A nyitó képsorok - utólag értem
meg, álom, jövőálom... - után egy embert a szemünk láttára felébreszt a
telefon. Álomzilált, öreg, megviselt arc. Rögtön pénzről beszél. Álomból
ébresztett, gyakorlatias öregember - akit parafenomén lévén felkér a francia rendőrség,
utazzon Párizsba, és segítsen egy rejtélyes bűnügyet megoldani. Nem, nem repül.
Vonaton utazik. Simon, a mágus (Andorai Péter) nem repül... látjuk a
megérkezést (ihletett képsorokon, ahogy a vonat begördül a Gare de l'Est-re, a
síneken átívelő hidak sora alatt), a tolmácslányt, a táblával, aki Simont az
állomáson várja, és rögtön a lányt (Julie Delarme),
aki bliccelt, akivel épp ellenőrök veszekszenek - aki a látványával valamiért
mélyen megérinti mágusunkat... Olyan mélyen, hogy önkéntelenül beavatkozik az a
meghatározhatatlan erő, a csoda, beavatkozik ebbe a szituációba, beavatkozik,
ami Simonban lakik. Beavatkozik egy folyamatba olyan természetesen, mint ahogy
lélegzel: átalakítja a hatósági terrort - kézcsókká. Alig telt el pár perc a
filmből, és ott vagy, abban a végtelen természetességgel elemelt, valóságunkra
mégis olyan természetesen rámutató szélsőségben, ahol Enyedi Ildikó (legalábbis
úgy tűnik nekem) a filmjeiben lenni szeret.
Ebben a szélsőségben a beszéd
lehetősége valahogy mindig lezárt - csak nemértések vagy félreértések,
tolmácsolhatatlanságok (a szándék ellenére), vagy sértett pengeváltások az
egymás mögé fűzött szavak. Ahogy a Testről és lélekről párosa nem
beszélheti ki, amit érez, úgy képtelen Simon (a nyelv ismerete hiányában) megvallani
a lánynak az érzést - helyette megkapjuk azt a bájos, félreértésekből bontakozó
"beszélgetést" a kávézóban. Beszéddel úgy tűnik nemigen megyünk
semmire. Sem a vallomás, sem a megvallás, sem a vita nem visz sehova, az
elbeszélt tanítás végképp nem... Milyen finom, ahogy (az egész filmidő
alatt legtöbb egymás mellé fűzött
szavával) tanítás helyett Simon alázatra inti a tanítványául szegődni akaró kis
rendőrt... Simon nem beszél. Nem a titkot
őrzi, azzal, hogy nem beszél - csak pontosan tudja, hogy a titok elmondhatatlan.
Nem tudja ugyanis a titkot, hanem éli... Úgy tesz csodát, hogy egyszerűen
csodálkozik.
Nem így Péter (Horváth Péter), a
vetélytárs, a Bentley-tulajdonos, aki (nem is annyira apró-) pénzre váltotta a titkot. Hogy ezt teljes egészében értsük, kettejük helyzetét, idézem Lénard Sándor remek szavait a Római történetek
lapjairól: ...Ha valaki talán még kételkedne a jelenések valódiságában, egynek
bizonyítékát kézzel foghatja: ott őrzik a Santa Francesca Romana templomában, a
Forum sarkában, Szent Péter térdnyomait! Úgy történt a dolog, hogy az Apostol a
Forumon prédikált, de a nép nem hallgatta. Máshová néztek, mert Simon, a mágus,
épp a fejük felett repkedett. Természetesen az ördögök vitték tenyerükön, azért
lebegett olyan biztosan, túl a templomok márványhomlokzatain... A tömeg, a vak
tömeg... csak azt figyelte, hogy fenn a Mágus, lenn az Apostol... míg Szent
Péter térdre nem borult, hogy úgy kérje az Urat: űzze el az ördögsereget!
Egyszerre csak eltűntek a kénbűzös ördögfiókák, a mágus leesett, és szörnyet
halt, Szent Péter térdnyomai pedig a századok folyamán már sok szkeptikus
hitetlent győztek meg arról, hogy Róma ege csodákat rejt...
Persze most Párizsban vagyunk, a
fény városában - ami mindent ártendez, avagy csak mindent élesebben mutat fel.
Enyedi Ildikó viszony-átrendezése, a nem repülő Simonnal és az attraktív,
bűvész Péterrel számomra az egyik legelegánsabb valláskritika. A vallás csinál
a nap mint napi élnivalóból, a csodálkozásból hitünk szent titkát, ünnepet és arról leválasztott profánt, csinál liturgiát
és dogmát - Péter a vallás embere, aki nem hisz, hanem tervez, szabályoz,
rituálét komponál. Péter egy szkeptikus pap: egy farizeus. Isten (talán) van,
szabályok vannak, meg kiskapuk... Simon viszont minderről az ég adta világon
semmit sem tud. Péter egész rivalizálása kényelmetlen és idegen marad neki. A
felkészülés a profán húsvétra, a három napos eltemetettségre Péter számára egy
leprogramozható feladat - Simon felkészülése abból áll, hogy az egészet előre
átéli. Egy félreeső udvarban. Nem baj, ha közben kirabolják...
Simon a névadója a szimónia bűntettének (az egyházi rangok
áruba bocsátásának) - sokan érezték úgy: Péter apokrifáihoz, a szent iratokhoz
mérve a film komplementer-viszonyokat ábrázol. Nem - valójában csak lerántja a
lepleket. Az egyház korokon át valóban kiárusította (áldott politika...) az
egyházi rangokat és javadalmakat, és korokon át valóban nem tudott mit kezdeni
a szent titok-alapú egyházi életrendbe
nem férő, spontán születő csodával. Legtöbbször eretneket kiáltott. Semmi sincs
másképp - Enyedi Ildikó és filmes segítői csak lehántották ezeket a társadalmi
álarcokat. Tudom, hogy vannak hiteles egyházi személyek is, most arról
beszélek, hogy valahogyan (ahogy Karinthy híres novellájában) a hiteles papok,
lelki atyák (amilyen az általam ismert Lengyel Sándor atya volt, Pázmánd
megboldogult esperese) egyenként valahogy hiába kiabáltak a Pilátus által
felkínált választáskor Jézust, a szervezet összhangzata korokon át (sajnos ma
is) Barrabast kiabál. A film egyik igen lényeges rétege ez, minden bűvészetbe,
attrakcióba csavart poentírja ellenére alapvetően valláskritika - hiszen amúgy
a csoda az ő szakterületük volna.
Durván szólva: jó eséllyel Jézus
Krisztust a mai egyház ugyanúgy eretneknek titulálná és megfeszítené, ahogyan a
farizeusok tették időszámításunk kezdetén. A csoda ma sem vallás-kompatibilis. Holott
a versengéssé silányított húsvéti gesztus - a feltámadás újrajátszása a mágusok csatájában hitelesen csak a
megváltó eredeti módján tehető meg: meg kell halni hozzá, hogy feltámadhass.
Mint ahogy a szerelemhez is meg kell halni, hogy feltámadhass a vállalt
kettősségében (egyik félként). A szerelem (ezt most már élesen látom) Enyedi
Ildikónál életre-halálra szóló, explicit csoda - Simon, ez a szótlan, morózus
öreg ember meg kell haljon hozzá (meg kell haljon érte), hogy végre önmagától, a rajongóktól, tanítványjelöltektől és
egyéb zaklatóktól megszabadulva megélhesse azzal, akiért bármikor hajlandó
csodát tenni, pusztán azzal csodát tenni, ahogy ránéz. A másik attól lesz szép,
és teljes, és igazi, ha így nézel rá - ez a szerelem; nem a vágy, nem a
kényszerek, hanem ez a végtelen kockázatvállalás az igazi cselekvésben...
Egy ilyen filmet így kell
befejezni. A lány tekintetét látjuk, ahogy végre észreveszi a találkozóra siető
férfit - csak a lány tekintetében felszikrázó felismerést és örömet látjuk. És
ez a minden! Értsük meg, mi úgysem látnánk olyannak Simont, mint amilyennek
tükröződik abban a kamerába néző, szerelmes tekintetben... Nem a szerelmeseket
látjuk így, hanem magát a csodát: a szerelmet. Egy ilyen filmet így kell
befejezni.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése