2014. április 3., csütörtök

Arany János: Mindvégig - Letészem a lantot



Olyan gazdagsággal vagyunk áldva klasszikusokkal – hogy nehéz kiválasztanom csak úgy egyet. Nem is én választottam, pontosabban: nem a pillanatnyi én, amikor Arany Jánostól vittem ezt a verset az ekultura.hu HETI VERS rovatába (oda a Letészem a lantot, és az összehasonlítás kényszere nélkül…). Hanem a gyerek, aki voltam. Ez amolyan világnézeti kérdés volt nálunk, kölök koromban: Karcsi cimborám volt Petőfi, a hevület, a lángolás, a futótűz – és én Arany, a higgadt mérték, józanság alól felparázsló fénylés. A dolog persze így valójában nem igaz, se ránk, se Petőfire és Aranyra – de a későn érő, önmagát pályája folyamán verseiben is szoros gyeplőn tartó költőt valóban akkoriban szerettem meg.

Aki aztán öregségére gyönyörű virágzást produkált – a balladák, s a Kapcsos könyv Őszikéi az adott koron messze túlmutató gyöngyszemek. A közösség költője végre a maga módján befelé fordul – és felméri, mit talál ott. Egyrészt meséket, amiket nem mesélt el, modorokat, amikkel nem játszott, humort és kor érlelte bölcsességet – másrészt a szerepet, amellyel végre szembe néz. S ami a legszebb: vállalja azt; utólag is, előre is; ahogy a címben mondja: mindvégig. E versében ráadásul végre gátlástalanul, igazán játszik: Balassi strófáira hajazva, s első erős hangú magyar nyelven író költőnk modorában dudorássza a magáét (bár hallanám, milyen nótára!), magával a stílussal is a humor idézőjelébe téve mondandóját.

Mert ez egy hallatlan mélységű szakadékon át ívelő időhíd; ugyanis Balassi csaknem-strófájával és hangi paródiájával együtt is a Nyugat modern én-központú líráját előlegezi.


Arany János: Mindvégig

lantot, a lantot
Szorítsd kebeledhez
Ha jő a halál;
Ujjod valamíg azt
Pengetheti: vígaszt
Bús elme talál.

Bár a szerelem s bor
Ereidben nem forr:
Ne tedd le azért;
Hát nincs örömed, hát
Nincs bánat, amit rád
Balsors keze mért?...


(A verset szerető ember örömmel gabalyodhat egyből a többszörös utaláshálóba. Arany költészetének egyik bitang erős jellemzője az eltalált felütés – a lant az antik idők óta a költészet egyetemes jelképe, de lant (valójában inkább közeli rokona: a koboz) pengett Balassi kezében is, amikor kora nótáira ráillesztette a maga versezeteit. A nyelvi forma régies már a megírás idején is: pl.: ujjod valamíg azt… Balassi korát idéző fordulat; ironikus szerepjáték ez a javából, szerelemmel és borral – mind a két mámor a nagyvérű végvári vitézé inkább, semmint Aranyé; ebben az értelemben a költő ifjabb korában se. A mámorok keresését az egy szem vándorszíni kalanddal az ifjú Arany úgymond letudta – s olyasmit emleget itt hiányában, ami így soha nem is volt a költészete jellemzője. Mindvégig munka, napi feladatok foglalják az ideje javát: aljegyző, jegyző, titkár, szerkesztő – a csodái, hatalmas életműve a munkán felül született. E nézetből kemény önismereti futam ez; egyrészt ironikusan felméri: „nem az mozgatott, ami a többit”, másrészt belátja a költészete „bánatfixáltságát” – s egyben meg is mosolyogja azt. „Eddig nem vigasztalásul verseltél, Komám?” szól rá szinte a költő önmagára.

Az utalások további szintje a bukott szabadságharc után írt Letészem a lantot-ra vonatkozik – muszáj lesz ideidézni: 

Letészem a lantot. Nyugodjék.
Tőlem ne várjon senki dalt.
Nem az vagyok, ki voltam egykor,
Belőlem a jobb rész kihalt.
A tűz nem melegít, nem él:
Csak, mint reves fáé, világa.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Más ég hintette rám mosolyját,
Bársony palástban járt a föld,
Madár zengett minden bokorban,
Midőn ez ajak dalra költ.
Fűszeresebb az esti szél,
Hímzettebb volt a rét virága.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága! 

Érdemes felmérni, a két vers felütésébe hogyan szüremlik a külvilág. A Letészem… a lélek ifjúságát, a „jobb részt” siratva kifelé int, a bukás környezetébe. Elvették a verselés, a mondani vágyás legfontosabb képző erejét: a reményt. (milyen érdekes: a második versszak képeivel Csokonai A reményhez-ét idézi szinte meg…) Az idős költő legyint erre. Remény? Ugyan. A Mindvégig valójában arra bíztat: „fütyülj rá”. Ha nincs remény, van bánat – ironizál. Azaz: a modern líra felismerésével: mindegy, hogy kint mi van. A mondás kényszere belső parancs, amihez utólag gyártunk indokot. Ez kérem, már Ady-val, Babits, Kosztolányi költészetével rokon attitűd. De folytassuk az olvasást…)


Hisz szép ez az élet
Fogytig, ha kiméled
Azt ami maradt;
Csak az ősz fordultán,
Leveleid hulltán
Ne kivánj nyarat.

Bár füstbe reményid, -
S egeden felényit
Sincs már fel a nap:
Ami derüs, élvezd,
Boruját meg széleszd:
Légy te vidorabb.

S ne hidd, hogy a lantnak
Ereje meglankadt:
Csak hangköre más;
Ezzel ha elégszel,
Még várhat elégszer
Dalban vidulás.


(Azaz: még az elhangolódott lanton is öröm lehet játszani – ha nem is másnak, legalább magadnak. Kíméletesen, öregesen: a nyarad elmúlt, a napod alkonyba fordul, de legyél vidámabb az alkonyodnál – hiszen még tart. Még élsz. Az eltisztult gyászt figyeljük. A dalolásról szóló versekben örökké feltűnő, számos helyen elsiratott barát hiányát. A veszteség elfogadása valójában erről szól: fel kell mérni, hogy egyedül maradtál. És meg kell tanulni élni ezzel a magadra hagyottsággal. Figyeljük a Letészem a lantot barát-siratását: 

Nem így, magánosan, daloltam:
Versenyben égtek húrjaim;
Baráti szem, müvészi gonddal
Függött a lantos ujjain;
Láng gyult a láng gerjelminél
S eggyé fonódott minden ága.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Zengettük a jövő reményit,
Elsírtuk a mult panaszát;
Dicsőség fényével öveztük
Körűl a nemzetet, hazát:
Minden dalunk friss zöld levél
Gyanánt vegyült koszorujába.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Ah, látni véltük sirjainkon
A visszafénylő hírt-nevet:
Hazát és népet álmodánk, mely
Örökre él s megemleget.
Hittük: ha illet a babér,
Lesz aki osszon... Mind hiába!
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
 

A siratás, és amikor vége van. Teljes értékű és sokrétű barátság volt az övék. Petőfi biztos volt a maga „vezető kortárs honi költő” szerepében, de Arany is nagyon szívesen húzódott a kekec barát (intézkedő) háta mögé: mert biztos lehetett annak feltétlen, szigorú szeretetében. Csak olvassátok el a levelezésüket. A magának valóbb alkat soha vissza nem fizethető ajándékot kapott azzal, hogy hittek benne – hogy egy széles körben ismert és elismert pályatárs hitte: nálánál nagyobb talentum lapít az aljegyzőség polgárisága mögött, akinek erre az egyetlen mentsége, hogy idősebb. Kor és érettség szerint bátyus, költőségben viszont öcsike. A Mindvégig az első verselésről szóló Arany vers, ahol a költő mer egyedül lenni a verselés kényszerével. Legyünk kegyetlenek: a gyász „enyhítő körülményei” nélkül.)


Tárgy künn, s temagadban -
És érzelem, az van,
Míg dobban a szív;
S új eszme ha pezsdűl;
Ne vonakodj restűl
Mikor a lant hív.

Van hallgatód? nincsen?
Te mondd, ahogy isten
Adta mondanod,
Bár puszta kopáron
- Mint tücsöké nyáron -
Vész is ki dalod.

(1877. július 24.) 


(Tárgy, érzelem, eszme kipipálva. Hallgató? Nem életfontosságú. Itt láthatjuk a romantikus költői felfogás elhivatottsága és a modern költői attitűd közötti legfontosabb különbséget. Arany örökségét, amit a Nyugat fel is fedez magának. A Petőfivel közérthetőségbe vont, antik műveltségi pányvákat magáról lerázó költészet - ha tehette - kifelé beszélt. A néphez (az istenadtához), az ifjúsághoz (a forradalmi jövő-reményhez), a királyokhoz (könyörgöm, akasszuk fel…), a közhöz általában – ha pedig mégis személyhez, szerelemhez, vagy a költő verset szavaló önmagához, akkor (ritka kivételektől eltekintve) hangsúlyosan megszólítva, követelve, kötelezve. A romantika költője közösségi ember. Az idős Arany máshogyan hangsúlyoz. Igen, szólni kell, de pusztán a szólás kedvéért – mert maga a szólás, mint a tücsökzene, belülről fakad, nem követel magának indokot. Nézzük csak a Letészem… lezárását:

Most... árva énekem, mi vagy te?
Elhunyt daloknak lelke tán,
Mely temetőbül, mint kisértet,
Jár még föl a halál után...?
Hímzett, virágos szemfedél...?
Szó, mely kiált a pusztaságba...?
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Letészem a lantot. Nehéz az.
Kit érdekelne már a dal.
Ki örvend fonnyadó virágnak,
Miután a törzsök kihal:
Ha a fa élte megszakad,
Egy percig éli túl virága.
Oda vagy, érzem, oda vagy
Oh lelkem ifjusága!

(1850. márc. 19.) 

…és érezzük a különbséget. Ez itt a múlt attitűdje. Petőfié. A romantikáé. Amely még nem érzi: a dal magamagáért elég. Ezzel is leszámol a Mindvégig.)

Mindazonáltal nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a Letészem a lantot két évvel a forró márciusi napok után (szinte évfordulóra) született – friss fájdalommal helyén valóan tele. Kétségbe vonja a közösség költőjének szerepét, a (frissen megélt, dicső) múlt még fényesebbre villan benne, a veszteség elégikus pozíciójában, csak hogy annál sötétebb lehessen a kódája. Ebben a versben a megélt költő-szerep halott. A megformáltságában is – hideg fejjel kidekázott, kimért hatás-keresés centiz szavakat a valóságos fájdalomban (amely még – akkor még – halkan reménykedik, hogy előkerül Sándor valahonnan… az igazi „emléke-sírás a lanton” még odébb van).

A Mindvégig a maga szerepjátékaival, Balassira hajazásával is kócosabb – csaknem azt mondom, fiatalabb – vers. A gondolat szabad áramlását a játék feszélyezi csak – megvalósul a „te mondd, ahogyan Isten adta mondanod”; a felismerésben is: hogy a játékot, a nyelv játékait is „Isten adta”. S hogy Isten ellen való vétek volna hallgatni, amíg – akár a tücsköknek – van mit mondanod. Az jutott eszembe most, hogy akár Weöres Sándor Tücsökzenéjébe is nyugodtan „belehallhatom” ezt a verset. Így lesz idők szakadékán átívelő híd – az egykor tölgyek alatt lefirkált szavakból.


1 megjegyzés :

  1. Szabó T. Anna briliáns hozzáfűzése "csak úgy szembe jutott" módon (a fészbúkról loptam...)

    "Te mondd, ahogy Isten...
    - szólal meg valaki bennem, ruha-hajtogatás közben.

    Arany.
    Hogy ezek a költők milyen váratlanul tudnak feltámadni!

    Mit is mond Isten? Mondá az Úr... - forog a fejemben.
    A költő, mint Mindenható?
    Visszapörgetem kicsit a szalagot: Van hallgatód? Nincsen?
    Hát erre rímel az isten. És áthajlással, ami Aranynál (ellentétben Szabó Lőrinccel) soha nem véletlen.
    Nincsen-isten-nincsen-isten, zakatol csendesen a háttérben.

    Továbbpörgetek: Bár puszta kopáron, mint tücsöké nyáron, vész is ki dalod.
    Isten, aki nincs, magának muzsikál a semmiben.
    Puszta. Kopár. Üres. Öreg. És aztán...
    „Kezdetben teremté Isten az eget és a földet. A föld pedig kietlen és puszta vala, és
    setétség vala a mélység színén,
    és az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett.
    És monda Isten: Legyen világosság: és lőn
    világosság.”

    A vers, mint világosság. A vers, mint teremtés a puszta kopáron.
    Egy nincsen-isten magányos dala a sötétségben.
    „És látá Isten, hogy jó a világosság; és
    elválasztá Isten a világosságot a setétségtől.”

    Mi a vers címe?
    „Mindvégig.”
    Csakazértis!
    Szép.

    Van hallgatód? nincsen?
    Te mondd, ahogy isten
    Adta mondanod,
    Bár puszta kopáron
    - Mint tücsöké nyáron -
    Vész is ki dalod.

    Köszönöm szépen, Arany János."

    VálaszTörlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...