Romain Gary: Lady L.

„Lady L. úgy vélte, hogy a természetből egyre jobban fogy a szusz. Kifosztották a nagy mesterek: Turner ellopta tőle a fényt, Boudin az eget és a levegőt, Monet a földet és a vizet; minden falon ott virít Itália, Párizs, Görögország, csupa elcsépelt közhely; amit nem festettek meg, azt lefényképezték, a világ egy elnyűtt rosszlányra hasonlít, akit számtalanszor levetkőztettek férfikezek.”

Lady L. szó szerint az első mondataival elbűvöl – az angol uralkodó osztály körülrajongott tagja, királyok, hercegek, Koszorús Költők, befolyásos politikusok és befolyással üzérkedők szívének elrablója, az angol korona minimum három fő támaszának nagyanyja épp nyolcvanadik születésnapi partijára készül ódon kastélya, Glendale House falai közt, melyeket évtizedek óta fáradhatatlanul próbál élettelivé varázsolni, istennek hála, hogy a rózsaszínűre festés azért még neki is sok volt. A születésnapi partira egyvalami vet árnyékot: a Lady szíve csücskét, a meghitt, burjánzó növényzet közepette rejtező kis kerti lakot le kell bontani. S bár egy vérbeli Lady mindig eléri amit akar, van, hogy ő is visszavonulót fúj. Ha bontani kell, hát bontani kell – ám a kerti lak és titkai mégsem maradhatnak elmeséletlenül. Karon ragadja hát legnagyobb hódolóját, a vénséges vén Koszorús Költőt és a halálosan unalmas angol ég alatt – „nincsenek titkai, érzelmei, indulatai, még viharban sincs benne semmi drámai, akkor is csak annyi telik tőle, hogy megöntözze a pázsitot” – mesél.

Mesél egy párizsi utcalányról, anarchistákról, merényletekről, nagy szerelmekről, idealizmusról és arról, mit meg nem tesz a nő, ha vérbeli Lady, hogy fölébe kerekedjen legnagyobb vetélytársának. Még akkor is, ha a vetélytárs maga az Emberiség – no meg fegyverhordozói, Szabadság, Egyenlőség és Testvériség. Mesél, míg a Koszorús Költő (s vele a velejéig sznob, prűd angol lélek) szoborrá nem kövül az árnyas sétányon – titokban úgyis mindig erre vágyott. Mesél, míg az olvasó hasát nem fogja a röhögéstől és legszívesebben újra meg újra inná szavait.

Romain Gary eme kisregényében sem tesz mást, mint a Salamon király szorong című remekművében: szatírába csomagolt görbe tükröt tart elénk – szorongásaink helyett ezúttal ideáinkat, meggyőződéseinket, sznobériánkat, (ál)prüdériánkat és mindenekelőtt megvezethetőségünket véve célba. Mert a Lady története bizony többszörösen kiforgatott mese – olykor hallatlanul szellemes, máskor burleszkszerű véletlenekkel, hihetetlen egymásra (és másra) találásokkal, Pügmalionokkal és Higgins professzorokkal, anarchista arisztokratákkal és idealista anarchistákkal. Alakjai egytől egyig groteszkbe hajlanak – történelmi utalásait épp ezért komolyan venni lehetetlen, mégis, ettől a frivol, gátlás nélkül csúsztató és saját magát a hallgató-olvasó-elbűvölt-megbotránkozó „Koszorús Költővel” együtt kiröhögő elbeszélőtől egyszerűen imádnivaló lesz. Mert hogy ki a Lady, ki a költő, ki az olvasó, és hol helyezkedik el eme háromságban Romain Gary – no és hogy ki ver át kit – azt bizony nehéz megmondani. De hogy a legnagyobb „vetélytárs” itt a sznobéria (az angol arisztokráciáé avagy az irodalomkritikáé…) az szinte biztos.

Persze a szatíra alatt-felett-mellett ez végső soron egy csupa bűbáj, frivol, csacsogó-csapongó szerelmi történet – nőies, tűzrőlpattant, bölcs, hisztis, akaratos, féltékeny és ragaszkodó. Egy világokat rengető légyott, mely megtépázza az angol arisztokrácia jó hírét éppúgy, mint az anarchista mozgalmakét. Ha valaki, Romain Gary aztán tudja, hogy egy párizsi utcalányból lett angol Lady szerelmétől aztán egyik sincs biztonságban…

„Máskülönben Annette-ben az idő tájt éppenséggel megerősödött a vonzalom a királyok iránt, sajnálta, hogy nincsen több belőlük. Jó, azt megértette, hogy időnként meg kell ölni egyet-egyet, hogy viselkedjenek rendesen, és el ne féktelenkedjenek, de szerette a cécót, ami a királyok bevonulását kíséri, a diadalmas zenét, a bíbor-arany díszletet, a tollas-fejdíszes cicomát, a hajbókolást, meg ahogy a kardok kiröppennek hüvelyükből; jó kis felhajtás, megéri a belépti díjat! Nemrégen még párizsi utcalány volt, hát hogy ne lett volna elragadtatva az uralkodói külsőségektől? Szerette nézni a dobrokoló lovakat, a páváskodó tábornokokat és a méltóságteljes kardinálisokat: gyengéje volt a bíbornoki bíbor, az egyház igazán csinosan öltözködik. Szürke a világ, kevés a szín, a pompa, a szép ruha; azért vannak a királyok, hogy a szemet gyönyörködtessék. Ne hagyják őket kormányozni és kész! Amúgy felőle akár egytől egyig hóhér kezére juthatnak, csak az a fontos, hogy jó nagy csinnadrattával vezessék őket a guillotine-hoz.”

(Nem szabadulok a gondolattól, hogy ha Romain Gary ma élne, micsoda szatírát rittyenthetne jelen korunkról…)

Kiadó: Park

Fordító: Bognár Róbert

Émile Ajar: Salamon király szorong

„– (…) És ha boldog az ember, de nemcsak úgy tessék-lássék, hanem igazából, akkor még jobban megijed és fél, mert nincs hozzászokva. Szerintem aki igazán fifikás, annak úgy kéne intéznie, hogy baromi szerencsétlen legyen, olyan, mint egy rakás érzéketlen kő, akkor nem félne a haláltól. Én aludni se bírok. Ilyen a lámpaláz. Na jó, boldogok vagyunk, de ez még nem ok, hogy elhagyjuk egymást, ugye?

– Kérsz egy nyugtatót?

– Nem fogok nyugtatót bevenni boldogság ellen, a kurva életbe. Gyere!

– Ne félj, nem fog megbüntetni az élet, csak mert boldog vagy.

– Nem tudom. Az élet egy jó nagy kukkoló. Kifigyeli, ha boldog valaki.” 

Bevallom, máig felemás élményként él bennem a tavaly olvasott A virradat ígérete – egyfelől elbűvölt a szépség és banalitás e furcsa keveréke, másfelől iszonytatóan (de tényleg iszonytatóan) idegesített a történet, középpontban az önző-önzetlen, erőszakosan odaadó, méregből s mézből összegyűrt anyai szeretettel... Még most is kiráz a hideg, ha eszembe jut Romain Gary anyafigurája – épp ezért nem sok híja volt, hogy becsukott szemmel és füllel menjek el a Salamon király szorong megjelenése mellett. Aztán egy szép napon megláttam a fenti idézetet Amadeánál és elvesztem. Mert ez pontos. Kurvára fájóan pontos. Ez vagyok én, ezek vagyunk mi – kortünet persze ez is, kár tagadni. Ám ettől még fáj. Aki zokogott már a legboldogabb napjain a konyhakövön gubbasztva mert félt attól, hogy elveszti a nehezen szerzett kis boldogságmorzsát, annak kötelező könyv ez – olyan őszintén és mélyre hatolóan beszél mindennapi szorongásainkról, ahogy kevés regény; és teszi ezt olyan iróniával és mesterkélten analizáló távolságtartással - mert kilóg ám a lóláb - hogy olykor szájbatekerném az írót amiért ilyen nyíltan kiröhög. Aztán meg csapkodom a térdem és én is kiröhögöm magam. Mert valljuk be, gyakran - nagyon gyakran - marhára röhejesek vagyunk mi, ipari szorongók…

És ez esetben szinte mindegy, hogy okkal vagy ok nélkül szorongunk-e, hogy saját elszalasztott lehetőségeink, jóvátehetetlen hibáink, fel nem dolgozott traumáink állnak-e a háttérben, vagy „általános, emberbaráti szeretetből” váltanánk meg a világot és betegszünk bele az aggodalomba a bébifókákért meg a tengerbe ömlött olajban vergődő sirályokért – a szorongás kívülről általában ostobán fest. Mint Jeannot, a párizsi taxisofőr, aki miközben rosszfiús fizimiskájával inkább egészséges távolságtartást, mintsem bizalmat vált ki a legtöbb emberből, belül kis híján halálra emészti magát a világ bajai miatt. Legszívesebben megmentene mindenkit – a francia partoknál haldokló halakat és madarakat éppúgy, mint a kambodzsai mészárlások áldozatait vagy az öregkorukra magukra maradt csöveseket.

Ez a nemtörődöm lazaságba burkolt világfájdalom kelti fel Salomon Rubinstein úr - a nadrágkirály - érdeklődését, aki a konfekcióiparból visszavonulván afféle jótékony huszadik századi Salamon királyként borítja be gondoskodásával Párizs rászorulóit: magányos időseknek küld gáláns ajándékcsomagokat, rászorulókat segít alapvető kényelemhez, telefonos lelkisegély-szolgálata az éjközepi szorongók utolsó mentsvára. Salomon úr csak ad, mindenkinek csak ad, válogatás nélkül, cserealap nélkül, „hitelképesség” nélkül – és nem csak javakat, hanem figyelmet, személyességet, törődést. Magából ad – mintha valóban az lenne a célja, hogy szégyent ébresszen Istenben, aki erre nem képes (vagy csak szarik ránk, ahogy a filozofikus hajlamú Chuck véli). Dacos, sértődött, nagyszívű adakozás az övé – minden momentumából süt, hogy leplez. Leplez csodálatos - tán meg nem érdemeltnek vélt - megmenekülést a népirtás elől, leplez szerelmi csalódást és fájó magányt, leplez halálfélelmet és a kiszolgáltatottság ellen vívott harcot. Amíg azt játszom, hogy Isten vagyok, nem érinthet földi halandókat érintő félelem, fájdalom, baj, bánat, halál.

Ki tudja, lehet hogy a nagyvilág bajai felett érzett szorongás felismerése mellett a leplezés azonos gesztusa is Jean felé sodorta Salomon urat – hisz leplez Jeannot is. Jeannot, aki iskolázatlanságát értelmező szótárak órák hosszat való tanulmányozásával kívánja orvosolni, észrevétlen redukálva szótári definíciókra minden érzést és burkolva áltudományos magyarázatokba saját félelmeit; aki „nem személyes, hanem általános, emberbaráti szeretetből” ágyba viszi az öregedését észre sem vevő egykori sanzonénekesnőt; aki csakazértis lehugyozza a ház falát, csak hogy az idegbeteg házmester kiengedhesse a gőzt és ordibálhasson egy jót, mielőtt gutaütést kap. Leplez, de keres – és ez bizony nagy különbség! Ő az, aki bárdolatlansága ellenére (vagy tán épp azért) tisztában van vele, hogy milyen egyszerű és képmutató lények is vagyunk, hiszen „amikor a veszélyeztetett fajokra gondol az ember, akkor kevésbé törődik a maga személyes boldogtalanságával”. És ő az, aki felismeri - nem a mindentudó Salamon király - hogy a személyes boldogság lehet éppoly fontos és általánosan érvényes jócselekedet, mint a féktelen jótékonykodás. Mert ha nem mérgezem magam évtizedekig egykori sérelmek árnyával dacolva, ha nem kapargatom le készakarva a varasodó sebet újra meg újra, ha nem fektetem tagadásba az energiám, akkor már tettem valamit azért, hogy kevesebb keserűség legyen a világban.

Persze Romain Gary nem annyira naiv - és nem is nézi annyira hülyének az olvasóit - hogy el is higgye, képesek vagyunk így működni. „Chuck állítja, hogy a Sorbonne-on egyetlenegy szakdolgozat sincs az Emberi Faszságról, íme egy újabb magyarázat a Nyugat hanyatlására.” Nincs ezen mit szépíteni, ez a könyv egyfajta vitairat az Emberi Faszság ellen – amellyel módszeresen tesszük tönkre magunkat, a körülöttünk élőket és az egész világot. És ez esetben tök mindegy, hogy privát kis balfaszságokról van szó, hogy nem tanulunk tovább, hogy elszúrjuk a lehetőségeink, hogy nem állunk szóba a rokonainkkal, aztán amikor már késő, vinnyogunk a fájdalomtól, hogy sértődésből hagyjuk elmenni magunk mellett a szerelmet, vagy tankhajókat vezetünk zátonyoknak és bombákat robbantunk fel, vagy módszeresen hizlaljuk az ózonlyukat. Mindannyian elszúrjuk, mert emberek vagyunk, hülyék, gyarlók, gyengék, egyszerűen erre vagyunk kalibrálva. És ha néha - nagynéha - sikerül valamit jól csinálnunk, megragadni valamit a boldogságból, megajándékozni valamivel a körülöttünk élőket, akkor legyünk baromira hálásak és élvezzük ki amíg lehet, ahelyett hogy az elvesztésén nyavalygunk – előre.

Nem kicsit keserű könyv ez egy nagyon jó emberismerő tollából – érdemes lenne elgondolkodni rajta.

Kiadó: Park

Fordító: Bognár Róbert

 

Romain Gary: A virradat ígérete

„Azt hiszem, ennél szebben még aligha írták meg az önző-önzetlen, erőszakosan odaadó, méregből s mézből összegyűrt anyai szeretet krónikáját.” E szavakkal ajánlja a regényt Szőllősy Klára a kötet hátoldalán – és bár minden szavával egyetértek, nem hallgathatom el, hogy épp ez a mondat, és a többi, az erőszakos-szerető anyát középpontba állító méltatás volt az oka annak, hogy ez a  regény engem nem hogy nem érdekelt, de sokáig egyenesen taszított. Kevés dolog tud annyira kihozni a sodromból, mint a gyerekeik életére rátelepedő, és a „jótakarok” hazug álcájába bújtatott önzésükkel az utódok életét módszeresen tönkretevő szülők – nem is olvasok-nézek szívesen ilyesmit. Hogy mégis a kezembe kéredzkedett Romain Gary könyve – mit kéredzkedett, követelte, hogy olvassam el – az Amadea cikkének köszönhető: ő volt az első az általam olvasott recenzensek közül, aki nem az anya-fiú kapcsolatra helyezte a hangsúlyt, hanem arra, mi lakozik még ebben a regényben.

Noha egyetlen könyvét sem olvastam, Romain Gary neve nem volt ismeretlen előttem – azt legalábbis minden olvasni szerető ember tudja szegről-végről, hogy ő az egyetlen író, aki kétszer is megkapta a Goncourt-díjat, előbb saját néven megjelent regényéért (Az ég gyökerei), majd az Emile Ajar álnéven írt Előttem az életért. Magyarul enyhén szólva hiányos az életmű, ha szerencsénk van, jelen kötet kiadása egy életmű-sorozat kezdetét jelenti – ami már csak azért is üdvös lenne, mert ez a valós és fiktív elemeket jócskán keverő memoár arra tökéletesen alkalmas, hogy felkeltse az érdeklődésünket az író többi műve iránt. Mert ha nem is hibátlan, mint irodalom, ha nem is eléggé őszinte, mint önéletírás, ha vannak is túlkapásai, épp annyira hozza közel hozzánk Romuskát, hogy kíváncsiak legyünk: mégis, mit alkotott, miért lett ekkora sztár ez az elkényeztetett, agyonszeretett kisfiú…

A kép, amit a regény ad, legalábbis vázlatos. Előttünk egy író, aki negyvenes évei derekán emlékezik vissza gyerekkorára és kora ifjúságára – és az édesanyjára, aki világa közepe, eredője és végpontja, a nap, ami mindig süt rá, és az éjszaka, ami mindig eltakarja előle a világ egyes szeleteit. A színésznői karrierjét gyermeke miatt maga mögött hagyó (csupán kora okán nem leány-)anya küzdelme a huszas-harmincas évek Moszkvájában, az átutazás Lengyelországon, és a megérkezés a vágyott Franciaországba az anyát isteni magasságokban látó egykori gyermek szemén keresztül tárul elénk: így nem lehet nem csodálni ezt az asszonyt, aki dacolva a szegénységgel, az elemekkel és az európai politikával, addig ment, amíg fiát olyan helyre nem vezette, ahol elérheti a kitűzött célt. Ám nem tudom feledni, hogy mindeme cél, az „író-pilóta-diplomata” karrier az anya álma, az ő romantikus regényeiből származó boldogságeszmény megtestesítője, az ő kudarcaiért vett elégtétel hordozója. Nem tudom feledni, és mélységesen felháborít, hogy soha nem törődött azzal, fia mit akar, nem kérdezte, mire vágyik, sőt, ha olyasmiben bizonyult tehetségesnek, ami az ő álmaival nem volt kompatibilis, kételkedés nélkül eltérítette.

Gyönyörű könyv ez, és valóban elismerésre méltó, amit ez az asszony – és még néhány millió másik, akik háború és nélkülözés közepette neveltek embert gyermekeikből – véghezvitt, mégis: nem tudom feledni azt a keserű szájízt, amit mindig érzek, ha ilyen szülőkről olvasok. Még szerencse, hogy a regény tényleg nem csak erről szól. Mert a visszaemlékezések között ott van Romain Gary maga, az immáron felnőtt kisfiú, és az egész világ: a fények, az ízek, a hangok, a Big Sur tengerpartja, a sirályok éneke és a háborúban elhunyt bajtársak emléke. Tudom, hogy ez csupán az én meglehetősen sajátos szűrőmnek köszönhető, de a könyvnek szerintem azok a leggyönyörűbb részei, ahol szóba sem kerül az anya. Mert ezekben a részekben tényleg ott egy egész világ – az élet minden gyönyörével és borzalmával, amit tán csak azok érthetnek és érezhetnek igazán, akik megjárták a háború poklát.

Ami azonban rögtön viszonylagossá is válik: hisz Gary maga ismeri el, hogy ő bizony a háború nagy részét „elalibizte”, gyengélkedőn, félreeső állomáshelyeken, a frontvonaltól távol, és ha néha lőtt, még azt is mellé – ami viszont nem lehet viszonylagos, és nem is az, az a halott bajtársak véget érni nem akaró sora. Néha elképesztően hirtelen ugrálunk egyik hangulatból a másikba: Gary hol ironikusan tekint az egész háborúra, s főleg saját szerepére, hol borzongatóan tép fel sebeket – a sajátjait, mégis nekünk fáj. Ilyenkor tűnik a legőszintébbnek, a legemberibbnek. Mindazonáltal remek tanítványa az egykori színésznő mamának: hatásvadászatért, dagályosságért ő sem megy a szomszédba – olykor egyenesen szappanoperába illő jelenetekbe sodorja magukat (hozzáteszem: ki tudja, mi igaz, és mi nem, néha az élet valóban teremt ilyen ostoba „jeleneteket”).

Zavarba ejt ez a könyv – nem tudom teljes szívemből szeretni, mégis, mélységesen hálás vagyok, amiért elolvastam. Épp az egyenetlensége, a szépség és banalitás furcsa keveréke miatt érzem azt, hogy kell, muszáj Romain Gary-t olvasnom, hogy megtudjam, ez a gyűlöletesen szerető, önző, halála után is óvó-gyilkoló anya valóban zsenit nevelt-e Romuskából, vagy „csupán” egy rendkívül tehetséges iparost.

Kiadó: Park

Fordító: Bognár Róbert