Bernie Rhodenbarr visszatér…

…sajnos nem a könyvesboltok polcaira, csak az épp olvasott könyveim kupacába. A blog régi olvasói tán még emlékeznek, hogy az ősidőkben (kilenc éve, te jó ég!) mennyire rákattantam Lawrence Block utánozhatatlan humorú antikvárius-betörőjének kalandjaira – akkor gyors egymásutánban elolvastam mind a tíz részt, ám sajnálatos módon csak egyből tettem szert saját példányra: az utolsóból. Ekkora hibát véteni… Bernie akkor instant kedvenc lett, jó ideig tervben volt, hogy beszerzem a többi részt is, de valahogy elmaradt, aztán jött számtalan más könyv, és a portyára induló Bernie magányosan várta a polcon hogy újra ráterelődjön a figyelem. Pár hónapja egy beszélgetésben került elő, aztán Amadeánál, aki lelkesen beszerezte a szintén elfeledett Bérgyilkos-sorozatot, ekkor rákerestem, konstatáltam, hogy kapni már nem, maximum antikvárban, egyes részeket aranyáron, fátylat rá. De Bernie nem hagyta magát. Csak kézbe ugrott a polcról az az egy kötet, és annyira jól szórakoztam, hogy még aznap rendeltem három másikat. Szóval most betörőkre vadászok, mert meg kell mondjam, van, ami kilenc év alatt sem változott: ennél kedvesebb, ártatlanabb, szórakoztatóbb bűnügyi komédiát még nem olvastam. Fáradt-hisztis-kilátástalan napokra még mindig a legjobb gyógyír – ezekből pedig megint több van, mint kéne. Két rész csúszott le gyors egymásutánban, és feltett szándékom év végéig beszerezni és újraolvasni az összeset. Drukkoljatok :)

A betörő, aki portyára indult

Az a bizonyos utolsó rész. Amire már szinte egyáltalán nem emlékeztem. Nem is baj, hogy ezzel kezdtem az újraolvasásokat, így bőven értek meglepetések (egyébként meg Bernie kalandjait nem köti szigorú sorrendiség, simán olvashatók összevissza). Az például már itt komoly meglepetésként ért, hogy Bernie mekkora csajozógép ezekben a regényekben. Mert nagyvonalakban nyilván megvolt, mire számíthatok: minden részben egy balul sikerült betörés, melynek folyományaképp betörőnk valami sokkal súlyosabb bűntény gyanúsítottja lesz; megjelenik New York legrosszabb pénzért kapható zsaruja, Ray, aki már csak azért is elvből mindenért letartóztatja Bernie-t, mert tudja, hogy számíthat rá, utána megoldja helyette az ügyet; vannak benne macskák, az egyik el is tűnik, a másik antikváriumba költözik; meg persze Pudliművek, Carolyn, whisky whisky-vel. De a nők… na erre például nem emlékeztem. Márpedig Bernie-nek úgy tűnik, minden részben karjaiba omlik egy-két famme fatale, akik közül jó pár aztán gyanús lesz. Naná.

Egyébként arra sem emlékeztem, hogy a Raymond Chandler paródia mellett ekkora dózisban kapunk Agatha Christie-t is. Hogy megoldunk bűntényeket, az rémlett, hogy ennyire Poirot-san oldjuk meg őket, az nem. Bernie átvette nagy elődje két legidegesítőbb szokását: a nyomozás végén összehív minden érintett és kevésbé érintett résztvevőt (ügyvédtől liftesfiúig, maffiózótól plasztikai sebészig) és a kis belgát is megszégyenítő teatralitással szembesíti őket és a nagyérdeműt nyomozása eredményeivel; valamint, hogy ezek az eredmények bizony legtöbbször csak a fejében léteznek. Bernie nem árul el sokat, úgy csűri-csavarja a szálakat, mire eljut egy mindenki számára (értsd: ő, mert megússza, Ray, mert kap némi csúszópénzt, Carolyn, mert csurran-cseppen neki ez-az) kényelmes megoldásig, hogy ember nincs, aki követni tudná. Hogy ez a rosszfiúknak mennyire kényelmes, azt borítsa jótékony homály – általában úgyis van vaj a fülük mögött, legfeljebb nem az a márka, amit Bernie rájuk bizonyít. Ez az utolsó rész például tipikusan ilyen bűnügyi csűrés-csavarásra fut ki, ráadásul kicsit túl nagyra is nyit, a szovjet kémek, lett szabadságharcosok, rivális maffiózók beemelése már erősen túlzásszámba megy. Ettől még persze veszettül szórakoztató, de valahogy úgy vagyok vele, hogy az utolsó ötven oldal (a tényleges bizonyítás és szembesítés) annyira nem érdekelt, mint a megelőző, pusztán és meztelenül szórakoztatásra fókuszáló kétszáz.

A betörő, aki úgy festett, mint Mondrian

Erre a részre sokkal élénkebben emlékeztem (bár a csajozás itt is meglepett), nem véletlenül: egyrészt, nekem mindig is sokat adott a Bernie-sorozat varázsához a rengeteg kulturális- és intertextuális utalás (legyen az irodalom, film, festészet, filozófia), másrészt mert hát itt tesz szert betörőnk nappalija legfőbb díszére, amit csak azért nem foglal le soha a rendőrség, mert meg vannak győződve róla, hogy hamis (mégis, ki lenne az a hülye aki egy eredeti Mondriant aggat egy rossz hírű környéken lévő lepusztult garzonba?). Persze ez is úgy indul, mint az összes többi: egy balul sikerült betörés, ezúttal New York legjobban őrzött apartmanházában, ahova Bernie egy könyvgyűjtő meghívására érkezik – pechjére utóbbi úriember gyilkosság áldozata lesz, a lakása tele egy közismert betörő ujjlenyomataival, indulhat hát a nyomozás… Melynek során annyi Mondrian tűnik fel itt-ott, hogy azokból már simán lehetne retrospektív kiállítást rendezni, kár, hogy viszonylag kevés tekinthető eredetinek. Mondjuk egy.

Ha az ember hamis festményeket szeretne még jobban összekavarni, mint ahogy egyébként már össze vannak, jól jön egy festőművész barát, kinek nincs sok erkölcsi aggálya – itt jut kulcsszerephez az egyik kedvenc mellékszereplőm, Denise, és az ő kiskamasz fiacskája, aki simán megszervez haverjaival egy tüntetést egy kiskorúakat diszkrimináló múzeum elé, hogy eltereljék Bernie-ről a figyelmet. Még jó, hogy betörőnknek ilyen barátai vannak. Közben egy macskát ellopnak, majd visszaszereznek, felbukkan egy hulla a mosdóban, hamisítók és hamis festményekkel kereskedők adják egymásnak a kilincset, Bernie pedig addig kavarja a szálakat, míg hogy-hogynem csak az ő falán ragad az eredeti. Veszettül vicces volt ez a rész, sokkal könnyedebb mint a portyázós – ez a sorban az ötödik, emlékeim szerint is a sorozat közepén voltak a legszórakoztatóbb és legjobban egyensúlyban tartott részek. Az utolsó részekre túl bonyolult lett és sokszor komorabb, mint kéne, az első két rész meg még eléggé útkeresős hangvételű. Legközelebb ezt is letesztelem, felkészül a szekrénybe zárt betörő, aki aztán eladja Ted Williamst. A többi kötetet pedig vadásszuk tovább…

Lawrence Block: Hosszú út a sírkertbe

Miután a Bérgyilkos sorozat már régen a végéhez ért, és augusztusban megjelent a Bernie Rhodenbarr-sorozat utolsó kötete is, a magyar Lawrence Block-rajongóknak egyedül Matt Scudder maradt. A alkoholista magánnyomozó történeteiből még hátra van jó néhány kötet, nem kell hát attól félnünk, hogy teljesen Block nélkül maradunk, és persze reménykedhetünk abban, hogy az Agave a nagy népszerűségre való tekintettel bevállal még egy sorozatot az írótól. Addig is olvassuk a legfrissebb, Hosszú út a sírkertbe című Scudder-kötetet.

A sorozat nyolcadik része némileg eltér az előző történetektől, Scudder ezúttal nem egy rejtélyes gyilkos és/vagy gonosztevő után nyomoz, hanem menekül, és próbálja menteni saját és barátnője bőrét. Az üldözőből tehát üldözött lesz, a magánnyomozóból egy gátlástalan gyilkos pszichopata prédája, aki rácáfol minden klisére a kemény, rendíthetetlen, faarcú krimihősökről. Ráadásul a történet gyökerei a messzi múltba nyúlnak, még abba az időbe, amikor Scudder a rendőrség kötelékében szolgált, és nem éppen szabályos módon ítéltetett el egy pszichopatát.

Blocknak különleges érzéke van ahhoz, hogy megszerettesse velünk a morálisan nem épp a helyzet magaslatán álló hőseit, gondoljunk csak Bernie-re, az imádnivaló betörőre, vagy Kellerre, a szimpatikus bérgyilkosra, de Scudder sem épp a becsület mintaképe. Aki New York legaljasabb utcáin akar életben maradni, mint zsaru, vagy épp mint magánnyomozó, annak nem is maradhat tiszta a keze, azonban vannak dolgok, amiktől azért még a leggátlástalanabb  rendőrök is óvakodnak. Ilyen a bizonyítékhamisítás, vagy a hamis tanúzás. Scudder mindkettőt elkövette, hogy rács mögé juttassa azt a James Leo Motley-t, aki zsarolta és megerőszakolta barátnőjét, a nem épp feddhetetlen erkölcsű Elaine-t. Motley tizenkét év után szabadul, és bosszúhadjáratot indít Scudder és a női ellen.

Igazi pszichopatával van dolgunk, aki élvezetből gyilkol, és előtte jól megkínozza áldozatait. Rettegnek is tőle rendesen, de ki tudja miért, ez a rettegés valahogy nem hatol át a könyv lapjain. Annak ellenére, hogy a regény izgalmas, és Motley valóban félelmetesen van ábrázolva, nem éreztem azt olvasás közben, hogy megelevenedik és valódi rettegést ébreszt bennem, csak egy jól megrajzolt gonosztevő volt. Az ajánlások a legemlékezetesebb Scudder-ellenfelet ígérik, és elviselhetetlenül feszült párharcot, ám én bevallom, nem éreztem Motley-t olyan különlegesnek. Ettől eltekintve feszes és izgalmas volt a történet, néhány igazán gyomorforgató gyilkosságnak is tanúi lehettünk, mégis hiányzott valami.

Amiben viszont még mindig páratlan Block, az a jellemábrázolás. Krimiben tán nem is olvastam még hozzá hasonlót. Scudder, aki két résszel ezelőtt hagyta abba a piálást, ebben a részben is folyamatosan küzd az alkohol utáni vággyal, AA-gyűlésekre jár, rengeteget elmélkedik szétcsúszott életén, és többször is a határára kerül annak, hogy visszacsússzon abba a fertőbe, amiből épp kifelé igyekszik. Normális emberi kapcsolatai még mindig alig vannak, az előző részben megismert bűnöző, Mickey Ballou és a régről ismert prosti, Elaine áll hozzá a legközelebb. Ahogy meg is jegyzi, ez sokat elárul róla. Még mindig hajlamos belekötni az utcán ismeretlenekbe, szétveri a hangosan zenét hallgató idiótákat, csak hogy levezesse valahogy azt a feszültséget, amit üldözőjével szembeni tehetetlensége gerjeszt benne.

Kívülről ismeri a New York-i utcákat, gengsztereket, bárokat és éttermeket, mindig tudja, kivel kell beszélnie, kit kell megkennie ahhoz, hogy elérje amit akar, csak épp azt nem tudja, hogyan győzze le saját függőségeit és berögződéseit. Sokan és sokszor kiemelték már, hogy Scudder a krimiirodalom egyetlen olyan visszatérő hőse, aki komoly jellemfejlődésen esik át, ennek első lépéseit olvashatjuk ebben a kötetben is. Jó úton jár, de még nagyon az elején, és sok akadály van előtte. Kíváncsi vagyok, mit hoznak a folytatások.

Kiadó: Agave

Fordította: Varga Bálint

 

Lawrence Block: A betörő, aki zabot hegyezett

Kedvenc antikvárius betörőm, Bernie Rhodenbarr ezúttal a New York-i Paddington hotelban tölt néhány eseménydús napot. Hogy miért költözne be egy hotelba, ami alig pár sarokra van a lakásától? Hát hogy ellopjon valamit, mi másért. A Paddington hotel állandó lakója ugyanis egy irodalmi ügynök, Anthea Landau, akinek a birtokában olyasmi van, amiért minden valamire való amerikai gyűjtő ölni tudna: a legendás Senki gyermekét író Gulliver Fairborn levelezése. A magánéletét mániákusan óvó író, akinek könyve generációk alapélménye volt, évtizedeken át vetette lila papírra az ügynökének írt leveleket, melyeket a hölgy most a  Sotheby’s-nél készül elárvereztetni. Bernie azonban megismerkedik egy vonzó fiatal nővel, aki rábeszéli, hogy lopja el a leveleket, persze kizárólag azért, hogy azok aztán visszakerüljenek jogos tulajdonosukhoz.

A nő vonzerejének és saját Gulliver Fairborn iránti rajongásának köszönhetően köt ki Bernie a Paddingtonban, ahol minden szobához plüss Paddington macit adnak, festett hajú állástalan színészek a recepciósok, és ahol jó néhány régi ismerős kedves ismerőse rendelkezik még szobával. Minden adott tehát egy újabb hamisítatlan Bernie-féle balul sikerült betöréshez. Miután az irodalmi ügynököt megölték, a leveleknek lába kélt, Bernie pedig a tűzlépcsőn kényszerült menekülni, hogy út közben azért szert tegyen pár értékes ékszerre, felismerik, és hol máshol kötne ki, mint egy cellában.

Ahogy az lenni szokott, a szabadlábra helyezést követően veszi kezdetét az igazi kaland, Bernie nyomozása. Amiben ezúttal szerepet kap egy rejtőzködő író, az ő titokzatos exbarátnője, a legnagyobb szakértője, a legelszántabb gyűjtője, a régi ismerős Martin Gilmartin, egy rivális ékszertolvaj és Bernie új barátja, aki lelkesen segít be az antikváriumban és osztja meg vele irodalom iránti rajongását. A főszereplő azonban egy halom lila papír és egy könyv, a Senki gyermeke.

Noha a krimiszál még a szokásosnál is zavarosabb és Block most már tényleg úgy csűri-csavarja  a történetet, hogy szerintem ő maga sem érti a végét, a folyamatos Zabhegyező- és Salinger-utalások miatt egyszerűen imádtam olvasni ezt a könyvet. Megkockáztatom, hogy ezt a részt azok fogják igazán élvezni, akik ismerik Salingert, és ha nem is olvasták, de hallottak már a Zabhegyezőről (van egyáltalán bárki, aki nem?) - és nem árt, ha tudják, miből kovácsolt magának életművet Joyce Maynard -, ők viszont nagyon. Block el sem titkolhatná rajongását Salinger iránt, miközben jóízűen gúnyolja ki a Zabhegyezőt évtizedek óta körülvevő szinte vallásos hódolatot azzal, hogy a könyvben nagyjából három oldalanként elmondja valaki, mekkora hatással volt az életére a Senki gyermeke.

A sorozat harmadik részétől kezdve Block minden részt telipakolt kulturális utalásokkal, sorra vette kedvenc íróit, színészeit, festőit, plusz a baseballkártya gyűjteményét, de egyszer sem lubickolt ilyen önfeledten, mint itt. Míg az előző rész, A betörő, akit temetni veszélyes a krimi műfajával játszadozott, és hemzsegett az intertextualitástól, Block itt egy létező regényre nagyon hasonlító elképzelt regényt emel be egy az egyben a cselekménybe, és teszi meg főszereplővé. El tudom képzelni, hogy nagyon élvezte írni, én pedig nagyon élveztem olvasni.

Kicsit azért keserű szájízzel tettem le, mert simán ez lehetett volna a kedvencem a sorozatból, ha nem szúrja így el a végét. Anélkül, hogy lelőném a poént, annyit elmondok, hogy nem először érzem azt Blocknál, hogy írja, írja a cselekményt, aztán amikor a végére ér, rájön, hogy annyira megszerette a szereplőit, hogy senkit nem akar bűnössé tenni, ezért hirtelen behoz egy olyan szálat, aminek addig híre-hamva sem volt, és rábök, hogy na, az a megoldás. Így aztán esélyünk sincs követni őt, ami néha jól sül el, néha meg nem. Most éppen nem. Kár érte, mert egészen a legvégéig tényleg nagyon jó volt.

Kiadó: Agave

Fordította: Varga Bálint

 

Lawrence Block: A betörő, aki portyára indult

Azt hiszem, minden valamire való Bernie-rajongónak elszorult kicsit a torka, amikor augusztus elején kezükbe vehették a betörős sorozat utolsó kötetét, A betörő, aki portyára indult címűt. Az egyik szemünk sír, a másik meg nevet. Mert végre egy új Bernie, lehet olvasni, szépen mutat a polcon egymás mellett az egész sorozat, de mégis… itt a vége, jelen állás szerint nem lesz több, hacsak Block meg nem gondolja magát. Szerencsére ezek a kis könyvek bármikor újraolvashatók, úgyhogy ha valakinek elvonási tünetei lennének, csak lekapja a polcról a kedvencét, és máris garantáltan jól szórakozik – én meg még ráadásul csaltam is kicsit, mert itt a blogon még nem jelent meg az előző kötet ajánlója, szóval nálam még lesz Bernie, ez aztán a fából vaskarika.

Nem tudom, hogy a kor teszi-e, vagy a sok munkába fáradt bele keményen dolgozó betörőnk, de Bernie ebben a kötetben jóval többet filozofál, mint az előzőekben. Kezdetnek rögtön azon elmélkedik, hogy mily régen is volt komolynak nevezhető kapcsolata, ami meglepő, hisz Mr. Rhodenbarr-ra mindig is tapadtak a nők. Most azonban magányos, csak dönti magába  a whisky-t Carolyn társaságában, és persze szövegel. Néha jóval többet, mint kéne, de ezért szeretjük. A párkapcsolatok mibenléte és az élet értelmének kivesézése mellett persze a mindennapi betevőről is gondoskodni kell, ezért Bernie egy este portyára indul. Vagyis nyakába veszi a várost és ad hoc módon betör egy üres lakásba.

Bernie, a mindig mindent gondosan előkészítő és megtervező betörő felrúgja szokásait? Ejnye! Ugyan Bernie-nek nincs kora, legalábbis nem kerül szóba, hogy öregedne, de tényleg, a folyamatos elmélkedései és a hirtelen kalandvágya midlife crisis-re utalnak. S mi lehetne hatásosabb gyógyszer egy szép nőnél és egy jó kis zsákmánynál? Mindkettő összejön, de nem egészen úgy, ahogy elsőre gondolnánk, pláne nem úgy, ahogy Bernie szeretné. A lakásba, ahova spontán módon betör, hazatér a tulajdonos, betörőnk az ágy alá szorul és olyan események fültanúja lesz, aminek nem kellett volna, az éj közepén pedig nem elég, hogy zsákmány nélkül tér haza, a szívét is rabul ejtik, és egy gyilkosságnak is gyanúsítottja lesz.

Ez utóbbi már csak természetes, nem igen teheti ki a lábát otthonról anélkül, hogy megvádolnák valami jóval súlyosabb bűnnel, mint amit valaha elkövetett. Pláne, ha a környéken lófrál Ray, New York legbénább rendőre, aki már csak azért is mindent Bernie-re akar kenni, mert tudja, a betörő, hogy tisztázza magát, általában helyette is felgöngyölíti az ügyeket… Nem történik ez másként most sem, ám mire odáig eljutunk, képbe kerül egy jócskán felülárazott könyv, egy bűnözőkre specializálódott plasztikai sebész, szovjet exügynökök és lett szabadságharcosok, egy randidroggal hódító erőszaktevő és persze néhány szépséges nő. No meg egy tejajtó.

Itt érkezünk el a betörős sorozat tán legérzelmesebb részéhez, Bernie ugyanis rájön, hogy egész pályafutása egy szerencsétlen véletlennek köszönhető, amikor is Mrs. Rhodenbarr kizárta otthonról kicsi fiát, aki így kénytelen volt a ház falába vágott tejajtón át bemászni. Innen már egyenes út vezet az álkulcsok, széfkombinációk és levelező lakatostanfolyamok világába. Tanulság: ha nem akarjuk, hogy gyerekünk betörő legyen, mindig gondoskodjunk arról, hogy legyen nála kulcs :) Persze egy tejajtó egészséges testalkatú felnőttként már nem olyan egyszerű falat, mint tizenkét évesen, de hát a betörő azért betörő, hogy ezt is megoldja. Az olvasó meg térdét csapkodva kacag, pech ha épp  a buszon ér el ehhez a részhez (mint én).

Ahogy az előző részeknél már megszokhattuk, a gyilkosságok, betörések, félreértések és tévedések csak úgy hemzsegnek, senki nem ért semmit, egyedül Bernie, aki a végén egy látványos leleplezéssel adja tudtunkra, hogy milyen buták is vagyunk, hogy nem vettük észre, hogy a szőke nő valójában fekete férfi, a gyilkos meg az aki a szomszéd széken békésen kötöget. Most ez nem nagyon jön össze, ha érheti kritika a könyvet, az épp az, hogy Block kissé túlspilázta a csavaros cselekményt, és egy ponton már maga Bernie sem biztos, hogy tudja, mi hogyan történt, hát még az olvasó. A Bogartos kötet óta folyamatosan egyre több a csavar, a félreértés, a rejtély, és most egy kicsit sok lett. Persze simán eléri az író, hogy ne nagyon érdekeljen minket, ki és miért gyilkolt, lopott, ki is a Rigai Fekete Veszedelem, és egyáltalán, mi a fene történt, a lényeg úgyis a humor.

Abban pedig most sincs hiba. Block kattant szereplői és ironikus párbeszédei egyszerűen hibátlanok, macskatartók meg különösen sok idézni valót találhatnak benne. Biztos a betörők is, de erről nincs személyes tapasztalatom. Az biztos, hogy a sorozat felkerül arra a képzeletbeli polcra, amin azok a könyvek sorakoznak, amiket időről időre lekapunk, ha lazítani akarunk, ha épp tele a hócipőnk a komoly és súlyos könyvekkel, ha világ- és emberundorunk van, vagy ha egyszerűen  nincs kedvünk semmihez csak bambulni és röhögni. Block ebben a kategóriában nálam verhetetlen.

Kiadó: Agave

Fordította: Varga Bálint

Lawrence Block: Bérgyilkos

Bernie Rhodenbarr és Matt Scudder után, akiknek eddig olvasott kalandjait nagyon szerettem, alig vártam, hogy megismerkedjek Lawrence Block harmadik sorozathősével, J. P. Kellerrel is. Arra számítottam, hogy a Scudder-történetekhez hasonló kemény, kiábrándult sztorival lesz dolgom, ám legnagyobb meglepetésemre Keller kalandjai sokkal inkább a kedélyes antikvárius betörőre emlékeztettek. Annak ellenére, hogy - bár Keller is és Bernie is a törvényt folyamatosan megszegve keresi a mindennapi betevőt -, a különbség kettőjük közt ég és föld. Míg Bernie Rhodenbarr megelégszik azzal, hogy betör, kirabol, elemel ezt-azt, majd angolosan távozik, és bár folyton folyvást gyilkosság gyanújába keveredik, sosem bánt senkit, Keller egy hidegvérű bérgyilkos.

Méghozzá nem is akármilyen, hanem ízig-vérig profi. Éli a jólszituált New York-i magányos férfiak átlagos életét, van egy szép lakása, néha felcsíp egy nőt, bárokba jár, jól elvan, aztán kap egy telefont, elvonatozik White Plains-be, és miután kedvesen elcsevegett Dottal egy jegestea mellett, repülőre száll, hogy néhány államot átutazva eltegyen valakit láb alól. Nem érdekli, kit, nem érdekli, miért, csak megteszi, mert ez a foglalkozása.

Ebből még nehéz lenne érdekfeszítő könyvet írni, ám Blocknak sikerült Keller figuráját annyira megtölteni élettel, hogy ha nem is szeretjük meg, de jól szórakozunk a kalandjain. Mert persze még a leghidegvérűbb bérgyilkos számára sem megy mindig simán a szenvtelen gyilkolászás, néha előfordul, hogy megismeri azt, akit meg kéne ölni, megkedveli, vagy megtetszik a békés kisváros, és elkezd házakat nézegetni, elgondolkozik azon, hogy maga mögött hagyja New Yorkot és a munkát, sőt, még az is megfordul a fejében, hogy nyugdíjba menjen, aztán mindig rájön, hogy ez mekkora hülyeség.

Keller nem az az önmarcangoló típus, nem tépelődik azon, hogy helyes-e amit tesz, hogy nem kéne-e más munka után néznie, magányán sem töpreng egészen addig, amíg szert nem tesz egy kutyára, majd egy kutyasétáltató barátnőre, és mindketten ott nem hagyják. A könyv legszórakoztatóbb részei azok, ahol elképzeli magát mint kisvárosi bolttulajdonost, vagy amint épp házat vesz, vagy ahogy alkalmazza az egyik célpont vállalata. Nyilvánvaló, hogy unja az életét, hisz alig csinál valamit, és nagyon jól eléldegél belőle. Miután sem a kutya, sem a barátnő nem jön be, épp mikor már nyugdíjba menne, talál egy hobbit, ami tartalmat is adhatna nyugdíjas napjainak. Csak hát a bélyeggyűjtés költséges hobbi, a visszavonulás így várat magára, lesz viszont egy bélyeggyűjtő bérgyilkos főszereplőnk, ami valljuk be, legalább olyan groteszk elsőre, mint egy antikvárius betörő.

Block-ot továbbra is elsősorban a humoráért szeretem, ugyanazok a szellemes, ironikus párbeszédek olvashatók itt is, mint a Bernie-sorozatban, még ha néha komolyabbra is vált a hangvétel. Kíváncsi vagyok a folytatásokra, ahogy láttam, a további kötetekben azért a sztori is hangsúlyosabbá válik, ez a novellafüzér inkább csak Keller bemutatását szolgálta. Annak azért nem volt akármilyen.

Kiadó: Agave

Fordította: Varga Bálint

 

Lawrence Block: A betörő, akit temetni veszélyes

Bernie Rhodenbarr megint szerelmes. És mivel szíve hölgye, Lettice igazi anglomán, lovagias betörőnk elviszi őt egy hosszú hétvégére egy (majdnem) igazi angol vidéki kúriába, a Cuttleford Házba. Vagyis csak vinné, mert mint kiderül, épp az utazás napján Lettice férjhez megy valaki máshoz. Bernie azonban nem búslakodik sokáig, hóna alá csapja jó barátját, Carolynt és a macskáját, Raffles-t, és nekivág az utazásnak. Persze még mielőtt odaérnének a behavazott New York állam északi részén fekvő kúriába, Carolyn kideríti, hogy nem csak Lettice vidéki Anglia iránti rajongása vonzza Bernie-t a házhoz, hanem egy olyan könyvritkaság, amiről soha senki nem hallott, nem is biztos, hogy létezik, de betörőnk csalhatatlan szimata azt jelzi, hogy igen, és hogy épp a Cuttleford Házban található.

Előttük áll hát egy remek hétvége, és egy kis könyvvadászat. Ami önmagában nem kihívás Bernie számára, még akkor sem, ha a ház a könyvrajongóknak igazi aranybánya, hatalmas könyvtárral és minden szobában könyvhalmokkal. Az már inkább, hogy az első este hullába botlik a könyvtárban, a telefonzsinórt valaki elvágja, a házhoz vezető egyetlen híd leomlik, és még a szakácsnő is szívrohamot kap. Bernie, Carolyn és Raffles ottragad a derékig érő hóval körülvett, elszigetelt házikóban, egy gyilkossal és egy rakás kedves és nagyon furcsa utazóval. Van köztük fiatal házaspár minden lében kanál lánygyermekkel, magányos nyugdíjazott ezredes, mozgássérült idős hölgy a társalkodónőjével, néhány különc, akikről senki sem tud semmit, és persze megérkezik Lettice is cseppet sem szimpatikus férje oldalán.

Minden adott egy hagyományos „sok ember ottragad egy elszigetelt helyen és hullanak mint a legyek” típusú krimihez, de Block addig-addig csavargatja a történetet amíg valami egészen mást hoz ki belőle. Eddig ez a rész tetszett a legjobban a sorozatból, frissebb volt mint az eddigiek, csavarosabb, érdekesebb. Bernie-nek határozottan jót tett a levegőváltozás, most először szabadult ki New Yorkból, és ahogy az igazi nagyvárosi Bernie és Carolyn vidékre utazik, az önmagában kacagtató. Ugyanígy jót tett a történetnek, hogy nem az eddig megszokott sémát követi, miszerint Bernie betör, hullát talál, gyanús lesz, nyomoz, közben átveri egy nő. Meglepő módon itt még egy kis betörést sem látunk. Szinte hiányzik.

Van helyette jó sok irodalmi utalás, kis bevezető a krimi műfajába, rengeteg könyv és persze rengeteg whisky. Imádom Block-ban ahogy teleszövi a betörős krimiket mindenféle kulturális utalással, a Kiplinges rész óta mindig megcsillogtatta műveltségét, igazi kis polihisztort csinált Bernie-ből, de nyilván semmit sem szeretek annyira, mint amikor könyvritkaságok ügyében okoskodik. Hát ebből most kijut bőven. Nem is beszélve a folyamatos utalásokról Agatha Christie, Chandler és Hammett könyveire. Bernie és Carolyn most sem tagadják meg magukat, jó sok whisky társaságában rém vicces párbeszédeket folytatnak, amiken mi baromi jól szórakozunk, és néha elejtenek egy-két okosságot is. És persze nyomoznak a gyilkos után.

Közben nem feledkeznek meg a titokzatos könyvről sem, ami hol eltűnik, hol megkerül, s ha valóban az, ami, akkor az amerikai irodalom egyik legjelentősebb felfedezése. Ami igazából sokkal fontosabb Bernie-nek, és nekünk is, mint hogy megértsük azt a sok összevissza csavart szálat, ami elvezetne a gyilkoshoz. Akiről persze kideríti, hogy kicsoda, az viszont kissé homályban marad hogy ki kivel és miért és tulajdonképpen kivel mi történt. Kivételesen azonban egyáltalán nem bánom, hogy nem értek mindent, és hogy kicsit összecsapott lett a nyomozás vége, mert közben annyira jól szórakoztam a nagyon-nagyon különleges könyvritkaság történetén.

Kiadó: Agave

Fordította: Varga Bálint

Lawrence Block: A betörő, aki úgy festett, mint Mondrian; A betörő, aki Bogartnak képzelte magát

Lawrence Block Bernie-történeteit egyszerűen nem tudom megunni. Gyors egymásutánban olvastam el hét részt, és csak azt sajnálom, hogy már csak három van hátra. Ezért sem sürgetem, hogy elolvashassam a magyarul még megjelent két utolsó részt, mert aztán el kell kezdeni keresni valami Bernie-pótlékot. Az igazi truváj persze az hogy annak ellenére megunhatatlanok, hogy minden történet szigorúan ugyanazt a mintát követi, Block kötetről kötetre ismétli önmagát. Bernie minden rész elején kap egy megbízást egy tökegyszerűnek látszó betörésre, aztán mindig talál egy-két hullát itt-ott, szekrényben, ágyban, szőnyegen, időnként a saját mosdójában, és hipp-hopp gyanússá válik. Hogy tisztázza magát, fel kell göngyölítenie az ügyet, leleplezni a rosszfiúkat, és jól megszedni magát. Ez minden alkalommal sikerül is neki.

Ami mégis letehetetlenné teszi ezeket a könyveket, az Block utánozhatatlan stílusa, szarkasztikus humora, remekül megírt párbeszédei. A sorozat az ötödik kötetre már hemzseg a visszatérő, jobbnál jobb karakterektől, akik egytől egyig harsány kis színfoltjai Bernie önmagában sem unalmas, nyüzsgő New York-i betörőlétének. Legjobb barátja, Carolyn, a leszbikus kutyakozmetikus, aki néha társa a betörésekben is, de leginkább a lerészegedésekben, a város legjobb pénzért kapható zsaruja, Ray, mindig segítőkész szomszédja, Mrs. Hirsch, maratonmániás ügyvédje, Wally Hemphill, bohém festő barátja, Denise, mind önmagukban is vicces karakterek, hát még, ha összeeresztik őket. Bernie szerencséjére nagyjából senkit nem zavar, hogy ő betörő, és mind egy emberként azon vannak, hogy segítsenek neki felderíteni a mindenkori gyilkosságot. Mi meg jól szórakozunk, ahogy Carolyn és aktuális szerelme figyelemelterelésként felgyújtanak egy kukát, vagy Denise fia és osztálytársai ad hoc tüntetést szerveznek egy múzeum elé.

A betörő, aki úgy festett, mint Mondrianban épp egy múzeum az események egyik fő helyszíne, a főszereplő pedig az ott őrzött festmény, Piet Mondrian 1942-es Kompozíció színekkel című műve. Amihez történetesen nagyon hasonlót látott Bernie egy könyvgyűjtő lakásában, ahova azért érkezett, hogy felbecsüljön egy gyűjteményt. Azonban a tulajdonost még aznap megölték, a festményt ellopták, a lakás tele Bernie ujjlenyomataival, kézenfekvő hát, hogy betörőnk hirtelen egy gyilkossági nyomozás közepén találja magát. És ha ez még nem lenne elég, Bernie-nek szó szerint a karjaiba omlik egy gyönyörű nő, jelentkezik még valaki, aki az ellopott festményt akarja, Carolyn macskáját pedig elrabolják, váltságdíjként pedig mi mást kérnének, mint az ellopott Mondriant. Hihetetlen akciók után – mint a már említett múzeumi kukagyújtogatással egybekötött tüntetés, és egy macskaszöktetés – Bernie rendet vág a számtalan fel-felbukkanó Mondrian és a szintén szépszámú tulajdonosjelölt között, leleplez mindenkit és még egy szép szobadíszre is szert tesz.

Nagyon tetszik, hogy Block a sorozatban folyamatosan használ kulturális utalásokat, mindig elővesz egy-egy témát, Kipling és Spinoza után Mondrian, könyv- és érmegyűjtők után megszállott festménygyűjtők, és közben az antikvárius betörő folyton-folyvást olvas. Ja kérem, sokunk álma egy antikvárium, tele könyvvel, ahol egész nap olvashatunk, bár én, ha választhatnék, azért kicsivel több vevőt szeretnék, az se baj, ha néha félbeszakítanak. De azt hiszem, nincs még egy ilyen intellektuális betörő, mint Bernie. A hetedik kötetből az is kiderül, hogy a könyvek mellett a filmeket is szereti.

Kedvence nem más, mint az utánozhatatlan Humprey Bogart, akinek filmjeiből épp fesztivált rendeznek New Yorkban, amit Bernie természetesen végignéz. Méghozzá nem egyedül, hanem aktuális szívszerelmével, a szép Ilonával. Ritka pillanat, de Bernie szerelmes. Közben azért persze dolgoznia is kell, és hát amilyen az ő szerencséje, a rémegyszerű betörés közben megint csak szekrénybe szorul, hullába botlik, és még a dossziét sem szerzi meg, amiért ment, úgyhogy nyakig van a slamasztikában. Újfent nyomozásba kezd hát, aminek során nem csak arra jön rá, hogy Ilona nem teljesen az, akinek mondja magát, és hogy a sármos hőst bizony sokszor átveri a femme fatale, de megtud ezt-azt az USA hidegháborús politikájáról egy volt hírszerzőtől, és elmerül a második világháború utáni kelet-európai történelemben is.

Ugyan Bogart nem a kedvencem, de a számtalan filmes utalást egyszerűen imádtam! Mégsem ezért lett ez a rész a kedvencem az eddig olvasott Bernie-sztorik közül, hanem az anatruriai királyság és a felkelők története miatt. Én hülyére röhögtem magam azon, amit Block kitalált, de azt hiszem, ezt igazán csak innen, ká-európából értékeljük, hiszen itt valóban voltak olyan időszakok, amikor minden bokorban alapítottak egy magát függetlenné kikiáltó királyságot, királlyal, csinnadrattával, ami aztán tartott vagy három napig, és utána már csak a bélyeggyűjtők ritkaságai közt létezett az a bizonyos királyság. De persze Bernie nem tagadhatja meg önmagát, egy szép nő kedvéért még egy sosem létezett királyság újraélesztését is kész támogatni.

Teljesen odavagyok Bernie-ért, Stephanie Plum mellett az utóbbi hónapok legjobb teljes kikapcsolódást nyújtó könyvélményei voltak a betörős történetek. Nyilván nem váltják meg a világot, nem képviselnek hajdenagyonnagy irodalmi értéket, egyszerűen szórakoztatnak, megnevettetnek. Tökéletes lazítós könyvek két fajsúlyosabb darab között, vagy akkor, amikor tele van a hócipőnk a világgal, és nem vágyunk komolykodásra.

Kiadó: Agave

 

Lawrence Block: Az apák bűnei

Sok-sok Bernie Rhodenbarr történet elolvasása után sikerült végre annyi bátorságot gyűjtenem, hogy megismerkedjek Lawrence Block egy másik, tán még híresebb regényfolyamával, a Matt Scudder-sorozattal. Bevallom, kicsit tartottam tőle, hogy nem fog tetszeni, hogy nem lesz olyan eredeti, izgalmas, magával ragadó, mint a Bernie-sztorik, és hogy csalódni fogok az íróban. Nehéz összehasonlítani a két sorozatot. Míg a betörős történetek legnagyobb erőssége a humor, és noha műfaji besorolásuk alapján krimik, valójában sokkal inkább vígjátékok, az első Scudder-történet alapján ez a sorozat kőkemény, véres krimi, méghozzá abból a noir stílusból, amit én nagyon szeretek.

Főszereplője, Matt Scudder kiégett New York-i zsaru, aki a sok év alatt, amit lehúzott a rendőrségnél, megismerte New York minden mocskát, minden gusztustalan kis üzletét, profi módon űzi a korrumpálás és korrumpálhatóság sportját, zseniális szimata van, és addig szaglászik, amíg ki nem derít valamit. Hozzá fordul a lánya halálának körülményei után nyomozó apa, Dale Hanniford. Lányát, Wendy-t brutális kegyetlenséggel ölték meg saját otthonában, gyilkosa, a lány élettársa pedig felakasztotta magát a letartóztatás után. Az apa nem a gyilkos kilétére kíváncsi, hisz az egyértelmű, hanem szeretné megismerni évek óta elhidegülten élő, otthonát elhagyó lányát.

Scudder kutatása során a múltba merül és próbálja kideríteni, ki volt Wendy Hanniford, milyen életet élt, mi vezetett odáig, hogy megöljék. És ezzel párhuzamosan kideríti, ki volt Richard Vanderpoel, a huszonévesen gyilkossá váló fiú. Mire feltárulnak a múlt titkai, a jelenbeli események is új megvilágításba kerülnek, és Scudder, afféle önkéntes igazságszolgáltatóként igazságot is szolgáltat. Akkor, amikor arra már senki nem kíváncsi.

Nagyon meglepett, hogy a számomra megszokottól ennyire eltérő stílusban is mennyire remek történetet írt Block. Igazi krimi, sötét, véres, kiábrándult, titkokkal, elfojtásokkal terhes, lecsúszott, az élet peremvidékein táncoló szereplőkkel, kurvákkal, kisstílű bűnözökkel, korrupt rendőrökkel, ájtatos gyilkosokkal. És egy főszereplővel, aki sportszerűen iszik, kurvákhoz jár, ha túl feszült, levezetésképp utcai rablókkal verekszik, mégis mániákusan keresi az igazságot, és gyertyát gyújt a templomban az általa megölt ártatlanokért. A maga módján éppolyan érdekes figura, mint Bernie Rhodenbarr, csak épp jóval ijesztőbb. Kíváncsi vagyok, mivé futja ki magát a sorozat, és hogy alakul az idők folyamán a főszereplő. Biztos, hogy olvasni fogom Matt Scudder további kalandjait is, de hogy ne vegye el túlságosan a kedvem az élettől közben azért beiktatok egy-egy Bernie-t is.

Kiadó: Agave

 

Lawrence Block: A betörő, akit szekrénybe zártak

A sorozat második részében Bernie, akiről eddigre már szinte mindenki tudja, hogy betörő, s nem is akármilyen, minden kisgyerek legrosszabb rémálmában találja magát: a fogorvos székében. Ami, lássuk be, tényleg nem egy vidám hely. Főleg nem akkor, ha az ember arca le van zsibbasztva, és szájában a Világ Legremekebb Fogorvosa turkál, aki épp arról próbálja meggyőzni, hogy törjön be az elvált felesége lakásába, és lopja el annak ékszereit, melyeket a volt férj valójában cseppet sem házastársi szeretete bizonyításaként, hanem pusztán adózási megfontolásból vett. Mit is mondhatna erre az egyszeri betörő? Annyit, hogy „Grrr…”, mivel beszélni nem tud, és máris elérkeztünk a sorozat szerintem legviccesebb megbízásához.

Bernie ugyanis, egészen nyilvánvaló módon, az első felháborodás után már csak büszkeségből is elvállalja a munkát. Noha a fogorvos exfelesége New York legjobban őrzött lakóházában lakik, bulldogtermészetű személyzettel és antiszociális idős szomszádokkal, betörőnk bejut, és épp vígan pakolja táskájába a nő ékszereit, amikor is az exfogorvosné hazatér, Bernie pedig pikk-pakk egy szekrénybe zárva találja magát, mindenféle selyemköntösök társaságában. Az csak később derül ki, hogy ha kicsit jobban körülnézett volna, más érdekeset is talált volna a szekrényben. Így azonban kénytelen végighallgatni egy szeretkezést és egy gyilkosságot. Előbbit halálra unja, utóbbi meg újabb bajba sodorja, főleg, mivel a gyilkos az ékszerekkel teli táskát is magával viszi.

Az első számú gyanúsított kivételesen nem Bernie, ő csak később kerül képbe, hanem a fogorvos exférj. Akinek nyilván sokszázezer dollárnyi indítéka volt. Mivel azonban ezen felül egy csinos asszisztenssel is rendelkezik, aki nem kis hatással van betörőnkre, Bernie beleveti magát, hogy kiderítse, ki ölte meg a nőt, tisztázza a fogorvost, és lehetőleg ne keveredjen bele semmibe. És persze szeretné visszaszerezni az ellopott ékszereket.

Nyomozása során ezúttal nem bélyeg-, baseballkártya-, könyvritkaság-, vagy festménygyűjtők után nyomoz, hanem New York éjszakai életébe merül alá, és bárról bárra iddogál könnyű éjszakai szórakozást kereső kiégett középkorúakkal. Akik, meglepő módon, épp oly sajátos szubkultúrát alkotnak, mint az előbbiek. És persze viszonylag hamar rávezetik Bernie-t a szórakozást cseppet sem megvető exfogorvosné kapcsolati hálójára és lehetséges gyilkosaira. Miközben Bernie nyomoz, fény derül egy nagyobb szabású bűnügyre, és persze a végére azt is megtudjuk, ki volt a gyilkos.

 Ez a rész sem tartogat kellemetlen meglepetéseket, ugyanolyan jó szórakozást nyújtott, mint  a többi, csak a végét éreztem kicsit túl csavarosnak, valahogy fölösleges volt szerintem úgy megbonyolítani azt a plusz bűnügyet. Ami viszont sosem elég, azok a frappáns párbeszédek, a komikus mellékszereplők, akik rengeteg színt visznek a sorozatba, köztük a későbbiekben vissza-visszatérő Denise, a festőnő, a Szűkhátú Galéria tulajdonosa. És persze New York, amibe szerintem Block egész egyszerűen szerelmes, akkora elragadtatással tud írni a városról. Amit viszont hiányoltam: a következő részben egyszer csak ott terem Carolyn, mint Bernie legjobb barátja, itt meg még szó sincs róla. Sehol sincs leírva, hogy találtak ezek így egymásra? Olyan kíváncsi lennék rá! 

Kiadó: Agave

Lawrence Block: A betörő, aki parókát viselt

Kissé ostoba módon sikerült teljes összevisszaságban olvasnom a Bernie Rhodenbarr-sorozat részeit. Négy későbbi rész után jutottam csak hozzá az elsőhöz, ami önmagában nem lenne baj, mert a sorozat részei nem függenek szorosan össze, mindegyik egy külön történet, viszont nyilván vannak állandó mellékszereplők, több részen áthúzódó kapcsolatok, amiket érdekes megvilágításba helyez az összevissza olvasás. Kicsit olyan érzésem volt, mintha egy kirakós darabkáit raknám a helyére. Végülis még adott is hozzá egy kis pluszt. 

 

Mindjárt a sztori elején kiderül, miért is vált később Bernie állandó szokásává, hogy szétnézzen betörés után, nincs-e véletlenül egy hulla a lakásban. Abban a lakásban ugyanis, amibe mindössze egy titokzatos kék doboz miatt hatolt be, volt egy hulla. Amit nem is ő talált meg, hanem a kiérkező zsaruk, így vált Bernie már első kalandja során egy gyilkosság gyanúsítottjává, amit jobb híján kénytelen volt kinyomozni, hogy tisztázza magát. Rögtön megismerjük Bernie és New York legjobb pénzért kapható zsaruja, Ray gyümölcsöző kapcsolatának kezdeteit, és fény derül arra is, amit én mindig kissé rejtélyesnek találtam, hogy miért is hiszi el Ray minden alkalommal Bernie teóriáit.

 

Persze mielőtt idáig jutnánk, némi bújkáláson és nyomozáson kell túljutnunk, amit Bernie ezúttal egy rég nem látott barátja lakásában ejt meg, ahol segítségére lesz egy csinos idegen, akiről később persze kiderül, hogy nem az, akinek mondja magát, és nem teljesen véletlenül csöppent épp oda, ahol Bernie bújkál. Azt hiszem, örök rejtély marad számomra, hogy miért tapadnak ennyire a nők Bernie-re, de már itt is lazán ágyba csalogatják ketten. És persze senkit nem zavar, hogy betörő. Szomszédai közül azért néhányan neheztelnek rá, de csak addig, amíg a később szintén fel-felbukkanó Mrs. Hesch meg nem győzi őket, hogy amíg a felső East Side-i mamzereket rabolgatja ki, addig Bernie tulajdonképpen jó betörő.

 

A gyilkosság megoldása nem olyan csavaros, mint egynémely későbbi kalandban, mondhatni, szimpla, ám meglehetősen kínos, viszont legalább kiderül belőle hogy mi a különbség a tisztességes korrupt zsaruk és a tisztességtelenek között. Ha nem is volt annyira fergeteges, mint a sorozat későbbi kötetei, ez a rész is nagyon jó szórakozást nyújtott. Ha ezzel kezdem, akkor is folytattam volna Bernie kalandjait. Viszont hiányzott az antikvárium és Carolyn!

Lawrence Block: A betörő, aki eladta Ted Williamst

Bernie Rhodenbarr immár egy éve jó útra tért. Békésen vezetgeti kis antikváriumát, szerényen éldegél a bevételből, és mint egy leszokófélben lévő alkoholista, még a lehetőségét is el akarja kerülni annak, hogy betörjön bárhová. Elhatározása azonban váratlan akadályba ütközik, amikor beállít hozzá új főbérlője, és közli, hogy tizenkétszeresére emeli az üzlet bérleti díját. Ezek után még van képe befektetési céllal könyvet venni, amivel tán még jobban felháborítja Bernie-t, mint a lakbéremeléssel. Azonban Bernie szilárd jellem, kitart elhatározása mellett. Annak ellenére, hogy tuti tippje van, inkább berúg Carolynnal, hogy aztán hazafelé véletlenül elétoppanjon egy ismeretlen lány, és még egy tuti tipp.

Érthető, hogy ennek már nem tud ellenállni. Miközben betör a második számú tuti tipp lakásba, szembekerül egy látszólag funkció nélküli szoba zárjával, ami majdnem kifog még rajta is, majd miután hosszú órák munkájával feltöri, mi mást is találna mögötte, mint egy hullát. A zsákmány így ugrik, Bernie pedig menekülőre fogja, és úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Csakhogy az egyes számú tuti tippjét valaki más kihasználta, a gyanú pedig Bernie-re terelődik. Olyannyira, hogy még börtönbe is kerül. Ezt pedig már nem hagyhatja annyiban, ki kell derítenie, ki tört be Martin Gilmartinhoz, és ki vitte el a félmilliót érő baseballkártyákat, miközben az sem hagyja hidegen, hogy ki az ismeretlen hulla Nugenték lakásában, ahová viszont ő tört be. És hogy jön a képbe a semmiből előbbukanó lány?

A nyomozás közben váratlan üzleti ajánlatot kap főbérlőjétől, akiről kiderül, hogy a kirabolt Gilmartin sógora, és nem riad vissza némi tisztességtelenségtől, hogy megszerezze sógora baseballkártyáit. Bernie elmerül a kis gyűjthető sportkártyák világában, amik valami furcsa véletlen folytán legalább olyan értékesek, és legalább olyan elszánt gyűjtői körrel rendelkeznek, mint az érmék, vagy a festmények, vagy a könyvek. Mire minden rejtélyre fény derül, és kiderül, ki hova tört be, és ki hova nem, ki ölt meg kit és ki kinek a kije, Bernie egészen új formában hasznosítja betörőtudását, és jövedelmező üzletbe kezd a kirabolt Gilmartin segítségével. Annyira, hogy még a boltja is megmenekül.

A sorozat színvonala, úgy tűnik, cseppet sem romlik. Bár összevissza olvasom, eddig minden rész ugyanolyan jó szórakozást nyújtott, és, bár a betörések, váratlanul felbukkanó hullák, kavaró nők és a nyomozások szisztémája mindig ugyanaz, Blocknak van akkora fantáziája, hogy ne váljon unalmassá, mindig elő tud rukkolni valami újjal. Mint például legújabb kedvencem, Raffles, aki annak ellenére, hogy macska, elsőrangú alkalmazott egy antikváriumban, hisz egérmentesen tartja a helyet, szobatiszta, és még a rejtélyt is segít megoldani.

Továbbra is csak ajánlani tudom, egyszer mindenkinek tennie kell egy próbát Bernie-vel. Szerintem nem bánjátok meg!

Kiadó: Agave

 

Lawrence Block: A betörő, aki Spinozát olvasott

Bernie Rhodenbarr előző kalandja az elfeledett Kipling-művel annyira tetszett, hogy rögtön rávetettem magam a sorozat további köteteire. Noha kedvenc betörőnk az előző kötetben épp kezdett jó útra térni, és tisztességes antikváriusként megőszülni, rövid időn belül rá kellett jönnie, hogy a könyveladás koránt sem fizet olyan jól, mint a betörősdi, és egyébként is, ő ehhez ért a legjobban. Márpedig, ha valaki profi módon műveli a szakmát, és még szereti is csinálni, nem hagyja csak úgy abba. Ráadásul Bernie-nek tanítványa is akad, a kutyakozmetikus Carolyn személyében, aki azon túl, hogy lelkesen vetné bele magát a betörőszakmába, még jó tippeket is ad.

Kötetünk elején épp egy puccos kutyus jólszituált gazdáiról, akik a hétvégét a házőrzővel együtt távol töltik a várostól, jelentős értékekkel megpakolt házukat pedig magára hagyják, mindenféle védelem nélkül. A páros nekilát hát az egyszerűnek tűnő betörésnek, azonban a helyszínen döbbenten tapasztalják, hogy valaki már megelőzte őket. Kontár betörők dúlták fel a házat, és vittek el szinte mindent, ami mozdítható, még jó azonban, hogy Bernie kicsit okosabb náluk, így megtalálja azt is, amit otthagytak. Jelesül a házigazda érmegyűjteményének egy páratlanul értékes darabját. Minden jó, ha jó a vége, az érme a legjobb orgazdához kerül, csurran-cseppen némi készpénz, a balhét meg majd rákenik a felfordulást elkövető kontárokra. Azonban lassan körvonalazódni látszik, hogy Bernie minden betörése furcsa események sorát indítja el.

A házigazdák ugyanis az éjszaka folyamán hazatértek, hogy aztán másnap reggelre a feleség holtan, a férj leütve várja a rendőröket. Tán harmadszorra is betörtek hozzájuk egy éjszaka alatt? Ha ez nem lenne elég, Bernie barátját, az orgazdát megölik, majd megjelenik a korrupt rendőr Ray, aki ahogy a városban betörés történik, mindig Bernie-re gyanakszik, hátha jut neki is valami a zsákmányból. Bernie-nek nincs hát más választása, mint újra nyomozni, ha ki akarja deríteni, ki kit ölt meg, és főleg miért. Közben megtudunk ezt-azt az 1913-as ötcentesről, amiből összesen öt darab létezik, mégis hat tűnik fel a regény lapjain, kiderül, ki és miért hamisította, szerepet kap egy lábspecialista, megtudjuk, mi az a futóláb, és miért kockázatos a fodrásznál elkotyogni, mikor hova utazunk.

Block-nak ez a könyve is ugyanazt hozza, mint az előző, igazi, minőségi szórakozást, csavaros, izgalmas történettel, szellemes párbeszédekkel, jól kitalált karakterekkel, meglepő fordulatokkal. Bernie azon túl, hogy antikvárius, és mellesleg betörő, igazi szakértője mindennek, amit valakik szenvedélyesen gyűjtenek, és sokat ér. Míg az előző részben a könyvritkaságok kerültek terítékre, itt az érmegyűjtésbe kóstolhatunk bele, most is megannyi érdekességet tudunk meg, egy csomó teljesen felesleges információval megspékelve.

A sajátos humor, az irónia és mindenekelőtt a karakterek teszik nagyon szerethetővé Block betörős könyveit. Két komolyabb hangvételű regény között a lehető legtökéletesebb szórakozást nyújtják.

Kiadó: Agave

 

Lawrence Block: A betörő, aki szeretett Kiplinget idézni

Nagyon nyár van mostanában, nagyon meleg, én meg fáradt és nyűgös vagyok, az agyam pedig a legkevésbé sem alkalmas ilyenkor komoly olvasmányok befogadására. Elhatároztam hát, hogy kiveszek a könyvtárból valami nagyon nyári, nagyon csajos, kevés gondolkodást igénylő cuccot. Aztán csak álltam a romantikus polc előtt, nézve a hervasztó kínálatot, és feladtam. Átbaktattam a krimi részre, és rögtön megakadt a szemem Block betörős könyvein. Régóta szemeztem már Bernie-vel, de mindig kimaradt valamiért, hát most lecsaptam rá. Nem bántam meg.  

 

Bernie Rhodenbarr, a profi betörő a kötet elején felhagy addigi életmódjával, és lelkesen beáll antikváriusnak. Persze a nyugodt, törvénytisztelő élet nem az ő műfaja, így amikor egy titokzatos férfi tizenötezer dollárt kínál egy ritka Kipling-mű eltulajdonításáért, nem sokat habozik. A betörés könnyen megy, aztán jó krimihez méltón bonyolódnak az események. A zsákmány átadásába hiba csúszik, Bernie-t elkábítják, kirabolják, majd egy hullával találja magát egy szobában, az ajtón pedig már dörömböl a rendőrség. A látszólag pofonegyszerű rablás után Bernie nehezebb feladattal találja magát szemben, be kell bizonyítania ártatlanságát, lelepleznie a gyilkost, kiverekedni magát számtalan zsaroló hálójából, akik mind a könyvet akarják, és végül, de nem utolsósorban rájönni, hogy mitől is olyan különleges ez a Kipling-mű.

 

Annak ellenére, hogy nem teljesen azt kaptam, amire számítottam, nem csalódtam. Azt hittem, valami harsány térdcsapkodós humor vár rám, ehhez képest Block inkább fanyar, szarkasztikus humorban utazik, ami nagyon bejött. Bernie minden egyes megszólalását imádtam, a barátjával, a kutyakozmetikus Carolynnal folytatott párbeszédeit különösen. Tetszettek a figurák, mindenki a maga módján defektes itt, mégis mind szerethetőek, kedvesek, lehetnének a szomszéd utca lakói is. Az is megmelengette a szívemet, hogy Bernie ilyen intellektuális betörő, a sok irodalmi utalást élvezet volt olvasni. Mint krimi viszont egyáltalán nem nagy szám. Az Agatha Christie-féle krimivonalat követi, Bernie sokat gondolkodik, sok információt gyűjt össze, aztán a végén egybetereli a szereplőket, és elmondja, mi hogy történt. Közben sajnos elég keveset tudunk meg arról, hogy is jött rá minderre. De ez engem egyáltalán nem zavart, szerintem nem is a krimi itt a lényeg, hanem Block igazán eredeti, szeretnivaló karakterei.

 

 Nagyon jó kis olvasmány volt, igazi kikapcsolódás egy fülledt nyári délutánra. Szerencsére jó pár része van még, biztos, hogy folytatni fogom!


Kiadó: Agave