Lev Grossman: A varázsló birodalma

„Az felmerült már bennetek, hogy egyszerűen csak elfogadjátok? [...] Eszetekbe jutott valaha is, hogy nem kell rögtön keresztes háborút indítanotok, valahányszor a dolgok nem a ti szájízetek szerint alakulnak? Ti, gyermekek, meg a ti kalandjaitok! A történetek véget érnek! Miért nem hagyjátok, hogy Fillory tisztességgel és elegánsan elmúljon, a maga választotta időben és módon? Ki tudja, talán elege van és menni akar.”

Figyelem! A poszt számos spoilert tartalmaz a trilógia előző köteteire vonatkozóan – aki nem olvasta A varázslókat és A varázslókirályt, inkább lapozzon és térjen vissza, ha a végére ért :)

A történetek véget érnek.

Hogy mi hol tartunk, amikor a történet véget ér, az persze előre nem megjósolható. Quentin Coldwater számára például Fillory története sokkal hamarabb ért véget, mint szerette volna. Miután mindent kockára tett, elhajózott  a világ végére és még tovább, megmentette a mágiát, a birodalmát, a Földet és összes varázsvilágait (és még ki tudja, mit…) rútul kiutasították mesés királyságából, hogy visszapattintsák az unalmas Földre, ahol ha nem is mugliként, de egyszerű varázslóként kénytelen tengetni napjait. Semmi korona, semmi trón, semmi világmegváltó kaland. Minden, ami maradt, néhány fájó emlék, kísértő arc, egy démonná váló szerelem, jó pár megválaszolatlan rejtély, mérhetetlen gyász és kudarcérzés. Mondhatni, ez a felnőtté válás.

A varázslók zseniális felütése után A varázslókirály kalandozása pöppet távolabb maradt tőlem, ellenben A varázsló birodalma tán még az első résznél is jobban betalált – azzal együtt is, hogy a dramaturgia itt-ott bicsaklik, és a befejezés épp egy hangyányival lett hollywoodiasabb, mint szerettem volna. Mégis… Ez a könyv mindaz, ami a rajongva szeretett coming-of-age történetek után jön. A világra való rácsodálkozást, a tojáshéj levetését, a felnőttkorba való belekóstolást követő első sokkok után. Amikor rájövünk, hogy a függetlenség ugyan buli, de ha elvágjuk a hazavezető utat anyuci szoknyájához, akkor biza hó végén is nekünk kell összekaparni a vajaskiflire valót. Amikor megjönnek az első igazi felnőtt-pofonok. Amikor kivet minket a varázsvilág. Amikor szembesülünk azzal, hogy minden tettünk következményekkel jár, és az árat bizony meg kell fizetni.

Szóval Fillory-nak annyi. Quentin kivert kölyökkutyaként sunnyog vissza Varázskapuba, ahol életében egyedül igazán otthon érezte magát – naná, hogy tárt karokkal fogadják, mi, elveszett varázslók tartsunk össze, ugyebár. Nem is Quentin lenne Quentin, ha nem cseszné el ezt is – mentségére legyen mondva, segítsége is akad egy túlokos-unatkozó-mindenlébenkanál diák személyében. Kiköpött első részbeli Quentin. Csóró, mintha nem lenne elég baja, még azzal is szembesülhet, hogy még az ő világméretű deprimáltsága, unalma, tehetsége és bajkeresése sem volt olyan nagyon egyedi. Ja kérem, ez is a felnőtté válással jár.

Szóval Varázskapunak is annyi, már megint. Helló, nagyvilág! Ahol az állástalan mágusnak, ha ki is rúgták innen-onnan (királyságból, egyetemről…) azért még mindig van néhány lehetősége, de persze a legrosszabbat választja – elmegy kirabolni a legnagyobb mágikus nagyágyúk egyikét. Legalábbis a felkészülés és a rablóbanda összetétele ezt sejteti. Naná, hogy a cuccnak, amit meg kéne lovasítani, van némi köze Fillory-hoz, naná, hogy majd’ mindenki, aki benne van, így-úgy-amúgy érintett, naná, hogy minden balul sül el és még nagyobb kalamajkát indítanak el botcsinálta hőseink. Talán ez lesz a nagybetűs kaland, amire egész életünkben vártunk?

Mindeközben Fillory-nak valóban csaknem annyi – valamely isten jól belekavart a mágikus szószba, vagy mi. A mesevilág kezd önmaga ellen fordulni, a királyok és királynők bármire képesek, hogy megmentsék, még attól sem riadnak vissza, hogy egy kiutasított király segítségét kérjék, aki közben már új mágikus hobbival játszadozik, új világokat teremt, holtakat hívna vissza, meg az összes többi felvágós dolog, amivel az egyre nagyobb hatalmú mágusok játszadozni szoktak. Kellenek a kihívások az életbe, na.

Szépen szövi össze a szálakat Grossman, még azt is megbocsátjuk neki, hogy a zárórészben hoz be új központi szereplőt (azt már nehezebben, hogy a különböző történetszálak tempója köszönő viszonyban sincs egymással). Minden mindennel összefügg, minden szereplő megkapja a saját helyét a különböző világok összefüggéseiben – a valóság és Fillory pedig egyre szebben mosódik össze. A könyv lapjain és Quentinben is. A felnőtt Quentinben, aki a trilógia végére csak rájön néhány alapigazságra. Például, hogy teremthetünk magunknak új világot, de amíg nem békélünk meg a régivel, addig csak annak tükrét, vagy épp ellentétét csiszolgathatjuk – ahhoz, hogy valóban sajátvilágunk legyen, meg kell tanulnunk hidat verni a múltunk és a jövőnk közé, ahelyett, hogy mindig a traumáink, sértettségeink, hiányaink viszonylatában határozzuk meg magunkat. Vagy hogy nem is biztos, hogy az volt az utunk, amire a legjobban vágytunk. Lehet, egészen mást tartogat nekünk az élet, és igenis lehet hátat fordítani egykori álmoknak, lehet azt mondani bármire, amit tálcán kínál az élet hogy nem, köszönöm, nekem máshol van dolgom. Lehet felnőtt fejjel búcsút inteni a mesénknek – akkor is, ha mi teremtettük magunknak. A mese attól még él – hisz saját élete van.

És persze lehet benne maradni a mesében – ez is csak egy választás. Nincs jó és rossz válasz. Döntések vannak. Quentiné, Elioté, Janeté, Plumé és az olvasóé. Vajon te, olvasó, benne maradsz a mesédben?

Kiadó: Agave

Fordító: Dr. Sámi László

Lev Grossman: A varázslókirály

Figyelem! A poszt számos spoilert tartalmaz a trilógia előző kötetére vonatkozóan – aki nem olvasta A varázslókat, inkább lapozzon és térjen vissza, ha a végére ért :)

Hogy nem szégyelli magát fenekestül felforgatni a fantasy zsánerét ez a Lev Grossman! Az önmagában zseniális (és fenntartom a véleményem, hogy folytatásért nem kiáltó, saját lábán simán megálló) A varázslók után nagyjából ezerfelé kanyaríthatta volna a sztorit a fantasy hagyományok mentén, és nagyjából még ezer elképzelhető irányba indulhatott volna el ezen hagyományokra fittyet hányva, de egyiket sem tette: inkább csavart még kettőt-hármat az első kötet gerjesztette elvárásokon és elénk pakolt valami nagyon új, nagyon saját és nagyon érdekes folytatást. Ami ugyan nem kimondottan gyengébb, mint az előzmény, de nem is „üt” akkorát – és amivel, mit tagadjam, meg kellett küzdenem.

Persze ostobaság is azt várni, hogy akkorát üssön – az a kártya egyszer játszható ki. Kiforgattuk a fantasy kliséket, megállapítottuk, hogy a varázsvilág pont ugyanolyan szar hely mint a „valóság” és egy depressziós, önmagával mit kezdeni nem tudó huszonéves balfasz akkor is pont ugyanolyan depressziós, önmagával mit kezdeni nem tudó huszonéves balfasz marad, ha történetesen kiderül: tud varázsolni. Hogyan tovább? Nyalogathatjuk a sebeinket hogy a világ ezek szerint mindenképpen szar, vagy elkezdhetünk további lehetőségek után kutatni. Az első kötet vége ugyebár utóbbi irányba mutat, szóval irány Fillory, ahol Quentin király immáron két éve uralkodik békében, jólétben, gazdagságban Eliot király, Janet királynő és Julia királynő oldalán. Ó, mily mesés…

Nem is ő lenne Quentin Coldwater, ha nem nyafizna itt is egy kicsit. Persze királynak lenni egy alapvetően békés, gazdag birodalomban, ahol soha nem történik semmi érdekes, nincsenek valódi kihívások, nem kell megküzdeni senkivel, nem kell a saját határainkat feszegetni és a fene nagy jóléttől még a hacukánkat is kihízzuk, valóban dögunalom lehet. Ugye? Nem is tudom… Vagy én öregedtem meg drasztikusan az elmúlt fél évben vagy hirtelen túl kiegyensúlyozottá váltam és már nem tudom átérezni Quentin folyamatos egzisztenciális nyavalygását (egyébként nem) – de hirtelen valahol sok lett. Már nem éreztem azt, amit az első részben gyakorlatilag az első oldaltól az utolsóig: hogy hozzám szól, rólam szól, az én elcseszett generációm elcseszett életérzéséről. Sokkal többször éreztem azt hogy ez az egész műbalhé.

És akkor még nem is beszéltünk Juliáról… Az első kötet felültetett kis nem-varázslónövendéke, a szegény kislány, akit kivágtak Varázskapu felvételijéről és még a memóriáját sem tudták tisztességesen kitörölni. Julia nem nyugszik bele, csakazértis mágus lesz, tán nagyobb, mint Quentin varázskapus kompániájának bármely tagja, aztán valami egész más, már nem is annyira emberi, hogy aztán ott találjuk őt is Fillory trónján, mint valami Tim Burton filmből előlépett csupa fekete rongyokba bújt zakkant boszorkánykirálynőt a nagy melankóliájával. Megismerjük persze az ő történetét is, és vele a Varázskapu „alatti” varázsvilágot, utcai mágusokkal, világméretű titkos hálózattal, önképző körökkel, sufnituning varázsige-gyűjteményekkel. És azzal a minden határt, mágikus törvényt, iskolák által szabályozott működést szétfeszítő mániás kereséssel, ami annyira rímel Quentin örökös keresésére és ami olyan beláthatatlan következményekkel jár, hogy még az ifjú Coldwater is megnyalná utána mind a tíz ujját. Grossman ügyesen eleresztette a fantáziáját és ha lehet, még tovább feszegeti a műfaji határokat azzal, amin Julia keresztülmegy, és naná hogy melankóliája érthető – mégis, amikor Quentinnel versenyt szenvednek hogy kinek a rosszabb mesés királyságukban, legszívesebben valamelyikük fejéhez vágtam volna a könyvet.

Kár lett volna, mert szerencsére az első száz oldal nyavalygás-tripje után beindul a cselekmény is, Filloryt veszély fenyegeti, jönnek a kalandok, gyanús alakok, varázskulcsok, pofára esések, hősi halálok, ki tudja, tán még sárkányok is és az összes kötelező kellék… Persze mind egy kicsit másként. Nagyjából onnan kezdtem igazán élvezni a könyvet és megérezni az első kötet varázsát amikor Quentin és kis csapata kiköt a világ végén és kiderül, van még tovább is. Mert mindig van tovább. Aztán a két szál - Julia története és a mesés Fillory-beli kalandozás - összeér és az egész visszamenőleg is értelmet nyer – és hirtelen megértjük, mit is akar a fülszöveg azzal a hatásvadász „milyen lett volna a Mátrix fantasyként” félmondattal. Grossman igazából istenverte zseni amiért ezt így összerakta és ennyire koncepciózusan feszegeti le az összes réteget a fantasy műfajról – borzasztó kíváncsi vagyok, hova tudja még fokozni. Úgyhogy, bár A varázslókirály korántsem hibátlan, várom a folytatást – remélem, legalább ekkora meglepetésben lesz részem.

Kiadó: Agave

Fordító: Dr. Sámi László

Lev Grossman: A varázslók

/// Zárójeles puffogás az elejére: nagyjából félúton jártam a könyvben, amikor már falba tudtam volna verni a fejem az állandó Harry Potterhez való hasonlítgatástól. Kétharmadnál már úgy voltam vele, hogy ha még egyszer meglátom bárhol leírva hogy „a felnőttek Harry Pottere” péklapátot ragadok és ütöm, akit érek. Értem én, hogy marketingszempontból kevés hatásosabb figyelemfelkeltő eszköz van a The Guardian ajánlásánál, de jelen esetben ez pont annyira visz tévútra, amennyire a könyves közösségi oldalak egynémely értékeléséből az látszik. Aki Pottert vár A varázslóktól, ordas nagy csalódásban lesz része és az sem kizárt, hogy konkrétan utálni fogja… Puffogás vége, térjünk vissza a könyvhöz, megáll az a saját lábán. ///

„Ez az a hely. Itt majd felsegítik a földről, magára találhat, és gondoskodnak róla, hogy újra biztonságban, boldognak és teljesnek érezhesse magát. Hogy romlott el minden ennyire? Hogy lehettünk Alice és én ennyire ostobák? De most már az egész szinte nem is számít. Most már ez az életem – az élet, ami után mindig is vágytam és amire vártam. Végre elérkezett!”

A varázslók maga a kiútkeresés. Mind ezt keressük, szüntelen. A kiutat elfuserált életünkből, unalmas munkánkból, haldokló kapcsolatainkból, gúzsba kötő körülményeinkből. Önmagunkból. Vágyunk valami szebbre, jobbra, többre – másra. Rendületlenül hisszük, hogy ha megtaláljuk, boldogok leszünk. Hogy majd ott, akkor, mellette, vele, egyszer minden megváltozik és elkezdődik az igazi élet. Csak azzal nem számolunk, hogy teljesen mindegy, mikor, hol, ki mellett vagyunk – önmagunktól nem szabadulhatunk. A boldogságért, ha létezik egyáltalán, végső soron úgyis saját magunkkal kell a legnagyobb harcot megvívnunk. Grossman varázslónövendékei ott loholnak Donna Tartt ógörög életérzést tanulmányozó diákjai nyomában – ha hasonlítanom kéne bármihez, sokkal inkább a zseniális A titkos történethez hasonlítanám, mint bármely általam olvasott fantasy-hez.

Quentin Coldwater simán odaillene a Dionüszosz-kultuszt hajszoló kortársai mellé – ő a srác, akinek soha semmi nem elég jó, aki elveszetten, fáradtan, deprimáltan csoszog át az életén akkor is, ha mindene megvan, ami egy korabeli fiatalnak meglehet. Csak épp célja nincs. Legfeljebb hogy eljusson a gyerekkori rajongott könyvsorozat világába, Fillory-ba – de hát tudjuk, hogy varázsvilágok nem léteznek, így inkább bűvésztrükkök elsajátításával üti el az időt, miközben egyre csak sajnálja magát. Aztán egy napon egy rejtélyes füzetet kap egy fura csajtól, amit annak rendje és módja szerint elveszt, hogy a keresésére indulva egy elhagyatott kerten át egy másik világba csöppenjen. Hoppá!

Itt szoktak kezdődni az igazi kalandok – varázslat, bűbáj, csillámpor, minden szép és jó, jöhet a csúnya gonosz, akit hőseink sok-sok megpróbáltatás árán legyőznek. Nemde? Quentin lelkesebb nem is lehetne – varázsvilágba csöppen ő, egy titkos kis egyetemre, ahova huszadmagával nyer felvételt, maga sem tudja, miért. Ég veled, régi élet, ég veletek, szülők, ég veled, borostyánliga! Én már más vagyok, mást élek. Quentin tanulmányozni kezdi a mágiát, barátokra lel, szerelmes lesz, van, amiben kiemelkedik, van, amiben nem, furcsa kalandokba keveredik és megismerkedik a tudatmódosítás egészen új szintjeivel – aztán nagyon hamar rájön, hogy semmiben sem más ez sem, mint ami előtte volt. Ugyanaz a nyomorult Quentin maradt, ugyanazokkal a kételyekkel, depresszióval, kiútkereséssel – csak épp tud varázsolni. De hát nem erről volt szó, ugye?

„Bárcsak hajlandó lennél a kedvemért csak egy másodpercre ránézni az életedre, és látni, mennyire tökéletes így, ahogy van! Hagyj fel a következő titkos ajtó keresésével, ami szerinted az igazi életedhez vezet majd! Fejezd be végre a várakozást és vesztegelést! Mert ez az, máris itt van, és nincsen más. És jobban teszed, ha úgy döntesz, hogy kiélvezed, különben nyomorult és boldogtalan leszel, bárhova mész is és bármit is teszel, egész hátralévő életedben, mindörökre.”

Ismerős? Grossman legnagyobb trükkje, hogy nem veszi ki a képletből az emberi tényezőt – nála a varázslók épp olyanok, mint mi. Nem kiválasztottak, nem földöntúli gonoszok, nem talpig jóságos segítők, hanem emberek. Összetettek, zavarosak, nem tudják, mit akarnak, szenvednek a hihetetlen lehetőségeik és a hihetetlen céltalanságuk ellentmondásaitól. Bevállalja azt, amit előtte tán senki: a varázslat sem ment meg önmagunktól. És nincs olyan varázsige, amitől egy csapásra boldogok lehetnénk.

Persze kijut a kalandokból is – Quentin és társai megkapják a hőn áhított kiruccanásukat még a csudálatos varázsvilágon túlra is. Lemerészkednek a mesék mélyére, olyan csodákat és borzalmakat látnak, amit a varázsvilágból is kevesen – de boldogságra ott se lelnek. Csak áldozatra, szemfényvesztésre, emberi gyengeségre. A mesék megfosztatnak minden tündérporuktól. Egyszerre rendkívül bájos és borzasztó okos, ahogy Grossman lehántja a rétegeket az ismert varázsvilágokról, ahogy darabokra cincálja az eszképista fantasy-rajongók vágyait és kiforgatja az elsődleges inspirációnak tekinthető Narnia-sorozatot. Annál inkább, mert minden sorát áthatja az egykori csillogó szemű rajongó odaadása. Mintha Quentin Fillory-beli pokoljárásával saját magát is fokozatosan fosztaná meg a mítoszaitól.

Ez a lefosztás minden téren tetten érhető – a szereplők mintha mindannyian egy-egy fantasy-archetípus torzói lennének, kezdve a szürke egér barátnővel, akiről csak a legvégén derül ki, mekkora mágus valójában, a fekete lyukakat idéző lúzeren és a drogokba menekülő sznobon át a diákokat megkérdőjelezhető bölcsességekkel útnak indító iskolaigazgatóig. Ám hogy őszinte legyek, nekem mindez – a szereplők, a történet, a Narnia-parafrázis – másodlagos lett Grossman mágiafelfogása mellett. Végre! És hűha! Susanna Clarke A hollókirálya óta várok arra, hogy a mágia végre ismét valami megfoghatatlan, borzalmas, élő entitás legyen és ne csak pálcával hadonászás és varázsige-biflázás. Grossmannál a mágia felemészt, aki megidézi, maga sem maradhat érintetlen – úgy szövődik, mint egy bonyolult szőttes, és miközben azt képzeljük, hogy használjuk, észrevétlen önmagunkat is beleszőjük.

Nem ragozom tovább. Imádom. Ott van az év eddigi legjobbjai között, közvetlenül a Horzsolások és A titkos történet mellett. Köszönöm Lev Grossmannak, hogy megírta, hogy szétcincálta a még mindig a roxforti baglyot váró énem álmait – fáj vagy sem, ideje volt már, hogy valaki megtegye. Hogy az orrunk alá dörgölje: nem a varázslattól kell várni a csodát. Köszönöm a SyFy-nak, hogy sorozatot készít belőle (alig várom) és az Agavénak, hogy kiadta ;) Ide nekem a folytatást is!

Kiadó: Agave

Fordító: Dr. Sámi László