Fabio Volo: Hely a világban

Fabio Volo olasz író, újságíró, színész, hazájában igazi „sztárriporter”, aki immáron harmadik regényével ránt le az olasz férfilélek vicces-macsós rejtelmeibe úgy, hogy baromira élvezem én, aki egyébként a spagettin kívül nem vagyok odáig semmiért, ami olasz (bocs) és bár igyekszem előítéletek nélkül állni a könnyedebb irodalomhoz, azért valljuk be: ha már komoly dolgokról beszélünk, jobb szeretem, ha nyomasztanak is kicsit. Namármost Volo csinál mindent, de nem nyomaszt. Nála még a legkomolyabb és legkomorabb témák is (mert azért akadnak) megkapják azt a könnyedséget, amitől elviselhető válik az élet. Népszerűségének kulcsa is valószínűleg ez: úgy „okoskodik” fontos dolgokról, hogy közben nem akar folyton belehalni (és az olvasótól sem várja el ezt), de nem is csúszik át falvédő-bölcsességekbe. Egyszerűen okos, laza, őszinte – mint egy ideális barát, aki látja az összes hiányosságodat, hibádat, ostoba döntésedet, aki meghallgat, fogja a kezed, ha kéred, tanácsot ad, ha kéred, de nem akar mindenáron rávezetni a saját igazára. Aki úgy vág orrba, hogy utána még meg is köszönöd – mert tudod, csak akkor teszi, ha a hasznodra válik.

Persze néha nem kell ehhez barát, orrba vág maga az élet. A barátok ahhoz kellenek, hogy elviseljük az ütéseket – no meg hogy helyretegyék az orrunkat. Michele a világ legnagyobb mázlistájának is érezhette magát, hisz megadatott neki Federico, aki gyerekkora óta ott volt, hogy pofonokat fogjon, hogy vele rohanjon a pofonok elé, hogy együtt igyák-drogozzák-nőzzék végig az egész fiatalságukat. És hogy aztán együtt tagozódjanak be a társadalomba, az elvárt módon. Feleség, gyerek, ház, biztos állás, elsiratott ifjúság. Vagy nem. Óhatatlanul eljön a pillanat, amikor elgondolkozunk rajta: valóban ezt akarom? Aztán elgondolkozunk rajta még egyszer és még egyszer és a legtöbben addig gondolkozunk, amíg már vastagon belemásztunk egy csapdába és nincs kiút – de azért akad, aki felrúg. Terveket, kapcsolatokat, állásokat, igen, néha mások álmait is – és nekiindul a nagyvilágnak. Hogy megtalálja a helyet, ahol otthon lehet benne.

Ami lehet bárhol. Lehet a város közepén egy kuckóban, ami csak a tiéd és ahova boldogan mész haza nap mint nap, de lehet a világ végén is, egy kis szigeten, vagy az őserdő mélyén, vagy egy farmon. Nincs „jó válasz” és „rossz válasz”, nincs örök érvényű igazság. Persze egy rakat objektív szempontból nyilván jobb hely egy pálmafákkal övezett tengerpart, mint egy aprócska garzon a hetediken, de hogy ki hol van otthon, azt bizony mindenkinek magának kell tudnia. És rátalálnia – a helyre, az emberre, aki mellett otthon lehet, a hivatásra, a békére önmagában. Senki nem fogja helyettünk megoldani.

Michele is kénytelen a saját helye után indulni – amikor egy felfoghatatlan sokk kizökkenti magabiztos punnyadásából és ráébreszti: ahogy nem élhet más őhelyette, úgy ő sem élhet más helyett. Pláne, ha valójában aki él, halottabbnak tűnik annál, aki meghalt. A legtöbb, amit tehet, hogy végre megmoccan és elindul a saját boldogsága nyomában – aztán vagy visszatér oda, ahonnan elindult, vagy nem. A felütés azért ad némi fogódzót e tekintetben…

Volo ügyes szerző. A Ráadásnappal megmutatta, hogy tud egy ízig-vérig pasi romantikus regényt írni, ami hitelesebb és emberközelibb, mint a rózsaszínnel nyakon öntött női romantika minimum fele; a Járok egyet lapjain őszintén és kendőzetlenül tárta elénk egy mai, modern macsó testtel, szerelemmel, „felnövéssel” kapcsolatos szorongásait; a Hely a világban történetével pedig megmutatja, milyen egyszerűen is lehetne kezelni ezt az egész „jajistenem mit kezdjek az életemmel” történetet ha egy kicsit lazábban vennénk az életet… Jó, persze, nem mindenki teheti meg, hogy mindent maga mögött hagyva elhúzzon egy szigetre útkeresősdibe, vagy bejárja a világot egy hátizsákkal, vagy otthagyja a munkáját és a hitelezőit a búbánatba és bevágja maga mögött az ajtót. Elárulom, én sem tehetem. De hiszem, hogy nem is feltétlenül ez a lényeg. Hanem a hozzáállás. Az, hogy nem kell feltétlenül beledögleni. Hogy attól, hogy könnyedebben vesszük, az élet még nem áll meg, a föld nem fordul ki sarkaiból, a Nap sem pottyan a fejünkre. Hogy nem árt néha egy nagy zsák humorral felfegyverkezve nézni erre az egészre, beleértve (és főleg!) saját magunkat is. Mert az élet ha tetszik, ha nem, úgyis beledörgöli az orrunkat olykor egy jó adag gőzölgő szarba, az viszont csak rajtunk áll, hogy kimossuk-e az orrunk utána vagy szagolgatjuk még egy darabig…

És persze vannak, mindig lesznek olyan traumák, amiket nem lehet csak úgy lemosni magunkról – amik kísértenek, olykor évekig-évtizedekig, amiket hurcolunk magunkban, egyszerre gyűlölve és dédelgetve. De egyszer eljön az idő, amikor megérnek arra, hogy letegyük őket. Na, ezt például még senki nem dörgölte az orrom alá ilyen kedvesen-könnyeden-szerethetően, mint Fabio Volo. Pedig higgyétek el, voltak előtte páran. Már csak ezért is nagyon érdemes olvasni!

Kiadó: Európa

Fordító: Barna Mária

Fabio Volo: Járok egyet

Fabio Volo magyarul elsőként megjelent (egyébként negyedik) regénye, a Ráadásnap friss, mai, ironikus, laza és szókimondó hangjával, játékos szerelmeseivel, a romantikus klisék szellemes kiforgatásával olyannyira kellemes élményt jelentett, hogy amint hírét vettem az újabb megjelenésnek, azonnal le kellett csapnom rá. Aztán amikor elolvastam az első véleményt a könyvről, pestiesen szólva dobtam egy hátast. Mert hát a „nőolvasóknak a könyv felér egy trip-sorozattal a férfi(fiú)lélek rejtelmeibe, mindent megtudsz rólunk, amit netán még nem tudtál, de tényleg mindent” megállapítás és a kilátásba helyezett testnedvekben tobzódó férfifantáziák nem biztos, hogy összehozhatók az én érdeklődési körömmel. Ám ekkor már a könyv az éjjeliszekrényemen pihent, visszatáncolni pedig nem lett volna elegáns, így belevágtam.

Fabio Volo első regényének „hőse” a huszonnyolc éves Nico – rádiós DJ, életművész, kapcsolatfóbiás srác, aki megrekedt valahol a „jaj, csak ne maradjon itt reggelire” szinten. Élvezi az életet, élvezi, hogy nincsenek kötelezettségek, hogy arra megy, amerre akar, azzal, akivel akar, hogy csak akkor kell elmosogatni, ha a pohár már nem fér a csap és a koszos tányérok halma közé. Élvezi a szabad, kötöttségek nélküli életét – vagy mégsem? Mert ha annyira élvezné, tán nem is gondolkodna annyit azon, jól van-e így, és nem írna levelet öt évvel későbbi önmagának. Vagy ki tudja… Nico mindenesetre ír, méghozzá nem is akárhogy – szókimondó, őszinte (hisz magának írja, miért kendőzne bármit?), olykor siránkozó, olykor álmodozó, olykor valóban szívet tépő levelei túl azon, hogy írójuk (s a könyv írója, hisz kétség nem fér hozzá, a kettő egy és ugyanaz) megkönnyebbülésére szolgálnak, az olvasót is elgondolkodtatják. Pláne, ha épp kallódó, ilyen-olyan fóbiás húszas-harmincas (és gondolom, pláne, ha férfi, ám mivel nem vagyok az, ezt nem tudhatom).

Essünk túl az esetleges kellemetlen részeken: tény, hogy Volo igencsak naturálisan (ha tetszik, szaftosan, ha nem, gusztustalanul) ír a tizenéves és kicsit idősebb fiúk magányos örömszerzésének rejtelmeiről; szexuális vágyakról és képzelgésekről; az orrtúrás profi módozatairól és a megfelelő mennyiségű toalettpapír használatának kérdéséről. Látható, hogy nem csak és kizárólag szexről van itt szó, a könyv minden szempontból nagyon is testi. Ami engem például általában taszít – hogy most mégsem ez történt, az a szerző humorának és a megírás könnyedségének köszönhető. Mert Volo nem hatásvadász módon, nem az amerikai filmek kaki-puki poénjainak szintjén ír, hanem nagyon is hétköznapian és lazán, ironizálva saját magán és rajtunk. Mindemellé mi, női olvasók (újabb) bizonyítékát kapjuk annak (ha még szükségünk lenne rá), hogy a másik nem tagjai épp ugyanannyira el vannak foglalva a saját testük tökéletlenségével, mint mi.

Ám ami a testi vonulatnál sokkal fontosabb e kisregényben, az a felnőni képtelen/kénytelen Nico „konyha-egzisztencializmusa” – amely nemtől, vallástól, politikai nézetektől, szexuális beállítottságtól függetlenül betalálhat minden húszas-harmincas kallódó, nagyvárosi olvasónál, aki épp a határán van annak, hogy „fiatal felnőttből” „felnőtté” váljon. A levelek apropója egyfelől Nico főnökének hosszú távú szerződést kilátásba helyező ajánlata, másfelől a régi baráttal való találkozás, melynek során kiderül, hogy (ó, borzalom!) egyes vele egykorúak már öltönyt-nyakkendőt viselnek, és várandós feleség várja haza őket. Nico pedig ezt nem akarja. Nem akar felnőni, nem akar betagozódni, nem akarja azt érezni, hogy az élet feldugta az ujját a hátsó felébe és bábuként mozgatja. Nico fél. Fél attól, hogy ha betagozódik, olyan lesz ő is, mint mások, és onnantól már csak társadalmi elvárásoknak fog megfelelni, normákat fog követni, és elveszti saját magát.

És ezzel nyer meg. Mert manapság, átalakult, globalizálódó, klasszikus családmodelleket felrúgó (sorolhatnám a jelzőket a végtelenségig) korunkban ez egy létező, és baromira fájó problémakör. Ezerrel kapálózunk a fehér kerítéses ház, gyerekek, kiskutya, jelzáloghitel ideája ellen, miközben valahol mélyen mindannyian erre vágyunk – csakhogy… Látjuk magunk körül eme idea összeomlását is, és sajnos-szerencsére már nem kötnek minket a szokások, a hallgatás szabályai, a „rend” és ezért ki is mondjuk, hogy ez sok esetben egy kalap szar, köszönöm, nem kérek belőle. Ám hogy mi van (mi lehet) helyette, azt nem tudjuk. Ahogy Nico sem tudja. Kapálózik valami ellen, de maga sem tudja, mit csináljon – mert amiben van, az sem teszi felhőtlenül boldoggá. És közben szembesül a felnőtté válás azon jeleivel, amiket nem tud befolyásolni – a ráismerés, hogy a szülei öregszenek, és maholnap felcserélődnek a szerepek például torokszorító erővel bír. Mert bármennyire késleltetnénk, az életet néha rohadtul nem érdekli, hogy mi még nem akarunk „igazán” felnőni…

Persze Volo regénye közel sem ilyen komoly; sok szempontból tipikus első könyv, csapongó, (túl) lelkes, mindenrőlmegmondomatutit jellegű – hogy mégsem haragszunk rá, az lazaságának és őszinteségének köszönhető. Ahogy a mantraszerűen ismételgetett „Éretlen, éretlen, éretlen.” megállapítás is tükrözi, Nico (Volo) tisztában van saját korlátaival – és igazából jól elvan velük. Érdekes ez a hazai összevissza-kiadás – a Járok egyet fényében a később íródott Ráadásnap kimondottan fejlődést mutat, mind irodalmilag, mind (ha elfogadjuk, hogy regényei hőse ő maga) emberileg. A kettő együtt pedig csak még kíváncsibbá tesz a többi művére.

Kiadó: Európa

Fordító: Barna Mária

Fabio Volo: Ráadásnap

Hogyan kezdődik egy mai, modern, nagyvárosi románc? Ha engem kérdeznek, egész biztosan nem azt válaszolom, hogy egy reggeli pillantással a villamoson – Fabio Volo regényében azonban ez az alaphelyzet. Giacomo és Michela, a két független, harmincas nagyvárosi dolgozó minden áldott reggel ugyanazon a villamoson utaznak, lopott pillantásokat küldözgetnek egymás felé, lesik a másikat a megállóban, elejtenek fél pár kesztyűket, és várják a csodát. A mindennapi csodát: ami néha csak úgy jön, bekopogtat az életünkbe, és ott marad. Általában akkor, amikor a legkevésbé számítunk rá.

Giacomo sem számított rá, hogy két hónap együttvillamosozás után Michela egy nap meghívja egy kávéra, hogy aztán közölje: másnap New Yorkba utazik, és jó darabig ott is marad. A megrögzött agglegény, aki imád minden nőt, csak ne maradjanak sokáig, aki képtelen tartós kapcsolatra, aki menekül az állandóság elől, úgy érzi magát, mint egy évtizedes szokásától megfosztott aggastyán. A nővel nem pusztán a szerelem lehetősége, egy gyönyörű kaland ígérete, egy reggeli pillantás vész el, hanem valami sokkal több: egy érzés, egy röpke pillanat, ami tartalmat ad a napoknak, ami más, mint a jól bejáratott rutinok, ami miatt érdemes minden nap felkelni és felszállni a  villamosra. És tán ez az érzés önmagában fontosabb, mint maga a nő.

Aki persze azért fontos annyira, hogy Giacomo néhány hónapos rábeszélés (és egy kiadós verés) után megemberelje magát és utánamenjen. New Yorkban aztán elkezdődik kettőjük „közös élete”: a játék, melynek során Giacomo és Michela, mint két nagy gyerek papás-mamást játszanak. Szigorúan lefektetett szabályok szerint, a célnál hatalmas VÉGE táblával. Érdekes gondolat Fabio Volotól, hogy két csalódásokkal terhelt, kapcsolatfóbiás harmincas csak akkor tud igazán feloldódni egy kapcsolatban, ha látják a végét. Valóban ennyire félnénk az elköteleződéstől? Többször elhangzik, mindkét fél szájából, hogy nem mernek mindent beleadni egy kapcsolatba, érzelmeket mutatni, „szerelmesnek lenni”, mert attól tartanak, a másik kötődni kezd és örökre tervez. Na de kérdem én, megéri másképp tervezni? Az örökké az olyan félelmetes? Tényleg ennyire félünk szeretni? Vagy csupán arról van szó, hogy önzők vagyunk, és nem akarjuk egy hangyányit sem feladni magunkat, hogy egymásban teljesedhessünk ki?

Picit zavarban vagyok ettől a könyvtől, mert nagyon-nagyon mást gondolok a szerelemről, a kapcsolatokról, a romantikáról; mégis, minden ellenérzésem dacára, olvasás közben rabul ejtett. Mert ad valami olyat, ami a mindennapi életünkből túlságosan is hiányzik: könnyedséget. Ha egy szóval kéne jellemeznem, egész biztosan ezt mondanám rá: könnyed. Semmit nem vesz túl komolyan, legkevésbé önmagát. A szereplők játszanak, mernek játszani, mernek nem komolyak lenni, hanem feloldódni – nem egymásban, hanem a játékban. És függetlenül attól, hogy nem értek egyet azzal, ahogy és amivel játszanak, az, hogy mernek játszani, tetszik.

Ahogy tetszik Fabio Volo stílusa is: azzal együtt, hogy mintha ezt sem venné túl komolyan. A hangja friss, mai, ironikus, nagyon laza és szókimondó. Olykor meglepően az, ami akár zavaró is lehetne, azonban épp a könnyed, hétköznapi stílus az, ami úgymond legitimálja: mert hát melyikünk ne filozofált volna reggel a mellékhelyiségben a saját testi funkciói működésén? Csak épp nem szokás leírni – ahogy az sem épp megszokott, ha egy kapcsolatfóbiás férfi narrál egy romantikus regényt; vagy ha egy fiatal szerelmes pár úgy dönt, bármennyire is jó együtt, kilenc nap múlva szakítanak. Mégsem mondanám épp formabontónak a regényt, épp csak kicsit eltér a megszokottól. Nem igazi ínyencfalat, inkább egy megszokott fogás nagyon jól sikerült „megbolondítása”. Amit még ízlelgetni, szagolgatni, szokni kell – viszont próbát tenni vele mindenképp érdemes. Ki tudja, még az is lehet, hogy többszöri kóstolás után kedvenccé válik. 

Kiadó: Európa

Fordította: Barna Mária