írt ehhez a dalhoz, ez a duett az összes hangszeres finom odatételével kiemelkedett az amúgy erős, szépséges este egészéből.

Mert erős, szépséges este volt ez is - két csodálatos nővel, akik megosztották velünk a fájdalmaikat - hogy ne fájjon a magunké. A Selymeim sorozatában ezek a megszülető közös pillanatok unikálisak - mindig egy amúgy is igen figyelemre méltó, elragadó alaphelyzetet emelnek el. De ezek a kettősök annyira erősek voltak, hogy hazajöttek velünk; felvétel sem kell hozzá - most már pont elég meghallgatnom például ezt a dalt a Beady Belle előadásában, hogy átjárjon. Beate S. Lech volt Bea ötödik vendége és én továbra sem szűnő örömmel várom, kit hív legközelebb a varázslói, inspirátorai, életet mentő selymei közül a MÜPA méltóságteljes tereibe Palya Bea. Mert egyre inkább úgy érzem, ez a tüneményes sorozat olyan kivételes vállalkozás a magyar koncert-palettán, ami akár előre mutató példa is lehetne. Bátorságból, szakmai alázatból és a közönség szeretetéből gyúrt ajándék mindannyiunknak. Várjuk a következőt!

2019. május 9., csütörtök

Bosszúállók - Végjáték - film


Hát itt van, láttuk a minket oly sokszor sikerrel manipuláló Ipari Képelőállító Művek csúcstermékét - kezdeném, de annak fenntartása mellett, hogy amúgy lényegében tényleg valóban ez és ennyi, megint nem lennék igazságos. Egyrészt pontosan tudtuk, mire ülünk be, a maratoni játékidő okán a lehető legkényelmesebb lehetőséget választva (tehát: ne fikázzam...); másrészt ezt a terméket szerintem most nagyon sokaknak sikerült szerethetővé tenni, a filmbe elszórt szeretni való lényegtelenségekkel. És igazságtalan lennék, mert valójában ez a jól kitalált, kipróbált, bevált dramaturgiai elemekkel folyamatosan élő játék ez esetben tényleg elment a műfaji falig - nézőpont kérdése, de talán icipicit tovább is.

Először is vegyük sorra a szeretni való lényegtelenségeket. Hiszen egy akció-blockbuster esetében nem alapvető elvárás, hogy a dizájnosra tervezett ruciban dagadó izmokat (vagy a ruci dagadó gépi izmait...) színészi játék is felülfesse. A Végjáték egyik ereje volt, hogy az összes döntő módon lényeges momentumát tehetséges színészek vezették elő. Akik egymás szemébe nézve képesek voltak átadni nekünk a szituációban dübörgő feszültséget annak valódi mélységeivel. Ennek legszebb példája tényleg Dr. Strange és Vasember összepillantása a csata legforróbb pillanatában - és azért ebben a filmben a színészek elővezettek jó pár ilyet.

Olvastam véleményt halványabb Scarlett Johansonról, meg játékra képtelen CGI Mark Ruffaloról - nos, Natasha pont azt és pont úgy tette, ahogy vártad és mégse vártad tőle - az a szerelem és hála a szemében (hála, hiszen nem ő fog gyászolni...), ott abban a helyzetben telitalálat. És Hulk tényleg megragadta az egyetlen lehetőséget: összebékült a vadállat-énjével és képes volt megmutatni, ez mit is jelent (tüneményes, ahogy a megjátszott dühöngése hiteltelen...). Az sem véletlen, hogy ebben a bejegyzésben döntő helyen rendre nem a színészeket, hanem az általuk formált alakokat emlegetem - érdemes elgondolkodni a tehetséges emberek alázatáról, amikor egy ilyen szerepet ilyen játékhelyzetekben ennyire komolyan, átlényegülésig komolyan vesznek...

Hiszen például nagyon sok rétegben hiteles, ahogy a maradék hősök nagy nehezen újra a játékba vonják a szemtől szemben-vereség legkomolyabb sérültjét: Tony Starkot - az egyetlent amúgy, aki közülük tényleg továbblépett. Az a figura szemszögéből nézve is hiteles, és igen finoman van megmutatva nekünk a tolószékből való esetten szánalmas dührohamtól a felfedezendő, a megoldandó probléma bűvöletébe gátlás nélkül szédülő tudósig - az a jelenet Pepperrel külön ajándék erre az ívre. Úgy, hogy ez valójában gyönyörű feleslegesség az előkészületi fázisban - és szükséges lezárása a Polgárháború összes nyitva hagyott kérdésének.

Hiszen egy blockbusterben a komor, vereség utáni helyzetben eddig csak a Deadpool mert nyersen viccelni - az az ötletparti a kövek körül valahol az összes, addig papos komolysággal előadott jelenet frappáns paródiája is. Thor, mint Lebowsky ügyes húzás, ahogy Racoonnal való akcióba párosítása is - ahogy a szituációt (nemcsak  a szavaival) folyton elügyetlenkedő Hangya bénasága, vagy Kapi, meg Amerika legszebb férfisegge... Nagyon bírtam, hogy ennek az amúgy igen komor alaphangú mesének folyamatosan volt (amúgy a cselekmény szempontjából folyvást szeretni valóan lényegtelen) humora. Ja. Amúgy ha egy szereplő találkozik önmagával, az szívás. Meg egy szokott dramaturgiai fogás remek ágya... Mellesleg azt igazán elárulhatná valaki, milyen anyagból van Thanos kardja, ha odaköszön a csodapajzsnak... mert ez is vicces, csak más értelemben.

Nemrég láttam egy összefoglalót x jelenetről, amit nyugodtan ki lehetett volna hagyni - olyanok csinálták, akiket azt hiszem tényleg csak a dramaturgiai alapréteg (jó és rossz, ütik egymást, rossz győz, jó összelegózza magát, végső csata, katarzis) izgat. Persze van aki a képregényekben is átlapoz oldalakat, ha nincs akció. Nos, ez a film pont attól volt a maratoni játékidő ellenére élvezetesebb, mint a műfajtársai java, mert benne figyeltek ezek a szeretni való feleslegességek. Mint Vasember összes jelenete a leendő apjával (ahol ebbe a fantázia szülte, alternatív ötvenes évekbe mintha belekameózott volna több korba álmodott film szereplője - többek közt A számolás joga memóriamester csaja is). Mint Kapi megidézett liftes jelenete azzal a teljesen helyén való, idióta beköpéssel (a liftben, amit mintha A tél katonájából másoltak volna ki).

Szépen lett lekerekítve, na. Meghatóra, ráadásul - és az ilyenkor szokásos búcsút is feltűnő ízléssel megcsinálva. Itt lépte át a maga műfaji falát. Ezen is túl vagyunk, egy szuperhősfilm nem szokványos értelemben vett bátorságán... de ennyi. Vége van, pápá. Lesz majd néhány előzmény- meg utózmányfilm nyilván, de ezt a folyamot így még egyszer nem teszik le elénk. Vagy ha igen, ennyire már biztosan nem lesz megragadó - hiszen láthattuk: egy ilyen huszon-filmes folyamban már igen feltűnően ki tudnak állni, kapanyélként meredezni a szokott dramaturgiák (hiszen az utolsó sorfilmben, a Marvel kapitányban is ezeket nehezményezték a legtöbben...). Ráadásul eztán nehéz elkerülni a mintha-érzeteket - bár ennek a sorozatnak nem volt egyenletes a színvonala (sőt...) mégis ehhez hasonlítanak majd minden újabb próbálkozást - vagy az SW-hez. Amúgy e tekintetben az a saga is ugyanez a liga (még ha göcsörtösebb is a forgatás-története, és alapjában nem képregény-történetekből hideg szívű producerek és rajongó filmkészítők által ekecsölt, filmszerű pénznyelő automatának indult).

Annak is mindjárt vége, és a Trónok harca is már csak kétrész-életű. Kicsit aggódom magunkért. Az emberiségnek szerintem szüksége van ezekre a folyamatosan álmodható közös álmokra - ha már Jézus nem jön be... Szükségünk van rá, hogy legyen mire várni. Nehogy már pont most, a világvégékkel gusztán eljátszó folytatásos megmenekülés-mesék után gondoljuk egyszerre elegen: láttuk, most már akár vége is lehet a világnak...

God Bless You, Mr. Lee!

2019. május 6., hétfő

Az esszéista Woolf


Tulajdonképpen nem lehetünk teljesen elégedetlenek Virginia Woolf műveinek magyar kiadásával – sokan sokkal rosszabbul jártak, mint ő, neki legalább minden regénye olvasható magyarul. Hogy esszéiből viszont csupán a két önálló kötetben megjelenő nagyesszé, a Saját szoba és a Három adomány, illetve egy gyűjteményes kötet, még a nyolcvanas évekből (A pille halála – ötszáz oldalnyi ízelítő az angolul mintegy ötször ennyit kitevő írásokból), az több mint bosszantó. Súlyos hiány, hisz lehetőséget sem ad a csak magyar nyelven olvasóknak arra, hogy teljes képet alakítsanak ki Virginia Woolf munkásságáról. Persze az esszé manapság nem divat, a könyvkiadás meg kőkemény business, de vajon értelmezhető-e egy olyan szerző munkássága az esszék ismerete nélkül, akit saját korában feledhető regényírónak, ámde az egyik legjelentősebb kortárs esszéistának tartottak? Vajon az a Woolf, akit a regényekből ismerünk, mennyire azonos azzal a Woolffal, akit az esszéi mentén ismert meg a kortárs? Azt már valóban csak halkan merem kérdezni, mégis mit tenne hozzá a teljes megismeréshez a naplók kétezer oldala és a szerző novellái?

Hogy Woolf ennyire termékeny és ily jelentős esszéíró lett, annak persze megvoltak a maga okai. Részben beleszületett, hisz az angol irodalmi és tudományos élet középpontjában nőtt fel, atyja és annak társasága a viktoriánus kor londoni szellemi elitjét alkották, felmenői közt írók, tudósok, újságírók adták egymásnak a kilincset – a korban, melyben Virginia felnőtté érett, a származás és az azzal járó műveltségi előny önmagában predesztinálta arra, hogy ha írni akar, hát írjon a legjelentősebb lapokba. Virginia írni akart. Nem véletlen, hogy míg első regénye 1915-ben, harminchárom éves korában jelent meg, már tíz évvel korábban a legnagyobb angol lapok kritikai rovatába írt. Később az irodalmi újságírás egyszerre volt biztos kereseti forrás és gyógymód, mely két regény közt segített megőrizni a szerző józan eszét. Mindkettőre szüksége volt: házassága a jóformán nincstelen Leonard Woolf-fal, minden öröklött vagyonát felemésztő betegeskedése, eleinte veszteséggel működő kiadójuk szükségessé tette, hogy minden fontot kicsikarjon a rutinújságírásból, amit csak tud; ugyanakkor a depresszióját rendre elmélyítő, személyiséget tépázó pszichologizáló regényei mellett a feszes keretek közt tartott kritika- és esszéírás egy pontig meg tudta akadályozni a szétcsúszást.

Érdekes keretet ad az esszéknek ez a kettős predesztináció – hát még ha mellé tesszük Woolf vállalt félműveltségét, társadalmi kérdésekre adott felforgató válaszait, időnkénti naivitását és a londoni szellemi életben később elfoglalt helyét. A viktoriánus korból indulunk, ahol egy jó házból való úrilány írásait illik megjelentetni, ha már az apja az, aki, de nem illik komolyan venni – és a második világháború előestéjéig jutunk, amikor az immáron saját jogán az angol irodalmi élet középpontjának számító Virginia Woolf szavát akkor is komolyan kell venni, ha (vállaltan) naivan ír, olyasvalamiről, amihez (vállaltan) nem ért. Az esszék hitelét az esszéíró adja – aki úgy építette fel önmagát, hogy módszeresen rombolta le a neki jutatott előnyöket, miközben a viktoriánus szalon helyébe állította saját magát, a Bloomsbury középpontját, az új regény legfőbb teoretikusát, a századelő legérzékenyebb lélekboncolóját. Sokan - és joggal - kritizálták, amiért az elitizmus lerombolása helyett egy másik elitet állított az előző helyébe, mégis: mondanivalója, nyitottsága, tehetsége, soha nem lankadó kíváncsisága és soha el nem fáradó csevegő hangneme miatt nem veszít hiteléből. Woolf soha nem nyilatkoztat ki és nem hisz azoknak, akik a kinyilatkoztatásokban hisznek: tán ez emeli el leginkább az őt megelőző kor nagy esszéíróitól. Sokszor leírta, hogy számottevő hagyományos iskolázottság híján a beszélgetések során magára szedett információkból tanulta a legtöbbet – ezt képezi le esszéiben, melyekben rendre mintha párbeszédet folytatna az olvasóval. Az igazság nem a könyvekben van, hanem az eszmecserében – ekként az esszé akkor jó esszé, ha nem ad kész válaszokat, hanem elgondolkodtat, vitára ingerel.

Ezt teszi A pille halála programadó esszéiben (A ferde torony, A modern próza, Mr. Bennett és Mrs. Brown), ahogy a Saját szoba és a Három adomány nagyesszéiben is. Utóbbi kettő saját korában egyaránt értetlenül fogadott, botrányos, a nagy regényíró feminista elhajlásának tekintett munka; ma már itt-ott megmosolyogtatóan naiv kultúrtörténeti-szociológiai érdekesség inkább. A Saját szoba a nők és a regény viszonyáról, míg a Három adomány a háború elkerülésének lehetséges módjairól ír, a nemek közti neveléstetésbeli egyenlőtlenségek kiindulópontjáról – Woolf mindkét mű esetében pontosan tisztában van vállalása lehetetlenségével és azzal, hogy nem tud konkrét válaszokat adni a felvetett kérdésekre (A nők és a regény viszonya; Hogyan akadályozható meg a háború?), mint ahogy azzal is, hogy magára vonja a kortársak haragját és értetlenkedését, mégis: percig sem tart a polgárpukkasztástól. Tükröt tart az elit elé, melynek maga is része, alakítója, fenntartója, tükröt, ahogy utolsó regénye főszereplője, Miss la Trobe: nézzétek, ezek vagyunk mi. A különbség, amely Woolf és a Bloomsbury vállalását valójában fényévekre távolítja a megelőző kortól valahol e tükörállító gesztusban rejlik: még mindig van egy jól körülhatárolható szellemi elit, de már sajátjáénak érzi a feladatot, hogy lerombolja saját nimbuszát és megkérdőjelezze saját értékeit is. Határterület az övék, egy olyan átmeneti időszak, melynek gyümölcse csak jóval később, a dekonstrukció korszakával érik be, akkor viszont megdöbbentő erejű reneszánszát hozza az írónőnek is, aki maga volt a mindent megkérdőjelezés.

T. S. Eliot, a jó barát és állandó kritikus nekrológjában mindennél pontosabban fogalmazta meg Woolf jelentőségét: „Nagyon jól tudom, hogy a Virginia Woolfot megillető irodalmi-társadalmi jelentőségnek egy olyan társaság volt az alapja, melyet azok, kik csak bizonytalan elképzelésekkel rendelkeztek róla… hajlamosak voltak, talán nem egészen önzetlenül, gúnyolni. Elégséges, ha nem is végső magyarázat erre, hogy ez volt akkor az egyetlen társaság; és azt hiszem, ha nem Virginia Woolf áll a középpontjában, sokkal formátlanabb és periferikusabb marad annál, semhogy a szociológus figyelmére és érdeklődésére számot tarthatna… Virginia nem egy ezoterikus csoport feje volt, hanem a londoni irodalmi életé. Helyzete sajátos körülmények olyan egybeeséséből adódott, melyre soha eddig nem volt példa, s amire véleményem szerint nem is lesz már többé. Fenntartotta a viktoriánus felsőközéposztály kultúrájának tekintélybeli és csodálatra méltó hagyományát – egy olyan helyzetet, melyben a művész nem a magas rangú patrónus szolgája, nem is a plutokrata parazitája és nem is a csőcselék szórakoztatója -, egy olyan helyzetet, melyben a művészet termelője és fogyasztója ugyanazon az emelvényen áll… Virginia Woolf halálával egy kultúrforma pusztult el: aminek bizonyos szempontból ő volt a szimbóluma; de nem lehetne a szimbóluma, ha nem ő lett volna a fenntartója is.”

2019. május 2., csütörtök

Virginia Woolf: Messzeség (2019)


„Az volt a legkülönösebb, hogy nem tudhatta az ember, hova, meg hogyan kéne, és csak követte vakon útját, közben rémesen szenvedett, és mindig csupa felkészületlenség volt, meg ámulás, és sosem tudhatott igazán semmit; egyik dolog a másikhoz vezetett, és mindegyre a semmiből támadt valami, és így érkezett el ez a csend, ez a nyugalom, ez a bizonyosság, és éppen ez a folyamat volt, amire az emberek céloztak, amikor azt mondták: élünk. Talán tudták is ráadásul mind: hová; ahogy ezt most ő is tudta; és nem csupán számára rendeződött valami mintázattá minden, hanem amazok számára is, és ebben a mintázódásban értelem volt és elégülhetés.
Pillanatnyilag úgy eloldozódott mindentől, annyira távol volt bármi igyekezettől is, hogy azt gondolta, akármit elfogad, jöjjön, a legcsekélyebb mértékig sem hökkenti majd semminő forma, ahogyan ez-az következhet. Eljövendő életében ugyan mi aggasztót vagy elképesztőt gyaníthatna? Miért kellene ennek a megvilágosodásnak tőle ismét távoznia? A világ oly hatalmas, pazarul vendégváró, legvégsőjén annyira nem bonyolult.”

Virginia Woolf első regénye, a Messzeség (The Voyage Out) hősnője, Rachel Vinrace gondolatai ezek. Két nappal e felismerés után Rachel trópusi lázzal ágynak esik, majd néhány napra rá meghal. Így végződik a kiutazás, melynek során egy anyátlan, széltől is óvott, a világtól elzárva felnőtt fiatal nő öntudatra ébred, szerelembe esik, helyet talál magának a társaságban, ismeretségeket köt és megalkotja a saját, gyermeteg fogalmait az életről. Halállal. Az író harminchárom éves, amikor a régóta dédelgetett első regény megjelenik – túl számos veszteségen, depresszión, öngyilkossági kísérleten. Az anyátlanul felnőtt, társadalmi helyzete, betegsége, a fiatalságát végigkísérő halálesetek és saját rohamai okán burokban tartott Virginia ekkorra már kinőtte „Sir Leslie Stephen lányának” skatulyáját, termékeny és elismert újságíró, esszéista, a Bloomsbury-kör háziasszonya, oldalán egy támogató férjjel. Mégis: a tán leginkább életrajzi ihletésű főhős útja egyértelműen Virginia útja. Az élet teljességére rácsodálkozó és abba belehaló ifjú nő: az egész életében bipoláris zavarral küzdő szerző, aki minden „rácsodálkozásába”, minden regényébe, minden termékeny időszakába kicsit belehalt. Minden tökéletlensége ellenére mintha a woolfi életmű egyik alaptézise már itt, ebben az első kísérletben is világosan kirajzolódna: nem léphetünk ki úgy az ismeretlenbe, hogy meg ne halna bennünk valami. Mégis: ki kell lépnünk, hisz a stagnálás maga a halál.

Az életmű egészének ismeretében persze az első regény megítélése óhatatlanul más – és más az én privát kis befogadás-történetem is, lévén ez volt az első Woolf regény, melyről írtam itt a blogon. Egyik első posztjaink egyike, még 2008-ból. Az eltelt tizenegy év alatt az írónő szinte minden regényét újraolvastam és egy kivételével mindről írtam is – a Messzeséget valahogy mégis sokáig kerülgettem. Miért? Tán mert - bár nem ezt olvastam először, sőt, mire ezt kiadták, már a legtöbb későbbi művet ismertem - mivel ennek olvasását „dokumentáltam” először, innen tartom számon saját Woolf-reflexióimat? Mert ilyesformán ezzel a legnehezebb újból szembesülnöm: hová jutott a befogadás az eltelt tizenegy év alatt? Mert óhatatlanul szembe kell néznem vele: én hogyan változtam az eltelt idő alatt? Hány ismeretlennel való szembenézésbe haltam bele magam is? Miféle messzeségek-mélységek tárultak fel előttem is?

Ennyi idő után máshová kerülnek a hangsúlyok is. A regény általánosan elfogadott értelmezése adja magát: Rachel kiutazása - előbb a védett, ismert Angliából óceánt átszelve Dél-Amerikába; majd ott a part menti „kis-Angliából” a vad természetbe, az őslakos falu megfigyelésére; a szálló társasági előírások által vezérelt közegéből a szabad ég alatt éjszakázó sátortábor közvetlenségébe - áll a középpontban. Ma már úgy hiszem, nem. A kiutazás, a Jane Austen-i hagyományokra épülő társasági komédia csak a keret, mely lehetőséget ad Woolfnak, hogy elénk tárjon egy sokkal fontosabb utazást: befelé. Rachel jóval nagyobb távolságot tesz meg saját személyisége megismerésében, mint fizikailag.

„Ez az önállóságkép, annak érzete, hogy ő valaki lehet így, konkrétan ez és ez, aki aztán különbözik mind a többiektől, beolvaszthatatlan, mint a tenger vagy a szél, végigfutott Rachel minden idegszálán, és arra a gondolatra, hogy tessék, ő így hát él, rettenetes izgalom fogta el.
- Én lehetek akkor én - dadogta. - Mindenekkel és mindenkivel szemben? Beleértve téged, Dalloway-ékat, Mr. Peppert és apát és a nénikéimet, ezeket is itt? – És kezét végighúzta egy oldalnyi államférfi, katona s egyéb felett.”

Woolf korában és a társadalmi közegben, melyből indult, s melyet épp e regény megjelenésével hagyott végképp maga mögött, az egyéniség volt a legnagyobb szitokszó. Métely, mely megmérgezi a „reggeli kilenckor, ebéd egykor, tea ötkor, vacsora nyolckor” szentségére épülő rendet. Woolf kritikája finom, de félreérthetetlen: egy huszonnégy éves lány, aki felfedezi saját erejét, önálló gondolatai támadnak, érzéseiben nem hallgat a jóakarók tanácsaira, fékezhetetlenül szívná magába a természet, a végtelen ég, a zsongó erdő, a vad hullámok színét-hangját-illatát, aki nem akar mást, csak élvezni hogy ő immáron ő, Rachel, mindentől és mindenkitől függetlenül, aki nem elsősorban jegyesébe szerelmes, hanem az újonnan felfedezett életbe – egy ilyen lány büntetése halál.

Bécsy Ágnes írja kiváló Woolf-monográfiájában: „szándéka szerint a regény célja az volt, hogy az élet hatalmasan izgató zűrzavarának lehető legváltozatosabb és legrendszertelenebb érzését adja, mely zűrzavarnak egy pillanatra a mélyéig hasít egyetlen halál, hogy aztán az egész ugyanúgy folytatódjék tovább – s mindennek a hátterében kitűnjön valami rend és tervszerűség, mely összefogja.” Rachel utazása, felismerései, öntudatra ébredése, jegyessége és halála egyszerre képezi le a zűrzavart és a rendet, a felforgatót és a hagyományost, a váratlant és a kiszámíthatót. Hisz mi a világmindenségben egy fiatal nő, aki alig is tud valamit az életről? Egyszerre minden és semmi. A világ folyása nem áll meg: reggeli kilenckor, ebéd egykor, tea ötkor, vacsora nyolckor. Hogy mi lehetett volna Rachel Vinrace, ha életben marad, sosem tudjuk meg. Ahogy azt sem tudjuk meg soha, mi lehetett volna belőlünk, ha adott pontokon nem arra vezet az utunk, amerre vezetett. Ha nem halunk bele olykor. Ha nem állunk fel újra meg újra, szemben az egész világgal. Virginia Woolf számos halált halt életében – minden halála és talpra állása ott van már ebben az első regényben is. 


Kiadó: Európa
Fordító: Tandori Dezső

2019. április 29., hétfő

Harcsa Veronika - Gyémánt Bálint: Shapeshifter - CD


Nekem Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint duója az első perctől kezdve szívügyem. Talán mert közel ugyanazok a zenei alapok markoltak annak idején nagyot rajtam is, amit Veronika és Bálint inspirációs alapjának tekint. Dédelgetett kedvenceimre csodálkozhattam a feldolgozás-koncertjükön, ahol meglepetésbe csomagolták őket azzal, ahogy minden gátlás nélkül a duó ízvilágába hangolták őket. Lehet, hogy valójában ez a varázslatuk: ez a bátor ízbe hangolás. És mindig picit más ízbe... A párom által sokat hallgatott Harcsa Veronika Quartet engem először a Lámpafény albumával ragadott el, ahogy ott a versekhez ízt találtak - engem Veronika először ezzel a ragyogóan tiszta, verset tisztelő hozzáállással varázsolt el. Onnantól tudtam, hogy nekem őt figyelnem kell, mert minden ízében inspirál. Figyeltünk hát rá, és elmondhatjuk Timivel, hogy jelen voltunk a duó egyik első nyilvános fellépésén, a Nemzeti Galériában. Elmondhatnám, hogy szerettük meg miattuk a Bin Jipet, hogyan kezdtünk odafülelni a különútjaikra is, Veronika brüsszeli kalandjaitól Bálint triójáig (ami épp most alakult át gyökeresen...). De mindezeket elmondtam már, talán túlságosan bőbeszédűen, ahhoz mérve, hogy nem vagyok igazi, tanult zeneértő. De tény, Veronika és Bálint tanította meg nekem, hogy elég lehet a duó, sőt, azt is, hogy mennyire.

Úgyhogy felfokozott kíváncsisággal ültünk be az Opus Jazz Clubba az új lemez bemutató koncertjére; kifejezetten felajzva attól, hogy a nem kicsit ragyogó belga jazzszcéna két kipróbált, világszínvonalú zenészével együtt dolgozott a duó ezen az anyagon. Nicolas Thys, meg a bőgője (Veronika Kris Defoort együttesében ismerte meg) és a teljesen kiszámíthatatlant ritmusba csavargó dobos: Antoine Pierre aztán tényleg további rétegeket segítettek feltárni a duóból, olyan mélységekből csalogatva szöveget és dallamot, ahova maguktól talán csak évek múlva nyúltak volna. S most itt forog (immár csaknem két hónapja) a lejátszóban a CD, és nemigen tudok betelni vele...

Megint visszafogottabb a hangrögzítőre került anyag, világosabbak, szűrtek a szerkezetek a koncert elszabadultságához képest. Ezt szinte minden megjelent anyaguk kapcsán elmondtam már: amit a zenészek itt szelíd stabilitással és nem kevés színnel a behunyt szemünk elé terülő vászonra kennek, azt élőben minden alkalommal hatványra emelik. Az erős szerzőiség maradéktalanul átjön a hordozóról is, de Veronika és Bálint (és Nicolas és Antoine is, nyilván) pontosan jelzik élőben, mit ad mindehhez a személyesség. Ezt a zenét hallgasd és szeresd meg, hallgasd sokszor és szeresd minden fordulatát - de aztán menj el egy koncertre, hogy teljesen új élményként székhez szögezzen. Engem a személyességük mértéke minden alkalommal felkavar! Egyszeri és megismételhetetlen jelenlét - ami tud a közönség jelenlétéről, hiszen neki játszik. Nem a tökéletest keresi (ahogy a felvétel óhatatlanul), hanem a kapcsolatot veled. Gyönyörű gesztus volt, ahogy Veronika a lemezbemutató koncerten elmondta: a tőlünk kapott energiákat is beviszik a stúdióba, a lemez felvételéhez - főleg mivel mi csak visszatükröztük mindazt az izzást, amit valójában négyüktől kaptunk...

Van mit visszatükrözni... Listen to Me Now kéri az első dal. Figyeljen, aki elsírta a könnyeit, aki tudja a veszteséget, hagyja magát megérinteni. Mintha álmainkat tűzre építenénk. Aminek levegőre és fára van szüksége: térre és közelségre. Mindenből annyira, hogy ne fájjon. Az első dal egy gyógyítóének. Nagyon visszafogott, szelíd zenekísérettel, Bálint érzékeny, pár mellkasba markoló helyen lefogott hangból álló szólójával - figyelj most rám. Hogy hozzásimuljon rögtön a San Francisco, a második dal, a személyesség, a jelenlét könnyed, de több helyütt is igen virtuóz  himnusza. Mert ott lenni, bárhol ott lenni és ízeket kóstolni tényleg többet ér, mint a posztok, a lájkok, a virtuális álmok. Olyan szépet repül ez a dal, eszembe juttatja a Lámpafény lemezről Weöres Sándor versének a Kihajolni veszélyesnek zenei elmarkolását - ahogy ott szakad fel az intimitásból a vonatzakatolás, úgy veszi át itt is a dalban a reggel ébredező, kedves állapotainak ízét egy nagyváros nappalritmusa. Meghallottad-e valaha a Halleluját egy mennydörgésben?

Hogy aztán ebbe a felépülő harmonikus állapotba óriásit harapjon a "három éjszaka" - három egymást folyamatában tovább építő dal; valójában egy hosszú, brutális kompozíció. A First Night  az expozíció, mert hiszen tényleg nem kívánt dallamokban fürdünk - és meg is kapjuk, ezt a komponált kakofóniát, amiből persze hogy kiszálazható, mit jelentenek az erőszakos fények, a válogatott szavak, amik mindenhonnan ránk kacsintanak... a zene lassan kap formát, Nicolas Thys bőgőjátékával bontakozik egyfajta "mintha sztenderd volna" érzetévé, a söprögető dob háttere előtt. De ez már a Második éjszaka, füstös, mintha túl sokan dohányoznának ebben a jazzben, az ének bizonyos pontjain szinte korál-szerű, hogy a végén a felfokozódó zenei kísérettel együtt kegyetlenül darabokra essen... Miközben Veronika a szövegben szelíden listázza a városi éjszaka emberének, mi mindent kéne úgy befogadjon, mint a neonfényeket... Milyen áramlatokat kéne magunkba engednünk, amit úgyis milliók lélegeznek egyszerre... A Last Night indusztriális zenei közegét át- meg átszövi ez a felismerés a szövegben, Veronika ezt rappeli - a körénk áradó (rádió)hullámokban izzót, ami elől kitérni sem lehet: nem kívánt dallamokban fürdünk. Nagyon ritkán hallani ennyire költőien pontosan arról, hogyan takarjuk el a magunk köré ömlő figyelni valóval (de tényleg, pusztán a minden frekvencián ránk zúduló jelszennyezéssel) mindazt, amire tényleg figyelnünk kéne.

Nem is csoda, hogy ezek után Serge kerül sorra, Serge, egy szent sebbel  - egy társasági figura, aki megnevettetne, de most épp a megváltásból csinálna viccet. Mint minden vicc, ez is elgondolkodtat, miközben nevetnél rajta. Ha egyáltalán sikerül nevetni. Ez egy alakváltó dal, a Shapeshifter korongján, eredetileg Bin Jipnek tippelném - csak formálódott azóta... Bálint szólója frenetikus benne; főleg mivel teljesen átformálja vele az addig hallott, visszatérő harmóniákat benned. Tény, ez az alakváltó tényleg szeretné megtudni, ki volt és mivé formálódott. Nem mehetek tovább, míg rá nem jövök, ki voltam... Így kerül elénk a címadó dal, ilyen előkészítés után, a Shapeshifter - avval a hihetetlenül ritmizált, hangszerekkel szóról szóra lüktető énekkel. Olyan életem van, amihez túl fiatal vagyok... Ha valaki megélt már észrevehetetlenül lassan közeledő és lesből lecsapó átalakulást, ami után szinte nem ismer magára, az (talán) eljut ehhez a bölcsességhez. Mert itt megint többről van szó (fájdalmasan sokkal többről), mint az alakváltás popkultúra által fényesre szopogatott farkascsontja. Megint rólunk van szó - meg a felelősségünkről, hogy mit művelünk egymással. Egymásból... Ebből a dalból erő árad amúgy. Strukturált, komponált, az elemeiből harmóniát teremteni képes erő - ami nem mondott le sem magáról, sem a világáról.

Ahogy azt Bori is teszi, Veronika testvére, aki a korong utolsó dalának szerzője. Több ez egy kedves testvéri gesztusnál. Ami a dalokban teória és művészet volt, az Borinak az élete. Nem odaengedte a lehetőséghez a nővére - értelemszerűen van helye itt ennek a dalnak. Szelíd, lassú, szövegcentrikus blues. A szeretet, az aggodalom faláról, és egy lázadás vágyáról. Miután Veronika szép szisztematikusan megmutatta a normalitást, ami figyel és érzékeny, megmutatta a tévutait és attrakcióit, az aggodalmait meg a mélységes gödröket, amikben már nem hiszi el magát, itt van Bori dala - a dal, amiben egy lány pusztán vágyik rá. Jelzem, talán a legnormálisabb közülünk. Mindannyiunk nevében köszönöm! Tudjuk már, érezzük már át, mennyire nem értékeljük ezt a velünk született ajándékot!

Ezt a zenei anyagot a két belga zenésszel Veronikáék hamarosan elhozzák a MÜPÁba, hallgassátok meg. Járják vele az országot, kettesben is, a személyesség varázslatával állítva mindezt a színpadra. És itt van ez a hordozó. Én nagyon élvezem, hogy annyiszor játszhatom le, ahányszor csak akarom...

2019. április 25., csütörtök

Octavia E. Butler: Hajnal


Évek óta hallom innen-onnan Octavia E. Butler nevét, az esetek nagy többségében a magyar sci-fi kiadás legnagyobb hiányosságainak összefüggésében. Ha valamit ennyire sulykolnak, ráadásul olyan beszélgetőpartnerek, akiknek a véleményére adok, ha az SF zsáneréről van szó, akkor óhatatlanul elvárások tömkelege épül fel. Nem csoda, hogy amikor kézbe vettem a Hajnal hiánypótló kiadását, a legerősebb érzés nem a kíváncsiság volt, hanem a félelem – leginkább attól, hogy az eredeti megjelenés óta eltelt harminc év rányomja a bélyegét a befogadásra. Legnagyobb szerencsénkre nem így lett, és abban a pillanatban, hogy ez kikristályosodott előttem (úgy nagyjából a harmincadik oldal tájékán), Butler pestiesen szólva megvett kilóra.

A Xenogenezis-trilógia e felütése elképesztően mai. Nem csak abban az értelemben, hogy a mondanivaló, az idegenekhez (még a megmentő idegenekhez is) ösztönös xenofóbiával forduló, hatalommániás, a kipusztulás árnyékában is dominanciaharcokba menekülő emberiség kritikája napjainkban tán érvényesebb, mint valaha – megfogalmazásában, stílusában, az emberi és idegen faj közötti interakciók ábrázolásában is. Okos könyv, ami a legkevésbé sem törekszik arra, hogy olvasói igényeket szolgáljon ki: egyfelől elgondolkodtató, filozófiai vitákat indukáló, saját hibáinkkal szembesítő kritika; másfelől hátborzongató történet arról, hogy mivel szembesülünk, ha minket, embereket egy nálunk jóval fejlettebb faj épp úgy kezel, ahogy mi a laboratóriumi állatainkat. És nem, Butler nem teszi meg nekünk azt a szívességet, hogy egyszerűsítsen, elkenjen dilemmákat, szépítse a szépíthetetlent. Magyarán: aki az idegengyűlölet pajzsa mögül áll neki olvasni a könyvet (vajon nekiáll?), az könnyen találhat benne igazolást is saját meggyőződésére. Valahol ez a szép Butlerben (jó, ebben az egy művében – várjunk még azzal, hogy a szerzőről alkossak képet), és ez az, amit a legtöbb irodalmi műben (zsánertől függetlenül) keresek: hogy kész válaszok helyett dilemmák tömkelegét rakja elém, és rám bízza a végiggondolásukat.

Vigyázat! A továbbiakban lesznek kisebb-nagyobb spoilerek, aki erre érzékeny, inkább olvassa el a könyvet!

Lilith a semmiben ébred. Egy túl steril, túl személytelen, túlságosan más űrhajó fedélzetén. Persze Lilith a hidegháború Amerikájából jön: űrhajó helyett naná, hogy a szovjetekre gyanakszik. Míg meg nem jelenik cellájában egy medúzaszerű idegen, aki azt állítja, az oankáli faj képviselője, és kétszázötven év mélyalvás után ébresztette fel a nőt, kit az emberiség által kis híján sikerrel elpusztított Föld újra benépesítése élharcosának szánnak. Lilith lesz az, akinek az emberiség maradékából - vagyis az oankáli űrhajón alvó néhányszázból - ki kell választania azokat, akik majd újra meghódítják az elődeik által számtalanszor meggyalázott bolygót. Akik a romokon új emberiséget indítanak útjára. Hogy mennyire újat, az fokozatosan derül ki Lilith és az olvasó számára – az oankálik ugyanis nagy árat kérnek a segítségért cserébe.

Egy faj, mely az évezredek során úgy élt túl, hogy folyamatosan tökéletesítette önmagát, a meghódított-megmentett-leigázott fajoktól „átvett” képességeket sikerrel építve be saját géntérképébe, s szórva szét saját tökéletesített utódait szerte a galaxisokban. Az oankálik géncserét kérnek: megadják az emberiségnek a rák ellenszerét, ellenállóvá teszik a megmaradtakat a legtöbb halálos fertőzéssel szemben, kissé még fel is turbózzák őket a túlélés érdekében – mindezért „csupán” annyit kérnek, hogy az emberek utódai kissé (majd a generációk során egyre jobban) hasonlítsanak az oankálikra. Márpedig az oankálik mások. Nagyon mások. Mintha egy medúzát és egy majmot akarnánk keresztezni. Nem csoda, hogy a másságot még egy fokkal sötétebb bőrszín formájában is mereven elutasító emberiség legérzékenyebb pontjára tapintanak.

Lilith persze tiltakozik, dilemmázik, vitázik önmagával, dacolna az elkerülhetetlennel, miközben pontosan tudja, hogy megmentői (?) mennyivel erősebbek, okosabbak, hatékonyabbak nála. Esélye sincs, de ember, így kapaszkodna a végsőkig. Belemegy, hogy felébresszen egy csapatot, akik a Földre visszatérő emberi civilizáció magját alkotnák – számol is meg nem is azzal, hogy akiket felébreszt, pont ugyanazt a játékot fogják játszani, mint amit maguk mögött hagytak a pusztuló Földön: a dominanciaharcét. Lilith lesz a megtestesült gonosz, az oankálik csatlósa, az emberi faj árulója – hogy a megmentésük is az ő kezükben van, nem számít. Alapvető emberi tulajdonság, hogy mindig beleharapunk a minket etető kézbe. Hogy a fajfenntartó ösztön odáig tart, amíg fajunkat makulátlanul őrizhetjük meg az utókornak. Hogy nem lesz utókor? Kitérdekel… Közben Lilith is elkövet minden hibát, amit az ő helyzetében el lehet: az oankáliktól kapott plusz erejével demonstrál, az őt befogadó oankáli családba „beleszeret”, számtalanszor rosszul választ a „kit ébresszünk fel és milyen szerepet szánjunk neki” szerencsejátékban. Mert ez egy szerencsejáték. Emberek vagyunk, kiszámíthatatlanok, gyarlók, tele előítélettel, sérelmekkel, gonoszsággal, felsőbbrendűségtudattal, ostobasággal. A szó szoros értelmében el sem tudjuk képzelni, mi, a teremtés királyai, hogyan reagálnánk, ha egy nálunknál ennyivel fejlettebb faj kezdene kísérletezni rajtunk – úgy, ahogy mi tesszük fajok ezreivel évszázadok óta.

Megérdemelnénk? Hogy végre szembesítsenek saját tökéletlenségünkkel, sebezhetőségünkkel, befolyásolhatóságunkkal? Hogy letörjék a kis szarvunkat végre? Hát persze. Kell-e ekkora árat fizetnünk az önismeretért? Fogalmam sincs. Butler olyan kérdéseket tesz fel, amiken baromira nem esik jól gondolkodni – persze ezek a kérdések azok, amiken általában érdemes gondolkodni. (Hogy itt, most ez mennyire fájóan aktuális, arról ne is beszéljünk – bár ne lenne az!) Csak egyet emelnék ki: vajon mennyire képes együtt élni az ember a saját biológiai vezéreltségével? Mi, akik oly nagyra tartjuk az intellektus, a személyiség, a gondolkodás mindenekfelettiségét, akik jószerével kiöltük életünkből az ösztönöknek való engedelmeskedést, el tudjuk-e fogadni, hogy néhány neuronunk megfelelő stimulálásával olyan érzéki kötődés érhető el a kis agyacskánkban, ami felülír minden kulturális konnotációt? Persze hogy nem. Még csak az kéne… Hisz akkor mégis, mi különböztetne meg minket a kísérleti patkányoktól?

Oldalakon át lehetne vesézni ezt a könyvet. Hogy vajon a főhős neve mit vetít előre (ismereteim a témában maximum felületesek, szóval nem megyek bele: akit érdekel, nézzen utána a kánonból kimaradt Lilith történetének – egyébként milyen érdekes, a Melmoth után másodszor találkozom vele rövid időn belül); hogy miért csúszott le a fajok közötti szexualitás ábrázolása a zsé kategóriába és miért számít még ma is jóformán tabunak a komolyan vehető zsánerirodalomban; hogy van-e, lehet-e jó válasz a fajmentésre – legyen szó akár állatról, akár emberről; hogy mekkora hülyeség a „tiszta vér” mítosza úgy általában; hogy mi választja el a leigázást a megmentéstől és hogy van-e bármi etikai különbség, ha ember vagy egy idegen faj követi el. És mindenekelőtt: hogy miért ágálunk ily hevesen minden változás ellen, miért hisszük, hogy a jelenleg érvényes normáink örökérvényűek? Hogy amiben élünk, a létező világok legjobbika? Tán mert ha elismernénk, hogy nem, azt is el kéne ismernünk, hogy inkább megalkuszunk a kevésbé jóval, mint hogy szembe kelljen néznünk az ismeretlennel…

Mondom, oldalakon át lehetne még vesézni. De inkább mindenki olvassa el maga. Remélem, a folytatásokra sem kell sokáig várnunk!


Kiadó: Agave
Fordító: Huszár András

2019. április 22., hétfő

Peer Krisztián: 42


Nagyon sokat tologattam ezt a kötetet. Nem is tudom... az olvasó várta bennem az idejét, hogy mikor tudom irodalomként egyszerűen olvasni, az amúgy végtelenül, idegesítően őszinte faszi elém terített gyászába való erőszakos behatolás helyett. Mikor a minap erről beszéltünk egy barátommal (aki nemcsak a kilencvenes évek egykori Örökmozgó mozijából ismeri Krisztiánt, ahogy én), felvetődött, befolyásol e a kötet körül kialakult visszhang. Végiggondoltam - de én egyszerűen nem figyeltem erre. Nem, nagyjából tényleg ennyi ideig tartott, mire az utolsó oldalakat is felvágva elszorult torok nélkül el tudtam olvasni az utolsó bezárt verseket is.

Próbáltam az ízlésemre, arányérzékemre hagyatkozva eldönteni, hogy mi fér még bele, miközben meghamisítani sem akartam tárgyamat, a nyüszítést. A határátlépés egyébként teljesen tudatos – bár mi mást mondhatnék. A túlzásba vitt, már-már parodisztikus alanyiságot meg persze teljesen szétreflektálom. Sok hang szólal meg a könyvben, mert azt a vergődést, amit a gyász jelent, hogy az önvád, az öngyűlölet egy órán belül át tud csapni szentimentális ömlengésbe, nyelvileg is le akartam képezni... mondja Peer Krisztián egy interjúban a Könyves Blog kérdezőjének, Rostás Eninek. Meg még ezt is (annyi minden más mellett): A kötetben tulajdonképpen a dilettantizmust kísértettem, azt, hogy hogyan lehet reflektálatlan sorokat beengedni a reflektáltak közé, és milyen játékokat lehet játszani a referenciális olvasattal. Mert ha akarom, ha nem, a könyvnek lesz referenciális olvasata. Sőt, igazából kérdés számomra, hogy akár a szakma, akár az úgynevezett mezei olvasó, már ha van olyan, képes lesz-e esztétikai tárgyként tekinteni a kötetre, engedi-e az anyag.

Szóval most már el tudom olvasni, anélkül, hogy folyamatosan magamra venném - nem nézegetem a feleségem kihűlt helyét (ahova amúgy estére hazaér) azzal, vajon hogy élnék túl egy ilyen fosztást. Mert a sorokból, meg közös ismerősöktől hallomásból, meg innnen-onnan azért kialakult bennem, hogy ez az egykor Sirályba meg egyéb helyekre (ágról-)szakadt költő mekkora ajándékot kapott Mocsár Zsófi személyében az életétől. Hallomásból, verssorokból azért kiderült, hogy tudott élni vele. Hogy tudtak élni egymással. Hogy ami aztán történt, igazán fájjon. Hogy (csak így) a szóval ne lehessen levetni. Hiába kiváló gyászmunka, szinte példaértékű a kötet, ezen a veszteségen valójában nem tudom, van-e bármi, ami segít (a másik emberen kívül - mert így vagyunk drótozva, de az nem bármi, hanem: valaki más). Ha valamit meg tudok fogalmazni, azt már félig-meddig uralom is. Gondolta Móricka. Éppenséggel ebben látom ennek a könyvnek a legnagyobb hübriszét, mellényúlását, kikerülhetetlen hazugságát. Úgy reagáltam, ahogy egy átlagos stresszes szituációra szoktam. Hogy majd én megoldom. Dehát nem lehet, és nincs mit megoldani. Mondtam már olyat, komolyan is gondoltam, hogy jobb lett volna nem írni, mert megírni úgysem lehet mondta Krisztián tavaly júniusban, egy másik interjúban Valuska Lászlónak.

Folyton visszatérek a szavaihoz - aki ismer bennünket, az tudja, ez nemigen szokásom. De  Peer Krisztián amúgy meglehetősen tudatos, eszközeit alkotói szétesettségeitől függetlenül folyton fegyelmezetten végiglistázó költő, azt hiszem, ebből a két idézetből is látható: pontosan tudja, mit csinál. Amit a magam részéről hozzáfűzhetek: nem, nem engedi az anyag. Nekem legalábbis nem. Még mindig nem. A magam mezei olvasólényének két év kellett, mire a beleélés önmagától jelentkező elfojtásai nélkül olvassa, és hol vagyok még attól, hogy esztétikai tárgyként tekintsek rá... Lehet, velem van a baj (jelzem, ha a kritikus ismérve, hogy akarattal ki tud hűlni egy ilyen tárgyhoz, sosem leszek kritikus). De értsétek meg, elérhető harmóniában élek, (nyilván nem minden gond, vita, veszekedés nélkül, de) stabil, kiegyensúlyozott szeretetlégkörben, épp elég elképzelnem, mi volna ha elvennék tőlem, hogy ne kapjak levegőt. Magamtól amúgy nem gyötrődnék ezen - élek benne. De amikor egy ilyen könyv felmutatja, hogy néz ki egy ilyen elvétel, elfog a szégyen, amiért minden reflexióm alatt valójában a "hú, de jó, hogy nem velünk történt" lapul. Nagyon néha látom Krisztiánt, megint a szétesés szélén, őszintének és tapintatlannak, amilyen, olyan - mindig is ilyen volt, mondanám, de nagyon régen nem láttam annyit, hogy azt mondjam, tudom, mi van vele.

Érdekes amúgy ez az előtte-utána szerkezet, az előtte-verseket lapozva külön csak az a régóta ismerős (kicsit talán elmélyült) hangot hallom, ami alig különbözik a Név, vagy a Hoztam valakit magammal világától - tényleg mélyült, szikárabb, és tényleg gyakrabban reflektál a saját manírjaira (bár ez, a reflexió, ahogy emlékszem a kezdetektől, a kamaszversektől jelen volt valamilyen szinten, ennyiben tényleg visszanyúlás a Belső Robinsonhoz, új kezdet az egykorihoz...).

A hely varázsa lelassít,
nem mennék tovább.
Boldog is lassan lesz az ember,
előbb csak céltalan.

Oda tartasz,
ahonnan el kellett jönnöd.
Most is oda tartasz,
ahova tartozol.

Kis kíváncsi, na milyen a nagyvilágban?...

Figyeljétek, hogy játszik a benttel, a kinttel, személyesre pillantással ez a részlet A hely varázsa című versben. Szóval ez egy kezelhető, működő dolog, önmagában el tudnám távolítani addig, hogy a hogyanra figyeljek benne. De aztán a felvágott lapok erőszakkal megnyitott bizalmában (abuzálom a könyvet...) egyik oldalon ezt olvasom: Érzelmileg megérint egy kő. A másikon meg ezt: A tisztálkodószereket kibasztuk a kukába. / Miért, a csontjaiddal szerinted mit csináltak? És megint nemhogy távolságot nem tudok tartani, csak ülök a miért választalanságában.

Úgyhogy értem én, hogy ezt megírni úgysem lehet, de annyira sikerült szerintem, hogy szembeültessen az "értelemmel felfogni úgysem lehet"-tel. Néhány veszteségben már gyakorolhattam. Mindegyik más volt. De mindegyikben ott ült ugyanígy a miért választalansága. Nézem ezt a kötetet, és szurkolok a költőjének. A napokban jön ki az új könyve. Épp ideje volt beszélnem a 42-ről. Letennem még egy darabig úgysem sikerül.


2019. április 18., csütörtök

Andrej Tarkovszkij: Nosztalgia - film


Nosztalgia. De nagyon orosz módon - mi honvágynak hívnánk. A hazatérés vágya, ami azonnal két világot feltételez: a helyet, ahol vagy, és az otthonod, ahova visszatérnél. A helyet, ahol folyton a másikra gondolsz. Ami ettől sem lehet a számodra valóságossá (vagy ami ugyanez: nem érezheted magad benne teljesnek), hiszen folyamatosan a másikban lennél helyette. Ott lennél, ahol nem lehetsz: hiszen kivetett magából. Nem a tőle való távolság a lényeg - a puszta tény, hiszen érzed: nem ott vagy. És ez a nosztalgia nem valamiféle múlt hiába a jelenbe idézése - hacsak nem paradicsomi értelemben. A világ idegen hely, nem lehetünk maradéktalanul otthon benne, hiszen pusztul tőlünk. Pusztítjuk mindazzal, amit beleépítenénk - szinte csak a beleépítettjeink pusztulása lakik otthon a tőlünk pusztuló világban. Pusztulás a pusztulásban. Ez a honvágy egy rétegében egy helyé, amit ott kellett hagynod, ahol ott hagytál feleséget, fiút, anyát - ahová már hiába térnél vissza, nem volna ugyanaz, hiszen már te sem vagy ugyanaz. És ez a honvágy a helyé, amit betölthetnél a világban, úgy, hogy valahol otthon érzed magad benne.

Gorcsakov, az író Olaszországban utazgat, Eugenia, a tolmácslány kíséretében, egy százévekkel ezelőtt ide emigrált orosz zeneszerző nyomát kutatva, mert meg akarja írni az életét. Szosznovszkij, az egykori emigráns végül hazatért, hogy elpusztuljon, hogy elpusztítsa az "otthon", ami elől eredetileg menekült. Gorcsakov megírná a történetét. Az embernek, akivel rokon mód érez. Hiszen ő is hazamenne. Haza ebből a rég komponált, romos olasz tájból; a freskók elől, amik a most emberének ugyanúgy nem mondanak eleget: ugyanazok a vágyak és önzések takarják el a hívek elől a lényegük, mint amikor a falra mázolták őket. Gorcsakov nem korrumpálódna. Érzi a lehetőségét, hogyan hasonulhatna ebbe a régit wellnessre használó újba, csak ki kellene nyújtania a karját Eugeniáért. Érzi a pusztulás teljesét - előérzet-szerűen, ahogy megérintő élmény, ahogy a medence partján találkozás által megismert, hozzá hasonlóan paradicsomi értelemben nosztalgikus zárvány, falu bolondja Domenico érzi. Aki hét évre elzárkózott a családjával a világ elől, hogy megmentse őket ettől a mindenki más által nagy élvezettel megélt folytonos pusztulástól. Pedig nem lehet így, csak a kivételt megmenteni. Vagy mindenkit, vagy senkit.

Sokan leírták már, hogy ez Tarkovszkij (talán, leginkább - enyhítő jelzőket keresgélek...) lélektükör-filmje (és nem a mindenkinek foncsorozott Tükör). Hogy valójában a maga nosztalgiáját fogalmazta ebbe az emigráns-létfilmbe, amit olasz-orosz koprodukcióban gyártottak, hosszas (és megalázó) egyeztetések után. A legszemélyesebb film, aminek nem kevés zökkenővel lezajló felvétele után maga is ezt az emigráns létet választotta - a nosztalgiát. És az áldozatot. Ezt is sokan és sokszor megfogalmazták (maga Tarkovszkij is éreztette: így sejti): a film elkészültével a művészetbe göngyölt élet szolgaian követte a műbe formált létet. Az emigrációban megfogalmazott nosztalgia nem volt levethető a megfogalmazással. A szerző utolsó előtti filmje, a Nosztalgia valójában az életút (a filmkészítő életútjának) szummájává lett - az új kezdetnek remélt Áldozathozatal lobogó lánggal égő múltja pedig egy felperzselt alkotói erő halotti máglyája: az utolsó film szinte epilógus, utószó az életműhöz (a legszebben Kovács András Bálint és Szilágyi Ákos egykor a Filmvilágban megjelent esszéjében olvashatsz erről...).

Végigfutott rajtam, micsoda lelkierő kellett ehhez - a helyzet (nincs hova hazatérned onnan, ahol nem vagy otthon) ilyen mélységig való feltárása után mégis a távolmaradást választani. Az elidegenedést saját magadtól, az alkotói nyelvtől, ami a tiéd. A Nosztalgia egyik megérintő jellege ez a nyelvbéli korlátozottság - s hogy valójában ezzel együtt kell tudni élni: hiszen a nyelvet amin beszélsz, az angyalok nyelvét "otthon" sem tekintették se legitimnek, se érthetőnek. Hogy kizárólag azzal lehetsz egy hullámhosszon, azzal értetheted meg magad, aki ebben a nyelvtelenségben is képes az érintődő lélek szintjén osztozni veled. A filmen ez Gorcsakov választása is. Eugenia, a tolmácslány nem ezt akarná (miközben persze ezt deklarálná), a test szavaival akar (valójában csak a test szavaival tudna?) beszélgetni. Kitörése a csalódottságé - amikor jelenetet rendez. Hogy nem kapja meg az esélyt a maga otthon-teremtő eszközeinek használatához. Csakhogy ezt nem adhatná meg a férfinak. Hiszen neki van (valójában távolságtól függetlenül egymásra hangolt) ölbéli otthona: a felesége. És ebben az értelemben képtelen volna költözni, hiába érzi a kísértést.

Milyen érdekes: pont a tolmácslány hiánya, a sértett elviharzása teremtheti azt a rendezetlenséget, ami nélkül Gorcsakovot nem szólíthatná meg Domenico. A falu bolondja. Aki hiszi a megválthatóságunkat. Itt jegyezném meg: Tarkovszkij egész életműve erre mutat, hogy hiszi a megválthatóságunkat. Pedig elképesztően korán meglátta az akkor még csak csíráiból bomló fogyasztói társadalom világpusztító hangyalét-jellegét, a tárgykultusz elhatalmasodása közben megszülető konzumot, a műanyagot, ami eltömi, elmérgezi a vizeinket; a földmélyből kihantolt elfullasztó mérget a levegőben és a földben - mindazt, amit Domenico a világba kiabál, mielőtt (közöny medencéjébe hiába kiabáló gyertyafény?) felgyújtja magát. Hiszi a megválthatóságunkat az egyén hitelesen megélt hontalansága árán - a medencébe cipelt gyertya fénye árán, legyen az egy részeg éjszaka elárasztott kolostorában elhamvasztott verseskötet (amikor meglátogat az angyal, hiszen az életében egyszer mindenkinek megjelenik), avagy hiába megejtett, halálos botorkálás a kiürített, víztelen hiányban, egy medence szemetes fenekén, fénnyel a kezedben.

Mindenki döntse el maga, ér-e valamit egy bolondnak tett ígéret így félresikerült teljesítés-kísérlete. Hazatérés helyett végül a hazatéréssel - amit megérez mind, aki szeret: el is jönnek várakozni a partra, az ismerős partra az ismeretlen romos katedrálisában. Mindenki döntse el maga, valóban úgy lehet-e otthon ebben a világban, ha egy picit azért folyamatosan hazudik magának. A Nosztalgia úgy ér véget, hogy hogy hősei léte okafogyottá válik. Néha érzem úgy, Andrej Tarkovszkij gyertyaláng-léte is így ért véget - elmondta, amit szeretett volna és okafogyottá vált a közöttünk-léte. Remélem várta valamiféle haza ott, ahova érkezett.

2019. április 15., hétfő

Félkövérdőlt - Bárány Bence és Mészáros Péter slam poetry/spoken word estje



Bejön a színpadra a két szereplő. Leülnek két bárszékre háttal. Megvárják, amíg elmélyül a csönd. Aztán elindul az előre felvett narráció, vicc, és frocli, hogy felálljon és felénk forduljon először az egyik, elmondjon valamit 3 perc 15 másodperc alatt, frocli és kommentár, aztán a másik fordul felénk, feltárulkozni. Mészáros Péter és Bárány Bence. Két géphang a narrációban, két élő a szövegekben. Amúgy országos cimborák - a szó szoros értelmében. Péter Szeged slam-életének atyja, alapembere, alapítója, Bence ugyanezt éli Győrben. Átutaznak egymásért az országon. És együtt álltak a színpadra ezen a kettős önálló esten, egymás szavait ezúttal csak felvett kommentárokban kommentálva. Két történet, mintha egymásnak mesélnék, a másik egészséges tiszteletlenségének. Azt, amit valójában nekünk.

...Azt hiszem az egész nyolc éves koromban kezdődött, amikor először beengedtem, hozzám ért, belém hatolt és csordultig megtöltött... Isten.
...hoppá, hoppá, lett egy új barátom, és három éven keresztül minden nap beszélgettem Istennel a WC-n...

Eltérő intonációk. Bence játékos ütemhangsúlyosai, amikkel a legkomolyabb mondanivalójába is gátlás nélkül beleprüntyög - odatartva a humortükröt tényleg bárminek, teljesen más mezőn teljesülnek ki, mint Péter feneketlen öniróniája. Az azonos témát is jobbára teljesen máshonnan markolják. Viszont közös a hitel, amivel odaállnak minden szavuk mögé, felvállalva a kis hibától szégyenteliig táruló teljes spektrumot.

...Mert Bencikében beindult az önkéntelen gépezet:
az állomásra hirtelen döntéshelyzet érkezett.
Kiderült pár vargabetű, számomra is lételem,
frissen ácsolt vakvágányra van csak éves bérletem...

És mind a ketten nagyon profi előadók. Nyilván mert dolgoznak rajta, mert a szövegek megírását a folyamat felének (felének se?) tekintik. A szövegeket fejből mondják, itt is, ebben a tömény órában, amit a szavaik hátán úszva töltünk. A gesztusokkal, arcjátékkal kísért előadás látja a közönségét. Érdekes ez, tényleg ebben akadályoz a papír, vagy a telefon, ha olvasod a slamszöveget - valahogy közéd és a néző közé kerül... Te a szövegeddel vagy elfoglalva így a néző is a szövegeddel, létre se jön az interakció, ami itt, ezen az esten gyönyörűen az elhangzottak rezgésében tartotta a hallgatóságot.

...heló! te éppen azt bámulod ahogy egy belvárosi konditerem üvegkirakatában egy futópadon csucsogtatom izzadt egzisztenciámat. Futok az életemért, te meg bámulod, hogy ki lehet ez a beképzelt fasz, hogy direkt a kirakatban...


Két alapjában különböző traumákat rejtő gyermek és ifjúkor - milyen érdekes, ahogy megtisztelik egymást ezek az emlékek (persze, a narráció viccel ezzel is... miért ne tenné?). Valahol tényleg kiderül, hogy hiába mérhetetlenül nehezebb emléktömeg az egyiké, mindenkinek ugyanolyan nehéz megélni, s hurcolni a magáét. A kitárulkozásban nincs egymásra-licit, hanem kíváncsiság van a másik szavaira. Azt hiszem ezt bírom bennük (meg amúgy Basch Petiben, Csider István Zoltánban, Galló Bencében, a hallgatóságnak is sokat eljáró (amúgy figyelemre méltó szövegeket mondani képes) slammerekben), hogy a versenyhelyzet nyűgét levetve nagyon sokszor hajlandók figyelni. Lehet, hogy a kiemelkedő szövegelőkéjük nem utolsó sorban ennek a figyelemnek az eredménye?

Ne haragudj, találkoztunk már? Igen, tényleg, ne mond meg, tudom... Laci! László, ne, az ugyanaz... de l betűs?! Jó, K, de van benne l, na... Klaudia... nem, nem, de tényleg tudom!...
Tudom a faszt... Nyilván hazudok... Meg hülyén vigyorgok zavaromban, fogalmam sincs a nevéről...

Amikor valaki gátlás nélkül, de baromi érdekesen képes saját magáról mesélni. Azaz olykor tűpontosan arról a beteg, elidegenedett, egymást hanyagoló, figyelemtelen közegről, amely ezekkel a kondíciókkal persze, hogy képtelen valami normális, élhető társadalmat alkotni együtt. Sem Mészáros Péter, se Bárány Bence szövegeire nem jellemző a direkt, protest társadalmiság. Átszűrik magukon, ami körülveszi őket - és úgy hozzák szóba. Van ám értéke ennek: valójában az ember így hajlamosabb a saját kezével elérhetőt, a kézzelfoghatósága okán megváltoztathatót megragadni, s apró gesztusokkal is többet tenni egy élhetőbb világért azoknál, akik transzparens, zászlóként lobogtatható szövegekkel üzennek (beleértve ebbe a körbe olykor bizony lózungokba fúló magam is...). 

...és mit végeztél cukifiú, pszichológiát? Én is az akartam lenni... És mi a hobbid cukifiú? Slammelsz? Az meg mi a fasz...

Két ember egy színpadon nekünk és egymásnak magáról mesél, előre megírt, 3 perc 15 másodperces szövegekkel. Meg rólunk mesélnek egymásnak és nekünk, kisszerű nagyszerűségeinkről, olyan szuggesztív, de kellően vicces töménységben, hogy nincs szíved tapssal megtörni. Ezeket a szövegeket, legalábbis egy részüket ismertem (érdekes volt szembesülni vele, hogy Bence szövegeiből többet, mint Péteréből) de ez a keret, amit a háttal ülő néma, s a velünk szembeálló beszélő, és az egymást (és önmagukat) kommentáló narráció adott, a jól ismert szövegeket is átformálta.

Megjötteem! Szia! Kicsi bogaram...
Mármint nem úgy, hogy egy anatómiai anomáliái miatt vertikális centiméterdeprivációt elszenvedő antropomorf ízeltlábú, nem, a kicsi bogár kizárólag az irántad érzett megingathatatlan tiszteletem, csodálatom, szeretetem verbális manifesztációjaként értendő...

Mészáros Péter és Bárány Bence. 2017 országos bajnoka, és a srác, aki évek óta ott van a dobogón és bármelyiket megnyerhette volna. Hallgassátok meg őket, lehetőleg élőben, a színpadon, ahogyan bebizonyítják, mennyivel többről lehet egy óra alatt beszélni, mint azt a tételesen eltelt idő indokolná...

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...