2017. augusztus 21., hétfő

Hamvas Béla: A babérligetkönyv - Hexakümion

A ​déli napfény, a tenger felől jövő puha szél, a fűszeres levegő inkább volt álom, mint amit álmodni tudtam volna. Egyszerre arra gondoltam, hogy nincs nálam könyv. Olyan könyv, amit most jól esne olvasni. A gondolat lassan támadt bennem, egészen lassan, ahogy a cigarettafüst lebegett a zöld árnyékban, sietség nélkül és megbékélten. Mi az, amit magammal hoztam? Vándorkönyv, hajófedélzetkönyv, alkonyati könyv. Egyetlenegy babérligetkönyv sincs. Tűnődtem, ugyan melyik lehetett volna, ha elhoztam volna: kínai? francia? görög? angol? Akkor elhatároztam, hogy hasonló alkalomra, nem is másnak, csak magamnak, vagy nem is magamnak, csak másnak, egyszer, ha időm engedi és a Múzsák, könyvet írok. Idevaló könyvet, amit azonnal le lehet tenni, ha hozzák a levest. Ujra föl lehet venni s mielőtt a szardella érkezik, még el lehet olvasni belőle ötven sort. Esetleg százat. Két korty bor között és feketekávé után. Két lapot vacsora előtt. Olyan könyvet, amelyik nem sértődik meg, ha olvasás közben az ember kinéz a partra és elbámészkodik valamin, amit a következő pillanatban elfelejt. El lehet veszíteni és el lehet ajándékozni…

Ilyen hosszan érdemes idézni – mert ez így maga A babérligetkönyv, a  szerzője által megadott összes paraméterrel. És akkor most jöjjön egy másik, szintén sajátosan hosszú idézet:

A klasszikus filológia, bár a XIV. század óta megszakítás nélkül a tudomány lényeges fejezete volt, központi tényezővé sohasem vált, és általában mindig csak azt a helyet foglalhatta el, amit az általános korszellem számára kijelölt. Mindig más diktált. Egyszer a filozófia, Descartes, Kant, Hegel esetében, máskor a matematika, ismét máskor a fizika, az asztronómia vagy a biológia. Többször a történelem, az irodalom, a zene.
Diktáló szellem alatt kettőt kell érteni: először, hogy ez az, ami a szellem alaphangját megadja. Az alaphang rendesen érzület, mint amilyen a pietizmus, a romantika, vagy a pozitivizmus. Másodszor: a szellem minden esetben napszerűen a középpontban áll, és minden egyéb megnyilatkozás alapvető ihletét belőle nyeri. Onnan veszi irányát, módszerét, céljait, eszményeit, szóval azt, amit általában szellemiségnek neveznek…

Ez pedig Hamvas Hexakümionjának legeleje, ahol valami hallatlan szigorral megkísérli rendezni a viszonyát Nietzsche görögség-felfogásával, benne a Dionüszosz-mítosszal, amelynek egy időben sajátos, értő rajongója volt – kertelés nélkül áttekintve eközben a maga érintettségét is: a Kerényi-féle Sziget-körben csiszolt gondolatokat is ízekre szedve. Szóval jó ideig nem értettem, mit keres egy bőrben ez a két könyv – az iróniával és malíciával bőven áztatott, könnyed esszégyűjtemény (nyaralókönyv bölcsészeknek…) és egy súlyos leszámolás egy illúzióval és/vagy rajongással. Teljes egészében még most sem vagyok róla meggyőződve, hogy értem, miért kívánkozott bárki szemében egymás mellé ez a két íz (az egyik fűszeres, mint a mélyre szívott tengeri levegő, a másik enyhén könyvtári-porszagú…), rosszabb napjaimon még most is úgy gondolom, pusztán terjedelmi oka volt: a kettő együtt kiad egy megfelelően vastag kötetet…

Persze több rétegében kapcsolódik a kettő. Az esszégyűjtemény a dél szellemiségével játszik, délen (mondjuk így: szabadságon) olvasható játékos írások, és ugyanilyen köntösbe bújtatott szembesítő erejű szövegek, leplezetlen ólomsúlyokkal az irónia vékony leple alatt – egy északi ember déli történetei. A nagyesszé a maga szigorúbb hangvételével elmeséli, mit gondoltunk, mi gondolattal vertek a délről, annak szellemiségéről, mi, északiak a délről. A gyűjtemény eljátszik a gondolattal, hogyan élnénk (ha tudnánk) ezt a lassúbb létezést, ahol nem gondolkodsz, hanem eszedbe jutnak a dolgok – ahol …az etruszkok asszonyaik sírkövére virágot faragtak, se nevet, se mást, se kort, se rangot. Mit mond a sírkő? Aki itt fekszik, virág volt, élni tudta azt, amit a bölcsek csak gondolni… ahol …mindig az győz, aki fel tudja adni énjét. A nagyesszé ennek szellemtörténeti vonatkozásait tekinti át, alapjában keserűbben – nem a derű lehetőségével van elfoglalva, hanem az eszmetörténetével.

Valójában persze az esszégyűjtemény, A babérligetkönyv is mélyebbről merít a maga délszaki kútjából. Igen, ott van A virágszedés lélektana, A reggeli feljegyzés, Az ízek, A konyhakert, vagy például Olbrin Joachim csodálatos utazása (az nagyon ott van…), ahol az aprólékos örömek mestere jó példával elöl járva a pillanatba oldódni, élni tanít. De ott van a Túlvilági kalauz vagy az Imaginárius könyvek szelíd taslinak - és a Kierkegaard Szicíliában komoly pofonnak -, hogy érezd, a féreg nem igaz: ez a hős másik oldala. A hős sem igaz: ez a féreg másik oldala. Összetartoznak. Nincs Én; ez a világ másik oldala… és ott van a Fák, amiből talán a legtöbbet tanultam eddig, hogyan tekintsek a magam bőréből egy ennyire másképp földbe és fénybe lüktető létezésre.

És valójában a nagyesszé: a Hexakümion is telides teli van ironikus felhangokkal árnyalt felismerésekkel – öntetszelgés és önvád nélkül jut el annak felméréséig: a görögségképünk olyannyira kultúrafüggő, hogy Nietzsche (bekezdéseken át dédelgetett) szemléleti reformja sem beszél egy kumma szót sem az egykori görög szellemiségről. Annál inkább a modern ember sajátos vallástalanná válása közben megejtett mítoszmarkolászásáról: ha Dionüszosz lélekisten, akkor már holtbiztos, hogy nem ókori, hanem modern. Hogy a görögségnek milyen létkérdései voltak, azt nem tudjuk. De azt bizonyosan tudjuk, hogy a mai ember létkérdése éppen ez: a természet és szellem által közösen elnyomott és homályban tartott lélek, s a léleknek ebből az elnyomatásból való elementáris feltörése. Nem lényegtelen tudás ez, a tudományos ismeretterjesztés kudarcának és a propagandák mítosz-szinten való tömeg-markolászásának korában főleg nem.

A séta a legjobb, ha az ember meg se gondolja, csak úgy elmegy kalap és kabát nélkül, este jön vissza, vagy éjszaka… a sok kedves Hamvas-szöveg közül nekem e gyűjtemény legtöbb darabja a leginkább séta. Olyan igazán belefeledkező, kíváncsiságát létében tartó, ami a sokszor járt helyekből is a meglepetés idegen birodalmát formálja ki. Séta, amit nem szakít félbe egy-egy meredek kaptató sem – miközben olvasom, nem legyőzni akarom, hanem átélni. Nem az igaza érdekel (a meggyőződései vagy a meggyőzhetőségem), hanem ahogyan a kiáradása közben levegőt vesz. Mert egyre inkább úgy érzem, ezt lehet és kell Hamvas Bélától a leginkább eltanulni. 

2017. augusztus 17., csütörtök

Metropolis - anime

A japán manga- és animealkotók mindig is szívesen használták a mi kultúránk meséit sorvezetőnek – nem mintha ne lett volna elég saját alapanyaguk, egyszerűen szeretik ezt a számukra meghökkentően más mesélést, ahogy mesélünk. Ráadásul elég sajátosan állnak a feldolgozhatósághoz: egyfelől szigorúan védik a saját tradíciót, megkérik az árát a szellemi termékeiknek; másfelől bármi újramesélhető, ha aktualizálják, vagy a jövőbe helyeződik, vagy valamilyen új viszonyrendszer (a kiemelt fontosságú szereplők megváltozó neme például) átrajzolja. Amikor Osamu Tezuka 1949-ben megrajzolja a Metropolis mangát, ez a képregény egyszerre volt tisztelgés Fritz Lang filmje előtt, és tartott ugyanakkor a filmnek, az alapgondolatának és cselekményvezetésének egyfajta sajátosan japán görbe tükröt. Valahol nem csoda, hogy amikor Rintaro (Hayashi Sigeyuki) vezetésével a Madhouse csapata nekiállt a rajzfilmváltozatnak (olyan alkotókkal, mint Katsuhiro Otomo, az Akira megálmodója), nem csak tisztelegtek a képek az öreg mesternek, de olykor rá is fintorogtak (az adaptálók olykor inkább visszanyúltak az eredeti film víziójához…). Ahogy Rintaro fogalmazott: „…meg akarom ismerni Tezuka szellemét”. Nem volt nehéz dolga, fiatalon Tezukánál indult, neki rendezett televíziós sorozat-epizódokat – és mégis nehéz dolga volt: a szellem megidézésén túl a 2001-es feldolgozást a mai néző számára is maradéktalanul élővé akarta tenni.

Ami a cselekményvezetést illeti: felemás sikerrel. Nehézkes, szájbarágós egyfelől, másfelől nagyvonalú a (csodás és kevésbé csodás) véletlenek, bajba keveredések és megmenekülések terén – nagyon japán ez a nagyvonalúság, ahogyan az események olykor egymásra esnek. Nagyon japán, mire szánunk időt, és mire nem… e tekintetben ez a film gyakorlatilag az animék állatorvosi lova – minden benne van, amiért imádni lehet, s amiért falra mászol tőle… Metropolisz épp ünnepel, amikor meglátogatjuk, a Zikkurat, a Vörös Báró tornyának avató ünnepségére érkezünk, akárcsak a magánnyomozó Shunsaku és segédje/unokaöccse: Kenichi – akik Laughtont, az őrült tudóst keresik. A város feszült – egyfelől a robotokat az alsóbb szinteken próbálják tartani (ebben hathatósan közreműködnek a Marduk párt rohamcsapatai - köztük például Rock, a Vörös Báró nevelt fia), miközben a szegényebb lakosság robotromboló hangulatban van – a gépek elveszik a munkájuk… Laughton amúgy épp a vörös Bárónak épít egy minden eddiginél mesteribb robotot: Timát, aki majd a Zikkurat titkos fegyverrendszereinek vezérlőrendszere lesz.  Aztán persze minden balul sül el…

A hősök motivációi is meglehetősen könnyed kézzel odakentek – a Vörös Báró egyszerre akarja látni Timában az elveszített lányát, s szeretné látni a trónon, ahol majd lényét veszítve beépül (lássuk be, kicsit azért ez ellentmondás). Rock mániás, végsőkig kitartó rajongása a nevelőapjáért messze túlnyúlik a bushido diktálta tempón – avagy mit tartsak arról, aki saját magától is megvédené a mentorát, akár annak akarata ellenére… Kenichi rajongása Timáért éteri galambszárny-verdesés a szeméttelep sarában és ugyanúgy parttalan, mint a filmes ellenpólus: Rock makacs szeretete.  Shunsaku esetlensége legalább annyira idegesítő, mint amennyire humorforrás… A felkelők, élükön Atlasszal lángoló idealisták, a politikusok csak a korrupcióikon át látszanak, és minden mögött megint az a teljesen értelmetlen vágy áll az egyeduralomra – oké, megszerezted… mit kezdesz vele?

Mondhatnám úgy is: az eredeti, 1929-es történet kap egy valahol B kategóriás szintre emlékeztető akciófilm-klisés fürösztést – de ez valójában hallatlanul jól áll neki. Mert az alkotók csaknem egészen a manga (Tezuka által megálmodott) eredeti karakterdizájnját használják mindehhez – már önmagában a tény, hogy gyerekarcú figurák rántanak egymásra pisztolyt, eszetlenül jól megrajzolt és fényképezett snittekben, olyan feszültséget ad a képeknek, amivel alig bír akármelyik azóta született magas kúlfaktorú követő. A Mátrixon át Guy Richie-ig és Tarantinoig rengetegen használták azokat a fegyver csövébe bámuló nézőt sokkoló, őrült képsorokat, amiket az eredeti manga ihletett, s amelyeket Rintaróék hallatlan ügyességgel járattak vizuális csúcsra. Mint ahogy rengeteg anime használta aztán így a megastruktúrák tereibe való zuhanás élményét: Zikkurat és a városkörnyezet, ami körülveszi, illetve a mód, ahogy a filmesek ezt megmutatják, számos későbbi történet vizuális alapjának szolgált követendő mintául. És akkor még szót sem ejtettem a szellemes kísérőzenéről – jazz szól, szakmányban. Megint csak egy elem, amitől valamiféle időtlen feszültség támad képek és hangok között: a rettenet jövővízióját ellenpontozza a pillanatba oldódás időtlen zenéje.

Nekem a legfontosabb az a réteg, amit Tima, és a döntései jelentenek. A vágyunk egyfelől, hogy teremtsünk valakit, aki tökéletesebb nálunk – másfelől a rettegésünk ettől a tökéletesebbtől, aki felettünk is ítélkezhet. Tima, és amit jelent a gyökere a Terminátor szuperszámítógépének, és minden elektronikus rokonának – azzal a szigorú, összevont szemöldökű tanulsággal, hogy mitőlünk tanul ölni és ezáltal ítélkezni. Ezért nézem a végét mindig annyi ellentmondásos érzéssel – amikor a szükségszerű pusztulások után a jámbor robotok és a rajongó Kenichi nekilátnak újra a Tima-összeszerelésnek… a gyönyörű beállításokban megünnepelt angyal tőlünk tanulja használni a pallosát – és úgyis összerakjuk, újra, meg újra… nem tudjuk nem összerakni. Csak remélhetem, hogy akad majd, akitől inkább szeretni és megbékélni tanul…


2017. augusztus 14., hétfő

Kim Stanley Robinson: New York 2140

„Persze már túl későn. Az első áradáshullám előtt beinduló globális felmelegedés akkorra már teljes erővel tombolt, és a posztáradáshullám nemzedéke semmit nem tehetett a megállításáért. Úgyhogy annak ellenére, hogy „mindent megváltoztattak”, és olyan gyorsan széntelenítettek, ahogyan ötven évvel korábban kellett volna tenniük, még így is megsültek, mint a bogarak a hűtőrácson. Még az sem bizonyult elégnek a felmelegedés megállításához, hogy pár milliárd tonna kéndioxidot bocsátottak a légkörbe, mintegy vulkánkitörést utánozva, és ezáltal jócskán lecsökkentve a napfény mennyiségét, és egy-két évtizedre az átlaghőmérsékletet is, amit nagy hűhó és/vagy fogcsikorgatás közepette hajtottak végre, ugyanis a gondot okozó hő már az óceánok mélyére hatolt, és nem volt hajlandó elég gyorsan eltávozni, bármennyit is játszottak az emberek a globális termosztáttal abban a hiszemben, hogy isteni hatalom birtokosai. Nem voltak azok.”

(Naná, hogy az év legforróbb napján olvastam…)

Kim Stanley Robinson még mindig szerelem. Nem figyeltem eléggé a megjelenéseket, mondhatni, meglepetésként ért, hogy jön az új könyve, aztán amikor meghozta a futár, alig bírtam kivárni, hogy véget érjen a munkaidő és hazafelé a buszon belevethessem magam, félredobva az aktuális olvasmányt. Ritka ez, többnyire dédelgetem a friss szerzeményeket pár hétig, mielőtt olvasnám őket. Itt ez szóba sem jöhetett – aztán nagyjából félúton elkezdtem aggódni, hogy mindjárt vége lesz, és megint éveket várhatok a következő KSR-adagomra. Túl olvasmányos. Falni lehet. Nem is tudom, hogy az eddig olvasott három könyve közül volt-e olyan, amivel ennyire gyorsan és gördülékenyen haladtam. Már-már populáris. Még az elvetemült közgazdasági fejtegetései ellenére is.

De ez legyen a legnagyobb negatívuma. Persze egyáltalán nem negatívum, de tény: sokkal-sokkal könnyebben fogyasztható, mint a 2312 vagy A rizs és a só évei, inkább az Aurorához közelít. Persze „bölcsész-sci-fi” ez is: csak úgy szétfeszíti a lapokat a rengeteg popkulturális utalás, oldalról oldalra felfedezhetőek áthallások, és valóban némi közgazdász véna sem árt a teljes befogadáshoz, no meg jó adag aktuál- és környezetpolitikai tájékozottság. (Nem áltatom magam azzal, hogy nekem mindez megvan, szóval lehet, a felét se értettem annak, amit olvastam, de kit érdekel, ha 1 - ennyire jól szórakoztam közben; 2 - úgyis újraolvasom, mert ez így túl gyors volt…)

New York, 2140. A várost a huszonegyedik század nagy áradáshullámai a többi tengerparti városhoz hasonlóan elöntötték, Alsó-Manhattan híres-hírhedt felhőkarcolói vízben állnak, a sugárutak csatornákká váltak, a sárga taxik helyét átvették a vaporettók és a kisebb-nagyobb magánbárkák és vízibuszok. A gyaloglás szerelmeseit (vagy a sietőseket) várják a felhőkarcolók közé feszített éghidak, a repülés élményéről pedig gondoskodnak az alaposan felturbózott léghajók. Mert az áradáshullámok nem csupán a tengerparti városokat szabták át, hanem az egész emberiség életmódját. A drasztikus felmelegedésnek előbb-utóbb csak gátat kell vetni, hisz ha már odasültek a hűtőrácsra, még a legszkeptikusabbak sem mondhatják, hogy az nincs is (bár ki tudja…); szóval sugárhajtás nuku, a nagyüzemi állattartásnak búcsút mondhatunk, az energia szigorúan megújuló, a pazarlás visszafogott. És akkor reménykedjünk, hogy pár évszázad és meg lehet fordítani a folyamatokat.

Jó, ez picit pesszimistább, mint amit a könyv indokolna. Mert ez egy kifejezetten optimista mű. Meglepő – nem csak a szerzőtől, hanem a műfajban is. Már majdnem idealista. De legalábbis hisz a változásban – még ha túl későn és nem minden véráldozat nélkül jön, akkor is. Legyen az sci-fi vagy gigantikus alternatív történelem, Robinson figyelmének fókuszában az ember, a ma embere áll – a „hogyan csinálhattuk volna másképp” pont azt szolgálja, mint a „hogyan csináljuk majd háromszáz év múlva”: hogy vegyük végre észre, mennyire rossz úton járunk a jelenünkben… - írtam A rizs és a só évei olvastakor, és csak ismételni tudom önmagam: KSR fáradhatatlanul próbál figyelmeztetni minket, hogyan gyilkoljuk meg módszeresen önmagunkat és a bolygónkat. Persze hogy hallgatunk-e rá, a tekintetben egyikünknek sincsenek illúziói.

„Ők tanulmányokat adtak közre, kiabáltak, hadonásztak, néhány éleslátó és nagyban gondolkozó sci-fi-író fantasztikus regényeket adott ki hasonló jövőképekkel, a civilizáció többi része pedig folytatta a bolygónk elégetését, mintha csak egy hatalmas, mesteri tábortűz lenne.”

(Most mondja valaki, hogy nincs igaza…)


Szóval New York, 2140. Az ikonikus Met Life torony lakói lesznek kísérőink ebben a nagyszabású kalandban – melynek során a sarkaiból már jó párszor kifordult világ ismét fordul egyet és talán egy újabb áradáshullám kiváltotta sokk következtében ezúttal nem csupán az ipart, a lakhatási viszonyokat, az energiagazdálkodást; hanem a minden eddigi sokk után gondosan és gyorsan visszarendeződő gazdasági viszonyokat is sikerül átrendezni. Vagyis megváltoztatni magát a kapitalizmust. Úristen, mennyire szép és idealista gondolat, hogy egy világméretű nemfizetési sztrájkkal végre változást lehetne elérni ebben az őrült játszmában, aminek a lényege évszázadok óta az, és még évszázadokig az marad, hogy a gazdagoknak mindig újraosszák az erőforrásokat a szegények kárára. KSR a legoptimistább tollát vette elő, amikor kidolgozta a Háztulajdonosok Szakszervezetének sztrájkját, de valljuk be, iszonyú jó olvasni, hogy így is lehetne, és tiszta szívből drukkolunk nekik, hogy végre változást érjenek el. Aztán elkullogunk feladni a lakáshitel törlesztőt…

Persze miközben megváltoztatják a világot, a Met Life lakói élik a maguk kis megszokott New York-i életét. Dolgoznak, szórakoznak, szeretnek, kalandok után futkosnak, traumákat nyomnak el, régi sérelmeket bosszulnak meg, pénzt csinálnak, segítenek másokon, olykor életveszélybe kerülnek és a lehető legkülönbözőbb módokon próbálnak értelmet adni nyomorúságos kis életüknek. Akad, aki világjobbító politikai szándékkal gürizi halálra magát, mint Vörös Charlotte; akad, aki meztelenül pózoló felhősztárként ment ritka állatfajokat a kihalástól, mint Amelia Black; akadnak, akik gyerekes lelkesedéssel sodorják magukat veszélybe, miközben szó szerint kincset keresnek a csatornákban, mint Stefan és Roberto; és akadnak, akik meghackelnék a világkereskedelmet, mint Mutt és Jeff. Naná, hogy mindannyiuknak szerepe lesz az eljövendő gazdasági apokalipszis során – még jó, hogy a szerző nem rejti véka alá, hogy csal, amikor a szűkös mintavétel eszközével él, de hát ettől regény a regény, nem követheti nyomon mind a kilencmillió földlakó életét.

A lényeg persze nem is ez. Mert bár élvezetes végigkövetni a kalandjaikat, Charlotte, Franklin, Vlade, Amelia és a többiek csak mellékszereplők. A színpad igazi sztárja az állampolgár, aki időnként kiszól hozzánk – mint szócső, a történelemé, a gazdaságé, a politikáé, az emberiségé és a városé. A városé, amely egyszer csak ráébred saját hangjára. El nem tudom mondani, mennyire örültem, amikor saját fejezethez jutott. Ez New York regénye – KSR kétségkívül rajong a városért, múltjáért, jelenéért, jövőjéért; tengernyi apró részlettel, idézettel, fricskával ajándékozza meg. Bár műfajilag ég és föld, nem egyszer eszembe jutott a csodaszép Téli mese – ez a könyv is szerelmeslevél New Yorkhoz. Van ebben valami idealista báj, ahogy KSR személyiséggel ruházza fel az élettereinket – ennek messze legszebb kiteljesedését az Aurora hajójának öntudatra ébredésében olvashattuk.

Eljutottam az idealista báj kifejezésig egy sci-fi esetében – azt hiszem, itt az ideje befejezni ezt a posztot. Oldalakon át tudnék még lelkesedni és még nem is szóltam a finoman és hitelesen bontogatott emberi kapcsolatokról, az elsüllyedt kincs utáni hajszáról, Szuper Velence felvásárlásának kísérletéről, Amelia jegesmedvéiről és a lenyűgöző technikai újításokról, amelyekkel meg tudják óvni a víz alá került épületeket az összeomlástól. De majd legközelebb. Mert újraolvasós lesz, az biztos. Lassan újra elő kéne vennem az Aurorát is…


Kiadó: Agave
Fordító: Farkas Veronika

2017. augusztus 10., csütörtök

Anthony O’Neill: A sötét oldal

Szórakoztató, semmi extra sci-fire vágytam. Megkaptam. Könnyed noiros beütésű krimire vágytam, különösebb skandináv nyomasztás nélkül. Azt is megkaptam. Anthony O’Neill noir sci-fije nagyon jól elkapta az aktuális hangulatomat és igazi gondtalan, fesztelen, nagyon nyári szórakozással ajándékozott meg. Az már tényleg csak az én privát nyomorom hogy mindezt nem vízparton olvashattam, odavaló lenne.

Purgatórium a bűn városa a Hold sötét oldalán (szőrszálhasogatók kedvéért: O’Neill leszögezi, hogy tudja ő hogy nincs „sötét oldal” csak távolabbi, de lássuk be, az feleannyira sem hangzik frappánsan…). A Hold gyarmatosításának hajnalán telepedett le itt Fletcher Brass, a nem kevéssé Donald Trumpra hajazó milliárdos – egyébiránt önjelölt félisten, akinek, amint menekülnie kellett a Földről (hja, tiszta utópia, hogy a törvényeket áthágó milliárdosokból itt bolygódisszidensek lesznek és nem elnökök), kapóra jött, hogy van egy birtokocskája a Holdon, ahol, lévén magánterület, bármiféle kiadatási egyezmény nélkül, minden törvény elől elbújhat. Nem is késlekedett sokat hogy megalapítsa Purgatóriumot, ahová maga köré gyűjtötte a Föld hozzá hasonló söpredékét – terroristák, bukott diktátorok, perverzek, bérgyilkosok adják egymásnak a kilincset. No meg persze kalandvágyó turisták, akiknek már a szimpla Holdra látogatás is kevés – lássuk be, mindig kell egy még izgalmasabb célpont. És mi lehetne izgalmasabb a megtestesült fertőnél?

Ebbe a fertőbe érkezik a becsületes zsaru, Damien Justus, akinek naná hogy pont azért kezdett el égni a lába alatt a talaj a Földön, mert túl becsületes – és mivel még a pokolba vezető úton sem árt, ha akad néhány forgalomirányító, új karrier várta Purgatórium rendfenntartó szervénél. Ahol a rendfenntartás persze csak látszat, a törvény maga Fletcher Brass, esetleg lánykája, a hol a papa keblére ölelt, hol ellene szervezkedő CK (Cuki) Brass, az androidok mindenek felett állnak, és különösebben úgyse történik semmi, ami megrengetné a bűn városának mindennapjait. Már ha nem történik néhány gyilkosság. Aztán még pár. Esetleg politikai indíttatásból. Lehet, közük van a Brass klánhoz? S vajon miért tűnhet úgy, hogy Justus hadnagy nem véletlenül került épp egy gyilkosságsorozat előestéjén a Holdra?

Miközben a városban bombák szedik áldozataik, önjelölt önkényurak és trónkövetelő lányaik játsszák kicsinyes játszmáikat, hadnagyunk pedig próbál kétségbeesetten lavírozni a nagyon úgy tűnik, előre lejátszott játszmában, Purgatóriumon kívül, a kietlenségben egy látszólag meghibásodott android szedi áldozatait. Kutatók, karbantartók, a senkiföldjére száműzött elítéltek válogatás nélkül esnek áldozatul a mesebeli Eldorádót kereső robotnak.

A sötét oldal legnagyobb erénye, hogy percig sem akar többnek látszani annál, ami: egy baromira szórakoztató krimi sci-fi köntösbe bújtatva. Túl sok eredetiséget nem érdemes keresni benne, de legalább sikerrel használja a noir kliséket és szeretnivalóan tiszteleg Asimov előtt. Hogy a szálak összeérnek, és úgy, ahogy, abban sincs sok meglepetés, de menet közben bőven ad elég izgulnivalót ahhoz, hogy ezt megbocsássuk. O’Neill legnagyobb erőssége a hangulatteremtés és a betéttörténetek: nem egyszer éreztem azt, hogy a tulajdonképpeni főszálnál jóval érdekesebbek az androidunk útjába kerülő halálra ítéltek mikrotörténetei. Ezekből nem egyet szívesen olvastam volna hosszabban, akár novellaformában vagy kisregényként. Annál is inkább, mert jó pár mellékalak izgalmasabbra sikerült, mint a picit túlságosan is klisés Justus hadnagy vagy pláne Brass papa és pici lánya.

Tán legnagyobb hibája is ez a könyvnek: annyira magasra tette az elvárásokat Brass beharangozásával, a különc törvényekfeletti milliárdos megfestésével (vagy csak annyira alájátszott a nyilvánvaló párhuzam a várakozásoknak…) hogy amikor megjelent előttünk ez a pojáca, leginkább csak ásítozni támadt kedvem. Persze lehet ez egy szolid fricska az önmagukat piedesztálra emelő celeb-milliárdosoknak: face to face mindegyikről kiderül, hogy nem csupán idegesítőek, de unalmasak is. Fene se tudja, szerencsémre eggyel sem találkoztam még. Ezt az aprócska döccenőt leszámítva A sötét oldal teljesíti, amit vállal: tökéletes agyelhagyós kikapcsolódást nyújt arra a pár órára. Könnyed, gyorsan olvasható strandkönyv. Vigyétek magatokkal a Balcsira.


Kiadó: Agave
Fordító: Pék Zoltán

2017. augusztus 7., hétfő

A szarvasvadász - film

Ennél ellentmondásosabb kedvencem nincs. Most nem elsősorban a fogadtatása körüli cirkuszra gondolok, ahogy botrányt okozott az 1979-es nyugat-berlini filmfesztiválon, vagy ahogy Jane Fonda kelt ki ellene az Oscar-gálán (ahol ő a Hazatéréssel nyert – és ahol A szarvasvadász öt díjat megkapott). Bár jelent valamit, hogy az akkori szocialista tábor, neves liberális értelmiségiek és a katonák, a konzervatív háborúpártiak is egyaránt felszólaltak ellene – s jelent valamit a bemutató komoly sikere, hogy a nézők viszont szerették; nyilván ezt se kerülhetem meg, ha beszélni akarok róla, de nekem nem ettől ennyire ellentmondásos. Amikor először láttam, viszkettem a hosszú expozíció alatt, ahogy a baráti kör: Mick, Nick és a többiek ünneplik Steve esküvőjét – magunk közt szólva pokolira untam; ugorgyunk, jöjjön a háború, elvégre ez egy hírhedt vietnami háborús film, amit bődületes késéssel láthattunk, be volt tiltva itt a mélyen egyoldalú vietkong-ábrázolása okán. Mostanában meg, ha újranézem, lubickolok a lassú felvezetés részleteiben – és szinte sztoikus kényszeredettséggel veszem tudomásul, hogy meg kell nézzem az egykor pofonnal felérő háborús jeleneteket is. Ez a film teljesen átrendeződött bennem az idővel – azaz leginkább átrendeződött, hogy mi tetszik benne és miért.

Bizony hogy jelent valamit, ha ezt annyi ideológiával vert embertársunk (bármelyik oldalról) nem bírta elviselni. Leginkább azt: az ideológiák teljes lemeztelenítésével jár, ha megnézed. Legyen háborús, vagy háborúellenes propaganda, legyen bármilyen irányból belakható szokásos gondolatmenet – ebben a filmben kicsorbul. Pusztán attól, hogy Michael Cimino megpróbálta a lehető leghitelesebben vászonra kenni ezeket a pennsylvaniai fiatalembereket, orosz bevándorlók vaskohász gyerekeit, az összes szűklátókörűségükkel és korlátoltságukkal. Ez az első: ennyit érzékelnek és értenek meg a világból Amerika gyermekei; így güriznek és így szórakoznak, verda, sör, fegyverdörrenés és punci – így ápolnak egy önképet. Erre épül finoman a bevándorlók valamennyire őrzött kultúrájának rétege, ami fogyton fogy, azóta még kevesebb – sőt, van ahol teljesen elfogyott már (erre nincs ékesebb példa, mint a bevándorló Mary Anne MacLeod édes kicsi fiacskája: Donald Trump). De van, még most is van, ahol a hozott identitás jelent valamit, nem minden olvadt masszává a nagy olvasztótégelyben – akkor sem, ha legnagyobb részt a külsőségek maradnak ilyenkor életben, az óhazából hozott anyagból dolgozó esküvői külsőségek például…

De tényleg ez az első – és film sikerének legfontosabb titka: zsigeri szinten szólította meg az egyszerű amerikait. Cimino íróként és rendezőként finoman egyensúlyoz, hiszen típusokat mozgat annyira közelről fényképezve, hogy személyiségeknek tűnnek. A jólelkű cimborát, a bumfordi mackót, a kivagyi nyúlbélát, a legkisebb fiút; s végül a vadászt, aki alfahím és a vele rivalizáló legerősebb bétát. Ebben a cselben remek partnerek a színészei, mert átlényegülnek – mert legszívesebben a mozin kívül is a filmbeli nevükön szólítanád őket. Egyszerűen elhiszed őket – elképesztő gárda egyébként, Robert De Niro (a legjobb időszakából), Christopher Walken, szegény John Cazale… a valóságban akkor épp Meryl Streep vőlegénye volt, de rákos, a forgatáskor már nagyon beteg; nem érte meg a bemutatót… A nők ebben a relációban olyan távolian közeliek, ahogy azt tényleg kell, Angela (Rutanya Alda) rémült megesettsége, vagy Linda (Meryl Streep) zavara a fiúk életében betöltött saját szerepétől nem ellenpont, tényleg, csak pár pasztellesebb szín a fiúk drámájához – ez is pontos és ez is amerikai (és amúgy ez is felháborított sokakat…).

Szoktak úgy tekinteni rá, hogy Remarque Három bajtársának egyfajta feldolgozása – de ez több sebből vérző, hibás gondolat. Csak sorvezetőnek használ e regényből bizonyos elemeket, még korba illesztett adaptációnak sem tekinthető. Nem elsősorban az eltérések, hanem az alapvető szemlélet-különbség okán – mert A szarvasvadász nem háborús, és nem háború-ellenes film (ahogy a regény az). Annál sokkal teljesebb látlelet – még az a gyönyörű, pátosszal teli lezárás is látlelet, amikor a tragédián túl a beszédre képtelen barátok megérzik azt a sorsközösséget, ami (talán) továbbsegítheti őket a traumán túlra. Szokták mondani: hamis ez… én erre csak azt felelhetem: alapvetően hamis (élet)intonációnak a refrénje is értelemszerűen hamis. Cimino csak megmutatja: mennyire végtelenül instabil a kiformálódó fogyasztói társadalom átlagpolgárának minden gesztusa, hogy valójában mennyire eszköztelenek ezek az emberek, s hogy még a legösztönösebb is mennyire manipulált és sérülékeny. A színészei csak felmutatják ezeket a manipulált és sérülékeny figurákat: a sérülésben és azon túl; mégpedig parádésan.

Valójában ez a film egyik szokványos háború- vagy békepárti (avagy bármilyen egyéb) narratívába sem illik, és nekem ez adja az erejét. Tényleg nem árt tudni, milyen mélyről kell induljon egy változás világképben, nézetrendszerben, ha nem akarjuk elpusztítani magunkat, mennyi keserves felismerésre és illúzióvesztésre szorul a fejlett nyugati társadalmak embere, csak pusztán egy természetes mozdulat megtételéért. Ezért szeretem A szarvasvadászt, minden hibája, pátosza, olykori széles-szélsőséges gesztusa ellenére. Szeretem Cimino-t érte, még ha aztán a saját dugájába dőlt is A mennyország kapujával (nem mellesleg: kinyírva az United Artistot…), és akkor is, ha (amúgy, minden bizonnyal) öt percet nem bírtam volna vele egy légtérben… Jó, hogy eszembe jutott. Újra kell néznem…
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...