Orhan Pamuk: Hó

„…biztosan tudta, hogy minden emberélet olyan, mint a hópehely: messziről nézve egyformának látszik a sok millió egyed léte, de kinek-kinek csak fel kell derítenie saját hópelyhe titkát, hogy megértse, miért páratlan teremtmény ő a maga nemében…”

Ka, a tizenéve Németországban élő költő édesanyja temetésére érkezik haza Isztambulba, ahol elfogadja egy ismerős lapkiadó felkérését, és az észak-törökországi Karsz városába utazik, hogy tudósítson a helyi választásokról, valamint egy rejtélyes öngyilkosság-hullámról, mely felforgatja a kisváros életét. Persze önös érdek is mozgatja: fülébe jut, hogy fiatalkori szívszerelme, a világszép Ipek is a kisvárosban él – immáron elvált asszonyként. A költő, aki négy éve egy árva verssort sem vetett papírra, románcot, izgalmat, egy rejtély felfejtését és mágikus újjászületést vár az úttól – meg is kapja mind, jócskán. Bár nem egészen úgy, ahogy eltervezte.

Orhan Pamuk lassú, hömpölygő, romantikus nagyregényt írt, amelyben van minden: szerelem, intrika, rajongás, misztikum, természeti csodák, izgalmak, politikai machinációk, színpadi(as) és színpadon kívüli halálok, számos elmélkedés a művészet mibenlétéről, a versek születéséről, istenhitről, meggyőződésekről, Nyugat és Kelet feloldhatatlan szembenállásáról, a két ember közötti áthidalhatatlan szakadékról. Ha ez soknak tűnik elsőre, hát megnyugtatok mindenkit: az is. Pamuk írt már ennél jobbat, az biztos. A Hó túl sokat akar és közben túl keveset fog: a ripacspuccsba bonyolódó költő romantikus vekengése már nagyjából a háromszázadik oldal táján iszonyú fárasztó lesz, és akkor még hátravan négyszáz. Tekinthetném akár szelíd öniróniának is, ahogy beleszövi a mesébe a Marianna című mexikói szappanoperát, mely öngyilkos lányoktól, színpadi puccstól, halott terroristáktól függetlenül egy emberként ülteti le a tévé elé egész Karsz lakosságát: hisz Pamuk regénye is egy hosszúra nyújtott szappanopera, hasonlóan velős érzelmi hullámzással.

Kár érte, mert megannyi vonatkozásában érdekes és a kötelező egzotikumnál jóval többet mutat a kilencvenes évek Törökországának számunkra jószerivel ismeretlen mindennapjaiból. A kurd nacionalisták és iszlám szélsőségesek által szétcincált városban - a városvezetés távollétében - kitörő köztársaságpárti puccs, melyet a színpadról irányít egy vándorszínésztársulat magát következetesen Atatürknek képzelő vezetője tele van abszurd helyzetkomikummal, miközben remekül reflektál arra, ahogyan a Nyugat hajlamos elképzelni a térség politikai játszmáit: számunkra színház az egész. Mert valójában mit értünk mi a vallási és politikai megosztottságból, ami Törökországot jellemzi? Értjük és érezzük-e a saját évszázados gendervitáinkon átszűrve azt, hogy mit jelent egy hívő iszlám lánynak, ha eltiltják a fejkendő viselésétől; vagy csak az elnyomás szimbólumát látjuk benne, ahogy belénk nevelték és eszünkbe sem jut a másik oldalra helyezkedni és elképzelni mit láthatnak ők a mi kényszerű magamutogatásunkban (ami pont egy ugyanolyan elnyomás leképezése)? Felfogjuk-e hogy kerül egy platformra egy börtönviselt volt kommunista, egy csapat kurd nacionalista és az imámképző diákjai a nyugatbarát kormány ellenében?

Ka - és vele az olvasó - végig kívülállóként bolyong Karszban és valóban úgy tekint a várost szanaszéjjel szakító eseménysorra, mint a mexikói szappanopera újabb részeire: izgulunk, hogy ma épp melyik szerelmesről derül ki, hogy eltitkolt féltestvér, melyik halottnak hitt szereplő éled fel évados álmából, melyik intrikus nyeri el méltó büntetését; miközben tudjuk: tét nélküli az egész. Tán ez a legbosszantóbb a regényben: ez a tétnélküliség. Mert fejkendős kamaszlányok öngyilkossága, színpadról éles lövedékkel agyonlőtt imámképzősök halála, terroristák kivégzése mit sem számít, ameddig a szépséges Ipek Ka karjaiba omlik a Hópalota szálló eldugott ki szobáiban, és amíg költőnk minden sarkon érzi egy újabb vers eljövetelét. Bájosan naiv és romantikus regény ez: csak a művészet számít és a szerelem.

Persze fricska is, hisz a titokzatos „zöld füzet”, melybe Ka lejegyezte a karszi verseket, elvész. Egy Orhan nevű író indul a nyomába, hogy felderítse Ka útját, álmait, verseit, szerelmét és hírt adjon arról a néhány napról, amely felforgatta Karsz életét. Ám sajnos a jelek szerint ő is belevész Ipek szép szemeibe, mert miközben vallási- és társadalomkritikus nagyregényt próbál írni, inkább csak felváltva okoskodik és viccelődik velünk. Néha úgy tesz, mintha posztmodern lenne, olykor kiszól hozzánk, gyakran előre lelövi a poént. Máskor meg lényeges elemeket hallgat el – ki tudja, lehet, azok is elvesztek a zöld füzettel. Mindenestere egyvalamiben biztosak lehetünk: Ka barátja, Orhan ritka ügyetlen író és még ügyetlenebb nyomozó. Azok a tragikus karszi napok méltóbb megéneklőt érdemeltek volna. Még jó, hogy ez az Orhan nem az az Orhan. Ugye?

Kiadó: Ulpius

Fordító: Ladányi Katalin