Ian McDonald: Brasyl

A jó ég tudja, miért vártam ezzel a könyvvel ennyit. Olykor elhiszem, hogy akkor talál meg egy olvasmány, amikor ki tudja fordítani egyensúlyukból a vesszőparipáim, hogy rúgkapáljanak, veszettül, a porban. Olykor úgy gondolom, hogy ez marhaság, mert rendező elvet (elmét) képzeleg a véletlenbe. Olykor pedig csak hagyom magam csodálkozni - ez esetben megint Ian McDonald teremtő fantáziájára. Ami (olykor?) tényleg hangyaszorgalommal párosul, nem lehetett akármekkora kaland egy hármas látomás kedvéért elmerülni Brazília múltjában, jelenében (és lehetséges jövőjében); és nem lehetett kis munka. Most már jobban látom, hol gyökeres a Luna-sorozat leginkább fókuszban tartott családja - de egészen érdekes, hogy az a távoli világ és nézete is ennyire beakadt ennek a skót-ír felmenőkkel bíró britnek, aki (úgy látszik) sose a szomszédba megy az ötleteinek teret adó világokért. Jókora munka lehetett, és sokszor egyáltalán nem szívderítő - de szerintem nagyon megérte. Persze, jó volna tudni, mit gondol erről a könyvről egy tősgyökeres brazil...
 
Hármas látomás, három idősík. Egy múlt, az Amazonas vidékén, a gyarmatosítás mocskos, végső szakaszában, ahol egy jezsuita admonitor, ítélőbíró keres egy elbitangolt pásztort, meg a nyáját. Számos minta és előkép kavarog ebben a mesében, ahol Louis Quinn atya és tudós útitársa: Robert Francois St Honoré Falcon utazik a folyón, fel, Goncalves atya és az általa gründolt Isten Városa felé. Joseph Conrad, meg a Sötétség mélyén (pontosabban az idézet idézetének idézeteként egy Apokalipszis most a múltban), komplementere ez a történet a Misszió című (általam igen szeretett) mozi történetének; a mese szerkezete ismerős kifejléstől végkifejletig és mégis, ahogy megtörténik lapról lapra a fejedben, képes meglepni. Mert ez egy sokkal összetettebb, gonoszabb változat, mint amiket mintáz? Vagy, mert a mesélő kétségtelen tehetsége tényleg beránt abba a lassú, növényi világba, ahol épp tanyát ver egyfajta gyorsaság, amolyan gyarmatosító módon, elpusztítva, amit talál?
 
Egy jelen (most már inkább közelmúlt...), Rio de Janeiro, ahol követhetjük Marcelina Hoffman, a televíziós producer, szőke-fehér volta ellenére ígéretes capoerista, valóságshow-alkotó legrettenetesebb napjait. Pedig már azt hitte, ráragyog a Termelési Értékesítős Miasszonyunk napja, amikor eszébe jut, hogy a közönség ítélőszéke elé kéne állítani Moacir Barbosát, a kapust, akin mindenki szerint elúszott az 1950-es világbajnokság. Pedig arra az alkalomra épült a Maracana, a legtöbbet látogatott brazil "templom" - hiszen a futebol Brazíliában szépség és költészet és minimum szent -, hogy otthon ünnepelhesse minden honfi a világverést. Barbosa nyilvános "tárgyalása", ahol a nézők a bírók - mekkora nézettséget jelentene ez, mekkora szakmai sikert?  Csakhogy valaki beleköp a levesébe, Barbosa utáni kutatásával mintha démont idézne magára, akinek a családja se szent - és ez a démon mintha az ikertestvére volna (akár a legostobább brazil teleregényekben...). Rió is Isten Városa, csak időközben tágabbra nyílt az imádat, mint amit a cukorsüveg Krisztusa átfoghat a kezével...
 
És egy jövő, Sao Paulóban, a megfigyelés és kijátszása, ahol Edson Jesus Oliveira de Freitas (favelado, tolvaj, üzletember, a De Freitas Nemzetközi Tehetségkutató Vállalat igazgatója és mindenese) kénytelen idióta bátyja miatt a quantumeirókkal, az illegális kvantumszámítógépeiken illegális szarságokat művelő arcokkal kezdeni. Nem tehet róla, hogy akihez útba igazítják, annyi a jeito, hogy lehetetlen nem próbálkozni nála. És Fia Kisida hajlik arra, hogy kezdjen valamit a sráccal. Ez a történet gyors és beteg, cyber és punk, de nagyon brazil módra (vagy, ahogy én, olvasóként brazilnak képzelem). A szabadságfoka legalább annyira izgatóan beteg, addiktív, amennyire rabságfok valójában - Edson kitörne, ahogy a favela-lakók mindig, s nem rajta múlik, hogy ez a kitörés a saját valóságából is maradéktalanul sikerül.
 
Mert ez a három történet persze, hogy összefonódik, egymásba játszik, és messze nem a szokásos minták (pl. időutazás) mentén. Most van az a pont, hogy semmi egyebet nem mesélhetek róla, hogyan - egyszerűen ezt érdemes látni-olvasni. Csak a három alaphelyzet... a történet horgonyának három ága. Ahogy az író egybeönti őket, az parádés, gonosz, és a maga nemében egyedülálló. Komolyan sajnálom, hogy ezer okból nem úgy és nem akkor olvastam, amikor megjelent itthon, egyre komolyabban sajnálom, hogy az Ad Astra nem tudott megkapaszkodni a magyar fantasztikum kiadói piacán, hogy ez a könyv úgy jutott hozzánk, hogy fillérekért utánunk vágták. Többet érdemel. Minimum rajongótábort. Akkor is, ha rendről és változás utáni vágyról én másképp gondolkodom, mint a szerzője - talán mert annyi értékünk látom eltűnni a kulturális süllyesztőben, mert ezt az egy leélhető életet is a veszteségek rajzolják, egyfajta romlás (Phillip K. Dick szavával: szuvat), s talán mert ezt a könyvet is akkor olvastam, amikor a rendrakás közben rácsodálkoztam, jé, megvan, kezdeni kéne vele valamit. Olykor elhiszem, hogy pont jókor...

Kiadó: Ad Astra

Fordította: Tamás Gábor

Paolo Bacigalupi: Hajóbontók

Poalo Bacigalupi az első általam olvasott regényével jött, látott és meggyőzött, még úgy is, hogy A kételygyár hamisítatlan YA – nem is tudtam megállni, hogy gyorsan kézbe vegyem a másik rövid, könnyed ifjúsági művét, a Hajóbontókat. Nagyjából ugyanarra az élményre számítottam, pepitában, ehhez képest meglepett, hogy mennyire mást és jobbat kaptam: ha ott azt írtam, Bacigalupi nagyon tud írni, hát itt aztán bebizonyította, hogy de mennyire… Most már tényleg nincs más hátra mint A felhúzhatós lány, és ha minden jól megy, idén érkezik egy újabb felnőtt sci-fi regénye, a The Water Knife is. Alig várjuk!

Mindig érdekes, ha egy ifjúsági regény fülszövegében olyasmit olvasok hogy „húsbavágóan kegyetlen kaland” – mert hát valljuk be, a zsáner az utóbbi években azért erősen kilúgozódott, a kegyetlen az esetek többségében kap némi cukormázat, a húsbavágó meg némi romantikus színezetet, oszt’ kész is a kegyetlen tinirománc… Bacigalupi regénye a kivétel, ami erősítheti a szabályt (persze ne legyünk már ennyire gonoszak). Ez itt valóban húsbavágóan kegyetlen világ, mocskos, cseppet sem trendi, nem romantikus, nem csillogó – ez a nyomor, a napról napra való túlélés, a gyerekeket (is) gátlástalanul felfaló rozsdás olajtanker-roncsok világa, ahol az élet értéke aprópénzben mérhető, a sors és a babonák irányítanak a sötétbe burkolódzó alagutakban, a tisztesség, a lojalitás, a család, a szeretet már rég jelentésüket vesztett fogalmak.

Ebben a világban próbál boldogulni Vézna, a tizenéves suhanc, aki kis termetének és fürgeségének köszönhetően játszi könnyedséggel járkál ki-be a partra sodródott olajszállító hajók gyomrában, eladható fémekre vadászva, melyek aztán újabb pár nappal elodázzák az éhenhalást. Egészen addig, amíg túl nagyra nem nő és drogosként, szervdonorként vagy ketrecharcosként nem végzi, mint az apja. Hogy hány éves Vézna, nem tudjuk – e világban senkit nem érdekel. Valahol a part menti bungalók ezrei között él, papírok, nyilvántartások, iskolázás, gyógyszerek, valamirevaló társadalom nélkül. Csak a brigádja van és az apja, aki bár ne lenne… No meg az álmai a vízen karcsú testtel repülő klipperekről, melyek olykor átszelik az öblön túli vizeket.

Aztán egy nap, egy gigantikus városromboló vihar után zátonyra futott klipperre lel egyetlen kvázi-barátjával… A hajón látott mesés gazdagság egy életre megválthatná őket, ám akad egy bökkenő: egy még épp élet és halál határán lebegő lány. Aki megfoszthatja őket talált kincsüktől – vagy épp egy jobb jövő felé vezetheti őket. Ha megölnék, minden gondjuk megoldódna – leszámítva persze azt az egyet, hogy hogyan rejtenék el felfedezésüket a part hiénái elől. De vajon képesek rá? Vagy a tisztesség és a becsület még mindig jelentenek valamit, akkor is, ha az ember állatként él, a világ által elfeledve, egy valaha volt metropolisz utolsó utáni romjai mellett, az olajtól fuldokló tenger partján, és még a saját apja is gondolkodás nélkül eladná egy üveg piáért?

Nem tudunk meg sokat arról, hogyan jutottunk idáig – de amit felvázol Bacigalupi, az épp elég. Városromboló viharok, melyek romba döntötték New Orleanst, majd az utódját, majd az utód utódját; partra vetett hajók tömkelege, melyekből még évtizedek múltán is szivárog az olaj a tengerbe; kutya-tigris-ember génekből összemixelt zsoldosok, akik a fényévente a szegénynegyedbe tévedő gyárosokat védik; elképesztő gazdagság és luxus a puccosok klipperein, miközben milliók tengődnek partra vetett halként a zavarosban – fájdalmasan könnyű elképzelni, hogyan is juthatunk idáig. Ebben rendkívül erős az író, úgy vázol fel néhány ecsetvonással társadalmi- és klimatikus katasztrófákat, hogy egy percre sem jut eszünkbe megkérdőjelezni a világát.

Ugyan némi romantikus vonzalom itt is befigyel (tuti hogy Bacugalupi lúzer gimisként szerelmes volt egy menő csajba vagy valami hasonló, annyira fetisizálja ezt a csóró gyerek – gazdag lány kombót), szerencsére sokkal-sokkal visszafogottabban, mint A kételygyár esetében; ráadásul itt sikerült távol tartania magát a divatmárkák és a Starbucks túltengésétől (mondjuk ebbe a világba azért nehéz is lett volna beilleszteni őket): a Hajóbontók világa pont annyira mocskos, rozsdás, fojtogató, amit ez a történet megkövetel (a gazdag csajszi meg csak alkalmazkodjon és belezzen angolnát térdig dzsuvában). Baromi erős az atmoszféra, kárpótol is a sztori vakvágányaiért (szerencsére nincs sok) és a szokásos „néhány tini minden felnőtt segítség nélkül szembeszáll a legrosszabb rosszfiúkkal” felállásért. És muszáj megemlítenem, hogy a borító ezzel az engem egy éhes tátott szájra emlékeztető hajóronccsal zseniálisan támogatja ezt a hangulatot.

Szóval Bacigalupi még mindig elég jó. Nekem pedig most már tényleg nincs választásom, következzék A felhúzhatós lány…

Kiadó: Ad Astra

Fordító: Horváth Norbert

Rövidre vágva # 6 – Kiadói különkiadás

Egy ideje már fontolgatom eme bejegyzés megírását, hogy épp most és épp így jelenik meg, annak viszont van egy pici pikantériája (…). Amióta ez a blog elindult, nagyon-nagyon ritkán fordult elő (na jó, konkrétan egyszer), hogy ugyanarról a könyvről mindketten írtunk volna. Tegyük hozzá, jó néhány éve már, hogy az is ritkán fordul elő, hogy egy könyvet mindketten elolvassunk – ennek több oka van, ahogy egyszer már említettem (valamikor, valahol…), a mi kis szimbiotikus létezésünkben kialakult egy afféle „olvastuk-érzet”: ha egyikünk olvasott egy könyvet, az olyan volt, mintha mindketten olvastuk volna. Meg aztán, amióta van a blog, olyan szinten elárasztanak minket is az új megjelenések, hogy időnk végessége sem nagyon engedte, hogy ugyanazt olvassuk. Ez az utóbbi időben megváltozott, elsősorban az Ad Astra kiadó könyveinek köszönhetően (nem, ez nem a reklám helye…), amiket kezdetben kizárólag Zoli olvasott, aztán a lelkesedése – no és a többi bloggeré – csak nem hagytak nyugodni, így idővel nekem is a kezembe kéretőztek. Ám mivel már kaptak tőlünk egy-egy fantasztikus bejegyzést, nem éreztem túl sok ingerenciát arra, hogy én is írjak róluk, beértem azzal, hogy az immáron számomra nem létező könyves közösségi oldalon értékeltem őket. Most viszont felébredt a kisördög, hogy ezeket az értékeléseket azért csak ki kéne menteni magamnak, úgyhogy most megszegem a saját „szabályaim”, és röviden, leginkább csak érzésekre, benyomásokra szorítkozva megemlékezem én is három remek könyvről (a címek mögötti linkeken olvashatók Zoli eredeti cikkei).

Lavie Tidhar: Oszama 

Ez a könyv árnyak serege. Halottak árnya, a háború árnya, a terror árnya, a kilátástalanság árnya. Élő vagy, vagy holt – szinte mindegy. Bolyongsz a sötétben, és nem találod az utat hazafelé, mígnem elgondolkodsz: van-e hazaút? Van ebben a világban bármi, amiért érdemes hazamenni, amiért érdemes folytatni, érdemes felvenni a harcot az árnyakkal? Ha van, talán még reménytelenebb. Mert vannak árnyak, amikkel nem lehet, bármennyire szeretnénk. Mert itt suttognak körülöttünk, nap mint nap, a folyamatos fenyegetettség, a belénk nevelt kódok, a rettegés valamitől, amiről fogalmunk sincs, micsoda. Terror? Szabadságharc? Elnyomás? Gazdasági érdek? Oly mindegy… Ha eltalálnak, nem érdekel, ki dobta az első bombát. Az áldozat mindenhol áldozat. Az üresség mindenhol üresség. Az árnyak egyik oldalon sem nyughatnak.

Furcsa, nyugtalanító, felzaklató könyv. Olvasás közben folyamatosan peregnek a képek a fejemben, filmek, híradások, lángoló tornyok és halott terroristavezérek, és nem értem, miért ez az egész. Miért csinálunk rémálmot a világunkból, újra meg újra? Miért nem tanulunk soha?

Persze nem hibátlan. Sőt… Mégis, valami olyan borzongató erő sugárzik a lapokról, hogy nem lehet távol maradni tőle. Megérint, úgy, ahogy egy könyvnek sem lenne szabad megérintenie. Mert egy jobb világban ez a könyv meg sem születhetett volna. Vagy ha igen, nem lenne más, csak egy szórakoztató ponyva. És nem szorulna össze a szívem minden alkalommal, ha Joe bolyongására gondolok. 

Itó Projekt: </Harmónia> 

Furcsa ez is, zavarbaejtő, nem ritkán dühítő könyv. Egy olyan elképzelt(?) jövőt rajzol fel, ahol nem hogy nem szeretnék élni, de még a gondolata is elriaszt és undorít annak, hogy valakik fejében ez egyáltalán megfogalmazódik. Pedig… Voltak a történelemben és vannak napjainkban is törekvések arra, hogy „egészségesebb társadalmat” építsenek fel, és megmondják az embereknek, mit tehetnek és mit nem saját magukkal. Onnan, hogy sokba kerülök a társadalombiztosításnak, ha dohányzom, vagy elhízom, vagy nem figyelek a vérnyomásomra, csupán néhány lépés az, hogy a testem köztulajdon, energiaforrás, és ha rombolom, az társadalomromboló magatartás…

Ijesztő és dühítő – a legenyhébb kifejezések rá. Nekem, akinek az ember tudata a legfontosabb (elismerem, olykor tán túlértékelt) tulajdonsága, aki mindenekfelett a gondolkodásban hisz, bármilyen erőszakos diktatúránál ijesztőbb ez az ökotársadalom. Szeretném hinni, hogy egy ilyen rendszerben nekem sikerülne 13 évesen a kilépés…

Sodró lendületű könyv, olvastatja magát és a maga morbid módján szórakoztató is, de nem hibátlan – az első száz oldalon sikítani tudtam volna a szájbarágós leírásokról, attól, hogy legalább nyolcvan alkalommal adták tudtomra, hogy „ebben a világban a tested köztulajdon”. Formai sajátosságai és kétségtelen ötletgazdagsága ellenére is lehetett volna még csiszolni rajta. Szerencsére amint a regény második felében felültünk a hullámvasútra, és a tudattal való játszadozás nyomába eredtünk, ezen apróságok jelentőségüket vesztették.

Minden hibája ellenére okos, gondolatébresztő, fontos kérdéseket feszegető regény, amely a sci-fik és utópiák rajongói mellett a posztmodern kísérletező regények kedvelőinek is érdekes lehet. 

Ian McDonald: A dervisház 

Egy gyönyörű, hosszú, megállíthatatlan pörgés ez a könyv. Belengi a mesés kelet egzotikuma, a fűszerek bódító illata, a mézzé lett ember borzongató édessége, a kétezer év alatt egymásra rakódott élet-rétegek összetettsége. Isztambul, ez a mesés, titokzatos, elbűvölő királynő és alattvalói egymásba fonódó élete egyszerre sci-fi, kalandregény, mese, misztikum, szépirodalom. Csoda ez a regény – sokat vártam tőle, sokáig is vártam vele, mégis minden várakozásomat felülmúlta. Valami olyan megfoghatatlan szépség és nagyság árad belőle, amit nagyon nehéz szavakkal kifejezni – érzések és érzékek könyve ez. Egyszerre monumentális és meghitt – mint a mikrográfia, mellyel Isten titkos neve kiegészül. Annyira szépen játszik az egymásba rejtett jelentésrétegekkel és az írásba rejtett írással, hogy már-már azon kaptam magam, lesem a nyomtatott betűk közt a rejtett mikroszkopikus betűket…

A lépten-nyomon összebogozódó hat szál és az egymáshoz ezer szállal kötődő hat főszereplő kavalkádjából magától értetődően rajzolódik ki egy hetedik – a város története. Isztambul, a városok királynője, mely után fájó vágyakozás fogja el az olvasót, amint letette a könyvet. Él a lapokon, és tündököl – olyan fénnyel, ami igazából elhomályosítja a szereplőket is, legyenek bármily markánsak. Mindannyian elvinnének a hátukon egy saját regényt – Ayse, a mézzé lett ember után kutató régiségkereskedő, Adnan, az évszázad csalásán dolgozó bróker, Necdet, a dzsinneket látó ifjú drogos, Can, a csendbe zárt „ifjú mesterdetektív”, Georgios Ferentinou, a fogadásokban utazó közgazdász-professzor, Leyla, a hagyományok és családja szorításából kitörni próbáló marketinges. Velük pörgünk a lapokon, fékezhetetlenül, miközben körülöttünk forog az egész város – és az egész világ.

Első olvasásra a kedvenceim közé került.

Lőrinczy Judit: Ingókövek

„Minden élő közös jussa a halál. A városoké is. Hóhéraik mi magunk vagyunk, miközben nálunk mérhetetlenül nagyobb erők használnak eszközül.

Az én beteg városom bosszúja a mozdulatlanság. Az időtlen csapda, melyből nincs kiút. Mérgezte sok háború és vér, mely utcái között folyt, telente keményítette fagy, mely a sztyeppék szívéből érkezett, nyaranta felperzselte a könyörtelen Nap. És mi a felszínen éltünk boldogan, mit sem sejtve, míg el nem jött a férfi a folyón át, és mi új nevet adtunk a helynek, melyet csak úgy kellett volna hívnunk: otthon.” 

Szívszorító (majdnem) zárása ez egy szívszorító könyvnek. Lőrinczy Judit bemutatkozó regénye, az Ingókövek a Könyvhét egyik legérdekesebb megjelenése volt – szerintem jó néhányan voltunk, akik csúnyán mondva „nem tudtuk hova tenni”. Világháborús regény, a középpontban Sztálingrád ostromával, ráadásul egy női szerző tollából – ó, szent együgyűség, még mindig sztereotípiákban gondolkodunk! –, mágikus realizmus, városi fantasy, vagy mindez egyszerre? Az első kritikák egészen különleges élményt, szépirodalmi igényű szöveget, műfajilag besorolhatatlan remekművet emlegettek – rutinos olvasók ilyenkor szoktak kettőt hátralépni, és elkezdeni kételkedni. Velem is valami ilyesmi történt. Mire kezembe vettem a könyvet, nagyjából fogalmam sem volt, mire számítsak – ám nem csak ennek köszönhető, hogy az olvasottak ledöntöttek a lábamról és elakasztották a szavam.

Caricin, ez az ősi, büszke, a halállal évszázadok óta dacoló város immáron Sztálingrád – jelkép, egy olyan hatalomé, amihez semmi köze, ahogy a legtöbb benne lakónak sem. A várost elátkozta a neve – vagy csak beteljesítette végzetét. Hisz Caricin mindig is dacolt a halállal: a Mamajev Kurgán szobra az évszázadok alatt elhullott harcosok testéből épült, házai és terei rejtik a meggyilkoltak, fagyhalált haltak, éhezők szellemeit, folyója időtlen idők óta köti össze az élők világát a holtakéval.

Ebben a Sztálingrádban harcol a fiatal Vaszilij, aki egyszerű gyári munkásból lett a szovjet hadsereg könnyen feláldozható lótifutija, egy statisztikai adat, akinek élete vagy halála tökéletesen hidegen hagy mindenkit – aki alkut köt a várossal. Itt harcol a mezőgazdasági munkásból éji boszorkánnyá lett Galina, aki ócska keroszinkájával repdes a város felett, ám maga sem tudja, micsoda játszmába keveredett élet és halál közt. Ide tart a német hadsereg tisztje, Lindt hadnagy, a háborús bűnös, aki tudatában van mindannak a szörnyűségnek, amit elkövetett, aki egyre csak apja borának ízét érzi a szájában, aki visszavágyna normális életébe, ám tudja: nem teheti. Nem csupán bűnei húzzák vissza, hanem a város is, amivel elszámolnivalója van. Neki is adóznia kell a halál városának, ha szabadulni akar tőle. És itt bolyong Galler, a mesterlövész, a háború arctalan, hadigépezetté nevelt katonája: aki ha ellenség kerül a célkeresztjébe, pusztán azt mérlegeli, megéri-e a rá pazarolt golyót – a halálosztó, aki nem ismeri fel a halált, ha a közelében jár. Aki belevész a város labirintusába, elképzelhetetlenül mélyre.

Ők négyen bolyonganak Sztálingrád mélyén – konkrét és átvitt értelemben egyaránt. Mert ez a város egy élő, lélegző szörny, aki magába olvasztja a holtak testét, lelkét, szellemét, issza a vérüket, ropogtatja a csontjaikat, éppúgy, ahogy táplálkozott a benne élők öröméből, lépteiből, elhullajtott boldogságmorzsáiból is. A város magához húz, megszólít, elbűvöl – és ha egyszer rád tette a kezét, nem szabadulsz. Szórhatsz morzsákat a földre, alkudhatsz a révésszel, emlékszik rád. És eljön érted. És soha, soha nem bocsátja meg, hogy szétlőtted tereit, leromboltad házait, megcsonkítottad szobrait – hogy te voltál, vagy sem, nem számít: ember vagy. Azt hiszed te is, uralkodsz a város felett, hogy te építed, te öntözöd, te gondozod, hogy jogodban áll elvenni a nevét, és ráhúzni egy másikat – csoda-e, hogy gyűlöl? Hogy éppúgy gyűlöl minden földjét tipró katonát és civilt, mint azokat, akik a döntéseket meghozzák? A város is csak egy hadúr – nem nézi, ki bűnös, ki ártatlan, neki minden áldozat csak statisztikai adat.

Persze szeszélyes hadúr: ha úgy tartja kedve, elbújtat, menedéket, kerülőutat ad, más arcot mutat, ha lekenyerezed, tán szabadon is enged – egy időre. Caricin él, lélegzik, hidegével fojtogat. Ahogy ez a könyv is. Rátelepszik az olvasóra, a lapok közül áradó hideg, téli szürkeség, halál, nyomorúság, fájdalom, félelem és vér körülvesz minket, szinte érzem, ahogy a lapok isszák be az én rettegésem is – döbbenetes erejű mű ez, ritka kincs. Aminek olvastán értelmüket vesztik a műfaji meghatározások: a végére érve nem számít, minek nevezem, szépirodalomnak, történelmi regénynek, mágikus realista műnek, vagy fantasy-nak – egyik sem, és mindez egyszerre. A misztikum oly természetességgel szövi körül a háború borzalmait, hogy egy idő után fel sem tűnik – s a legkevésbé sem tudnám megmondani, hol a határ a „valóság” és a fantasztikum között. Rég elmosódott, valamikor akkor, amikor elkezdtük halomra ölni egymást homályos ideológiák nevében… A haldoklók, éhezők, megcsonkítottak lázálmainak fantasztikuma ez, a legkevésbé sem mesés, sokkal inkább rettegést keltő, vérgőzös, mocskos, földöntúli látomás. Ami néha mégis sokkal elviselhetőbbnek tűnik, mint a magunkra húzott földi pokol.

Félelmetes könyv ez – kivételes erejű, remekül szerkesztett, gyönyörűen megírt rémlátomás, ami feladja a leckét az olvasónak. Küzdeni kell vele – nem is az olvasással, hanem azzal, amit maga után hagy.

Kiadó: Ad Astra

Jane Rogers: Jessie Lamb testamentuma

Egy ideje már viszonylag ritkán fordul elő velem, hogy pusztán a borító alapján válasszak magamnak olvasmányt, a Jessie Lamb testamentuma esetében azonban nem tudok másra hivatkozni. Mikor először megláttam ezt a lilás-rózsaszínes-szépiás csodát az ablak mögül lesett zuhanó lánnyal, elakadt a lélegzetem – és óhatatlanul azon kezdtem töprengeni, vajon meg akarnám-e állítani a zuhanását? Azzal együtt is a Könyvhét leginkább várt megjelenése lett, hogy a tinidisztópiákból már istenesen elegem van – tegyük hozzá, Rogers könyve az elnyert Arthur C. Clarke-díj mellett Booker-díj jelölést is kapott, ami nem tipikus tinifőszereplős disztópiára utal. Mégis, a szerző személye, a díjak és az első – szinte kivétel nélkül lelkendező – olvasói vélemények és a saját, felfokozott várakozásom mellett is jóval többet, és egészen mást kaptam a regénytől, mint amire számítottam.

Valamikor a közeljövőben ismeretlen bioterroristák elszabadítanak egy AHS nevű vírust, mely a várandós nőket támadja – nincs ellenszer, nincs védekezés, nincs terápia, aki teherbe esik, rövid időn belül meghal. Az emberiségnek szembe kell néznie saját végzetével: nem születnek többé gyerekek. Az ilyenkor megszokott forgatókönyvek minden eleme helyet kap a regényben: zavargások, bűnözési hullám, erőszak az utcákon, szélsőséges csoportok minden oldalról, mindenfelé kapkodó tudósok, elharapódzó pszichiátriai betegségek. Árvák és özvegyen maradt férfiak százait-ezreit hagyják maguk után a vírussal fertőzött nők, akiknek egy idő után már rendes temetés sem jut – a túlélők vállat vonva mennek el mellettük, „csak egy újabb AHS-temetés”, még jó, hogy nem tömegsírba dobálják az elhunytakat.

Ebben a világban él a tizenhat éves Jessie Lamb, aki a körülötte lévő felbolydult társadalom problémái mellett saját, nagyon is tipikus kamaszproblémáival is küzd (a kamaszok a világvége árnyékában is hisztis kamaszok…). Keresi a helyét a világban, olykor lázadozik a szülei ellen, máskor odavan értük, alakulgat valamiféle első szerelem, de aztán mégsem, környezetvédő csoportokhoz csatlakozik, majd kiábrándul belőlük – igazi sodródó tizenéves. Abból a fajtából, aki krízishelyzetben túl könnyen válik szélsőséges eszmék célpontjává.

Márpedig azokkal itt padlást lehetne rekeszteni. Akadnak radikális környezetvédők, akik mindenért a szülők-nagyszülők generációját teszik felelőssé, mert „elherdálták” a jövőt, felélték a Föld energiakészleteit, háborúztak, műanyagot gyártottak, vírusokkal kísérleteztek – köztük is vannak, akik a „hátat fordításban” látják a kiutat (vissza a természetbe…) és vannak, akik erőszakos cselekedetekkel torolnák meg a szülők bűneit. Hasonlóan szélsőségesek az állatjogi aktivisták, akik az egész helyzetért felelőssé tett tudósok kísérleti laboratóriumait támadják – melyekben többek közt génmódosított anyajuhok emberi embriók kihordására való alkalmassá tételével is kísérleteznek (ezen megoldással szimpatizálóknak javaslom Margaret Atwood Guvat és Gazella című regényét). De helyet kapnak a vallásos csoportosulások is, amik ebben is Isten büntetését látják, és saját(os) megoldásokat javasolnak a kialakult problémára.

Jessie Lamb válogathatna a szélsőségek közül, kacérkodik is ezzel-azzal, végül mégis – ó, a tudós apa nevelése – a „legtudományosabb”, ám sok szempontból legszélsőségesebb megoldást választja: részt vesz az úgynevezett Csipkerózsika-programban. Ami nem más, mint a kutatók eddigi egyetlen válasza a vírus terjedésére: még az AHS megjelenése előtt lefagyasztott embriókat ültetnek be tizenhat éves lányok méhébe, akiket aztán mesterséges kómába altatnak, hogy a vírus ne zabálhassa fel az agyukat – lélegző, de legkevésbé sem élő „Csipkerózsikákként” kilenc hónapig testüket adják a magzatnak, hogy aztán a baba világrajöttével lekapcsolják őket a gépekről. És ez a tudományos válasz…

Hogy miért tizenhat éves lányok? Mert náluk van esély arra, hogy a baba egészséges maradjon, és „végigaludják” a terhességet, idősebb nők altatva sem élnék túl. Persze még fiatalabbak még jobbak lennének e célra, de a fránya törvények tizenhat évnél húzzák meg az önrendelkezésre való jog korhatárát… Hogy egy tizenhat éves kamaszlány képes-e mérlegelni egy ilyen döntés következményeit, az mintha senkit nem érdekelne. Minket viszont érdekel, mert Jessie Lamb példáján látjuk, hogy mennyire nem. Jessie fokozatosan jut el a környezettudatosságtól és a tudományos érdeklődéstől addig, hogy testét feláldozva „mentse meg a világot” – ám csapongása, folyamatos ingadozása, a szülők érveivel szembeni dacos ellenállása világossá teszi, nem fogja fel, mire vállalkozik. Igen, tudja, hogy meg fog halni, elhiteti magával, hogy „jó célért” hal meg, és azzal vigasztalná szüleit, hogy majd a gyermeke él „helyette” – ám azt már meg sem hallja, hogy a kedvese miért nem támogatja eme szent elhatározást, hogy neki Jessie kéne, nem holmi homályos világmegmentő cél. Totálisan lemond magáról, mint személyiségről, fegyverként használja testét a vírus elleni harcban – nem véletlenül juthatnak eszünkbe öngyilkos merénylők.

Jessie döntése kapcsán adja magát az önzés-önzetlenség kérdése, a borítóra helyezett ajánló is erre hegyezi ki a mondanivalót, és a legtöbb kritika is ezt emeli ki – bennem azonban más gondolatokat indított útjára Rogers. Jessie döntése, és a Csipkerózsika-program túlságosan is jól rímel arra, ahogy társadalmunk a terhességet, az anyaságot kezeli. A regény egész alapötlete a nők egyéni és reproduktív „kiteljesedése” közt feszülő ellentét végletekig fokozása – a nő egyetlen életcélja társadalmunkban ma is az anyaság lehet, hogy ő ebbe mint egyén kicsit „belehal”, az mellékes körülmény. Vele jár, mondhatni – az önfeladás évezredek óta belénk kódolt parancs, onnantól kezdve, hogy teherbe estünk, már nem elsősorban, mint szubjektum létezünk, hanem úgy, mint „valakinek az anyja”. Ezt az önfeladást, önmagunkból kivetkőzést sarkítja ki végletesen Rogers – már magában az is mélységesen ironikus, hogy az AHS a terhes nők agyának elsorvasztásával öl.

A reprodukció érdekében tett önfeláldozó gesztus a legszebb és legszentebb dolgok egyikeként van tálalva kultúránkban – ám még a legvérmesebb életpártiaknak is megálljt kellene parancsolniuk akkor, ha tizenéves gyerekek önfeláldozásáról van szó. Gondolnánk mi – a regény valóságában épp ellenkezőleg: a bicskanyitogató módon „Anyák az életért” névre keresztelt szélsőségesen konzervatív, antifeminista szervezet hölgyei a Csipkerózsika-program mellett tüntetnek, és lányaikat áldoznák a faj fennmaradásáért. Velük csapnak össze a szélsőségek palettájáról le nem hagyható radikális feministák, akik a férfiközpontú tudomány és a női test tudományos célokra való felhasználása ellen ágállnak – tegyük hozzá, a felvetés, hogy ha férfiakat támadna a vírus, az ő feláldozásuk szóba sem kerülne, az évezredes nyugati hagyományok tükrében jogos.

Az anyai önfeladás túlmisztifikálása és a gyereklányok halálra ítélése közepette a legfontosabb kérdés mégis az, indokolhatja-e bármi, hogy egy ember feláldozza az életét. Van-e olyan „szent cél”, amiért „megéri”? Erre mindenkinek magának kell választ adnia – az én válaszom egyértelmű nem. Ugyanakkor azt gondolom, mindenki azt kezd az életével, amit akar, ha azt akarja, el is dobhatja magától – ez is egy döntés (más kérdés, hogy csípnék-rúgnék-harapnék, ha egy hozzám közel álló döntene így).  Épp saját (nagyon is emberi) képmutatásunk és eme kérdések lehetetlen volta jelenik meg az apa alakjában, aki kutatóként dicsőíti a Csipkerózsika-programot, egészen addig, amíg a saját lánya alanya nem lesz. S ha már az apa alakjánál tartunk: húsbavágó a regény „kerete”, ami felveti a kérdést, meddig mehet el egy szülő, egy társ, egy akárki abban, hogy megakadályozzon valakit saját élete eldobásában. Mi az, ami még „belefér”, és mi az, ami már megengedhetetlen beavatkozás egy ember szuverén döntésébe? Ám ha erről elmélkedünk, óhatatlanul visszajutunk ahhoz a kérdéshez, vajon egy tizenhat éves, befolyásolható kamasz – aki saját bevallása szerint sem biztos a dolgában – képes-e ekkora horderejű döntést hozni? 

Látható, hogy Jane Rogers könyve megannyi kérdést vet fel – szerencsére kész válaszok nélkül. Okos és mélyen elgondolkodtató könyv, ami fényévnyire van az inkriminált tinidisztópiáktól, közelebb áll a társadalmi kérdéseket boncolgató apokaliptikus sci-fi zsáneréhez, némi reproduktív horror beütéssel. Döbbenetes élmény – annál inkább, mert Rogers valóban elképesztően jól ragadja meg ennek a cseppet sem szerethető, idegesítő, hisztis, önnön hősiességébe belebolonduló kamaszlánynak a vívódását. Akit, bár utálok, végső soron megállítanék. Már csak azért is, hogy tizenegynéhány év múlva olvassa el saját könyvét, és gondolkodjon el saját kamaszkori ostobaságán. Ezt egyébként – mármint az újraolvasást – ajánlanám a regény jelenlegi tizenéves olvasóinak is: olyan könyv ez, amit érdemes, mert más-más életkorban, más-más élethelyzetben egészen mást adhat.

Kiadó: Ad Astra

Fordító: Béresi Csilla

 

Greg Egan: Diaszpóra

Ha egyetlen mondattal kéne, így jellemezném: mindig tovább. Tovább a kíváncsiságba: a húsvértől a génmódosított bujába, a gleiznerek hardver-kötötte robottestébe, de tovább a virtualitás első nemzedékétől az öntudatra ébredt szoftverek számtalan személyiségvariációjáig, a neuroembriológiai folyamatok szoftverformába emelt „növekedéséig”, amely személyiséget teremt – tovább „befelé”, a személybe és a halhatatlanságba. De tovább a csillagokba, az utazás formáiba, a mélyalváson át féreglyukig; tovább a dimenziókba, a makroszférába, az idő átpörgetésébe. Ha nem lenne annyira idegen a könyv szellemétől, azt mondanám: tovább az embertől az istenig.

Van ez a késztetés, és Greg Egan mélységesen érdekesen ragadja meg – belátva azt is, a késztetésen túl kell hozzá a kataklizma, a kíváncsiság mellé a kényszer, hogy felpörögjenek az események. A szétszóratás a menekülés kényszeréből fakad, s a menekülés kényszere az élet összes – a szerző által megálmodott – emberi formáját érinti. Mert a könyv sokrétű-sokformájú szereplőgárdájának dilemmája épp ez: ki-ki hol áll meg a változásban – más nézőpontból: meddig hajlandó, milyen formáig hajlandó menekülni –, honnan nem tekinti magát a könyv kiteljesített értelmében embernek, azaz hol leli meg a maga határait. Ki-ki meddig megy el a saját én-tudatának kiteljesítéséig – s eközben mi mindent hajlandó feladni.

Fel kellett tennem a kérdést nekem is, miközben Yatima és útitársai kalandjait figyeltem – többek közt azt is meg kellett kérdeznem magamtól: honnan idegen a számomra a könyv, azaz hol húzódnak a magam határai. Főszereplőnk: Yatima a kíváncsiság maga, a megtestesült „mindig tovább”. Nem tudnám – én sem tudnám – az útján végigkísérni, s nemcsak azért, mert hülye vagyok a matematikához, s nem tudnék mit kezdeni a helyzettel: a végsővel, amikor nem marad más, csak a matematika. Hanem mert az a benyomásom, az én-tudatom kevéssé lenne képes elszakadni a húsvérségtől – valószínűleg minimum ugyanolyan illúziókat-önbecsapásokat építenék magam köré, mint amilyenek létezni segítik Orlando Venettit, a szoftverré mentett húsvért.

Hiszen magát az utazást – az író utazás-álmát – is nehezen követtem. Igazi tudományos fantasztikum ez, nemcsak szórakoztatni, de tanítani is szeretne – vagy legalább megéreztetni, korunk legnagyobb koponyái miféle dilemmákkal verekszenek az anyag, a tér, az idő természete, vagy a „megismerés kognitív modelljei” kapcsán. Így akár lehetne könyv nagyon okos embertől nagyon okos embereknek – szigorú elitizmussal és még több szakkifejezéssel, még sűrűbben előcibált elméleti modellek gyakorlati belakásával a történeten belül, ahol a cselekmény csak amolyan kényszeres cafrang, a forma követelte apropó. De ez hál’ az alkotónak egy valódi regény: megvan a maga izgalmi faktora, megvan az iróniája, és minden hőse több a maga módján, mint egy-egy dilemma puszta illusztrációja.

Mondjuk így: súlyosabb, mint a borító űreszközzel és félgépcsajjal – de ez a súly elviselhető, annak is, aki nem konyít a nemeuklidészi matematikához. Persze csak úgy, ha az olvasás közben csal olykor az olvasó, ahogy én mentem tovább nem egyszer csak sejtve, de nem értve a kereteket, többdimenziós tájak logikáját – valahogy úgy hívén el ezeket is, mint az űroperai űrkocsmát vukival és űrcápetivel; mondjuk így: elhívén a nekem magas logikát, ugyanúgy, ahogyan a másik alműfaj logikátlanságait. Mondjuk így: nem akadtam fenn a magam nem-értésén. Van, aminek utánanéztem és tisztult azóta, van, aminek utánanéztem, és még nagyobb a homály – de lehet, hozzá kell szoknom az érzéshez: itt vár a polcon Kurtzweiltől A szingularitás küszöbén és el fogom olvasni, mert érdekel. Még az is lehet, az ott olvasottak visszahatnak erre a könyvre, a megértésére – ilyesmiben is reménykedem…

Rég olvastam ennyire mélyen átgondolt fikciót. Már hiányzott. A műfaj igazi értékei: tudomány és fantasztikum, a lehetőségeink leírható – aktuális – határai és a fantázia szimbiózisa lakik benne. Valaha ezért szerettem meg a sci-fit…

Kiadó: Ad Astra

Fordító: Huszár András