Nézzünk valami karácsonyit!

Nézzünk valami karácsonyit! Hozza úgy a kedvünk – mert miért ne. Az eltelt években reszkettek a betörők, robbant a Nakatomi Tower teteje, igazából szerelem uralkodott a Holiday alkalmával. Néztünk valami karácsonyit. Volt morbid és felszabadult választásunk is, volt nosztalgikus, meg olyan is, ami csak úgy beesett, mint egy elkésett rokon a családi szentestére. Aztán Timi rátalált a norvég sorozatokra, és 2020 fura adventjében beleszeretett az Új barát karácsonyra mini szériájába. Írt róla egy szeretetre méltót, s megnézette velem is, végül, nem is pont karácsonykor, hogy végre megérthessem, mi ragadta ennyire magával. Nagyon nem bántam meg, hogy hagytam magam, komolyan rég szórakoztam ennyire felhőtlenül, komolyan rég hatott meg ennyire valami sorozatipari, ami azért ilyen, hogy hasson. Simán lebontotta minden cinizmusom.

Egy szinte vállaltan Bridget Jones-klón. Ami azért jóval több lett, finomabb, fűszeresebb, két síléccel a talajon állva-suhanva. Johanne párvadász kalandjainak alján annyi ismerős reakció, szelíd, hétköznapi realizmus lakott; annyi valóban megeső és teljes érzetű apróság, hogy volt mire rárétegződjön ez a kedves, de egyáltalán nem ártatlan, nyers és szókimondó, vagányra tetovált, bővérű mese. Ida Elise Broch vérbeli komika, a plakátról is ránk bambuló karikatúra-arccal, de közben egy hallatlanul széles skálán hiteles színész is. És kolosszális menazséria csapongott körülötte. Én az első évad után nem hittem volna, hogy lehet így folytatni, mert imádtam annak a végét – de a második úgy tett hozzá minden szereplőhöz, ahogy az ilyen szériák közül csak a legbátrabbak, mondjuk egy After life. Nem tudom, lesz-e harmadik – annak ellenére nem bánnám, hogy imádtam ezt is, ahogy duplázás abbamaradt.

Ugyanez az alkotógárda, Per-Olav Sörensennel, a rendezővel az élen tett most boldoggá bennünket két este, amikor ledaráltuk a Karácsonyi vihar című hatrészes minit. Ha amaz Bridget Jones-klón volt, ez kacarászva Igazából szerelem. Rájöttem miatta valamire a karácsonnyal kapcsolatban (túl azon, hogy körülvesz); hogy valóban van bennünk valami zsigeri igény ezekre a boldog végekre. Hogy ott hagyjuk abba a mesélést, azon a ponton, ahol feloldozást nyertünk, ahonnan a becsukódó ajtókkal szemben kinyílik egy másik. Az a születés, aminek a jegyében ezek a mesék regélnek (ha hiszed, ha nem), csak egy ilyen kinyitott ajtó. Egy lehetőség, megváltódásra, kegyelemre, hogy elszámolhasson ki-ki a maga adósságával. Ez a kis részekre tördelt szkeccsfilm egyik történetszálában sem ígér egetverő izgalmakat, vagy hatalmas katarzist, de csaknem mindenhol megőrzi a valószínűség sajátos faktorát – igen megesnek velünk ezek, még sokkal cifrábbak is; ahogy beleélünk egymás életébe.

Egy öregedő zongoraművész, amint nem tud rágyújtani a reptéren sehol. Lehet, hogy ez a legkisebb problémája. Egy utas, aki Marbellára tart, és már átöltözött a klímájához. Amúgy lát, nemcsak néz. Egy popsztár, akit irritál az asszisztense, a testőre, az egész reptér – de leginkább saját magából utazna el, ha lehetne. A mikulás, akinek tele a töke a gyerekek kívánságaival. A reptéri alkalmazott, akihez hozzátapad egy gazdátlan kiskutya sorsa. Egy anya, aki a fiát vinné át az óceánon, egy szemműtétre. Egy csapos, aki szeretne beszélni a reptér lelkészével; lenne neki miről. De a lelkész nem ér rá – elveszített egy öregembert, aki most ott bolyong ebben az átmeneti térben. Ahol egy lány végre találkozna a soha nem látott apjával, de nem tudja, mit vegyen neki karácsonyra. Ahol a naiv influenszer és a rezignált pilóta véletlenül egy asztalhoz keveredik. Ahol egy kikapós csajszi szakít a szeretőjével, de így sem biztos, hogy karácsonyra hazaér. Ahol az ügyvédnő elveszti a pénztárcáját, miután mindenkinek alaposan az idegeire ment – a nélkül ül be egy taxiba. Ahol a folyvást veszekedő apu meg anyu egyszer csak ráébrednek: a lányuk eltűnt mellőlük. A reptéren, ahonnan egy darabig biztosan nem utazik senki sehova: minden járatot töröltek.

Az alkotók rengeteg utalással mesélnek, nagyon sok ízzel játszanak, és nemcsak a karácsonyi mesék fűszereit használva. A popsztár történetében, ami az egyik kedvencem lett (Ida Elise Broch megint – de nemcsak ezért) nekem ott ül a Sandman egyik mese-ágának, Halál hugi egyik történetének íze, gyönyörűen megidézve. Ilyen idézetet szinte mindegyik kis elemben detektálhatsz, sőt, akár ki lehetne mondani, hogy szinte semmi eredeti nincs ebben a könnyed, hatrészes szösszenetben. Viszont ezt olyan elegánsan viseli, ahogy a karácsonyi történeteink a vég nélküli ismétlést. Nem azért szeretjük őket, mert valami gyökeresen újat akarnak. Hogy mégis úgy érzem, ez a sorozat is ott ül ebben a sajátos norvég innovációban: ezt a szokásosat ez a széria is aprólékos, ismerős, hiteles momentumokra alapozva meséli el. Két ünnep közt, eltelve a sokféle családi jóllakottsággal szokott lenni időtök – engedjetek ennek a kísértésnek. Hadd vegyen körül.

Két karácsonyi sorozatról

Januárban karácsonyi sorozatot ajánlani, hát bocsi 😊 de még talán pont beleférek az ünnepi időszak levezetésébe – legalábbis még sok helyen állnak a karácsonyfák, villognak a karácsonyi fények, az asztalon ott figyelnek a szaloncukor utolsó darabkái. Ha olyan karácsonymániások vagytok, mint én, akkor ezekben a napokban ti is kapaszkodnátok még az ünnep érzetébe – pláne, ha a minimum embert próbáló tavalyi év után olyan szép karácsonyi szünet jutott nektek is, mint nekem. Szóval ez egy kicsit ilyen terápiás írás is lesz, hátha azzal, hogy leírom az élményt, könnyebben engedem pihenőre a karácsonyi díszeket. Ráadásul az egyik sorozat a karácsonyi tematika mellett is simán működik bármelyik évszakban…

 

Dash & Lily
 
No nem a Dash & Lily. A Netflix karácsony előtti egyik nagy dobása az itthon is népszerű ifjúsági könyv, a Dash és Lily - Kihívások könyve adaptációja. Minden karácsony előtt ráéhezek egy kis kulturális junk foodra, ennek köszönhetően olvastam például Trisha Ashley Karácsonyi szerelem című remekét (amúgy nem rossz, de másodszorra már irritáltak annyira a hibái, hogy azt a tradicionális angol vidéki karácsony bűbájos leírása sem tudta feledtetni…), nyilván így csúszik le minden karácsonykor a Reszkessetek, betörők meg a Rossz anyák karácsonya; és igen, így kötöttem ki december 23-án egy romantikus tinisorozat előtt – amit aztán végig is néztem egy ültő helyemben. Annyira cuki ez a cucc, hogy az már néha fáj – mint amikor fogfájásig tömöd magad édességgel, de azért csak folytatod. Amúgy szellemes is, és perszehogy könyvmoly énünket elbűvöli, hogy a fura (magába fordulósan, amolyan trendi mód depisen, nagyon felnőttesen fura) srác és a fura (bohókásan, magából hülyét csinálósan, kamaszok közt igazán cikisen fura) lány egy régivágású könyvesboltban hagyott jegyzetfüzetben kezd üzengetni egymásnak.
 
Lily családi öröksége a kincskereső játékok iránti szerelem, s amikor az amúgy karácsonymániás lányzó szembesül vele, hogy ezt az ünnepet biza magányosan kell töltenie, oda a családi egyenpizsamás parti, nem kevésbé zakkant bátyja segítségével várost átszelő kincskeresésbe fog – melynek végén remélhetőleg ott várja a csupa nagybetűs szerelem. Olyan kamaszos módon. Dash meg, aki amúgy utálja a karácsonyt, és egyébként is épp világfájdalma van és magányra törekszik, belemegy a játékba – de csak mert ennél furábbat nehezen tudott volna elképzelni. És a rejtvények egyre követik egymást. Minden megfejtett feladvány jutalma egy újabb infómorzsa a másikról; minden rejtekhely egy újabb szelet a látszólag unalomig ismert New York (már a filmes New York) eldugott kincseiből; minden lépés egyre közelebb visz a karácsony szelleméhez… Aztán persze beüt a krach. Egy exbarátnő itt, egy családi fennforgás ott, szobafogság, mással elcsattanó első csók, az első berúgás, csalódás, csalódás, csalódás. Tényleg tök cuki kis sorozat ez, egészen addig, amíg el nem kezdett komolykodni és mondvacsinált nehézségek elé állítani a két kis lököttet, felhőtlenül vigyorogtam rajta. Majd jöttek a kiszámítható fordulatok, és pont olyan gyorsan elfelejtettem, ahogy a junk food szalad át rajtunk. Ez van, lehetett volna ez jó, de maradt erős közepes. A hangulatot viszont hozza, szóval ha csak karácsony kell, a sztori mellékes, akkor hajrá.

 

Új barát karácsonyra (Home for Christmas, Hjem til jul)

 
Egészen más ligában focizik a hülye magyar címet kapott Új barát karácsonyra – mondjuk fogalmam sincs, mit jelent az eredeti norvég cím, lehet, pont ezt. Ugyan a tematika karácsonyi, a hangulat pláne (még sokkal inkább, mint a csillogósra túldíszített New York az összes kliséjével – nem kérem, ez itt a tradicionális skandináv karácsony, minden karácsonyok legkarácsonyabbika, mániásoknak igazi kánaán), viszont a sztori és a mondanivaló egyetemes, a megvalósítás egészen kiváló, a humor angolabb az angolokénál, a főhős meg simán lemossa Bridget Jones-t a legmenőbb szórakoztatóipari szinglik versenyében.
 
A két évadot megélt (eddig) minisorozat főszereplője a harminc éves Johanne, aki három év után sem jutott túl azon, hogy szakított élete szerelmével – amire rendre emlékezteti is bájos családja, még bájosabb munkatársai, és (amúgy jó fej) barátai. Johanne szenved, de azért nem olyan nagyon – valójában egész jól elvan ő egyedül, van egy iszonyat klassz lakótársa, néha bulizik, néha pasizik, néha csak úgy van; de akkora rajta a családi nyomás, hogy állapodjon már meg, ahogy testvérei (két gyerek itt, három gyerek ott), hogy egy balul sikerült hagyományos karácsonyváró vacsin (ahol ő, mint egyetlen egyedülálló felnőtt a gyerekrészlegben kap helyet az asztalnál) bekamuzza, hogy van valakije. Anyuci rákattan a témára, látatlanban meghívja a vőjelöltet a karácsonyi vacsorára, nem marad hát más megoldás: négy hét alatt szerezni kell egy igazit. Beindul hát az őrült randivonat, kocsmai rapid randikkal, tinderrel, kollégákkal, barátok barátainak a barátaival, nagyjából mindenkivel, aki él és mozog a kisvárosban. Hogy aztán számos vakvágány után szenteste Johanne ugyanúgy egyedül üljön a vacsorán – mígnem csönget egy rejtélyes idegen.
 
Így van vége az első évadnak, aztán a másodikban persze kiderül, hogy ki csengetett (spoiler: egy futár), de az sokáig nem, hogy ki küldte a szekérderéknyi rózsát (rózsát, karácsonykor? brrr…) – és bár Johanne látszólag megállapodik valaki mellett, egy év hosszú idő egy friss kapcsolatban, történhet ez-az, s az új karácsony könnyen újra pár nélkül találhatja hősnőnket. Szerencsére a második évad nem ismétli egy az egyben az első fordulatait, a párkeresés és a mellékszálak is szintet lépnek, plusz becsatlakozik néhány új szereplő, akik épp arra erősítenek rá, ami az egész sori lényege lenne: hogy nem csak és kizárólag párkeresésből kell álljon egy ember élete. Vannak megtartó barátai, egyfelől. Meg hivatása, másfelől. Esetleg egyszerűen jobban elvan egyedül, mint szar kapcsolatokban, tele megalkuvással. Ahogy Johanne körül bomlanak fel megingathatatlannak tűnt kapcsolatok, úgy erősödik a humor alatt az egyébként eléggé kritikus mondanivaló: fogadjuk már el, hogy mindenkinek más jelenti a boldogságot, és ne akarjuk ráerőltetni a másikra a saját kizárólagos receptünket.
 
Mert hát azért na, ahogy ez a sorozat indul, az több mint bicskanyitogató. Nem elég, hogy az egyedülálló, gyermektelen nővérkét teljes természetességgel osztják be a kórházban a sokadik karácsony esti műszakra (hisz úgysincs kivel karácsonyoznia); a családja is olyan természetességgel oltja széjjel Johannét amiért még nincs férje és gyerekei, hogy legszívesebben szájba verném őket. Pont mert egyébként tűpontosan rávilágít mindennapi működésünkre – és itt most nem is kell nagyra nyitni és társadalmi nyomást kiáltani, elég, ha belegondolunk, hányan kaptuk már meg családi ebéden, osztálytalálkozón, temetésen, sátoros lagzin, hogy: és nálatok mikor jön a baba / mikor lesz az esküvő / mikor fogsz végre magadnak valakit? Életem végéig bánni fogom, hogy bizonyos helyzetekben nem mondtam egyszerűen annyit, hogy semmi közöd hozzá – ahogy Johannénak is azt kívántam volna, hogy mondja már anyuci szemébe (aki amúgy félrelépeget, de odase neki) hogy foglalkozzon a saját dolgával.
 
Szóval ez nem is igazán kis karácsonyi limonádé. Nem véletlenül emlegettem a bevezetőben Bridget Jones-t, nekem Johanne már örökre a skandináv Bridget marad – legalább annyira a társadalmi elvárások ellenére találja meg a boldogságot a mindennapjaiban és legalább annyira szabadszájú, vicces, nem konvencionális hősnő. Már csak azért sem, mert amennyit ez a csaj piál, azt nem teszi ki az ablakba egy romantikus hősnő sem (keblemre!), úgy tele van tetoválva, hogy egy fél rockzenekar elbújhatna mellette és olyan mocskos a szája, mint egy kocsisé. Viszont baromira őszinte, és végső soron csak nem hagyja eltántorítani magát attól, ami őt teszi boldoggá, függetlenül mások elvárásaitól. Valahogy így kéne minden elbaszott romantikus filmben. Nézzétek meg bármikor, tényleg működik ünneptől függetlenül is, nálam simán ott a helye az év legjobb sorozatélményei között – legkésőbb idén decemberben megnézetem Zolival is, odarakjuk a karácsonyi klasszikusaink mellé. Óóó és azt még nem is írtam, hogy miközben a csaj kedvenc filmje az Igazából szerelem (mi más?) annyira szellemesen szedik darabjaira a karácsonyi filmek legcukibbját, hogy már csak azért is emelem kalapom a forgatókönyvíró előtt (azzal együtt, hogy amúgy én is imádom…)!
 

Jean-Michel Guenassia: Javíthatatlan optimisták klubja

„Az írókat végül két csoportba osztottam: azokra, akiktől szép nyugodtan beérek a suliba, és azokra, akik miatt elkések. Az orosz írók miatt például csomószor ülhettem tanítás után az üres tanteremben. Ha eleredt az eső, behúzódtam egy kapu alá, hogy nyugodtan olvashassak tovább. A Tolsztoj-korszak sötét hónap volt. A borogyinói csata miatt három órára zártak be. Amikor néhány nappal később elmagyaráztam az ügyeletes tanárnak, aki egyébként éppen a doktoriján dolgozott, hogy Anna Karenina öngyilkossága miatt késtem, azt hitte, hülyének nézem. A helyzetemet csak súlyosbította, hogy bevallottam: nem értem, miért végzett magával, így aztán kénytelen voltam visszalapozni, hátha lemaradtam a magyarázatról.”

Michel Marini tizenéves kiskamasz a hatvanas évek Párizsában. Félig francia, félig olasz származású, a vegyes család minden áldásával és átkával, két eltérő habitus, két gyökeresen különböző hagyomány, két összeegyeztethetetlen életstílus ütközési pontján. Családi élete több mint zavaros, mindene az irodalom – no meg a csocsó. Míg Anna Karenina miatt csupán néhány óra iskolai büntetést szed össze (sebaj, addig is olvashat), a csocsónak köszönhetően rálel Párizs jó eséllyel legfurább klubjára, a Balto étterem hátsó szobájában működő Javíthatatlan Optimisták Klubjára. Michel tizenkét éves, mindaz, amit forradalomról, kommunizmusról, ideológiákról tud, leginkább bátyja és annak legjobb barátja algériai háborúról szőtt meséiből és a korai lázadó diákok amerikai rocklemezeinek szövegeiből ragadt rá. Nem csoda hát, hogy magával ragadja a klub tagjainak, a kommunizmus elől szökött kelet-európaiaknak története.

Túlélők, szökevények, disszidensek – egytől egyig egykori kommunisták, sokan közülük továbbra is hithűek, csupán a rendszer aktuális működtetőiben csalódtak. Leonyid, a pilóta, a Szovjetunió hőse, aki a szerelem miatt dobbantott a mesés Nyugatra; Igor, a leningrádi orvos, aki a zsidó orvosok elleni koncepciós perek elől menekült; Imre, a filmproducer, akit színész kedvesével, Tiborral a szerelmüket lehetetlenné tevő szelek fújtak Nyugatra; Pavel, a csehszlovák kommunista párt egykori alapító tagja; Vlagyimir, a könyvelő – no és Werner, a kakukktojás, akiről idővel kiderül: már akkor Párizsban kémkedett a nácik ellen, amikor a többiek még a messzi Keleten ették a kiváltságosok kenyerét. Hozzájuk csatlakozik olykor Lapátfül, a besúgó, Daniel Mahaut, a jóságos rendőr, valamint Sartre vagy Kessel – épp melyikük a soros a menekültek számláinak kifizetésében. No és a titokzatos Szása, akit senki sem lát szívesen a Klubban – hogy miért, gondosan titkolják a kis Michel elől.

Aki, miközben hallgatja a klubtagok történeteit háborúról, üldöztetésről, szerelmekről, eszmékről, hitekről, rossz és még rosszabb döntésekről, megvívja a saját kamaszos küzdelmeit – családdal, válófélben lévő szülőkkel, az algériai háború elől hazamenekült irritáló nagybácsival, dezertőr (háborúból, családból, országból…) bátyjával, a háborús hős jóbarát emlékével, a báty barátnője iránt érzett első plátói szerelemmel és az első valóságos románccal. S közben megtanul sakkozni. No meg fényképezni, amiben nem kisebb mestere lesz, mint egy egykori szovjet propagandaminisztérium-beli retusőr. De ez már az a történet, ami nem mesélhető el.

Mert míg Michel felnő, s átvészeli a felnőtté válás minden kisebb-nagyobb tragédiáját, csalódásokkal, matekdolgozatokkal, titokzatos módon eltűnő barátokkal (kik magával viszik a legféltettebb lemezét), pumpolható anyával, kit a saját lelkiismeret-furdalása hajt és jóízűen gyűlölhető apával, ki mindent odadobott, hogy mentse saját fia életét (s mi az az elsikkasztott ötmillió a családi vállalkozásból, ha megmenthetjük gyermekünket a hadbíróságtól?) – eközben kibontakozik előttünk mindaz, amit a hatvanas évek Párizsában élő fiatal idealista nem tudhatott arról, mi is van a vasfüggönyön túl. Váratlanul feltörő visszaemlékezésekből rajzolódik ki a megannyi politikai menekült tragédiája: családok szétesése, koncepciós perek, megtagadott fiúk, atyák, fivérek; menekülés gyalog, mérföldeken át, az éj leple alatt; bűnök, melyeket képtelenség bevallani, feldolgozni, megbocsátani; elárult barátok, elvesztegetett lehetőségek. Tragédiák, melyeket gondosan átszínez a romantikára hajlamos Michel objektívje.

Mert azért ez elsősorban egy párizsi kiskamasz felnövés-története. Pont olyan nagyívű, rejtélyes, izgalmas, amilyen felnövés-történetet mind szeretnénk magunknak, a valódi dráma, a valódi vér, a valódi árulás kockázata nélkül. Kalandregény, sok izgalommal, még több tanulsággal, némi titokkal, egy-két végzet asszonyával, sok bölcs baráttal. Amint beletrappol az elbeszélés jelenidejébe a kézzelfogható erőszak, Michel álomvilága szertefoszlik, a klubról lehull a romantika leple, az étterem bezárja kapuit, a kamaszkor átadja helyét a mocskos realitásnak. Vannak árulások, melyeket nem lehet szépiaszínre komponálni.

Guenassia regénye a nagy romantikusokat idézően sodró lendületű, érzelemdús, magával ragadó mese – olykor túlzásokba esik, olykor kiszámítható, olykor bosszantóan hatásvadász. Joggal érezhetjük, hogy túl sokat - mindent - bele akart írni a hatvanas évek politikai, társadalmi, irodalmi életéről, hogy nem létezik, hogy egy párizsi „kispöcs” életébe egyszerre trappolt bele az algériai háború annak minden velejárójával, a fél keleti blokk a maga disszidenseivel, Sartre, Kessel, Nurejev és a francia titkosszolgálat… Mégis: egy elvarázsolt művészetrajongó kissráchoz, aki Tolsztoj vagy Dosztojevszkij miatt órákat ül büntetésben, aki szabadidejét művészmozikban tölti és akit olasz nagyapja minden látogatásakor a Louvre-ba cipel, hogy a művész és művészete megítélésének különbségeiről tartson neki kiselőadást, aki első szerelmébe szó szerint belebotlik, amint mindketten az utcán olvasva lefejelik egymást, valójában pont ezek a túlzások illenek… S naná, hogy tizenpár év múlva az egykori duzzogó kiskamasz épp Sartre temetésén talál rá az egykori klub túlélőjére – Guenassia meséjének legnagyobb erénye az irónia, amivel sikerrel menti túlzásait. Strandolvasmánynak tökéletes – remekül el lehet veszni benne, s elhinni, hogy az élet végső soron mégis szép, az emberi ostobaság minden nyilvánvaló bizonyítéka ellenére is. A mesék pedig mindig kikerekednek.

Kiadó: Park

Fordító: Szántó Judit, Lukács Laura

Choderlos de Laclos: Veszedelmes viszonyok

„A világon a legreménytelenebb eset a buta emberek romlottsága; ezek az első szóra megadják magukat, bár sejtelmük sincs, hogy miért. Elég, ha valaki ostromolja őket, ellenállásra nincs bennük erő. Az én szememben az ilyen nők közönséges automaták, melyek gombnyomásra szolgáltatják a gyönyört.

Maga most arra gondol, hogy a mi terveinkbe az is belevág, ha elzüllik a kicsike. Hát én azt se bánom. De résen kell lennünk, mert az ilyen automatáknak hamarosan mindenki kiismeri a tervezőjét és a hajtó erejét; ha tehát nem akarunk bajba kerülni, akkor ezt gyorsan kell lebonyolítani, idejében meg kell állítani a gépet, és mindjárt összetörni.”

Ahogy az évzáró posztomban is írtam, a tavalyi év egyik legemlékezetesebb olvasása Choderlos de Laclos 1780-as években megjelent levélregényének, a Veszedelmes viszonyoknak az újraolvasása volt. Közel tizenöt év után vettem kézbe: először kamaszként olvastam, amikor még gyanítom, sokat nem értettem belőle, de amúgy kamaszosan halálosan szerelmes voltam a filmváltozat Valmont-jába (John Malkovich), ezért végigküzdöttem; aztán friss szerelmesként (immáron nem Valmont-ba, hanem a férjembe), amikor a játszmák helyett az ember csak a rózsaszín ködöt látja, az sem segített hozzá a teljes képhez. Most, érettebben, néhány veszedelmes viszonnyal és számos ócska emberi játszmával a hátam mögött borzaszt el és nyűgöz le igazán.

A kisnemesi származású tüzértiszt-forradalmár Laclos levélregényének cselekménye (már ha lehet „cselekményről” beszélni e forma esetén egyáltalán) papírvékony: egy romlott és saját romlottságába szerelmes, a hivatásos csábító szerepében tetszelgő arisztokrata elhatározza, hogy - miután a párizsi előkelő körök minden valamirevaló szépasszonyát meghódította - romlásba dönti a korabeli társaság nagyjából egyetlen számára elérhetőnek tűnő erkölcsös tagját. Ebben segítségére lesz az egykori szerető, a jóbarát szerepében tetszelgő Merteuil márkiné – és persze akadályozzák is, számos oldalról. Akad társasági hölgy, aki annyira, hogy mellékvágányként Valmont kénytelen megrontani ártatlan lánykáját. Valmont, a világirodalom egyik leggyönyörűbben megírt parazitája ott találja magát három nő szerelmének, rajongásának, játszmáinak középpontjában: a hős férfiú, akinek egész léha élete a másik nem romlásba döntéséről szól, végre méltó ellenfélre talál. Ám az ellenfél ezúttal nem egy másik hódító, még csak nem is egy meghódíthatatlan, avagy hozzá méltóan romlott nő, pláne nem a kis ártatlanság, hanem az egész szövevény. Valmont életében tán először, szerelembe esik – legalábbis ő úgy hiszi, szerelmes. Tourvelné kegyeit már elnyerte, ám ami fogadásnak indult, tragédiába torkollik – itt van valaki, akivel a hivatásos játékos nem tud játszani. Aki szerelmet csak tisztán ad, és akihez - valóban először tán - tiszta érzelmek is fűznék. De ott az ellenpont: a métely maga, az egykori szerető, az egyetlen, aki romlottságban felveheti vele a versenyt, akit szeretni képtelenség, akinek megfelelni lehetetlen, éppúgy, mint kihívását visszautasítani. Hogy Valmont valójában szerette-e Tourvelnét, vagy szerette-e Merteuil márkinét, arról míg világ a világ, vitázhatnak az irodalomtörténészek – az én olvasatomban Valmont soha senkit nem szeretett, csupán saját magát, a végső döfést pedig nem a szeretett nő halála, hanem az a tudat vitte be neki, hogy amikor végre levetette örökkön hordott álarcait, és megadathatott volna neki, hogy önmagáért szeressék, nem mert élni a lehetőséggel.

Szerepek és játszmák regénye a Veszedelmes viszonyok: őszinteséget nyomokban sem tartalmaz, legfeljebb a kis Cecile kamaszos rácsodálkozásaiban. Egy olyan kor terméke, amikor (mikor nem?) a tisztesség látszatáért játszi könnyedséggel áldozták fel a tisztességet, egy világé, melyet a társadalmi feszültség már épp robbanásközelbe sodort, egy világrendé, melyben az örökölt vagyon és nemesi cím védelmében élősködők bárkit feláldozhattak kisded játékaik során. Laclos később forradalmár lett – a forradalmár hevülete ott van már e lapokon is. A pénztelen kisnemes minden indulatával gyűlöli Valmont-t, veti meg Merteuil márkinét, teszi nevetségessé Cecile-t és a másik oldalról a párizsi „előkelő társaságot” – míg a tisztességes polgárasszony Tourvelnének adja minden szánalmunkat. Társadalom- és valláskritikája vaskos, szereplőit gyűlöli és megveti, érzelmeiket folyvást hitelteleníti, olvasóját ő maga próbálja meggyőzni e levelek színvonaltalanságáról és ocsmány mivoltáról. Mégis olvassuk, kétszáz év múltán is – azzal együtt is, hogy a forma a legkevésbé sem segít divatossá válnia, korában erkölcstelennek számító viszonyai és szereplői vergődése pedig ma már itt-ott megmosolyogtatóak.

Van viszont valami, amiben Laclos nem hogy megelőzte korát, de kétszáz év elmúltával is a legnagyobbak közt említhető: mély emberismerete és az a pszichológiai alaposság, amivel a két nem közti játszmákat ábrázolta. Szinte hihetetlen, de olvasás közben nem poros klasszikusok, hanem Edward Albee és a Nem félünk a farkastól jutott eszembe – Albee egymást végletekig kínzó, a közös játszma szabályait a legocsmányabb módon felrúgó, egymásra utaltságukba és az egymás iránti szeretetbe és gyűlöletbe beleőrülő házaspárjának mesterkedéseit idézi fel bennem Valmont és Merteuil márkiné játszmája. Micsoda megfigyelőképesség kellett ahhoz, hogy ez a nem is különösebben iskolázott tüzértiszt korát majd’ százötven évvel megelőzve így írjon arról, mily borzalmas mélységekbe tudja lökni magát az ember gyűlölet és szeretet béklyóiba gabalyodva…

Kiadó: Magvető

Fordító: Örkény István

Margaret Mitchell: Elfújta a szél

„Minden megváltozott benne, csak a Tara iránti érzése maradt a régi. Ha fáradtan, elcsigázottan jött haza a földekről, és meglátta messziről a fehér házat, még mindig feldobogott a szíve az örömtől. És ha kinézett az ablakán, boldog önfeledtséggel gyönyörködött egy-egy pillanatra a zöld legelőkben, a vörös földhullámokban, a folyóparti bozót sűrűjében.

Tara összetaposott, szétdúlt földje volt mindaz, ami a számára megmaradt, most hogy az anyját és Ashleyt elvesztette, most, hogy az apja agya elborult, most, hogy pénz, rabszolga, biztonság, vagyon, minden eltűnt az életéből. És mintha valami más világban történt volna, emlékezett az apjával való beszélgetésre a földről. Csodálkozott, hogyan lehetett valaha olyan tudatlan, olyan gyermekes, hogy ne értse meg, amit az apja mondott.

- … akiben egy csöppnyi ír vér van, az úgy szereti a földet, amelyen él, mint az anyját, Ez az egyedüli, ami örökké tartó, amiért érdemes dolgozni, harcolni, meghalni.

Igen. Taráért érdemes harcolni. És egyszerűen, ellenvetés nélkül elfogadta és állta harcot. Senki el nem veszi tőle Tarát. Senki nem fogja rákényszeríteni, hogy ő és az övéi alamizsnán éljenek. Megtartja Tarát, még ha beletörik is mindnyájuk dereka.”

Mint minden második kamaszlány, én is úgy tizenkét-tizenhárom évesen olvastam először Margaret Mitchell romantikus fejlődésregénybe oltott történelmi tablóját, hogy aztán még jó sokszor elolvassam a következő pár évben, rongyosra nézzem a belőle készült hiperromantikus filmet, a széljárástól függően drukkoljak Scarlettnek hogy nyerje el végre Ashley vagy épp Rhett szerelmét, és idegesítsen halálra a sápítozó kis Melly Hamilton, aki miatt hősnőnk sosem találhatta meg a boldogságot. Tizenöt éve olvastam utoljára, már akkor is egy nosztalgiahullám hatására vittem el strandolvasmánynak oda, ahol anno emlékeim szerint először olvastam, és most, hogy ismét ott nyaraltunk, természetszerűen nyúltam utána. Meg egyébként is kíváncsi voltam rá, mit tud adni így, lassan háromszor annyi idősen, mint amikor először… (TE.JÓ.ÉG), ennyi kihagyás után, ennyi jelentős, tudatformáló olvasmányélmény birtokában.

Nehéz objektíven megítélni ezt a könyvet. Nem is csupán a saját kamaszkori emlékeim miatt, hanem mert a regény jelenkori befogadására igencsak rányomja bélyegét egyfelől a ma már ezer ponton lebutítottnak és túlságosan romantizáltnak tűnő adaptáció, másfelől az a polémia, ami Mitchell sok tekintetben hazug rabszolgaság-ábrázolását és hamis Dél-nosztalgiáját övezi. Valahol irigylem sok-sok évvel ezelőtti önmagam, aki még ezen háttérinformációk nélkül, korlátozott tudással az amerikai polgárháborúról (hisz tizenkettő voltam, ugyan mit tanítanak általános hatodikban a rabszolgaságról meg Észak-Dél háborújáról?), nyitott szívvel és csillogó szemmel olvasta. Ma már lehetetlen elvonatkoztatni a történelmi tényektől – ugyanakkor épp e tények ellentmondásossága miatt nem gondolom, hogy Mitchellt okvetlen keresztre kéne feszíteni. Mert az írónőre dobott kövek mögül általában épp azok az árnyalatok hiányoznak, melyeket rajta is számon kérnek. Mert a déli ültetvényesek rabszolgáikhoz való viszonyának hazug ábrázolását és a jenkik befeketítését számon kérők épp azt felejtik el rendre, hogy a háborút csak a mesékben vívták a rabszolgák felszabadításáért, valójában pusztán gazdasági érdekek álltak mögötte; hogy a jenkik épp úgy nem vették emberszámba a feketéket, mint déli kizsákmányolóik; hogy a perspektíva nélküli felszabadítás után milliók lettek magukra hagyva az út szélén és kényszerültek egyik rabságból a másikba. Baromi nehéz ügy ez, és olvasás közben sokszor vitáztam önmagammal azt illetően, lehet-e Mitchellt úgy olvasni, hogy elvonatkoztatunk a történelmi hazugságaitól / szépítéseitől, de végül úgy döntöttem, lehessen. Mert a regénynek számos olyan értéke van, amiért megéri.

Az például biztos, hogy tizenévesen semmit nem értettem Scarlett O’Hara, a Dél ünnepelt szépsége átalakulásából, ami ennek a majd’ ezerkétszáz oldalnak az igazi tartalmát adja. Történelmi tabló? Igen, a legszebb, legártatlanabb, legnosztalgikusabb fajtából. Romantikus regény? Igen, az a fajta, ahol a hős és a hősnő számos megpróbáltatás után végre egymás karjaiban köthetnének ki, de persze elszúrják, mert közben az egyik folyvást más után sápítozik, a másik meg túl büszke ahhoz, hogy bevallja érzéseit. Ez a felszín. Azonban ennél sokkal fontosabb - és Mitchell írói tehetségének valódi letéteménye - az az út, amin ez a végletekig kényeztetett, széltől is óvott fruska végigmegy, mire Észak-Georgia hercegnőjéből, kinek lábai előtt hever a fél állam összes férfiszíve, kemény, keserű, céltudatos, számos vihartól tépett felnőtt nő lesz.

Scarlett tizenhat éves, amikor először találkozunk vele, ahogy Tara verandáján üldögél imádóitól körülvéve, azokban a vészterhes napokban, amikor egész világa feje tetejére áll. A folytatás ismert: élete első csalódása, a nagy szerelem, Ashley visszautasítása, röpülő vázák és dacházasság, korai özvegység és a háborús Atlanta sürgés-forgása, ahol egy fiatal gyászoló özvegyet (kinek a kor szokásai szerint három év kellene, hogy rövidebbre vághassa fátylát) csak egy közismert szélhámos szabadíthat ki a társadalmi skatulyából. Az írónő hatalmas lendülettel és mély emberismerettel száguld velünk Scarlett első házasságától a háború poklába – a fiatal lány első elmerüléséig a valós kétségbeesésbe és az első próbáig, amiből megerősödve jön felszínre. A romantikus hacacáré mellett könnyen elvész (főleg ha a filmet tekintjük sorvezetőnknek) az ikonikus jelenet, amikor Scarlett Tarára hazaérve megesküszik, hogy őt ugyan meg nem törik, földjét el nem veszik, szeretteit nem éheztetik ki. Pedig minden, minden ott dől el. Azon az estén, amikor a naiv kislányból, akinek mindig akadt valaki, aki teljesítette szeszélyeit, felnőtt lesz, aki kénytelen maga gondoskodni a rá maradtakról. Aki az égő Atlantából menekül el egy haldoklóval és egy újszülöttel anyja szoknyája mellé, de mire odaér, csak egy ravatalt és egy őrült apát talál.

Könnyű utálni Scarlettet. Elkényeztetett liba, aki sosem tudott mit kezdeni az érzelmekkel, ideákkal, magasztos eszmékkel. Aki sosem akart jó lenni, hisz tudta: bármit tesz, így is, úgy is imádják. Akit egy kedélyes ír iszákos akart titkon fiúnak nevelni – csoda, hogy nem hódolt be anyja törekvéseinek, hogy finom úrinővé váljon? Miért kéne utálnunk egy tizenéves kislányt, akit pihepárnák és selyemcipellők közé szántak, majd bedobták egy gladiátorarénába, hogy boldoguljon, ahogy tud – és ő boldogult? Mit vessünk a szemére? Hogy nem olyan kifinomult, mint az életképtelen Melly, akit ő mentett meg? Hogy nem olyan finnyás, mint húgai, akik nélküle éhen haltak volna? Hogy nem olyan határozatlan, mint amit a kor megkívánt egy nőtől? Hogy nem fekszik le csendben meghalni a romokra, hanem feláll és kiabál, harcol? Hogy inkább gyilkol, mint hogy őt gyilkolják? Scarlett legnagyobb bűne sokak szemében az, amit második férje, Frank fogalmaz meg a regényben: hogy elvesztette a nőiességét. Hiába volt rózsaszín az arca most is, hiába lett gödrös az álla, ha nevetett, a beszéde, a viselkedése férfiasabb volt, mint az övé. Határozottan, kurtán megmondta a véleményét, és mindig pontosan tudta, mit akar. Nem olyan kerülő utakon érvényesítette az akaratát, mint ahogy a nők azt általában.

Ironikus módon mások épp azt vetik Mitchell szemére, hogy Scarlett kihasználja a nőiségét hogy lépre csalja a férfiakat, hogy nem  eléggé feminista hősnő – komolyan, mintha lenne bármi értelme huszonegyedik századi értékeket és gendertudatosságot számon kérni egy kilencven éves könyvön, ami a tizenkilencedik század derekán játszódik. Hogy képes lenne eladni magát hogy megmentse Tarát? Hogy aztán pénzért megy férjhez valakihez, akit nem szeret, ugyanezen okból? Hát mégis mi a fészkes fenét tehetett volna? Az ezenyolcszázhatvanas években vagyunk, amikor egy nőnek pénz nélkül valóban két választása lehetett: vagy egy rokon megszánja, vagy a testét bocsátja áruba. Eszemben sincs úgy csinálni, mintha Scarlett nem lenne egy buta liba, vagy korai feminista ikont faragni belőle, de tény: az adott körülmények közt, neveltetésével, hátterével, társadalmi közege ráerőszakolt korlátai közepette amit véghez visz, az a lehető legtöbb. Talpon marad. Túlnő a férjén. Újjáépíti önmagát a romokon. Ki is veti magából az úgynevezett jó társaság…

Hogy én mennyire utálom ezt a képmutató, nosztalgiába fulladó, életképtelen déli világot… Az összes nosztalgiájával, saját paródiájukká váló társadalmi előírásaival, kicsinyes játszmáival, hazug édelgéseivel. Miközben gyönyörű. Minden leírása, minden könnyfakasztó nosztalgikus elmélkedése, minden visszatekintés az aranyfényben fürdő tarai szép napokra pont azokat a húrokat pengeti, melyek velem is kézbe vétették újra ezt a giccstömeget. Még jó, hogy amikor már épp belefulladnánk a vattacukorba, jön Rhett Butler, és egy jól irányzott szarkasztikus megjegyzéssel megkeseríti a rózsaszín trutymót. Mitchell valójában pokolian ügyes: ennek a jócskán túlírt, giccses múltidézéstől háborús horroron át modern kapcsolati dinamikákat előrevetítő játszmázásig mindent magába olvasztó regénynek minden mondata patikamérlegen kimért hatáskeltés. Elképesztő mesterségbeli tudással megírt, a közönség minden igényét tökéletesen kiszolgáló bestseller. Lehet utálni, lehet megvetni, lehet kárhoztatni, de tény: még ma is hat. És bár olvastam az elmúlt tizenöt évben sok tucat jobb, fontosabb, okosabb könyvet, melyekkel sosem helyezném egy polcra, nem vagyok hajlandó megtagadni, mint egykori kedvencet, amin valójában most is elég jól tudok szórakozni.

S hogy ebben az újraolvasásban és ebben a posztban mennyi a cukormázba forgatott nosztalgia… hát, ezt mindenki próbálja megtippelni maga. Aki ismer, az úgyis tudja :)

Kiadó: Európa

Fordító: Kosáryné Réz Lola, Sulhóf József

Fannie Flagg: Sült zöld paradicsom

Valamikor jó tíz éve már olvastam ezt a bűbájos könyvecskét, de túlságosan nagy hatással nem lehetett rám, mert jószerivel semmire nem emlékeztem belőle. Tavaly többen emlegették körülöttem, a regényt is és a filmet is (amit nem láttam) – egyértelmű volt hát, hogy amikor valami jó kis feelgood élményre vágytam, lehetőleg az amerikai Délen, akkor ehhez nyúltam (mondjuk nem is lepik el a polcaim a hasonló művek, a másik lehetőség a Vagány nők klubja lett volna, ami a két évvel ezelőtti újraolvasáskor [is] meglepően tetszett, de azért tán korai lenne egy újabb újrázás). Fannie Flagg regénye az ostoba fülszöveg és a romantikus-lányregényes borító ellenére sem nem ostoba, sem nem lányregény – bár mitagadás, voltak olyan momentumai, amikor a fejemet fogtam a kliséktől és a szereplők butaságaitól…

Mindenekelőtt a kerettörténet főszereplőjétől, Evelyntől. Tejóisten, elhiszem én, hogy 1987-ben (a regény eredeti megjelenésekor) még el lehetett adni egy „női öntudatra ébredés és önmegvalósítás” sztorit azzal, hogy a főhős legnagyobb problémája, hogy öregszik, nem érti a gyerekeit, nem kell a férjének és úgy általában, elmegy mellette az élet, és mindezt azzal rakja helyre, hogy elmegy egy kaliforniai szépségfarmra, ahol lead huszonöt kilót, majd Mary Kay szépségtanácsadónak áll és megszerzi az áhított rózsaszín Cadillac-et (ááááá), de mondjuk ki: ma már ez vérciki. Értem én, hogy amíg világ a világ, nők (és férfiak) milliói küzdenek és fognak is küzdeni az öregedéssel, a rossz (vagy „csak” lapos) kapcsolatokkal, a felfoghatatlanul idegen világban élő kölkeikkel, azzal, hogy eljárt felettük az idő, de azért hiszem, hogy ennél értelmesebb és önazonosabb megküzdési módozatok is léteznek (és léteztek már a nyolcvanas években is). Nagyon elment a kerettörténet felett is az idő – ami csak azért nem kérdőjelezi meg a regény egészének értékét, mert a megidézett múltbeli szál meg épp ellenkezőleg: kortalan, örök érvényű emberi történetekről szól és némely szereplőjében és megoldásában kifejezetten modern. Rejtély, hogy hozta össze az írónő ezt a gigantikus önellentmondást…

Szóval itt ez az Evelyn, aki anyósát látogatja minden vasárnap az idősek otthonában – mondjuk a mama annyira nem érdekli, inkább csak elkíséri férjét, hogy aztán a társalgóban töltse a délutánt a cserfes Ninny Threadgoode-dal, aki mintegy véletlenül kezdett csacsogni a láthatóan unatkozó nővel, aztán úgy maradtak. Ninny meséiből hétről hétre kibomlik előttünk (és Evelyn előtt) egy Whistle Stop nevű alabamai porfészek húszas-harmincas évekbeli története – egy kávézóval, amely a városka középpontja és ahol mindenki, gazdag és szegény, fehér és fekete, seriff és csavargó kap egy tányér ételt és pár jó szót (vagy egy felest, ha arra van szüksége); egy különleges párossal, a szelíd, gyönyörű, erőszakos férjétől elmenekült Ruth-al és „üzlettársával”, a fiús, nagyszájú, talpraesett Idgie-vel; szerelmekkel, tragédiákkal, pletykás újságírókkal és botcsinálta nyomozókkal; felderítetlen gyilkosságokkal, a végletekig lojális fekete szolgálókkal és a Ku Klux Klán kegyetlenkedéseivel.

Whistle Stop története az amerikai Dél története, annak minden szépségével és borzalmával. Felső-középosztálybeli fehér családok kúriái és a sínek másik oldalán fekvő fekete bádogváros szegélyezik a történetet, melynek közepén ott a kávézó, ahol életek fordulnak meg és ahol zsákszámra sül a zöld paradicsom. Miközben ki tudja, miféle sültek rotyognak Big George üstjében… Egyszerre imádnivaló és rémes ez a kisváros – ahol még Idgie ősellensége, az ezerszer megszívatott lelkész is készséggel gründöl hamis gyülekezetet és megy hamis tanúvallomást tenni (szigorúan a saját Bibliájára esküdve) a kávézó tulajdonosa mellett, mikor egy erőszakos kívülálló meggyilkolásával vádolják. De persze ne hagyjuk, hogy a feleségverő Frank Bennett sorsa befolyásolja az ítéleteinket. Kétségkívül megérdemelte, amit kapott. És hát ott van a mérleg másik serpenyőjében Vonatos Bill (óóó hát akadt aki nem tudta az első perctől, ki ő?), csonka Threadgoode eltemetett karja, a börtönből kiszabadított Bobby Scroggins.

És persze ott vannak a többiek: a butácskának és pletykásnak tűnő, de újra meg újra  nem várt bölcsességről tanúbizonyságot tevő Dot Weems (most komolyan, bár ma is ilyenek lennének a pletykalapok), az alkalmazójáért szó szerint ölni kész Sipsey, Jasper Peavey, aki saját erőből küzdötte fel magát a szolgasorból és teremtett gyermekeinek egy élhetőbb életet, no meg a mindig kedves, letörhetetlen életkedvű Ninny Threadgoode, akit szintén próbára tett az élet. A legendás Threadgoode família utolsó krónikása. Aki mintegy az elmúlást fricskázó gesztusként adja tovább Whistle Stop egykori Feltételes megállójának történetét.

Minden hibája ellenére egészen elképesztően szerethető kis történet ez, Idgie, Ruth, Csonka, Smokey, Vonatos Bill, a folyóparti bordély lakói, Grady Kilgore seriff és a szerencsétlen Scroggins tiszteletes egytől egyig belopták magukat a szívembe, nem beszélve Sipsey-ről, Big George-ról, vagy a furcsa ikrekről: a beolvadni kívánó Jasperről és a fekete öntudatot választó Artisról. Az ő mindennapjaik, küzdelmeik, apró-cseprő gondjaik és olykor brutális pofonjaik remek látleletet adnak Amerika gazdasági válsággal, világháborúval, faji villongásokkal és előítéletekkel tarkított évtizedeiről és bizony megmutatják a déli romantika díszletei mögötti kegyetlen valóságot is. Épp ezért fáj annyira a kerettörténet butasága és súlytalansága.

Kiadó: Ulpius

Fordító: Nagy Nóra

Imogen Hermes Gowar: A hableány és Mrs. Hancock

„A mi lélegzetünk ritmusára dagad és apad a tenger egy koromsötét éjszakán, fodrain ringatva a holdfényt. Fehéren habzó tajték vagyunk, nekicsattanunk a szikláknak és szétoszlunk. Mi vagyunk a visszavonuló tenger hosszú, sós sziszegése. Jöttünkre fölugrálnak a kavicsok, átfordulnak a kövek. Mi vagyunk a lebegve burjánzó lilás hínár. Síkosan és fényesen elfekszünk. Húzzuk, húzzuk és lerántjuk a testeket. Végtelen, gyöngéd érintésünktől megpuhul a fa, lekerekednek az élek, s a legerősebb zárak is elrozsdállnak.”

1785, London. Egy középosztálybeli kereskedő ajtaján feldúlt hajóskapitány kopog, aki épp elcserélte a kereskedő legjobb hajóját egy, a távol-keleti vizekről származó hableányra. Egy ünnepelt kurtizán, arisztokrata pártfogója halála után visszatérni kényszerül a „társaságba”, hogy önállóan boldoguljon tovább. A legelőkelőbb nyilvánosház tulajdonosa szemet vet – hableányra, kurtizánra, minden élő és élettelen különlegességre, amivel házába csábíthatná a nagyérdeműt. A tömeg árad, hableányt nézni éppúgy, mint kerítőnőt lincselni. S közben életek fordulnak ki a megszokott kerékvágásukból, társadalmi osztályok, hitek, szerelmek kérdőjeleződnek meg, s szakadatlan cseng fülünkben a tenger rejtélyes muzsikája.

Imogen Hermes Gowar bemutatkozó regénye épp olyan, mint a középpontjában álló hableány: lehet ócska hamisítvány is, hal- és majomrészekből összetákolt szemfényvesztés (mint a valóban az 1700-as évek végéről származó „hableány”, kit a British Museum gyűjteményében őriznek, és a Távol-Keletről került egy hercegi család tulajdonába); de lehet valódi csoda is, mely megigéz, rontást hoz ránk, lehúz a mélybe. Vagy lehet lehetőség, mely közelebb visz álmaink, vágyaink, önmagunk megismeréséhez. Vagy lehet pusztán egy érdekes kísérlet, amin remekül szórakozunk. Hisz valljuk be: a legtöbben szívesen hisszük, hogy hableányok márpedig léteznek és nem egy összefércelt torzót lesünk tátott szájjal.

Persze ez a hableány sem egészen olyan, amilyennek vártuk. A túlcsordulóan romantikus borító alatt egy sokszor kegyetlen regény rejtőzik: az emberi hiszékenység és a misztikum iránti vágy mellett a fő csapásirány az emberi nyomorúság. A Jane Austen regényeiből ismert György-kori Anglia vidéki bája és szolid kisasszonyos trükkjei átadták helyüket a városi Anglia romlottságának és képmutatásának. Férjvadász virágszálak helyett itt csupa letépett virág játssza a főszerepet: azok a fiatal lányok-nők, akik apa, rokonság, férj nélkül kénytelenek boldogulni a nagyváros forgatagában. Akik előtt jószerivel két út áll: vagy cselédnek állnak, vagy a testüket bocsátják áruba. Akik, miként a misztikus hableányok, szabadságuktól fosztva, örökkön a tenger után sóvárogva lesznek játékszerek vagy kergetik őrületbe csodálójukat. A regény igazi főszereplője nem a hableány vagy nem „az” a hableány – a főszereplő a kurtizán, aki tengerre vágyik, szabadságra, függetlenségre, de meg kell békéljen sorsával. Hogy aztán uszonya szegetten beilleszkedik-e az „emberek” világába, vagy elsüllyed saját vágyai örvényén, maradjon a könyv titka.

Érdekesség: a British Museumban őrzött "hableány" valóban megszólalásig hasonlít
a regényben leírthoz. Plusz érdekesség a blog olvasói számára: ezzel a hableánnyal a nemrég
olvasott Harry Potter - A mágia története albumban találkoztam először. Így mutatnak az olvasott
könyvek egymásra - még a legkülönbözőbbek is :)

Furcsa, zavarba ejtő, de okos és sokrétű regény ez. Sokat és érdekesen beszél arról a történelemkönyvek lábjegyzeteibe sem férő világról, amire valójában kíváncsiak lennénk, ha eleink életéről beszélünk: hogyan éltek, kit és hogyan szerettek, miről álmodtak és mitől féltek az elmúlt századok lakói. Szabados, vad és zabolátlan – az olvasó a hirtelen jött szerencséjével kezdeni mit sem tudó kereskedővel együtt csodálkozik rá (vérmérséklettől függően több, avagy kevesebb zavarral) a felsőbb körök élvhajhász mulatságaira, ahol a kéjhölgyeket „különlegességük” szerint gyűjtik és ahol egy félvér vagy egy törpe kurtizán épp olyan trófea, mint a kiállított hableány. Alaposan szánkba rágódik a tanulság: ezek a lányok éppúgy tárgyak a birtoklóik és bérbe vevőik szemében, mint a tenger titokzatos lakója.

Okos és sokrétű regény, de valahogy a hableányok és kurtizánok sanyarú sorsának párhuzamba állítása és a tényleg remek korfestés közepette épp az emberi tényező vész el: szegény Mr. Hancock, kinek hajója hableányra lett cserélve, fájóan jellegtelen, érdektelen szereplő lett – mintha csak egyfajta fricska lenne a szerzőtől, hogy ezúttal a férfi a „mellékes” kiegészítő a nő és a hableány mellett. Angelica Neal, a kurtizán, kinek sorsa egy véletlen folytán fonódik össze elválaszthatatlanul a hableányéval, már érdekesebb – csak épp roppant bosszantó alak. Ostobasága alapján azon csodálkozunk, hogyhogy eddig még nem bukott el a londoni félvilág kicsinyes harcaiban. Mindazonáltal, a romantikára vágyók fellélegezhetnek: kikerekedik végül minden, és egyetlen bizonyítottan eredeti hableány sem marad szárazon. A többit illetően meg… Hagyjuk meg a történelemnek a maga titkait.

Kiadó: 21. Század 

Fordító: Borbély Judit Bernadett

Sarah Perry: Az essexi kígyó

Jajjj de nehéz erről a könyvről szenvelgés nélkül írni. Mondhatnám, hogy keserű csalódás volt, hogy majdnem sarokba hajítottam, hogy egy életre hátat fordítok a KULT sorozat ínycsiklandozó borítóinak, de… Nem lenne teljesen igaz. Ugyan valóban teljesen mást kaptam, mint amit vártam, de az olvasottak valójában tetszettek – csak nem úgy, ahogy arra számítottam. Valljuk be, hajlamosak vagyunk ordas előítéletekkel közelíteni könyvekhez. És még a legvájtfülűbb olvasót is megvezeti olykor a gyönyörű borító, a csúcsra járatott marketing, a gondosan építgetett brand. Az essexi kígyó tavaly év végén, amikor három társával elindította a 21. Század Kiadó „KULT Könyvek” sorozatát, egy csapásra közönségkedvenccé vált. Minden második ember a neten ezt olvasta és a legtöbben imádták. Ez óhatatlanul várakozásokat épít. Ráadásul tényleg olyan szép, hogy az ember képes idült mosollyal simizni a könyvesboltban a borítóját. Aztán jön a keserű csalódás, ha nem azt kapjuk, amit vártunk.

Persze közepesen értelmes olvasó az első néhánytíz oldal után el tudja dönteni, hogy akkor most hajlandó-e félretenni az előzetes várakozásokat és önmagában értékelni a könyvet vagy sem. Végigolvastam, szóval a válasz tán egyértelmű. És jól tettem, hogy hagytam magam vinni a történet és Perry bájosan fura hősei által. Az essexi kígyó nem rossz könyv, egyáltalán nem – ha a helyén kezeljük és elfogadjuk annak, ami: könnyed viktoriánus kalandregényfélének, hangyányi misztikummal, távolságtartó romantikával, udvarias, visszafogott társadalomkritikával, akkor baromi jól is szórakozhatunk.

Mert Cora Seaborne, a korán megözvegyült és özvegységét az utolsó cseppig kiélvező önjelölt Mary Anning-utód és a falusi tiszteletes, William Ransome egymásra találása a falusiakat rettegésben tartó rejtélyes essexi bestia keresése közben meglehetősen szórakoztató. Perry jó érzékkel rajzolja fel szereplőit: a posztjához képest meglepően nyitott gondolkodású tiszteletes, szerethető pletykafészek felesége, a boszorkánypraktikákat egyik napról a másikra  a tudomány  oltárán feláldozó kamaszlányuk éppolyan élő, kedvelhető, önálló személyiséggel rendelkező alakok, mint londoni vendégeik: az erőszakos férje elvesztését legkevésbé sem sirató, a rákényszerített kirakatfeleség szerepet levető, férfiruhákban, gubancos hajjal, sárosan a mezőt járó Cora, társalkodó- és házvezetőnője, a (nem is annyira) titokban belé szerelmes Martha, Cora másik rajongója, a magát ünnepelt sztársebészként vizionáló Luke és kebelbarátja, a Marthába szerelmes, dúsgazdag, vagyonát a szocialista mozgalommal kacérkodó imádottja elkápráztatása végett jótékony célokra fordító Spencer. Igazából mind megérdemelnének egy önálló történetet – ami egyszerre erény és hiba.

Perry egészen elképesztő módon úgy képes vontatott és sokszor bántóan lassú, részletekbe vesző cselekményt bonyolítani, hogy egyébként túl sok szereplője van, akiket megajándékozhatna nagyobb figyelemmel is. A cselekményből kifolyólag (amiben a fent csak nagy vonalakban vázolt, tévedések vígjátékára hajazó szerelmi gubancokon túl akad utcai merénylet [kettő is], szenzációszámba menő műtét, tragikus sérülés, öngyilkossági kísérlet, szökés, eltűnés, szánalmas vallomás és botrányos visszautasítás, miközben a titokzatos „bestia” is felbukkan időről időre…) sokkal inkább zsúfoltnak kéne hasson a regény – ám az elbeszélésmód épp az ellenkező irányba viszi. Mintha az essexi mocsaras partvidék húzna magába minket is, annyira, hogy már várjuk, mikor bukkan fel az a bestia, hogy élve felfalja az olvasót – legalább történne valami.

Közben persze szereplőink lelkében megtörténik minden. Felnőnek, ismét gyermekké válnak, felismeréseket tesznek, rájönnek, mi az igazán fontos az életben és mit engedtek ki a kezeik közül; felrúgják a konvenciókat, aztán ismét behódolnak nekik; világot váltanak, majd hazamennek a megszokott megalkuvások közé. És persze mindenki megleli a saját essexi bestiáját: amiről kiderül, hogy a legkevésbé sem emberevő szárnyas szörnyeteg, pusztán a félelmeink, vágyaink, elnyomott érzéseink, kollektív emlékezetünkben őrzött rémálmaink kivetülése. Mily meglepő.

Gonosz vagyok ezzel a könyvvel, pedig tényleg tök jól szórakoztam olvasás közben, csak valahogy úgy érzem, ez kevés. Vagy… Tán mégsem sikerült levetnem az előítéleteim és hagytam, hogy az előzetes várakozások rányomják a bélyegüket az olvasásra? Sokszor éreztem azt, mintha egy kortárs Jane Austen-epigont olvasnék, csak épp Austen legnagyobb erénye hiányzik belőle: az irónia. Egy napon ebből a könyvből még remek BBC-sorozat születik… - írja a kötet egyik ajánlása. Mi sem lehetne találóbb: kiváló alapanyag egy kedélyes, bájos, vasárnap délutáni kosztümös sorozathoz. Többet (na jó, kimondom: valóban kult könyvet) várni tőle viszont kár.

(Utóhangféleség: ősszel jelenik meg Sarah Perry új regénye, a Melmoth, ami első ránézésre több misztikummal és kevesebb romantikával operál - a fentiek ellenére el fogom olvasni. Kíváncsi vagyok, hogy ha lejjebb viszem a várakozásaim és egy más allappozícióból vágok bele a könyvbe, mit tud nyújtani a szerző.)

21. Század Kiadó

Fordító: Borbély Judit Bernadett

Orson Scott Card: Bűvölet

„Csak egy bolond akarná átélni a tündérmesék orosz változatait.”

Jaj hogy ez most mennyire fáj… Évek óta leselkedik rám a polcról ez a könyv, ami ráadásul pofátlanul régóta tologatott kölcsönkönyv (bocsi…), jó párszor kézbe vettem, beleolvasgattam, körbeszaglásztam, de valamiért sosem ragadt a kezemben. Még az is felmerült párszor, hogy olvasatlanul visszaadom a gazdájának, de olyankor mindig felébredt a kíváncsiságom. Pedig lehet, jobban jártam volna.

Ráérős tündérmese ez. Bele lehet veszni, ha az embernek van rá ideje – nyugodtan belemerülni pár órára, olvasni százegynéhány oldalt, elveszni a kilencedik századi ukrajnai erdő mélyén. Viszont ha egyszer leteszed, semmiféle késztetést nem érzel, hogy folytasd. Ráérős és fullasztó tündérmese ez. Card elképesztő ambícióval látott neki Csipkerózsika meséjének aktualizálásához és szláv folklórba való beágyazásához, de elkövette a legnagyobb hibát, amit fantasy-író elkövethet: nem tekinti partnernek az olvasóját. Folyamatosan azt éreztem mintha hülyegyereknek néznének, akinek mindent százszor a szájába kell rágni, akinek a legalapvetőbb apróságokat is el kell magyarázni, akinek az orra alá irritálóan negédes romantikát kell dörgölni, mert a mesékhez az illik.

Nem is tudom hirtelen eldönteni, vajon romantikus fantasy-t olvastam-e vagy fantasy köntösbe bujtatott romantikus könyvet? De meg kell mondjam, a huszadik századi Amerikába szakadt ukrán zsidó Iván és a kilencedik századi tajnai királylány, az elvarázsolt Katyerina hiteltelen és bosszantó egymásra találása még a legkisebb problémája a regénynek. Sokkal nagyobb, hogy az ambíció tényleg hatalmas: Card mintha mindent bele akart volna préselni ebbe a könyvbe. Minden gondolatát vallásról, népmesékről, nyelvkutatásról, kapitalizmusról és szocializmusról, a kvékerekről és Ronald Reaganről, varázslatról és tudományról, a bennünk élő ősi tudásról, női és férfi szerepekről, feminizmusról és hosszútávfutásról. Nem mondom, hogy ez így sok, de na. Sok. Persze nem lenne lehetetlen akár sokszor ennyi mondanivalót sem belesűríteni egy mesébe, elvégre a mesék elég jól alkalmazkodnak, és a tanító szándékot is megbocsátjuk általában: de Cardnál kilóg a lóláb. Egy-két téma kivételével nem sikerül belesimítania ezt a sok okosságot a meséjébe, márpedig annál rosszabb aztán nincs, mint amikor azt érzem hogy oldalak óta olyasmiről olvasok amihez ennek a két szerencsétlen főszereplőnek köze nincs, csak a tanító bácsi akarja beleverni a buta kis fejembe.

De hogy ne legyek annyira igazságtalan, van ami működik: az, hogy a királylányt felébresztő Ivánunk Amerikába szakadva épp az őssszláv nyelvekre és a szláv tündérmesék eredettörténetére szakosodott nyelvész lesz, aki épp a disszertációjához végzett kutatások miatt tér vissza ősei földjére, egyrészt roppant mód kapóra jön a cselekmény számára (hisz kevés ősszláv nyelvet beszélő modern lovag tudna egyáltalán szót érteni ezzel a Csipkerózsikával); másrészt remek alkalmat ad Cardnak arra, hogy elmélkedjen (jó hosszan) a tündérmesék forrásairól, azok századokon átívelő változásairól, a szláv őskereszténység fel- és eltűnéséről, arról, vajon egy múltba pottyant huszadik századi idegen beavatkozása hogyan változtatja meg a mesék fejlődéstörténetét, és vajon helyes-e olyan új, a tudományt alapjaiban megrengető forrásokat „létrehozni” mint a Szent Cirill által lejegyzett Evangéliumok hátoldalára sebtiben felvésett korai népmese-változatok. (Spoiler: nyilván nem.) Itt igazán elemében van Card és én is itt élvezem legjobban a mesét, ami a mesékről elmélkedik – szinte posztmodern módon önmagáról is ezáltal. Kár, hogy ez a szál egy apró gyöngyszem a sok korpa között…

Egyébként van itt az elvarázsolt királylányon kívül Baba Jaga, varázsereje és gonoszsága teljében, aki épp uralma alá hajtotta Medvét, az orosz Tél istenét (na ez egy kifejezetten zseniális megszemélyesítés!) hogy minden isteni erejét felhasználva szítsa varázslatait; van rejtélyes jó boszorkány, akinek személyében egyesül a szláv tradicionális mágia és a zsidó hit; térítő pap, aki a pogány hiedelmektől sújtott szláv falvakba vinné el Krisztus igéjét (és Szent Cirill kéziratait); cserbenhagyott menyasszony; lázadozó kilencedik századi macsók, akik nem akarják, hogy egy huszadik századi nyápic uralkodjon rajtuk; Molotov-koktél gyártás a középkorban és idő előtt feltalált sárkányrepülő. Sokat mond Card szándékairól, hogy a gondolatmenet, amit olyan jól felépített a meseevolúció és a nyelvészeti kutatások kapcsán, elég hirtelen a kukában landol, amikor fel sem merül hőseinkben, hogy vajon beleavatkozhatnak-e a történelem menetébe azzal, hogy ezer évvel későbbi hadviselési technikákat honosítanak meg a középkor derekán – a vadromantikus mese végül teljesen átveszi az uralmat a komolyan vehető fantasy felett. De legalább kapunk egy igencsak szórakoztató magyarázatot a csirkelábakon ugráló ház eredetére. Ez is valami.

Kiadó: Delta Vision

Fordító: Kőszeghy Anna

Trisha Ashley: Karácsonyi szerelem

Most meglepődtetek, ugye? Nem kifejezetten az én zsánerem – nem is emlékszem hirtelen, mikor olvastam utoljára ilyesmit. Amikor belekezdtem, volt egy ilyen kis romantikus elképzelésem, hogy karácsonykor karácsonyi könyvről lesz poszt a blogon, milyen jó; aztán olvasás közben elég hamar eljutottam odáig, hogy tejóisten mekkora marha vagyok, és ebből aztán minden mézeskalácsillatú romantikától mentes felpaprikázott poszt lesz az ünnepekre; hogy a végére nagyjából megbékéljek a könyvvel meg a saját választásommal és úgy döntsek, hagyom magam elvarázsolni kicsit ezzel a békebeli angol karácsonyi mesével.

Amúgy az egészről Lobo tehet – eléggé ínycsiklandóan írt a könyvről és pendítette meg pont a karácsony- és anglomániámat, ráadásul épp akkor, amikor a karácsony előtti hetekben kezdtem új munkahelyen, minek köszönhetően egy éhes zombihorda értelmi képességeivel rendelkezem, úgyhogy a legtöbb, amit fel tudok fogni munka után, az egy ünnepi romantikus ömlengés. Mondják amúgy, hogy Trisha Ashley inkább chick lit – de őszintén, annyira nem vagyok otthon ezekben a mai alzsánerekben, plusz nekem a chick lit az Bridget Jones marad már örökre, és ez ahhoz képest jóval klasszikusabb romantikus mintákat követ, ami az elbeszélésmódot illeti, szóval nemistudommineknevezzem. De végülis tökmindegy, szerintem aki kézbe veszi, úgyis kb tudja, mire számíthat. Nagy érzelmekre, apróbb-nagyobb zökkenőkkel tarkított egymásra találásokra, vastag hótakaróra, giccses karácsonyi díszhalmokra és sok-sok tradicionális angol karácsonyi ételkölteményre. Nyami.

Holly Brown, a fiatal özvegy, akinek enyhén problémás viszonya van a karácsonnyal - sajátos neveltetése okán sokáig egyáltalán nem ünnepelte, hogy aztán karácsonymániás férjével sokszorosan bepótolja, majd Alan korai, épp karácsony előtt bekövetkező halála után még jobban elforduljon tőle - az év nagy részében csúcskategóriás séfként tüsténkedik családi és más rendezvényeken, télen pedig, kipihenendő a sok főzést, vidéki kúriákra felügyel a tulajdonos távollétében. Nagymamája halála után elvállal egy házat a lancashire-i lápvidéken, épp a karácsonyi időszakra. Kapóra jön, hisz így elmenekülhet az ünnepi őrület és jószándékú, bár ragaszkodásukkal gyakran terhes barátai elől, dolgozhat készülő szakácskönyvén és elmélyülhet a nagymama fiatalkori naplóiban. Naná, hogy semmi sem úgy alakul, ahogy azt Holly elképzelte.

Mert ott van a tulajdonos idős nagybátyja, a karácsonyrajongó háborús veterán Noel és felesége, a levitézlett tévés szakács Trisha, valamint az Antarktiszon kutatgató szülei távollétében nagyszüleihez passzolt unokájuk, az épp emós korszakát élő (de azért szíve szerint még plüssállatokkal alvó) Jess, akik nem is nagyon titkolják csalódottságukat, amiért idén nem tölthetik a karácsonyt a hagyományoknak megfelelően a Martlandok családi kúriájában. Amiről csakis a ház ura, az utálatos Jude Martland tehet, aki oly nagyon megsértődött azon, hogy öccse az előző karácsonyon megszöktette frissen leakasztott világszép menyasszonyát, hogy idén dobta az egész családi karácsonyt. Amivel persze rögtön belopta magát Holly szívébe – majdnem annyira, mint azzal, hogy minden telefonhívás alkalmával biztosítja alkalmatlanságáról és hogy látványosan jobban törődik idős lovával és kutyájával, mint cserbenhagyott rokonaival. Így aztán cseppet sem meglepő, hogy mire Jude befut - mert persze befut, ahogy az öcsike és az azóta lepattintott szökevény menyasszony is - addigra Holly már ismeretlenül is utálja, ahogy az sem, hogy elég rövid időn belül egymás karjaiban kötnek ki. De persze lesz itt még galiba.

Nem mondhatom, hogy nem szórakoztam jól, mert de – viszont a kiszámítható, panelekre épülő, kényszeredett fordulatokat és a szájbarágást kihagytam volna. Komolyan, amikor Holly tizenharmadszor is megállapította, hogy még egy ilyen kiállhatatlan pokróccal nem volt dolga egész életében, mint Jude Martland és reméli, hogy sosem kell közelebbi ismeretségbe kerülnie vele, legszívesebben falhoz vágtam volna a könyvet – igen, már elsőre is értettük a Mr. Darcy hasonlatot, köszi, nem kell még tizenháromszor elmondani… Nem tudom, hogy zsánersajátosság-e ez a borzasztó túlírtság (nem, nem akarok előítéletes lenni…) de roppant mód idegesített – a kelleténél jóval többször olvashattam, hogy milyen jóképű Guy, mennyire anorexiás Coco, milyen nehezen mozog Merlin, az agár és mennyire meghitt a ház, amióta Holly befűtötte a nagy kandallót… Miért, miért nem elég mindezt egyszer leírni? Fele ilyen hosszú lenne a könyv :)

Szerencsére a túlírtságért kárpótolt a mellékszereplők sora – a családi karácsonyra végül csak összegyűlő kis kompániához hamar csatlakozik a másik nagynéni, az állatrajongó Becca, olykor beugrik a helyi traktoros, a Holly-ért rajongó George, a falusi kisbolt olykor túl lelkes tulajdonosa, Oriel és a kocsmáros Nancy. Holly meg csak főz és süt, főz és süt – amennyi kaját elfogyasztanak ebben a pár napba, csoda, hogy valaki még kifér az ajtón. Igazából Holly ételkölteményei és a meghitt angol karácsonyi hagyományok mentik a könyvet – annyira bájos és andalító, ahogy a hideg, elhagyatott kúriából igazi meleg, fenyő- és mézeskalácsillatú, fagyöngykoszorúkkal telirakott, zsengő-bongó családi fészket varázsolnak, hogy az még a legnyűgösebb napokon is segít karácsonyi hangulatba kerülni. De azért azt hiszem, most legalább egy évre elég is volt ebből a cuki romantikázásból…

Kiadó: Könyvmolyképző

Fordító: Palásthy Ágnes

Négy esküvő és egy temetés - film

A nyolcvanas évek gyermeke vagyok, ergo a kilencvenesekben voltam tini, amikor Hugh Grant még nem önmagát parodizálta, hanem a mozivásznak egyik legmenőbb szépfiúja volt (amíg rajta nem kapták, hogy noha a kor egyik legszebb topmodellje volt a barátnője, egy lepukkant prostival kavart egy kocsiban – és akkoriban még ez számított celebbotránynak, ami manapság, a trashreality-k és milliomosfeleségek korában önmagában megmosolyogtató…); Andie MacDowell pedig nem a L’Oreal arcaként volt híres, hanem a filmipar egyik elsőszámú álomnőjeként. Ennek a multiplexek előtti kornak a gyümölcse a később az Igazából szerelemmel világhírűvé vált Richard Curtis zseniális vígjátéka, a Négy esküvő és egy temetés – amiről a nosztalgiafaktort lehántva is bátran kijelenthetjük, hogy minden újranézéssel csak jobb lesz. Ott van a helye minden idők legjobb romantikus vígjátékai között.

Bár imádom az Igazából szerelmet, a karácsonyi néznivalók kötelező darabja, minden alkalommal sírva röhögök legalább tizenöt momentumán (igen, most legszívesebben felsorolnám mind – megérne egy posztot ez is), újra meg újra rácsodálkozom arra, hogy a Négy esküvő… mennyivel finomabb. Tekintsünk el a „régen minden jobb volt”, meg a „persze mert Curtis is eladta magát Hollywoodnak” kötelező köreitől (amúgy az Igazából szerelem is ízig-vérig angol film) – sokkal inkább arról van szó, hogy a Négy esküvő… jóval hosszabban érlelt, letisztult, magabiztos alkotás. Olyan természetességgel mozog a saját, amúgy erősen behatárolt köreiben, ahogy csak egy bennfentes tud. Lehet, hogy Curtis pontosan tudja, milyen a Downing Street élete, de nem élt a Downing Streeten; míg az angol arisztokrácia esküvői közül jó néhányon megfordult (állítása szerint a film forgatásának idejéig több mint hetvenen) – ez jön le a vászonról, az érzés, hogy mintha az ember a haverjai mindennapjait filmezte volna le. És persze kikerülhetetlenül áthatja egy masszív adag távolságtartással elegy angol humor – ami nagyon hamar (nagyjából az első esküvő bevonulásakor) eldönti, kinek fog tetszeni és ki áll fel a képernyő elől elszörnyedve.

Szóval esküvők… Ahogy Charles mondja az egyik jelenetben: élvezzük ki azt, ami csak egyszer adatik meg az életben, hogy szombat van és nem kell esküvőre menni. Ezek az angolok mintha állandóan házasodnának. Vidéki templomok, felső-középosztálybeli és arisztokrata vendégsereg (akik közül jópáran valóban arisztokraták, akik belecameóztak a filmbe), szekérderéknyi kalapok, nyoszolyólányok, akiknek minden vágyuk, hogy végre marokra fogják a szerencséjüket, balul sikerült beszédek, otthon felejtett gyűrűk. Van, aki a villámcsapásra vár; van, aki csak szeretne valakit, akit nem utál; van, aki megtalálta a boldogságot; és van, aki epekedik, de hiába. Charles és legjobb barátai minden esküvő kötelező kellékei: a dilis húg, a siketnéma öcs, a hetedik leggazdagabb angol család szánalmas sarja, Tom és húga, a szarkasztikus Fiona, no meg Gareth és Matthew, az egyetlen boldog pár. Aztán egy esküvőn Charlie meglátja az amerikai Carrie-t és beüt a villámcsapás. Naná, hogy mindkettejüknek túl kell esni egy esküvőn (mással), mire egymáséi lesznek – különben hova lenne a kötelező bonyodalom.

Romantikus vígjáték a javából, a hangsúly mégsem ezen van – lehet persze izgulni meg drukkolni, de úgyis tudjuk, hogy egymás mellett kötnek ki. Sokkal, de sokkal fontosabb, amit a házasságról, a szerelemről és úgy általában, az emberi kapcsolatokról mond – hogy mindegy, milyen hagyományok, elvárások, törekvések mentén gondolkodunk róla, és milyen gátlások, félelmek, önbecsapások akadályoznak, a legfontosabb mégiscsak az, hogy legyen mellettünk valaki, akit tiszta szívből szerethetünk, és aki viszontszeret. Hogy elmondhassuk azzal az irritáló, iszákos, szeretnivaló vén mókamesterrel: valaha engem is imádtak. És miközben hatalmasakat kacagunk Fiona szemforgatásain és tipikus irritált vénlány megjegyzésein, szinte tapinthatjuk a fájdalmat, amiért nem őt szereti a kiszemelt és azt a szeretetteli barátságot, ami ezzel együtt összefűzi őket. Ez az igazán szép. Hogy bár a szerelem a válasz, van még mellette ezer érzelem, ami túlélhetővé teszi ezt az egészet: barátság, testvéri szeretet, összetartás. Jó értelemben bájos és életigenlő film ez. Miközben hatalmas adag irónival van bevonva.

Nem is lehetne másképp. Elég, ha a sebtiben összeszedett gyűrűkre gondolunk; vagy arra, hogy „Fiona lópofinak hív”; netán Gareth életveszélyes (és valóban) táncára a skót esküvőn – azt látjuk, hogy az élet legemelkedettebb pillanatait is sokkal könnyebb elviselni, ha az ember jó adag iróniával képes szemlélni a világot. Főleg, mert aztán eljön, mindig eljön a helyzet, amikor másképp nem is lehet elviselni. Máig nem tudom eldönteni magamban, vajon a Négy esküvő… vagy az Igazából szerelem temetésjelenete-e a szívszorítóbb.

Fele ennyire sem lenne jó a film, ha a minden egyes momentumában kiváló forgatókönyv mellé nem párosulna kiváló színészi játék. Hugh Grant a cuki középpont, Andie MacDowell meg a szívdöglesztő femme fatale, de érdekesebbek, akik körülöttük zsonganak, mindenekelőtt a csodás Kristin Scott Thomas, aki annyi visszafojtott érzelemmel és mesterséges hűvösséggel alakítja az esküvőkre szigorúan feketében járó Fionát, hogy tizenévesen rögtön kikiáltottam példaképnek. És persze nyúlfarknyi szerepben már itt is itt van Rowan Atkinson, akinek egyfelől a film legviccesebb esketését köszönhetjük, másfelől Fionával közös jelenetében szinte látjuk magunk előtt a tizenöt évvel későbbi Az eltakarítónő zseniális párosát (bírom az angolokat – a legtöbb filmben találhatunk ilyen szellemes oda-vissza utalásokat, melyeknek nyilván csak fele tudatos). Nehéz abbahagyni, mert tényleg minden momentumát imádom, tán az lenne a legegyszerűbb, ha ideilleszteném a teljes filmet, hogy nézzétek :) és nem csak ti, lányok, hanem ti, fiúk is – tán ez a leginkább pasi-kompatibilis romantikus vígjáték, amit valaha láttam. Némi anglománia persze nem árt hozzá, ahogy egy adag kilencvenes évek nosztalgia sem – főleg hogy ne kapjunk röhögőgörcsöt azoktól a ruháktól meg frizuráktól. Megyek is és beszerzek egy ilyen gigantikus kalapot…