Rövidre vágva # 6 – Kiadói különkiadás

Egy ideje már fontolgatom eme bejegyzés megírását, hogy épp most és épp így jelenik meg, annak viszont van egy pici pikantériája (…). Amióta ez a blog elindult, nagyon-nagyon ritkán fordult elő (na jó, konkrétan egyszer), hogy ugyanarról a könyvről mindketten írtunk volna. Tegyük hozzá, jó néhány éve már, hogy az is ritkán fordul elő, hogy egy könyvet mindketten elolvassunk – ennek több oka van, ahogy egyszer már említettem (valamikor, valahol…), a mi kis szimbiotikus létezésünkben kialakult egy afféle „olvastuk-érzet”: ha egyikünk olvasott egy könyvet, az olyan volt, mintha mindketten olvastuk volna. Meg aztán, amióta van a blog, olyan szinten elárasztanak minket is az új megjelenések, hogy időnk végessége sem nagyon engedte, hogy ugyanazt olvassuk. Ez az utóbbi időben megváltozott, elsősorban az Ad Astra kiadó könyveinek köszönhetően (nem, ez nem a reklám helye…), amiket kezdetben kizárólag Zoli olvasott, aztán a lelkesedése – no és a többi bloggeré – csak nem hagytak nyugodni, így idővel nekem is a kezembe kéretőztek. Ám mivel már kaptak tőlünk egy-egy fantasztikus bejegyzést, nem éreztem túl sok ingerenciát arra, hogy én is írjak róluk, beértem azzal, hogy az immáron számomra nem létező könyves közösségi oldalon értékeltem őket. Most viszont felébredt a kisördög, hogy ezeket az értékeléseket azért csak ki kéne menteni magamnak, úgyhogy most megszegem a saját „szabályaim”, és röviden, leginkább csak érzésekre, benyomásokra szorítkozva megemlékezem én is három remek könyvről (a címek mögötti linkeken olvashatók Zoli eredeti cikkei).

Lavie Tidhar: Oszama 

Ez a könyv árnyak serege. Halottak árnya, a háború árnya, a terror árnya, a kilátástalanság árnya. Élő vagy, vagy holt – szinte mindegy. Bolyongsz a sötétben, és nem találod az utat hazafelé, mígnem elgondolkodsz: van-e hazaút? Van ebben a világban bármi, amiért érdemes hazamenni, amiért érdemes folytatni, érdemes felvenni a harcot az árnyakkal? Ha van, talán még reménytelenebb. Mert vannak árnyak, amikkel nem lehet, bármennyire szeretnénk. Mert itt suttognak körülöttünk, nap mint nap, a folyamatos fenyegetettség, a belénk nevelt kódok, a rettegés valamitől, amiről fogalmunk sincs, micsoda. Terror? Szabadságharc? Elnyomás? Gazdasági érdek? Oly mindegy… Ha eltalálnak, nem érdekel, ki dobta az első bombát. Az áldozat mindenhol áldozat. Az üresség mindenhol üresség. Az árnyak egyik oldalon sem nyughatnak.

Furcsa, nyugtalanító, felzaklató könyv. Olvasás közben folyamatosan peregnek a képek a fejemben, filmek, híradások, lángoló tornyok és halott terroristavezérek, és nem értem, miért ez az egész. Miért csinálunk rémálmot a világunkból, újra meg újra? Miért nem tanulunk soha?

Persze nem hibátlan. Sőt… Mégis, valami olyan borzongató erő sugárzik a lapokról, hogy nem lehet távol maradni tőle. Megérint, úgy, ahogy egy könyvnek sem lenne szabad megérintenie. Mert egy jobb világban ez a könyv meg sem születhetett volna. Vagy ha igen, nem lenne más, csak egy szórakoztató ponyva. És nem szorulna össze a szívem minden alkalommal, ha Joe bolyongására gondolok. 

Itó Projekt: </Harmónia> 

Furcsa ez is, zavarbaejtő, nem ritkán dühítő könyv. Egy olyan elképzelt(?) jövőt rajzol fel, ahol nem hogy nem szeretnék élni, de még a gondolata is elriaszt és undorít annak, hogy valakik fejében ez egyáltalán megfogalmazódik. Pedig… Voltak a történelemben és vannak napjainkban is törekvések arra, hogy „egészségesebb társadalmat” építsenek fel, és megmondják az embereknek, mit tehetnek és mit nem saját magukkal. Onnan, hogy sokba kerülök a társadalombiztosításnak, ha dohányzom, vagy elhízom, vagy nem figyelek a vérnyomásomra, csupán néhány lépés az, hogy a testem köztulajdon, energiaforrás, és ha rombolom, az társadalomromboló magatartás…

Ijesztő és dühítő – a legenyhébb kifejezések rá. Nekem, akinek az ember tudata a legfontosabb (elismerem, olykor tán túlértékelt) tulajdonsága, aki mindenekfelett a gondolkodásban hisz, bármilyen erőszakos diktatúránál ijesztőbb ez az ökotársadalom. Szeretném hinni, hogy egy ilyen rendszerben nekem sikerülne 13 évesen a kilépés…

Sodró lendületű könyv, olvastatja magát és a maga morbid módján szórakoztató is, de nem hibátlan – az első száz oldalon sikítani tudtam volna a szájbarágós leírásokról, attól, hogy legalább nyolcvan alkalommal adták tudtomra, hogy „ebben a világban a tested köztulajdon”. Formai sajátosságai és kétségtelen ötletgazdagsága ellenére is lehetett volna még csiszolni rajta. Szerencsére amint a regény második felében felültünk a hullámvasútra, és a tudattal való játszadozás nyomába eredtünk, ezen apróságok jelentőségüket vesztették.

Minden hibája ellenére okos, gondolatébresztő, fontos kérdéseket feszegető regény, amely a sci-fik és utópiák rajongói mellett a posztmodern kísérletező regények kedvelőinek is érdekes lehet. 

Ian McDonald: A dervisház 

Egy gyönyörű, hosszú, megállíthatatlan pörgés ez a könyv. Belengi a mesés kelet egzotikuma, a fűszerek bódító illata, a mézzé lett ember borzongató édessége, a kétezer év alatt egymásra rakódott élet-rétegek összetettsége. Isztambul, ez a mesés, titokzatos, elbűvölő királynő és alattvalói egymásba fonódó élete egyszerre sci-fi, kalandregény, mese, misztikum, szépirodalom. Csoda ez a regény – sokat vártam tőle, sokáig is vártam vele, mégis minden várakozásomat felülmúlta. Valami olyan megfoghatatlan szépség és nagyság árad belőle, amit nagyon nehéz szavakkal kifejezni – érzések és érzékek könyve ez. Egyszerre monumentális és meghitt – mint a mikrográfia, mellyel Isten titkos neve kiegészül. Annyira szépen játszik az egymásba rejtett jelentésrétegekkel és az írásba rejtett írással, hogy már-már azon kaptam magam, lesem a nyomtatott betűk közt a rejtett mikroszkopikus betűket…

A lépten-nyomon összebogozódó hat szál és az egymáshoz ezer szállal kötődő hat főszereplő kavalkádjából magától értetődően rajzolódik ki egy hetedik – a város története. Isztambul, a városok királynője, mely után fájó vágyakozás fogja el az olvasót, amint letette a könyvet. Él a lapokon, és tündököl – olyan fénnyel, ami igazából elhomályosítja a szereplőket is, legyenek bármily markánsak. Mindannyian elvinnének a hátukon egy saját regényt – Ayse, a mézzé lett ember után kutató régiségkereskedő, Adnan, az évszázad csalásán dolgozó bróker, Necdet, a dzsinneket látó ifjú drogos, Can, a csendbe zárt „ifjú mesterdetektív”, Georgios Ferentinou, a fogadásokban utazó közgazdász-professzor, Leyla, a hagyományok és családja szorításából kitörni próbáló marketinges. Velük pörgünk a lapokon, fékezhetetlenül, miközben körülöttünk forog az egész város – és az egész világ.

Első olvasásra a kedvenceim közé került.

Itó Projekt: Harmónia

Ebben a jövőben a tested köztulajdon, magadért a társadalomnak felelsz, amely az egészség szabályaival, olykor le sem fektetett, de egyetemes tabuival tart kordában, miközben a jóléted biztosítja. Ebben a vízióban az egészségtudatos létezés a dolgok természetes velejárója. Ha egy gyermek felnő, adathalmazzá válik, a beleinstallált WatchMe javasolta fogyasztás-mennyiségek boldog és kiegyensúlyozott fogyasztójává, egy végletekig kedves, empatikus világban. Ahol a testet nem rombolja betegség, alkohol, dohányzás. Az ökormányok közösségeiben maga a légkör utasít önmérsékletre, a medikális konszenzus – de nemcsak a légkör. Ebben a vízióban a Nagy Katasztrófa után az emberiségnek át kellett esnie ezen az átalakuláson. Ebben a jövőben a személyi gyógyszer-szintetizáló rendszer karban tart, az ökormány-alapú jóléti gyógytársadalmi rendszer a te érdekedben figyeli a rólad beérkező adatokat – s ha kell, kéretlenül is segít. De a legjobb szándékú „Nagy Testvér” is veszélyforrás: a mindenkihez hozzáférő rendszer szinte kiált azért, hogy valaki rosszra használja. De persze ki lenne erre hajlandó a világban, amely a polgárai életéből egyszer s mindenkorra „kicenzúrázta” az erőszakot?

Kell egy kiskapu: ez esetben a gyermek. Aki még nincs a hálózatban, amely felnőtté érésekor tárt karokkal várja. Akiről még a szülő rendszere gondoskodik – de nincs folyamatos ellenőrzés alatt. Mint a három kamaszlány, akinek lázadásával indul a könyv. Milyen sajátos lázadás: a testem erőforrás, amire igényt tart a társadalom. Nem lehet csak az enyém. Hát akkor ne legyen az enyém sem! A lázadás: elpusztítani társadalom diktálta hamis értékeket – akkor is, ha ez esetben az a testem, ha ebben az esetben a „hamis érték” önmagam vagyok. Én vettem be Miachhal és Ciannal együtt a sorsdöntő gyógyszert, hogy megsebezzük ezt a világot, hogy büszkén csapást mérhessünk rá, amiért túlzott megbecsülésünkkel fojtogat. Ez a gondolatmenet bár következik a következetesen felépített világ szabályrendszeréből, azért számunkra annyira nem otthonos. Az a helyzet, ez a nagyon végletes gondolatmenet nagyon japán. A könyv a cselekményi fordulatok terén, a figurák rajzában sok szempontból inkább a Battle Royale rokona, semmint a kortárs amerikai vagy európai sci-fiké. Erős színekkel fest, erős kontrasztokkal dolgozik – miközben a gyökereiben az ősi japán tradíciók visszaköszönő gesztusai laknak. A társadalmi gesztusvilág, amely a dilemma elől kitérésképpen, a választás kényszerének, s a szégyenben maradásnak konstatálásakor az önként vállalt halállal teljes természetességgel kalkulál. Kabuki és Nó előadások problematikái bújnak meg új köntösben e könyvben – miközben az „egészségbiztosított jólléti állam” végletekig tovább-álmodott világában csetlenek-botlanak a szereplők.

Például a WHO gyógyhadseregének rózsaszínbe bújt katonái, köztük hősünk: Kirie Tuan, az egészségügyi világszervezet spirálcenzora, az egykori hiába-lázadó, aki jelenleg a határvidékeken feszegeti a társadalom szabályozott határait. S aki nem tudja még, valaki hamarosan durva választás elé állítja az egész ökormányzott emberiséget. A jámbor és pasztellre festett világ kontrasztja nyilván a freccsenő vörös vér, az önpusztítás, az erőszak kényszere. A totális ellenőrzés kontrasztja a lázadás totalitása. Viszont picit kicsi a menazséria e munkához, egyetlen szűk, családias körben csoportosul minden kulcsszereplő. Világméretű kamaradráma, amit olvasunk – talán ez a legkomolyabb tolerálnivaló Itó Projekt regényében. Hiszen a miliő rajza mindvégig zseniális. A szerző odavetett félmondatokkal képes komplex, logikus, átélhető világokat teremteni, az ökormányok ellenőrizte totalitástól a határvidékek félig-meddig rendszerbe kapcsolt renitensei: a tuaregek, a csecsen lázadók – a maradék konfliktus-zónák világaiig. Teljesen hihető viszonyokat a „Nagy Katasztrófa után” világában, az egyetlen általam ismert poszt-apokaliptikus világban, amely nem a társadalmi „rozsda”, hanem a „rózsaszín-pasztell” jegyében áll. Jelmondata lehetne ennek a víziónak: tanultunk a hibákból, ennek jegyében követünk el újakat. Mert a regény gondolati miliője is zseniális. Miközben a történet szögegyenes, kitérőkkel alig lassított kaland-expressze előre robog, olykor a saját teherbíró képességét alaposan megterhelő fejtegetések, gondolatmenetek által gondolkodnivalót bőven pakol elénk.

Itó Projekt Harmónia című regénye formájában is kvázi jövő-könyv. Az ETML kódok lehetővé teszik hogy amennyiben a szövegolvasóra etml 1.2 kompatibilis érzelmi textúrabeolvasó van telepítve…olvasás közben egyes pontokon átérezhessük a metafunkciókat. Remek játék ez, még ha a magamfajta funkcionális analfabétának folyvást a szöveg végi szószedethez kell is lapoznia; a jelek értelmét netes portálokon kutatnia. Remek játék és érdemes vele szöszölni, mert a magát meglehetősen komolyan vevő szöveget finoman áthangolja e kódolt részek iróniája. Elég, ha annyit mondok: a cím etml kóddal együtt inkább ilyesmit jelet: „a Harmónia vége”. Nem is gondolnánk, a történetre vetíthető „értelmek” mennyire jelentős többletét hordozza ez az apró többlet-információ.

Itó Szatosit fiatalon ragadta el a rák. Jó, hogy a gondolatai velünk maradtak.

Kiadó: Ad Astra

Fordító: Mayer Ingrid, Oroszlány Balázs