Kállay Kotász Zoltán: Társasutazás Közép-Mámor földjére

Van egy barátom, aki makacs bátorsággal építi a saját, tizenhét szótagos verskertjét, miközben végre ott lakhat egy valódiban. Az első könyvében, az Egy buddhista csődgondnok jegyzeteiből-ben felmérte azt a sajátos csődöt, ami a létünk fosztó körülményeiből következett, egy más kulturális közegben megidézve a haiku szemléletmódját. A jelen struktúrák, izgések és mozgások csődjének felismerését rögzítette, megmutatva, mennyire elengedhetetlen ez a tapasztalat, hogy végre oda figyelj, ahova nézni érdemes. Egy stabilabb kételyekkel áldott belvilágból végre kifelé. A második, a Térzene így figyelt kifelé, a kertbe, a pozícióban, amiben a haiku tényleg megszülethet, évek, évszakok ritmusában. Az első kötet zaklatott szerkezete, a második szelíden organikus felépülése után a harmadik, a Félig szelídített istenek látószöge innen tárult a kultúránkra, valóban bejárható úttá görbült benne a ez a japán szemlélettől gyökeresen különböző teljesség-vágy, ahogy az európai keresné –naplózva megistenülés-vágyunk gyermeteg tévútjait. Hogy aztán ennek, a tévutak lehetőségének is a rémületes mélyére nézzen a Káosz tejszínhabbal* kötetében... Most itt tartom a kezemben a következő könyvét, a társasutazást, amire elhívott engem, az olvasóját. Közép-Mámor földjére, ahol mintegy szerzet nélküli szerzetesként vezet körbe, a maga nap mint napi szentélyében.
 
Ismerős nekem ez az attitűd, Lénard Sándor mutatta meg, az Egy nap a láthatatlan házban lapjain. Ha valaki jó helyen van, annak egy napja elmeséli az életét. Nem a kaland-faktora, bár minden észrevételednek ugyanúgy van, hanem az elmesélhető ritmus, ami tartalmaz téged is, hiszen te alakítottad ki, azaz te fontad hozzá a napod tőled függetlenül, egyébként is létező gyönyörű ritmusához. Ez a könyv, ha innen nézem, hogyan valósul meg benne ez a hozzáállás, szerkezeti etalon. A lapszámozás mechanikus gesztusa helyett az idő múlása látszik a lap alján, félóránkénti osztásban. Minden fél órához két vers, köztük a Térzenében alkalmazott évszakjelzéshez hasonló, kivilágosodó, elsötétülő gömb elválasztó csillag gyanánt – a csillag ebben a relációban egyértelműen a Nap. Mi más volna, mi más szabná a napod ritmusát, ha megszabadultál az egyéb kényszerektől? Ez itt Közép-Mámor földje, ahol megszabadultál az egyéb kényszerektől. Ráérsz figyelni, és hagyhatod, hogy a figyelem kibontsa benned a látványt.
 
Ki nevezett ki?
Akárhogy is, a kert
fűszerkesztője lettem.
 
Így a mottó. A ritka pillanatok egyike, amikor a fűszerkesztő beleláttatja magát a látványba. A ritka alkalmak egyike, amikor a figyelő is helyet követel a figyelmének – a látvánnyal való önkéntelen hatást keltő azonosulások helyett. Az éber figyelem állapota nem követeli a magadra figyelést. Az egyetlen alkalom, ahol főszövegként a költő látszik a látványban – ha eztán mégis beleszőné magát, lapszéli jegyzetben teszi. Az önreflexió jellegzetes európai haiku-téma, de ebben a kötetben csak a lapszélen van helye. Ennyiben ez a könyv tényleg a Térzenében megnyílt ösvényen jár, csak az idő egy másik, intimebb, és mégis általánosabbra nyitható ritmusában.
 
A világ vége –
ér ágvégre a hangya.
Tavaly rövidebb volt.
 
Tízórai vers. Vers-tízórai. Érdekelne, hogyan válogatta, mire figyelt Zoli, amikor napszakhoz rendelte a haikuit. Vagy egyszerűen rögzítette a megírás időpontját? Valóban akkor született a rácsodálkozásból csorduló szófűzés, abban a tartamban, amit az idő ritmusos változásának legszembetűnőbb jele szabott? Egyszerűen a Nap járásának ritmusában születő versek kerültek a helyükre? Nem tudhatom, de valójában nem is fontos. Ennek a versnek délelőtt-íze van, és nekem ennyi elég.
 
Meggy rágásába
feledkezett a darázs –
együtt hull vele.
 
Ahogy ez a vers igazi ebéd utáni pillanat – a tartalmában is. Ez a nap, ahova a szerző társasutazni hív, tele van ilyen közép-mámorokkal. A megfigyelések markáns többsége tapinthatóan valódi, de valójában a belenyíló többlethez olykor kell a szavaink több-értelme, vagy csak az a tény, hogy olykor az először valójában utoljára:
 
Fáról levél hull,
száll s átfordul – fonákja
néz fel – először.
 
Mert ez a követelés a haikuban alapvető. A megkülönböztethető látványban, ha szavakba rakod, mindig a megkülönböztethetetlen a fűszer. Szerintem a haiku igazi izgalma ez – hogy benne rezeg a világegyetem, ahogy a pillanatban, ami a verset megszülte. A klasszikus haiku természeti képből, „érdekes látványból” való, önmagán túlmutató szószirom-bomlás, amely egyszerre tartalmazza a látványt és jelentését, a kifelé figyelést és a benned rezonálást. Így, az ötödik kötetére Kállay Kotász Zoltán csaknem egészen klassszicizálódott** – még ha úgy is érzi, széljegyzeteket kell fűznie a feltáruláshoz, oda kell mormognia a maga megjegyzéseit ezen a társasutazáson.
 
Az esteledés
támaszt szelet, vagy a szél
sodor ránk estét?
 
Miközben persze, hogy játszik a kultúránkkal, a haiku hagyományával, a mások klasszikusaival. A ténnyel, hogy ritkán vagyunk tisztában vele: a szemlélődő szemlélete alapjában határozza meg, hogy a látványból mi szálazódhat a számára. Ez az esti vers nekem fülembe csalja az ismert kóan kérdését: Mester, a szél lengeti a zászlót? És a választ is: Nincs szél, nincs zászló. Csak az elmétek mozog. Miközben megértem ezt és azt, vagy csak beleérzem magam egyfajta diffúz megértés-szerűségbe, nem győzöm megköszönni Zolinak, hogy megint megmutatta: ha nincs is szél, ha nincs is zászló, milyen gyönyörűen nincs szél, nincs zászló.
 
 
 
* A Káosz tejszínhabbal kötetéről nem írtam – egyszer még szeretnék.
 
**A leggazdagabb magyar haiku-portálra, a Terebess Online felületére Zolinak felkerült jó pár haikuja, amihez itt is szívből gratulálok! Kóstolónak megteszi...
 
 

Kállay Kotász Zoltán: Félig szelídített istenek

Tanulságos dolog volt az Egy buddhista csődgondnok jegyzeteiből után kitárulkozóbb versi terekben létezni - a Térzene kertjében megélni másfélszer négy évszakot; mert számomra ez a kötet állt a legközelebb a szemlélethez, amelynek (mondjuk így) van "telihold- vagy szélcsend-lelkiállapota". Tanulságos volt kifelé nézni - a felszámolhatatlan tudomásul vételéből, de a megélhetőbe való kapaszkodás helyett a beleolvadás vágyával-ígéretével. Érdekelt, milyen látványi többlettel kínál mindehhez a Félig szelídített istenek - érdekelt, kiderül-e, milyen istenek és miért félig...

Végülis: igen. A nyitófejezetben, a Lelkiismereti tüsszentéseim ál-haikuiban a kert befogadói pozícióból kitáruló látványát felülszínezi a kert egyensúlyát fenntartó, a növényi özönlésbe a maga önkényével beavatkozó emberi kéznyomok feltárulása. Ezek a tizenhét szótagos érintődések a látványba vonják magát a kertészt:

Rügyező ágat

dobtam a tűzbe - a szél

hamut szór fejemre.

Így látszunk, a beavatkozás különböző gesztusaiban - abban a sajátos félisteni pozícióban, amely tájat: szántót, telepített erdőt, legelőt és kertet teremt. Ez az első: a magunk megistenülésének tisztán felmért kudarca nyitja bennünk az ajtót bármilyen egyéb isten-tapasztalatra. Hizen Zoli értelemszerűen lép tovább az Ember fia és a Bűnrészegség fejezetében a keresztre feszített isten árnyékába, miközben nem felejti, nem ejti el a megtett út tanulságait sem:

A fa zavaráról

is szólni kéne, melyhez

odaszögelték a testet.

a látószöge nem változik, hanem szükség által feszítve tágul. A bűntudat addig tart, amíg fel nem tárul a végtelen szégyen - s vele az önmegvalósítás- és egyensúly-kísérletek szépséges nyomorúsága. Amelyek persze mégis annyi lépésünk indikálói egyfajta megélhető teljesség eszméletünk és vágyaink vetítette, rajzolta magasába, az emberi emberfelettibe. Helyre, tétre, létra - a Weöres által bennünk támaszkodó egyetlen igazság ( Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra) viszonyrendszerét a cikluscím ironikusan a lóverseny szöveg-közegébe helyezi. Hiszen bármennyire is tagadnánk, hajlamunk van ebbe is, az érésbe is belekomponálni a vetélkedést - miközben hogyne látnánk, a célszalag szakadása után elveszik minden vonatkozási pont:

Legfelső fokán

is ugyanúgy csak létra,

hiába hágsz rá.

Mint ahogyan bármilyen megteremthető egyensúlyunk is a folyamatos elborulás állapotában tartható csak fenn - az egyensúly a maga teljesében az időtlen tulajdonsága, s olykor a fókuszt idők teléséből kihelyezők akarata a legnagyobb akadálya a megélésének. A Kannamosófű és társai  alátekintésében egy sokkal ösztönösebb út lehetőségét veszi észre:

Fénylő, színarany

gyantát csorgat levéből

alkimista fám.

S persze, hogy ez az akaratlanságig gyönyörűen ösztönös jelenlét kételyt ébreszt, s űrt teremt a kérdezőben. A Kétségek koktélban megzavarodása - ahol a magunkra fordított tükrök árulásában (hiszen a világ, lám, magától jobban csinálja) jobbára csak kérdésekre, mozdulatokra vetett kötőfékre telik, hiszen

Mint föld testére -

sebet ütnek rád. Csak így

fogadsz be magot.

Félig szelídített isteneink kutatásába így vonódik a kelet, a mítosz, a sámáni is - a tethetetlenségig feszítő dilemmák és a nem-cselekvés csábítása; avagy az ösztönös cselekvés tudomásul vétele. Mintha megistenülésünk gyermeteg tévutait néztük volna itt végig, azt a sikertelenséget, amit csak a pontosan kellő alázat, a Szelíd erővonalak tudomásul vétele old fel (hiszen nem mi vagyunk a mesélők, hiszen benne lélegzünk a mesében):

A nyíló virág

is szippant feléd - össze-

lélegezhettek.

Az első kötet zaklatott szerkezete, a második szelíden organikus felépülése után talán ez a harmadik a leginkább tudatos, ahol valóban bejárható úttá görbül a szemünk előtt a teljesség-vágy. Én következetesen trilógiaként gondolok e könyvekre - holott Zoli a minap lezajlott hármas könyvbemutatóján utalt rá: további haiku-köteteken dolgozik. Kíváncsi vagyok. Valóban egy kompozíció három tételének látom ezt a három könyvet - az egymásra utalások játékaival: ahol az első kötet hangsúlyos helyén elhelyezett haikuból a másodikban egész ciklus bomlik - s a ciklus által felvetett kérdésekre a harmadik kötetben mottó gyanánt elhelyezett vers ad választ. Kíváncsi vagyok, fűződik-e tovább az egymásba fonódó kötetek szőttese, avagy új utakat keres az alkotó, akinek az utóbbi évek számomra legszebb, olykor klasszikus mesterek munkáihoz odamérhető érzékenységgel formált (a szememben egyáltalán nem ál-) haikuit köszönhetjük.

Kállay Kotász Zoltán: Térzene

Immár fél éve megjelent Kállay Kotász Zoltán sorban a második haiku-kötete, a Térzene - sőt, könyvhétre kijött a harmadik (mintegy kötet-ciklust záró) Félig szelídített istenek is; éppen ideje (így, a harmadik kötet bemutatója kapcsán is) összegezni a benyomásaim a középső kötetről. Érdekes ez a ciklusba rendezett kötet-sor, így, az egészét látva békülök meg vele, miért ezt a megoldást választotta a magát szerkesztő szerző. Az első kötet, az Egy buddhista csődgondnok jegyzeteiből gyönyörűen indult el a címben is sugallt csőd felmérésére-felszámolására, s valóban nem bántam meg, hogy így: kifelé haladtunk, a csődből a kertbe - mert megalapozott, tapasztalatok által hitelesített, pontosan körülírt, becsületes leckefelmondás ez így. Tényleg így kell. A jelen struktúrák, izgések és mozgások csődjének felismerését Zoli ízes pontossággal rögzítette, megmutatva, mennyire elengedhetetlen ez a tapasztalat, hogy végre oda figyelj, ahova nézni érdemes. Egy stabilabb kételyekkel áldott belvilágból végre kifelé.

A Térzene kifelé figyel, s pontosan figyel, abból az általam annyira szeretetett pozícióból, ahonnan a haiku meg tud születni. A haiku-írás egy attitűd, egyfajta elengedhetetlen figyelem felvétele és fókuszban tartása - a meglátás zamatos tudatba helyezésével, ahogy a látvány szülte képben azonnal megjelenik a nálunk is nagyobbra, a minket is befoglalóra vonatkozó sugallat is. Kerítés mentén / Az orgona - sípok nélkül is / zenél (Hangszínek). Az első kötet kapcsán hosszan értekeztem róla, mennyire sajátságos dolog a japán kulturális hagyományok egészének jelenléte nélkül, magyar nyelven kísérletezni e tizenhét szótagos formával (s főleg a szellemiségével) - mennyire eszmék játéka magyarul inkább a haiku, a természeti képből való implicit kibomlás (vers-sziromlás) helyett. Nos, a Térzene vers-kertje mintha eleven cáfolata volna annak a megfogalmazott gondolatmenetnek, a kötetben való séta után úgy érzem, jelenleg ez a gyűjtemény az egyik legjapánabb magyar haiku-kötet.

A szellemiségét tekintve mindenképpen (hiszen megvan benne az éber figyelem, a zansin), de a formai követelményeket tekintve korántsem ennyire egyértelműen. Hiszen miközben minimumra ritkul (szinte eltűnik) a haikuk ciklus-szerű egymáshoz fűzése, egymásra támaszkodása, egymásra mutogatása, ritkán épül fel a szigorú belső rend; megmarad a (zárójeles) címadás értelem-nyitó kiskapuja, a szavak belső ritmusát követve alakul (borul) sorhossz és szótagszám. De így, is, a szellemiségét tekintve mindenképpen az általam most ismert leginkább "japán" haikuk ezek magyarul:

(Napvér)

Forróságtól csepeg

A Nap - sárgálló pitypang-

Pettyek a mezőn

(Vendéglátóipari)

Erjedt eprek

S bódult, danászó pintyek -

Kocsma az eperfán

...beszél hozzánk a költő észrevételeiben a tizennyolcadik oldalról a nyár. Mert ez a kötet a maga rendezettségét onnan nyeri, ahonnan a kert: az idő telését ciklusoló évszakokból. Tavasz, nyár, ősz, tél, és magint tavasz, és megint nyár. Megkérdezem majd, miért így, miért ez a hat évszak. Tán így telt? Ezt dokumentálta az idő? A kert időrendjét tükrözi a versek időrendje is? Meg kell mondjam, a magam részéről bájosnak találnám, ha egyszerűen kiderülne, hogy Kállai Kotász Zoltánhoz ennyivel többet beszél a tavasz és a nyár (főleg mivel hozzám inkább az ősz, meg a tél beszél...). Van abban valami szépség, ha valakit a nyílás szólít jobban, s nem a hervadás.

Gyönyörű tipográfiai ötlettel különülnek egymástól az évszakok a könyvben, félig fekete, félig fehér kör (végtelenül egyszerűsített jin-jang?) kerül különböző helyzetekbe, jelezve az idő változását (a nyár például fekete föld felett vakító, fehér ég - a tél pedig fekete éj-ég alatt a fehéren derengő hó). Ez a forgás megint az idő járásáé, aminek a Térzene ugyanúgy ki van téve, mint a kert. Nincs ez a "kert" így kijelentve amúgy, de a versek egésze ezt sugallja (például az ér e kötetben egyetlen egyszer ér el az óceánig). Alapjában a terep, ahol a tér a kötetbe zenél, rendezett kultúrtáj - s ahogy a szavak rendjével, úgy van vele dolgunk, s persze örömünk. Az első kötetben felmért csőd gyógyanyagául tökéletes, és gyönyörűen alapoz a harmadikra. Örömmel ajánlom, nemcsak a haiku szerelmeseinek - Zoli olykor olyan egyetemes pontossággal fogalmaz, annyira frappáns, hogy a szavak elemi megértése elég a világainkra való ajtónyitáshoz. Búcsúzóul erre idézem a kedvenc (téli) példám a harmincnyolcadik oldalról:

(Hópehely)

Fent még nem az, lent

Már nem az - szálltában csak,

Lásd, szálltában csak.

Latzkó Andor: Emberek a háborúban

Latzkó Andor. A nevét hiába keresnéd a lexikonban. Magyar apa és osztrák anya gyermeke, mind a két nyelvet anyanyelvi szinten bírja. Az egykori boldog békeidők századfordulóján él és ír Budapesten, nem is ismeretlen vagy sikertelen… darabjait játsszák, cikkeit figyelik és keresik a kortársak, a művelt közönség szereti. Aztán úgy dönt, hogy inkább németül lesz író, színi író – elcsábítja a másik nyelv nagyobb közönsége, világnyelv jellege. Talán ezért keressük hiába a lexikonban? Sose bocsájtunk meg a nyelvet elhagyóinknak… Aztán kitör az első világháború és a 39 éves tartalékos tiszt bevonul. A frontélmények hatására idegösszeroppanást kap – leromolva, lefogyva egy svájci szanatóriumban köt ki. Ahol megírja az élményeit, hat kegyetlenül éles pillanatfelvételben. A könyv 1917-ben jelenik meg, hamarosan az összes hadviselő fél, még az amerikai is betiltja – a békekötés után viszont komoly siker szerte a világon, az írója ismert és elismert... S azóta is rangban tartják: e kötete 17 nyelven világszerte 136 kiadást ért meg.

 A kötet friss kiadásának fordítója, Kállay Kotász Zoltán mesélte a könyvbemutatón: egy utazáshoz elővett 1934-es almanachban nézegette a „hírünk a világban: kire legyünk büszkék” rovatot, ahol például olyan zeneszerzőket emeltek ki aktuálisan mint Bartók, Kodály és Dohnányi – nos, írót egyet vélt említésre érdemesnek az egykori szerkesztő: Latzkó Andort. Kállay Kotász Zoltán meséli, hogy mennyire megdöbbentette a teljesen idegen név, tudnunk kell - meséli -, hogy ő ifjúkorában (belátva, hogy soha nem olvashatja végig a teljes irodalmat) szócikkről szócikkre becsületesen végigolvasta a Magyar Irodalmi Lexikont, hogy legalább tudjon azokról, akikre nem marad ideje… De Latzkó Andor nevét hiába keresed a lexikonban. Az Emberek a háborúban kötetét Moly Tamás ülteti magyarra, az egykori kolléga, közvetlenül a háború után, de a könyv nem kelt itthon különösebb figyelmet. Kállay Kotász Zoltán szerint az egykori fordítás valójában helyénvaló kísérlet – nem Moly Tamáson múlt a kvázi sikertelenség, bár rengeteg germanizmus maradt benne; a jelen kötet fordítójának gyanúja szerint sietve, kissé kapkodva készülhetett. Azt csak én tenném hozzá, hogy amennyire én ismerem, Moly kicsit széplélek lehetett ehhez a kíméletlenül naturális és merészen modern kötethez…

Merthogy ez a könyv durván kilóg a korából, ami az alaphangja összességét illeti. Nem úgy szikár és szenvtelen, ahogy Kertész Sorstalansága, nem úgy dokumentarista és szíven ütő egyszerre, de hatásában bizony rokon. A finoman, szelíden felvezetődő - mondhatom: kor-hangban tartott - momentumok után csak még erősebben szólnak mind az ironikus, mind a naturális részletek. Latzkó Andor a könyvében kíméletlenül őszintébb, és nyersebben pacifista mint Henry Barbusse híres A tűz című munkájában – a francia íróhoz mérve semmilyen értelemben nem tartja elfogadható eszköznek a háborút, és szinte Móricz Szegény emberekjéhez mérhető pontossággal méri fel, hogy az alkalmaztatott erőszak mit okoz, mit okozhat a használóiban. Messze erősebb irodalmi szöveg, mint a Nyugaton a helyzet változatlan – hiányzik belőle a komponált tabló-jelleg, és a (legtöbbször csak erkölcsi szinten, de megvalósuló) elégtételek, amiktől Remarque könyve folyamatosan lektűrhatáron lebeg. Hat pillanatképében Latzkó kötete is áttekint, de minden mesterkéltség, keresettség nélkül. Folyamatosan teljesen hitelesen láttatva belülről az idegösszeroppanása által rongycsomóvá alázott fiatal tisztet, a negyvenes századost, aki a saját korosztályát viszi pokolba, pontosan látja és láttatja a tábornok, a „győző” attitűdjeit, mint ahogy a tehetetlen lelkifurdalás emberét, aki nem tud szabadulni a halottak emlékétől, vagy ahogy a hazatérő, testben és lélekben rokkant bakát. Egy történetében szinte Heller abszurd remekének, A 22-es csapdája hangjának előképe – ez a könyv forró és helyértékét folyamatosan kereső érték lehetne bármelyik irodalomban a világon.

Ehhez képest itthon 96 évig szinte beszerezhetetlen – antikváriumokban igen ritkán és formátumához képest drágán kapható, ha egyáltalán… Nemcsak a nyelvcsere okán (ami, meggyőződésem: nem járt identitáscserével) nincs itthon terepe. Amikor felfedezhetnék, általában vagy egyéb kollektív sértettségek kommunikálják az emberek hétköznapjait - mint a húszas években Trianon -, vagy nemigen támogatott az a nyersen pacifista, erőszakot elutasító hozzáállás, ami Latzkó Andor világszemléletét a háborús élmények hatására alapjaiban átformálta. A „béketábor” irodalompolitikájára mindvégig jellemző volt egyfajta háborúskodást (avagy forradalmárkodást) összecsókoló idealizálás – a felszabadító Vörös Hadseregtől a hős észak-vietnamiakon át Che Guevaráig… nem véletlen, hogy ritka méltatói, például Benedek Marcell is a „katona nyugalmát, ösztönemberi vakmerőségét, egyszerű nagyságát” kérné Latzkón számon. Újabban Gál Sándor vette észre, hogy létezett egy ennyire saját hangú, remek írónk, akit a világ nem felejtett el, mi viszont igen...

Persze közrejátszhatott ebben, hogy a könyveiből nagyon kevés maradt fenn. A kötetei előkelő helyen szerepeltek minden égetéskor – a fasiszták égették, mert pacifista és mert zsidó, itthon ’44-ben a nyilasok ugyanezért… 1943-ban halt meg Amszerdamban, ott a hagyatékából számos írást közöltek németül és hollandul azóta – nagyon jó volna, ha előkerülne itthon, ha az Emberek a háborúban után néhány művét még lefordítanánk. Mert valójában tényleg büszkék lehetünk rá.

Kiadó: Napkút

Fordítota: Kállay Kotász Zoltán

Kállay Kotász Zotán: Egy buddhista csődgondnok jegyzeteiből

Elgondolkodtam már itt, ezen a blogon, mennyire nyílt a lehetősége, hogy magyarul próbáljunk haikut alkotni – valójában mélységesen izgat a lehetőség, hogy az a világra másképp nyitott eleven mentalitás valóban felvehető-e. Én alkotói attitűdnek hívom, egy nézőpont felvételének, ahonnan a látvány, az élmény önmagában szavakká rendeződik, abba a szűk, tizenhét szótagos keretbe. Sokat morfondíroztam rajta, hogy valóban nevezhető-e haikunak az így születő vers. Hiszen az a sajátságos, mindent befogadni hajlandó, ám mindent a maga szája ízéhez értelmező, a megszülető ellentmondásokat mégsem felszámoló kultúra nincs mögötte. Nincs mögötte az a gondolkodásmód, amely egy időben simán elviselte a tudatát, hogy a sinto vallás/szemlélet egyik kamija a követői szerint Buddha követőjévé vált, ahol buddhista papok vezethettek sinto szentélyeket – s a legsajátabb vallásuk megtisztítása után sem zárkóztak el annak gondolatától, hogy ezek a különböző, teljesen másképp strukturált hiedelemrendszerek valójában ugyanarról mesélnek. Mindehhez a saját nyelvükben olyan analógiás kódrendszert tartanak életben (bizonyos értelemben a mai napig ugyanúgy), amivel egy haiku jelentését a benne használt, kimondott szavak közvetlen asszociációs tartalmánál jelentősen tágabb értelmezési mezővel ajándékozzák. Másfelől magyarul nehezen tartható a japán haiku erős, belső formai szigora. Úgyhogy alapjában nehéz kérdés, lehet-e egyáltalán adaptálni erre a kultúrára annak a teljesen más szerkezetű kultúrának a talán legszebben virágzó nyelvi produktumát.

Kállay Kotász Zoltán erre rögvest frappáns választ ad – álhaikuknak nevezve a verseket, amelyeket e kötetében elénk tár. Valóban, az olykor előforduló (zárójeles) címadás, a ciklusba rendezés - egyáltalán a (nem is mindenhol megtartott) tizenhét szótagon túli szövegviszonyok, a versek egymással való beszélgetése által megszülető nagyobb gondolati egységek alapjában szembemennek a tradicionális japán vers szellemisége diktálta járható irányokkal. Viszont valahol a saját kultúránk egyszerre állandóan újra éhes és tradíciók csonkjait (olykor csak síremlékeit) dédelgető szemléletmódi környezetében meg is teremtik azt a sajátosan egyetemest, amely az olvasás közben segít a szavaknak, segít a meztelen jelentésen mégiscsak a haiku szellemében túlmutatni. A saját kultúránk nem egy feszítő dilemmája megjelenik itt, legtöbbször pontosan a kötet címadás által jól körberajzolt állapotában: a csődben. A felszámolódás előtti állapotban, aminek az ízeit mindannyian ismerjük.

Mire gondolok? Példának álljon itt a Csendespihenő a szinonimaszótárban című ciklus három egymás alatti verse a hetvenötödik oldalról.

Mi lehet még

a csöndnél is némább,

fehérnél éberebb?

Kérdés vagy válasz?

Körülölel

a harangzúgás.

Szél fú az erdő

szélén, benn, a fák között

moccanatlan csend.

Az első vers Pilinszky számomra legszebb kérdését idézi meg, a költő topografikus alapszavainak, a jelző-használatának megidézésével  – leírt kulturális hagyományunk egyik legszebb kísérletét abban az „egész költészetben” Apokriftól Szálkákig. Amely különben maga is idézet, valójában Máté evangéliumára mutat, azzal is, ahogyan, meg azzal is, amit kérdez. Mint ahogy a második vers így az első után értelemszerűen az Apokrif harangszavát húzza a fülembe - a harangszót, ami elzeng, de amíg tart, valóban körülölel. Amíg az élet tartama tart, veszendő gesztusaink, addig ilyen veszendő vigaszokra szorulunk. S lám, megidéződik a paradicsomi erdő – amit nem érint meg szélfútta korok fecsegése, feláll elém az örökben: a harmadik versben. Kállay Kotász Zoltán sajátosan egyetemest teremtett számomra e három versével, mesteri módon megidézve valamit, amit dédelgetett kulturális élményeim között tartok számon, amely szerintem a honi költészet egyik (ha nem a) vitathatatlan csúcsteljesítménye - úgy, hogy hozzá rakott, úgy, hogy nem vett el belőle... Valójában így támaszthatunk magyarul a haiku köré olyan szövődő körülöttest, amely hatásában az eredeti, klasszikus japán vers szemléletmódjára emlékeztet, de egy pillanatig sem tagadja el: egy más kulturális közeg szülötte. Nem a modort veszi át így a költő, hanem a szemléletmódot. A kötetben számos ilyen ráébresztő megidézés lakik, nemcsak irodalmi környezetből, de az élet errefelé sajátságos tényeiből is táplálkozva…

Persze nem véletlenül neveztem mindezt sajátosan egyetemesnek – teljesen a befogadóra marad, hogy eldöntse, e többletekből mennyit hajlandó, avagy képes látni. Nekem sokat adott ez a vékonyka kötet, merengeni- és töprengnivalót egyaránt, jó érzés, hogy mikor csak akarom, elővehetem. Szeretem a lapszámozás helyett a szavakat – a megtisztelt számozhatatlant. A napokban megjelent Kállay Kotász második haiku-kötete is, Térzene címmel. A zen kertek atyja a kiotói Békés Sárkány Templom kőkertje, melyet a XV. században hoztak létre. A kert csupán tizennégy sziklából (a tizenötödiket a teljes elmélyültség állapotában lehet megpillantani) és homokos talajból áll, melyet a buddhista szerzetesek szertartásosan gereblyéznek, különböző mintázatokat rajzolva. (…) A semmi sem állandó, a formázatok sérülékenyek, tökéletes rajzolat készítése csaknem lehetetlen, de a törekvés rá izgalmas. A zen kert olyan, mint az élet, törékeny, múlandó, de érdemes a legjobb, legszebb élményre törekedni idézi Megyeri Szabolcs szavait a második álhaiku-kötet bemutatkozása. Nagyon kíváncsi vagyok… és egyáltalán nem bánom, hogy kifelé haladunk – a csődből a kertbe. Akkor sem, ha ettől a csődtől én személy szerint rengeteget kaptam.