Ian McDonald: Luna - Újhold

Ennek a könyvnek nehezen adtam oda magam, mert olyan természetesen erőszakos és kegyetlen, ahogy én egy ideje nem szeretnék (egy ideje tudatosan békíteném a magam erőszakos természetét) - kerestem hát rajta a fogást, amolyan önvédelmi reakció gyanánt. Fogást kerestem raja a távolság tartásához. Adta magát, hogy magamban mosolyogjak: Ian McDonald valaha minden bizonnyal szeretett volnia írni egy igazi, hamisítatlan Dűne-regényt. Hiszen vannak itt világot uraló, egymásra acsarkodó, klánszerű családok: az Öt Sárkány; erős tervet dédelgető, Bene-Gesserit-szerű női papság, sajátos Űrliga, késpárbaj, sőt, Vladimir Harkonnen-szerű gyerekmolesztáló hájpacni - és a Hold világa még keményebb is, mint az Arrakis. Adta magát, hogy eszembe jusson Martin: elsőre itt is a tabuk szinte szándékos és szisztematikus törésének tűnik az erkölcs és etika száműzetése, a nemi szerepek és viszonyok teljes (valójában betegen túlszabályozott) szabadsága, a hősökkel természetesen kegyetlen bánásmód, a pragmatikus, bírósági szinten természetes erőszakos halál, mint bőven alkalmazott fűszer a mese zaftos, sűrű levesében. Adta magát, hogy eszembe jussanak a kíméletlenebb aranyásó-történetek - határvidék ez a javából, csak őslakosok nélkül, és morbid laboratóriumi körülmények között, kémcsőszerű, zárt terekben; ahol a szemedbe ültetett csiben lesed, mennyi levegőt, vizet, adatforgalmat és teret használtál hitelbe. Mégis határvidék: annyira törvényen kívül áll és annyira szerencsevadászat, amennyire csak lehet; határvidék, ahova a szükség hajt, a kényszer, vagy a kalandvágy - de ahol ott ragadhatsz egyszer s mindenkorra, ha a gyengébb gravitációban annyit csökken a csontsűrűséged, hogy a Föld megölne a visszatéréskor.

Szóval kerestem a távolságot, hogy ne nyeljen be a világ, a benne szereplők vágyai-gondolatai keltette szövevény, az elmesélt mese - de hiába kapálóztam. McDonald zseniálisan épít világot. Tökéletesen gondol túl a jelenen, annyira finom, gördülékeny a hozzá álmodott, hogy nagyon hamar benne élsz ebben az idegen és teljesen toleranciamentes valóságérzetben. A másfél millió holdi telepes mesterséges terekben kiteljesülő élete (minél mélyebben a sziklába vájva, a káros sugárzásoktól általában minél távolabb) rettenetesen logikus, következetes, és saját (világ nyelveiből pragmatikusan összelopkodott) fogalomkészlete van. Ez eleinte még segítette a távolságtartást, hogy folyvást hátra kellett lapozni a szószedethez - de persze ha érdekel valami, azt megtanulod. Kerestem és megtaláltam a távolságot a szövevényes, sokszereplős mesében, ahol újra meg újra vissza kellett lapoznom az elejére, a szereplők klánok szerint megejtett bemutatásáig - de aztán megtanultam a ki kicsodát, a holdi generációkat és családokat. Megtanultam felismerni a holdbélákat, az újoncokat, akiket (eleinte) szinte kizárólag a nem ide tervezett mennyiségű izomért becsülnek (hullanak is, mint a legyek). Ez a mese igen bokros, és nem könnyíti meg a beleélést, hogy alig akad szimpatikus, azonosulásra provokáló alak (Marina Calzaghe, a holdbéla, Adriana Corta, a klánalapító - nagyjából mindenki máshoz kicsit aberráltnak kell lenni, ahol az azonosulás érzete szelíden viszketeg módon tárja fel a saját aberrációid arcait...).

A káros sugárzásoktól minél távolabb, a sziklába mélyített mesterséges terekben - kivéve ha Mackenzie vagy és egy kohónyi olvadt fém óvja a buksid az Egyenlítői Egyes tíz kilométer hosszú vonatán... Kivéve, ha farkas vagy, túlérzékeny holdszülött, aki a Teliföldre üvölt. Kivéve ha pornyelő vagy, pormotoros, vagy kitermelő, vagy egyéb felszínre kényszerülő - a vékony fetöltőben, csizmában, sisakban, a személyre szóló laboratóriumban, ami életben tart az elképesztően csúf, és halálosan közömbös, gyilkos környezetben, ahol nincs élet. Ahol még a kommunikáció famulusa, a váll felett lebegő kis egyedire fazonírozott mesterséges intelligencia (amolyan házi szolgáló, ügyintéző, titkár, bankár és kommunikációs csatorna) is minimálisra redukálódik, csak azt jelzi, milyen állapotban vagy. A Hold nem barátja senkinek. Azoknak se, aki vagyont szereztek általa. A történet az ötödik Sárkányt: a Corták famíliáját követi abban a kellően kifinomult játszmában, ami itt szó szerint vérre megy - az adagolt információ magasiskolája, ahogy az írója elmeséli, kifinomult és valóságszagú szarkavarás (miközben akár közgazdaságilag, akár tudományosan kellően megalapozott a kitaláció-faktora is...). Maffiaállamok közti diplomáciai és egyéb súrlódások merényletkísérlettel, szabotázzsal, késpárbajjal a totális háborúig - egy fikarcát sem árulnám el! Egyszerűen úgy kell a tudnivalóhoz hozzájuss, ahogyan a lapokon egymás után következik. Ha ebből valaha film lesz, szeretném, ha az első volna, amihez nem készül trailer.

Mindezt (mondjuk ezt az eddigiek alapján el is vártam...) szépirodalmi igényű, de egy pillanatig se unalmas tálalásban. Szóval próbáltam én távolságot tartani mindenféle módon, de még álmodtam is vele. Folytatást álmodtam az utolsó 100 oldal eszelős szálelvarrása és szálfeltépkedése után. Meglepne, ha A dervisház mélyen kifinomult, s a Síkvándor helyén való (kamaszos) szövődése után úgy mesélné az író tovább e trilógiává szélesülő folyamot, ahogy megálmodtam - azt hiszem Ian McDonald az én fantáziámnál garantáltan jobb író. Időnként rühelltem olvasni, mert tényleg kíméletlen és tényleg rohadtul erőszakos - időnként ki akartam zárni magam belőle: a jelen folyamatait iszonyú logikával folytató, keserves rémálomból - de valójában alig várom a folytatást. Kínozzon akárhogy, ez egy telitalálat.

Kiadó: Gabo
Fordította: Tamás Gábor