2019. július 22., hétfő

Blake Crouch: Hamis emlékek


A valóságot az emlékeink hozzák létre…

Igenám, de mi van, ha kiderül, hogy mindaz, amire emlékszünk, hazugság? Sosemvolt szerelmek, soha meg nem született gyermekek, el nem végzett egyetemek, be nem töltött állások… Hazug idő. Ezzel szembesül a világ számos lakója 2018 novemberében. Barry Sutton, a New York-i rendőr egy öngyilkosság után, melyet hiába próbált megakadályozni, nyomozni kezd a hamisemlék-szindróma ügyében, minek köszönhetően hamarosan ő is a rejtélyes betegség áldozatai közt találja magát. Ekkor még nem sejti, hogy szerepe az események kialakulásában sokkal jelentősebb…

Egy évtizeddel korábban Helena Smith, a kiváló neurológus épp saját kudarcba fulladt álmait siratja amikor visszautasíthatatlan ajánlatot kap egy, a világot minden téren újraformálni törekvő tech-zseni befektetőtől: röpüljön el vele egy lezárt csendes-óceáni kutatóbázisra, ahol teljes titokban, kimeríthetetlen forrásokra támaszkodva kifejlesztheti azt az emlékrögzítésre és -újraélésre alkalmas technológiát, mely segítségével megóvhatja Alzheimer-kóros édesanyját és sorstársait a teljes leépüléstől. Naná, hogy az Elon Musk-klón világformálónak egyéb tervei is vannak – az emlékek rögzítésére irányuló kísérletek elég hamar valami egész másba torkollnak, mi meg Barry és Helena nyomában egy elképesztő időutazó-hullámvasúton találjuk magunkat…

Becsapós a cím, egész másra számítottam: valóban hamis emlékekre, melyeket ki tudja kik, ki tudja, milyen célból ültettek el az áldozatok fejében… Wayward Pines kettőre. Ehelyett egy tisztán időutazós sci-fit kaptam, felszínes tudományossággal (mondjuk, hálistennek, valószínűleg, mivel nem értem, frászt kaptam volna a fizikai és neurológiai részletektől), az okvetlenül szükségesnél jóval több érzelgősséggel, sírás-rívással, gyásszal, fel nem dolgozott traumák sokaságával, béna szerelmi szállal. Viszont baromira élveztem – nem utolsó sorban Crouch lendületének köszönhetően. Egy perc megállást nem enged, és bár a végére már-már parodisztikusnak hatott, amikor hőseink, az időt mindig visszafordítva, újra meg újra besétálnak ugyanabba a csapdába és átélnek egy nukleáris holokausztot, mégis: épp ez a fáradhatatlan rohanás és az eseményeknek ez a kilátástalan ismétlődése tette nehezen letehetővé a könyvet (azzal együtt, hogy, ahogy a Wayward Pines esetében, itt is zavart kissé ez a „túl nagyra nyitott” világvége – Crouch mintha nem tudna emberi léptékben gondolkodni). Nyilván annak is meglett volna a maga bája, ha Helena mind a nemistudomhányszor (tán ötször) leélt harmincéves küzdelmét részletezi, de jó eséllyel az olvasók többségét meg az untatta volna halálra…

Szóval ezek a hamis emlékek… nem is annyira hamisak. Valós emlékek, csak épp halott emlékek. Azokra a korábbi életeinkre emlékeztetnek, melyeket azelőtt éltünk, hogy valakik visszaforgatták az idő kerekét – hogy megakadályozzanak haláleseteket, katasztrófákat, merényleteket, vagy csupán saját, önös céljaik miatt. El lehet képzelni, micsoda kalamajkákat okozhat, ha a technológia, mely képes visszaforgatni az időt, rossz kezekbe kerül – ne, inkább ne legyenek illúzióink, egy ilyen technológia csak rossz kezekbe kerülhet. Nincs ember, még a legjószándékúbb, tömegkatasztrófákat megakadályozni óhajtó filantróp sem, aki számításba venné az összes megszakadt történést, az összes meg nem született gyermeket, az összes másfelé ágazó történetszál okozta tragédiát, torzulást, beláthatatlan hibát. Ahogy azt sem, mi történik a világgal, ha hirtelen milliók kezdenek emlékezni olyasmire, amiről azt hiszik, nem történt meg, mégis oly élénken él bennük, mint a saját, valós életük – hányakat kerget őrületbe egy ilyen tapasztalat?

Crouch sokkörös világvége-jóslata valójában a tudományos felfedezések örvén Istent játszó ember kritikája – persze messze nem olyan kifinomult, mint egy Atwood, és korántsem olyan látnoki, mint Dick (akihez eléggé érthetetlen módon hasonlítgatják - akkor már inkább King), de tisztességes sci-fi iparos, akire érdemes figyelni azoknak is, akik „kívülről” kacsintgatnak a zsáner felé. Szórakoztató, pörgős, érzelmes, olvasóbarát tudományos fantasztikum, ami azért bőven hagy gondolkodnivalót is maga után – tökéletes strandolvasmány így a nyári hónapokra.


Kiadó: Agave
Fordító: Farkas Veronika

2019. július 18., csütörtök

Garth Risk Hallberg: Ég a város


1976 szilveszter éjszakája, New York City. A Central Park mellett a Hamilton-Sweeney család szokásos szilveszteri partiján mulat a pénzügyi elit – köztük a családi vagyon örököse, az épp válófélben lévő, pánikbetegséggel és anorexiával küzdő Regan, aki csélcsap férje, perbe fogott apja, a családi vállalatot módszeresen bekebelező mostohanagybátyja és elviselhetetlen mostohaanyja elől egy jószerivel ismeretlen magániskolai tanár társaságába menekül – akiről kiderül, hogy jó évtizede nem látott bátyja szeretője. Mercer, a fullasztó Délről a nagyvárosba érkezett, társadalmi közegéből kitörni vágyó fiatal fekete tanár halálosan szerelmes az önpusztító hajlamú Williambe, akiről épp most tudta meg, hogy a drogos punk festőművész álcájával mit leplez: hogy a város egyik leggazdagabb családjának szökött sarja.

Mindeközben a Central Parkban fejbelőnek egy tizenhét éves lányt, Samanthát – aki épp Regan hűtlen férjére várt egy utolsó utáni békülésre-szakításra-kitudjamire. A támadást a bokrok közül végignézi a Samanthába szerelmes kamasz Charlie, a külvárosi, örökbe fogadott, frissen elárvult zsidó srác, aki a nevelőapa halála, a későn érkezett „saját gyermek” ikrek, a gyászba belebolonduló nevelőanya és a befogadó vallási közeg nyomása elől menekül természetszerűen az első lány karjaiba, aki komolyan veszi – majd ugyanilyen természetességgel Samantha után a nagyvárosi punk-rocker-forradalmár közegbe. Hogy aztán a lányt ért támadás után e közeg „prófétája” legyen és segítsen nekik bosszút állni – hogy kin, miért, hogyan, nem számít. Neki csak Sam számít. No meg a zene. Az Ex Post Facto, a feledhetetlen Háromlábú Billy zenekara, ami Patti Smith-i magasságokba érve segített önmagára ébredni ennek a gazdasági válságba, vietnámi háborúba, hidegháborús gyűlöletbe egyfelől, patikamérlegen kimért nyájasságba és gondosan nyírt külvárosi pázsitokba másfelől belenövő, elveszett generációnak.

Míg Sam élet-halál között lebeg a kórházban, a támadás után nyomozó levitézlett újságíró, az egykor a Pulitzer-díj várományosai közt emlegetett Richard Groskoph a lány családjának, a New York városának hivatalos tűzijátékait nemzedékek óta levezénylő Cicciaro famíliának történetét készül megírni – miközben távolságtartó viszonyba keveredik vietnámi-amerikai szomszédjával, Jenny Nguyennel. S közben a rádióból „Dr. Zig” tolja fáradhatatlanul felforgató eszméit, egy iskolás lány saját kiadású punk-forradalmár funzine újságjai tűnnek fel itt-ott, Regan és leendő exférje vívják a válófélben lévők szokott kis csatáit, a Hamilton-Sweeney vállalat a „Gonosz Manó” üzelmei alatt nyög, a város lebontásra ítélt lakótelepein pedig rejtélyes tüzek lobbannak fel.

Hogy mindezen szálak hogyan kapcsolódnak egymáshoz? No, ennek felfejtésére kell Garth Risk Hallbergnek ezerharmincegynéhány oldal – az olvasónak meg jó nagy adag türelem és erős alkar, ha nem csupán ágyban hason fekve szeretné olvasni a könyvet. Ne kerteljünk: jó regény ez, de elég rendesen túlírt. Hallberg beállt az évről évre feltűnő fiatal amerikai szerzők sorába, akik megpróbálják megírni a következő Nagy Amerikai Regényt – a legutóbbi versenyző, amit olvastam a témában Nathan Hill NIX-e volt: Hillnek mintegy négyszázzal kevesebb oldalon sikerült jobban összefognia az amerikai álom kritikáját, a feltörekvő nemzedékek lehetetlen harcait, a társadalmi berendezkedések és hatalmi rendszerek mindenkori igazságtalanságait és az emberi kapcsolatok kibogozhatatlan szövevényeit. Szóval, azt kell mondjam, minden posztmodernkedő betétszövege, időbeli ugrása, nézőpontváltogatása és Franzenes kikacsintása ellenére Hallberg is nyugodtan megelégedhetett volna feleekkora terjedelemmel. Ugyanilyen jó könyv lenne, csak tán kevésbé idegesítő.

Mert félreértés ne essék: az Ég a város remek könyv. Pontos. Kegyetlen. Sokrétű. Játszik velünk, olvasókkal, ahogy Sam játszik Charlie-val, ahogy Keith játszik Sammel, ahogy a „Gonosz Manó” játszik a Hamilton-Sweeney vagyonnal, ahogy a Háromlábú Billy játssza a csóró punkot, miközben kiszökik a sokadik magániskolából. Nem nagyon lehet félvállról venni: komoly odafigyelést igényel, ahogy a jelenbéli fejezetek közé beékelt múltidézésekből kibomlik a történet ezer olvasata, hát még, amikor megpróbáljuk felfejteni a szereplők közti kapcsolódásokat (mert hát valójában itt mindenki mindenkihez, még ha nem is feltétlen úgy ahogy elsőre gondolnánk…); hát még ha el akarjuk helyezni a betétszövegek (Richard készülő riportja, Sam diákújságja, néhány családi levél) nem is annyira egyértelmű tartalmát.

Miközben elmerülünk a hetvenes évek másodvonalbéli punk-rock közösségében, bombát gyártunk, hogy levegőbe röpítsük a város kizsákmányolóit, időnként kirándulunk a poros, századelőn ragadt Délre, vagy épp a hóval borított kanadai kisvárosokba, megtudunk ezt-azt a tűzijáték-készítés hagyományairól, végső soron mindvégig egyvalamit táncolunk körül: hogyan vagyunk képesek módszeresen tönkretenni magunkat és a körülöttünk élőket. Hallberg sokat tud az emberi kapcsolatokról, családi-baráti-szerelmi bántások, tragédiák, sérelmek végtelen sorát tárja elénk: a végére meggyőződésünk, hogy ebben a városban egyetlen őszinte kapcsolat nincs. Mindegy, hogy puccos magániskola, patinás felhőkarcoló, lepukkant punktanya, egy gyors menet a Central Parkban, vagy tapogatózó ismerkedés végre valakivel, aki éppannyira, csak másképp sérült, mint mi: mind, egytől egyig kihasználjuk, megnyomorítjuk, feléljük a másikat. És magunkat. Önpusztítók regénye az Ég a város. Önpusztítóké, akik olykor észre sem veszik, hogy mindent felégetnek maguk körül. Nem fest valami szerethető képet rólunk – de hát, tükörbe nézni sem mindig felemelő élmény.


Kiadó: Európa
Fordító: Bart István

2019. július 15., hétfő

Samantha Downing: Elbűvölő feleségem


Hűha! Amilyen ritkán olvasok mostanában domestic noirt, ez most annyira jól esett! Nézegettem ezt a könyvet, amikor bejelentette az Agave a könyvheti megjelenéseket, de sokáig úgy voltam vele, hogy kell a fenének, tuti ez is egy ezredik bőr a Holtodiglanról, én meg már elsőre is utáltam a pszichopata feleség meg a nyámnyila férj párosát – aztán elolvastam Reea lelkendezését és bekattant, hogy nekem ez kell. Épp egy ezerpároldalas „nagy amerikai regény” (Hallberg: Ég a város) és Atwood zseniális, de erőt próbáló MaddAddam-trilógiája után vágtam bele, ráadásul a nyár nálam jellemzően a krimi-thriller időszak, máskor kevésbé veszem rá magam ilyesmire; szóval ez most szépen összeért: ennyi agyzsibbasztás után, negyven fokban szédelegve a békávén elmondhatatlanul jól jött egy kis kertvárosi gyilkolászás.

Névtelen elbeszélőnk az első oldalakon nyilvánvalóvá teszi, hogy se nem igazságosztó Dexter, se nem kéjgyilkos (legalábbis nem úgy…): ő csak a feleség kedvéért gyilkol fiatal nőket, mert hát egyszer becsúszott, véletlenül, és annyira szexi volt az asszony véres palacsintasütővel a kezében, aztán meg annyira szenvedélyesre sikerült a szex, hogy egyszerűen muszáj volt megismételni. Ez van, más párok terápiára járnak, vagy swingerklubba, ők meg gyilkolnak hogy ne unjanak egymásra. Persze az, hogy a férj néha félrelépeget a kiszemelt áldozatokkal, nincs okvetlen belekalkulálva a játékba – ennyire nyilvánvalóan pszichopata feleség mellett egyenesen életveszélyes. De hát aki hobbiból gyilkol, az nyilván szeret kockáztatni.

Egyébként nem… Gyilkolászó papucsférjünk valójában egy teljesen szokványos kertvárosi teniszedző, ingatlanügynök feleséggel, két kamasz gyerekkel, adóságokkal, néhány jó baráttal, kicsit több érdekbarátsággal, pár múltbéli titokkal. Semmi komoly, csak a szokásos: szeretettelen gyerekkor, ifjúkori lázadások, néhány elszívott spangli, vonzalom problémás nők iránt. Amikor megismerkedett Millicenttel, minden tökéletesnek tűnt. Aztán jöttek a lehúzó hétköznapok, az anyagi gondok, a munkahelyi megpróbáltatások, a kamaszodó kölkök. Belecsúszni az átlagos másodvonalbéli amerikai álomcsalád mindennapjaiba. A lehető legrosszabb, ami két olyan embernek adatik, akik mindig ki akartak törni a maguk köré húzott keretekből: hisz tudjuk jól, az amerikai álomban „nincs rosszabb, mint átlagosnak lenni”.

Fordulatos és jó pár helyen elég feszült thriller az Elbűvölő feleségem, mégsem ez teszi letehetetlenné, sőt, a fordulatok jó része azért közepesen kiszámítható és nagyjából a százötvenedik oldal környékén teljesen egyértelműen kirajzolódik a végkifejlet – ami mégis odaláncolja a szemünket, az a hétköznapi kis apróságok megjelenítése. Ez a Tobias-Quentin-akárkicsoda tényleg egy tök átlagos fickó. Ez tényleg egy tök átlagos család. Annyira normálisnak tűnnek, annyira olyanok, mint te meg én, meg a szomszéd (már feltéve, ha egy floridai felső-középosztálybeli kertvárosban élsz és nem a pesti külváros egy lakótelepén…). Minden kis játszmájuk, a kamaszfiú nagyarcú zsarolása, amikor leleplezi apja éjjeli kalandjait, majd nagyon is kisfiús ijedt kérése, hogy ne csalja már meg az anyját; a kislány paranoiája a „felélesztett” sorozatgyilkos miatt; a ki mikor megy a gyerekért és hogy osztjuk be a munka meg a család között az időt problémakör – mind valóságos, hiteles, átélhető.

Ja mert közben van egy felélesztett sorozatgyilkosunk is – Millicent terve a hobbigyilkosságok leplezésére zseniálisan borzongató, tényleg, ha nem lenne egy pszichopata picsa, még csodálnánk is. Aztán persze minden fordul egyet a tengelye körül, kiderül, hogy a terv még zseniálisabb mint gondoltuk, csak épp egész másra irányul, kiderül, hogy van itt aki semmitől sem riad vissza, és bizony többet titkol pár spanglinál, és kezdődik a menekülés, bujkálás, bosszúhadjárat. Vagy nem. Mert azért az a vég, az felvet pár kérdést. A pszichózis vajon mennyire ragadós? Le lehet szokni a gyilkolásról? Van az a távolság, ami után már nem kísértenek az egykori áldozatok? És vajon minden bűnös elnyeri méltó büntetését? Vagy az áldozat remekül játszott szerepe mindenkit megtéveszt? Az olvasót legalábbis sikerrel átveri – és nem is bánjuk olyan nagyon.

Könnyed, de nem buta, borzongató, de nem hatásvadász, remekül megírt strandolvasmány – vigyétek magatokkal nyaralni. (És nagyvonalúan lépjetek túl a nyomdahibák tömkelegén – bosszantó, de kár lenne emiatt leírni a könyvet. Ugyanitt üzenném kedvenc kiadómnak: máskor ne siessetek ennyire! Köszi!)


Kiadó: Agave
Fordító: Bosnyák Edit

2019. július 11., csütörtök

Ecsédi Orsolya: Banyavész (Kell egy csapat 1.)


Nem vagyok célcsoport, és azt hiszem, egyre kevésbé vagyok képes a fejükkel gondolkodni - egyrészt azért, mert életvitelszerűen nem egyengetem egyetlen kisiskolás lépéseit sem, másrészt mert megváltozott az a bázis, amivel az információba szocializálódik ma egy gyerek. Akármilyen fura, ez tényleg jelentheti azt, hogy nemigen van közös nyelvünk, hiába beszélünk mind a ketten magyarul. Viszont azt mind a mai napig tartom: az egészséges fantázia táltosához a leírt szavakon át vezet az út, hiszen el kell képzelned belőle magadnak a mozgóképet. Úgyhogy csak nagyon remélem, hogy ezt a könyvet szerették a kis- és nagyobb iskolások, mert ezt a szeretetet nagyon megérdemelné. Hiszen vállaltan olyan gyerekeknek mesélne, és vállaltan olyan gyerekekről, akik utálják a meséket.

Zizu, Báti és Anka hatalmas zűrbe kerül, a sorsuk szilaj hullámokat vet - főleg Ankáé, ugye, aki bukásra áll, és nem enyhén boszorkányra (ráadásul gonosz boszira) hajazó tanárnője a kettesért azt az elmeroggyant feladatot adta neki, hogy írjon olvasónaplót a valóságból. A barátai minden eszközzel segítenék, akár csalással, vagy megalázó alkukkal is, egy ellenséges osztálytársaktól hemzsegő környezetben - csak hamar kiderül, az Anka-mentéshez nem lesznek elegen hárman. Igen, megint az osztály lúzereiből indulunk, a kilógókból, a máshová nézőkből, a felfelé fotózókból, mondanám - de ha egyszer mindig az ő történetük az izgalmas, nem a nyerésre ítélt menőké és jókorára nyitott holdudvaruké. Ez megint egy innen szép nyerni mese - volna, ha az írót nem Ecsédi Orsolyának hívnák, aki egyrészt sosem dolgozott sablonos karakterekkel, a legutolsó mellékszereplője is gyönyörűen kirajzolódik (akkor is, ha összesen másfél mondat jut rá), tehát ebben a mesében a fentebb felrajzolt klisé-alaphelyzet hamar látvánnyá szélesedik. Másrészt ennek a történetnek pont a felismerés adja az erejét: mikor a másik mélyét látva látod a helyett, amit róla addig gondoltál, az összes sablon-kategória, menőség, lúzerség érvénytelenné válik a számotokra.

Amitől még nem lesz mindenki szeretni valóvá, főleg nem baráttá - de hogy a másik megértésére való szándék felébresztésének nem gyakran kanyarítanak ilyen bájos mesét, az biztos. Az is, hogy a műfaj regényeiben nem gyakran tartják ennyire egyensúlyban a belebegtetett mágikus többlettartalmak szivárványos és a hétköznapiság szürke árnyalatait; egyáltalán, nagyon kevesen merik ennyire hétköznapivá engedni a boszorkányos réteget. A könyv teli van mágikus rétegekkel játszó mesevilág-kliséket picike pocok módra pocakon pöckölő aranyos fricskákkal, most csak Hegyi Jenőt említeném, a varázslót, aki épp hajléktalan egy aluljáróban, annyira elfáradt a küzdelemben, amivel legyőzte Józsefet (akiről feje felett a körutat elnevezték - dehogy arról a Habsburgról...), s aki amúgy gonosz, bár úgy száz éve a gonoszsághoz is túlságosan kimerült. Aki voltaképp tényleg segít Bátinak - pusztán azzal, hogy le kell győzni miatta egy hétköznapi félelmet, le kell menni a kedvéért egy rosszhírű aluljáróba. Mert amúgy ezek a félelmek, húzódozások, hétköznapi kis szorongásaink tényleg ezerszer jobban meghatároznak bennünket, mint a Nagy Rettegések Nálunk Hatalmasabb Fenyegetésektől.

Van még egy rétege a könyvnek, amit nagyon szeretek, szívemnek kedves többlet, játékra ingerlő bájos rejtvények sora. Adél néni, a boszorkányos magyartanár ugyanis előszeretettel beszél idézetben, a helyzethez rántva költészetünk számos ismert és szeretett sorát - mintegy visszahúzva őket a könyvespolcok poros (és szoborrá dermedt költők galambszaros) "emelkedettségéből" a hétköznapi nyelvbe, ahova amúgy valók. Mégpedig úgy, hogy az adott beszédhelyzetbe is pontosan illenek:

- Most hülyéskedni tetszik. De az előbb... az előbb tényleg varázsolni tetszett!
- Én sose hülyéskedek. És eleve, milyen szó szökkent ki fogad kerítésén? Szeretnél egy tizenegyedik intőt?

Amire a gyerekek tovább szemtelenkedve szintén versrészleteket mondatba fűzve válaszolnak, pont így, a méltó válasszal megúszva a büntetést (nem idézem, tessék elolvasni, ahogy az egész könyvet... pontosan ez a vers-játék mellékértelme is: hátha a kíváncsiság elolvastatja a verset is, ha már idézték...). A versrészletek vendégjátékát a kötet végén azért egy súgó segíti, hisz a könyv nemcsak a Zizu-forma eminenseknek készült.

Ez a könyvecske egy sorozat első kötete. Szerintem rendkívül ígéretes kezdet. Kíváncsian várom a folytatást.


Kiadó: Könyvmolyképző
Illusztrálta: László Maya

2019. július 8., hétfő

Neil Gaiman: Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (első kötet)


Legszívesebben azonnal olvasnám tovább! Még megtehetném; ugyan csak magyarul értem a teljesét, de itthon van az egykori kiadás negyedik kötete. Mégis, kivárom, amíg hasonlóan vaskos, de ennyire jó érzéssel kézbe vehető formátumban, ilyen minőségben elém kerül a többi. Álomúr kalandjai Neil Gaiman által - és a rajzolók sora által, akik beszőtték nem egy nemzedék álmait a képeikkel. Igen hosszan és részletesen írtam az egykori megjelenésekről, a Prelűdök és Noktürnökről, ahol a történet megalapozódik, a Babaház összefüggő történetfolyamáról, ahol először szökken szárba, egyfajta erős (bár nem előkép nélküli) ornamentális innovációba, és az Álomországról, ahol elhinti a további történetek gyümölcsöt termő, olykor mérges magvait. Növényi analógiákat használok, nem véletlenül. Valójában ez a történet tényleg kihajt, a kultúránk elveszettnek hitt magvaiból, ágas-bogas növekedése közben olykor lehetetlen mesetávolságokat áthidalva. Ez egy mítosz. Mű-mítosz, hiszen ismerjük a kitalálóját, és képbe kerülésével lett kánonja is, úgymond: egyetlen mód, ahogy mesélhető - de a belső szerkezetében hordozza a jegyeket, a szájhagyomány történeteinek mese-jegyeit; és nem igaz szeretne lenni, hanem valódi. Egy valóság, a miénk mellett, amit olykor beutazhatunk, akár az álmokat.

Kedves angol mítoszlovasom történeteiben mindig is ezt becsültem a legtöbbre. Szerintem Neil Gaiman nagyon sokszor kezdi úgy a meséit, hogy nem áll előtte nyíltan a teljes bejárható út, ágaival és bogaival, nem látja úgy összkép gyanánt a maga szövevényét, ahogy a bonyolult, sokrétegű mesék szövői (Dan Simmons például, aki nemcsak grafomán szövegállata, de szerkezeti mérnöke is a történetfolyamainak). Gaiman valóban inkább kertésze a meséinek. Gondoljunk bele. Egy szilfa növekedésének kódja bele van táplálva a magvába - de azt már a körülmények: talaj, közvetlen környezet, időjárás döntik el, hogy a maga felnövő meséjét hogyan mondja el, évtizedek lassú, évgyűrűkbe dokumentált mondataival. Minden szilfa más - mert mindegyik máshol és másoknak mesélné ugyanazt. Gaiman ugyanígy tudja, nem a történetet meséli, hanem egy történet szemünk láttára bokrosodását a végtelen sokból. Végtelenekről - akiknek végtelen sok története van, de valahol minden történetükben ott rejlik valami az igaziból, amit csak maguknak mesélnek. Ahogy a Szentivánéji álom mosolyogtató mesehazugságában lakik a valódi - hogy felkiáltson a Wendel dombján előadást bámuló manó: Ez lenyűgöző - ráadásul igaz is! Sose történt meg, mégis igaz! Miféle mágikus művészet ez?

Sandman kalandjai ugyanúgy nőnek, ahogy a legszebb mítoszaink. Az adott kor képregényes talajából - az angol rémhistóriából, gothic novel-jeiből; a hatvanas évek DC-s szuperhős-képregényeiből (a sikertelenekből, az elhaltakból - hiszen a mainstream máig él, és elvan a saját álomvilágában) és a popkultúra olyan, akkor friss hajtásaiból, mint a Hellblazer, vagy a Swamp Thing. Ez a képregény elsősorban a maga műfaját tekinti valóságnak, az a talaja - olyannyira, hogy nem egyszer, mikor azt hisszük, a mi ezerarcú valóságunkban jár (mint a Szárnyainak suhogása stand-up epizódjában, mikor Esmé elenged egy "rázós", utolsó poént) valójában épp Gothamban vagyunk, Batman városában, ahol ő valóság - viccelni is lehet vele. Az álomúr birodalma a miáltalunk papírra, vászonra, dalba álmodott művészetünket is magába foglalja és valóságnak tekinti. Gyönyörű, művészi álmainkat a lehetséges emberről (gondolj bele, egy császár portréja például mennyire a "lehetséges ember" - mennyire óhajtja benne a művész, hogy kiválasztott és nagyszerű legyen, akár a képen, s ne a szokott botrány, pitiáner érdek, és tömeggyilkosságok fókusza). Sokszor nem tesz különbséget a történet a mi megszabott szintjeink között, és nagyon sokszor nem is jelzi, melyik meseszinten, melyik álmunkban bóklászik.


Nem véletlen, hogy a képregény ilyen lassan "indul be" - hogy először szinte konvencionális. Ez a magva. Valójában nincs sok történetünk. Szerelem és halál. De ezerféleképpen el lehet őket mesélni. Az a komótos út, amit a Homokember bejár előttünk, ahogy rabságba esik, és kiszabadul, ahogy eszközeit kutatja, s azután szökött alattvalóit, valójában egy igen régóta létező mesei váz. Az idegen időbe csöppent egykori uralkodó nem helyezkedhet egyszerűen vissza egykori önmagába, körül kénytelen nézni, hol van. Hogy ebben a holban régi önmagából mi él, mi múlt el végképp. Ez a körülnézés lehetőséget ad arra, hogy az alkotók miránk reflektáljanak. Egymással babázásainkra - hogy hányféleképpen tesszük eszközzé a másikat. Sorozatfüggéseinkre - hiszen valahol borzongásig szívesen azonosulunk elképzelt sorozatgyilkosokkal. Előítéleteinkre - mintha több lenne bennünk, mint a kíváncsiságból. De a kíváncsiságainkra is - hiszen megragadnák akár a halhatatlanságot. Miközben látszólag mese nő, szövődik itt a szórakoztatásunkra, Neil Gaiman és alkotótársai számtalanszor tartanak elénk alig torzító tükröt, csak legyen bátorságunk belenézni. Ez a történet nem csak mítoszi értelemben időtlen - de rendkívül időszerű is. Odafigyel és reflektál a környezetére. Talán csak az avult benne, hogy hisz bennünk. Hogy még hisz bennünk - hiszen ezért mesél.

A katasztrófa előszelével terhes időjárásban is, ami a szilfa analógiáját követve ebben a mesében maga a világ mítoszkincse. A Végtelenek, a jelen lévő istenek, a Pokol (és benne a remény), az egykor volt istenek és hiedelmek gyönyörű, égboltméretű pókhálója felhőzi ezt a mesét. Ettől a tág levegőtől lesz a főszereplője valóban végtelen - meg ha rádöbbensz: valójában te tényleg egy történetét olvasod itt, nem a történetét. Hiszen végtelen és időtelen - benne lakik az összes történet. Ráadásul álom. Neil egyik legszebb felismerése: a valóságunk is egyfajta álom, csak egyetemes: ezt mindannyian közösen álmodjuk (ezért akkora veszély Rose, az álomörvény, Nada városának üvegszívével a mellkasában, aki összenyitná az álmodók álmait). Ez a kötet megragadná az álom határtalan valóságát. Hogyne férne hát el benne az a rengeteg mitológia - Lucifer és Azazel egy lapon, vagy akár az Arkham elmegyógyintézet! Ne szégyelld, olvasó, ha nem ismersz valakit, keress rá, ha nem penget benned húrokat például Oneirosz neve, nézz utána - hiszen csak pár kattintás. Mindig többletrétegekkel gazdagodik a látvány, ha a kérdéseidnek utánakeresel. A Fumax példaszerű, gyönyörű kiadása ebben is szeretne segíteni, a kötet végén alapos jegyzetanyag áll a kíváncsiságunk rendelkezésére.


A mítoszról tudni kell, hogy nincs kánonja. Olyan, mint a Mesék a homokban nemzedékről nemzedékre átadott története: a mesélője emlékezetére van bízva. Ettől folyamatosan aprókat módosul, változik, máshova kerülnek benne a hangsúlyok - ahogyan az Álomúr rajza is, kötetről kötetre, olykor akár képről képre; ebben a kötöttebb meseformában az alkotók mindent megtettek érte, hogy lélegezhessen benne a mítosz érzete. Mert ez sose tudomás, mindig érzet. Mint amikor érzem, a kezembe fogva ezt a kiadványt, hogy valami fontosat tartok a kezemben, de valójában sokadszor, ennyi szó után sem sikerült megragadnom. Érezzétek.

Kiadó: Fumax
Fordította: Totth Benedek

2019. július 4., csütörtök

Margaret Atwood: MaddAddam


„Toby visszatér a naplójához. Mit írjon még le a puszta tények napi krónikáján kívül, amibe már belekezdett? Miféle történetnek – miféle történelemnek veszik bármilyen hasznát majd azok az emberek, akik nem biztos, hogy létezni fognak abban a jövőben, amit nem láthat előre?”

Kihalni Esélyes – Ádám elnevezte az állatokat, MaddAddam megnevezi a kihaltakat. Margaret Atwood nagyszabású disztópiája, a MaddAddam-trilógia utolsó kötetére az ember is felkerülhetne MaddAddam groteszk online játéka, a Kihalni Esélyes kihalásra ítélt fajai közé, feltéve, ha lenne még online tér, ha lennének még játékosok, ha érdekelne még bárkit, mi halt ki és mi él. Ha érdekelne bárkit bármi a túlélésen kívül… Persze bizonyos szempontból a „kihalásra esélyes” státusz határozottan jobb, mint a kiindulópont volt: a Guvat és Gazella olvastakor még azt hihettük, önjelölt Istenünk, Guvat tervének megfelelően az egész emberiséget kiirtotta, és csupán Jimmy, a Guvatkák prófétája élte túl az apokalipszist. A folytatás, Az Özönvíz éve megmutatta, hogy akadnak még itt túlélők, olykor joggal hihettük, hogy többen is, mint szeretnénk – a vetélkedés a megmaradt sugárpisztolyokért, élelemért, területért és egyéb javakért az apokalipszis utáni első napon újrakezdődik (miért is ne kezdődne?). A trilógia záródarabjában pedig lerakásra kerülnek egy esetleges új emberiség alapjai. De vajon túlélők leszünk-e vagy csupán elnyújtjuk szükségszerű kihalásunk? Képesek leszünk alkalmazkodni az új világrendhez, együtt élni genetikai laborban kikevert majdnem-fajtársainkkal, levetkőzni az évszázadok által ránk rakott kulturális berögződéseinket és magunkra venni újakat?  Képes az ember megváltozni?

Az Özönvíz éve zárójelenetébe csöppenünk: maroknyi túlélő gyűlik a tábortűz köré, sebesültek, megkínzottak, kínzók, gyógyítók – aztán besétálnak a jelenetbe a Guvatkák. Akiket eddig csak Jimmy ismert, akik a többieknek megelevenedett drogos látomással érnek fel, akik semmit sem értenek a „kétbőrűek” fura szokásaiból és némi „kulturális félreértéssel” nyitva elengedik a megkötözött börtönszökevényeket és kis híján megerőszakolják az egyébként is traumatizált nőket. Nesze neked, Guvat. Innen szép nyerni – ám mivel prófétájuk, Jimmy a halál szélén lebeg, Tobyra hárul a feladat, hogy fejébe nyomja a Red Sox sapkát és közvetítse Guvat történeteit a teremtményeknek.

Ezzel nem csak Guvat nem számolt, jó eséllyel az olvasó sem – Atwood ismét meg tud lepni minket, a tőle megszokott játékossággal. Tobyék kis csapata további túlélőkre bukkan – Isten Kertészeinek Özönvíz-váró tagjai és a Guvat által elrabolt maddaddamita tudósok az Ararátok maradványain próbálnak túlélni. Na, őket legalább nem éri váratlanul egy csapat Barbie-baba szépségű, meztelen, óriási kék nemi szervekkel rendelkező, naiv, levélrágó kvázi-ember felbukkanása. Hisz maguk is részt vettek az egyes tulajdonságok kikísérletezésében. Hisz ők is részei voltak Guvat teremtésének. Ők is hozzájárultak az apokalipszishez – akár tudták, akár nem. De vajon tényleg nem tudták? Guvat tényleg megvezette őket is? Hogy néznek szembe saját lelkiismeretükkel? És hogy néznek szembe saját teremtményeikkel, akiknek jövőt, biztonságot, életteret, perspektívát kellene nyújtaniuk? Vállat vonnak? Sorsukra hagyják őket? Megpróbálkoznak együtt élni? Történeteket mesélnek nekik? Genetikai kísérleteket folytatnak velük?

Mindenki a maga módján birkózik meg az apokalipszis utáni kihívásokkal – társadalom és társadalmi rend híján mi mást is tehetnének… És közben emlékeznek. Az első két részben kaptunk két olvasatot, most megkapjuk a harmadikat, a legfontosabbat, ami összeköti a szálakat, ám nem vezet megértéshez: hogy ki Guvat és miért tette, amit tett, továbbra is homályban marad. A trilógia címébe rejtett szójáték nem ad megoldást a kezünkbe, MaddAddam élettörténete csak újabb kérdésekhez vezet, Zeb és Adam kalandjai, hőstettei, tévútjai, apagyilkossága és a szálak össze-összegubancolása oda vezet, hogy megkérdőjelezzük, valójában kik is e történet főszereplői. Guvat, aki pusztított és teremtett, Isten lett, de nem tudott szembenézni tetteivel? Adam, aki a háttérből jóval több szálat mozgatott, mint amennyit valaha bárki átlátott volna, aki egy „ökokretén cirkusz” álcájában a leghatékonyabb ellenállást szervezte meg, aki hitet adott a túléléshez? Zeb, aki jó iparosként szállította a hőstetteket és aki nélkül a túlélők egy napig se húzták volna? Esetleg Toby, aki Hóember, a próféta szerepét átvéve képes mítoszt adni az új emberiségnek?  

„A különféle emberi kultúrák és vallások a mítoszaikban magyarázzák meg a világ keletkezéséről és lényegéről, az emberi civilizáció gyökereiről szóló elképzeléseiket” – szól a kultúrtörténeti meghatározás. A MaddAddamben Toby mesél. Estéről estére fejére biggyeszti Guvat piros baseball sapkáját és elmondja a Guvatkáknak a teremtőjük sugallta történeteket. Történeteket a világuk teremtéséről, a Paradicsomról, melyben teremttettek és melyből kivezette őket Hóember a világ pusztulása után. Mesél a Káoszról, melyben Istenük elpusztította a bűnös emberiséget, hogy helyet csináljon nekik. Mesél Gazelláról, aki elnevezte az állatokat és Jimmyről, aki vigyázta a Guvatkák első lépteit. Mesél Zeb kalandjairól medvékkel és kígyónőkkel és mesél Bazmegről, akihez, mint valamiféle jó szellemhez fohászkodnak a bajba jutottak és aki segít rajtuk. Így lesz a Guvatkák mítoszrendszerében Guvat, Gazella és Jimmy mellett láthatatlan segítővé Bazmeg és korai westernhőssé Zeb, az őrült Ádám. És így válik semmivé egy szempillantás alatt Guvat elmélete a mítoszteremtés, művészet, hit, gondolkodás, kérdésfeltevés, megkérdőjelezés nélkül élő, pusztán fajfenntartási célokra létrehozott új emberiségről. Mert van, amit nem lehet kiirtani belőlünk. Mert az igény az önmeghatározásra, a kereteket adó történelemre, a szépségre úgy tűnik, mélyebben kódolt, mint génsebészeink hitték volna. Mert a Guvatkák megkísértetnek, túl hamar, mégpedig a történeteit lejegyző Toby által, és bűnbe esnek – az írás bűnébe. „Mi jön ezután? Szabályok, dogmák, törvények? Guvat Testamentuma? Milyen hamar lesznek ősi szövegeik, amelyeknek szerintük engedelmeskedni kell, de azt már elfelejtették, hogyan értelmezzék őket? Vajon tönkretettem őket?”

Nincs nagyobb összekötő erő egy jó történetnél – és nincs veszélyesebb dolog a tudás kergetésénél. Guvat egész élete, munkássága és tragédiája, melynek farvizén egy világ pusztult el, ezt mutatja. De a tudás keresése kipusztíthatatlan. A Guvatkák hitet kapnak, és mítoszokat, melyeket aztán maguk írnak tovább. Miközben éneklés útján kommunikálnak génmódosított, emberi agyszövettel rendelkező sertésekkel, Könyvet őriznek, melyet generációról generációra másolhatnak, hogy ne felejtsék el teremtőjüket és prófétáikat. Sugárpisztolyok, transzgenikus állatok, Konszernek és a Szent PetrÓleumban hívő idióták világában Margaret Atwood szerint a legnagyobb erő és a legveszélyesebb fegyver még mindig a szó – végső soron ez teszi annyira szerethetővé ezt a minden momentumában iszonyúan kegyetlen Barbie-rózsaszín apokalipszist.


Kiadó: Jelenkor
Fordító: Csonka Ágnes

2019. július 1., hétfő

Simon Stålenhag: Elektronikus állam


Azért valami egészen sajátos arcot ölthet a zsenialitás. Leszögezem, Simon Stålenhag Elektronikus állama zseniális. Bele a közepébe, semmi sallang, jó eséllyel háromnegyed óra alatt végigszaladsz rajta, de aztán jó eséllyel még jó pár alkalommal kézbe veszed, olvasó - mert egy teljes világot nyit; egy olyan pusztulat világról hoz képeket és szavakat, ami itt kopogtat az ajtónkon. Hiszen már most is órákat töltünk a képernyők (s egyre inkább a kommunikációs eszközök kézbe illő képernyőinek) bámulásával, az ott történtek, kiterjesztett, egymásnak mutogatott valóságaink már most is igen sok embernek jelentenek jóval többet, mint egy puszta kíváncsiságból lefolytatott beszélgetés bárki idegennel, akit például melléd sodort a véletlen egy hosszabb utazáskor. Elbújunk az ismeretlen (egyre fenyegetőbbnek érzett-gondolt) lehetősége elől a jól szabott véleményketreceinkbe.

És jelen vannak a drónok is - egyre inkább a hétköznapjainkban is. Az új nézőpont, amivel ajándékoznak, hallatlanul izgalmas, így, a hétköznapi használatban - de kétségtelen, számos helyén a világnak aggodalmas tekintetek lesik az égen pilóta nélkül (veszteség kockázata nélkül) suhanó katonai alkalmazásaikat. Tényleg csak egy lépésre vagyunk a legszélesebb körű katonai alkalmazástól. Gondold végig. Ez egyfelől tényleg berántja a videojáték szintjére a valóságot - alkalmazóként elsöpri a maradék gátlást is, félek, nagyon hamar. Másfelől tökéletesen indokolható: politikai értelemben retorika-barát; hiszen így megóvjuk a mieink, és retteghetnek ők; az ellenség, akit (amíg esélyes, hogy súlyos veszteségekbe kerül a csapás) egy teljesebb eszközparkkal: tárgyalással, fenyegetőzéssel, de leginkább üzlettel is megkísért az adott, ellenségképeket dédelgető hatalom. Az a lépés nem biztos, hogy lehetséges, ami ennek a világnak az alapja - hogy egyidejű legyen a kommunikáció, a neuronok hálózatába bevont eszközzel; durván egyszerűsítve a saját kiterjesztett elmédben menjen a móka. De nem is zárható ki, hogy megvalósítható.


A történet valójában karcsú. Mondhatnám úgy is, szokott pimaszság. Kiválasztott, egy szem, utolsó esély-mentés. Nagyon sokszor, nagyon sokféleképpen elmesélt disztópikus alapforma. A maga banális csalásaival, nyilván: az egyetlen, megváltó esély, ami még. Az egyetlen zóna, ami még, a hely, a menedék (nem tudsz meg róla semmit!), amit el kell érni. Az üldöző nyers érdek. Aki a maga hasznát. Szokott módon, az utolsó mentő esélyből is a magáét. Szóval a történet akár bántó is lehetne, annyira leszerelt-lehasznált, találatok és sufnituning szaggatta hideg-ipari alapegység. Egy félredobandó panel, amit kismillió találat ért már mindenféle fantáziavilág mindenféle alkatú, lezuhant drónján.

Csakhogy ezt az agyonhasznált banalitást egy teljesen nyitott, nagyon sokfelé tovább gondolható, épp a kellő mértékig feltárt, eszetlenül pontosan tálalt, komplex művészeti alkotás drótváza gyanánt használja csak a festőművész-író. Képek és szövegek. Azonos rangon mesélő két forma alkot itt úgy "szerves" egységet, ahogy a megalkotott világban a pillanatban történő vezérlésért neuronok szintjén a gépével összekapcsolt drónpilóta. Hogy ennyire nincs agyonmagyarázva semmi, valójában szinte annyi értelmezést nyithat meg, ahány olvasója van a történetnek - ezt tényleg magadnak fejezed be, kedves olvasó, mindabból, amit eddig a világodból megtanultál.


Soha ennyire bevonó mesét. Alkotásra késztetőt. Hogy kitaláld a momentumaiból a magad látomását. A kihagyások... Hiszen a szerző szinte mindent kihagy, ami a hőseinek evidens, természetes, amit mégsem, azt valóban életszerű monológokba szövi. Erről a legeklatánsabban a fekete lapokra fehérrel nyomott, hipnotikus erejű másik nézőpont kapcsán beszélhetek. Valaki még mindig a drótok rendszerét használja a rezgő hullámok helyett. Ez a valaki, Walter, akit a képeken látsz, egy meggyőző másik valaki monológját hallgatja, aki a vonal másik oldalán ül. Walter logikus érvek pókhálójába tapadt személysége nem látszik, csak az autója, a teste, mindig arctalanul, pisztollyal a kézben is háttal (meg az útvonala látszik a térképeken, a képekre rejtett ráutalások segítségével). Nem válaszol annak, aki beszél hozzá. Valamilyen szinten bábu, mint a közös tudat által mozgatott ember-termeszek az óriási drón-isten körül, a parkolóban. Nem ő lép, valaki más lép általa - és ennek a valaki másnak annyi arcot adsz, ahányat csak akarsz. Maradvány kormányzati szerv? Egy utolsó dobására készülő ügynökség? Vagy egy másik elme, ami magára ébredt? Hiszen lehet, a háborúnak nem lett vége, csak új szintre került. Vajon a Konvergencia tényleg egy szervezet? Vagy az is egy ilyen, melléktermékként létrejött, sajátságos tudat? Valójában azt látsz mögé, amit csak akarsz. Hatalmasra nyitott szabadsággal.


Én a magány monológjait láttam benne, a kollektív tudat korában. Hogy nincs kihez beszélni, legfeljebb egy drónhoz. Egy eszközhöz. Hogy monologizálunk a párbeszéd szemernyi esélyével - hogy ezt illenék megmentenünk, mert ez vagyunk: a meghallott beszéd. Ki fogtok röhögni, nekem egy adott ponton eszembe jutott Jézus, aki a kérdésre, hogy kicsoda ő, így válaszolt: az, akihez beszélsz. Ez a könyv olyan helyzetbe taszítja a hőseit, hogy alig is beszélhetnek bárkihez - választ pedig azoktól sem kapnak. Mert a bárki más járványszerűen eltévedt egy súlyos mélységű közös álomban (nem tudsz meg róla semmit!), ahonnan nincs visszaút. Erről eszembe jut, hogy Neil Gaiman és Hamvas Béla szerint is a valóságunk ilyen delírium, ilyen eltévedés, tévelygés; az egyetlen álom, amit közösen álmodunk. A valóságunk álomkonszenzus eredménye...  Ekkora mélységek nyílnak a könyv alatt - egész mélységű mitológiák.

Ez így egy mitologikus történet, mert van egy (több?) megnevezetlen, arctalan gonoszod. Ez egy mitologikus történet, mert a hősei alig tárulnak, és valójában archetípusok - ezért is ismerjük igazából unásig a mesét, ami megesik velük. Ha valaki hideg szívvel nézi, csodálhatja benne a szokvány cselekményvezetés mögé rakott elképesztően innovatív világot, a kétfenekű és azonos rangú művészeti bravúrt - de jóval többen lesznek, akikben borzongás kél tőle, a szavak szintje alatt a valami fontosat tartok a kezemben sajátságos érzetét kapják ettől a könyvtől. Ez a mítosz rétege, benned, amit Simon Stålenhag stimulál éppen a könyve által. Ettől zseniális - hiszen valójában a körülöttünk elterülő valóság sem tárul ennél jellemzően mélyebbre a legtöbbünkben. Ez a könyv azokból a hasadásokból süvölti a maga jövőálmát, amit a valóságunk is folyamatosan eltűr a széleken. És a végét végképp magadnak alkotod meg - a megélt életanyagodból és a képekből. Ez a könyv megengedi magának, hogy nem mutatja a horrort - épp elég horror a valósága. Ez a könyv valójában sokkal valóságosabb, mint hinnéd.

Kiadó: Agave
Fordította: Molnár Berta Eleonóra

2019. június 27., csütörtök

Blue Jasmine – film


Évek óta kerülget engem ez a film, számtalanszor megnéztem, átrágtam magamban, mégis mindig újra meg újra felbukkant valahol, hogy néznem kell, újra végig kell gondolnom, dolgom van még vele. Érdekes ez – amikor egy alkotás annyira mélyen rezonál valamire, amiről tán nem is tudjuk, hogy bennünk van, hogy folyvást kézbe kell venni, meg kell nézni, hátha egyszer csak tisztán látunk majd. Máig nem tudom pontosan, mi az, ami ennyire megfog a Blue Jasmine-ben, de amikor hosszú idő után végre leültettem elé Zolit is, és jól összekaptunk azon, mennyire másképp látjuk az alkotást és a főszereplőt is, pár dolog megvilágosodott. Annyira legalábbis, hogy már ki tudom írni magamból egy rétegét – aztán megyek és megnézem még pár tucatszor, hogy felfejtsem a többit.

Woody Allen egyik legkiábrándultabb filmje, huszonegyedik századi A vágy villamosa-parafrázis, a gazdasági válság kirobbantóinak kritikája alulnézetből, Cate Blanchett remek alakításokban amúgy sem szegény pályájának eddigi abszolút csúcsa – címszavak, melyek segítenek elhelyezni, de semmivel sem visznek közelebb a film esszenciájához. Egy végletekig sérült, állandóan kompenzáló (a húga és férje iránti ellenszenvét drága ajándékokkal, a proli származás okozta szégyent jótékonykodással, a saját gyerek hiányát a férj fiának agyonajnározásával, a nyilvánvaló megcsalást haverkodó nagylelkűséggel), önnön álomvilágának rabjaként élő nő összeomlás-története, aki saját maga alól rántotta ki a vörös szőnyeget. Egy önsorsrontó, alkoholista, sznob hárpia – aki nagyobb sérülést okozott magának, mint amekkorát bárki okozhatott neki. Aki önkezével fosztotta meg magát az illúzióitól, melyekre egész addigi életét alapozta – úgy, hogy a legkevésbé sem volt felkészülve, nem hogy arra, hogy erőt merítsen az illúziófosztásból, de arra sem, hogy eltöltsön egy napot Xanax, vodka és Louis Vuitton nélkül.

Jasmine férje halála után repül New Yorkból San Francisco-ba, hogy ott élő húgánál húzza meg magát, amíg kitalálja, hogy építse újra az életét. A férj, Hal, egykor menő ingatlancápa, a börtönben lett öngyilkos, miután csalásai lelepleződtek. A csinos, negyvenes Jasmine, akinek önmeghatározását a Park Avenue-i lakás, a Hermes táska és a Chanel kosztüm hármasa határozta meg, aki fényűző partik és jótékonysági akciók mentén élte ki egykori ambícióit, aki inkább félrenézett, mintsem meglásson bármit, ami veszélyeztetné zárt világát, érthetően összeomlik. Magazincímlapokra való lakások, hamptonsi házak oda, az ékszereket el kell dugni az adóhatóság elől, munkát kell vállalni egy cipőboltban és szembenézni az egykor istenítő álbarátok (a „társaság”) lábaival: az egykori Janetnek, aki antropológiát tanult, de dobta az egyetemet az első kellően gazdag és előkelő pasiért, aki megajándékozza az áhított életstílussal, nem kell nagyobb pofon. Irány hát a nyugati part, első osztályon természetesen, a monogramos Vuitton bőröndkészlet végülis még megvan…

Irány Frisco, a „legeurópaibb amerikai város” és a húg, Ginger. Akinek volt férje épp Hal ingatlanpanamáiban vesztette el lottón nyert tőkéjét és egyetlen kiugrási lehetőségét, akinek kimondva-kimondatlanul erre ment rá a házassága, aki egy szupermarket pénztárában robotol és épp hozzámenni készül „egy még nagyobb lúzerhez”, aki egy lepukkant bohémlakásban él két kiskamasz fiával, állandó zaj, rumli, sörösüvegek és röhögések közepette. Ginger, aki minden előzmény ellenére szívesen fogadja Jasmine-t, aki segítene talpra állni, aki képes lenne visszahozni nővérét az életbe. Ha hagyná.

Ordító a különbség Jasmine és Ginger életmódja, habitusa, megjelenése, életfelfogása, a pasikhoz való hozzáállása között – a forgatókönyv erre olykor bravúrosan, olykor kissé szájbarágósan erősít rá az időbeli ugrásokkal. Azzal, hogy párhuzamosan ismerjük meg a két nővér friscói mindennapjait és Jasmine egykori New York-i életét, jelenetről jelenetre erősödik bennünk az érzés: nincs az az isten, hogy Jasmine itt magára találjon. Gyűlöli Ginger új pasiját, éppúgy, mint a volt férjet, gyűlöli a munkát, amit végeznie kell, a lakást, a gyerekeket, a zajt, a ruhákat, a sört, a meccsnéző-söröző-pizzázó mindennapokat. Megvetése szinte lecsurog a vászonról – a rendezést dicséri, hogy sikerrel táncol azon az iszonyú vékony jégen, ahol baromi nehéz eldönteni, melyik oldal mellett tesszük le a garast. Mert nagyon könnyű úgy nézni ezt a filmet, hogy a „szegény kis gazdag nő”, aki életében nem tett keresztbe két szalmaszálat sem, folyvást alázza ezeket a szerencsétlen, egyszerű, csóró, de kedves és segíteni kész munkásokat. Könnyű lenne Jasmine-t egyszerűen utálni. Meg is érdemelné.

De közben ott van az a Jasmine, aki - akár gyengeségből, akár lustaságból, akár, mert egyszerűen ez volt a kézenfekvő út - feladta önmagát egy szerep kedvéért; aki arra a szerepre épített világot magának; és aki aztán nem tudta felfogni, hogy az addig mindenben partner tettestárs borítani akarta a forgatókönyvet. Könnyű csak a csillogást, a drága ruhákat, még drágább ékszereket és az előkelőség megjátszását látni ezeknek a kirakatfeleségeknek az életében – de a csillogó sztori mögött bújnak olykor emberi drámák, tán több is, mint hisszük. Hogy Jasmine mit tett, miért tette, miért nem látott - nem akart látni - más kiutat, arra ott lehet a magyarázat a múltban, amikor Janetből Jasmine lett. Amikor úgy döntött, minden önazonosságot felad egy szerep kedvéért. Az, hogy feléget mindent maga körül, megbocsáthatatlan – mégsem tudok nem együtt érezni vele, mert akárhányszor nézem, szorítja a torkom az érzés, hogy milyen, amikor valaki egy (akár maga választotta) szerep rabja. Akármennyit árt, akármennyire ocsmányul bánik a húgával és annak pasijával, nem tudom nem sajnálni, mert tudom, milyen, amikor valaki annyi traumát mér saját magára, hogy már nincs annyi alkohol, ami elfojtsa és legszívesebben kimenne az utcára és csak ordítana, amíg a torkán kifér.


Hogy mitől tartom zseniális filmnek? Nem Cate Blanchett klasszis alakításától (pedig azt tényleg tanítani kéne, ahogy elborul a tekintete a martinis pohár fölött és meglátjuk az elegáns felszín alatt tomboló vihart); nem is a mellékszereplőktől (pedig Sally Hawkins valóban remek a folyton csicsergő, kicsit zakkant Ginger szerepében, Bobby Cannavale sikerrel hozza a szerethető melós rosszfiút; Alec Baldwin pedig meggyőző „Nagy Hal”); nem is a két társadalmi osztály és életstílus ütköztetésétől és az ezáltal provokált, simán végteleníthető polémiáktól. Hanem attól a bátorságtól, ahogy meri nem megmenteni Jasmine-t. A forgatókönyv egy ideig lebegteti a feloldás lehetőségét (bár ha rutinosak vagyunk…), reménykedhetünk, hogy képes saját lábára állni, még el is kezd tanulni, állást is vállal (annak is milyen vége lesz…) – aztán megismerkedik egy „Hal kettővel” és rögtön visszazökken a jól bejáratott szerepbe. Nyilvánvalóvá válik: Jasmine nem tudja és nem is akarja megmenteni önmagát önnön mételyétől. Arra vár, hogy egy újabb férfi mellett eljátszhassa pepitában ugyanazt a szerepet, hogy újra Jasmine lehessen, a Park Avenue-ről. Ebbe a forgatókönyvbe csak az nincs belekódolva, mi történik, ha valaki nem akar szerepet játszani. Ha valaki nem „Hal kettő”. A pofon, ami a végén éri Jasmine-t és a nézőt is, zseniális. Kevés olyan mainstream alkotás van, ami így fel meri vállalni: van, akinek nincs visszaút. Van, aki annyi traumát élt át és gerjesztett, annyi mérget fecskendezett magába és maga körül, hogy már nem lehet rajta segíteni. Lehet, nem is kell. Lehet, hagynunk kell a Jasmine-okat felemésztődni a saját szerepeikben. És amíg lehet, levetkőzni a saját illúzióinkat, nehogy mi is úgy járjunk, mint Jasmine.




2019. június 24., hétfő

Margaret Atwood: Az Özönvíz éve (2019)


„Az az igazság, hogy nehéz időszakokban a legtöbb ember nem törődik a többi fajjal. Csakis azzal, honnét jön majd az élelem, ami természetes is: ennünk kell, különben meghalunk. De mi van akkor, ha Isten gondoskodik rólunk? Úgy fejlődtünk, hogy istenekben higgyünk, ami azt kell hogy jelentse, hogy ennek evolúciós előnye van. A szigorúan materialista nézet – miszerint egy olyan kísérlet termékei vagyunk, amit állati fehérje hajt végre saját magán – a legtöbb ember számára túlzottan rideg és sivár, és nihilizmushoz vezet. Mivel pedig így áll a dolog, a közhangulatot kell a bioszféra számára előnyös irányba terelnünk, mégpedig oly módon, hogy rámutatunk, mennyire veszélyes Istent felmérgesítenünk azzal, hogy hanyagul kezeljük azt, amit a gondjainkra bízott.
- Szóval, úgy érted, hogy ha Isten szerepel a történetben, akkor létezik büntetés is – mondta Toby.
- Igen – felelte Ádám Egy. – Persze - és ezt szükségtelen hozzátenni - büntetés akkor is van, ha nem szerepel Isten a történetben. De az emberek kevésbé hajlamosak ezt elhinni. Ha van büntetés, akkor kell hogy legyen büntető is. Az emberek utálják az értelmetlen katasztrófákat.”

Íme, bár minden könyves kívánságunk így teljesülne: az első kiadás olvastakor szóvá tettük, hogy igazán megérne a MaddAddam-trilógia egy tisztességes egységes kiadást, s idén a Jelenkor el is hozta nekünk. Olvassuk hát, ha lehet egyhuzamban, friss szemmel minden előre-hátra, oda-vissza utalásra. És élvezzük, hogy MaddAddam végre megtalálta a saját nevét a magyar verzióban is.

Az Özönvíz éve a szó szoros értelmében nem folytatása az előző kötetnek – ugyanaz a történet, más szereplőkkel, alaposan megcsavart nézőpontokkal, visszaemlékezésekkel tarkítva. Atwood izgalmas és egyben roppant szórakoztató feladat elé állította saját magát: hogyan lehet eljutni ugyanoda úgy, hogy közben az olvasó se unja halálra magát, a történet koherenciája is megmaradjon, és valóban újat tudjon hozzátenni az előzőekben alaposan kivesézett apokalipszishez. A Guvatkák ezúttal csak érintőlegesen tűnnek fel, a középpontban az ember áll. A magát mindenhatónak képzelő ember. A Guvat és Gazella alapvetése volt, hogy a világméretű apokalipszist csupán egy ember, a Guvatkákat őrző Jimmy (alias Hóember) élte túl – hogy aztán az utolsó oldalakon fellélegezhessünk: akadnak itt más túlélők is. Az emberiség tán mégis túlélő faj – ám vajon megérdemeljük-e a túlélést? Hogy mit hoz ki az emberből, hogy körülötte szó szerint vége a világnak, több, mint megjósolhatatlan, ahogy az is, mit hoz ki belőlünk, ha szemben találjuk magunkat önmagunk végletekig tökéletesített másával.

Ám míg idáig eljutunk, megtudunk ezt-azt az emberiséget kipusztító járvány kitörését megelőző évtizedek történéseiből – ezt-azt, de korántsem mindent. Atwood kirakósként dobálja egymásra az információmorzsákat, ismerős szereplők, helyzetek, Konszernek, kísérletek bukkannak fel, de az igazi összekötő erő még háttérben marad: ő majd csak a befejező kötetben jut főszerephez. Addig is itt van nekünk Az Özönvíz éve két narrátora, két nagyon különböző nő, akiket összeköt a múlt: a fiatal, kissé naiv trapéztáncos Ren és a kőkemény Toby. Ren a beszédes nevű Pikkelyek és Farkak szexklub bunkernek is beillő „betegszobájába” bezárva figyelte, ahogy körülötte mindenkit letarol a járvány; míg Toby a babarózsaszínre hangolt MegÚj Spa luxusfürdőjében építgette saját Ararátját már jóval a járvány kitörése előtt. (Micsoda helyszínek ezek önmagukban is, és micsoda árnyalatokat adnak a korábban Kampuszok és Plebsztelepek mentén felrajzolt világképhez!) Mindketten úgy hiszik, ők az egyetlen túlélők – ahogy Jimmy-t, őket is napról napra egy cél vezeti: élni tovább. Hogy miért, kiért, hogy van-e ott kint még valaki, nem tudják. Talán nem is számít. Talán egyszerűen belénk van kódolva, hogy ragaszkodjunk ehhez a nyomorult kis életünkhöz, akkor is, ha körülöttünk mindennek vége.

Miközben Ren és Toby túlélésének és esetleges találkozásának szurkolunk, kettőjük visszaemlékezéseiből kirajzolódik az apokalipszis előestéjének másik oldala: Isten Kertészeinek szektája (melynek mindketten tagjai voltak egy ideig) és az ő Özönvíz-várásuk. Jimmy emlékeiből megismerhettük a tudomány oldalát, láthattuk, hogyan pusztítja el az emberiséget egy önmagát Istennek képzelő zseni – Isten Kertészein keresztül megismerhetjük azokat az olykor naiv, olykor elszánt, olykor nagyon is taktikus embereket, akik pusztába kiáltják a veszélyt, ami a saját végzetébe rohanó emberiségre leselkedik. Az elhagyatott tetőkön „csináld magad” édenkertjüket nevelgető Ádámok és Évák „zöld” szentekkel és az evolúcióhoz írt zsoltárokkal tarkított vallása csak részben megmosolyogtató – valójában ügyes szintézise egy halom környezetvédő ideológiának. Eme törekvések vallásos előírásokba csomagolása több mint elgondolkodtató – valóban kevésbé vagyunk hajlandóak bármin változtatni „csupán” a saját és környezetünk jól felfogott érdekében, mint ha vallási előírások képében kapjuk meg őket? Nem éppoly riasztó-e ez a gondolatmenet, mint a fogyasztás- és vállalatkritika?

A lényeg, mint mindig, most is ez a kritika – a több idősíkon játszódó történet, Isten Kertészei, a túlélésért vívott harc, a gyomorforgató részletek mind eltörpülnek a figyelmeztetés mellett: nézzünk már rá egyszer kívülről, hova tartunk. Annyian felhívták már a figyelmet rá, mégsem vagyunk hajlandók észrevenni: itt vagyunk, „az utolsó órában”, módszeresen irtjuk ki magunk körül az élővilágot, genetikai mutációkkal kísértjük a sorsot, szemétbe fullasztjuk a bolygónk, miközben azt hisszük, saját halhatatlanságunk majd megment minket az apokalipszistől, amit magunkra vonunk. Nem fog. Az pedig, hogy a magukat istennek képzelőket (legyenek bár zseniális tudósok, ökoterroristák, jó szándékú szektaalapítók vagy ezek tetszőleges kombinációi – mert Atwoodnál aztán nincsenek egydimenziós hősök…) is jó eséllyel saját kicsinyes, nagyon is emberi játszmáik vezérlik, ahogy azt a szerző nem is oly burkoltan sugallja, nem mondhatnám, hogy sokkal megnyugtatóbbá teszi a helyzetet…


Kiadó: Jelenkor
Fordító: Varga Zsuzsanna

2019. június 20., csütörtök

Craig Thompson: Blankets - Takarók


Kiskorában az öccsével, Phillel egy ágyon osztozik. A családja mélyen, fundamentalista módon keresztény, ott, ahol ez még tényleg jelent valamit. Főleg, ha valaki szegény. A nyolcvanas-kilencvenes években járunk, az amerikai középnyugat megrögzöttségei lassan erodálódnak. Craignek nem jut egyszerű kamaszkor. A kiürülő-félben lévő államok lakójaként - ahol néhányan (az ő szülei is) még mindig nem a növekedés, hanem az egykori puritánok (újabb prédikátorok által újrafogalmazott) álmait álmodják. Vidéken, amely lassan ugyan, de változik: Craig és Phil imákba és csínyekbe göngyölt gyermekkora inkább kivétel már, mint szabály. Olyannyira, hogy páriákká lesznek az iskolában, a bibliatáborokban - a növekedés-álmot kergetők prédájává, kívülállóvá válnak. Egy szubkultúra csodabogaraivá - mondanám, holott pont ez az egyik alapfeszültsége a mesének: az ő "szubkultúrájuk" komolyan veszi azt, amit a többiek már régen csak létük plakát-vékony kulisszájaként érzékelnek.  A befelé fordulásba nőnek, ahogy minden csoport szélére szorult - a rajzba, egy szenvedélybe, amihez nem kell sok dolog, csak a fantázia. Hogy aztán ezt a befelé forduló életet, Craig életét teljesen kifordítsa a bibliatáborban megismert lány: Raina.

Nem fogod elhinni, de ez az alapjában belső történések rajzba csorgásából álló, szelíd történet szívszorítóan izgalmas. Talán mert Craig Thompson minden szégyen és a szégyentelenség összes szenzációja nélkül vetkőzik a szemed láttára meztelenre benne. Egy bizonytalan kamaszember minden görcsét, érésének minden stációját feltárva - kimondja a maga igazságait. Szembenéz veled, ahogy a kötet végén a képről, annyira nyíltan, amire a legtöbben nem vagyunk képesek. Ez egy teljesen hétköznapi történet, amit valaki igen mélyen élt meg - a tévedéseit ugyanúgy, ahogy a megtalált igazát. Az elbizonytalanodástól árulásig tartó utat, hiszen valakit el kell áruljon. Ha valaki ennyire mélyen éli a hitében meglátott számos igazságot (amik közt igazából senki nem igazítja el - pedig alapvető ellentmondásokkal terhesek), ha életrendszerűen élné mindezt, az rendszerint az életébe hatoló kamaszságában komoly görcsökre kárhoztatja magát. Hiszen közben nem tanulja meg mindazt, amit a többi (rendszerint túl korán és rosszul, de) abszolvál: hogy mit kezdjen a neki nyíló másik emberrel.

Craig Thompson egyszerűen őszinte veled, és elmondja az is: senkivel nem cserélne. Elmondja azt is, hogy ezeken a kerülőutakon tanulta meg hogyan örüljön a világnak, a családjának, a másik embernek, hogyan engedjen a kíváncsiságnak, és hogyan ne féljen, talán legfőképp hogy hogyan ne féltse önmagát. Szembenézve azzal, hogy egy ponton, amikor fordulhatott volna másképp, önmagát árulta el. Ebben sincs semmi dráma. Ez a történet mer a leghétköznapibb módon egyszerűen mesélni. Még a drámát is - például az abúzust. Mert amit mi a leginkább drámaként vagyunk hajlandók fogyasztani, az a legtöbbször várakozással, unalommal és visszatérő, rossz ritmusokkal terhes hétköznap amúgy. A legtöbbször nincs benne semmi rendkívüli, sajnos. A tálalás így kerüli az úgymond csúcspontokat, a mesélés ismert szerkezeteit, amivel feszültséget kelthetne - inkább visszanyúl a Bibliához: stációkat épít, Craig Thompson profán evangéliumát, amelyben kiszeret a vallásból és rálel a maga hitére, és nem utolsó sorban rálel önmagára.

A látszólag egyszerű rajzi világ ezt a hétköznapiságot és egyszerűséget sugallja, de ha belemerülsz, észreveszed: folyvást túlnyújtózik a szokvány képregényes kereten. Szürrealitásba, súlyosan, megejtően vastag múltakkal terhes szimbolikákba nyúlkál, s ezzel párhuzamosan innovatív mozgóképes képi beállításokba, az amúgy gyönyörűen megfogalmazott szövegre folyamatosan ráhúzva még egy plusz réteget. Sőt, olykor tökéletesen beszélve a képpel többszörösen összetett mondatokban a szavak helyett is. Semmi harsányság - de ez egy igen súlyosan innovatív anyag rajzban, nem csodálom, hogy megkapta a legfontosabb képregényes díjakat a megjelenésekor.

Ahogy körbeudvarolja a történet a címet. A hótakarót Wisconsinban és Michiganben. Az életet melengető rétegét a szónak. A gyermekkor takaróját, ami alá együtt bújt a két testvér. És a létet fojtó rétegét ugyanennek a takarónak. Az életre takart látszatokat, amelyekben mindenki él - s amit Craig szinte minden esetben észrevesz. Végül a maga "takaróját" is, amit a saját életére terít. A Rainától kapott patchwork takarón át megértve, amit ajándékba kap. Gyönyörű tudás ám ez: amit magadból megértesz, azt a legtöbbször ajándékba kapod. Erővel nem tanulható, nem bányászható ki. De egyszer észreveheted, hogy meglátta rajtad a másik. És beleszőtte a maga élete szőttesébe, belevarrta, mint egy kockát a maga takarójába. Nézegetheted. Nem spórolod meg vele az átélést - de legalább érted, mi történt veled. Craig Thompson a maga őszinteségével így szövi a magadét is a takarók lapjaira, ha hagyod, ha nem szégyellsz ráismerni a téged jelentő mintákra. És ez a csendes szavú srác megmutatja: ne szégyelld. Minden önértékelési zavarral küzdő, csöndes kamasznak, minden nem gyógyuló sebeket hurcoló felnőttnek a kezébe adnám a könyvét!

Kiadó: Vad Virágok Könyvműhely
Fordította: Rusznyák Csaba

2019. június 17., hétfő

Csernobil - sorozat


Nagyon sokan leírták már, úgyhogy nem ismétlem: a televíziózás idei legfontosabb eseményei közé tartozik az HBO saját gyártású, öt részes minisorozata Csernobilról. Minden kockáján látszik, hogy szerelemprojekt volt - minden bizonnyal Craig Maziné, aki a pénzt összekalapozta rá, és nem akármilyen érzékenységgel megírta. Minden kockáján látszik: a többek közt Dawid Bowie utolsó leforgatott klipjét jegyző rendező, Johan Renck megfeszített koncentrációval ügyelt rá, hogy a valóság diktálta történetből látomás legyen és ne tényeket pátosszal porzó mese. Láthattuk, hogyan lényegültek át a színészek szinte egytől egyig a valóságban is élt (és halt) alakokká. Bekúszhatott a bőrünk alá az a minimalista volta ellenére gyilkos jelentőségű kísérőzene, amit Hildur Guðnadóttir hallott a képek alá. Láthattuk az aprólékos kutatómunka eredményét a képeken, ahogy megelevenedik az esemény körüli kor, ahogyan például Szvetlana Alekszijevics könyvében rajzolódik; ahonnan az írók tán a legtöbbet merítettek. És a légkörét e kornak, legalább annyira élesen, ahogy a radioaktív porszemeket a róla szóló kép fénypászmájában. Ez a sorozat tényleg mérföldkő a maga nemében, hiszen vállalta a dokumentarista megközelítés objektivitásra törekvését egy dramaturgiai szövegkörnyezetben, ami ennek az attitűdnek expresszív, vagy lírai megközelítéseit hagyja csak élni. Mert tényleg egyszerre szeretett volna emlékművet állítani, gyászbeszédet mondani az áldozatok hantjai felett és vádbeszédet fogalmazni: rámutatni a felelősség lehető legtöbb szintjére. Összemarkolni egy máig érő "ember, ne tedd" tanulságait.

Mert amúgy a sorozat játékfilmes alapokon, drámai dramaturgiában mesélő szerkezete mindig illusztráció marad, festmény, nem pedig tükör. Nekem ez a sorozat a jól keltett hatásán túl, és a gondolkodni valón túl, amit adott, ezért annyira fontos: mert elmegy a jelnyelvi faláig. Nem törheti át - mert a közönsége nincs arra kondicionálva, hogy oda is kövesse. Kell az adrenalin-keltés, fékekkel és folyamatos részvét-keltéssel felépített részvétel-keltés; az ezt minden szinten támogató időkezelés, egyszerűen kell nekünk a mesélés. Ezt a mesélést itt mesterfokon űzték, és azt hiszem, a mainstream (és a stream) útja is ez, amíg ezek a hallatlanul fontos, múltunkba leszúrt időjelzők eladandó termékek is, amelyeknek meg kell élniük egy fikciós elemekkel és gátlástalansággal bőven injekciózott (majdhogynem azt mondom: doppinghasználó) versenytársakkal hintett pályán. Amíg versenyezniük kell a pénzünkért.

Úgyhogy amikor a hibáit sorolják, nagyon sokszor e széles körben alkalmazott formanyelv korlátait kérik számon a sorozaton. Tény, minden figyelmes odahajlás mellett maradtak benne olyan elemek, amit egyszerűen a helyismeret bizonyos hiánya gerjesztett (például a tény, hogy egy kegyvesztett atomtudós lakókörnyezete is messze tárgy-gazdagabb, inkább elit-ízű, mint egy fiatal csernobili tűzoltóé...). De ez messze nem a hollywoodi "amcsi Móricka így képzeli" szintje, amit nagyon sok nagy költségvetésű moziban röhöghettünk ki itt, a szomszédban, kissé vaskosabb hely- és helyzetismeret birtokában. Viszont például az utolsó epizód tárgyalási jelenete markánsan e jelnyelv rabjaként mutatta fel: milyen, a fogyasztók és alkotók által széles körben elfogadott konszenzusok határozzák meg, mit tartunk ütős mesélésnek. A hős kiáll, és elmondja az igazat, vállalva a következményeket... Vagy ott van példának Uljana Homjuk fiktív figurája (Emily Watson emlékezetes alakításában) a szobányi tudós helyett, akik minden felmerülő kérdést megvitattak Valerij Legaszovval (Jared Harris - nincsenek rá szavak...), mielőtt az eredményeiket a funkcionárius Borisz Scserbina (Stellan Skarsgård bőven hozta, amit kellett) elé tárta volna. A játékidőbe nem fér egy délutánokon át lefolytatott tizenöt-szereplős vita a reaktor alatti talaj hűtésének lehetőségeiről...

Értsük meg: egy komoly költségvetésű, elsősorban pénzt termelni, s nem utolsó sorban szórakoztatni akaró filmes produktum ma legfeljebb megkísérelhet igazat hazudni. Ez a sorozat legalább nem (nem túl gyakran) cserélte le a hiteles motivációkat közérthetőekre, nem (avagy nem kizárólag) ferdített, csalt és tipizált, amikor figurákat vonultatott fel elénk a képernyőre. Ez se kevés. Hogy mit is értek az alatt, hogy igazat hazudni? A tárgyalótermi jelenet egyik kulcspontja, amikor Legaszovtól már elvennék a szót, és a teremben tartózkodó legmagasabb rangú funkcionárius, a Minisztertanács elnökhelyettese, Scserbina felszólal: hadd fejezze be. Ez így, ebben a formában drámai fikció (aminek előtte egy szelídebb dialógusban a betegségéről beszélő Scserbinával és Legaszovval az alkotók gyönyörűen meg is ágyaznak) - egyszerűen nem történt így. Hazugság. Viszont tökéletesen feltárja a kor mély igazságát: abban a rendszerben valóban folyamatosan fogalmatlan és ostoba pártfunkcionáriusok döntöttek az esetek döntő többségében életbe vágó kérdésekről, és a valódi szakértők tényleg akkor szólhattak érdemben a történésekbe, ha szót kaptak a pártfunkcitól. Ez az igazat hazudni filmes szerkezete - ábrázolásnak is szokták nevezni, s amikor szeretem ezt a sorozatot, akkor az összes ilyen csalást is szeretem benne.

Viszont a mesélés e módja talán magyarázatot adhat arra, miért kontraproduktív annyi emberben az epizódokba csomagolt érzékenyítés. Miért kelnek útra önmutogató influencerek a Zónába - ami a számukra csak egy sajátosan, borzongatóan izgalmas kulissza -, miért gerjeszt a részvét mellett "részvételkényszert", katasztrófaturistáskodást a katarzis. A meséink fikciós szerkezetűek. A valóságot is rendre fikciós szerkezetekben mesélnénk. Felneveltünk több generációt ezekkel a mese-szerkezetekkel, amelyek nem tűrik az unalmat, a tanulási folyamatok sikert előző 23 kudarcából nem mutatnak, csak talán három vicceset, és csurog belőlük az adrenalin. Az érzékenyítés a népszerű meseszerkezetekben rendre visszahatást szül: érzéketlenséget. A mélyebb szinteken, ahol a félelmeink és szerelmeink kelnek, ezek a mesék fikcióalkatúak - és a zsigeri szinten így is szólítják meg a fogyasztóikat. Hiába írjuk oda, hogy "megtörtént események alapján", hiába vezetik végig a dokumentum-képek a szereplők további sorsát feltáró narrációt. Az a réteg, ahol a valódit szagolja-ízleli a fogyasztója, mindezt mesének érzi. És legfeljebb benne akar lenni a mesében. 

Benne van... A körülöttünk kibontakozó éghajlat-katasztrófa kommunikációja (tudományos, nemzetközi-tudományos, politikai és nemzetközi-politikai szinteken is) kísértetiesen ugyanolyan, mint ahogy a saját presztízsveszteségtől rettegő szovjet kommunikáció működött Csernobillal kapcsolatban. Számomra a film legfontosabb rétege tényleg ez a szlogenné váló néhány mondat: „A titkaink és a hazugságaink határoznak meg minket. Amikor feltűnik az igazság, akkor csak hazudunk és hazudunk, amíg már nem is emlékszünk, hogy van-e ott egyáltalán igazság. Pedig ott van. Minden hazugság, amit elmondunk, adósság az igazság felé, és előbb vagy utóbb ezt a tartozást ki kell fizetni. Így robban fel egy RBMK reaktormag. Hazugságokkal.” Úgy tűnik, e téren (rendszerektől függetlenül) az ember, az emberiség nem tanul. Félek, amíg ragaszkodunk a nagyon sokaknak szóló mesélés jelenleg űzött, fikciókkal (akár jó szándékkal) manipuláló módjaihoz, nem is fog.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...