Marie Aubert: Felnőtt emberek

„Soha nem hittem volna, tényleg nem. A barátnőim mind beelőztek, egytől egyig, de hogy Marthe is, hogy ő is, valahol legbelül meg voltam győződve arról, hogy neki nem jön össze, hogy ez soha nem változik, Marthe lesz az, akit mindig meg kell vigasztalnom, ő nem fog soha beelőzni.
Ő egyszerűen nem előzhet be.”
 
A lehető legbájosabb reakció egy nővértől, amikor húga bejelenti, hogy sokévnyi próbálkozás után végre gyereket vár, ugye? Én nem tudom, mit tudnak ezek a skandinávok, de minden alkalommal, amikor már épp lemondok magamban arról, hogy engem még valaha úgy istenigazából meg tud lepni a szépirodalom, és kijelenteném, hogy már mindent elolvastam és más hobbi után néznék, jön egy ilyen szűkszavú, szikár, egyszerre iszonyatos és semmikülönös kisregény, ami falhoz ken. Az ilyenekért érdemes olvasni. Akkor is, ha szigorúan véve semmi újat nem mond: hisz, hogy minden család pszichotikus, és hogy a testvéri szeretetnél (lásd még: legjobb barátnők) és életre-halálra vetélkedésnél nincs gyilkosabb, tudjuk már számtalan műből; ahogy azt is, hogy a gyerekkori és/vagy transzgenerációs traumáktól sosem szabadulhatunk. Akkor is, ha egy darab kedvelhető szereplője nincs, és így, kétszeri olvasás és rengeteg gondolkodás után azt kell mondjam, a hatéves kis Olea kivételével tőlem mindannyian nyugodtan belefulladhatnának a kert végi tóba.
 
Egy hosszú hétvége, ami évtizedes sebeket tép fel – és aminek a végén az addig biztosnak tűnt igazodási pontok közül semmi sem tűnik biztosnak. Vajon sikerül kilépni a szereplőknek gyerekkorukban berögzült szerepeikből? Vajon meg tudnak bocsátani egymásnak? Vajon találnak utat a kibeszélésre vagy magukba fojtják, ahogy eddig, hogy még több megbánnivalót halmozzanak fel? Vajon mi lesz a születendő gyerek sorsa és ki viszi tovább a családi nyaraló hagyományait? Vagy: minden marad a régiben és csak a naiv olvasó képzeli azt, hogy néhány hisztis veszekedés és egy majdnem-tragédia bármin is változtat, mintha nem látta-olvasta volna már ezerszer, mintha nem élte volna át saját életében is, hogy vannak felvett szerepek, előre lejátszott játszmák, évtizedek alatt megcsontosodott dinamikák, melyeken semmi a világon nem tud változtatni?
 
Ida és Marthe – két nővér, akik valahol kisgyerekkorban belemerevedtek egy dinamikába és képtelenek kilépni belőle. Egyikük látszólag nem is akar, Marthenak baromi kényelmes, hogy ő a gyenge, beteges, örökké védelemre és tutujgatásra szoruló kislány, aki ha csak egyet nyikkan, hogy fáj valamije, anyjuk már ugrik is, mindent és mindenki mást háttérbe szorítva. Aki gondolkodás nélkül sírja világba összes fájdalmát, nem törődve azzal, másnak is vannak-e érzelmei, fájdalmai, traumái. Aki, mint a közhelyes hipochonder, addig dagonyázott megjátszott gyengeségében, hogy amikor tényleg védelemre szorulna, már a legkisebb együttérzést sem tudja kiváltani. Pláne nem nővéréből, akinek egész élete arról szólt, hogy ő az okos, ügyes, problémátlan gyerek, aki erős, aki segíti egyedül maradt anyjukat, akinek fényes karrierje lesz, akire büszkének lehet lenni. Tipikus parentifikált gyermek, akiből aztán magányos, keserű felnőtt lesz. Aki legjobban azt fogja gyűlölni, aki miatt nem lehetett gyerekkora. Aki mindig erős, épp ezért senki nem látja, nem gondolja, nem is éri fel ésszel, hogy a mélyben mekkora traumákat hordoz.
 
Negyven évesen Ida, aki újra és újra nős pasik karjában köt ki, akinek nem volt még egy épkézláb kapcsolata sem, aki csak várja és várja, hogy egyszer végre valaki érte hagyjon el valakit, hogy valakinek ő legyen a fontosabb, elhatározza, hogy márpedig nem akar kifutni az időből, és úgy dönt, lefagyasztatja a petesejtjeit, hogy később, ha kell, egyedül, de lehessen még gyereke. Már épp elmesélné családjának, amikor húga bejelenti, hogy sok év hiábavaló próbálkozás után végre úton egy kisbaba. És itt eltörik minden. Hogy miért épp ez a váratlan terhesség a katalizátor, mindegy is. A baba csak egy tényező a sok közül, amit (aminek lehetőségét) húga elvesz Idától – onnantól kezdve, hogy a megkérdezése nélkül átfestette a közös családi nyaralót, odáig, hogy ki akarja vásárolni Idát a nyaralóból és megfosztani ezzel a gyerekkori emlékeitől, hosszú a sor. Már-már groteszkbe hajlik, amikor Ida személyes sértésnek éli meg, hogy Marthe megtanulta vezetni a család hajóját, amit eddig a testvérek közül csak ő tudott, mintha attól, hogy Marthe is vezetheti már, tőle levenne valamit. Groteszk, de Aubert szigorú, tűpontos prózája pont attól üt ekkorát, mert érezzük: elveszi. A húg, aki elvette az anya figyelmét, törődését, akinek jutott férj, gyerek, kiegyensúlyozott családi élet, aki tud gyenge lenni, akit babusgatnak, elveszi azt az utolsó mentsvárat is, ami még Idának jutott: hogy ő az ügyes, aki karriert épít, hajót vezet, megold dolgokat.
 
És a mélyben ott a legnagyobb trauma, amivel tán még Ida sem nézett szembe, ami nem járja meg sem az anyja, sem a húga gondolatait, amikor gonoszkodóan szemére vetik, hogy mindig nős pasikkal próbálkozik, hogy családokat tenne tönkre, hogy nem gondol a másikra – az apa elvesztésének traumája. Egy fél mondat, ideje nekem is meglátogatnom, később megbánom, ha nem teszem meg – és ott egy egész élet esszenciája. Hogy mit tesz velünk, ha a szülőnknek másvalaki volt a fontosabb. És mit tesz velünk, ha nem látogattuk meg időben. Hogy évtizedek után sem vágyunk semmi másra, csak hogy valakinek, egyszer az életben mi legyünk a fontosabbak, mint az a másik. Hogy bármit, szó szerint bármit megtennénk, bármit lerombolnánk, bármit feláldoznánk, csak ne kelljen újra azt éreznünk, hogy a másik (lehet az húg, barát, a másik nő, egy bajba jutott kisgyerek, bárki) a fontosabb. Hogy egyszer végre mi legyünk a saját életünk főszereplői.
 
Ida tesz egy lépést afelé, hogy a családi nyaralás végére ne Marthe nővére, az anyja lánya, a nős pasijai szeretője legyen, hanem a saját életét élje – persze a gyerekkori szerepbe szorult személyiségnek a kitörési kísérlete is gyerekes és nem is érti a környezete, mit és miért tesz. Hogy is értenék… Én, akinek tükröt tart a kisregény, értem és érzem. És legszívesebben átölelném Idát, és megerősíteném abban, hogy jól csinálja. Mert azt a sérült kislányt, aki még most, negyven év után is ott bent üvölt a figyelemért, amit nem kaphatott meg, most már csak mi tudjuk meggyógyítani.

Kiadó: Scolar

Fordító: Pap Vera-Ágnes

Sissel-Jo Gazan: A dinoszaurusz tolla

„Elképzelhetőnek tartja, hogy Helland és Johannes halála valamilyen módon összefügg a maga szakdolgozatával? Maga egy tudományos vitáról ír a madarak származásával kapcsolatban, és Helland ebbe nagyon bele volt bonyolódva, nem igaz? Ráadásul nem csak Helland, hanem Tybjerg és ez a kanadai kutató, Clive Freeman is. De hogy kerül a képbe Johannes? Egyszerűen nem tudom kibogozni ennek az ügynek a szálait. Én csak egy egyszerű zsaru vagyok, esélyem sincs megérteni, miről van szó. Az embereket általában féltékenységből ölik meg, vagy drogok, pénz, esetleg családi összefonódások miatt, és nekem túl vadnak tűnik az, hogy valaki azért gyilkol meg másokat, mert a tudományos pozícióját fenyegetik, vagy mert egy bizonyos témáról írnak szakdolgozatot.”
 
Hah, és milyen igaza van ennek az egyszerű zsarunak… Mondjuk az egyszeri olvasó is könnyen találja magát némiképp összezavarodva, miközben belemerül Gazan fifikásan skandináv krimiként eladott regényébe, ami valójában egy krimi, egy kortárs lélekboncolgatós dráma és egy, a tudományos közeg átlagolvasók számára nagyrészt ismeretlen machinációit célzó leleplező mű furcsa elegye. Mint a tollas dinoszaurusz: nem igazán látjuk magunk előtt, milyen lehet, de akár még jól is elsülhet.
 
Anna Bella, a koppenhágai egyetem végzőse épp szétesni készül: miközben szakdolgozatával szenved, éppúgy, mint minden átlagos egyetemista, cseppet sem átlagos egyetemista problémákkal néz szembe. Egyedül nevelné hároméves kislányát, ha egyfolytában segítőkész szülei nem telepednének rá teljesen és nem akarnák kicsavarni a kezéből a kislány életének irányítását – ezen annyira felhúzza magát, hogy pont a védésre való készülés véghajrájában marad teljesen magára és kényszerül kötéltáncon egyensúlyozni a gyerek és a tanulás között. Mindeközben konzulensét, aki egyébként nagyjából semennyire nem törődött Anna szakdolgozatával, rejtélyes módon meggyilkolják, ami hát, hiába utálta a fickót, elég kellemetlen védés előtt két héttel, pláne hogy a külső konzulens meg bujkálni kezd a rendőrség elől – saját bevallása szerint persze nem a rendőrség, hanem a kollégát vélhetően meggyilkoló, ellentétes nézeteket valló kanadai kutató elől. S ha ez nem okozna elég zűrzavart, Anna legjobb barátja és egyben kollégája is eltűnik, egy régi barát váratlanul feltűnik, egy gyerekkori fénykép meg különös gondolatokat indít el a szülők motivációit illetően.
 
Szegény Anna persze azt se tudja, hol áll a feje, erre jön a világ legellenszenvesebb zsaruja, aki nem átall azt sugallni, hogy a lány szakdolgozatának (pontosabban az évtizedes vitának, amit eme szakdolgozat is feldolgoz és szándéka szerint új elemekkel gazdagít) köze lehet a gyilkosságokhoz. Nos, én mindig is sejtettem, hogy egy egyetemi tanszéken bármi megtörténhet és a tudomány felkent papjai bármire képesek a szent nézeteik védelmében, de azért ez mégiscsak sok… Ugyan ki gyilkolna egy elméleti vita hevében, ami a dinoszauruszok és a madarak rokonságáról szól? Nem ilyen viták szokták eldönteni a világ folyását. Nem csoda, hogy hétköznapi drogdílerekhez szokott zsarunk is megrökönyödik, pláne amikor kiderül, hogy szegény professzort ritka parazitákkal fertőzték meg, minek esélye baleset folytán nagyjából nulla, marad tehát az egyetem parazitológiai tanszéke mint forrás. És a biológusok, parazitológusok, mindenféle természettudományos kutatók szappanoperája kezdetét veszi.
 
Mert persze mindenki ismer mindenkit, mindenki hordoz évtizedes sérelmeket, ha nem tudományosakat, akkor szívbélieket, itt egy kis eltitkolt viszony, ott egy gyermek, aki sose ismerte az apját, amott egy megtagadott véglegesítés, emitt meg egy tanszék, melytől megvontak minden támogatást, így bezárni kényszerül. Hamar kiderül, hogy Helland professzort kb mindenki utálta, és csoda, hogy eddig nem fojtották meg – ahogy az is, hogy amilyen indulatok forrnak a tudomány templomának falai közt, még jó pár gyilkosság is esélyes lehetne. Rém szórakoztató az egész, ami nem feltétlenül a kriminek köszönhető - hogy ki a gyilkos, az hamar szinte érdektelenné válik, és maga a leleplezés is elég jellegtelenre sikerül - hanem az egyetemi közegnek, a tudományelméleti vitának, az elvarázsolt (olykor a hétköznapi élettől totálisan eltávolodott) figuráknak.
 
Rém szórakoztató, ugyanakkor kissé irányt is téveszt. Mintha Gazan tényleg nem tudta volna eldönteni, hogy mit is írjon, krimit vagy lélektani drámát. Anna fentebb már vázolt, minimum komplikált helyzete mellé kapunk egy zsarut, aki a többi skandináv kollégájától eltérően sem nem alkoholista, sem nem embergyűlölő, de olyan traumákat hordoz, amelyekre egy fél Franzen-regényt fel lehetne húzni. Ismét csak gyerekkori traumák, eltitkolt kapcsolatok, eltitkolt gyermekek, bénító veszteségek, kötődésre való képtelenség, elfojtások és düh. Persze mindenki eljut egyfajta feldolgozásig / feloldásig, de egy krimi keretein belül nem egyszer sok, hogy lépten-nyomon felbukkan egy újabb családi titok vagy rejtélyes módon eltűnt majd feltűnt szerető. Végül még az egyetemi élet szereplői esetében is kiderül, a magánéleti szálak jóval nagyobb súllyal esnek a latba mint bármilyen vérre menő tudományos vita – ami olvasás végeztével enyhén bosszantó, ugyanakkor bebizonyítja hogy a zsarunak végig igaza volt: az embereket általában féltékenységből ölik meg, vagy drogok, pénz, esetleg családi összefonódások miatt. Legalábbis Gazan szerint…

Kiadó: Jaffa

Fordító: Sulyok Viktória 

Neil Gaiman - P. Craig Russell: Északi mitológia I. kötet (képregény)

Egy nagyon vidám óra alatt átlapozható, de ha eszedbe jut egy-egy morbid sztorija, majd újra kézbe kéri magát – legalábbis látok erre esélyt. Neil Gaiman és a jobbnál jobb rajzolókból álló alkotógárda itt amúgy egyszerűen újrahasznosítja az író által papírra vetett szöveget – sokat morogtam már emiatt az íróval kapcsolatban, hogy eléggé gátlástalanul képes a saját agymenéseit is újra- és újrahasznosítani; nagyon gyakran úgy, hogy alig tevődik hozzá a formátumváltással többlettartalom az eredeti ötlethez. Itt ráadásul az ötlet sem eredeti, nem saját agymenés – viszont szellemes és gátlástalan újrafogalmazás, tehát ennyiben méltó az alapanyagához. Az elsődleges okát, hogy leginkább mégiscsak örülök a kézbe vétel lehetőségének az Északi mitológia kapcsán leírtam már, és most sincs kedvem másképp mondani (újrahasznosítok én is, ha már...): itt a magyarázata, miért haragszom a saját kulturális környezetem olykor egyszerűen végtelenül sznob, máskor nyíltan szocreál-maradvány képregény-ellenességére. Ami által nem futhattak itt jóízűt az össz-irodalmi pályán Európa és Amerika legjobb mítosz-átiratai. Esz a méreg, hogy itt nem találkozhatnak a fiatalok olyan könnyed, kissé áthangszerelt, jól befogadható, mégis minőségi (lényegében a mítoszt megtisztelő) képregényes átiratokkal, mint például a Hatalmas Thor. Sokféleképpen vissza lehet vágni a képzelet szárnyait… de az egyik legegyszerűbb módszer, ha a kíváncsiság madarát egyből vaskos kötetek ízetlen (papír-ízű) száraztápjával eteted – így ugyanis ki se nőnek azok a bizonyos szárnyak. Ha ifjabb ismerőseim ilyesmiről kérdeznek, most már legalább ezt a kötetet a kezükbe nyomhatom: könnyed, kissé áthangszerelt mítosz-átirat gyanánt. Ez a kézbe nyomhatóság a befogadás tovább könnyített verziójára, a képregény-változatra hatványozottan igaz.

Észak gyermekei David Rubín rajzaival
 (rajzban tán a leginkább északi)

Még annyira sem eredeti, mint a könyv kapcsán emlegetett Hatalmas Thor – ez a képregény tényleg a mítoszkör elvileg mindenki által ismert alaptörténeteit meséli újra, lazán, közérthetően. Viszont pont emiatt, hogy ennyire könnyed, elég pontosan látszik, hogy az európai és észak-amerikai mainstream mennyire ebből a szemléletkörből építkezik az egymásnak és legfőképp nekünk, történet-nagyfogyasztóknak mesélt stimuláló sztorijaiban. Amíg a kultúránk elejének dilemmái szoros viszonyt ápolnak a zsidó-keresztény hagyománykörrel, addig a népmesei alapok és a mára mindent uraló, sokaknak mesélt tömegmesék is inkább ebből a szemléletből nyerték és nyerik a történeteik alapvető viszonyrendszereit. A bonyolult motivációjú, de ezzel a bonyolultsággal a történetben egyedül való központi intrikus, szarkavaró alapfigura, a mellette egybites, pár jellemzővel skiccelt nagyon gonoszok, akik pusztán a bennük materializálódott fenyegetés manifesztumai; a becsapható kavarás-alapanyag, egymásnak ugrasztott törpe mesteremberektől az egymásnak ugrasztott, folyton ugyanúgy naiv hiteikben lebegő isteni jófiúkig ebből a történethálóból merítve váltak a tömegkultúra alapelemeivé. Annyi kiegészítéssel, hogy itt amúgy ezek az úgymond jófiúk és jó-lányok is elképesztően seggfejek Odintól Thoron át Freyáig – gátlástalan önérdek-érvényesítők akár egymás kárára is; tehát e mesekör valóságos erkölcstelenség-színvonalát a popkultúra körülbelül Tarantino Ponyvaregényével érte el újra. A kultúránk amúgy általában tabukat meghatározó morális kódexek szorításában meséltet – ennek a mesekörnek eredetileg nemigen voltak ilyen fékei, hiszen olyanok mesélték egymásnak, akik maguk is sokszor engedtek az indulataiknak, mindenféle lelkifurdalás nélkül. Észak e tekintetben sokkal szabadabban fűzte az erőszak és a féktelenség kígyóiból a maga csomómintás ornamentikáit, mint például a mediterrán mítoszkörök – ahol különben ezek ugyanúgy jelen vannak, csak jelentősen több sallanggal övezve.

Az Istenek kincsei - Jerry Ordway rajzaival
(rajzban talán a legkevésbé északi)

Ez az isten-kép egyáltalán nem fennkölt, vagy magasztos. Ellenben földszagú, mint a tőzegtetejű csarnokok levegője. A képregény képi világával kapcsolatban ez az egyetlen kritikám – nemigen mer annyira koszos lenni, amennyire az alapanyaga. Ezek az égre törő reneszánsz várképzetek, levegős terek, déli oszlopcsarnokok egy általánosabban sztereotip istenkép alapjául szolgálnak, ami északhoz kicsit túlságosan steril. Ezek a tiszta, olykor tisztán dekoratív ruhák az isteni alakokon, a képi világ képzettelensége mintha a hatvanas évek jámborabb, korai Bondok angyali, minden lében (két) kanál kalandvilágának ízeit hordoznák. Értem ezt az engedményt, így (is) úsznák meg ezek a komolyan meghökkentő mesék a korhatár-karikát. Hiszen itt egy férfiisten kancává változva teherbe esik, és utódot szül egy csődörtől, például. Csak hogy a nyakán maradhasson a folyton bajt kavaró feje. Egy másik nőnek öltözve komponál egy menyegzőből Véres Nászt. Szóval, amikor arra gondolok, hogy ezt a témához illő naturalizmussal is rajzolhatták volna, egyből médiahatóságok és konzervatív (a szó eredeti értelmét amúgy farba gyalázó) mindenféle erkölcsöt csőszölő szervezetek is az eszembe jutnak egyből. Holott ha lenne kiskamasz gyerekem, ezt tényleg a kezébe adnám, hogy aztán egy jót beszélgethessünk a mesélésről, Wagnerről, meg A Nibelungok Gyűrűjéről, észak mítoszkincsének forrásairól, Gaiman egyéb könyveiről és Tolkien professzor Midgardjáról, vagy az általa óangolból fordított Beowulfról – arról, hogy az egyszer elmesélt mese hatalmas és egészen furcsa utakat is bejárhat a kultúrában. Nagyon sok mindent segíthetne jó előre megérteni. Hogy miért és miért úgy meséljük egymásnak életeink és mítoszaink, ahogyan.

Hála a FUMAXnak, a Könyvfesztiválra kijött a második kötete. Legyetek rá kíváncsiak.

Sjón: CoDex 1962

Ez a harmadik alkalom, ami mindenért megfizet (szokták volt mondani...). Harmadszor vettem a kezembe Sjón lejegyzett gondolatait. A könyvet, ami maga is a hármas tagozású, három zsáner boncasztala egyszerre: szerelmi történet, krimi és sci-fi. Harmadszor kellett látnom (s ezen belül is háromszor), hogyan fürkész a mondandójához teljesen új színeket, hogyan fröccsen a mondandójához a kavalkád. A macskaróka északra hangolt, ősi, prózaköltészeti ballada-szájízzel elegy, történetszálakat indás keltamintába fonó, mégis modern nyelvezetű saga volt. A cethal gyomrában egy huszonegyedik századi kortárs által újraálmodott variáció arra a középkor-végi hangra, amit úgy-amennyire őriznek kódexek, kéziratok, első nyomtatványok és azok később született másolatai. Ez itt viszont hármas játék-voltában iszonyatosan széttartó, sehol meg nem pihenő látomásosságtól a naturális, erőszakos végletekig nyújtózó paletta, nem az ecsetvonások, hanem ahova a színekért az ecsettel nyúlnál - ez itt a posztmodern regény, mágikus realizmussal és szürrealitással pecsételve.

Valaki elmeséli benne valaki életét. És a valaki élete egy odapacázott nézetben tényleg szerelmi történet: elmeséli, hogy mit kezd(het) egy kapcsolatokra képtelen kelet-európai származék a szerelemmel, és ezt a mit (sem) kezdést hogyan meséli (hogy mesélné) el. Egy nézetben az elmesélt élet valóban krimi: keressük a mesében a hatást, ami lebilincsel; a bűnt, ami idebilincsel; megy a nyomozás benne a magunk mi a fenét keresünk ittjei után. Miért ez a paca amellett a paca mellett... És persze hogy fantasztikum - hiszen soha nem úgy meséljük, nem azt a végtelenül hétköznapi botrányt. Különlegesek akarnánk - legalább a képzeletünkben. Mert milyen elégtétel egy székhez kötött nyomoréknak, ha az életét úgy foghatja fel, mint a kiválasztottság egy különösen beteg változatát, ahol azért beteg, mert homunculus mivolta túl sokat várt egy köztes állapotban. Mert az őt létre pecsételő gyűrű szentelt aranya egy darabig egy bélyeggyűjtő vérfarkas fogában szolgált tömésként ki tudja milyen bűnöket, mert a titok (észak-fok, idegenség) lengi körül a világban, amely épp elszabadítani készül a maga teremtette gólemet - ezúttal testetlen szörnyeteg-elme formájában.

A valaki nem a maga életét meséli. Ez minden visszaemlékezés egyetemes paródiája. Hiszen a megvénült fiú mesél, de az elmesélt történet nem a saját története, ez az Atya története. A teremtőé. Aki lágerek rabja volt (vagy nem), egy végképp elpusztult német kisváros fogadójában szerelembe esett (vagy nem), aki csaknem az óceánba fulladt (vajon milyenbe), de kimentették, elvetődött a szigetre, a városba, amely csintalan csillaggyermek körme alól készült piszokból gyúródott a világ kezdetén. Nem egy elmesélt élet ez - hanem a legendája. Ennek a műnek a legerősebb rétege, hogy legenda. A legendás múltból, ami magán-múlt, egy az 1962-ben született sokak magán-legendáiból. Ami fennmaradt, mert elmesélték annak, aki tovább mesélte.

Ebben a történetben a mesélő 1944-ben fogant, de csak 1962-ben született meg - így alakult a fogantatása alkímiája. Lágerek és lágerépítők közös gyermeke. Az odafordított és elfordított fejeké. Azaz ki tudja kié - mert lehet, hogy csak egy otthagyott csecsemő, a buliba fulladt Brünhilda (Wagner képzeletéből a kíméletlen valóságba pottyant) kisfia. Vagy tényleg egy nagyon különleges születés következménye, akiért (a meghallgatott történetéért) egy nagyon gazdag, de céltalan ember genetikai kutatást szervez. Valaki, akinek ABC rendben sorakoznak a feleségei, a földön, ahol hisznek a mesében, valahol még mindig valóságnak érzik a hableányt és az alakváltót, a trollt és a tollpihén partjaikhoz sodort idegen legendákat. Ahol mindenki idegen volt először, mert a föld eredetileg nem velünk volt tele, üres papír volt, amire a képzelet írhatott. 

Legalábbis egy író képzeletében (s egy rétegében nyilván a valóságában). Sjón, az író meséli.  Az elképzelt életet, amely ugyanúgy elmesélhetetlen, mint akármelyik valódi. Ez a legszemélyesebb könyve, amit olvastam, mégis, elsősorban azt mutatja meg: mindig a legendát meséljük. Mindenki legendát mesél. Az írója saját magát is belemeséli mesehőse legendájába (sok szempontból hasonlóan, ahogy Vonnegut vett részt a maga bajnokainak reggelijén). A szájába adja az egykor (más által? általa?) kiejtett szavakat. Ez az elegáns, kinézetére, megjelenésére kényes északfia pacáz itt egy palettát, akit meghallgathattunk egy könyvfesztiválon (élmény volt hallgatni, mert kísértetiesen azonos volt azzal az emberrel, akinek a könyve íróját képzeltem). Ezt a könyvét időnként a hangján olvastam a fejemben (üti a ritmust a láb...), ami elég (posztmodern? mágikus-realisztikus? szürreális? maradjunk abban, hogy) furcsa élmény volt. A felsorolásokat például, az utolsó harmadban, ahol egy elképzelt színpadon gyülekeznek a búcsúelőadásra az elhalt 1962-ben születettek. A CoDex alkotóelemei. Először elsodort a szemem, átfutottam az egymás alá sorakoztatott dátumokon, mint az olvasó, aki akarja, hogy vigye a sztori, akinek nincs ideje ilyen (alapvetően sagákra jellemző), izlandiakon kívül bárkinek alig jelentő, hitelesítő felsorolásokra. Aztán megértettem.

Alázattal, lassan (mint egy verset) kell olvasni azokat a felsorolt halálokat. Életeket képzelni mögéjük. A fiú mögé, aki tengerbe fulladt, a lány száraz, tényközlő adata mögé, aki közlekedési balesetben hunyt el - a szobafestő, az egyetemi docens, a boltos - az egyszavas jelzők mögé mindig életet kellene képzelni. Mert tényleg a képzeletünk az egyetlen, ami valóban túlnőhet rajtunk. Ahogy ez az artisztikus, öncélú szöveg nő túl a maga pacákból palettára hullott önmagán. Minden más olyan, mint a lábméreted: adott. A képzeleted, amivel megtöltöd a lapokat, túlél téged. Túléli a halálodat. Akkor is, ha nem igaz, ha nem is akar igaznak látszani - nem úgy, ahogy Sjón honfitársa, az általam személyesen szintén csodált és megcsodált Jón Kalman Stefánsson trilógiája, az írott szó erejével vert könyv, amely tényleg újrateremtene egy sűrű valóság-illúziót -; ha nem is akar igaznak látszani, ha megmarad legendának. Mert legalább megpróbálja. Megpróbál életeket képzelni, úgy, ahogy az életünk gondol saját magára. Mert például abban a felsorolásban mindenki valaki volt, bármelyiknek ugyanígy elmesélhetné a legendáját az isten kegyelméből való író. Elgondolkozva közben az írás mibenlétén, a kiválasztottság tudatán, hétköznapi borzalmainkon, amilyen például az abúzus, a hétköznapi előítélet, a közöny, s még sorolhatnám. Elmereng a velünk élő meséken és rémmeséken, a képzelet mibenlétén. Sjón ereje számomra abban van, hogy lemond a valóság illúziójáról a megragadása kedvéért. Mert mindenen túl, amikor már csak emlékeznek ránk, a megragadható valóságunk csak ez a legenda lesz. Ami talán tényleg ott vár valahol a jövő személytelen (vagy tán már magára is ébredt) elméjében, hogy egyszer valaki elolvassa.

Kiadó: Gondolat

Fordította: Patat Bence

Jo Nesbø: A fiú

Noha kedvelem a skandináv krimiket, nem mondhatnám, hogy valami rettentő sokat olvastam az immáron polcokat megtöltő sorozatból. Néha becsúszik egy-egy és olyankor nagyon jól szórakozom, de nem keresem őket. Így lehet, hogy a skandináv krimi abszolút szupersztárja, Jo Nesbø könyvei is elkerültek az utóbbi években – még valamikor a blog kezdeti éveiben, tán már nyolc éve olvastam a Harry Hole sorozat egy darabját, de különösebben mély benyomást nem tett rám, valamint idén az inkább ujjgyakorlatnak tekinthető Vér a havont, ami pláne nem. (Hogy borzoljam kicsit a Nesbø -rajongók idegeit, hozzáteszem, most, hogy az isteni Michael Fassbender főszereplésével hamarosan mozikba kerül a Hóember, felmerült bennem, hogy fel kéne zárkózni a Harry Hole történetekből…)

Annak, hogy Harry Hole eddig kimaradt, megvan az a kétségtelen előnye, hogy A fiú olvasása közben nem éreztem semmiféle késztetést arra, hogy összehasonlítsam ezt a különálló művet (melyről még nem derült ki számomra, hogy valóban különálló marad-e vagy egy új sorozat felvezetése) a világhírt hozó szériával. Egyébként a többi skandináv krimivel sem – tény, hogy illeszkedik a sorba, az alapmotívumok ismerősek, a társadalomkritika és a borongós északi atmoszféra itt is éppúgy megvan, mint bármelyik random skandi krimiben, de a regény van olyan jó, hogy egyszerűen sodorjon magával, bármiféle kombinálás és hasonlítgatás nélkül.

Persze mi más is állhatna a középpontban, mint a rendőri korrupció… Jó, akad némi drog, gyilkosság, ingatlanmanipuláció, szerencsejáték-függőség, emberkereskedelem is, de mindennek az eredője már megint az a fránya testület, amely jó pénzért elsősorban a bűnözőket szolgája és védi. És aminek ezúttal egy önjelölt igazságosztóval gyűlik meg a baja.

Sonny Lofthus tizennyolc éves kora óta ül börtönben, két gyilkosságért, melyeket nem ő követett el. Hivatásos bűnbak – egy lecsúszott drogos, akinek sem jövőképe, sem családja, sem megélhetése, ezért önként és dalolva vállalja magára mások bűneit, cserébe a börtönben biztosított napi heroin adagért. Persze csak olyanokét, akik jól megfizetik – és nem neki. A börtönigazgató, a lelkész, a rendőrség – mindenki benne van a játszmában. Mert mindig vannak, akik nem eshetnek ki a társadalom körforgásából holmi hirtelen felindulásból elkövetett házastársi gyilkolászásért, teszem azt, míg egy sokadik drogos kölyök… kinek is hiányozna? Egy nap azonban Sonny úgy dönt, nem csinálja tovább. Mert megtud valamit. Valamit a múltjából, ami erősebb szenvedéllyel ajándékozza meg, mint a heroin. Valamit, amibe kapaszkodva egyedül kimászik a drog poklából és megszökik Norvégia legbiztonságosabb börtönéből. Ami miatt, ha kell, tucatnyi áldozatot hagy maga után. Hogy megtalálja azt az egyet, aki miatt családja szétesett, hősként tisztelt rendőr apja gyilkosság áldozata lett, neve bemocskolódott, fia süllyesztőbe került. Hogy elkapja az Ikert, Oslo alvilágának fejét. És megtudja, ki volt a vakond a rendőrségen belül, aki helyett az apjának kellett meghalnia.

Sonny bosszúhadjárata mocskos, véres, nem kímél senkit és semmit. Mégsem tudjuk elítélni. Mert ebben a megborult világban, ahol kétely nélkül elhisszük, hogy a rendőrség már rég az alvilág kezei közé került, ahol kétségünk sincs, hogy a szimpatikus rendőrtiszt is sáros a maga módján, ahol a börtönlelkész a Bibliában csempészi be a heroint az elítéltnek egy vallomásért cserébe, könnyűszerrel érezhetjük azt: kell egy igazságosztó, aki borítja a rendszert. Közben persze drukkolunk a szimpatikus rendőrtisztnek és lelkes újonc társának, fejtegetjük a múltbéli szálakat, reméljük, hogy van kiút, ami nem temet maga alá mindenkit, de a szívünk mélyén tudjuk: ennek úgyis tragédia lesz a vége. Szerencsére Nesbø meg tud lepni.

Nem mondom, hogy életem legjobb skandináv krimije (részemről az még mindig a Sámándob), de nagyon jól szórakoztam olvasás közben és hagyott maga után bőven gondolkodnivalót. Társadalomkritikából jeles – adja is magát a kérdés: ha a jóléti mintaállamokban így mennek a dolgok, mi lehet kevésbé szerencsés vidékeken (ad absurdum: nálunk)? Ahol érheti kritika az leginkább a néhol túlságosan is pörgő, forgatókönyvszerű cselekmény – aminek kapcsán még az is felmerült bennem, hogy olyan, mintha direkt Hollywoodnak íródott volna. Lehet, hogy Harry Hole után nemsokára egy másik Nesbø hőst is a vásznon láthatunk viszont?

Kiadó: Animus

Fordító: Petrikovics Edit

Palackposta - film

Tényleg nem szándékosan, de úgy alakult: engem eddig elkerült a skandináv krimi. Így nem ismertem a dán Jussi Adler-Olsen Q ügyosztályának történeteit sem, nem ismertem az eltemetett ügyek, porosodó akták közé száműzött két nyomozó (s a hozzájuk csatlakozó kollégák) eddigi kalandjait, sem könyvben, sem filmen. Így mondhatni: hagytam magam – nem befolyásolt semmilyen elvárás, előítélet. Hagytam magam az első képsorok gyomrosától nagyon messzire vinni.

Nagyon ügyesen húz bele a történetbe! Nem tudom, az előzmények ismeretében mennyi többlettel jelentenek a képek, például Assadról (Fares Fares), amint mentegeti Carl Morckot (Nikolaj Lie Kaas), a kollégáját (aki épp nem jár be, aki annyira kivan, hogy ki se teszi a lábát a lakásából), ebben az enyhén elhanyagolt környezetben. Lehet, hogy az előzmények ismeretében felesleges a fél mondat a Q ügyosztály karcsú költségvetéséről, de menet közben és elegánsan teszi helyre a filmbe csöppent tudatlan nézőt - engem -, hogy ez itt egy karriertemető, parkolópálya. Assad a származása okán, Morck (nyilván) a mániákus, felsőbb érdekeken is átgázoló elhivatottsága okán kerülhetett ide (el nem tudom képzelni, hogy Rose (Johanne Louise Schmidt), a titkárnőjük kinek és mit vétett… mintha az író ebben egy korábbi korszak gyereke lenne, mintha elég volna a puszta tény, hogy nő…). A Q ügyosztályra, ahol elfekvő ügyekkel bíbelődnek. Mint az a palackba zárt, alig olvasható üzenet, amit Skócia partjainál mosott a partra a tenger. A gyerekkéz által, vérrel írt üzenet.

Nagyon nyomasztó! A téma, és a tálalás is. Mégis, nem tudtam nem szeretni. Azt szerettem benne, amit a skandináv mesélésben általában is a legtöbbre tartok: hogy balladai volt, és közben mégis józan. Nagy ívű, merészen kérdező, s közben aprólékos, az odavetett megjegyzésekig. Hogy kedvesen, vállaltan fapadosan zsáner mert lenni, de az északi filmtől szinte elvárt, finoman, érzékenyítően, minden ellentmondásával tálalt társadalomkritikus attitűd jegyében. Miközben a balladai sorsvertségre épül az egész. Eljátszik a misztikummal, de nem adja magát neki. Elgondolkodik a szélsőséges kérlelhetetlenség jegyében vallásos, a szektariánus ember önkéntelen bizalmatlanságán, ahogy kizárja magát a társadalomból és kizárja magából a társadalom. Itt nyomozz, ha tudsz – ahol már az is feladat, hogy egyáltalán szóba álljanak veled. Csak egy valóban aprólékos figyelemmel szervező filmes szem képes egy ilyen viszonyrendszert a minimálisan szükséges egyszerűsítésekkel, az ellentmondásosságával együtt megmutatni. Megmutatni úgy, hogy nem a rejtély feszültségére épít. Hiszen a szemünk láttára bomlik úgymond tovább az elrabolt gyerekek által a saját háborúját folytató gonoszság: Johannes (Pal Sverre Hagen) elméje.

Hans Peter Moland megoldja. Remekül ad teret a színészeknek, akik rendre meghálálják ezt. Felépíti és fenntartja a feszültséget, és egészen sokáig kifogástalanul egyensúlyoz vele. Egészen a legforróbb pillanatokig. Van ideje közben kilesni ránk. Elhelyezni a képre éhes tekintetünket is a vásznon: ahogy a vonaton a szenzációt rögzítő be nem avatkozást látjuk – mintha a szenzációt élőben leső, közösségi hálón posztoló, katasztrófaturista önmagunkat. Képes elhelyezni a képre a képéhségünket kiszolgáló és ezzel azonnali és mérhetetlen kárt okozó hírszolgáltatókat, akik még mindig nem adták fel „behálózott velünk” a versenyt; zafttal, bizalmas információk gátlástalan szellőztetésével akarják és kapják meg a figyelmünket – elegáns kíméletlenséggel festette a kórházi jelenetek felütése elénk a köz- és bulvármédiát. Egyáltalán: az egész vonat-szcéna és az utána következő pár snitt a zsáner legjobb pillanatait idézi.

Hogy aztán a csúcspont utáni továbbvitelben biccenjen. Nem is elsősorban attól, hogy tovább csavaródott a sróf. Volt egy pont, ami kirázott a filmből, egyszer csak eszembe jutottak róla más, sátáni mélységig agyafúrt gonoszokra épülő filmek (Don Johnsonnal a főszerepben). Azt hiszem, ezt a fajta démoni érintettséget a könyv egyszerűen jobban elhitethette – és ez nem is feltétlenül az adaptálók hibája, hogy nem sikerült ugyanúgy elhitetni a filmnek is. Ezekben az alaphelyzetekben a hősök rendre egyedül, hátvéd nélkül maradnak, folyvást szétválnak kietlen parkolóházakban, nem őrzik az egyetlen helyet az épületben, amit kellene – és persze drágán megfizetnek érte. Ezek mindig jobban működnek könyvben – a film, a kép mindehhez túl direkt: túl sokszor adták már el nekünk ezeket a filmépítő elemeket.

A végén azért visszakaptam a filmet. Megkaptam az arcomba mondatokba foglalva is, amit a színészek játéka addig épített, amit a nyomozók ironikus párbeszédei hitről és hitetlenségről körbeszimatoltak – és nem zavart. Mert nem volt didaktikus. Borzalmas volt. Elképzelhető. És kilátástalan. Azt hiszem, kicsit oda kell forduljak a skandinávokhoz – Dogmán és szépírókon túl, kicsit időt kellene szánni ezekre. Mert minden hibájukkal együtt nagyon lehet őket szeretni. 

Az ember, akit Ovénak hívnak - film

Nem titok, hogy elfogult vagyok. Nagyon szerettem Fredrik Backman könyvét, sőt, ezt a könyvet mind a ketten nagyon szerettük; nehéz volna most pár mondatban összefoglalni, mi minden szólt mellette – azért megpróbálom: úgy épült iróniából és szeretetből előttünk ez a nehéz fegyelmű öregember, úgy formálódott beszüremlő múltból, kicsinyes elégtételekből, feleslegesen mindig vállalt konfliktusokból, fájdalmasan friss gyászból és megalázó szeretetlenségből, hogy a könyvben nemigen maradt hely pátosznak és giccsnek. Volt benne szelíd írói csalás, ahogy az író odanézte az empátiát, a toleranciát a szomszédsága, a szeretni való lúzerek életébe. Az idiótán idillit szinte; a másik iránti türelem  képességét azokba, akik a dolgokhoz úgy amúgy képtelenek. Ove közvetlen lakókörnyezete, a friss szomszédság, Parvaneh, a férje, a lányaik – a tolatni, szerelni, a hétköznap kihívásainak megfelelni képtelen szomszédság volt e formájában a szelíd írói csalás maga. Hisz az író általuk szőtte a valóság keserű, ironikus keretébe a mesét: képzelte oda általuk az elégtételt, ahova kell – akkora empátiát álmodott Ove köré az író, amitől a végén visszavonulót fújt az embertelenség is, mert nem bírt el ekkora együttérzéssel. Az iróniából és keserűségből épült szöveg, a pokrócdurva megjegyzések, a keresetlen, jól hangban tartott, visszafogott, közvetlen stílus ezt a mesét horgonyozták ügyesen – hogy ne fújja el a pátosz egyfajta naplementés giccsbe.

A könyvet nem ismerők kedvéért: Ove 59 éves, Saabot vezet. Mélyen megvet mindenkit, aki képes Volvót vásárolni, nem is beszélve azokról, akik érthetetlen okból német, vagy (jézusom!) francia „járműre” szórják el a pénzük. Ove tiszteli és betartja a szabályokat, és ezt várná el mindenki mástól is. Amibe beleértendő, hogy ha akciós kuponnal vásárol az ember virágcsokrot (kettőt 70 koronáért), akkor az egy csokor ára 35 korona. És nem ötven. Mégis, kinek van szüksége két csokorra? - kérdi Ove a döbbent eladót, aki nem érti. Nem érti ezt a kötekedő vénembert, aki nem megy el szó nélkül a mi kifacsarodott logikáink mellett. Soha. Egyik mellett se. Aki egyedül maradt, negyven év házasság után, munka nélkül negyven év munka után (természetesen ugyanazon a munkahelyen töltve az éveket…) – és aki a felesége után igyekezne. Mondjuk ki: meg akarna halni. Csak folyton közbejön valami. A tolatni képtelen, vezetni képtelen, életvezetni képtelen szomszédok, a felesége egykori diákja, egy srác a Kebab-bárból, aki festi a szemeit – akik nem boldogulnak olyan egyszerű, gyakorlatias dolgokkal, amivel Ove igen…

Meg kell mondjam, az általánosan használt jelenkori filmnyelv okán nem vártam a mozitól túl sokat – egy érzést kerestem a filmen is, avagy pontosabban nem hagytam az időnként elszabaduló pillanataitól kiszakítani magam ebből az érzésből. Hadd ne menjek bele, miért nem érzem a jelentőségét, hogy ez skandináv film, hogy milyen esetleges kortárs filmes párhuzamokkal játszik, hogy más frissen ott forgatott történetekkel milyen viszonyban van - beleértve a Száz éves embert… - lévén ez annak a háztájnak a meztelen mainstreamja, inkább rokon a Hollywood diktálta filmes megoldásokkal, mint a skandináv mozi-világ bátrabb határeseteivel, a nyelv amin beszél ilyen értelemben egyáltalán nem feszeget határokat. Szóval egy érzésbe hagytam ringatni magam a film által – amely annyira azért közel állt a könyv kiváltotta érzésekhez, hogy ne legyen zavaró a különbség.

Persze nem ugyanaz. Hiszen az író stílusa, a könyv egyik sava-borsa, ahogyan Backman elmeséli a meséjét, az a film nyelvén csak rendkívül áttételesen jeleníthető meg, ha egyáltalán... Szerintem a legtisztábban a környezetét gát nélkül leidiótázó morgás, a pökhendi ingerültség pillanataiban sikerült – és a visszaemlékezések mélyen elfogódott, érzelmeket kényszeresen azonnali cselekvésbe fordító pillanataiban. Amikor az öreg Ove (Rolf Lassgard) nem érti, miért nem logikus az akciós mennyiség feléért az akciós ár felét fizetni… ahogy aztán a temetőben odamorogja a sírnak: „kért csokrot hoztam… de nem lesz rendszer belőle.” Ahogy a fiatal Ove (Filip Berg) fordítja a cselekvésbe a kirobbanni készülő örömöt, amikor a feleségétől megtudja: apa lesz. Vagy amikor nem fogadva el az utolsó utáni visszautasítást sem, maga akadálymentesíti az iskolát, ahol a felesége végre taníthatna. Én főleg az ifjú Ove, Filip Berg játékát csodáltam, azt a pár pontosan elfogott, alig látható rezzenést az arcon, ami ebből a rezzenéstelenséget és érzelemmentességet sugárzó figurából szinte úgy préselődik ki, mindig az akarata ellenére… A történet másik filmes pólusával, Parvaneh-vel persze az öreg Ove morog – azért az is magasiskola, amit Bahar Pars  összecsetlik-botlik ebben a szerepben… és szerintem ő az egyetlen, aki a pátosz olykori pillanataiban is megőrzi a hitelességét.

Mert azért pátosz van. Mivel (úgy különben igen helyesen) a narráló hang keveset szerepel, pátosz van. Kicsit bántam, hogy az utolsó képsorokra már szinte csak az maradt. De csak kicsit bántam, és jobbára utólag… akkor és ott meg voltam hatódva, és hálás voltam a filmeseknek. Hogy a jelen mozis filmnyelvi környezetben el tudták mesélni az egyik kedvenc kortárs boldogságmesém. Ami úgy és akkor is boldogságmese, hogy torokszorító a végén.

Olivier Truc: Sámándob

Rövid időn belül másodszor kirándulhattam egy könyv lapjain Lappföldre – a tavalyi évvége egyik legkellemetlenebb csalódása, a Stallo után itt a Sámándob, ami az idei évkezdet egyik legkellemesebb meglepetése lett. Az idő közelsége miatt nem tudom nem összehasonlítani őket, úgyhogy gyorsan le is írom: bármennyire is szeretett volna Stefan Spjut „komolyabb” könyvet írni és bármennyire kacérkodott más műfajokkal (sikertelenül), a Sámándob lett végül az a könyv, ami a Stallo lehetett volna. Sötét, depresszív, kilátástalan nyomozásba belefeszülő krimi, két saját démonaival küzdő főhős, vaskos társadalomkritika, politikai intrikák, gazdasági játszmák, az igazságot minden oldalról felülíró érdekek – ismerős, ugye? A Sámándob a legjobb skandináv krimi hagyományokat hozza biztos kézzel, megfejelve egy olyan plusz réteggel, ami lazán elemeli a zsáner általam olvasott többi darabjától: a számi nép tragédiájával, reménytelen küzdelmével a fennmaradásért, a kultúra, az ősi hit, a hagyományok továbbéléséért.

Lappföld legészakibb vidékén járunk, a negyven napos sarki éjszaka földjén – embertelen hideg, sűrű sötétség, titok, észak-fok, idegenség… Sajátos világ ez, sajátos szabályokkal, sajátos emberekkel. Kemény, szikár, lélektelennek tűnő valóság. A felszín alatt felfoghatatlan kincsekkel – egészen konkrét és átvitt értelemben is. A lutheránus felekezetek által háromszáz éve jószerivel eltörölt számi vallás, a sámánok, jojkák, sámándobok világa, mely éppen utat keres magának vissza a huszonegyedik századba egyfelől – a rénpásztorok legeltetőterületei alatt megbújó ásványkincsek, melyek mintha mindenáron elő akarnának törni a földből erre a szép, új, a hasznot mindenek felé helyező világra másfelől. Kétféle gazdagság ütköztetése ez a könyv – és bár  a végkimenetel rövid távon a szereplőinken múlik, hosszú távon ugye nincs kétségünk afelől, melyik irányba billen a mérleg nyelve?

Egy eltűnt sámándobbal kezdődik minden – a Kautokeino múzeumába elsőként „hazatért” eredeti sámándob még kiállítása előtt eltűnik a raktárból, felbolydítva ezzel az unalmas kisváros békéjét. Vajon kinek állt érdekében ellopni a felbecsülhetetlen kincset? Hagyományőrző számiknak, akik a múzeum helyett maguknál akarták tudni népük ősi örökségét? A számikat gyűlölő szélsőjobbnak, akik bármit elkövetnének, hogy megakadályozzák az őslakosok identitásának megerősítését? Politikai bajkeverőknek, akiknek érdekük, hogy egymás torkának ugrassák az ellenfeleket? A laestadiánus lelkésznek, aki a hívek feletti befolyását félti az újraéledő számi hittől? Netán pusztán és meztelenül gazdasági bűntény történt és a dob már egy vagyonos gyűjtő magángyűjteményében pihen? Esetleg valami sokkal összetettebb és a messzi múltban gyökerező szövevény áll a doblopás mögött?

 

Kautokeino

Eközben a viddán, messze minden ember által szívesen lakott területtől a téli legeltetésen lévő rénpásztorok közt konfliktusok dúlnak. A csordák keveredése napi probléma, a kis csordájukat hagyományos módszerekkel őrzők és a „scooter-lobbi” fejlődéshívei között állandóak az ellentétek, a magányba, az italba, a kilátástalanságba könnyen beleőrül az, aki nem elég erős vagy nincs elég pénze a számkivetett életmódhoz… Mint Mattis, a sorból mindig is kilógó pásztor, kit hamarosan holtan találnak a sátrában – fülében a rénszarvasok megjelölésére használt metszéssel. Vajon addig fajultak a csordakeveredések okozta ellentétek hogy egy pásztortársa ölte meg? Netán régi adósságot törlesztettek így? És van-e bármi összefüggés a doblopás és a gyilkosság között?

Naná, hogy van, különben nem lennénk egy krimiben – szerencsére, amíg főszereplőink a nyomára bukkannak az összefüggéseknek és felfejtik a szálakat, mi remekül szórakozunk. Amikor kezembe került a regény, a rénrendőr kifejezésre figyeltem fel először – tegye fel a kezét aki hallott már eme furcsa foglalkozásról! Különös világ az övék (is), egész télen járják a viddát, gyakran napokig távol minden civilizációtól, hogy felügyeljék a rénpásztorokat és akadályozzák a csordák keveredését. Most gyilkossági ügybe keverednek, ami szinte példátlan e sajátos „testületnél” – akiket a „hagyományos” rendőrség csak félig vesz komolyan, pláne mert államhatárokon átívelő hatáskörük miatt mindenhol kívülállók kicsit, a számik számára viszont az egyetlen hatóság, amit úgy-ahogy elfogadnak. Klemet, a számi származású, középkorú rénrendőr, aki megjárta már számos ország számos testületét és Nina, a fiatal, a főiskoláról frissen kikerült gyakornok, aki jószerivel semmit nem tud a vidékről, ahova helyezték kéz a kézben ered az egyre szövevényesebb ügy nyomába.

Ahol a doblopás és a gyilkosság is csupán a felszín – eltörpülnek a múltbeli titkok, mélyben rejtőző kincsek, összeesküvések és sziklaszilárd hitek mellett. A krimi felszíne alatt a regény sokkal inkább szól egy nép kilátástalan küzdelméről a puszta életben maradásért. Megdöbbentően erősen és szívfájdítóan ír ez a francia újságíró arról, hogyan lehetetlenítik el a számik hagyományos életmódját az országhatárok, a gazdasági fejlődés, a nagyvállalatok, a hatósági szabályozások. Azokét a számikét, akiket egyszer már jószerivel kiirtott az erőszakos hittérítés, akiknek kultúráját meggyilkolták, hagyományaikat népművészeti múzeumokba száműzték a természetfelettitől rettegő keresztények. Nem csoda, hogy akik túlélnek, akik ragaszkodnak őseik életmódjához, értékeihez, azok kemények, mint a fagyott viddai talaj, azokat látványosan kiveti magából a társadalom, melynek soha nem is akartak részei lenni. Mint Aslak, a regény legtitokzatosabb és mégis legélőbb karaktere, aki mint egy megelevenedett mitológiai alak siklik tova sítalpain a motoros szánok kavarta hóban, akiről legendákat mesélnek a kocsmákban és akit csodálnak a fiatalok az „érdekessége” miatt. Azok a fiatalok, akik aztán maguk is réntartóvá válva rohannak megvenni az első motoros szánjukat és tovább gyilkolni Aslak életformáját. Aki mást sem szeretne, minthogy békén hagyják… Békén, a szarvasaival, a hitével, az ősei szellemével, az őrült feleségével. Csakhogy betör a külvilág, mindig betör – és erőszakos terjeszkedését csak erőszakkal lehet megállítani. Kérdés, meddig még?

Remek krimi a Sámándob, első perctől az utolsóig feszült, izgalmas, szövevényes, ugyanakkor sokkal több: vaskos társadalomkritika, valódi emberi dráma, segélykiáltás. Vegyük végre észre, hogyan gyilkoljuk halomra a saját hagyományainkat, értékeinket, hiteinket – mindazt, ami emberré tesz minket. És nem csak Lappföldön…

Kiadó: Animus

Fordító: Bognár Róbert

Steinar Bragi: Felföld

Két felső-középosztálybeli fővárosi pár a sivár izlandi felföldön, a semmi közepén, összezárva egy minden földi jóval megtömött luxusterepjáróban – horgásznak, kirándulnak, növényeket határoznak meg, próbálnák átadni magukat a „magunk mögött hagytuk a nagyvárost az összes ránk rakódott stresszével” életérzésnek, de leginkább csak egymás idegeire mennek. Hrafn és Egill régi jó barátok – telve nehezteléssel, irigységgel egymás iránt, ugyanakkor fiatalkorból hurcolt véd- és dacszövetség által összekötve. Párjaik, Anna és Vigdís kölcsönös féltékenységgel szemlélik egymást a hátsó ülés két sarkából – mintha csak a legrosszabb sztereotípiákat lennének hivatottak életre kelteni. Mindannyian menekülnének valami elől, vágynának valamiféle feloldódásra, le- és kikapcsolódásra – de leginkább csak isznak, füveznek és mennek bele a vakvilágba. Hátha a következő homokbucka mögött valami más várja őket.

Naná, hogy eljön az a homokbucka, ami után valóban ott van valami. Egy ház, egy sötét este, egy figyelmetlen pillanat, amikor maguk mögött hagyták az utat. A ház falába ékelt terepjáróval ugyan el nem indulnak már, kénytelenek hát elfogadni a titokzatos öreg pár kelletlen vendéglátását. De vajon kik ők, akik a kietlen felföld eme eldugott szegletében élnek, látszólag a semmiből, a semmin, a semmitől körülvéve?

Az ijesztő, rejtekszobákkal és sehova sem vezető ajtókkal tarkított ház horrorkliséjéből menekülni vágyó hőseink persze mennének, ha lenne hová – ám az ósdi kölcsönterepjáró is lehasal alattuk, gyalog homokviharba keverednek, térképen nem jelzett gátak és barakkok tűnnek elő a semmiből; hogy aztán megnyúzott állattetemek és rejtélyes csonthalmok kérdőjelezzék meg végképp a szereplők épelméjűségét. Az olvasó meg csak pislog, mert olyan egyértelmű, mire is megy ki a játék, de hát ennek a műfajnak alapkövetelménye, hogy a benne lévők ne tudhassák – így csak szorítunk, hogy minél előbb vége legyen a vesszőfutásuknak, még ha ez azzal jár is, hogy a könyvnek is vége.

Steinar Bragi Felföldje pszichothriller a javából, nyomasztó túra az emberi lélek legsötétebb zugaiba, megspékelve nem kevés társadalomkritikával és a borzongás-faktort csúcsra járató izlandi folklórral – viszont horrorként tán túlságosan is kiszámítható. (Mondjuk én nem szoktam horrort olvasni, szóval ki tudja – lehet, hogy a műfaj önmagában kiszámítható.) Esetünkben ez nem feltétlenül baj, hisz a „slusszpoén” kitalálása után is bőven hagy felfedeznivalót a könyv, sőt, a végére könnyedén az lehet az olvasó érzése, hogy maga a fordulat jóval kisebb jelentőségű, sokkal érdekesebb az oda vezető út. Az a jó kis tocsogós tapicskolás a négy főszereplő szennyes lelkében.

Mert hát ne is próbáljuk tagadni, ami belül van, az mindig sokkal szörnyűbb, mint a kívülről ránk támadó rémségek. Az éj sötétjéből ránk rontó szörnyetegek elbújhatnak az évtizedes elfojtásaink, mániáink, félelmeink mellett. A szereplők az önsorsrontás iskolapéldái: foggal-körömmel ragaszkodnak múltjuk legsötétebb perceihez, kapaszkodnak beléjük, mintha attól félnének, ha elengedik őket, elsüllyednek. Nem is próbálok úgy tenni, mintha nem érteném pontosan, milyen az, amikor valaki a traumái mentén határozza meg önmagát – bizonyos szempontból igencsak görbe tükör ez a könyv. Más szempontból meg nagyon is egyenes társadalomkritika. Az izlandi közelmúlt vitriolos kritikája, főszerepben gátlástalan „újgazdagokkal”, kényeztetett drogfüggő bankárcsemetékkel, főként háton fekve előrébb jutó helyiérdekű celeb újságírónőkkel. No meg az egy szem Vigdís-szel, aki nem néz vissza, aki nem a múltjában él, aki jövőt tervez, aki nyitott szemmel tekint az őt körülvevő világra, miközben helyén kezeli a múlt ajándékait.

Vannak felföldek, melyekről nincs kiút, de akad olyan is, amiről van – sokszor csak rajtunk áll. Máskor meg nem, de azt hagyjuk meg más szerzőknek. Bragi könyve a kiszámítható vég ellenére is remek thriller, szórakoztató és tanulságos utazás az emberi lélek mélyére. Kis őszi borzongásra kiváló választás – kicsit több folklórral (Skimmi Stokkurt minden thrillerbe!) és kevesebb állattetemmel még kiválóbb lenne, de hát ne legyünk telhetetlenek…

Kiadó: Animus

Fordító: Utassy Ferenc

Karin Alvtegen: Szégyen

„…nincs erősebb annál az ösztönnél, mely arra késztet, térjünk vissza oda, ahol tönkretettek bennünket, és éveken át újraéljük azt a pillanatot. És csakis azt gondolhatjuk, hogy aki egyszer megmentett bennünket, az képes rá újra meg újra. Egy hosszan tartó pokolban, mely azonos azzal, ahonnan jövünk. De egyszer csak kegyes lesz hozzánk az a pokol. És vértelen.”

Alessandro Baricco Vértelenül című kisregényének (újra kéne olvasni…) sorai tolulnak fel bennem, amikor Karin Alvtegen regényére gondolok. Nem véletlenül – tán soha nem olvastam még ennél pontosabb megfogalmazását azoknak a kis magánpokloknak, melyekbe mi zárjuk saját magunkat. A svéd krimiszerző – nálunk is megjelent három regénye a Skandináv Krimik sorozatban, na, ezeket meg jól el kéne olvasni – első szépirodalmi műve két önmagát saját szégyene kalitkájába záró nő tragédiája: mindketten múltbeli események, feldolgozatlan traumák, beléjük nevelt dogmák, parttalan lelkiismeret-furdalások foglyai, akik képtelenek kitörni a gondosan magukra szabott rácsok közül.

Egyikük a szó szoros értelmében képtelen: Maj-Britt ötvenes éveiben járó, kórosan elhízott, végletesen embergyűlölő nőszemély, aki évtizedek óta nem hagyta el lakását, a szociális munkásokon kívül nem érintkezik senkivel, múltját erővel elfojtja, korábbi életére még csak emlékezni sem hajlandó, időnként feltoluló érzelem-kezdeményeit pedig újra meg újra éktelen zabálásba fojtja. Hogy mégis kénytelen beengedni kalickájába a külvilágot, az egy gyerekkori baráttól érkező váratlan levélnek, egy mindenre elszánt szociális gondozónak és egy súlyos betegségnek köszönhető. Ám addig Maj-Britt még jó néhányszor megküzd saját gonoszságával, múltja árnyaival és azzal a belénevelt szégyennel, amit visszataszító teste miatt éreznie kell.

A fiatal orvos, Monika mindenben Maj-Britt ellentéte: szakmájában sikeres, vezető pozíciót tölt be egy magánklinikán, jómódú, gyönyörű lakással, autóval, drága holmikkal; szép, vonzó, okos. Csak épp olyan magányos, amilyen magányosak csak azok lehetnek, akiknek minden lehetőségük meglenne rá, hogy társra, barátokra leljenek, akik élhetnének pezsgő társasági életet, de önmagukat zárják el a külvilágtól, mert betegesen rettegnek megbízni a másik emberben. Monika tizenéves kora óta hurcolt bűntudata, testvére halála kapcsán érzett felelőssége megakadályozza, hogy bárkit közel engedjen magához – s amikor mégis, amikor egy percnyi boldogságot engedélyez magának, azonnal lecsap rá a kéz, amely nem engedi, nem engedheti, hogy boldog legyen. Egy tragikus baleset, amiben másvalaki hal meg „helyette”, olyan lavinát indít el, ami maga alá temeti a nő minden gondosan felépített önvédelmi bástyáit.

Ijesztő és fájdalmas ez a könyv – Alvtegen pszichológiailag megkérdőjelezhetetlenül hiteles viselkedési módokat ír le, gyönyörűen építi fel az ok-okozati hálókat, már-már elborzaszt, mennyire pontosan belelát az emberi lélekbe. A skandináv protestantizmus szélsőséges ágának „fekete pedagógiája” mentén nevelt tizenéves megalázása például természetszerűen vonja maga után a már felnőtt áldozat végletes undorát mindentől, aminek köze van a testiséghez – onnantól, hogy ki sem mozdul a házából, nehogy érintkeznie kelljen más emberekkel, odáig, hogy testéből egy visszataszító szörnyet alkot, mely mögé elbújhat, mely távol tartja tőle a külvilágot, mely igazolja a belé nevelt kódokat. Akárcsak a korán elvesztett testvér halála feletti bűntudattal küzdő, minden cselekedetét a „helyette is élnem kell” teljesíthetetlen teljesítmény- és tökéletességhajszolása által meghatározott, vélt „bűne” terhétől szabadulni képtelen nő bűnelkövetése – ijesztően logikus, ugyanakkor mélységesen szánalmas, ahogy saját hálójába gabalyodva beteljesíti a saját szégyenét. Mintegy elköveti a bűnt, amiért végre a világ is méltón megbünteti – ha már ő hiába bünteti magát tizensok éve vélt bűnéért.

Legnagyobb erőssége mégsem ez, hanem hogy szereplői szinte tapinthatóan valóságosak, lehetnének te, én, a szomszéd, bárki… Mert mindannyiunknak vannak traumái, és mindannyiunk felett ott lebeg a sötét felhő, ami arra késztet, hogy elfojtsuk őket – mert így látszólag könnyebb. Könnyebb a szőnyeg alá söpörni és büntetni magunkat, mint adott esetben segítséget kérni a feldolgozáshoz. Maj-Britt és Monika egyaránt olyan súlyos traumákat hordoznak, melyek könnyedén megkeseríthetik egy ember életét – de nem kötelező hagyni, hogy így legyen. A terapeuta után rövid időn belül másodszor fog el az az érzés, hogy a kortárs skandináv irodalom egyfajta pszichológiai nevelést tűzött ki célul – mintha csak azt mondanák, emberek, beszéljétek ki, sírjátok el, ha kell, kérjetek segítséget, de ne hagyjátok, hogy a tökéletesség látszata mögött szépen lassan meggyilkoljanak titeket az elfojtások. Nehéz vitatkozni ezzel – pláne ha bármiféle amerikanizált szirup, görbe tükör, erőltetett irónia nélkül, mindvégig az embert és az egymás iránti felelősséget szem előtt tartva pakolják elénk.

Írhatnék arról, hogy bár pszichológiailag tökéletesen a helyén van és krimiket idéző sodrásának, izgalmas nézőpontváltásainak köszönhetően még egészen könnyen olvasható és a téma ellenére szórakoztató is Alvtegen regénye; a cselekmény bizonyos elemei és a vége felé bántóan sokasodó véletlen összetalálkozások kissé döccentik az élményt – de nem akarok. Remek könyv ez, és legszívesebben a kezébe nyomnám mindenkinek, aki egyszer is kísértésbe esett, hogy dédelgetett szégyenérzések mentén határozza meg önmagát. Nekem olvasnom kellett, és most kellett olvasnom.

Kiadó: Animus

Fordító: Dobosi Beáta