Ez (is) volt 2018 - évösszegzésféle Ilweran tollából

Változások éve volt 2017 – írtam majd egy évvel ezelőtt, hát most nyugodtan leírhatom, hogy 2018 még sokkal inkább az lett J Ami tavaly elkezdődött, az idén nem hogy nem állt meg, de sokszoros fokozatra kapcsolt. Csak ismételni tudom magam: néha kapkodom a fejem, hogy ki vagyok én és mit is művelek, és mi történt a régi Ilwerannal… Furcsa, nem mindig kellemes, de tagadhatatlanul hasznos folyamatok ezek. Csak hát… Túl kell élni őket. Az év összességében is így írható le: eredményeit tekintve szuper, életem egyik legjobb éve, de eljutni idáig finoman szólva nem volt egyszerű. A tavaly év végi munkahelyváltás korábban (számomra) elképzelhetetlen elismeréseket és elégtételeket hozott, de elképesztően sok befektetett munkám van benne és biza év közben volt feszültség meg szorongani való jócskán. Soha még ilyen kihívások nem értek munkafronton, de soha ennyi eredménnyel sem jártak. (Mindezt úgy, hogy ugyanabban az iparágban maradtam és ugyanolyan munkakörben, szóval semmi romantikus, filmbe illő pályamódosítást ne tessék ideképzelni – egyszerűen tényleg ideje volt otthagyni azt a szituációt…) A munkahelyi kihívások mellett idén az ideálisnál megint jóval többet jártam kórházba, megint egy családtaghoz – hál’istennek már túl vagyunk rajta, minden jól sikerült, az eredmény itt is várakozáson felüli, de azért ez sem volt egyszerű, nyilván.

Mindezek után nem csoda, hogy a kultúra megint háttérbe szorult. Visszaolvasva az egy éve írtakat, irigylem akkori önmagam az optimizmusáért: sajnos egyáltalán nem sikerült megtalálni a munka és kikapcsolódás közti egyensúlyt. Az elmúlt tíz évben nem olvastam ilyen keveset, és a blog sem frissült ennyire ritkán az elmúlt hét évben, mint idén. Ez is nagyobbrészt Zolinak köszönhető, ha ő nem ír, én szerintem bezártam volna ezt a felületet év közben. Persze aztán nagyon bánnám, hisz ahogy tavaly is írtam: bár vannak hullámvölgyek, amikor épp elég kipihent vagyok, és visszakapom a lendületet, akkor vissza tud jönni a blogolás öröme is. Hát, nem adom fel – hátha majd jövőre meglesz újra J A mennyiségi csökkenésnél megint csak jobban fáj, hogy a minőség is hagy bőven kívánnivalót maga után: túl sok a középszer, túl sok az olyan könyv, amin csak átrágtam magam, ha már elkezdtem, mert épp az volt nálam, mert utálok félbehagyni, mert várólistacsökkentős, mert… Kevés a kiemelkedő, igazán jó olvasmányom, és még kevesebb az olyan, ami igazán ki tudott rántani a saját hangulataimból. Apropó, várólista! Sajnos a várólista-csökkentő játékot épp egy könyvvel a vége előtt buktam el: utolsó előttinek elkezdtem egy évek óta tologatott féltéglát, amiből aztán az év diszkrét csalódása lett, és eléggé elvette a kedvem az élettől is, nemhogy a tizenkettedik várólistás könyvtől. Sebaj, játék, elengedtem, jövőre nem is indulok, most spontaneitás kell, még a legjátékosabb listázás is csak nyomaszt.

Kezdjük is ezzel: az év csalódása cím büszke tulajdonosa Mariam Petroszjan Abban a házban című nagyregénye, ami egyébként egyáltalán nem rossz, sőt, baromi jól van megírva, csak épp a hosszú évek során, amíg kerülgettem, akkora várakozások épültek bennem vele szemben, amiknek nem tudott megfelelni, plusz roppant fáradt és nyűgös időszakban olvastam – kár volt, tipikusan az a könyv, amihez tiszta fej és pihent lélek kell. Mondjuk az sem lenne hátrány, ha a fülszöveg nem akarna átverni – jó eséllyel kézbe se vettem volna, ha tudom, hogy az „egymás zárt közösségében élő különleges fiatalok” eufemizmusa egy sérült gyerekeket nevelő internátust takar. Kár érte. Írok majd róla hosszabban, mert amúgy megérdemli. Sajnos erős trónkövetelőkkel is meg kell küzdenie az év csalódása címért: Orson Scott Card szintén évek óta halogatott Bűvölete iszonyúan irritált; Matthew Thomas amerikai álmot leleplező nagyregénye, a Nem vagyunk magunk szimplán elment mellettem (de olyannyira, hogy felmerült bennem, hogy már nem is nekem valók az amerikai álmot leleplező nagyregények – szerencsére aztán Nathan Hill bizonyította az ellenkezőjét); Orhan Pamuktól a Hó előtt meg azóta is értetlenül állok – vajon a török romantika TV forgatókönyv-pályázatára szánta?

Voltak pozitív meglepetései is az évnek, azt például sokáig nem gondoltam volna, hogy ennyire elringatnak a divatos életmódkönyvek – a Hygge, a Lykke és a Régi házból új otthon az év legkellemesebb olvasmányélményei közé tartoznak. Magamhoz képest sok képeskönyvet is forgattam, köszönhetően a Harry Potterhez kapcsolódó illusztrált és kiállítási köteteknek, és hosszú évek után ismét kézbe vettem egy képregényt, amit imádtam! Itt említeném meg az év számomra legfontosabb könyvpiaci híreit: egyrészt a FUMAX ismét teljes erőbedobással belevetette magát a képregénykiadásba és az idei nagy dobás, a DEATH – Halál gyűjtemény után jövőre hozzák Sandmant (!!!), másrészt végre-végre-végre, mintegy tíz év várakozás után megjelent a Középfölde históriája sorozat harmadik része, a Beleriand dalai, és ha minden jól megy, heteken belül boltokban a negyedik rész, a Középfölde formálása – remélem, a Helikon lelkesedése kitart a tizenkettedik részig!

Jöjjön a szokásos top 10 lista – először azt hittem, nem is sikerül összevadászni tíz kiemelkedő könyvet, aztán épp csak befértek a listára. Szóval mégiscsak voltak jó könyvek idén, csak valahogy… egy igazán jóra jutott három közepes vagy rosszabb. Ami eléggé nem jó arány L

10 – Ken Liu: A papírsereglet és más történetek – Reneszánszát éli a magyar nyelvű fantasztikus novella kiadás, aminek a rövid műfaj rajongójaként csak örülhetek (nyilván nem véletlen, hogy a top 10-be három novelláskötet került). Ken Liu spekulatív fikció és szépirodalom határán mozgó írásai nem csak az európai olvasó számára kétségkívül meglévő egzotikumuk miatt különlegesek – sokszor eszembe jutnak, sajnos épp a legbrutálisabb írásai, de nincs mit tagadni: rólunk, emberekről, a mi brutalitásunkról mesél. Fáj.

9 – Eleanor Catton: A próba – A szerzőnek világhírt hozó A fényességek után igazi meglepetés volt e korai mű – légies, könnyed, kamaszos erotikával és nagyon nem kamaszos játszmázással teli regény zenéről, szerelmekről, szerepekről. A nyári időszak egyik legjobbja volt.

8 – Gail Honeyman: Eleanor Oliphant köszöni, jól van – Az egyik legfájóbb regény arról, milyen szörnyűségeket képesek elkövetni emberek egymás ellen – olykor még a legközelebb állók is. Eleanor Oliphant története úgy lesz igazi feelgood fröccs, hogy előtte jó alaposan megmerít minket a pokolban és közben egy percre sem szépeleg és nem tagadja el: vannak jóvátehetetlen bűnök, vannak soha be nem gyógyuló sebek és bizony nem mindenki menthető meg saját magától. Olykor a legtöbb, amit tehetünk, hogy istenesen rávágjuk a múltra az ajtót.

7 – China Miéville: A város és a város között – Miéville azon szerzők közé tartozik, akiktől mindig olvasnék, de igen nehezen veszem rá magam – A város és a város között pont jókor talált meg, egy kisebbfajta olvasási válságból rántott ki és nagyon szép emlékeim fűződnek hozzá, ahogy a hajnali nyirkos parkban lévő buszmegállóban olvastam a hajnali nyirkos parkban megtalált hulláról J Viccet félretéve: bár nem egy Kraken, baromi jó bűnügyi fantasy (van ilyen?) arról, milyen könnyedén hajítjuk oda magunkat mesterséges vallási vagy politikai konstrukcióknak ahelyett, hogy a józan eszünkre hallgatnánk…

6 – Veres Attila: Éjféli iskolák – …amiben nem is különbözik tőle oly nagyon Veres Attila kiváló novelláskötete. Nem tartozom azok közé, akiknek megdobban a szíve, ha leírhatják hogy „ahhoz képest hogy magyar, világszínvonalú”, ahogy azok közé sem, akik kerülik a „csak hazai” szerzőket – annak örülnék legjobban, ha ez kurvára nem számítana. De nincsenek illúzióim, számít, üzletileg is, meg más szempontból is L szóval írjuk le: végre van egy világszínvonalú fantasy szerzőnk! Az Éjféli iskolák „közéleti fantasztikuma” az év legmeglepőbb olvasmánya volt – a szerző közzétette belőle a „Vérvörös gépezet” című novellát, olvassátok és jusson eszetekbe, ha legközelebb egy frissen „megtisztított” aluljárón masíroztok át.

5 – Nathan Hill: NIX – A könyv, ami bebizonyította, hogy de, még mindig nekem valók az amerikai álmot leleplező nagyregények J Nathan Hill nem kevés Franzen áthallással írja meg az elmúlt pár évtized Amerika-kritikáját, kicsit ugyan sokat markol, kicsit szájba rág itt-ott, de baromira tehetséges és már csak azért a trombózisos összeomlást taglaló, tizenegy oldalas pynchoni mondatszörnyért is megérdemelne egy helyet a listán…

4 – Lucia Berlin: Bejárónők kézikönyve – Még egy kis Amerika-kritika, ezúttal a romantikától fosztott déli államok fülledt, érzéki, nyomorba fulladó, elfeledett életeinek ábrázolásával. Illegális abortuszklinikák, hajléktalanszállón halálra szeretett csecsemők, alkoholizmus, családon belüli erőszak, börtönviselt apák-férjek-fiúk, és közben innen elképzelhetetlen, kiolthatatlan életszeretet – hiába, nekik is kell valami drog, amivel elviselik a saját valóságukat.

3 – Salman Rushdie: Az éjfél gyermekei – Évek óta tologattam magam előtt, de ő legalább nem okozott csalódást, sőt! Imádtam az első mágikus születéstől az utolsó történelemformáló kasztrálásig. Ezeregy mágikus képességekkel rendelkező gyermek és a független, szabad India siratódala – Rushdie remekműve egészen más, de nem kevésbé mániás életszeretetről tanúskodik. Na, nekik aztán tényleg nem kevés drogra lehet szükségük, hogy elviseljék a nekik adottat.

2 – Dan Simmons: Terror – Idén se az Ílion, se a Hyperion folytatásai nem fértek be a táncrendembe – pedig egyébként mindig úgy járok Simmons-szal, hogy azt hiszem, fáradtan nem jó nekem, mert túl nehéz, aztán kiderül: pont ő kell ahhoz, hogy akármilyen fáradt vagyok, visszaadja az olvasásba vetett hitem. Szóval jövőre lehet bele kéne vetnem magam újra a nagyszabású sci-fi-jeibe. Idénre maradt a Terror (meg a Káli dala, ami amúgy simán itt lehetne a listán is…). A Franklin-expedíció misztikus szörnnyel megtámogatott tragikus története egyszerre horror, történelmi regény, természetvédő vádirat és az emberi hiszékenységről és gonoszságról szőtt pszichológiai tanulmány. Azért a misztikumba fúló kisregényért a végén külön járna a dobogó… (Ugyanitt: a sorozat az év mozgóképes csalódásai közé tartozik. Soha ne adaptáljatok Simmonst! Soha!)

1 – Margaret Atwood: A vak bérgyilkos – Csak hálásak lehetünk Hollywoodnak, amiért felfedezte magának Atwoodot és A szolgálólány meséje körüli hype-nak köszönhetően végre a könyvesboltok polcaira került a szerző legjobb regénye, A vak bérgyilkos új kiadása. Egy halálra készülő öregasszony naplójába rejtett, hazug patinával bevont múltidézés, mely magába foglal egy titokzatos szerelmes regényt, a főszereplő húga által írt A vak bérgyilkost, mely regényben elrejtve egy bájosan társadalomkritikus sci-fi szüzséjét is olvashatjuk. Atwood bravúrosan szövi egybe a különböző síkokat – rétegről rétegre bomlik ki előttünk a történet, és ami szokványos-tragikus családi históriának indul, az kegyetlen árulássá, borzalmas erőszakká és masszív társadalomkritikává válik. A teljes történet (már amit mi annak gondolunk…) csak akkor bomlik ki, ha mind a négy síkon egyszerre mozgunk, ha mind a négy elbeszélést azonos érvényűnek tekintjük és egymás kiegészítőiként olvassuk. Zseniálisan megkomponált, igazi bölcsészálom! Már tavaly is azt írtam, nem hittem volna, hogy A szolgálólány meséjét felül tudja múlni, de az Alias Grace-szel sikerült… Most azt kell mondjam, A vak bérgyilkos köröket ver mindkettőre! Remélem, az életműkiadás lendülete kitart még egy darabig…

Ami az egyéb kulturális élményeket illeti, ha az olvasás ennyire kevéssé fért bele, képzelhetitek, hogy minden más mennyire kevéssé… Sajnos bejött amire számítottam: a munka és a sorozatnézés például számomra nem összeegyeztethető J az év folyamán nagyjából két sorozatot néztem végig, az egyik a már említett Terror, ami óriási csalódás volt, a másik a Gillian Flynn regényéből a Hatalmas kis hazugságok rendezője, Jean-Marc Vallée által adaptált Éles tárgyak, ami viszont baromi jó (miért is nem írtam róla?!). Kicsit mintha a True Detective találkozása lenne a Hatalmas kis hazugságokkal – forró, fülledt, zavarba ejtő trip, erős atmoszférával, rengeteg alkohollal, a hozzánk legközelebb állók okozta gyógyíthatatlan sérülésekkel és arcul csapó végkifejlettel. Filmek terén a kedvencek újrázása dominált, kevés újdonságot néztünk, mondjuk azok legalább jók voltak – a Három óriásplakát Ebbing határában, a Testről és lélekről, az Én,Tonya a maguk módján mind emlékezetesek maradnak, de ami legtöbbször eszembe jut, az Armando Iannucci hatalmasokat gátlástalanul képen röhögő fekete komédiája, a Sztálin halála. Vannak a történelemnek olyan vadhajtásai, amikről jószerivel csak a groteszk kifacsarás alapállapotából lehet beszélni, ha az ember nem akar beleőrülni a megmagyarázhatatlanba. Az a mocskosul, undorítóan vicces helyezkedés a hatalomért, ami a Generalisszimusz gutaütését követi, pont ilyen. Addig jó, amíg még röhöghetünk rajta… Ja, jut eszembe, bár valamiért nem sorolom a klasszikus sorozatok közé, nagyon élveztem a Cormoran Strike kalandjait megelevenítő szériát – bár akadtak kritikus pontok, amiket nem sikerült jól képernyőre vinni, és itt-ott elcsúsztak hangsúlyok, a BBC adaptációira még mindig lehet számítani!

A zene nekem idén nem játszott annyira hangsúlyos szerepet, mint Zolinak, bár életem első esőben táncolós Góbé koncertjét a Budapest Folk Festen jó ideig nem feledem, ahogy az év végi hajtásban kellemesen lazító Budapest Jazz Clubos éjszakába nyúló jazzkoncerteket sem… No meg azt az ihletett pillanatot, amikor a postás meghozta Kris Defoort lemezét, a Diving Poet Society-t… Életem egyik legjobban sikerült meglepetése volt férjecskémnek, mondjuk tény: ennyire elborult absztrakt jazzt én még nem hallottam…

Mit is kívánhatnék 2019-re? Ennél kevesebb változást, ha lehet, kis nyugalmat, több szabadidőt és kikapcsolódásra fordítható energiát J meg kevesebb középszerű, és jóval több remek kulturális élményt! Fogadalmak, kihívások, listák, kötelezők nem lesznek – éljen a spontán olvasás és blogolás!

Mindenkinek boldog és nyugodt új esztendőt kívánok, és ne szokjatok le az olvasásról!