Filmharmonikusok 2013 - Művészetek Palotája

Egy magamfajta filmzene rajongó számára igazi csemege a Budafoki Dohnányi Zenekar Filmharmonikusok sorozata: a mozi varázsát egy nagyzenekar segítségével felidéző koncert egyszerre tisztelgés a filmek, a zene és a zeneszerzők előtt – és nem mellesleg fergeteges szórakozást nyújt a közönségnek. Így volt ez a legutóbbi, Művészetek Palotájában megrendezett koncerten is. Ahogy Hollerung Gábor zenekarvezető az est elején elmondta: nem titkolt céljuk a sorozattal, hogy azon nézőknek is adjanak némi ízelítőt a klasszikus zenei repertoárból, akik nem járnak komolyzenei koncertre, ellenben egy filmzene koncertre elmennek, mert az olyan „tökjó”. S hogy ebben a törekvésben bizony van ráció, azt a saját bőrömön tapasztaltam: én magam sem járok komolyzenei koncertekre, ám az est meglepő tapasztalatai után nem tartom kizártnak, hogy nyissak ebbe az irányba.

Hollerung Gábor, aki maga is filmrajongó, az egész koncertet rendkívül oldott hangnemben, mondhatni, „komoly” dirigenshez képest meglepően lazán „vezényelte le”: az egyes zeneszámok között hosszas és gyakran vicces sztorizgatással, élménybeszámolóval, filmelemzéssel szórakoztatott minket, ezzel is rácáfolva arra a közkeletű tévedésre, hogy „komoly” hangversenyt csak nyársat nyelve, „vigyázülésben” lehet élvezni. Itt a főszerep valóban a szórakozásé és a szórakoztatásé volt – természetesen mit sem engedve a magas minőségből, ami a zenekar művészetét jellemzi.

Az est két markánsan elkülönülő részre oszlott – az első részben klasszikus zenei műveket hallhattunk, melyek aláfestő zeneként komoly szerepet játszottak az adott film sikerében. Mendelssohn Szentivánéji álom című művével nyitott a zenekar, mely teremtett némi elvarázsolt hangulatot, azonban nagyon hamar áttértünk a drámai(bb) művekre. Händel Rinaldo-ja következett a Farinelli, a kasztrált című film részleteivel, melynek során először hallhattuk az est sztárvendégét, a népszerű és többszörös aranylemezes férfi szopránt, Vásáry Andrét. Nem mellesleg elcsíphettük, hogy a zenekarvezető szerint minden idők legjobb zenei filmje Milos Forman Amadeus-a – azt hiszem, ezzel mindenki egyetért, aki látta. 

Händel után egy igazi nagyszabású, epikus mű került sorra, Elgar Enigma variációk című darabja, az Ausztrália című film záró képsoraival – ízelítőt adva a manapság oly divatos, hangyányit hatásvadász, ám kétségkívül erővel bíró fúzióból kép és zene között. Amit aztán egy csapásra feledtetett velünk a tán valaha volt legzseniálisabb film-komolyzene kombináció: A Valkűrök lovaglása Wagnertől és az Apokalipszis, most. Úgy hiszem, még aki soha nem látta a filmet, az is látta-hallotta ezt a jelenetsort – nem csak a legeltaláltabb, de a leghíresebb is a komolyzenére komponált jelenetek közül. Amit hiába láttunk ezerszer, megunhatatlan – és úgy szorítja el a torkunkat és dübörög át felettünk, hogy eszünkbe sem jut hatásvadászatot kiáltani. Egyszerűen zseniális. Ráadásul e darab kapcsán fogalmazódott meg bennem az, hogy hiába minden technikai fejlesztés, sem a mozitermek, sem az otthoni rendszerek nem képesek visszaadni azt az erőt, amit az élő nagyzenekar képvisel – nyilván nem tudom olyan szinten értékelni az előadás finomságait, mint aki többször, több zenekar előadásában hallotta ezt a darabot, de azt elmondhatom, hogy a székbe szögezett.

Wagnerhez képest kifejezett felüdülést jelentett Sosztakovicstól a Jazz szvit No. 2 a Tágra zárt szemek című filmből – még ha tudjuk is, hogy maga a film fényévnyi távolságra van a felüdüléstől. Akárcsak a Keresztapa, melynek képeit Mascagni Parasztbecsülete alatt láthattuk – a legtipikusabb szicíliai muzsika és a legnagyobb maffiafilm egymásra találása nyilván elkerülhetetlen volt. Az első rész záródarabjaként Csajkovszkij 1812 című műve és a V, mint Vendetta egymásra találását élvezhettük – némi sajátos pikantériát adott eme fúziónak, hogy a tán legvidámabb „győzelmi” darabot a londoni parlament felrobbantásának brutális képei alatt halljuk. Az biztos, hogy szikrázó jókedvvel állhattunk fel a szünetre.

Hogy aztán a második rész a modern, már filmes felhasználásra írt, „valódi” filmzene jegyében teljen – bár akár azt is mondhatnám, hogy John Williams jegyében. A Hollerung Gábor által egyszerűen korunk legnagyobb filmzeneszerzőjeként aposztrofált Williams négy darabbal is képviseltette magát: a Star Wars, az E.T., a Harry Potter és a Jurassic park főcímzenéjét minden valamire való filmrajongó kívülről fújja – ám ilyen interpretációban nem halljuk őket minden nap. Ráadásul megtudhattuk, hogy Williams oly játékosnak tűnő dallamai a zenészeket bizony megizzasztják – ahogy a zenekarvezető fogalmazott, a „legtündéribb” Harry Potter téma igazából „dögletesen nehéz”.

Azért két Williams közé becsúszott egy Morricone is – a műfajban szintén kihagyhatatlan mester méltán ikonikus Volt egyszer egy vadnyugat zenéje ismét Vásáry André énekhangjával kiegészítve okozott borzongató élményt. Az est tán legbátrabb része a „képregényszekció” volt, melyben Danny Elfman Batman, illetve Christopher Young Superman témáiból hallhattunk részleteket – érdekes módon ez talált meg legkevésbé. Nem úgy a záródarab, Klaus Badelt Karib-tenger kalózai főcímzenéje, mely indulhatna az utóbbi évek legtöbbször feldolgozott filmzenéje címért – a sok kétes értékű remix után kifejezetten nagy élmény volt ezt a vidám zenét felesleges elektronikai sallangok nélkül hallani. Méltó befejezése volt az estnek, melyet végül egy elkerülhetetlen ráadás koronázott meg: Chaplin Diktátor-ának Brahms Magyar táncok-ja egy darabjára vágott részlete. Ami aztán tényleg egy új szintre helyezi zene és kép kapcsolatát.

S hogy visszakanyarodjak a bevezetőben említett tapasztalatokra: mint filmzene rajongó, ám a komolyzenét inkább csak kerülgető laikus, úgy indultam a koncertre, hogy az első rész jó-jó, de nekem biztosan a második fog jobban tetszeni. Ehhez képest én lepődtem meg a legjobban azon, hogy Wagner, Elgar, Sosztakovics, Csajkovszkij darabjai jóval elementárisabb élményt adtak, mint az egyébként nagyon szeretett dallamok. Nem mondom, hogy hazafelé nem a Harry Pottert dúdoltam a villamoson, de ha megkérdezik, melyek voltak az est fénypontjai, az első részből jóval több jut eszembe. Ami még mindig nem jelenti azt, hogy hirtelenjében klasszikus zene rajongó leszek, de úgy vélem, egy ilyen élő, oldott, hangulatos és szórakoztató nagyzenekari koncert a legalkalmasabb arra, hogy az egyébként e területtől ódzkodókat is „bevezesse” a hangversenytermekbe.

 

The Artist - Original Soundtrack

A tavalyi filmes szezon legnagyobb sikertörténete Michel Hazanavicius fekete-fehér némafilmje, a 20-as évek Hollywoodját megidéző The Artist – A némafilmes diadalútja. A 2011-es cannes-i filmfesztiválon berobbant meglepetésfilm szép sorban végigtarolta a szezon díjátadóit, és meg sem állt az Oscarig, ahol 10 jelöléséből 5-öt válthatott díjra. Köztük a legfontosabbakat: a legjobb film, a legjobb rendező és a legjobb férfi főszereplő díját. És – cseppet sem mellékesen – a legjobb eredeti filmzenéét.

Minden filmalkotásnál fontos szerepe van a zenének. A zene hangulatot fest, érzelmeket fejez ki, ráerősít a cselekményre, lehet drámai vagy épp andalító, diszharmonikus vagy éteri harmóniákban dúskáló – a lényeg, hogy szolgálja a vásznon látottakat. Ha önálló műként is megáll a  lábán, az hab a tortán; ha pedig ikonikussá válik, és akkor is dúdoljuk, ha soha nem láttuk a filmet, vagy már rég elfeledtük, akkor igazi zsenialitásról beszélhetünk. Az azonban biztos, hogy a legemlékezetesebb filmes momentumok felidézésekor szinte mindig felidéződik a zene is.

De honnan is indult az aláfestő zene használata? Természetesen a némafilm korából, amikor a vásznon pergő fekete-fehér képeket a színpadon játszó zenekar élő előadása kísérte. Zajok, zörejek, hangeffektek nélkül, pusztán a zenészek és a hangszerek közreműködésével kellett történetet mesélni, hangulatot teremteni, belevonni a nézőket a film világába. Ma azt mondjuk, milyen nehéz dolguk lehetett a zenészeknek és a zeneszerzőknek – de ha jobban belegondolunk, a zene már jóval a képi kultúra térnyerése előtt is alkalmas volt érzelmek kifejezésére, történetek elmesélésére, nézői kedélyek borzolására.

Ilyesmiken töprengtem Lodovic Bource díjnyertes filmzenéjét hallgatva – ami, akárcsak a film maga, fényévekre van a manapság népszerű hollywoodi filmzenéktől. Bource erőteljes, a képi világot remekül kiegészítő, önmagában is történetet mesélő zenét írt a filmhez – ami olykor hatásvadász, olykor túl harsány, épp, mint a korai némafilmekhez komponált zenék. Sikerrel idézi meg a 20-as évek hangulatát, valahol mélyen ismerős dallamokat idéz – ami nem feltétlenül jelent átvételt, pusztán arról van szó, hogy mindannyian láttunk már legalábbis részleteket Chaplin-filmekből, melyeket sikerrel csal emlékezetünkbe a jellegzetes „esetlen” némafilmes zene. De nem csak hangulatot fest, a karakterábrázolásban is nagy szerepe van a zenének – a főszereplő némafilmsztár drámáját, zuhanását éppúgy „láttatja” a zene, mint a női főszereplő által a történetbe hozott friss fuvallatot.

Bource teljesítménye sok szempontból figyelemre méltó, hiszen Hollywood nagyágyúit legyőzve diadalmaskodott a díjkiosztókon (ami persze önmagában nem mérce, pláne nem von le semmit a többiek érdemeiből), úgy, hogy komolyabb filmes múlt nem áll mögötte: csupán néhány rövid- illetve TV-film zenéjét szerezte, zömükön együtt dolgozott a The Artist rendezőjével. Hazájában ismert, de elsősorban elektronikus zenéinek köszönhetően – ráadásul a szó szoros értelmében vett zenei képzésben sem részesült. Laikus filmzenehallgatóként ebből semmit nem venni észre – amiben persze nagy szerepe van a filmzenét interpretáló Brüsszeli Filharmonikusoknak is.

A The Artist zenéje önmagában, a film ismerete nélkül is pompás élményt nyújt – a némafilmek rajongóinak (ők mondjuk valószínűleg látták a filmet is), jazzrajongóknak, az igényes filmzenék kedvelőinek bátran ajánlom. Az már csak hab a tortán, hogy a mai trendekkel ellentétben értékelhető mennyiségű, mintegy 80 percnyi zene került a korongra, amely – ráerősítve a koridézésre – egy bakelitlemez formáját kapta. Mindemellett angolul vagy franciául értők a booklet-ben interjút olvashatnak a  zeneszerzővel – ami ugyan apróság, de épp az ilyen apróságok emelik ki a kiadványt a többi közül. Ott a helye minden filmzene-gyűjteményben.

The Twilight Saga: Breaking Dawn part 1 – Original Soundtrack

November 17-én érkezett meg a hazai mozikba a Twilight Saga legújabb része, a Hajnalhasadás – 1. rész. Ahogy azt már megszokhattuk, a bemutatóhoz igazodva megjelent a filmzene is, mely az eddigi három részhez hasonló sikerre számíthat a rajongók körében. Az előző három rész soundtrack-albumaiból világszerte 7,5 millió példányt adtak el, és számtalan slágerlistás dallal ajándékozták meg a közönséget.

Ha Twilight filmzene, akkor mindenkinek elsőre a Muse együttes ugrik be. Stephenie Meyer kedvenc együttese (saját bevallása szerint az együttes inspirálta a vámpírok megjelenítésekor – amit a Muse tagjai állítólag nem fogadtak kitörő örömmel) eddig minden Alkonyat filmhez írt zenét, a legnagyobb sikert talán a harmadik rész, a Napfogyatkozás betétdala, a „Neutron Star Collision (Love is Forever)” című dal érte el, ami egyes (nem kissé ironikus) vélemények szerint a film legjobb része. Nem vagyok egy nagy Muse-rajongó, de ezzel mélyen egyet tudok érteni.

Nos, Muse ezúttal nincs, és a rajongók legnagyobb bánatára ezúttal a csillámlóan csodaszép vámpírt, Edwardot játszó Robert Pattinson sem énekel a korongon. Helyettük kapunk tizennégy színvonalas popdalt és egy instrumentális számot az eredeti filmzenét jegyző Carter Burwelltől.

A dalok egy része a történethez illő nagyszabású, itt-ott fájóan könnyes-romantikus (de szerencsére csak igen ritkán nyálas) szám – nem láttam a filmet, de el tudom képzelni, hogy tökéletes aláfestésül szolgálnak a látványhoz. Az elsőként debütáló kislemez a Grammy-díjas, többszörös platinalemezes Bruno Mars „It Will Rain” című száma, egyből a rádiós játszási listák élén nyitott, nem is érdemtelenül – még nem is tudtam, hogy a Breaking Dawn betétdala, amikor már napjában többször hallottam a rádióban, és még tetszett is (más kérdés, hogy azóta naponta legalább háromszor leadják, és már halálosan unom).

Ugyanezt a drámai szerelmes vonalat képviseli Angus & Julia Stone „Love Will Take You”-ja, Christina Perri „A Thousand Years” című száma, és az Iron & Wine „Flightless Bird, American Mouth” című dala. Szerencsére helyet kapott a korongon jó néhány keményebb (már az előzőekhez képest, azért nem kell death metalra számítani) szám is, mint a The Features „From Now On” című száma, a The Belle Brigade „I Didn’t Mean It”-je, vagy a Cider Sky „Northern Lights”-a.

Személyes kedvenceim az Imperial Mammoth „Requiem on Water”-je, az Aqualung & Lucy Schwartz „Cold” című dala és Mia Maestro „Llovera”-ja, melyek a pophangzást ötvözik némi tradicionális zenével, megjelenítve valamit abból a halvány misztikumból, ami itt-ott azért fellelhető a történetben.

Ahhoz képest, hogy mennyire irritál az egész Twilight-jelenség, meglepődtem, hogy ennyire tetszett az album, úgy gondolom, a Twilight-rajongókon kívül számot tarthat a dallamos, igényes popzenék kedvelőinek érdeklődésére is. Házibulik nyugisabb szakaszaira, vagy csak a borongós téli esték felpörgetésére kiváló. A rajongóknak egy kis ráadással is kedveskedik a kiadó: a kísérőfüzetet széthajtogatva egy posztert kapunk, rajta Bella, Edward és Jacob hármasával – szerintem rettenetesen ronda kép, de egészen biztosan lesz, aki örül neki.

True Grit – Original Soundtrack

A félszemű (True Grit) című filmmel való első találkozásomkor teljesen az előzetes hatása alá kerültem, nem kis részben a trailer alá kevert Johnny Cash-klasszikusnak, a God's gonna cut you down-nak köszönhetően. Westernhez Johnny Cash kell, tudták ezt jól az előzetes készítői – sajnos azonban így annál nagyobb a csalódás, amikor az ember a soundtrack-et hallgatva az ismerős számok helyett valami egészen mást kap. Szerencsére csak pillanatnyi csalódásról beszélhetünk,  a zene aztán elég hamar meggyőz.

Ethan Coen és Joel Coen ez alkalommal is a legtöbb filmjük zenéjét szerző Carter Burwellt kérték fel a filmzene megírására. Az 55 éves Burwell nem tartozik a leghíresebb filmzeneszerzők közé, ennek ellenére a nyolcvanas évek eleje óta folyamatosan jelen van a pályán, és Coenék alkotásai mellett olyan nagy sikerű mozik zenéjéért volt felelős, mint az Alkonyat, az Ahol a vadak várnak (melyért 2009-ben Golden Globe-ra is jelölték), az Erőszakik, az Adaptáció vagy az Ez a fiúk sorsa.

Burwell a „klasszikus” filmzenék írói közé tartozik – a nagyzenekarra és szólóhangszerre írt darabokat váltogatva ér el feszültséget, olykor hatásvadász dallamai sikeresen támogatják a képeket, alárendelődve a filmélménynek, épp ezért munkái önmagukban tán kevésbé élvezhetők, mint némely invenciózusabb filmzeneszerzőé. Nincs ez másként a True Grit esetében sem, azonban ha láttuk a filmet, vagy olvastuk a könyvet – egyszóval ismerjük a  történetet, és a környezetet, amihez ez a zene háttérül szolgál, rögtön megelevenedik előttünk a végtelen préri, ahol farkastörvények uralkodnak, és a bosszúálló kislány, aki az egész világgal szembeszállna, hogy megtalálja apja gyilkosát.

Az átélésben segítségünkre van a fő motívumnak választott klasszikus himnusz, a Leaning on the Everlasting Arms. Anthony Showalter és Elisha Hoffman 1887-ben írt dala számtalan feldolgozást megért, és jó néhány filmben hallhattuk felcsendülni – itt a filmzene nagy részében ennek a súlyos, drámai, ám jellegéből adódóan felemelő dallamnak az átdolgozásait hallhatjuk, a végefőcímben pedig felcsendül a dal Iris DeMent előadásában (ez sajnos nem került fel a CD-re). Ám nem a Leaning on the Everlasting Arms az egyetlen keresztény himnusz, ami inspirálta Burwellt a zene megírása közben – a Coen testvérek és a zeneszerző közösen döntöttek úgy, hogy a tizenkilencedik századi vallásos himnuszokból merítenek a filmzenéhez, s hogy döntésük helyén való volt, azt igazolja ez a különleges filmzene. Ami nem klasszikus western-zene, mégis képes felidézni a  western-hangulatot, és még hozzá is tesz. A sors furcsa fintora, hogy a filmzenét azért nem jelölhették idén Oscar-díjra (noha  a film tíz jelölést kapott, és ez is simán belefért volna), mert a himnuszok „újrafeldolgozott” zenének számítanak, és azok nagy aránya miatt a score nem tekinthető „eredetinek”.

Szép és felemelő filmzenealbumot vehetünk a  kezünkbe, az egyetlen kritikám, hogy túl rövid – harmincöt percnyi muzsika manapság édeskevés egy CD áráért. És ha a God's gonna cut you down hiányát meg is bocsátjuk, hiszen valóban kilógna ebből a zenei környezetből, az Iris DeMent-féle Leaning on the Everlasting Arms kihagyása egyszerűen érthetetlen.

Pirates of the Caribbean – On Stranger Tides (Original Soundtrack)

Klaus Badelt 2003-ban az új évezred első évtizedének egyik legtöbbet hallgatott és talán legtöbbször feldolgozott főcímzenéjét írta meg A Karib-tenger kalózai – A Fekete Gyöngy átka című filmhez. Nyilván nem tudhatta, hogy mekkora siker lesz, mint ahogy azt sem, hogy egy négyrészesre növő széria alapmotívumát írta meg ezzel – amit aztán egykori mestere, Hans Zimmer fejlesztett tökélyre.

Zimmer a második rész, A Karib-tenger kalózai – Holtak kincse forgatásakor vette át a stafétabotot Badelttől. Az eredeti zeneszerző érdemei vitathatatlanok, mégis, ahhoz, hogy négy részen át friss és szórakoztató tudjon maradni ez a zene, kellett napjaink egyik legtöbbet foglalkoztatott, és legjobbnak tartott filmzeneszerzője. Zimmer, aki 1995-ben Oscar-díjat kapott Az oroszlánkirály zenéjéért, és további 8 jelölést tudhat magánénak (Az esőember, Kinek a papné, Lesz ez még így se, Egyiptom hercege, Az őrület határán, Gladiátor, Sherlock Holmes, Eredet) a negyedik mozi soundtrack-jéhez a mexikói Rodrigo y Gabriela gitárduót hívta segítségül.

A Rodrigo Sanchez és Gabriela Quintero alkotta duó napjaink egyik legnépszerűbb gitárduója; több mint egymillió eladott lemezzel és számtalan teltházas koncerttel a hátuk mögött tettek kirándulást a filmzene területére – és nem is akárhogy! A lemez első hallgatásra a kifejezetten latinos gitárhangzással lep meg minket – a jól ismert dallamok mellett a mexikói duó által komponált könnyed, játékosabb számok hivatottak ellensúlyozni a drámaibb zenéket.

Amikből azért itt is akad. A film eleji bohóckodást aláfestő, a kalóztémát viccesen felelevenítő Guilty of Being Innocent of Being Jack Sparrow, a tüzes tangónak is beillő Angelica és az érzelmesebb The Pirate That Should Not Be után a Mermaids meglepően hipnotikus, egyszerre éteri és borzongató női kórusával méltó aláfestése a sellők filmbeli jelenetének. A sötét, drámai Blackbeard és On Stranger Tides már igazi csatázós-ágyúzós nagyszabású kalandfilmzene. Amit aztán pontosan helyre tesz az Angry and Dead Again egyvelege, illetve az End Credits – hiszen ez mégis csak egy kardozós-kalózos vígjáték, nem kell annyira komolyan venni.

Mint ahogy számomra azt is nehéz komolyan venni, ami az End Credits után következik. A CD-re ugyanis Hans Zimmer és a Rodrigo y Gabriela zenéjén kívül felkerült mintegy félórányi remix a filmzene főbb témáiból. Az ötlet nem meglepő, hiszen az első résztől kezdve divat volt bulizós zenét csinálni például a He’s A Pirate-ből (a leghíresebb minden bizonnyal DJ Tiesto remixe), mégis, a hivatalos soundtrack albumon kicsit váratlanul éri az embert ez a hét szám.

Amik között azért vannak nagyon jól sikerültek. Nyilván abszolút ízlés kérdése, hogy az egyes DJ-k keveréseiből ki mit tud jóízűen megemészteni – engem, mint a műfajtól (meg a partizástól) alapból idegenkedő hallgatót például simán ki lehet kergetni a világból az olyan ütemes, elektronikus darabokkal, mint a  Photek által remixelt The Pirate That Should Not Be vagy a Super Mash Bros & Thieves Blackbeard-verziója. Ellenben nagy élvezettel hallgattam a Ki:Theory által gregorián kórussal megbolondított Angelicát (Grant Us Peace Remix).

Bár egy sorozat negyedik részéhez készült, a filmzene mégsem csak a megszokottat hozza – a jól ismert dallamok mellé újak is kerültek, az új szerzők és a latinos temperamentum pedig felfrissítették az egész vállalkozást. A ráadás remixeknek pedig biztos örülnek a partizenék rajongói – akik meg nem, azok simán átléptethetik, hiszen a megelőző mintegy háromnegyed óra megéri a többszöri újrahallgatást.

Harry Potter and the Deathly Hallows - Part 1 (Original Soundtrack)

Minden valamire való Harry Potter rajongó fel tudja idézni magában a filmváltozat első részének azóta ikonikussá vált főcímzenéjét – ami nem meglepő, tekintve, hogy olyan nagyság komponálta, mint John Williams. A mester, akinek olyan filmek zenéjét köszönhetjük, mint a Csillagok háborúja, az Indiana Jones, a Cápa, a Jurassic Park, vagy épp a Schindler listája (a sor a végtelenségig folytatható) három rész után adta át a stafétabotot, és mint a sorozat oly’ sok eleme esetében, itt is elmondható, hogy nem volt egyszerű dolguk a követőknek.

Patrick Doyle (Harry Potter és a Tűz Serlege) és Nicholas Hooper (Harry Potter és a Főnix Rendje, Harry Potter és a Félvér Herceg) után a két részre bontott finálé zenéjének komponálására az érzékeny európai művészfilmek zenéivel világhírűvé vált Alexandre Desplat-t kérték fel a filmkészítők.

A választás elsőre meglepőnek tűnhetett. Desplat olyan filmekhez komponált zenét, mint a Leány gyöngy fülbevalóval, A királynő, a Színes fátyol vagy a Coco Chanel. Négyszer jelölték Oscar-díjra (A királynő, Benjamin Button különös élete, A fantasztikus Róka úr, A király beszéde). Ezekben a hetekben is a díjátadókat ostromolja, A király beszéde zenéjéért néhány hete kapta meg a BAFTA-t, a Szellemíró zenéjéért pedig a francia César-díjat.

Desplat az egyre komorabb világot festő filmhez illően komoly, a klasszikus háborús drámák zenéit idéző muzsikát komponált – úgy, hogy közben mindvégig megtartotta a Williams-i hagyományokat. Noha csak néhány alkalommal (a booklet szerint háromszor) csendülnek fel eredeti Williams-dallamok, ennél jóval többször idézi meg a korábbi zenéket, oda-odabeszél a jellegzetes csilingelő futamoknak. Még a legkomorabb és a legdisszonánsabb számokba is (Bathilda Bagshot) becsempészi a Williams-féle „harci” dallamokat (az első rész katakombákban játszódó csatáiból).

Már az első szám (Obliviate) felcsendülésekor érezzük, ez most más lesz, nem a megszokott Harry Potter-zenéket kapjuk, a csendes melankóliával indító zene (miként a film is) megadja az alaphangot egy szomorú, kétségbeesett utazáshoz. Természetesen ahogy megy előre a cselekmény, és válik egyre komorabbá a film, az egymásra épülő zeneszámok is egyre komorodnak, a grandiózus látványelemeket aláfestő fúvós szekciók és a drámai részeket kísérő vonósok úgy követik egymást, hogy szinte belehúznak a történetbe. És, mivel bármennyire komor, mégis csak egy varázslatos világot kísér ez a zene, végig jelen van benne valami apró játékosság, sőt, olykor kifejezetten humoros dallamok is felcsendülnek (Ministry of Magic), alátámasztva, hogy pusztán zenei eszközökkel is lehet humoros hatást elérni, noha maga  a látvány az adott jelenetben igencsak szomorú és elkeserítő.

Már a filmet nézve is megfogalmazódott bennem, hogy zseniális lett a zene, most, önállóan hallgatva ez újra beigazolódott – az Alexandre Desplat vezényelte The London Symphony Orchestra által rögzített album tökéletesen felidézi a film legfontosabb jeleneteit, nem csak aláfest, önmagában is megállja  a helyét.