Jo Nesbo: Macbeth

Továbbra is töretlen lelkesedéssel várom a Shakespeare újra sorozat darabjait – még mindig az utóbbi évek egyik legjobb irodalmi kezdeményezésének tartom, hogy kortárs szerzők segítségével „mesélik újra” a drámaírók istenének legfontosabb műveit. Még úgy is, hogy az eddig kiadott darabok közt akadtak gyengébbek, és akadtak olyanok is, amiket nehezen lehetett elhelyezni a Shakespeare-olvasatban. Mindig kérdés egy ilyen vállalkozás esetén, hogy mit várunk az új műtől: szolgai másolatot, amely más korba, más körülmények közé helyezve meséli el szigorúan ugyanazt a történetet; vagy ihletett saját víziót, amely a drámából inspirálódva mesél saját mesét? Én sosem tartoztam azok közé, akik szolgai másolatokat olvasnának - ezek létjogosultsága minden műfajban kérdéses számomra - sokkal többre tartom, ha valaki az adott dráma alapkonfliktusát, mondanivalóját, pszichológiai játszmáit megragadva épít akár végletekig elrugaszkodott történetet Shakespeare nyomdokaiba. Margaret Atwood és az ő börtönszínházba helyezett, többszörösen önmagába csavart Vihar-adaptációja így nyert meg magának, és így vérzett el az egyébként remek Jeanette Winterson szolgai Téli rege-átirata. És sajnos így vérzik el a norvég krimiisten, Jo Nesbo huszadik századba helyezett Macbeth-je is.

Nesbo nem véletlenül választotta Shakespeare legvéresebb és egyik legvitatottabb drámáját: a hatalomért vívott harc során minden gátlását levetkőző, legjobb barátait hátba döfő gyilkológép őrületének krónikája tökéletesen illik a Nesbo-életműbe. A helyszín a középkori Skócia helyett a múlt század hetvenes éveinek egy koszhadt északi iparvárosa, ahol az egyetlen munkahely a mérgező füstöt eregető gyár, a napfény megakad a környező hegyeken, a vasúttal egyetemben, a rendőri korrupció és brutalitás minden törvényt maga alá temet, a munka és megélhetés nélkül tengődők során pedig csak a várost valójában uraló drogbandák segítenek. Ők legalább gyors kiutat kínálnak. Kietlen, sötét, esős városi noirban lépkedünk előre – a dráma ismerete nélkül is oldalról oldalra azt várjuk, mikor toppan elénk egy hulla.

Nem is kell sokáig várnunk. A várost anarchiába lökő korrupt rendőrfőnök halála után a frissen kinevezett Duncan radikális programot hirdet: azonnal meg kell tisztítani az utcákat a drogtól. Naná, hogy minden feltörekvő rendőr csak az alkalomra vár, hogy elfoghasson egy szállítmányt, lekapcsoljon egy bandavezért, vagy elkapja magát a nagy halat: Hekatét. Naná, hogy a város valódi irányítóinak ez nem tetszik és máris tervet szőnek Duncan eltávolítására. Kapóra jön a fiatal, sikeres Macbeth, a bevetési egység parancsnoka, az egykori drogfüggő, akit néhány homályos jóslattal és holmi női praktikával meg lehet vezetni. Boszorkányok helyett drogbárók méregkeverői – és egy rovott múltú kaszinótulajdonosnő, Lady, aki bármit megtenne saját és szerelme előrejutása érdekében.

És kezdődhet a vérfürdő…

Nesbo szolgaian másolja a dráma összes fordulatát – spoilert emlegetni ilyesformán értelmetlen, belemenni a cselekmény részleteibe meg felesleges. Macbeth gyilkol. Először rendőrfőnököt, aztán helyettest, aztán saját legjobb barátját, aztán ártatlan családtagokat, végül már válogatás nélkül bárkit, aki a szeme elé kerül. Az őrület minden betegségnél gyorsabban pusztít. Az előrejutás mámora, a még több, még nagyobb dicsőség vágya, a bosszú az eltékozolt évekért, az összes valaha volt sérelemért, a sosemvolt igazság szolgáltatása az egykori bántalmazott kisgyereknek – mindez félelmetes tempóban vezet odáig, hogy egy fél városnyi rendőrtiszt kiirtása és a polgármester nyílt megfenyegetése sem elég. Mi a cél? Milyen szék, milyen trónus lesz elég? Hány festett ellenség halála kell még, hogy betömje az őrület ütötte lyukat? Miféle dicsőség tudná lefejteni azt a kezet a halott csecsemő szelleméről?

Nesbo remekül mutatja be Macbeth és Lady szétesését, a hatalommámort követő kiüresedést, az újabb és újabb elégtételek kergetését, a saját bűnök előli menekülésre való képtelenséget. Shakespeare-nél az őrület gyors és kegyes: Lady Macbeth egyszer csak halott, Macbeth is egy felvonásnyi idő alatt bevégzi. Nesbo őrülete lassabb és sokkal inkább próbára tesz szereplőt és olvasót is. Macbeth visszatérése egykori szeretőjéhez, a droghoz, Lady feltörő emlékei halott gyermekekről és erőszakos apákról – egyszerre hozzák közel a főszereplőket és távolítják el tőlünk a cselekményt. A gyilkológép Macbeth itt megtört drogos, akit pórázon rángat a legnagyobb modernkori boszorkánymester.

A dráma pszichológiai vetületét remekül ragadja meg – a történetet, a környezetet, a gyilkosságsorozatot annál kevésbé. Ami elég furcsa, tekintve, hogy Nesbo tényleg kiváló krimiket ír. De itt több ponton kilóg a lóláb. Túl sok a gyanús haláleset, túlságosan hihetetlen, hogy nem tűnik fel sokkal hamarabb, hogy szűk két hét leforgása alatt az összes rendőri vezető gyilkosság áldozata lesz és ez mind egyvalaki malmára hajtja a vizet… Túlságosan mesterkélt ez a mindentől elzárt kiskirályság – nem hinném, hogy akár skandináv vidéken, akár Skóciában lettek volna ennyire elszigetelt városállamok alig pár évtizede. A boszorkányokat megeleveníteni hivatott méregkeverők jóslata egyszerűen röhejes – ennél sokkal elegánsabban is meg lehetett volna oldani egy látomással, egy álommal, egy konkrét ajánlattal, akárhogyan, de ez a „megállít három boszi az úton és azt mondják király leszek” a középkorban még elmegy, a huszadik században már kevésbé. Arról nem is beszélve, hogy ugyan engem nem nagyon érdekelnek a nyomozati technikák és sherlockholmesosdit sem játszottam gyerekkoromban, de Duncan szúrt sebe még nekem is gyanús volt. Érthetetlen, hogy egy városnyi rendőr ment el mellette.

Érdekes kísérlet Nesbo részéről ez a regény: kriminek hozzá méltatlanul gyenge, Shakespeare-átiratnak ugyanakkor meglepően helyén van. De azért jobban örültem volna, ha egy Macbeth inspirálta valódi Nesbo-regényt olvashatok, a hozzá méltó eredeti ötletekkel.

Kiadó: Kossuth

Fordító: Petrikovics Edit

Itt jegyezném meg, hogy iszonyú dühös vagyok a kiadóra amiért a bevett sorozatdizájn helyett a Nesbo-kiadások formátumában jelentette meg a regényt. Értem én, hogy a piac nagy úr és így több skandikrimi rajongót lehet megfogni vele, de így meg pont azokat köpik szembe akik nem csak egy szerzőre jönnek, hanem kitartanak a Shakespeare újra sorozat mellett. Baromira nem elegáns. 

Howard Jacobson: Shylock a nevem

„- Számomra, személy szerint - mondja Shylock, megterhelve a szót annak hosszú, szemtelen és gyalázatos történelmével -, nincsen most. Akkor élek, amikor éltem. Megmondtam: ahol a történet véget ért, ott véget érek én is. De bevallom, néhanapján, csak a pokoli kéj kedvéért, egy másik szerencsétlen balek végszavát ízlelgetem a nyelvemen. Bizonyára nem nehéz elképzelni, mennyire vágyom egy zengzetes végszóra.

Strulovitch úgy tesz, mintha fejben végig venné a szóba jöhető végszókat. De túl késő van a sötétben tapogatózáshoz.

- „Majd bosszút állok én ezen a csürhén” – mondja Shylock türelmetlenül. Vajon mennyi ideig tart Strulovitchnak?

- Mindig is a puritánok voltak a gyengéim - magyarázza. - Ez tulajdonképpen nem meglepő, annak fényében, hogy nekik meg mi vagyunk a gyengéik. Viszonozzuk egymás kedvességét. Tetszik a gondolat, hogy én, a szívtelen zsidó, egy puritán által erősödöm meg könyörtelenségemben.

- Meglep - mondja Strulovitch kissé megbántva -, hogy pokoli kéjjel töltenek el ezek a szavak. Számomra inkább erőtlennek hangzanak, mintha egy öregember rázná az öklét kisgyerekek felé.

- Azért, mert tudod, hogy a szavakat nem követheti tett. Malvolio is véget ér ott, ahol a történet véget ér. De a szándék tovább visszhangzik az időben. Végre megízlelte a vért. Addig csak játszotta a moralistát, puritanizmusa nem volt több puszta pantomimjátéknál. Mindannyian csak pantomimjátékot játszunk addig a pillanatig, amíg a valóság közbe nem szól. Most már ő is tudja, milyen fából faragták a nők és férfiak tréfálkozó világát.”

Ahol a történet véget ér ott véget érek én is… De vajon tényleg így van? Vajon Shakespeare drámáinak (anti)hősei valóban véget érnek a történetük végével? Vagy tovább élnek, nem csupán a drámák újra- meg újrafeldolgozásaiban, hanem bennünk, erkölcsi- és hitvitáinkban, viselkedésmintáinkban, gyakran rájuk hivatkozó hibáinkban? Shylock tovább él Simon Strulovitchban – Howard Jacobson regényének lapjain mindenképpen. Amikor a lánya felnövésével és szerelmi kalandjaival megbékélni képtelen zsidó műkereskedő az észak-angliai Cheshire temetőjében összefut a felesége sírja mellett ácsorgó Shylock-kal, mintegy „élő” lelkiismereteként hazaviszi a négyszáz éve élt drámahőst, hogy választ adjon mindazon kérdésekre, miket saját magának is alig mer feltenni.

Mit jelent zsidónak lenni a huszonegyedik század Angliájában? Mit jelent hitehagyott zsidónak lenni, akit saját apja is halottnak nyilvánított már egyszer, mert goj nőt vett el? Mit jelent visszatérni, nem a hitbe, nem a közösségbe, hanem ahhoz a megfoghatatlan kulturális képződményhez, ami a zsidó identitás? Mit jelent lányunkat óva inteni egy náci focista karjaitól? Szembeszállni a környék antiszemita gazdagjaival, akik tűzön-vízen át akadályozzák egy zsidó képzőművészeti múzeum megalapítását? Vajon mit tenne Shylock?

A kérdésfeltevés idézi meg a drámahőst – avagy a drámahős idézi elő a kérdésfeltevést? Strulovitch magányát és elszigeteltségét - lánya épp szökőben a náci focistával, felesége magatehetetlen egy agyvérzés után - ki más oldhatná végzetszerűbben, mint a hírhedett zsidó, a lányuk által faképnél hagyott apák évszázados mintaképe, a vérzálogra szomjazó velencei? Shylock és Strulovitch vég nélküli beszélgetései zsidóságról, hitről, erkölcsről, pénzről, műkereskedelemről, drámaértelmezésről és gyereknevelésről a legszebb Shakespeare-i hagyományokat idézik.  Úgy aktualizálják a művet, hogy közben nem próbálják sem izzadságszagúan „maivá” tenni, sem porosan „korhűvé” formálni.

Mégis: ami a legnagyobb hatást tette rám, az a körítés. Jacobson lehántotta A velencei kalmárról a cukros szerelmi történetet, Portia és a kérői egész más színben tűnnek fel és bizony a szökevény Jessica is hamar rájön tévedésére; helyette iróniával alaposan nyakon öntve tűzi tollhegyre az észak-angliai celebvilágot. A plasztikai műtétek és ostoba tévéshow-k bűvöletében élő unatkozó milliomoslány, Plurabelle és ölebe, az Ámor szerepében tetszelgő műkereskedő d’Anton puszta szórakozásból és némi médiamanipuláció céljával keresnek botrányba keveredő focista barátjuknak egy „helyes kis zsidó lányt” akivel kiköszörülheti a karrierjén esett csorbát. Hogy milyen eseményeket indítanak el ártatlannak a legkevésbé sem szánt tréfájukkal, azt még ők sem gondolták volna – ahogy azt sem, hogy az egyetlen férfi, aki valódi érdeklődést képes kiváltani a körülötte legyeskedő szépfiúkat rendre sportkocsigyűjteményével próbára tevő Plurabelle-ből, egy titokzatos fekete ruhás szellem lesz.

Atwood és a Boszorkánymagzat után nem hittem volna, hogy ezt írom, de Jacobson Shylock-ja a Shakespeare újra sorozat eddigi legjobban sikerült darabja. Okos, nagyon mai és nagyon Shakespeare egyszerre, úgy posztmodern, hogy egy percre sem téveszti szem elől az eredeti mű szellemiségét. Ráadásul meri komolyan venni Shakespeare humorát – a legnagyobb fájdalmam a színművek általános értelmezésével kapcsolatban tán épp az, hogy hajlamosak figyelmen kívül hagyni, hogy írójuk még a legdrámaibb műveiben is teret engedett vaskos humorának. Nagyon várom a sorozat többi darabját. És nagyon kíváncsi lettem, mit írt még Howard Jacobson…

„- Elmagyaráznád – kéri Strulovitch – hogy hogyan jutottunk el a metaforától idáig? Hogy mindent szó szerint veszünk? Az egész úgy kezdődött, hogy megkértem egy gojt, aki a lányommal hál, hogy bizonyítsa szándékai tisztaságát. Most meg, a te értelmezésed szerint, már a péniszét szeletelem.

- Legalább tudod, milyen az én bőrömben lenni – mondja Shylock.

- Azt akarod mondani, az elején te is metaforikusan értetted az egy font húsodat?

Shylock fáradt undorral ereszti le szemhéjait.

- Már megint itt tartunk.”

Kiadó: Kossuth

Fordító: Karetka Zsófia

Jeanette Winterson: Az időszakadék

„Mégis van múlt, hiába írtam rá annyi réteget, hogy eltakarjam…”

(Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?)

Shakespeare – újra! Az általam nagyon kedvelt (és a magyar kiadók által meglehetősen mostohán kezelt…) Jeanette Winterson egyik tudatformáló olvasmányához, a Téli regéhez nyúlt a Hogarth Press Shakespeare újra sorozatának keretein belül – és bár jól tette, nem csodálom, hogy sokan ezt tartják a legproblémásabbnak az eddigi feldolgozások közül. Nem egyszerű az alapmű sem, bár a színdarabba bújtatott tündérmese megfelelő távolságból nézve épp oly szórakoztató, mint a Bárd legtöbb műve, Leontes magyarázat nélkül hagyott elborulása és a családtagok végzetes következménnyel járó eltaszítása jóval túlmutat a „tündérmese” keretein. Nyilván Shakespeare-től nem idegen a szereplők gátlástalan halálba küldése, ahogy az őrület sem, mégis: míg a királydrámák többségében azért legalább körvonalazódik valamiféle miért, a Téli rege esetében nem. Királyunk megbuggyant és őrületében szétzúzta életét, hát van ez így.

Mindez nem könnyíti meg a huszonegyedik századi átértelmező dolgát – Winterson ahhoz képest elég jól oldja meg a feladatot, hogy igazán ő sem tud magyarázatot adni arra, miért is borul el főszereplője elméje egyik napról a másikra és miért zúzza szét életét. Kikacsint ránk egy kis Freud a lapok közül, megkapjuk a kötelező köröket a bennünk élő ismeretlen gonosszal és az elfojtott sérelmekkel, tagadásokkal, vágyakkal, titkolt identitásokkal, de… Nem áll össze. Ami meg összeáll, az túl keserű ahhoz, hogy bármiféle megbocsátás létezhessen a mese végén. Azt hiszem, a legnagyobb bajom mind a Téli regével, mind Az időszakadékkal tulajdonképpen az, hogy számomra igenis léteznek megbocsáthatatlan vétkek. Arra, amit Leo-Leontes tett, és amilyen következményekkel e tett járt, nincs bocsánat. Freud ide vagy oda. Semmilyen múltbeli sérelem és elfojtás nem ment a felelősség alól.

Szóval itt ez a Leo.  Aki ezúttal nem Szicília királya, hanem menő üzletember napjaink Londonjában, gyönyörű feleséggel, cuki fiúgyermekkel és épp megszületni készülő kislánnyal. Mindene megvan, mégsem boldog. Ahogy az lenni szokott. Van, hogy a pénz, a siker, a csodás család nem elég, mert… Mert ott ragad egy pici tüske a múltból, befészkeli magát a szívünkbe és csak mérged, amíg ki nem húzzuk. Ha kihúzzuk valaha. Vagy hagyjuk, hogy fúrja-fúrja magát lejjebb és lejjebb és szétrobbantson odabent mindent. Leo egy nap fejébe veszi, hogy felesége a legjobb barátjával (kamaszkori szeretőjével, elfojtott vágyai tárgyával, egy olyan múlt emlékével, amelytől szabadulna is meg nem is), Xenoval csalja. Hogy a születendő gyermeknek nem is ő az apja. Hogy őt mindenki becsapja, megcsalja, kineveti. És eltaszít magától feleséget, csecsemőt, barátot, alkalmazottakat. Az egyetlen, akit maga mellett tartana, ostobasága miatt lesz baleset áldozata. Minden darabokra törik.

Eközben egy özvegyember, akire épp rázáródna a magány és a kilátástalanság ajtaja, egy viharos éjjelen elhagyott csecsemőre lel – aki visszaadja a hitét az életben és új kezdettel ajándékozza meg. A kislány lesz a fény, a jövő, a remény, ami új vágányra tereli az özvegy és fia életét. Hogy aztán tizenhat évvel később a vakvéletlen és néhány szélhámos mesterkedésének köszönhetően az elhagyott kislány beleszeressen Xeno fiába, megtalálja szüleit és összebékítse az egykori ellenségeket. Az, aki elveszett, megkerül. Ám van ebben a történetben más is, aki már sosem kerülhet meg.

Tündérmese ez a javából: szépséges egymásra találások és szívettépő vallomások tömkelege kap helyet a lapokon, közben angyalok hullatják szárnyaikat az esőtől terhes Párizsban (a Xeno által tervezett videojáték angyal-allegóriája zseniális!), minden szereplő megtalálja méltó párját és szól a jazz, mégis… Ki hozza vissza Milót az élők sorába? Ki adja vissza Miminek az elvesztegetett éveket? Ki adja vissza Pauline-nak a szerelmét? Winterson megbocsátó típus: szüksége is volt rá, tudjuk ezt jól önéletírásából. Minden során süt a megértés, a fájdalommal elegy bizalom, a szereplői iránti szeretet, a hit, hogy lehet jobban, hogy felül lehet írni múltbeli bűnöket, hogy az idő begyógyíthatja a sebeket, hogy kaphatunk új esélyt, új családot, új életet. Gyönyörű hitekkel van teli ez a könyv – kár, hogy én képtelen vagyok hinni bennük. Így, bármily szépen ír Winterson, ez korántsem került olyan közel, mint az előző művei.

(És nem került olyan közel, mint a sorozatból Atwoodtól A vihar adaptációja, a Boszorkánymagzat – érdekes megfigyelni egyébként az ilyen újramesék esetében, hogy melyik hang erősebb, az eredeti szerzőé vagy az újraíróé. Míg a Boszorkánymagzat esetében végig azt éreztem, az a könyv sokkal inkább Shakespeare, mint Atwood, Az időszakadék esetében azt érzem, sokkal inkább Winterson, mint Shakespeare – hogy ez mit jelent, vagy jelent-e egyáltalán bármit, nem tudom, de el fogok gondolkodni rajta…)

Kiadó: Kossuth

Fordító: Lukács Laura

Margaret Atwood: Boszorkánymagzat

„A Vihar egy emberről írt színdarab, aki megrendez egy színdarabot – egy olyan darabot, ami az ő fejéből pattant ki, az ő képzeletéből, tehát lehet, hogy a hiba, ami miatt megbocsátásért esdekel, maga a színdarab.”

Felix Phillips egykoron egy neves színházi fesztivál művészeti vezetője volt, sajátos Shakespeare-rendezéseit egyszerre zabálta és gyűlölte a kritika – mégis sikert halmozott sikerre. Napjainkban meg a Fletcher Büntetésvégrehajtási Intézet írás-olvasás kurzusán tanít Shakespeare-drámákat a raboknak. A kettő közötti időben Felix elvesztett mindent. Felesége belehalt a szülésbe, tündéri kislányát, Mirandát háromévesen elvitte egy agyhártyagyulladás, posztjáról elmozdította áskálódó egykori jobbkeze. Felix egy elhagyatott városszéli kunyhóban tengeti napjait, a szomszédos házból lopja az áramot, lánya szellemével társalog és várja, csak várja a napot, amikor bosszút állhat tönkretevőin.

És a nap el is jön. A börtönbéli kurzus negyedik évadában, amikor fülébe jut, hogy az immáron kultuszminiszteri pozícióig jutott egykori riválisa igazságügyi miniszter haverjával egyetemben a Fletcherbe látogat megtekinteni a rabok irodalmi okításának eredményét (s persze jó politikushoz méltón befagyasztani a támogatást), úgy dönt, az addigi vérgőzös királydrámák helyett szintet lép a rabok okításában és A Vihart viszi színpadra. Azt A Vihart, melynek megrendezésétől megfosztották. Ami élete főműve lehetett volna. És Felix modern Prosperóként újra színpadra áll, hogy bosszút álljon, megbocsásson és megbocsáttasson. És hogy végre, tizenkét hosszú év után ő is elengedhesse a saját szellemeit.

Végre! Pontosan ezt vártam a Hogarth Shakespeare Project regényeitől – ezt az összetettséget, sokrétűséget, frissességet! Margaret Atwood magasra helyezte a lécet és csont nélkül megugrotta: a sorozat további darabjainak nem lesz egyszerű dolga. A Vihar újrameséje színdarab a színdarabban, ami sikerrel értelmezi újra az eredetit, miközben erős és átélhető saját történetet tár elénk. Lehet vitatkozni azon, hogy vajon egyszerűbbé vagy épp nehezebbé teszi-e az író a saját dolgát azzal, hogy (még ha kifacsart is, de) színházi közegben mesél újra egy klasszikust – szerencsénkre a darab maga itt korántsem öncélú mankó, hanem integráns része Felix saját történetének.

Mely történet, túl azon, hogy Prosperóéra rímel, fájón emberi és nagyon mai – Atwood mély emberismerettel szól veszteségről, az elengedésre való képtelenségről, a dédelgetett bosszúvágy gúzsba kötő hatalmáról; miközben jellegzetesen szatirikus stílusában azért csak odamondogat a mai művészeti élet finanszírozóinak és parazitáinak. Megszokhattuk tőle az erősen átpolitizált műveket, itt sem tagadja meg magát és szigorúan foglal állást a művészet korrumpálóival és a semmitől vissza nem riadó karrieristákkal szemben. Furcsamód mégsem ez a leghangsúlyosabb réteg: bár Felix gyászterápiája és megbékélése önmagában megérne egy regényt, Prospero ezúttal átengedi a főszerepet – a raboknak. A szerző saját bevallása szerint mélyen beleásta magát a börtönökben tartott művészeti kurzusok világába – ez meg is látszik. Egyszerre elkeserítő és felajzó olvasni, hogy mennyi lelkesedést, kreativitást, érzelmet tud kiváltani az elítéltekből egy ilyen lehetőség, és mennyit fejlődnek egy-egy darab színpadra állítása közben. Félelmetesen érdekes világot fest elénk Atwood, szeretném hinni, hogy a valóságban is létezik ilyesmi, és Shakespeare, avagy egy kreatív színházi előadásban való részvétel valóban kapaszkodót nyújthat.

S hogy miképp áll bosszút Prospero? A megoldás fifikás és a maga módján bájos. Ahogy kerekedett előttünk a történet, drámaibb, hogynemondjam, véresebb végkifejletet vizionáltam – ám Atwood itt megálljt parancsolt saját démonainak, és nem a tőle megszokott borúlátó véggel ajándékozott meg minket: annál nagyobb alázattal nyúlt Shakespeare-hez. Felix bosszúja nem csak kreatív, de csavar még egyet A Vihar többkörös értelmezésein – vagyis ez már egy színdarab a színdarabban, ami egy másik színdarabba van csomagolva. Ezzel együtt egészen új szintre helyezi az interaktív színház fogalmát. De hogy a szerző rajongóinak is jusson egy kis morzsa, teljesen azért nem hazudtolja meg önmagát – a rabok kötelező továbbgondolásai, melyben felvázolják, milyen jövő vár a dráma szereplőire a zárómonológ után, már hozzák a jellegzetes Atwood-témákat: kezdve azzal, hogy Alonso és Antonio már a hazaúton mindenkit megöletnek, tengerbe dobatnak, Mirandát pedig sorra erőszakolja az egész legénység, aztán odadobják Calibannak; odáig, hogy Gonzalo utópikus kis köztársaságot hoz létre Prospero szigetén ahol csak a természetnek él. És még egy Caliban-rap is létjogosultságot nyer.

Azt nem tudom, hogy Shakespeare mit szólt volna a dráma börtönadaptációjához, melyben a háborgó tenger egy hajómintás zuhanyfüggöny, Ariel tulajdonképpen földönkívüli és/vagy szuperhős (elvégre egyetlen elítélt sem akar tündérkét játszani, érthető okokból), a három istennő szupererővel rendelkező Disney-babák, Caliban pedig Godzilla-maszkot visel; de az nagyjából biztos, hogy a Boszorkánymagzat elnyerte volna tetszését. Atwood mindent kihozott A Viharból, amit ki lehet ahhoz, hogy egy napjainkban is érvényes, önálló mondanivalóval rendelkező történetben értelmezze újra a klasszikus drámát. Hibátlan!

Kiadó: Kossuth

Fordító: Varga Zsuzsanna

Anne Tyler: Az ecetlány

Nem nagyon jut eszembe olyan könyves sorozat az utóbbi időből, ami annyira felcsigázott volna, mint a Hogarth Shakespeare Project – vagyis a Hogarth Press „Shakespeare újra” sorozata, melyben kortárs sikerszerzőkkel meséltetnek újra egy-egy darabot a drámaóriás életművéből. Szerencsénkre a sorozat kis hazánkban is kiadóra lelt, az első hármat már kézbe is foghattuk, és remélem, hogy a lelkesedés kitart, mert az igazi nagyágyúk még csak eztán jönnek – köztük a legeslegjobban várt a zseniális Margaret Atwood és A vihar újrameséje, illetve hát van skandináv krimi rajongó, akit nem csigáz fel egy Jo Nesbo által aktualizált Macbeth?

Na de ne szaladjunk ennyire előre, lássuk a már megjelent darabokat. A sorozatra igazából Jeanette Winterson Az időszakadékja miatt figyeltem fel (pontosabban előbb jutott el hozzám a híre annak, hogy Wintersonnak új könyve jelenik meg, minthogy tudtam volna, milyen sorozat része is…), ezzel és Howard Jacobson Shylock a nevemjével ismerkedhettünk először. Hogy mégsem ezeket olvastam elsőre, hanem Anne Tyler Az ecetlányát, annak egész prózai oka van: annyira vágytam valami habkönnyű nőies olvasmányra amennyire csak nagyon ritkán, és ha már az ember habkönnyű nőies cuccra pazarolja az idejét hát van jobb választás egy újramesélt Shakespeare-komédiánál?

(Magas a labda… Lett volna jobb választás. De azért ez se volt rossz.)

Anne Tyler A makrancos hölgy aktualizálásával-újramesélésével-átírásával próbálkozik, nem is teljesen sikertelenül, de azért sok minden hiányzik ahhoz, hogy az ember lánya, ha csak közepesen nagy Shakespeare-rajongó is, elégedetten csettintsen. Tegyük hozzá, nem volt könnyű dolga. A makrancos hölgy a bárd egyik legkedveltebb vígjátéka, megért számtalan feldolgozást és valamirevaló Shakespeare-darabhoz méltón a mai napig vitáznak rajta olvasók és irodalomtörténészek, hogy hogyan is kéne értelmezni a végét, mégis: mai szemmel olvasva túlságosan is könnyen válik egyszerre bosszantóvá és súlytalanná. Persze halálosan komolyan venni teljesen felesleges, mint ahogy vérremenő vitákba bonyolódni is arról, hogy Petruchio feleségszelídítése összefér-e a mai gendertudatos olvasó nézeteivel. (Nyilván nem. De egy négyszáz éves darabot kiszakítani a korából és négyszáz évvel későbbi normákat követelni rajta világnagy marhaság.)

Viszont épp ezért nehéz próbálkozás Anne Tyleré. Mert egyszerre hűnek maradni Shakespeare szelleméhez és megfelelni a mai olvasó elvárásainak irodalmi szempontból sem egyszerű, kényes(kedő) ideológiai síkokon meg egyenesen lehetetlennek tűnik (na például ezért vagyok nagyon kíváncsi Atwoodra és az ő „viharértelmezésére” mert Atwood előtt aztán nincs lehetetlen). Nehéz próbálkozás, de mondjuk ki nyugodtan: Anne Tyler nem is annyira jó író, hogy ezt megugorja. Faékegyszerűségű prózájával, gyengécske szereplőivel és súlytalan konfliktusaival a Harlequin-füzetek színvonalán mozog – nem is igazán értem, mit keres az amúgy elég erős szerzői gárdában. Ami mégis megmenti Az ecetlányt a kudarctól, az egyrészt a humor – szerethető, bájos, kicsit avíttas, nem térdcsapkodós, de nem is divatosan cinikus, inkább kifinomultan intelligens humor, amivel manapság elég ritkán találkozni mainstream szórakoztató irodalmi műben; másrészt Kate alakja és nézőpontja. Hisz épp ez hiányzik Shakespeare drámájából. Itt legalább van egy élő, árnyalt, töprengő, döntéseit megrágó, helyét kereső Katánk. Aki viszont nem annyira makrancos, inkább bizonytalan. Elveszett. Dühös.

A fiatal nő, aki anyja halála után gyakorlati szempontból életképtelen tudós apja és még kisgyerek húga mellett családfővé kell avanzsáljon, akinek nincs saját élete, aki mindent feláldoz azért, hogy szeretteinek megteremtse a sosemvolt tökéletes család illúzióját – igazából remek háttér egy makrancos Katához. De Kate Battista visszafojtja a dühét. Kiszolgálja az apját, neveli elkényeztetett húgát, meghúzza magát az iskolában ahol segédtanító és csak a gyerekek közt engedi el szókimondó humorát. Egészen addig, amíg meg nem jelenik a színen Pjotr. Az apa asszisztense, akinek éppen lejáró vízuma miatt el kell hagynia az országot, veszélybe sodorva ezzel évtizedes kutatást és Battistáék megszokott életét. Az apa tervel, cél a zöldkártya, az alkalmazkodó lány kössön házasságot, persze csak papíron és minden megoldódik. Hajmeresztő ötlet, nemde?

Az. Viszont pont ez a lökés, ez a hajmeresztő határátlépés kell Kate-nek ahhoz, hogy végre felismerje, önként mondott le az élete irányításáról és akár kézbe is vehetné. Ha Tyler valami trendi feminista kiáltványt írt volna, Kate világraszóló botrány közepette küldte volna el a búsba az apját és dobta volna ki Pjotrt, de nem így lett. Helyette kapunk egy közepesen árnyalt mesét arról, hogy a lány, aki mindig mindent beáldozott mások boldogulásáért, életében először valódi érdeklődéssel találja szemben magát és ez a valódi érdeklődés, ha mégoly esetlen is, képes felülírni a körülményeket. Lehetne persze milliószor árnyaltabb és Tylert igazán nem lehet azzal vádolni, hogy mélyrehatóan analizálná azt a folyamatot, ami egy ilyen döntés hátterében húzódik, de a lényeg csúnya szóval élve átjön: ez a Kata azért dönt szabad akaratából mégis a házasság mellett, mert életében először találkozik egy olyan férfival, aki nem szalad el az első savanyú megjegyzésétől, hanem ki akarja bogozni, mit is rejteget a tüskés páncél mögött. Hogy ez eléggé menekülés-szagú? Az hát. És a legkevésbé sem modern. Pláne nem öntudatos. De Kate döntése. Amiben még mindig ott van a kudarc és csalódás lehetősége és ezzel együtt vállalja. Kimondhatatlanul örültem volna, ha Tyler nyitva hagyja a végét, de ő a rózsaszín romantikára szavazott. Hát, ez is egy lehetőség…

Hogy mindezen kritikákkal együtt megbántam-e hogy elolvastam? Egyértelműen nem! Az pedig nem is kérdés, hogy folytatom a sorozatot. Mert helye van. Shakespeare művei velünk vannak, élnek, kibogozhatatlanul beleszövődtek kultúránk szövetébe, máig hatnak ránk – ha hagyjuk. Ha hozzájuk merünk nyúlni, újra merjük gondolni, ki merjük őket ragadni a saját korukból, az iskolában belénk sulykolt értelmezési keretükből, a köréjük húzott történelmi képből. Hiszem, hogy az irodalomban nincs olyan, hogy szent mű. Nincs olyan, hogy szent szerző. A legrosszabb, amit tehetünk rajongott szerzőinkkel, ha múzeumba száműzzük őket és csak gondosan temperált körülmények közt, cérnakesztyűben kapirgáljuk a műveik felszínét. Ma, amikor egy négyszáz éves drámát lehetetlen küldetésnek tűnik a fiatal olvasók kezébe adni, a legjobb dolog, ami Shakespeare-rel történhet, hogy újra meg újramesélik a történeteit. Még ha döccenőkkel is. De hát valljuk be, döccenőknek e ma már istenként tisztelt drámaíró pályája sem volt híján…

Kiadó: Kossuth

Fordító: Kiss Gábor Zoltán

Robert Nye: A néhai Mr. Shakespeare

„Van városi történelem és van vidéki történelem.

A városi történelem cinikus és pontos. Elmés szerzők műve, elrendezi és behatárolja azt, amiről ír. Adatokra és számokra támaszkodik. A tudás pozíciójából beszél. Száraz, kételkedő és okos. A fej irányítása alatt áll. A bíróságok árnyékában születik, s legvégül mindig az egyetemek irányába tart: tudományossá válik. A városi történelem hihető és megbízható. Bizonyítékokat kínál, és soha nem teszi próbára a hiszékenységünket. Néha azonban nem látja a fáktól az ardeni erdőt. És amikor Mr. Shakespeare életével kellene megbirkóznia, aligha pályázhat sikerre.

A vidéki történelem egészen más: mindig hűséges, és nyitva hagyja a befejezést. Félkegyelműek meséje, akik megállítanak a falu közepén, és egyik önellentmondásból a másikba keverednek – mindezt a hétköznapi és mindenki által birtokolható igazság nevében. A vidéki történelem túlzásokba esik, és lángra lobbantja azt, amiről beszél. Kedvét leli a tódításban és a pletykákban. Oktalan. Vad, misztikus és szenvedélyes, hiszen a szív irányítása alatt áll. Éjszakai történelem ez, az otthoni tűzhely fényében születik, s legvégül mindig a balladaköltészet és a legendák irányába tart: költőivé válik. A vidéki történelem csupa képzelgés és szeszélyes kanyar. Mi sem könnyebb, mint gúnyt űzni a vidéki történelemből, amely mindig próbára teszi hiszékenységünket. Néha azonban sikerül elkapnia olyasfajta kísérteties jelenések frakkszárnyát is, amelyek máskülönben láthatatlanok maradnának. Ha a feladat Mr. Shakespeare élettörténetének megírása, nincs más lehetőség.”

Megismerhető-e egy ember holmi jelentéktelen tények összességéből, melyet az utókor szeret fellengzősen „életrajznak” nevezni? Lássuk csak… Amit William Shakespeare életéről tényszerűen tudunk, ráfér egy oldalra. Született, házasodott, gyermekei születtek, meghalt. Dátumok, helyszínek, anyakönyvek, végrendeletek. Ügyvédi pecsétek, papok bejegyzései. Ez lenne egy ember? Robert Tiresias Pickleherring Reynolds uraság szerint semmiképpen. Hogy ki ő? Talán Shakespeare kedvenc színésze, kinek szinte minden drámája legkiemelkedőbb női szerepét írta – talán nem. Talán egy piszkos fantáziájú vénember egy koszhadt londoni bordélyház feletti szobában, aki a padlóba vájt lukon keresztül szemléli kedvenc kis kurvája ténykedését – talán nem. Talán az örökkön kétkedő irodalomrajongó, aki nem tűr tényeket, nem tűr kánonokat, nem tűr bifláztatott adathalmokat, helyette fáradhatatlanul keresi az embert a művek mögött – talán nem.  Talán a posztmodern határait a végsőkig tolni igyekvő szerző, aki mintha direkt fricskát akarna mutatni irodalomtörténetnek, elvakult rajongásnak, modernkori puhításnak, kanonizálásnak. Aki az orrunk alá dörgöli a maga pajzán, iróniától csöpögő, botrányosan szórakoztató és szórakoztatóan megbotránkoztató módján: semmit nem tudunk arról, ki volt William Shakespeare. De kit érdekel? Úgyis a szövegei kell beszéljenek róla nem az életrajzi tények. (Mely szövegeket ugyebár vagy ő írta vagy nem.)

Nézzük csak, mit tud Shakespeare életéről Pickleherring uraság, aki állítása szerint mindenkinél jobban ismerte a kor legnagyobb szómágusát? Atyja a hentes (esetleg kesztyűkészítő) John Shakespeare – vagy nem. Az is lehet hogy Bretchgirdle tiszteletes (kinek volt egy macskája, de ez most lényegtelen). Anyja Mary Arden (ha nem a királynő maga). Esetleg mindkettő. Vagy egyik sem. Végülis egy ekkora egyéniségnek, mint a nagy WS nem sok két pár szülő. Gyerekkorát a festői Stratfordban töltötte, ahol vagy abúzus áldozata lett, vagy nem, vagy kimaradt az iskolából, vagy nem, vagy beállt hentessegédnek, vagy nem. Lehet, hogy tengerre szállt Francis Drake oldalán, lehet hogy nem. Lehet hogy elment Londonba, de az is lehet, hogy mélyenszántó beszédeket mondott midőn leölt egy borjút. Tanított, boszorkánykodott, várakat foglalt, szerelmeskedett - fiúkkal, lányokkal, mindkettővel vagy egyikkel sem - és olykor teniszezett. Na meg igen gyakran káromkodott. Érdemes tanulmányozni ízes jókívánságai listáját – legalább olyan sokszínű, mint a Shakespeare név írásmódja. Mert hát jószerivel még azt se tudjuk, hogy hívták valójában hősünket.

De legalább megtudjuk, ki(k) volt(ak) a Szonettek Sötét Hölgye(i) illetve hogy hogyan lehet egy kupac lószar segítségével férjet fogni. Hogy ha női ruhába bújva áll a dákó színpadra lépés előtt, jó ha valaki kisegít. Júliának mégse ágaskodhat, na… Hogy a legtartósabb nadrág az, amit a templomban varrnak az éj leple alatt, még ha a szabónak biza futva is kell menekülnie a kísértetek elől. Hogy a színjáték sosem ér véget – mindaz, amit tudunk, vagy tudni vélünk, csak játék. Pickleherring száz fejezetben tárja elénk szellemi atyja, Shakespeare életét – pontosabban azt, amit egyesek tudnak vagy tudni vélnek, esetleg pletykálnak, vagy valahol már hallottak, vagy megcáfoltak, vagy az újságban olvasták Shakespeare életéről. És a pletykák, spekulációk, groteszk szerelmi vallomások, száraz adatok halmából egyvalami bizonyosan kikristályosodik: hogy ki nem volt William Shakepeare.

Ellenben botrányosan szellemes és szerethetően botrányos képet kapunk az Erzsébet- és Jakab-kori angol társadalomról, művészetről, irodalomról, színjátszásról. Megidéződik Shakespeare korának és darabjainak minden vulgaritása, ostobasága, megbotránkoztató humora – mindaz, amit a fordítások-ferdítések-aktualizálások kilúgoztak. Tobzódhatunk a posztmodern játékokban és a vendégszövegekben – hát persze hogy nagy részük többszáz évvel Shakespeare utánról származik. De miért is ne idézhetné Pickleherring a nagy londoni tűzvész előestéjén egy bordélyház padlásszobájában Borges, Henry James, Edgar Allen Poe szavait? Hisz a művészet örök körforgás – örök vágy a megismerésre és örök vágy a gyönyörre. Ki mondhatná, hogy nem Borges vagy Poe kölcsönözte szavait Pickleherringtől, az örök olvasótól, az örök rajongótól, az örök színjátszótól, magától az irodalom szellemétől?

Terjengőssége, zseniális posztmodern játékai, (meg)idézései, (ön)iróniája és burjánzóan pajzán prózája ellenére Nye regénye iszonyú okosan és feszesen kézben tartott mű – a szöveg barokkos széthúzása olykor ordító ellentétben van a forma konstruáltságával. Ez persze nem hogy kisebbítené érdemeit, inkább csak növeli a csodálatunkat. Rég nem olvastam ennyire szórakoztató és ilyen okos posztmodern gyönyörűséget. Amelynek minden illetlen sorából süt az olthatatlan rajongás a botrányosan megismerhetetlen William Shakespeare és művei iránt.

Kiadó: Gondolat

Fordító: Bényei Tamás

Rómeó, Júlia és a rock ’n’ roll

Rómeó, a nőcsábász 

Shakespeare-t nézni és olvasni kell – de néha úgy gondolom, nehéz ezeket a darabokat minden rájuk rakódott értelmezéstől függetlenül, csak úgy hatni hagyni. Pont amiért aktualizálhatók és annyiféleképpen a korunkhoz értelmezhetők – hiszen minden ilyen értelmezés, korhoz simítás az eredeti hangulataiból, az eredeti formáló szándékból vesz el. Persze tesz is hozzá, nem kérdés – de alakulhat úgy, hogy már csak ezek a hozzátételek jelentik az olvasó számára az ízlelhetőt. Hiszen tanítják is ezeket a műveket, s óhatatlanul az értelmezéseikkel együtt. Épp a napokban szembesültem vele, hogy ifjú és kíváncsi ismerőseim nem akarnak Rómeó és Júliát olvasni már – azzal, hogy az „örök szerelmesek” történetében nem lelnek a maguk számára immár semmit, untig ismerik; akkor meg minek.

Pedig értelme lenne kicsit belehelyezkedni a Globe sűrű, testszagú, mosdatlan légkörébe ezzel a darabbal – a korba, amely a maga nemében leginkább a mi rendszerváltás környéki határait vesztett szabadságunkra emlékeztetett. Képzeljük el, hogy nemrég még olyan király uralta a hont, aki a házasodási (s még inkább a válási) kedve okán összeveszett a Pápával, tabukat döntve, szabályokat rúgva fel – s nem mellesleg: újraosztva a hatalmat. S akinek a lánya, Erzsébet úgy került a trónra, hogy ennyi erővel akár vérpadra is kerülhetett volna. Valami hihetetlen, halál-közeli élmény-szerűen szabad légkör jellemzi az Északi Reneszánsz sajátos környezetét, amelyben a halhatatlan angol alkotott. Úgy, hogy szinte a műfajt is maga találta ki. Úgy, hogy a komédiásságot állandó színházi keretbe helyezte egyszerre urainak és a pórnak; egy helyre engedve be közönségnek egész szórakozásra éhes világát. Ahogyan a misztériumjátékok: az egyházi ünnepeken körmenet-szerűen előadott bibliai jelenetek, az addig ismert egyetlen „demokratikus színház”. A misztériumjáték jelenti darabjainak formai ősét – csakhogy Shakespeare immár célzatos vallási tartalom nélkül költ; az előzőleg játszható vallási tartalmak Henrikkel mondjuk így: indexre kerültek. És persze nem egyedül az övé az érdem – vannak remek elődei és kortársai, akik kikövezték az utat. Ezek a darabok így egy szabad pillanat termékei, amikor a rendelkezésre álló forma viszonylag szabadon kitölthető. Ez a pillanat még a szerző életében el is múlik – Erzsébet hosszú uralkodása alatt a pálya kései darabjai újra udvari költészetté konszolidálódnak. És furán szabad, hiszen közben azért a frissen megszületett uralmat szolgálja – a királydrámák propagandisztikus csalásait szintén tanítani lehetne…

Innen nézve ez a sajnálatos és általánosan elterjedt sztereotip „cukros” máz, ami a Rómeó és Júlia történetét lepi, valóban botrányos. Zavar a tiszta szemű Rómeó, s boci-tekintetű Júliája, az eseményekbe sodródásuk bájosan hamisra húzott rajza, de nem azonosulok szívesen azzal a megközelítéssel sem, ahol Rómeó lúzer könyvmoly, akit sokkal életre valóbb Júliája talpraesettsége csavar a kapcsolatba. Zavar, ha nem értik, miért eped, s aztán „Júliára találva” miért zuhan ki egyből a fiú a Róza iránti szerelemből – miféle állhatatlanság ez, ugye, innen nézve Júlia is csak egyfajta szalmaláng, nem igaz? Hát nem. Rómeó kora a testhez a halálra ítélt nyugalmával nyúl. Egy Rómeó-korú kamasz úrfit szolgálólányok öle nevel, vívómester és tánctanár edz, el kell sajátítsa a hét szabad művészetet, ha valamire vinni akarja a csajoknál. Mert a női nem úri része is tájékozott és meglehetősen igényes. És Rómeónk e téren igen sikeres lehetett! Gyakorlott hódító, akinek a pár napja tartó mélabúját nem értik a haverok, Mercutióval az élen; nem értik, hogy egy ismeretlen szerepet kóstolgat teljes szívvel, amikor egy apácának állt, esküt tett szépségbe: Rosalindba szeret – s hogy eközben épp a kihívást kóstolgatja, a zsákmányt, a legnagyobbat: a Krisztus menyasszonyát kívánva él meg egy sokrétű, és épp nem aktuális, nem „divatos” szerepet. Ennyit a szépelgésről. Senkinek nem szúr szemet, hogy az „ellenségem lányába szerettem” rémülete a fűszer, ami a gördülékeny, egyből érintésbe, csókba forduló megismerkedés (egy vagány kölök és egy kíváncsi, éhes elsőbálozó fruska egyből-hangolódása) után nem hagy más utat: egyből az életveszélybe, át a (nyilván szigorúan őrzött) kerítésen, az ellenség kertjébe? Az ellenségem lánya? Hiszen ez még az apácánál is nagyobb falat… 

A csókba forduló ismerkedő-vers 

Valami egészen felszabadító élmény volt, amikor először vettem észre, ahogyan a drámaíró játszik… különösen, amikor megértettem, miért. Shakespeare szonettjeit ismerjük. Szerelmes szavak egy W.H. nevű ismeretlenhez –  korlenyomatok és koron túl mutató legendás kincsek. Az időszakban, amikor születtek, a szonett épp ment ki a divatból –  tán a Rómeó és Júlia báli jelenetébe igen helyénvaló módon beillesztett szerelmes szonett mutatja meg a legtisztábban, miért. Helyén valóan beillesztett, hisz nemcsak a rímes verses beszéd darabot színező játékossága, nemcsak a szövegkörnyezet, de a cselekmény is indokolja a létét. S nem csodálhatjuk, ha ment ki a divatból – az ismerkedés játékai időről időre frissülnek, ráadásul hajlamosak kopni, hiszen sokszor, sokan mondják ki őket.

Mert mi is történik itt? Az ismeretlen álarcos ifjú odalép a lányhoz, akinek az álarca alá lesett. És a kor bevett formái szerint szerelmet vall – mégpedig úri műveltségére utaló módon: verselve. Amihez a lány könnyed természetességgel csatlakozik, s a pillanat hevéből együtt szonettet költenek – avagy idéznek meg „közszájon forgót”. Nádasdy Ádám tüneményes elemzésében a Holmiban így ír erről: oda is lép a lányhoz, férfiasan, veszélyekkel dacolva, ám amikor kinyitja a száját, mégiscsak egy szonett első szakasza jön ki belőle. Az egészen más temperamentumú Júlia igazi női ösztönnel megérzi: ha ennek a fiúnak szonett kell, hát legyen szonett, s belemegy a játékba, visszaválaszol a következő négysorossal. Ettől kezdve szinte soronként kapkodják egymás szájából a szöveget, s a szonett csókkal végződik… A 109. sorban Júlia válasza ravaszul többértelmű: „You kiss by th’ book.” Nyersfordításban: „Maga (a) könyv szerint csókol.” Ezt fordíthatjuk úgy, hogy „kiválóan, mesterfokon” – de valahogy egy jó csók után nem ezzel szoktuk elismerésünket kifejezni. A mondatban az is benne van, hogy „hibátlanul, precízen, fórsriftosan, mintha könyvből olvasná”, ami azért már enyhe (vagy nem is olyan enyhe) iróniát visz a bókba… valahogy ki akartam fejezni, hogy Júlia már itt szembesül azzal, hogy a fiú kissé „elméleti” karakter… 

Minden elismerésem mellett vitáznék ezzel. Ahogy a shakespeare-i darabokban is többször megjelenik: a kor művelt ember-képéhez hozzátartozott a verselés – vagy legalábbis a versismeret. A jól sikerült költemények közkézen forogtak; épp a végén vagyunk a kornak, amikor Európában királyok és hercegek (maguk is költők), mondhatni az úri elit tagjai poétákat gyűjtöttek maguk köré, hogy a tehetségük akár „költői versenyeken” izmosítsák. A műveltséghez (az úri szerephez) ez akkoriban hozzátartozott, úgy, ahogy az Erzsébet-kor királyi udvarához az akármilyen apropóval megtartott pompás ünnepélyek. E tükörben a „könyv szerint csókol” utalhat akár arra is, hogy valaki más ismert költeményével játszik el a szemünk láttára a két fiatal – sőt, folytatnák a játékot, ha nem szakítaná meg (tipikus gardedám, „felnőtt kísérő” gesztussal) a Dajka. Csaknem úgy kell elképzelni ezt, mintha ma valaki egy ismert dalszöveg részletével üzenne… a régmúlt kis évődő rítusát látjuk, a megismerkedés egy korban bevett, irigylésre méltón ügyes formáját. Júlia félmondatában inkább a szoknyavadász felismerése lakik benne – a gyakorlottság felismerésével kérdőjelezi meg az elsőbálozó „gyakorlatlanság” (aki mindezzel addig csak „könyvben” találkozott, s végre élvezettel folyik bele) a kifejezett érzelem mélységét…

Érdemes két különböző fordításban elolvasni; Kosztolányi klasszikussá érett, és Nádasdy friss fordításában is: 

Rómeó:  Szentségtelen kézzel fogom ez áldott,
              Szentséges oltárt, ezt a lágy kacsót,
              De ajkam - e két piruló zarándok -
              Jóváteszi s bűnöm föloldja csók. 

Júlia:     Zarándok, a kezed mivégre bántod?
              Hisz jámbor áhítat volt az egész.
              A szent kezét is illeti zarándok
              És csókolódzik akkor kézbe kéz. 

Rómeó: Szentnek s zarándoknak hát nincs-e ajka? 

Júlia:    Van, ámde csak imádkoznak vele. 

Rómeó: Ó, szent, kezed ajkad kövesse, rajta,
              Halld meg imám, ne lökj pokolba le. 

Júlia:     A szent csak áll, bár hallja az imát. 

Rómeó: Állj s a jutalmat én veszem ím át.

(Megcsókolja) 

              Ajkadtól ajkam így lesz bűntelen. 

Júlia:     De ezzel az én ajkam bűnösebb lesz. 

Rómeó:  Bűnös? Te unszolsz bűnre szüntelen. 

               Add vissza bűnöm…(Megint megcsókolja) 

Júlia:                                   Jaj, de értesz ehhez… 

                                  (ford.: Kosztolányi Dezső)


Rómeó (megfogja Júlia kezét:)

            Ha méltatlan kezemmel meggyalázok 

            egy szentélyt, szép nyugalmát háborítva,

            a két ajkam, két piruló zarándok,

            e durvaságot csókkal elsimítja.

Júlia:   Jó zarándok, ne bántsd a kezedet,
             hisz jámborság mozgatja, semmi más.
             A szentet hívő kéz érinti meg,
             s a zarándokok csókja: kézfogás. 

Rómeó: S vajon a szenteknek nincs ajka, szája? 

Júlia:    Van, zarándok; csak imára való.

Rómeó: Engedd, szép szent, hogy most ajkam csinálja,
              mit eddig kezem, üdvöt áhitó.

Júlia:     A szent nem mozdul – bár nem szívtelen. 

Rómeó: Ne mozdulj hát, s imám bevégezem.

(Megcsókolja.) 

              Ajkam bűnét elvette ez az áldás. 

Júlia:     A bűn átugrik szájról szájra könnyen. 

Rómeó:  Bűn, tőlem hozzád? Mily édes kihágás! 

              Most add vissza… (Megint megcsókolja.) 

Júlia:                           Úgy csókolsz, mint a könyvben! 

                                  (ford.: Nádasdy Ádám) 

Veronai rock 'n' roll

Ez a bálozó, mulató, párbajozó, léha ifjúság egy pillanatig se fogja vissza magát. A korban az eliten belül egy ilyen titkos kapcsolat azonos rangúak között sem elképzelhetetlen esküvő nélkül. Rómeó és Júlia viszont esküvőt akar. Milyen érdekes – a kortárs néző számára ez lehetett a valódi botrány: a titkos esküvő. A szülői akarat a korban megkérdőjelezhetetlen, s az érdekházasság a világ legtermészetesebb dolga. Szokott bosszantani, amikor az adaptációk (mint felesleges koloncot) csak mint végzetfeszítő momentumot alkalmazzák Páris herceget, meg mindazt, amit az ő lánykérése jelent. Egyrészt ez a jó házból való úrilány normális útja: férjhez megy a családja érdekében, szülői akaratból. Capuleték ezzel a legfontosabb pozícióba kerülhetnének a városban – mondjuk így az összes „közbeszerzési eljárást” elhalászva a Montague-k elől… Ehhez képest nevetséges óhaj a szív szavát követni. Júlia lázadása körülbelül a legtöbb, amennyire egy nő elmerészkedhet a korban – s így is csak úgy volt elképzelhető a darab színre kerülése e formában, hogy épp egy házasodni annyira nem is akaró, s nem egy döntésében a szíve szavát követő királynő pártfogolta. Páris halála sem felesleges cafrang, még egy szokásos párbaj a sírok közt – ez által válik a „köz” érintetté, ez által lesz több a két szerelmes históriája két gyűlölködő család ámokfutásánál. S a királynő így kapja meg a maga által valójában óhajtott többlettartalmat: a belháború akármilyen indokból gyengít, értelmetlen, veszteséges. Ezt vésse az eszébe mindenki, aki piaci verekedést kezdeményez akármilyen ideológiai okból – a katolikus szervezkedők, de a szélsőséges protestánsok is (mindkét oldallal volt Erzsébetnek baja elég…).

De a lényeg: ez a bálozó, mulatozó, párbajozó, elvérző, „csak egy nap a világ” életet élő ifjúság. Rómeó és Júlia esküvőt akar, s a békéltetésben reménykedő Lőrinc baráttól meg is kapják – mert bármi is indítsa őket eredetileg az ismerkedésre, a másik merészsége, vagánysága (majdnem mondom: coolsága) nyűgözi le mindkettejüket. A tiltott kerttől a párbajokon át az egyetlen együtt töltött éjszaka után a tetszhalálig és valódi halálokig. Mert az egyik a másikért folyamatosan az életét kockáztatja. Ez az igazi rock 'n' roll! Egyáltalán nem példa, nem követendő, józan polgári idők sokat is nyálaztak rajta – a szereposztásokkal, ha mással nem: tisztaszemű Rómeó és boci-tekintetű Julis… ugye. Lassan úgy látom, hogy pár erősebb színi kísérleten túl az egyetlen hiteles kortárs előadása a Rómeó + Júlia volt; Baz Luhrmann merész filmes aktualizálása. Vagány Rómeóval és érett Júliával. Egyetlen, de logikus helyen biccentve a hitelt. Médiakorban minden bizonnyal tudott volna Rómeó Júliáról – a megismerkedésük kifinomult épületének alapköve: az első bálozó lány meglepetésszerű feltűnése a fiú életében a film elkészülte idején sem – ma meg aztán végképp nem volna elképzelhető: Júlia is nyilván telipakolta volna selfie-vel a profilját, mint bármelyik mai tini…

Shakespeare-t látni és olvasni kell. Mivel távoli: érdemes a korba szagolni előtte, vagy utána. És szerintem a kellő tiszteletlenséggel kell kezelni. A róla terjengőt (akár a fenti sorokat) is. Hagyni kell, hogy hasson. Nem véletlenül őrzi az idő. Az egykori robbanás emlékét őrzi – érdemes figyelni, bennünk milyen visszhangot ver.