2019. július 29., hétfő

Robert Galbraith: Halálos fehér


„Néha ha úgy viselkedik az ember, mintha semmi baja nem lenne, az megoldja a bajt. Néha muszáj jó képet vágni a dolgokhoz és menni a világba, és az egy idő után már nem is tettetés, hanem maga az ember. Ha megvártam volna, mikor érzem úgy, hogy most már ki merek jönni a szobámból, miután… tudja, hát még most is ott lennék.”

Három évet kellett várnunk a Cormoran Strike regények legújabb kötetére, ami rajongóként roppant hosszú várakozásnak tűnt – de megérte. És még mindig rövidebb volt, mint amennyit arra vártunk (gyakorlatilag az első rész óta), hogy a Strike Holmes-a mellett Watsont játszó, másodhegedűsből szép lassan főszereplővé avanzsáló Robin Ellacott rátaláljon valódi erejére és felhagyjon az önáltatással és önmarcangolással. Rengeteg kritika éri a Halálos fehért amiért a nyomozást nem egyszer háttérbe szorítja a pszichologizálás és a két főszereplő egymáshoz és a többiekhez fűződő viszonyának boncolgatása – én ezt egy percig sem tudom felróni neki, részben mert minden percét roppant mód élveztem, részben mert gyönyörűen rajzolódik ki az ív, amit ezek a regények felépítenek.

Mert hogy is ismertük meg Robin Ellacottot? A Kakukkszó elején egy bizonytalan, bármiféle képzettség nélküli, vidékről a nagyvárosba csöppent lányzó volt, aki egy fiatalkori trauma miatt otthagyta az egyetemet, akit a három fiútestvére egész életében vegzált és aki miattuk (is) mindig magába zárta valódi ambícióit, aki épp hozzá készült menni középiskolai szerelméhez, az őt látszólag szeretettel elhalmozó, valójában basáskodó, a lány bizonytalanságát vastagon kihasználó, érzelmileg abuzáló Matthew-hoz. Amikor az első részben helyettesítő titkárnőként bekopog a magánnyomozó irodába, Strike-kal együtt mi sem várhattunk tőle sokat. Aztán ahogy haladtunk előre a nyomozások során át, és fény derült nem csak a rátermettségére, hanem titkolt traumáira is, úgy lett egyre érdekesebb, összetettebb, élőbb karakter. Mígnem a Gonosz pálya végére már ő vihette hátán a nyomozást is, a történetet is – hogy aztán olyan pofont kapjon Strike-kal együtt az olvasó is, hogy a fal adta a másikat. Innen szép nyerni.

Hogy sikerül, az Rowling / Galbraith mély emberismeretét dicséri. Robinnál élőbb és hitelesebb női főszereplővel kevéssel találkoztam manapság. Az aktuális rész elejének gyomorforgató esküvői drámája és a megalázó visszatáncolás éppoly pontos és emberi, mint utána az a párszáz oldalnyi tehetetlenség. Robin vergődése, amit netszerte szappanopera-szerű időhúzásnak aposztrofálnak, tökéletesen jeleníti meg egy olyan nő tehetetlenségét, aki benne ragadt élete első, rossz kapcsolatában, úgy, hogy a bántalmazó férjen kívül nincs igazodási pontja, nincs, ami mentén meghatározhatná önmagát, aki egyszerre küzd egyre súlyosbodó pánikbetegségével és önállósodási kísérleteivel – egy olyan munka révén, amit a férj kezdettől utál, s jórészt épp azért, mert annak révén a cuki, elnyomott, tökéletes hátország-feleség Robin esetleg magára találhat(na). Iszonyúan fáj Robin minden eltitkolt pánikrohama, minden hamisan kimondott „szeretlek”-je, minden műmosoly, amit csak azért vet, hogy Matt ne veszekedjen már megint a munkája miatt. Fáj, mert hiteles. Mert el sem tudjuk képzelni, hány Robin járkál körülöttünk, akiknek elnyomását a környezet módszeresen nem veszi észre (féltésből, megszokásból, társadalmi elvárások miatt).

Nem véletlenül időzöm ennyit Robin átalakulásán – így a negyedik rész után a sorozat legszebben felépített és legemberibb momentumának tartom a nyomozótárs önmagára találását. Remélem, innen már nem lesz visszaút és Robin immáron teljes értékű társként tud a nyomozásra fókuszálni. Mert egyébként ezúttal azt is bebizonyítja, hogy a Gonosz pálya meggondolatlan ballépése után képes valódi profiként viselkedni – a lassan „túl híressé” váló Strike helyett ő az, aki beépül, ő végzi a legtöbb terepmunkát, ő ölti fel a legváltozatosabb álcákat. Épp ez teszi annyira félelmetessé a Parlamentbe vagy a szélsőbalos anarchisták közé játszi könnyedséggel beépülő Robin rettegését attól, hogy saját férje nehogy megtudja, hogy pánikbeteg: hogy még a látszólag legerősebbekkel is mit tud tenni a négy fal közti abúzus (akár testi, akár lelki).

Amiből aztán van bőven minden oldalon… A krimi ezúttal még összetettebb és még mocskosabb (bár ezúttal nem a vér és a kiömlő belek miatt, mint egynémely korábbi részben). Egy napon zavart fiatalember kopog be Strike-hoz, aki azt állítja, gyermekként tanúja volt egy gyilkosságnak, mely azóta sem hagyja nyugodni. Ezzel egy időben egy miniszter bízza meg magánnyomozónkat, hogy járjon utána az őt sakkban tartó zsarolásnak. London az Olimpia lázában ég, az utcákon folyamatosak a játékok elleni tüntetések, Strike-ot üldözi korábbi szerelme, aki vissza akarja kapni a híressé vált nyomozót, a szálak pedig szép lassan összeérnek. De mi köze a szélsőbalos tüntetőknek a zavart fiatal sráchoz, aki vagy látott egy gyilkosságot, vagy nem? Mivel zsarolják a minisztert? Mi köze az egészhez a lovaknak? És hogy kerül a képbe egy milliókat vagy semmit sem érő festmény? Vajon tényleg el van ásva valami vagy valaki a Chiswell család kúriájának csalánnal benőtt kertjében?

Egyik Strike-nyomozás sem volt még ennyire összetett és ennyire homályos… egyfelől valóban minden mindennel összefügg, másfelől az indokok és lehetőségek sokszor annyira ellentmondásosak, hogy nem győzzük kapkodni a fejünket. Mindenki megtehette volna, amit tett, de épp ennyi eséllyel az ellenkezőjét is – az egész zsarolás körüli mizéria sem magától a tettől kap pikantériát, hanem attól, hogy a Parlament legfelsőbb szintjein és a kivételezettek köreiben zajlik. „Hát, ez a magániskolai rendszer csodája. Itt Londonban, ha az embernek elég pénze van, bárhová megy, mindig ugyanazzal a háromszáz emberrel találkozik…” Nem is olyan régen valami nagyon hasonlót olvastam Edward St. Aubyn Patrick Melrose regényeiben – ahogy St. Aubyn ír a saját megkérdőjelezhetetlen nagyszerűségében fürdő brit arisztokrácia romlottságáról, nem ír úgy senki; mindazonáltal Galbraith itt ugyanezen jelenséggel szemben fogalmaz meg kritikát: hogy évszázadok hosszú során át épült egy társadalom berendezkedése arra, hogy a kiváltságos keveseknek mindent szabad. Elvek, törvények, morális akadályok hajlanak fűzfaként félre, ha az ember kellően patinás nevet visel – hogy eközben hány élet megy tönkre, hányan nyomorodnak meg, hányan küzdenek életük végéig pszichés betegségekkel, az különösebben senkit nem érdekel.

Ahogy a Kakukkszóban a divatvilágot, A selyemhernyóban pedig az irodalmi életet tűzte pellengérre Galbraith, úgy tűzi ezúttal pellengérre a brit arisztokrácia gőgjét és kívülről méltán furcsának tűnő szokásait. És bár mind tudjuk, hogy az írónő maga is milliárdokkal zsonglőrködhet, azt is tudjuk, honnan indult, mielőtt bevette magát a felsőbb körökbe – szerencsére megőrizhetett valamit akkori énjéből, így a kisember daca is hitelesen ömlik ki a tollából. Mégis, társadalomkritika ide vagy oda, ezt a részt abszolút „lopja” Robin és Strike magánéleti drámája. Amit a magam részéről egyáltalán nem bánok. Azt annál inkább, hogy megint éveket kell várni a folytatásra…


Kiadó: Gabo
Fordító: Nagy Gergely

2019. július 25., csütörtök

J. R. R. Tolkien: Elveszett mesék könyve I-II.


Nekem igen régóta megvan az eszképista elbúj-világom, és megint elég sokat laktam benne, jó pár napon át ízlelhettem újra ennek a sajátságos mitológiának a születéstörténetét, amíg az Elveszett mesék könyvének oldalain figyeltem a történetben és kommentárokban az általam messze legtöbbre becsült szelíd álmodozó, J.R.R. Tolkien fantáziáját (Modern eszképizmusokról ezt a cikket ajánlanám a figyelmetekbe...). Persze ennél jóval több, és komolyabb igénnyel készült ez a mesterségből, nyelvek szeretetéből és hiányérzetből életre provokált mítoszgyűjtemény. Pontosabb lenne, ha így fogalmaznék: már igen régóta megleltem azt a mítoszt, amelyben maradék nélkül otthon érezhetem magam. Még akkor is, ha csak úgy, mint Zsákos Bilbó: kicsiként csodálva az egykori Nagyok legendákba, versekbe és mesékbe font tetteit. Vagy még annyira sem, mint Bilbó, avagy örököse: Frodó, a mesehős kicsik - hiszen legfeljebb olvasóként fonom az elképzelt ősök kalandjaiba a kíváncsiságom.

Ennek a sokfelé ágazó, egy teljes élet munkájával is befejezhetetlen, tudatos mítoszalkotásnak az Elveszett mesék könyve volt az első hajtása. Mélyen gyökeres az angol tájban, elsősorban a normannok előtti angolszász idők emberfeletti meséinek (alkotója által meghallott) gyűjteménye kívánt volna lenni. Egy elveszett hagyomány hallomása. Tolkient mélységesen zavarta a normannokkal Angliába származott különböző legendák (köztük az Arthur-mondakör) kimódolt, kései volta (erről a Szörnyek és ítészek kapcsán megemlékeztem), s a tény, hogy a beözönlés után ehhez a (voltaképp tájidegen) hanghoz igazítottak a lejegyzői minden korábbról megőrzött mesét és mondatöredéket. Tolkien ifjúkorában, 1914 körül három szívbéli barátjával azért alapítja meg a T.C.B.S. kört, hogy ezen változtasson. Ekkoriban ismerte meg a Kalevalát, a finnek úgymond nemzeti eposzát, amely nagy mértékig erősítette azt az ambícióját, hogy barátaival megalkossák az "angol mitológiát". Négy lelkes fiatalember egykor arról álmodott, hogy hazája kultúráját méltó mítoszkörrel ajándékozza, a normann hatást tükröző mondakörök helyett, mintegy újraálmodva mindazt, amit elmosott az idő. Elkésett ambíció – gondolhatnánk… ők egy pillanatig sem érezték annak - írtam a Befejezetlen regék... kapcsán. Az első világháborúban elesett barátok emléke valóban kötelezvény, teher és ösztönzés lehetett egyszerre - hiszen Tolkien az élete végéig nem mondott le arról, hogy mítoszát olvasható formába hozza.

Miközben az eredeti szándék azért jelentősen módosult a telő idővel - és ennek semmi nem állít szebb emlékművet, mint az Elveszett mesék könyve. Hiszen ez a legelső változatok meglehetősen ágas-bogas gyűjteménye. Jelentős része jegyzetlapokról, pontosan nem is datált töredékekből áll, amit Christopher Tolkien állított össze; komoly filológusi elszántsággal és alapossággal - de igen nehezen olvashatóra. A kései, szikárabb gyűjteményhez, A szilmarilokhoz képest jelentősen meseibb hanggal, kerettörténettel, amelynek hőse Eriol (a későbbi változatban Aelfwine), az ember, aki hallatlan nehézségek árán eljut Tol Eresseába, a tündék szigetére, Halhatatlanfölde küszöbére. A töredékesség egyszerűen a professzor sajátos alkotói módszerének köszönhető. A leggyakrabban ceruzával, igen kapkodó írással lejegyzett ötleteit tollal véglegesítette (ugyanarra a lapra, hol kiradírozva a ceruzaírást, hol nem) noteszekbe és irkafüzetekbe, de menet közben ezt a változatot is rendre módosítani kezdte, hozzá illesztett, ragasztott, befűzött lapokon - majd tisztázatot készített, hol gépírással, hol kézzel, amit közben szintén ellátott javításokkal.

Egyfelől ezzel valamilyen hihetetlen módon maga valósította meg, egy személyben (és írásban), ahogy a mítosz a szájhagyomány közben (valahol mindig a jelen történéseihez igazított tanulságokkal) változik. A mítosznak nincs kánonja, a mesélők önkényének kitett, a szájhagyományban folyamatosan változó műfaj. Márpedig Eriol lejegyzett történeteit az élő beszéd gesztusai hatják át, az elveszett mesék a Tűnt Játék Kis Házának mesetüze mellett hangzanak el, a szemtanúk mesélik bennük az egykori hősi és kevésbé hősi tetteket. Másfelől viszont ezek az átírások a menet közben megváltozó koncepció követelte módosítások. A keret változik folyamatosan - így kerül egyre távolabb Tol Eressea (a mitikus idők Angliája) az ember által megismerhető partoktól. Hiszen az évek magát az alapkoncepciót érintették a legmélyebben: a "nemzeti eposzok" gondolatától a professzor egyre inkább az egyetemes mítosz megalkotásának vágya felé mozdul el - valami nemzetek feletti (inkább talán: előtti) állapot sajátos irodalmi tükrének vágyott megalkotása felé.

Hiszen a hősei valóban mítoszi alapfigurák és a történések, amik megesnek velük, valóban mitologémák. A teremtés történetein, az istenek, a valák dolgain át a tündék "kivonulásáig" az istenek gyámsága alól - és istenek, tündék Melkor hatalmával való véget nem érő hadakozásáig. A fő történetek: Beren és Lúthien regéje, Túrin és sors-ütötte családjának históriája, Gondolin bukása, vagy a Nauglamir körüli mese, de Earendel utazása is gyakorlatilag csak hangsúlyaikban változnak - már az Elveszett mesék könyvében is ott ülnek a később annyiféle apró változtatással és formában megjelentetett mesék. Érdekes, hogy valójában mindegyik "hagyjanak minket békén" történet (még a valák teogóniája és teomachiája is!) - valójában egyfajta kisemberi igény hatja át a hatalmas tünde urak rejtett városainak alapítás- és pusztulástörténetét. A tündék azért vonulnak ki az isteneik fennhatósága alól a világba, hogy ne legyenek a valák és a lázadó vala: Melko (a későbbi Melkor) közötti hadakozás eszközei. Rejtekbirodalmaikban nem akarnak egyebet, mint őrizni a világ szépséges mivoltát - de ahogy egy helyütt Galdor, az erdőtünde mondja Frodónak: ...bezárkózni lehet, de a világot örökre kizárni, azt már nem. Amire Frodó csak ennyit felel: Tudom... és mégis mindig olyan meghitt, biztonságos otthonnak éreztem - egy hobbit erre nem is mondhatna mást. Galdor szavában, A Gyűrűk Ura lapjain ott van népe keservesen megszerzett bölcsessége. A tündék történetei egytől egyig az elzárkózás hiábavalóságáról, a vele járó szükségszerű vereségről szólnak.

Egy elbúj-világ, ami az elbújás hiábavalóságát meséli... Egy tanú, egy ember tollával. A legelső változatban Tol Eressea hasonló mintára történő pusztulása előtt - ahol a bálnák által partokhoz közel vontatott sziget maga Anglia. Később egy angol ember tollával, akit a tündék partjaiig űzött halhatatlan szeretete a szépek népének legendái iránt. Amit ebben az első változatban annyira szerettem: a mesélők kiszólásait, Kisszív, a tünde méltóságát, a Tűnt Játék Kis Házának gondolatát, ahova az álom ösvényén még eljuthatnak az embergyerekek, ősi széphistóriákat hallgatni, elmosta a koncepció nagyobbra tágulása. Ahol mindez egy hobbit által Piros Könyvekbe jegyzett fordítás (így szűkül), de már nem egy nemzet otthonának fatörzsek által suttogott regéje, hanem egyetemes és határtalan (így tágul). Egy ember: J.R.R Tolkien tollából, aki szerette volna visszaállítani a mesék méltóságát. Szerette volna a mitológia valódi rangját megmutatni - a fellelhető töredékek helyett valamiféle egészet. Töredékben maradt - úgy látszik, erre nem elég egy ember élete. Christopher Tolkien, a hagyaték gondozója úgy döntött, hogy ennek a hatalmas, jegyzetanyaggal bőven hintett töredéknek minden lapját közreadja. Ezt hívjuk Középfölde históriájának - s az Elveszett mesék könyve ennek a tizenkét kötetes vállalkozásnak az első két kötete. Talán most végigmegy a sorozat - az biztos (hiszen megjelent), hogy legközelebb Beleriand dalairól mesélek majd...

Nehezen olvasható csoda az Elveszett mesék könyve. Ha érdekel Tolkien világa, akkor kötelező - de senkinek nem ajánlanám, hogy ezzel kezdje az ismerkedést. Annak ellenére, hogy szerelmes vagyok a szavaiba...

Kiadó: Cartaphilus (jelenleg a Helikon viszi a sorozatot)
Fordította: Tandori Dezső, Ürmössy Zsuzsanna

2019. július 22., hétfő

Blake Crouch: Hamis emlékek


A valóságot az emlékeink hozzák létre…

Igenám, de mi van, ha kiderül, hogy mindaz, amire emlékszünk, hazugság? Sosemvolt szerelmek, soha meg nem született gyermekek, el nem végzett egyetemek, be nem töltött állások… Hazug idő. Ezzel szembesül a világ számos lakója 2018 novemberében. Barry Sutton, a New York-i rendőr egy öngyilkosság után, melyet hiába próbált megakadályozni, nyomozni kezd a hamisemlék-szindróma ügyében, minek köszönhetően hamarosan ő is a rejtélyes betegség áldozatai közt találja magát. Ekkor még nem sejti, hogy szerepe az események kialakulásában sokkal jelentősebb…

Egy évtizeddel korábban Helena Smith, a kiváló neurológus épp saját kudarcba fulladt álmait siratja amikor visszautasíthatatlan ajánlatot kap egy, a világot minden téren újraformálni törekvő tech-zseni befektetőtől: röpüljön el vele egy lezárt csendes-óceáni kutatóbázisra, ahol teljes titokban, kimeríthetetlen forrásokra támaszkodva kifejlesztheti azt az emlékrögzítésre és -újraélésre alkalmas technológiát, mely segítségével megóvhatja Alzheimer-kóros édesanyját és sorstársait a teljes leépüléstől. Naná, hogy az Elon Musk-klón világformálónak egyéb tervei is vannak – az emlékek rögzítésére irányuló kísérletek elég hamar valami egész másba torkollnak, mi meg Barry és Helena nyomában egy elképesztő időutazó-hullámvasúton találjuk magunkat…

Becsapós a cím, egész másra számítottam: valóban hamis emlékekre, melyeket ki tudja kik, ki tudja, milyen célból ültettek el az áldozatok fejében… Wayward Pines kettőre. Ehelyett egy tisztán időutazós sci-fit kaptam, felszínes tudományossággal (mondjuk, hálistennek, valószínűleg, mivel nem értem, frászt kaptam volna a fizikai és neurológiai részletektől), az okvetlenül szükségesnél jóval több érzelgősséggel, sírás-rívással, gyásszal, fel nem dolgozott traumák sokaságával, béna szerelmi szállal. Viszont baromira élveztem – nem utolsó sorban Crouch lendületének köszönhetően. Egy perc megállást nem enged, és bár a végére már-már parodisztikusnak hatott, amikor hőseink, az időt mindig visszafordítva, újra meg újra besétálnak ugyanabba a csapdába és átélnek egy nukleáris holokausztot, mégis: épp ez a fáradhatatlan rohanás és az eseményeknek ez a kilátástalan ismétlődése tette nehezen letehetővé a könyvet (azzal együtt, hogy, ahogy a Wayward Pines esetében, itt is zavart kissé ez a „túl nagyra nyitott” világvége – Crouch mintha nem tudna emberi léptékben gondolkodni). Nyilván annak is meglett volna a maga bája, ha Helena mind a nemistudomhányszor (tán ötször) leélt harmincéves küzdelmét részletezi, de jó eséllyel az olvasók többségét meg az untatta volna halálra…

Szóval ezek a hamis emlékek… nem is annyira hamisak. Valós emlékek, csak épp halott emlékek. Azokra a korábbi életeinkre emlékeztetnek, melyeket azelőtt éltünk, hogy valakik visszaforgatták az idő kerekét – hogy megakadályozzanak haláleseteket, katasztrófákat, merényleteket, vagy csupán saját, önös céljaik miatt. El lehet képzelni, micsoda kalamajkákat okozhat, ha a technológia, mely képes visszaforgatni az időt, rossz kezekbe kerül – ne, inkább ne legyenek illúzióink, egy ilyen technológia csak rossz kezekbe kerülhet. Nincs ember, még a legjószándékúbb, tömegkatasztrófákat megakadályozni óhajtó filantróp sem, aki számításba venné az összes megszakadt történést, az összes meg nem született gyermeket, az összes másfelé ágazó történetszál okozta tragédiát, torzulást, beláthatatlan hibát. Ahogy azt sem, mi történik a világgal, ha hirtelen milliók kezdenek emlékezni olyasmire, amiről azt hiszik, nem történt meg, mégis oly élénken él bennük, mint a saját, valós életük – hányakat kerget őrületbe egy ilyen tapasztalat?

Crouch sokkörös világvége-jóslata valójában a tudományos felfedezések örvén Istent játszó ember kritikája – persze messze nem olyan kifinomult, mint egy Atwood, és korántsem olyan látnoki, mint Dick (akihez eléggé érthetetlen módon hasonlítgatják - akkor már inkább King), de tisztességes sci-fi iparos, akire érdemes figyelni azoknak is, akik „kívülről” kacsintgatnak a zsáner felé. Szórakoztató, pörgős, érzelmes, olvasóbarát tudományos fantasztikum, ami azért bőven hagy gondolkodnivalót is maga után – tökéletes strandolvasmány így a nyári hónapokra.


Kiadó: Agave
Fordító: Farkas Veronika

2019. július 18., csütörtök

Garth Risk Hallberg: Ég a város


1976 szilveszter éjszakája, New York City. A Central Park mellett a Hamilton-Sweeney család szokásos szilveszteri partiján mulat a pénzügyi elit – köztük a családi vagyon örököse, az épp válófélben lévő, pánikbetegséggel és anorexiával küzdő Regan, aki csélcsap férje, perbe fogott apja, a családi vállalatot módszeresen bekebelező mostohanagybátyja és elviselhetetlen mostohaanyja elől egy jószerivel ismeretlen magániskolai tanár társaságába menekül – akiről kiderül, hogy jó évtizede nem látott bátyja szeretője. Mercer, a fullasztó Délről a nagyvárosba érkezett, társadalmi közegéből kitörni vágyó fiatal fekete tanár halálosan szerelmes az önpusztító hajlamú Williambe, akiről épp most tudta meg, hogy a drogos punk festőművész álcájával mit leplez: hogy a város egyik leggazdagabb családjának szökött sarja.

Mindeközben a Central Parkban fejbelőnek egy tizenhét éves lányt, Samanthát – aki épp Regan hűtlen férjére várt egy utolsó utáni békülésre-szakításra-kitudjamire. A támadást a bokrok közül végignézi a Samanthába szerelmes kamasz Charlie, a külvárosi, örökbe fogadott, frissen elárvult zsidó srác, aki a nevelőapa halála, a későn érkezett „saját gyermek” ikrek, a gyászba belebolonduló nevelőanya és a befogadó vallási közeg nyomása elől menekül természetszerűen az első lány karjaiba, aki komolyan veszi – majd ugyanilyen természetességgel Samantha után a nagyvárosi punk-rocker-forradalmár közegbe. Hogy aztán a lányt ért támadás után e közeg „prófétája” legyen és segítsen nekik bosszút állni – hogy kin, miért, hogyan, nem számít. Neki csak Sam számít. No meg a zene. Az Ex Post Facto, a feledhetetlen Háromlábú Billy zenekara, ami Patti Smith-i magasságokba érve segített önmagára ébredni ennek a gazdasági válságba, vietnámi háborúba, hidegháborús gyűlöletbe egyfelől, patikamérlegen kimért nyájasságba és gondosan nyírt külvárosi pázsitokba másfelől belenövő, elveszett generációnak.

Míg Sam élet-halál között lebeg a kórházban, a támadás után nyomozó levitézlett újságíró, az egykor a Pulitzer-díj várományosai közt emlegetett Richard Groskoph a lány családjának, a New York városának hivatalos tűzijátékait nemzedékek óta levezénylő Cicciaro famíliának történetét készül megírni – miközben távolságtartó viszonyba keveredik vietnámi-amerikai szomszédjával, Jenny Nguyennel. S közben a rádióból „Dr. Zig” tolja fáradhatatlanul felforgató eszméit, egy iskolás lány saját kiadású punk-forradalmár funzine újságjai tűnnek fel itt-ott, Regan és leendő exférje vívják a válófélben lévők szokott kis csatáit, a Hamilton-Sweeney vállalat a „Gonosz Manó” üzelmei alatt nyög, a város lebontásra ítélt lakótelepein pedig rejtélyes tüzek lobbannak fel.

Hogy mindezen szálak hogyan kapcsolódnak egymáshoz? No, ennek felfejtésére kell Garth Risk Hallbergnek ezerharmincegynéhány oldal – az olvasónak meg jó nagy adag türelem és erős alkar, ha nem csupán ágyban hason fekve szeretné olvasni a könyvet. Ne kerteljünk: jó regény ez, de elég rendesen túlírt. Hallberg beállt az évről évre feltűnő fiatal amerikai szerzők sorába, akik megpróbálják megírni a következő Nagy Amerikai Regényt – a legutóbbi versenyző, amit olvastam a témában Nathan Hill NIX-e volt: Hillnek mintegy négyszázzal kevesebb oldalon sikerült jobban összefognia az amerikai álom kritikáját, a feltörekvő nemzedékek lehetetlen harcait, a társadalmi berendezkedések és hatalmi rendszerek mindenkori igazságtalanságait és az emberi kapcsolatok kibogozhatatlan szövevényeit. Szóval, azt kell mondjam, minden posztmodernkedő betétszövege, időbeli ugrása, nézőpontváltogatása és Franzenes kikacsintása ellenére Hallberg is nyugodtan megelégedhetett volna feleekkora terjedelemmel. Ugyanilyen jó könyv lenne, csak tán kevésbé idegesítő.

Mert félreértés ne essék: az Ég a város remek könyv. Pontos. Kegyetlen. Sokrétű. Játszik velünk, olvasókkal, ahogy Sam játszik Charlie-val, ahogy Keith játszik Sammel, ahogy a „Gonosz Manó” játszik a Hamilton-Sweeney vagyonnal, ahogy a Háromlábú Billy játssza a csóró punkot, miközben kiszökik a sokadik magániskolából. Nem nagyon lehet félvállról venni: komoly odafigyelést igényel, ahogy a jelenbéli fejezetek közé beékelt múltidézésekből kibomlik a történet ezer olvasata, hát még, amikor megpróbáljuk felfejteni a szereplők közti kapcsolódásokat (mert hát valójában itt mindenki mindenkihez, még ha nem is feltétlen úgy ahogy elsőre gondolnánk…); hát még ha el akarjuk helyezni a betétszövegek (Richard készülő riportja, Sam diákújságja, néhány családi levél) nem is annyira egyértelmű tartalmát.

Miközben elmerülünk a hetvenes évek másodvonalbéli punk-rock közösségében, bombát gyártunk, hogy levegőbe röpítsük a város kizsákmányolóit, időnként kirándulunk a poros, századelőn ragadt Délre, vagy épp a hóval borított kanadai kisvárosokba, megtudunk ezt-azt a tűzijáték-készítés hagyományairól, végső soron mindvégig egyvalamit táncolunk körül: hogyan vagyunk képesek módszeresen tönkretenni magunkat és a körülöttünk élőket. Hallberg sokat tud az emberi kapcsolatokról, családi-baráti-szerelmi bántások, tragédiák, sérelmek végtelen sorát tárja elénk: a végére meggyőződésünk, hogy ebben a városban egyetlen őszinte kapcsolat nincs. Mindegy, hogy puccos magániskola, patinás felhőkarcoló, lepukkant punktanya, egy gyors menet a Central Parkban, vagy tapogatózó ismerkedés végre valakivel, aki éppannyira, csak másképp sérült, mint mi: mind, egytől egyig kihasználjuk, megnyomorítjuk, feléljük a másikat. És magunkat. Önpusztítók regénye az Ég a város. Önpusztítóké, akik olykor észre sem veszik, hogy mindent felégetnek maguk körül. Nem fest valami szerethető képet rólunk – de hát, tükörbe nézni sem mindig felemelő élmény.


Kiadó: Európa
Fordító: Bart István

2019. július 15., hétfő

Samantha Downing: Elbűvölő feleségem


Hűha! Amilyen ritkán olvasok mostanában domestic noirt, ez most annyira jól esett! Nézegettem ezt a könyvet, amikor bejelentette az Agave a könyvheti megjelenéseket, de sokáig úgy voltam vele, hogy kell a fenének, tuti ez is egy ezredik bőr a Holtodiglanról, én meg már elsőre is utáltam a pszichopata feleség meg a nyámnyila férj párosát – aztán elolvastam Reea lelkendezését és bekattant, hogy nekem ez kell. Épp egy ezerpároldalas „nagy amerikai regény” (Hallberg: Ég a város) és Atwood zseniális, de erőt próbáló MaddAddam-trilógiája után vágtam bele, ráadásul a nyár nálam jellemzően a krimi-thriller időszak, máskor kevésbé veszem rá magam ilyesmire; szóval ez most szépen összeért: ennyi agyzsibbasztás után, negyven fokban szédelegve a békávén elmondhatatlanul jól jött egy kis kertvárosi gyilkolászás.

Névtelen elbeszélőnk az első oldalakon nyilvánvalóvá teszi, hogy se nem igazságosztó Dexter, se nem kéjgyilkos (legalábbis nem úgy…): ő csak a feleség kedvéért gyilkol fiatal nőket, mert hát egyszer becsúszott, véletlenül, és annyira szexi volt az asszony véres palacsintasütővel a kezében, aztán meg annyira szenvedélyesre sikerült a szex, hogy egyszerűen muszáj volt megismételni. Ez van, más párok terápiára járnak, vagy swingerklubba, ők meg gyilkolnak hogy ne unjanak egymásra. Persze az, hogy a férj néha félrelépeget a kiszemelt áldozatokkal, nincs okvetlen belekalkulálva a játékba – ennyire nyilvánvalóan pszichopata feleség mellett egyenesen életveszélyes. De hát aki hobbiból gyilkol, az nyilván szeret kockáztatni.

Egyébként nem… Gyilkolászó papucsférjünk valójában egy teljesen szokványos kertvárosi teniszedző, ingatlanügynök feleséggel, két kamasz gyerekkel, adóságokkal, néhány jó baráttal, kicsit több érdekbarátsággal, pár múltbéli titokkal. Semmi komoly, csak a szokásos: szeretettelen gyerekkor, ifjúkori lázadások, néhány elszívott spangli, vonzalom problémás nők iránt. Amikor megismerkedett Millicenttel, minden tökéletesnek tűnt. Aztán jöttek a lehúzó hétköznapok, az anyagi gondok, a munkahelyi megpróbáltatások, a kamaszodó kölkök. Belecsúszni az átlagos másodvonalbéli amerikai álomcsalád mindennapjaiba. A lehető legrosszabb, ami két olyan embernek adatik, akik mindig ki akartak törni a maguk köré húzott keretekből: hisz tudjuk jól, az amerikai álomban „nincs rosszabb, mint átlagosnak lenni”.

Fordulatos és jó pár helyen elég feszült thriller az Elbűvölő feleségem, mégsem ez teszi letehetetlenné, sőt, a fordulatok jó része azért közepesen kiszámítható és nagyjából a százötvenedik oldal környékén teljesen egyértelműen kirajzolódik a végkifejlet – ami mégis odaláncolja a szemünket, az a hétköznapi kis apróságok megjelenítése. Ez a Tobias-Quentin-akárkicsoda tényleg egy tök átlagos fickó. Ez tényleg egy tök átlagos család. Annyira normálisnak tűnnek, annyira olyanok, mint te meg én, meg a szomszéd (már feltéve, ha egy floridai felső-középosztálybeli kertvárosban élsz és nem a pesti külváros egy lakótelepén…). Minden kis játszmájuk, a kamaszfiú nagyarcú zsarolása, amikor leleplezi apja éjjeli kalandjait, majd nagyon is kisfiús ijedt kérése, hogy ne csalja már meg az anyját; a kislány paranoiája a „felélesztett” sorozatgyilkos miatt; a ki mikor megy a gyerekért és hogy osztjuk be a munka meg a család között az időt problémakör – mind valóságos, hiteles, átélhető.

Ja mert közben van egy felélesztett sorozatgyilkosunk is – Millicent terve a hobbigyilkosságok leplezésére zseniálisan borzongató, tényleg, ha nem lenne egy pszichopata picsa, még csodálnánk is. Aztán persze minden fordul egyet a tengelye körül, kiderül, hogy a terv még zseniálisabb mint gondoltuk, csak épp egész másra irányul, kiderül, hogy van itt aki semmitől sem riad vissza, és bizony többet titkol pár spanglinál, és kezdődik a menekülés, bujkálás, bosszúhadjárat. Vagy nem. Mert azért az a vég, az felvet pár kérdést. A pszichózis vajon mennyire ragadós? Le lehet szokni a gyilkolásról? Van az a távolság, ami után már nem kísértenek az egykori áldozatok? És vajon minden bűnös elnyeri méltó büntetését? Vagy az áldozat remekül játszott szerepe mindenkit megtéveszt? Az olvasót legalábbis sikerrel átveri – és nem is bánjuk olyan nagyon.

Könnyed, de nem buta, borzongató, de nem hatásvadász, remekül megírt strandolvasmány – vigyétek magatokkal nyaralni. (És nagyvonalúan lépjetek túl a nyomdahibák tömkelegén – bosszantó, de kár lenne emiatt leírni a könyvet. Ugyanitt üzenném kedvenc kiadómnak: máskor ne siessetek ennyire! Köszi!)


Kiadó: Agave
Fordító: Bosnyák Edit

2019. július 11., csütörtök

Ecsédi Orsolya: Banyavész (Kell egy csapat 1.)


Nem vagyok célcsoport, és azt hiszem, egyre kevésbé vagyok képes a fejükkel gondolkodni - egyrészt azért, mert életvitelszerűen nem egyengetem egyetlen kisiskolás lépéseit sem, másrészt mert megváltozott az a bázis, amivel az információba szocializálódik ma egy gyerek. Akármilyen fura, ez tényleg jelentheti azt, hogy nemigen van közös nyelvünk, hiába beszélünk mind a ketten magyarul. Viszont azt mind a mai napig tartom: az egészséges fantázia táltosához a leírt szavakon át vezet az út, hiszen el kell képzelned belőle magadnak a mozgóképet. Úgyhogy csak nagyon remélem, hogy ezt a könyvet szerették a kis- és nagyobb iskolások, mert ezt a szeretetet nagyon megérdemelné. Hiszen vállaltan olyan gyerekeknek mesélne, és vállaltan olyan gyerekekről, akik utálják a meséket.

Zizu, Báti és Anka hatalmas zűrbe kerül, a sorsuk szilaj hullámokat vet - főleg Ankáé, ugye, aki bukásra áll, és nem enyhén boszorkányra (ráadásul gonosz boszira) hajazó tanárnője a kettesért azt az elmeroggyant feladatot adta neki, hogy írjon olvasónaplót a valóságból. A barátai minden eszközzel segítenék, akár csalással, vagy megalázó alkukkal is, egy ellenséges osztálytársaktól hemzsegő környezetben - csak hamar kiderül, az Anka-mentéshez nem lesznek elegen hárman. Igen, megint az osztály lúzereiből indulunk, a kilógókból, a máshová nézőkből, a felfelé fotózókból, mondanám - de ha egyszer mindig az ő történetük az izgalmas, nem a nyerésre ítélt menőké és jókorára nyitott holdudvaruké. Ez megint egy innen szép nyerni mese - volna, ha az írót nem Ecsédi Orsolyának hívnák, aki egyrészt sosem dolgozott sablonos karakterekkel, a legutolsó mellékszereplője is gyönyörűen kirajzolódik (akkor is, ha összesen másfél mondat jut rá), tehát ebben a mesében a fentebb felrajzolt klisé-alaphelyzet hamar látvánnyá szélesedik. Másrészt ennek a történetnek pont a felismerés adja az erejét: mikor a másik mélyét látva látod a helyett, amit róla addig gondoltál, az összes sablon-kategória, menőség, lúzerség érvénytelenné válik a számotokra.

Amitől még nem lesz mindenki szeretni valóvá, főleg nem baráttá - de hogy a másik megértésére való szándék felébresztésének nem gyakran kanyarítanak ilyen bájos mesét, az biztos. Az is, hogy a műfaj regényeiben nem gyakran tartják ennyire egyensúlyban a belebegtetett mágikus többlettartalmak szivárványos és a hétköznapiság szürke árnyalatait; egyáltalán, nagyon kevesen merik ennyire hétköznapivá engedni a boszorkányos réteget. A könyv teli van mágikus rétegekkel játszó mesevilág-kliséket picike pocok módra pocakon pöckölő aranyos fricskákkal, most csak Hegyi Jenőt említeném, a varázslót, aki épp hajléktalan egy aluljáróban, annyira elfáradt a küzdelemben, amivel legyőzte Józsefet (akiről feje felett a körutat elnevezték - dehogy arról a Habsburgról...), s aki amúgy gonosz, bár úgy száz éve a gonoszsághoz is túlságosan kimerült. Aki voltaképp tényleg segít Bátinak - pusztán azzal, hogy le kell győzni miatta egy hétköznapi félelmet, le kell menni a kedvéért egy rosszhírű aluljáróba. Mert amúgy ezek a félelmek, húzódozások, hétköznapi kis szorongásaink tényleg ezerszer jobban meghatároznak bennünket, mint a Nagy Rettegések Nálunk Hatalmasabb Fenyegetésektől.

Van még egy rétege a könyvnek, amit nagyon szeretek, szívemnek kedves többlet, játékra ingerlő bájos rejtvények sora. Adél néni, a boszorkányos magyartanár ugyanis előszeretettel beszél idézetben, a helyzethez rántva költészetünk számos ismert és szeretett sorát - mintegy visszahúzva őket a könyvespolcok poros (és szoborrá dermedt költők galambszaros) "emelkedettségéből" a hétköznapi nyelvbe, ahova amúgy valók. Mégpedig úgy, hogy az adott beszédhelyzetbe is pontosan illenek:

- Most hülyéskedni tetszik. De az előbb... az előbb tényleg varázsolni tetszett!
- Én sose hülyéskedek. És eleve, milyen szó szökkent ki fogad kerítésén? Szeretnél egy tizenegyedik intőt?

Amire a gyerekek tovább szemtelenkedve szintén versrészleteket mondatba fűzve válaszolnak, pont így, a méltó válasszal megúszva a büntetést (nem idézem, tessék elolvasni, ahogy az egész könyvet... pontosan ez a vers-játék mellékértelme is: hátha a kíváncsiság elolvastatja a verset is, ha már idézték...). A versrészletek vendégjátékát a kötet végén azért egy súgó segíti, hisz a könyv nemcsak a Zizu-forma eminenseknek készült.

Ez a könyvecske egy sorozat első kötete. Szerintem rendkívül ígéretes kezdet. Kíváncsian várom a folytatást.


Kiadó: Könyvmolyképző
Illusztrálta: László Maya

2019. július 8., hétfő

Neil Gaiman: Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (első kötet)


Legszívesebben azonnal olvasnám tovább! Még megtehetném; ugyan csak magyarul értem a teljesét, de itthon van az egykori kiadás negyedik kötete. Mégis, kivárom, amíg hasonlóan vaskos, de ennyire jó érzéssel kézbe vehető formátumban, ilyen minőségben elém kerül a többi. Álomúr kalandjai Neil Gaiman által - és a rajzolók sora által, akik beszőtték nem egy nemzedék álmait a képeikkel. Igen hosszan és részletesen írtam az egykori megjelenésekről, a Prelűdök és Noktürnökről, ahol a történet megalapozódik, a Babaház összefüggő történetfolyamáról, ahol először szökken szárba, egyfajta erős (bár nem előkép nélküli) ornamentális innovációba, és az Álomországról, ahol elhinti a további történetek gyümölcsöt termő, olykor mérges magvait. Növényi analógiákat használok, nem véletlenül. Valójában ez a történet tényleg kihajt, a kultúránk elveszettnek hitt magvaiból, ágas-bogas növekedése közben olykor lehetetlen mesetávolságokat áthidalva. Ez egy mítosz. Mű-mítosz, hiszen ismerjük a kitalálóját, és képbe kerülésével lett kánonja is, úgymond: egyetlen mód, ahogy mesélhető - de a belső szerkezetében hordozza a jegyeket, a szájhagyomány történeteinek mese-jegyeit; és nem igaz szeretne lenni, hanem valódi. Egy valóság, a miénk mellett, amit olykor beutazhatunk, akár az álmokat.

Kedves angol mítoszlovasom történeteiben mindig is ezt becsültem a legtöbbre. Szerintem Neil Gaiman nagyon sokszor kezdi úgy a meséit, hogy nem áll előtte nyíltan a teljes bejárható út, ágaival és bogaival, nem látja úgy összkép gyanánt a maga szövevényét, ahogy a bonyolult, sokrétegű mesék szövői (Dan Simmons például, aki nemcsak grafomán szövegállata, de szerkezeti mérnöke is a történetfolyamainak). Gaiman valóban inkább kertésze a meséinek. Gondoljunk bele. Egy szilfa növekedésének kódja bele van táplálva a magvába - de azt már a körülmények: talaj, közvetlen környezet, időjárás döntik el, hogy a maga felnövő meséjét hogyan mondja el, évtizedek lassú, évgyűrűkbe dokumentált mondataival. Minden szilfa más - mert mindegyik máshol és másoknak mesélné ugyanazt. Gaiman ugyanígy tudja, nem a történetet meséli, hanem egy történet szemünk láttára bokrosodását a végtelen sokból. Végtelenekről - akiknek végtelen sok története van, de valahol minden történetükben ott rejlik valami az igaziból, amit csak maguknak mesélnek. Ahogy a Szentivánéji álom mosolyogtató mesehazugságában lakik a valódi - hogy felkiáltson a Wendel dombján előadást bámuló manó: Ez lenyűgöző - ráadásul igaz is! Sose történt meg, mégis igaz! Miféle mágikus művészet ez?

Sandman kalandjai ugyanúgy nőnek, ahogy a legszebb mítoszaink. Az adott kor képregényes talajából - az angol rémhistóriából, gothic novel-jeiből; a hatvanas évek DC-s szuperhős-képregényeiből (a sikertelenekből, az elhaltakból - hiszen a mainstream máig él, és elvan a saját álomvilágában) és a popkultúra olyan, akkor friss hajtásaiból, mint a Hellblazer, vagy a Swamp Thing. Ez a képregény elsősorban a maga műfaját tekinti valóságnak, az a talaja - olyannyira, hogy nem egyszer, mikor azt hisszük, a mi ezerarcú valóságunkban jár (mint a Szárnyainak suhogása stand-up epizódjában, mikor Esmé elenged egy "rázós", utolsó poént) valójában épp Gothamban vagyunk, Batman városában, ahol ő valóság - viccelni is lehet vele. Az álomúr birodalma a miáltalunk papírra, vászonra, dalba álmodott művészetünket is magába foglalja és valóságnak tekinti. Gyönyörű, művészi álmainkat a lehetséges emberről (gondolj bele, egy császár portréja például mennyire a "lehetséges ember" - mennyire óhajtja benne a művész, hogy kiválasztott és nagyszerű legyen, akár a képen, s ne a szokott botrány, pitiáner érdek, és tömeggyilkosságok fókusza). Sokszor nem tesz különbséget a történet a mi megszabott szintjeink között, és nagyon sokszor nem is jelzi, melyik meseszinten, melyik álmunkban bóklászik.


Nem véletlen, hogy a képregény ilyen lassan "indul be" - hogy először szinte konvencionális. Ez a magva. Valójában nincs sok történetünk. Szerelem és halál. De ezerféleképpen el lehet őket mesélni. Az a komótos út, amit a Homokember bejár előttünk, ahogy rabságba esik, és kiszabadul, ahogy eszközeit kutatja, s azután szökött alattvalóit, valójában egy igen régóta létező mesei váz. Az idegen időbe csöppent egykori uralkodó nem helyezkedhet egyszerűen vissza egykori önmagába, körül kénytelen nézni, hol van. Hogy ebben a holban régi önmagából mi él, mi múlt el végképp. Ez a körülnézés lehetőséget ad arra, hogy az alkotók miránk reflektáljanak. Egymással babázásainkra - hogy hányféleképpen tesszük eszközzé a másikat. Sorozatfüggéseinkre - hiszen valahol borzongásig szívesen azonosulunk elképzelt sorozatgyilkosokkal. Előítéleteinkre - mintha több lenne bennünk, mint a kíváncsiságból. De a kíváncsiságainkra is - hiszen megragadnák akár a halhatatlanságot. Miközben látszólag mese nő, szövődik itt a szórakoztatásunkra, Neil Gaiman és alkotótársai számtalanszor tartanak elénk alig torzító tükröt, csak legyen bátorságunk belenézni. Ez a történet nem csak mítoszi értelemben időtlen - de rendkívül időszerű is. Odafigyel és reflektál a környezetére. Talán csak az avult benne, hogy hisz bennünk. Hogy még hisz bennünk - hiszen ezért mesél.

A katasztrófa előszelével terhes időjárásban is, ami a szilfa analógiáját követve ebben a mesében maga a világ mítoszkincse. A Végtelenek, a jelen lévő istenek, a Pokol (és benne a remény), az egykor volt istenek és hiedelmek gyönyörű, égboltméretű pókhálója felhőzi ezt a mesét. Ettől a tág levegőtől lesz a főszereplője valóban végtelen - meg ha rádöbbensz: valójában te tényleg egy történetét olvasod itt, nem a történetét. Hiszen végtelen és időtelen - benne lakik az összes történet. Ráadásul álom. Neil egyik legszebb felismerése: a valóságunk is egyfajta álom, csak egyetemes: ezt mindannyian közösen álmodjuk (ezért akkora veszély Rose, az álomörvény, Nada városának üvegszívével a mellkasában, aki összenyitná az álmodók álmait). Ez a kötet megragadná az álom határtalan valóságát. Hogyne férne hát el benne az a rengeteg mitológia - Lucifer és Azazel egy lapon, vagy akár az Arkham elmegyógyintézet! Ne szégyelld, olvasó, ha nem ismersz valakit, keress rá, ha nem penget benned húrokat például Oneirosz neve, nézz utána - hiszen csak pár kattintás. Mindig többletrétegekkel gazdagodik a látvány, ha a kérdéseidnek utánakeresel. A Fumax példaszerű, gyönyörű kiadása ebben is szeretne segíteni, a kötet végén alapos jegyzetanyag áll a kíváncsiságunk rendelkezésére.


A mítoszról tudni kell, hogy nincs kánonja. Olyan, mint a Mesék a homokban nemzedékről nemzedékre átadott története: a mesélője emlékezetére van bízva. Ettől folyamatosan aprókat módosul, változik, máshova kerülnek benne a hangsúlyok - ahogyan az Álomúr rajza is, kötetről kötetre, olykor akár képről képre; ebben a kötöttebb meseformában az alkotók mindent megtettek érte, hogy lélegezhessen benne a mítosz érzete. Mert ez sose tudomás, mindig érzet. Mint amikor érzem, a kezembe fogva ezt a kiadványt, hogy valami fontosat tartok a kezemben, de valójában sokadszor, ennyi szó után sem sikerült megragadnom. Érezzétek.

Kiadó: Fumax
Fordította: Totth Benedek

2019. július 4., csütörtök

Margaret Atwood: MaddAddam


„Toby visszatér a naplójához. Mit írjon még le a puszta tények napi krónikáján kívül, amibe már belekezdett? Miféle történetnek – miféle történelemnek veszik bármilyen hasznát majd azok az emberek, akik nem biztos, hogy létezni fognak abban a jövőben, amit nem láthat előre?”

Kihalni Esélyes – Ádám elnevezte az állatokat, MaddAddam megnevezi a kihaltakat. Margaret Atwood nagyszabású disztópiája, a MaddAddam-trilógia utolsó kötetére az ember is felkerülhetne MaddAddam groteszk online játéka, a Kihalni Esélyes kihalásra ítélt fajai közé, feltéve, ha lenne még online tér, ha lennének még játékosok, ha érdekelne még bárkit, mi halt ki és mi él. Ha érdekelne bárkit bármi a túlélésen kívül… Persze bizonyos szempontból a „kihalásra esélyes” státusz határozottan jobb, mint a kiindulópont volt: a Guvat és Gazella olvastakor még azt hihettük, önjelölt Istenünk, Guvat tervének megfelelően az egész emberiséget kiirtotta, és csupán Jimmy, a Guvatkák prófétája élte túl az apokalipszist. A folytatás, Az Özönvíz éve megmutatta, hogy akadnak még itt túlélők, olykor joggal hihettük, hogy többen is, mint szeretnénk – a vetélkedés a megmaradt sugárpisztolyokért, élelemért, területért és egyéb javakért az apokalipszis utáni első napon újrakezdődik (miért is ne kezdődne?). A trilógia záródarabjában pedig lerakásra kerülnek egy esetleges új emberiség alapjai. De vajon túlélők leszünk-e vagy csupán elnyújtjuk szükségszerű kihalásunk? Képesek leszünk alkalmazkodni az új világrendhez, együtt élni genetikai laborban kikevert majdnem-fajtársainkkal, levetkőzni az évszázadok által ránk rakott kulturális berögződéseinket és magunkra venni újakat?  Képes az ember megváltozni?

Az Özönvíz éve zárójelenetébe csöppenünk: maroknyi túlélő gyűlik a tábortűz köré, sebesültek, megkínzottak, kínzók, gyógyítók – aztán besétálnak a jelenetbe a Guvatkák. Akiket eddig csak Jimmy ismert, akik a többieknek megelevenedett drogos látomással érnek fel, akik semmit sem értenek a „kétbőrűek” fura szokásaiból és némi „kulturális félreértéssel” nyitva elengedik a megkötözött börtönszökevényeket és kis híján megerőszakolják az egyébként is traumatizált nőket. Nesze neked, Guvat. Innen szép nyerni – ám mivel prófétájuk, Jimmy a halál szélén lebeg, Tobyra hárul a feladat, hogy fejébe nyomja a Red Sox sapkát és közvetítse Guvat történeteit a teremtményeknek.

Ezzel nem csak Guvat nem számolt, jó eséllyel az olvasó sem – Atwood ismét meg tud lepni minket, a tőle megszokott játékossággal. Tobyék kis csapata további túlélőkre bukkan – Isten Kertészeinek Özönvíz-váró tagjai és a Guvat által elrabolt maddaddamita tudósok az Ararátok maradványain próbálnak túlélni. Na, őket legalább nem éri váratlanul egy csapat Barbie-baba szépségű, meztelen, óriási kék nemi szervekkel rendelkező, naiv, levélrágó kvázi-ember felbukkanása. Hisz maguk is részt vettek az egyes tulajdonságok kikísérletezésében. Hisz ők is részei voltak Guvat teremtésének. Ők is hozzájárultak az apokalipszishez – akár tudták, akár nem. De vajon tényleg nem tudták? Guvat tényleg megvezette őket is? Hogy néznek szembe saját lelkiismeretükkel? És hogy néznek szembe saját teremtményeikkel, akiknek jövőt, biztonságot, életteret, perspektívát kellene nyújtaniuk? Vállat vonnak? Sorsukra hagyják őket? Megpróbálkoznak együtt élni? Történeteket mesélnek nekik? Genetikai kísérleteket folytatnak velük?

Mindenki a maga módján birkózik meg az apokalipszis utáni kihívásokkal – társadalom és társadalmi rend híján mi mást is tehetnének… És közben emlékeznek. Az első két részben kaptunk két olvasatot, most megkapjuk a harmadikat, a legfontosabbat, ami összeköti a szálakat, ám nem vezet megértéshez: hogy ki Guvat és miért tette, amit tett, továbbra is homályban marad. A trilógia címébe rejtett szójáték nem ad megoldást a kezünkbe, MaddAddam élettörténete csak újabb kérdésekhez vezet, Zeb és Adam kalandjai, hőstettei, tévútjai, apagyilkossága és a szálak össze-összegubancolása oda vezet, hogy megkérdőjelezzük, valójában kik is e történet főszereplői. Guvat, aki pusztított és teremtett, Isten lett, de nem tudott szembenézni tetteivel? Adam, aki a háttérből jóval több szálat mozgatott, mint amennyit valaha bárki átlátott volna, aki egy „ökokretén cirkusz” álcájában a leghatékonyabb ellenállást szervezte meg, aki hitet adott a túléléshez? Zeb, aki jó iparosként szállította a hőstetteket és aki nélkül a túlélők egy napig se húzták volna? Esetleg Toby, aki Hóember, a próféta szerepét átvéve képes mítoszt adni az új emberiségnek?  

„A különféle emberi kultúrák és vallások a mítoszaikban magyarázzák meg a világ keletkezéséről és lényegéről, az emberi civilizáció gyökereiről szóló elképzeléseiket” – szól a kultúrtörténeti meghatározás. A MaddAddamben Toby mesél. Estéről estére fejére biggyeszti Guvat piros baseball sapkáját és elmondja a Guvatkáknak a teremtőjük sugallta történeteket. Történeteket a világuk teremtéséről, a Paradicsomról, melyben teremttettek és melyből kivezette őket Hóember a világ pusztulása után. Mesél a Káoszról, melyben Istenük elpusztította a bűnös emberiséget, hogy helyet csináljon nekik. Mesél Gazelláról, aki elnevezte az állatokat és Jimmyről, aki vigyázta a Guvatkák első lépteit. Mesél Zeb kalandjairól medvékkel és kígyónőkkel és mesél Bazmegről, akihez, mint valamiféle jó szellemhez fohászkodnak a bajba jutottak és aki segít rajtuk. Így lesz a Guvatkák mítoszrendszerében Guvat, Gazella és Jimmy mellett láthatatlan segítővé Bazmeg és korai westernhőssé Zeb, az őrült Ádám. És így válik semmivé egy szempillantás alatt Guvat elmélete a mítoszteremtés, művészet, hit, gondolkodás, kérdésfeltevés, megkérdőjelezés nélkül élő, pusztán fajfenntartási célokra létrehozott új emberiségről. Mert van, amit nem lehet kiirtani belőlünk. Mert az igény az önmeghatározásra, a kereteket adó történelemre, a szépségre úgy tűnik, mélyebben kódolt, mint génsebészeink hitték volna. Mert a Guvatkák megkísértetnek, túl hamar, mégpedig a történeteit lejegyző Toby által, és bűnbe esnek – az írás bűnébe. „Mi jön ezután? Szabályok, dogmák, törvények? Guvat Testamentuma? Milyen hamar lesznek ősi szövegeik, amelyeknek szerintük engedelmeskedni kell, de azt már elfelejtették, hogyan értelmezzék őket? Vajon tönkretettem őket?”

Nincs nagyobb összekötő erő egy jó történetnél – és nincs veszélyesebb dolog a tudás kergetésénél. Guvat egész élete, munkássága és tragédiája, melynek farvizén egy világ pusztult el, ezt mutatja. De a tudás keresése kipusztíthatatlan. A Guvatkák hitet kapnak, és mítoszokat, melyeket aztán maguk írnak tovább. Miközben éneklés útján kommunikálnak génmódosított, emberi agyszövettel rendelkező sertésekkel, Könyvet őriznek, melyet generációról generációra másolhatnak, hogy ne felejtsék el teremtőjüket és prófétáikat. Sugárpisztolyok, transzgenikus állatok, Konszernek és a Szent PetrÓleumban hívő idióták világában Margaret Atwood szerint a legnagyobb erő és a legveszélyesebb fegyver még mindig a szó – végső soron ez teszi annyira szerethetővé ezt a minden momentumában iszonyúan kegyetlen Barbie-rózsaszín apokalipszist.


Kiadó: Jelenkor
Fordító: Csonka Ágnes

2019. július 1., hétfő

Simon Stålenhag: Elektronikus állam


Azért valami egészen sajátos arcot ölthet a zsenialitás. Leszögezem, Simon Stålenhag Elektronikus állama zseniális. Bele a közepébe, semmi sallang, jó eséllyel háromnegyed óra alatt végigszaladsz rajta, de aztán jó eséllyel még jó pár alkalommal kézbe veszed, olvasó - mert egy teljes világot nyit; egy olyan pusztulat világról hoz képeket és szavakat, ami itt kopogtat az ajtónkon. Hiszen már most is órákat töltünk a képernyők (s egyre inkább a kommunikációs eszközök kézbe illő képernyőinek) bámulásával, az ott történtek, kiterjesztett, egymásnak mutogatott valóságaink már most is igen sok embernek jelentenek jóval többet, mint egy puszta kíváncsiságból lefolytatott beszélgetés bárki idegennel, akit például melléd sodort a véletlen egy hosszabb utazáskor. Elbújunk az ismeretlen (egyre fenyegetőbbnek érzett-gondolt) lehetősége elől a jól szabott véleményketreceinkbe.

És jelen vannak a drónok is - egyre inkább a hétköznapjainkban is. Az új nézőpont, amivel ajándékoznak, hallatlanul izgalmas, így, a hétköznapi használatban - de kétségtelen, számos helyén a világnak aggodalmas tekintetek lesik az égen pilóta nélkül (veszteség kockázata nélkül) suhanó katonai alkalmazásaikat. Tényleg csak egy lépésre vagyunk a legszélesebb körű katonai alkalmazástól. Gondold végig. Ez egyfelől tényleg berántja a videojáték szintjére a valóságot - alkalmazóként elsöpri a maradék gátlást is, félek, nagyon hamar. Másfelől tökéletesen indokolható: politikai értelemben retorika-barát; hiszen így megóvjuk a mieink, és retteghetnek ők; az ellenség, akit (amíg esélyes, hogy súlyos veszteségekbe kerül a csapás) egy teljesebb eszközparkkal: tárgyalással, fenyegetőzéssel, de leginkább üzlettel is megkísért az adott, ellenségképeket dédelgető hatalom. Az a lépés nem biztos, hogy lehetséges, ami ennek a világnak az alapja - hogy egyidejű legyen a kommunikáció, a neuronok hálózatába bevont eszközzel; durván egyszerűsítve a saját kiterjesztett elmédben menjen a móka. De nem is zárható ki, hogy megvalósítható.


A történet valójában karcsú. Mondhatnám úgy is, szokott pimaszság. Kiválasztott, egy szem, utolsó esély-mentés. Nagyon sokszor, nagyon sokféleképpen elmesélt disztópikus alapforma. A maga banális csalásaival, nyilván: az egyetlen, megváltó esély, ami még. Az egyetlen zóna, ami még, a hely, a menedék (nem tudsz meg róla semmit!), amit el kell érni. Az üldöző nyers érdek. Aki a maga hasznát. Szokott módon, az utolsó mentő esélyből is a magáét. Szóval a történet akár bántó is lehetne, annyira leszerelt-lehasznált, találatok és sufnituning szaggatta hideg-ipari alapegység. Egy félredobandó panel, amit kismillió találat ért már mindenféle fantáziavilág mindenféle alkatú, lezuhant drónján.

Csakhogy ezt az agyonhasznált banalitást egy teljesen nyitott, nagyon sokfelé tovább gondolható, épp a kellő mértékig feltárt, eszetlenül pontosan tálalt, komplex művészeti alkotás drótváza gyanánt használja csak a festőművész-író. Képek és szövegek. Azonos rangon mesélő két forma alkot itt úgy "szerves" egységet, ahogy a megalkotott világban a pillanatban történő vezérlésért neuronok szintjén a gépével összekapcsolt drónpilóta. Hogy ennyire nincs agyonmagyarázva semmi, valójában szinte annyi értelmezést nyithat meg, ahány olvasója van a történetnek - ezt tényleg magadnak fejezed be, kedves olvasó, mindabból, amit eddig a világodból megtanultál.


Soha ennyire bevonó mesét. Alkotásra késztetőt. Hogy kitaláld a momentumaiból a magad látomását. A kihagyások... Hiszen a szerző szinte mindent kihagy, ami a hőseinek evidens, természetes, amit mégsem, azt valóban életszerű monológokba szövi. Erről a legeklatánsabban a fekete lapokra fehérrel nyomott, hipnotikus erejű másik nézőpont kapcsán beszélhetek. Valaki még mindig a drótok rendszerét használja a rezgő hullámok helyett. Ez a valaki, Walter, akit a képeken látsz, egy meggyőző másik valaki monológját hallgatja, aki a vonal másik oldalán ül. Walter logikus érvek pókhálójába tapadt személysége nem látszik, csak az autója, a teste, mindig arctalanul, pisztollyal a kézben is háttal (meg az útvonala látszik a térképeken, a képekre rejtett ráutalások segítségével). Nem válaszol annak, aki beszél hozzá. Valamilyen szinten bábu, mint a közös tudat által mozgatott ember-termeszek az óriási drón-isten körül, a parkolóban. Nem ő lép, valaki más lép általa - és ennek a valaki másnak annyi arcot adsz, ahányat csak akarsz. Maradvány kormányzati szerv? Egy utolsó dobására készülő ügynökség? Vagy egy másik elme, ami magára ébredt? Hiszen lehet, a háborúnak nem lett vége, csak új szintre került. Vajon a Konvergencia tényleg egy szervezet? Vagy az is egy ilyen, melléktermékként létrejött, sajátságos tudat? Valójában azt látsz mögé, amit csak akarsz. Hatalmasra nyitott szabadsággal.


Én a magány monológjait láttam benne, a kollektív tudat korában. Hogy nincs kihez beszélni, legfeljebb egy drónhoz. Egy eszközhöz. Hogy monologizálunk a párbeszéd szemernyi esélyével - hogy ezt illenék megmentenünk, mert ez vagyunk: a meghallott beszéd. Ki fogtok röhögni, nekem egy adott ponton eszembe jutott Jézus, aki a kérdésre, hogy kicsoda ő, így válaszolt: az, akihez beszélsz. Ez a könyv olyan helyzetbe taszítja a hőseit, hogy alig is beszélhetnek bárkihez - választ pedig azoktól sem kapnak. Mert a bárki más járványszerűen eltévedt egy súlyos mélységű közös álomban (nem tudsz meg róla semmit!), ahonnan nincs visszaút. Erről eszembe jut, hogy Neil Gaiman és Hamvas Béla szerint is a valóságunk ilyen delírium, ilyen eltévedés, tévelygés; az egyetlen álom, amit közösen álmodunk. A valóságunk álomkonszenzus eredménye...  Ekkora mélységek nyílnak a könyv alatt - egész mélységű mitológiák.

Ez így egy mitologikus történet, mert van egy (több?) megnevezetlen, arctalan gonoszod. Ez egy mitologikus történet, mert a hősei alig tárulnak, és valójában archetípusok - ezért is ismerjük igazából unásig a mesét, ami megesik velük. Ha valaki hideg szívvel nézi, csodálhatja benne a szokvány cselekményvezetés mögé rakott elképesztően innovatív világot, a kétfenekű és azonos rangú művészeti bravúrt - de jóval többen lesznek, akikben borzongás kél tőle, a szavak szintje alatt a valami fontosat tartok a kezemben sajátságos érzetét kapják ettől a könyvtől. Ez a mítosz rétege, benned, amit Simon Stålenhag stimulál éppen a könyve által. Ettől zseniális - hiszen valójában a körülöttünk elterülő valóság sem tárul ennél jellemzően mélyebbre a legtöbbünkben. Ez a könyv azokból a hasadásokból süvölti a maga jövőálmát, amit a valóságunk is folyamatosan eltűr a széleken. És a végét végképp magadnak alkotod meg - a megélt életanyagodból és a képekből. Ez a könyv megengedi magának, hogy nem mutatja a horrort - épp elég horror a valósága. Ez a könyv valójában sokkal valóságosabb, mint hinnéd.

Kiadó: Agave
Fordította: Molnár Berta Eleonóra
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...