Robert Galbraith: A fémjelzett ember

„Akárcsak Robin, Strike is úgy érezte, hogy az ezüstkereskedős ügynél kevés nyomozást élvezett kevésbé életében.”
 
Eléggé magas labda, hogy azt írjam, ahogy Robin és Strike, úgy én is ezt a nyomozást élveztem legkevésbé a sorozatban, de sajnos annak fényében, hogy milyen a viszonyom az előző, hetedik kötettel, ezt muszáj árnyalnom. Minden új Strike-kötet megjelenése előtt szokásom újraolvasni vagy a teljes sorozatot, vagy legalább az utolsó részt, hogy frissítsem az emlékeim (nem mintha olyan nagyon szükség lenne rá, lassan kívülről tudom mindet) és hogy hangulatba kerüljek. Idén úgy döntöttem, az évet azzal kezdem, hogy elolvasom a két kedvencemet, a Zavaros vért és A Koromfekete szívet – az meg ugye adta magát, hogy e kettő után a sorban következő, eleddig utolsó A hömpölygő sírt is. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy két kötet újraolvasva, az új már egy hónapja itthon, és még nem kezdtem bele. Vajon miért? Hát, mert a A hömpölygő sír olvasására úgy kellett rávennem magam, mintha egy iskolai kötelező lenne… Mivel makacs vagyok, mint egy öszvér, nyilván átrágtam magam rajta, csak hogy újfent megállapítsam: én ezt a részt utálom. No nem az egészet, csak a bő harmadát, amit Robin egy szektába beépülve tölt. De azt nagyon. Már eddig is volt, hogy átlapoztam részeket, de ha még egyszer ráveszem magam, komolyan tűzőgéppel fogom összekapcsolni azokat a fejezeteket, amelyeket Robin a Chapman farmon tölt, hogy még véletlenül se olvassak bele. Ámde… bármennyire utálom és bármennyire undorodom a szektás részektől, amint Robin kiszabadul, marhára érdekel a nyomozás. Rohadt izgalmas rész és nagyon drukkoltam hogy derítsék ki, mi történt Daiyu-val, hogy döntsék be az egész egyházat, hogy Will meglelje a szabadságát.
 
Itt viszont… konkrétan 900 oldal után azt éreztem, hogy engem ez a bűntény egyáltalán nem érdekel. Ennél rosszabb nem hiszem, hogy történhet az ember kedvenc krimisorozatával.
 
Na de kezdjük az elején. Van nekünk egy szabadkőműves műtárgyakra szakosodott ezüstkereskedésünk, melynek páncéltermében megcsonkított hullát találnak. Hűűű, titkos társaságok, ősi jelképek, mindenféle rejtélyes jelentést hordozó nagyon értékes műtárgyak. Mi kell még? Mivel hamar kiderül, hogy az áldozat nagy valószínűséggel egy visszaeső bűnöző, akit a kutya sem sajnál, az ügy szépen leül; mígnem Strike-ot felkeresi egy nagyon furán viselkedő nő, aki szerint az ezüstkereskedésben talált hulla nem az, akinek a rendőrség hiszi, hanem az ő volt barátja, aki egyik napról a másikra eltűnt, magára hagyva őt egy újszülöttel, de előtte azért lenyúlt valami nagyon ronda és nagyon értékes ezüst asztaldíszt, csak hogy meglegyen a kapcsolódás. Strike nyomozni kezd, hamar kiderül, hogy a hulla négy másik eltűnt személy is lehet, de hát, mivel megcsonkították, bizonyíték híján a rendőrség inkább a legkönnyebb utat választotta, amúgy se akarnak ujjat húzni a magas szinten is beágyazott szabadkőművesekkel, mindenkinek jobb így. Ügy lezárva.

Imádtam a Londoni Ezüstpiac (London Silver Vaults) leírását - mintha a Gringottsban 
találtuk volna magunkat. Vajon itt is vannak sárkányok a föld alatt?
Azért ha egyszer eljutok Londonba, megnézném 😀

 
Csakhogy a mi nyomozónk nem ilyen fajta, ő addig megy, amíg mind a négy lehetséges áldozat körül fel nem derít minden lehetséges bűntényt – a krimiolvasók szerencséjére, avagy szerencsétlenségére (ezt most mindenkire rábízom) mind a négy lehetséges áldozat körül ki is derül ez-az. Itt egy magas rangú prominens, aki illegális pornóforgatásokat szervez a szereplők tudta nélkül; ott egy potenciálisan évtizedek óta működő lánykereskedő-hálózat; amott egy szigorúan titkolt katonai hadművelet, ami családok tucatjait teszi tönkre és Strike múltbéli sebeit is feltépi. Mindez megspékelve régi vesszőparipánkkal, az angol arisztokrácia romlottságával, akik képesek ölre menni egy nyamvadt ezüst asztaldísz fölött, de az, hogy a saját gyerekeik milyen traumáktól szenvednek és akár már meg is ölték-e magukat, a legkevésbé sem érdekli őket.
 
Ha ez most olvasva zavarosnak tűnik, nem csodálom: 1100 oldalon keresztül se lesz sokkal világosabb. Én imádtam A Koromfekete szív összetettségét, sokadszorra is ugyanolyan élvezettel keresem a nyomokat a tucatnyi twitter álnév és kommentfolyam és netes chatfolyam közepette és még azt is élvezem, hogy sokadszorra sem találok meg mindent – szóval nem mondhatjátok, hogy nem vagyok az összetett ügyek rajongója. De itt már annyi mindent mosott össze Rowling, hogy azt tényleg lehetetlen követni. Mind a négy szál túl lett bonyolítva, túl sok a szereplő, túl sok a lehetséges álca és túl sok a lehetséges kapcsolódás is – olyan mintha négy, eleve nem egyszerű puzzle-t összekevert volna és már az is iszonyat energiát igényel, hogy kiválogasd, melyik darab melyik kép része lesz, és akkor még egyenként össze is kéne rakni őket. Nem szívesen írok le ilyet, de ezt egy kicsit túltolta.
 
Ráadásul… a végkifejletet olvasva az az érzése az embernek, hogy ez egy gigantikus lufi lett. Az egész körítés a szabadkőműves gyilkossággal, a címmel, a helyszínnel, a jelképekkel valami nagyon nagyszabásút ígért. Egy pillanatra még el is gondolkodtam azon, hogy lehet ez túlzás lesz, nem elég hogy szélsőjobbos terroristák, aztán egy szekta, ha most Strike nekimegy az angol szabadkőműves közösségnek, abba belerokkanhat a nyomozóirodája, az még neki is sok. Erre kiderült, hogy ez az egész tényleg csak díszlet, és a valódi bűntény a háttérben a lehető leghétköznapibb aljasság. Nyilván a gyilkosnak kapóra jön a körítés mert figyelemelterelő, ami egy fiktív gyilkosnál érthető is – a szerzőnél kevésbé. Szerintem ez tisztességtelen az olvasóval szemben, ráadásul felesleges is, Rowlingnak aztán semmi szüksége arra, hogy titkos társaságok és jelképekkel teliszórt ezüstkincsek segítségével bevonzza Dan Brown olvasóit.
 

Fura ezüst cuccok mindenütt, teli jelképekkel... 

Sajnos abban sem vagyok biztos, hogy nekünk olvasóknak szükségünk volt még 1100 oldalnyi vergődésre Strike részéről az előző rész végi vallomása után. Pláne úgy hogy SPOILER SPOILER SPOILER most se vagyunk semmivel előrébb a két nyomozó viszonyában. Egész konkrétan ugyanúgy hagytuk ott őket, mint az előző rész végén – miközben megint végigvekengték gondolatban az egész kötetet. Próbálok megbocsátó lenni velük, és aláírom, nagyon emberi módon szerencsétlenkednek, és megértem én, hogy ennyi idősen, ennyi traumával a háta mögött Strike nehezen szánja rá magát a lépésre, amivel kockáztat mindent ami fontos neki; ahogy azt is megértem, hogy azok után, amiken már megint keresztülment, Robin ismét a könnyebb megoldás felé fordul és ragaszkodik a pasihoz, aki biztonságot és gondoskodást nyújt (még akkor is, ha amúgy pont ugyanolyan pöcs, mint a volt férje). Amit viszont nem értek meg és amiért még az össze-vissza kevert bűnügyeknél is jobban haragszom Rowlingra, az az, hogy Strike hagyja, hogy az érzései fontosabbak legyenek a nyomozásnál. Eleve azért vállalja el az ügyet, hogy majd jó sokat nyomozhasson vidéken Robinnal kettesben. Úgy szervezi a beosztást, úgy osztja le a feladatokat, hogy minél több időt töltsenek együtt. Távoli kihallgatásokat szervez csak azért, hogy majd egy romantikus szállodában előállhasson a vallomásával. Mi a fasz? Már elnézést, de a szereplőt, akit majd’ 6000 oldalon keresztül úgy építettünk fel hogy a nyomozóirodája az első és aki, ha már a katonai nyomozói karrierjének egy bomba véget vetett, mindent (mindent – családot, barátokat, pénzt, az egészségét, a testi épségét számtalanszor) alárendel a nyomozásainak, ami egyszerre hajtóerő, szenvedély, életcél neki, azt a szereplőt nem forgatjuk ki így önmagából, hogy hirtelen romantikus gesztusok kedvéért veszélybe sodorja mindezt. Ez már nem csak az olvasóval, de a szereplővel szemben is tisztességtelen.
 
Na, most, hogy ennyit szidtam azért nyilván le kell írnom, hogy amúgy tökre élveztem az olvasást. Még mindig imádok elveszni a Strike-univerzumban, még mindig szeretném, ha Robin és Strike a barátaim lennének (bár amilyen hülyén viselkednek, azért most kiosztanék nekik egy-két tockost), imádom a nyomozóiroda mindennapjait (szerepelhettek volna többet a külsősök), aggódtam én is a felfordult aranyhalért (jobban, mint némelyik emberi szereplőért), nagyon komolyan ki tudtam volna osztani Robin családját azért, ahogy viselkedtek karácsonykor és baromira örültem hogy sikerült a Jonny Rokeby-szálat ilyen emberien elintézni. Az különösen tetszik (bármennyire szar olvasni) hogy Robin szép lassan belecsúszott egy mentális összeomlásba – azok után, ami történt vele a szektában és ennek a résznek az elején, a támadások után, amik csak rápakoltak a fiatalkori traumáira, borzasztóan hiteltelen lett volna, ha valami superwomant csinálnak belőle, aki mindebből sértetlenül kerül ki. Egyébként, ha már a sérthetetlenség álarcánál tartunk, az, hogy Strike végül elmegy Rokeby-hez egy olyan szintű árnyékátlépés, ami még fikciós karaktertől is nagyon nagy teljesítmény és örülök, hogy megtette – de épp az, hogy egy ekkora lépést megtett azért, hogy mentse a nyomozóirodát, húzza alá duplán, hogy mennyire gáz, amit fentebb írtam, hogy közben meg az érzelmei miatt veszélyezteti a nyomozást. Jaj, és akkor még nem is írtam a botrányokról amibe a női miatt keveredik… Itt azért jó párszor röhögtem nagyon magamban, amikor Robin felsorolja, hány kalandja volt az elmúlt években Strike-nak, hát, többször újraolvastam az összes könyvet, de volt akire már én se emlékeztem.
 
Száz szónak is egy a vége, továbbra is a sorozat rajongója maradok, és egészen biztos vagyok benne, hogy ezt a részt is újra fogom olvasni nem is olyan sokára, mert szeretném eggyel tisztábban látni legalább azt, hogy melyik nyom melyik puzzle darabja. Ha véletlenül teljesen megváltozik az értékelésem az újraolvasás után, újra megírom. De egyelőre sajnos azt kell mondjam, ez lett a sorozat egyik legkevésbé sikerült darabja. Remélem, hamar jön a szépítő folytatás.

 
 Kiadó: Gabo

Fordító: Nagy Gergely, Kovács-Cohner Róbert

C. B. Strike – A Koromfekete szív (sorozat)

„Megyek és elolvasom újra a könyvet, és csendben reménykedem, hogy a következő részre lecserélik az alkotógárdát.” Hahaha… Anno így fejeztem be a Strike sorozat előző részének adaptációjáról írt posztom, és most visszaolvasva nagyon jól szórakoztam azon, mennyire ki voltam borulva akkor. Kicsit féltem is megnézni A Koromfekete szívből készült sorozatot, de nyilván megtettem, sőt, előtte – utána újráztam a korábbiakat is, gyakorlatilag egy hónapja a Strike adaptációk világában élek. És cseppet sem bánom. Azt kell mondjam, ennyi idő távlatából, harmadszori újranézésre már a Zavaros vér adaptációjával is megbocsátóbb vagyok, legalábbis a zanzásítással és a sorozatgyilkosságok leegyszerűsítésével – a karakteridegen húzásokat továbbra is igencsak nehezményezem.
 
Szerencsére a készítők meghallgatták fanyalgásainkat, az új évadra összekapták magukat. Vagy legalábbis nem követtek el annyi és akkora baromságot, mint az előzőekben. A Koromfekete szív mára az abszolút kedvencem lett a könyvek közül, Edie Ledwell első megjelenésétől az oldalszázakon át folyó chat-folyamokon át a tényleg szinte kitalálhatatlan bűntényig minden részét imádom. Nyilván nem esett jól, hogy itt is jelentősen egyszerűsítettek a nyomozáson, de be kell látnunk, ez a rendkívül szerteágazó ezer oldalas ügy, ismét csak rengeteg kitekintéssel, múltban vájkálással, művészkollektívával, szélsőjobbos trollokkal, terroristákkal, pedofil bloggerekkel önmagában iszonyú sok négy részre, nem beszélve az egyéb ügyekről és a magánéleti szálakról.
 

Sajnos megintcsak ez utóbbi járt legrosszabbul, pedig itt lett volna helye – na nem mondom, hogy Madeleine távol maradását annyira sajnáltam, tök irritáló volt a csaj végig a könyvben, de szórakoztató módon vitte közelebb Strike-ot a Robin iránti érzései felismeréséhez, ráadásul a fia sokat adott a nyomozáshoz is. Kicsit jobban sajnálom, hogy a költözést, az iroda felrobbantása utáni összebútorozást és a vidéki kalandokat ennyire megvágták. Mondjuk, enélkül is elvezettek végre minket oda, hogy külön-külön már Robin és Strike is bevallják maguknak (és szegény Ilsának) hogy szerelmesek egymásba. Már csak arra kell várnunk, hogy egymásnak is bevallják végre.
 
Szívesen néztem volna többet az iroda mindennapjaiból és egyéb ügyeiből is – ezekre már végképp sosincs idő, pedig az új szereplők, Midge és Dev a könyvben szuper arcok, és Dev Enyves utáni nyomozása is megért volna egy epizódot. Őszintén szólva inkább ezt néztem volna, mint azt, ahogy Charlotte válófélben lévő férje után nyomoznak, még ha értem is, hogy dramaturgiailag fontos szál. Szabaduljunk már meg attól a csajtól, könyörgöm…
 

Na de vissza Edie Ledwell brutális halálára és A Koromfekete szívre! Azt hiszem az évad legnagyobb buktatója az lehetett, hogyan lehet ábrázolni Drek játékát úgy, hogy életszerű legyen az iránta való rajongás, átélhető a játék hangulata, és egyáltalán: el tudjuk hinni, hogy egy netes játékban barátságok, szerelmek szövődnek, vagy épp terroristák fűznek be gyanútlan tiniket. Félig-meddig sikerült is. A játék megjelenítése hangulatos, a chat-folyamokat a karakterek szájába adták, így képernyőn is valamennyire működik a dolog, de sajnos keveset kapunk belőle ahhoz, hogy valóban át tudjuk érezni a varázst úgy, ahogy a könyvben. Az, hogy a művészkollektívában és Edie körül keringő banda létszámát csökkentették, nem feltétlen baj, ahogy az sem, hogy a cselszövő moderátorok kevesebben lettek.
 
A művészkollektíva megjelenítése egyébként elég jó lett, bár én még sokkal hippisebb helynek képzeltem, de lehet, hogy Angliában már ez is borzasztó szabadosnak tűnt. Nils is sokkal konszolidáltabb volt, mint a könyvben, sőt, most hogy visszagondolok, Wally igazi szemét poénjai is teljesen kimaradtak. S ha már North Grove-i művészkollektíva: Robin fedett nyomozása ismét csak felüdülés volt. Nem is tudom, melyik átalakulása a kedvencem, a Camden Town-i punk butikoslány a negyedik évadból vagy ez a rajzórára járó szívdöglesztő marketinges. Imádtam ahogy Pat közölte vele hogy ilyen külsővel a sátánnak is dolgozhatna, a pasik akkor is döglenének utána és azt is, ahogy Pez az első percben belehabarodott. Hát még, amikor lelepleződött és a srác felhívta, hogy elmondja, mindig arról álmodott, hogy befűzi egy szexi kém. Na, ez például egy üdítően jól kezelt szál volt, és egy remek változtatás a könyvhöz képest. Hálistennek, megtanultak írni a forgatókönyvíróink. Az már jobban fájt, hogy kimaradt teljesen a Zoe - Tim szál. Zoe az egész könyv egyik legüdébb színfoltja volt, nagyon szerettem a karaktert minden esendőségével és ostobaságával, a Timhez fűződő kapcsolata meg a netes szubkultúrák egyik legnagyobb veszélyére hívta fel a figyelmet.
 

Ezt a pár fájó kihagyást leszámítva meglepően okosan oldották meg a nyomozás egyszerűsítését – noha rohamléptekben haladtak, végülis megvoltak a kulcspontok, logikusan jutottak el Inigohoz, Keához, Rachelhez, majd Vikashoz. Működött a krimiszál, ami az előző rész fényében már önmagában eredmény. Ráadásul ezúttal megúsztuk különösebb karaktergyilkosság nélkül is, hurrá. Egyedül szegény Katya Upcott járt rosszul – a könyvben „csak” szánnivalóan szerencsétlen nő, akit a férje semmibe vesz, a körülrajongott fiatal alkotók meg kihasználják; ehhez képest a filmben eléggé elcsavarták és hülye picsát csináltak belőle, akivel kapcsolatban elég könnyen az a gondolatunk támadhat, hogy megérdemelte, hogy a családja úgy végezte, ahogy. Szomorú.
 

Összességében sokkal jobban tetszett, mint vártam, ami öröm, mert ahogy írtam, ez a kedvencem a könyvek közül. Biztos újra fogom nézni párszor, mire kijön a következő évad – ami viszont, brrr, könyvben a leginkább irritáló. Na, innen lesz szép nyerni.
 

Robert Galbraith: A hömpölygő sír

„Veszélyes, ha az ember a saját boldogtalanságára épít kultuszt. Nehéz belőle kikecmeregni, ha már túl sokáig van benne az ember. El tudja felejteni, hogy kell.”
 
Hát, hol is kezdjem? Annyiszor leírtam itt már, hogy a Strike sorozat kötetei jelentették nekem az utolsó pár évben az abszolút menekülési útvonalat a valóságból, hogy most inkább nem részletezem… elég annyi, hogy meg sem merem számolni, tavaly hány alkalommal olvastam újra a Zavaros vért és A Koromfekete szívet. Ezekhez nyúltam, amikor év elején számoltam a napokat, mikor jön már el a várva várt műtéti időpont; aztán műtét után, amikor valami meghitten ismerős kellett; aztán amikor kihúzták a lábam alól a talajt az exmunkahelyemen; aztán amikor már istenesen elegem lett a meddő munkahelykeresésből… és még a felsoroltak közt is párszor. Ja, és persze tűkön ülve vártam A hömpölygő sír megjelenését, ami végigkísérte a karácsonyi szünetet. Lábjegyzet: januárban kezdtem új munkahelyen és idén még nem éreztem szükségét, hogy Strike társaságában múlassam az időt, úgyhogy reméljük, ebben az évben egyéb olvasmányélményeknek is jut tér.
 
Szóval most itt ez A hömpölygő sír. Tekintve hogy az előző két rész a kedvencem a sorozatból, és mind a Zavaros vér tarottal, asztrológiával, démonvadászatba beleőrülő nyomozóval és évtizedes titkokkal teli világát, mind A Koromfekete szív álnevek, beépülő terroristák és rajongásukba beleőrült geekek szegélyezte netes ámokfutását imádtam, sokat vártam az új résztől. Ugyanakkor, be kell valljam, némi hátrányból indult, mert ha van téma, amitől zsigerileg irtózom, az egy szekta. Most először éreztem azt, hogy ha nem Rowling írta volna, és nem a Strike sorozat kötete lenne, én ezt a sztorit bizony bottal se piszkálnám. Tudom, hogy a téma egy aranybánya a jó thriller írónak, tudom, hogy pszichológiai szempontból kimeríthetetlen, értem, hogy az egykor kriminálpszichológusnak készülő Robint miért kapta el elsőre az ügy, de nagyon nehéz volt legyőznöm az undorom idegenkedésem, és visszafognom magam, hogy ne kiabáljak rá egy fikciós karakterre, hogy: be ne menj abba a kurva szektába…
 
Nyilván órákig lehetne boncolgatni, miért taszít ennyire a téma, de olyan nagyon nem nehéz rájönni: gyűlölöm a kontrollvesztés állapotát, gondolni se bírok rá, hogy átmossák az agyam, megfosztanak a szabad akaratomtól és zombit csinálnak belőlem. Inkább mérgezzenek meg és temessenek betonba, szúrjon hátba egy netes őrült vagy mittudomén, faljon fel egy tigris, minthogy önként besétáljak J Papa szektájába. És nem, egy fél másodpercig se táplálom azt az illúziót, hogy a logikus gondolkodásommal, a rengeteg szakirodalommal, az önkontrollommal ellen tudnék állni. Olyan ez, mint az előző részben emlegetett neten bujkáló, álnevek mögött rejtőző terroristasejtek esetében: mindig egy lépéssel előrébb járnak, mint azok, akik fel akarják fedni a módszereiket. Épp ezért féltettem Robint annyira, amikor beépült a szektába, mert tudtam, hogy bármilyen felkészült, olyan egyszerűen nincs, hogy megússza, hogy ne hasson rá az agymosás. (Ha ezt Rowling meglépte volna, akkor azzal a lendülettel kukázhatta volna egész eddigi életművét – hálistennek van annyira jó író, hogy nem tette.)
 
Mert Robin persze hogy bemegy… A sztoriról sokat nem fogok írni, egyrészt azért, mert sokkal egyenesebb vonalú nyomozás, mint az előző kettő, másrészt mert a végkifejletet nem spoilerezném el, elég annyi, hogy egy aggódó apa keresi fel az irodát, akinek fia immáron négy éve a szekta foglya, akik elszakították családjától, kifosztották a vagyonkezelői alapját, ki tudja, mire kényszerítik, és így tovább, és így tovább. A szokásos szektás működés. A felszínen csillogó píárral nyakon öntött Egyemetes Humanitárius Egyház persze mindent tagad: ők nem szekta, ők csak segíteni akarnak a hajléktalanokon / éhező gyerekeken / afrikai szárazságon / klímaváltozáson (tetszőlegesen behelyettesíthető). Lényeg, hogy add az adományod, mi meg a világ összes gondjára is ráfordítjuk – az, hogy az „egyház” vezetői luxuskocsival gurulnak a medencés villájukba, csak a véletlen műve, egy nagylelkű adományozónak (azóta próféta) köszönhető, még véletlenül se a te afrikai gyerekeknek szánt fontjaidat költi J Papa selyempizsire. Atyaúristen, mekkora ziccer amúgy ez a téma Rowlingnak, és ki is használja, azt meg kell hagyni – ahogy az „egyház” galádságait feltárja, az pompás és annyira életszerű, annyiszor láttuk / hallottuk / olvastuk már, és nem csak fikcióban, hanem a hírekben, és ismerjük a történelemből, és mégis… Mégis tömegek dőlnek be nekik újra meg újra. Na, megint eltértem Robintól.
 
Szóval Robin beépül (posztunkban immáron sokadszorra). Nyilván érthető, más mód nem nagyon van arra, hogy feltárja, mi zajlik a világtól elzárt központokban. És mert ő Robin, London egyik legjobb magánnyomozója, fel is tárja, bizonyítékokat is szerez, bár közben majdnem ráfázik, és még egy kicsit sikerül is belülről bomlasztania. Hogy aztán hogy heveri ki, hááát… Miközben Robin bent próbál bomlasztani, Strike és a csapat is nyomoz, s persze görgetik tovább a nyomozóiroda mókuskerekét is: jönnek-mennek az egyéb ügyek, jönnek-mennek a külsősök, némelyik spicliskedik, Strike meg ismét ráébred, hogy a hírnév nem annyira a barátja, mert nem csak a rivális nyomozóiroda akar egyre jobban keresztbe tenni neki, de egy egyéjszakás kaland miatt is kis híján címlapokon találja magát (még jó, hogy Robin épp el van zárva a külvilágtól és ezt nem tudja). Aztán hogy - hogy nem addig fajulnak a dolgok kint is, bent is, hogy már nem csak Sir Colin Edensor fiának kiszabadítása a cél, hanem Strike beleüvölti az egyházalapító J Papa arcába, hogy beletaposom az egyházát a kibaszott földbe.
 
Na, ez már az a Strike-féle nyomozás, amit szeretek! Onnantól, hogy Robin kiszabadult, az én lelki békém is helyrebillent, és tudtam ugyanazzal az élvezettel olvasni a továbbiakat, mint az előző köteteket – meg kell mondjam, az is eszembe jutott, hogy ha újraolvasom - mert nyilván újra fogom - akkor kihagyom a szektás részeket (ha kell, összegémkapcsozom az oldalakat, nehogy véletlenül beleolvassak). Ugye azért senkinek nincsenek kétségei arról, mi lesz a vége? Jól gondoljátok. Ez az ügy egyszerűen túl nagyra nő ahhoz, hogy ne járjanak sikerrel – ha így lenne, akkor Strike és Robin is halott lenne, és nem lennének folytatások. Spoiler: lesznek.
 
Miközben J Papa egyházát készülnek földig rombolni, azért történnek egyebek is: a két nyomozótárs folytatja immáron hét kötetes násztáncát egymás körül, ami csak mérsékelten van túlhúzva (nem, nagyon 😃), de olyan aranyosak, hogy igazából még mindig úgy gondolom, jobb lenne (legalábbis nekünk olvasóknak szórakoztatóbb), ha sose jönnének össze. Robin közben végre belebonyolódik egy új kapcsolatba, ami jót tesz az önbizalmának és kibillenti az érzelmi agresszor exférj és a rajongott Strike közti vergődésből – de azért messze nem egy ideális kapcsolat. Strike végre lefogy és leszokik a cigiről, aminek nem azért örülök, mert bármennyire is egészségmániás lennék, hanem mert végre (VÉGRE!) nem kell tízoldalanként azt olvasnunk, mennyire fáj a lábcsonkja és milyen csúnyán köhög (az előző kötetben már komolyan azt hittem, hogy meghal itt nekünk, és Robin megörökli a nyomozóirodát…). Kicsit jobban megismerünk mellékszereplőket, akik közül Pat és férje viszik a pálmát, jó lenne, ha a jövőben is nagyobb szerepet kapnának; de nagyon örültem annak, hogy Lucy karaktere is árnyalódott (brrr, annak nem, ami kiderült), és hogy közelebb kerültek egymáshoz a bátyjával. Ahogy annak is, hogy Strike picit meglazította a páncélját és beengedte Prudence-t, a másik oldali féltestvért az életébe. No és nem bírom ki, szóval SPOILER SPOILER SPOILER én még fikciós karakter halálának annyira nem örültem, mint itt, bármilyen csúnya ezt így leírni. Sajnos az amúgy világnagy seggfej Jago Ross-szal kell egyetértenem: mindenkinek egyszerűbb lett volna, ha Strike már az ötödik kötetben hagyja meghalni Charlotte-ot. SPOILER VÉGE
 
Nem tagadom, minden berzenkedésem ellenére ezt a részt is imádtam, és nyilván – ha ki is hagyok részeket – újra fogom olvasni, és alig várom már most a folytatást, de akkora kedvenc nem lesz, mint az ötödik-hatodik kötet. Az utolsó jelenet meg – hát, nem hiszem, hogy az olyan simán fog menni, ahogy most szeretnénk hinni. Ha tippelnem kéne, azt mondanám, hogy Robin egy új gyűrűvel az ujján tér haza a jól megérdemelt miniszabiról, ami csak tovább bonyolítja a dolgokat még pár kötetre.

Kiadó: Gabo

Fordító: Nagy Gergely

C.B. Strike - Zavaros vér (sorozat)

Sokat gondolkodtam azon, hogy írjak-e egyáltalán a Zavaros vér sorozatadaptációjáról vagy hagyjam a csudába, elvégre az előző rész kisképernyős változatáról se született poszt, és egyébként is, van amire jobb nem karaktert pazarolni, de nem bírom ki. Tudjátok, mekkora Strike rajongó vagyok, az ötödik könyv amúgy is a kedvencem, és eddig az adaptációkkal is egészen jól elvoltunk, néhány ponton kifejezetten szerettem őket, de ez… Ez a négy rész megtestesít mindent, amitől igazán rossz lesz egy adaptáció. Nincs mit szépíteni rajta, pocsék lett. Teljesen kiherélték a könyvet is, a főszereplőket is, a mondanivalót is. Uramisten, őszintén remélem, nem ugyanezek a forgatókönyvírók dolgoznak A Koromfekete szív adaptálásán.
 
Na de hol is ment félre a dolog? A Zavaros vér nem csupán a leghosszabb, de a legösszetettebb és (még az új rész fényében is) a legfifikásabb nyomozás a Strike sorozatban. Rohadt hosszú a maga ezer oldalával, amelynek nagyjából a háromnegyede félrevezetés és sötétben tapogatózás – köszönhetően a legtehetségesebb hazudozónak, akivel Strike valaha találkozott, annak, hogy a bűntény óta eltelt negyven évben a tanúk jó része vagy meghalt, vagy nevet változtatott, vagy külföldre költözött, és a később pszichiátrián kikötő egykori nyomozótiszt jegyzeteinek, melyekben okkult tanok, asztrológia, tarot és Aleister Crowley munkássága „segítségével” próbálta megfejteni Margot Bamborough eltűnését. Oldalszázakon keresztül tart minket borzasztó feszültségben Rowling, mert sosem tudhatjuk, hogy az újabb okkult marhaságnak látszó valami, amit szerencsétlen Talbot nyomozó lerajzolt nem tartalmaz-e véletlenül valami igazságmorzsát; töprengünk, hogy miért bujkál az egykori recepciós, hova tűnt el nyomtalanul az egykori szerető és a rejtélyes beteg, ki emlékszik jól a nevekre és ki rosszul… Mindebből itt semmi nincs.
 

Egy-két vargabetűt beiktattak a készítők, az elején alaposan félreviszik a nyomozást a legkézenfekvőbbnek tűnő helyi gengszter felé, de utána az egész egy egyenesvonalú történet lesz. Semmi frusztráló, eredménytelen kutatás, a tanúk csak úgy hipp-hopp előpattannak a semmiből, Paul Satchwell (az egykori szerető) az első keresésre meglesz a neten, Gloria Conti (az egykori recepciós) besétál a nyomozóirodába hogy elmesélje történetét. Nincs fárasztó kötélhúzás a hatóságokkal, hogy engedjék kikérdezni az egykori sorozatgyilkost, nincs mindenmindegy hajtóvadászat a család után, akikről hírlik, hogy közük lehetett Margot eltűnéséhez – minden a nyomozóink ölébe hullik. Ami leginkább azért problematikus, mert azzal, hogy minden információ ennyire könnyen előpattan a semmiből, ők csak eggyel hülyébbnek tűnnek, amiért rendre félreértelmezik őket és rossz nyomon indulnak el. Az, hogy az elején felülnek a legkézenfekvőbb megoldásnak, és elkönyvelik, hogy Margot a helyi gengszter Nico Ricci áldozata lett, egyszerűen méltatlan a regények Strike-jához. Persze, megvan ez a szál a könyvben is, de ott egészséges kétkedéssel kezelik, mint egyet a lehetséges verziók közül, nem magától értetődő válaszként. Ugyanígy a rejtélyes beteg, a szívtipró Steve Douthwaite esetében: mindketten annyira biztosak benne, hogy ő és csakis ő lehetett a gyilkos, hogy amikor pofára esnek, csak kárörvendeni tudunk.
 

Komolyan mondom, bűn a kortárs krimiirodalom két legszimpatikusabb magánnyomozóját ilyen ostoba balfékként ábrázolni. Pláne hogy a végén meg sikerül kimaxolni a legidegesítőbb Poirot-klisét: miután összesen kettő alkalommal találkozunk a gyilkossal, és semmi, de semmi utalást nem kapunk rá, Strike egyszer csak előáll a semmiből a tuti megoldással. Hopp, miért is ne lenne a méregkeverő nagyi a gyilkos? De hogy miből következtette ki? Az kit érdekel… Azért a könyv tele volt apró utalással, szépen sorban kaptuk az infókat, itt egy félreértés, ott egy eltévesztett név; nem, mégsem vele volt jóban Margot; nem, rosszul emlékszik; nem is recepciós volt, hanem…; és vajon miért tűnnek fel azok a fránya bonbonok mindenhol? Első olvasásra szerintem ember nincs, aki kitalálta a megoldást, de másodjára, tudatosan figyelve a jelekre, azért összeálltak a dolgok. Hát, a filmben másodjára se volt egyetlen árva utalás sem, gyilkosunk csak úgy kipattant Strike fejéből. Ezért érzem problémásnak egyébként az időrend megkeverését is – Gloria Contit a könyvben a történet legvégén sikerül felkutatni, és az ő általa adott információk kulcsfontosságúak, viszont így, hogy már a legelején megjelenik, a sztorija is csak részben jön át, és csak arra jó, hogy félrevigyen.
 
Az már voltaképpen mellékes, hogy mind Robin, mind Strike magánéleti szála zanzásítva lett – de olyan ostobán, mintha a kötelezők röviden lapjain lennénk. Nem mondom, hogy a kedvenc részem Robin és Matthew huzakodása a válóper körül, de erős fűszere a történetnek, és így, hogy összesen kétszer van róla szó, és Matt először érthetetlen mód hülye pöcs aztán meg ugyanilyen érthetetlen mód jófej lesz, teljesen felesleges volt beletenni. Hagyták volna ki inkább teljesen. Ugyanígy Strike és az ő számos fura függeléke: azt, hogy Charlotte szála kimaradt, csak üdvözölni tudom, utálom a csajt is és azt is hogy mennyire túlhúzták a könyvben a szenvedéseit; ugyanakkor Joan betegsége és Strike kapcsolata a húgával bántóan le lett egyszerűsítve, ebben a szálban sokkal több volt, ráadásul az ábrázolásnak hála Strike totál érzelmi analfabétának tűnik; a Rokeby-problémakör meg a Matthew-sztori pepitában: teljesen felesleges volt ennyire megnyirbálva beletenni, jobb lett volna, ha kimarad.
 

A legrosszabb egyébként ezzel az, hogy ha a fő nyomozás jól meg lett volna csinálva, akkor nem érdekelne, hogy kihagyták a magánéleti szálakat, a nyomozóiroda többi ügyét, hogy jóval kevesebb hangsúly került az iroda hétköznapjaira és a külsősökkel való közös munkára – de így, hogy a Margot utáni nyomozás is el lett cseszve, duplán fáj, hogy egyébként minden más is. Az meg pláne, hogy nem csak Strike lett érzelmi analfabéta, de Robinból is hisztérikát csináltak: ahogy tanúkat fenyeget, annak semmi köze a könyvek Robinjához.
 
Hogy valami jót is mondjak, a hangulat még mindig remek: bár ezúttal kevesebb London és kevesebb kocsmázás, de a borús atmoszféra nagyon el lett találva, a cornwalli tengerpart csodás, az álmos angol vidék kiváló kontrasztot alkot a sorozatgyilkosságokkal. Plusz Margot Bamborough és a negyven évvel korábbi jelenetek csodálatosan élők lettek. A doktornő alakja, a rendelő többi alkalmazottja, a köztük lévő dinamika, a megelevenedő régi felvételek jóval érdekesebbek, mint maga a nyomozás. Ami elég sokatmondó. (Fun fact: Margot Bamborough-t az az Abigail Lawrie játssza, aki az Átmeneti üresedés sorozatverziójában Krystal Weedont.)
 
Mit is mondhatnék még? Lapozzunk. Megyek és elolvasom újra a könyvet, és csendben reménykedem, hogy a következő részre lecserélik az alkotógárdát.

 

Robert Galbraith: A Koromfekete szív

 

„Akik a csőcselék által élnek, tudniuk kell, hogy a csőcselék által is halnak.”
 
Mint egy falat kenyér, úgy kellett ehhez a hisztis, nyűgös, fél lábbal még az előzőben ragadt évkezdéshez ez a könyv. Hogy mekkora rajongója vagyok J. K. Rowling Cormoran Strike sorozatának, azt már kb ezerszer leírtam ezeken az oldalakon, nem is ragozom inkább tovább. Az évvége legjobban várt újdonsága volt az új rész, be is faltam nagyjából öt nap alatt a januári nihilben. Aztán miután így átrohantam rajta és gyorsan megtudtam ki a gyilkos plusz nagyjából összeraktam a szálakat, szép ráérősen elolvastam még egyszer, figyelve az elejtett utalásokra, kiélvezve a nyomozóiroda mindennapjainak leírását. Mert hát az igazi ereje még mindig ez: bár most először bennem is felmerült, hogy lehet, de csak lehet hogy egy hangyányival többször ismétli önmagát, és úgy tizenhárommal kevesebb alkalom is elég lett volna Strike fájó lábcsonkjából, a konklúzió mindig az, hogy teljesen mindegy, mennyire önismétlő, még mindig imádom. Ahogy az előző rész kapcsán is írtam: nekem olyan ez a páros, az általuk működtetett nyomozóiroda hétköznapjaival, a dilis kollégákkal, a bosszantó külsősökkel, a soha el nem fogyó házasságtörő ügyfelekkel és azok különböző perverzióival, mint Hobbitfalva hétköznapjai vagy egy roxforti tanév Voldemort meg a kötelező világmentés nélkül: a végtelenségig olvasnám és jó eséllyel sose unnék rá. Bekuckózós élmények ezek – semmi tűzijáték, csak megnyugvás. Eszképizmus a javából. (Mondjuk megérne egy analízist az is, miért egy féllábú, láncdohányos, félig alkoholista, kötődési zavaros magánnyomozó kalandjaiban lelem meg az eszképizmust).
 
Ezúttal azért van tűzijáték is, nem is akármilyen. Utoljára a második részben, A selyemhernyóban írt ennyire merészen saját tapasztalatokról Rowling – ott a belterjes londoni irodalmi elitet figurázta ki; ezúttal pedig a világsikerrel együtt járó rajongói körök elfajulását, a netes játékok, chatszobák, platformok, ilyen-olyan közösséginek csúfolt médiumok káros befolyását, a névtelenség mögött rejtőző zaklatókat, a helyüket kereső, kiszolgáltatott, bizonytalan kamaszokat a net legsötétebb bugyraiban megkörnyékező pedofilokat, terrorszervezeteket, nőgyűlölőket, politikai szélsőségeket tűzi tollhegyre. Jutott neki elég ebből az elmúlt években – bár a Harry Potter ideje még boldog békeidőknek tetszik napjainkhoz képest, már akkor is bőven lehetett a neten ekézni a szerzőt, ha nem olyan befejezést írt, mint szerettük volna; manapság meg már egy közepesen ismert ember random twitteres megszólalása is olyan indulatokat gerjeszt minden oldalról, hogy a legjobb tényleg az, ha fel sem megy a netre. Mert aztán egyik oldalról jönnek a szélsőjobbos trollok, másik oldalról az ilyen-olyan jogvédők, beindulnak a cancel culture fogaskerekei, bármit mondasz, kiforgatják, és pikk pakk ott találod magad, hogy míg egyik pillanatban egy világ rajongott érted, másik pillanatban veled riogatják a gyerekeket mert épp transzgyűlölő vagy, esetleg mert az egyik főszereplőről kijelentetted, hogy meleg, tehát nyilván holnap már óvodásokat indulsz szivárványosra téríteni. Direkt sarkítok és direkt ugrálok oldalak/nézetek közt, mert Rowling már mindent és mindennek az ellenkezőjét is kapott a nyakába és pontosan tudja, hogy van az a pont, amikor az ellenőrizetlen híresztelések önálló életre kelnek és szó szerint teljesen mindegy, hogy mit mondasz, valamelyik oldal közellenségnek kiált ki.
 
Ezt tapasztalja meg a „lappangó világsiker”, a Koromfekete szív alkotója, Edie Ledwell is, mielőtt Robin Ellacott magánnyomozóhoz fordul, hogy segítsen kideríteni, ki lapul az őt évek óta zaklató netes troll, Anomie álcája mögött. Edie és alkotótársa állástalan fiatal képzőművészként alkottak egy animációs sorozatot, amely aztán meghódította a youtube-ot, majd onnan a Netflixre került és épp mozifilmet akarnak belőle forgatni – igazi modern tündérmese. Csakhogy az egykori indie rajzfilm ősrajongói nem tűrik a kommercializálódást. A gótikus horrormesékre hajazó, a Highgate temetőben játszódó fura kis rajzfilm fura kis fiatalok millióinak jelentett kapaszkodót: belopta magát a szívükbe, találtak benne azonosulási pontokat, leltek barátokra a többi rajongó közt, szerveződtek csoportokba a neten, találtak ki saját szórakoztatásukra keményvonalas Koromszív-játékokat, alkottak jelmezeket, élték meg a valahova tartozás élményét, ami annyira hiányzott saját valós életükből. Ismerős?
 
Aztán jött a szórakoztatóipar és bedarálta saját kis otthonukat, féltve őrzött birodalmukat, rajongva szeretett mitológiájukat. Ők pedig tömegesen fordultak szembe az alkotóval, aki eladta a történetüket. Mert mindig eljön a pont, ahol a rajongóbázis már a sajátjának tekinti a történetet – az alkotó pedig csak egy élősködő a szent történet szövetén. Tucatnyi emlék ugrik be a közelmúltból, amikor rajongók jobban tudták, mire gondolt a szerző, mint ő maga; amikor petíciót írtak, hogy változtassák meg egy sorozat végét; amikor millióan estek az alkotónak egy szereplő bőrszíne miatt… De vajon hogy is gondolhatjuk, hogy az, amit valaki egyszer papírra / képernyőre vetett, az a miénk és nem az övé? Mi kattan át az emberben amikor elhiszi (mert van aki komolyan elhiszi) hogy ő jobban tudná mesélni a mesét tehát ő méltóbb rá mint az alkotó? Eljuthat egy rajongó odáig, hogy gyilkoljon abbéli meggyőződésében, hogy az ő kezében jobb helyen lenne a történet szövése?
 
Persze hogy el. Robin nem vállalja el a zaklatott rajzfilmkészítő ügyét – kinyomozhatja hát a halálát. Edie-t meggyilkolják, alkotótársát súlyosan megsebesítik, a rajongótábor egy része sír, másik része örömködik, mindeközben pedig a rajzfilmre épülő, Anomie által alkotott netes játék felhasználói közé egy nőgyűlölő szélsőjobbos terrorszervezet aktivistái férkőznek be. És elkezdődik az igazi játék – halálesetek, gyilkossági kísérletek, különböző netes álnevek mögé bújt zaklatók, egy holland milliomos által vezetett, kannabiszfüstbe burkolózó művészkollektíva, rengeteg megvezetés, különböző platformokon használt különböző nicknevek sokasága és a nagyon is élő rokonok és barátok kapzsisága és szarkavarása közepette kéne Robinnak és Strike-nak kinyomozni, kicsoda Anomie és ki ölte meg Edie Ledwellt.
 
Már az előző nyomozás is zavarba ejtő és olykor követhetetlen volt a mentálisan beteg rendőrnyomozó asztrológiával és tarottal való kísérletezése és a negyven éven át szőtt, totálisan félrevivő hazugságháló miatt – most négyzetre emeljük a zavarosban halászást. Nem csak Robinék szenvednek meg a rengeteg netes álnév beazonosításával, hanem az olvasó is – egy darabig iszonyúan élveztem, hogy megpróbáltam párosítani a játékbeli neveket a twitteren, illetve a politikai szervezetben használtakkal és a valódi nevekkel, aztán rájöttem, úgyse megy, hagytam a fenébe az egészet, hogy utána a második olvasásnál már nagyítóval keressem a nyomokat. Olvasás szempontjából is nehezített pálya, jókat nevettem magamon, amikor a három chatcsatornán egyszerre zajló párbeszédeket próbáltam követni – épp nemrég fejtettem ki egy barátomnak, hogy engem már az is zavar, ha két chatablakot kell egyszerre követnem. Hiába, egy másik kor gyermeke vagyok…
 
Izgalmas és fifikás a nyomozás, végig nagyjából négy-öt gyanúsítottam volt, és nem, nem tudtam kikövetkeztetni, kicsoda Anomie – mondjuk legalább benne volt abban az ötben. Egy pont volt, ahol komolyan elszorult a torkom, egy haláleset, ami mindennél jobban rávilágít arra, mennyire kiszolgáltatjuk magunkat, amikor neten éljük az életünket, ahelyett, hogy a valódit élnénk – amikor valakit az szúr hátba, akit a barátjának tart, aki sokáig a világot jelentette neki, az a legkeményebb csalódás mind közül. Borzalmas dolgokat feszeget Rowling és a legveszélyesebb nem is a nyilvánvaló: mert persze, lehet hogy Anomie egy zavart fiatal, aki egészségtelenül nagy befolyást szerez más zavart fiatalok felett; lehet, hogy a rajongók közt valóban vannak mániákus őrültek, akik mindent kontrollálni akarnak; lehet, hogy egy ellopott szexi fotó segítségével vissza lehet élni a személyiséggel és beláthatatlan károkat lehet okozni. Ez mind baromira aggasztó. De sokkal aggasztóbb, hogy minden virtuális sarkon ott lappanghatnak olyanok is, akik a névtelenség jótékony leple alatt beszivárognak a legkiszolgáltatottabb, legsérülékenyebb fiatalok életébe, akik korlátlan erőforrások birtokában, vérprofin, erre kiképezve hintik el dezinformációikat, akik úgy használnak fel a saját céljaikra, hogy abból semmit nem veszel észre, mert azt hiszed, semmi kárt nem okozhat egy ostoba rajongói játék. Aztán kopogtat az ajtódon a rendőrség azzal, hogy tudtodon kívül egy terrorszervezetnek segítettél gyilkosságot megszervezni.
 
Őszintén? El se tudom képzelni, milyen lehet mostanában fiatalnak lenni a neten. Hogy milyen mélységei vannak a virtuális életnek. Hogy mekkora önuralom és milyen fokú józanság kéne hozzá hogy ne süllyedj el. Valahol örülök, hogy öreg vagyok én már ehhez, és egyre inkább hajlok afelé, amit nem is olyan rég Margaret Atwoodtól idéztem: „Bár a digitális technológiák szuperkényelmessé tették az életünket - elég egy érintés, és máris tiéd bármi - de talán itt az ideje, hogy visszaszerezzük a feladott területeinket. Ideje lehúzni a rolót, kizárni a szimatolókat, visszaszerezni a magánélet fogalmát. Offline élni.”
 

Kiadó: Gabo

Fordító: Nagy Gergely, Kovács-Cohner Róbert
 

Robert Galbraith: Zavaros vér

Mondhatnám, hogy sokat gondolkodtam azon, mivel törjem meg a majd’ féléves blogcsendet, de eléggé adta magát – mi más is lenne alkalmasabb arra, hogy szünetet és évet zárjak vele s remélhetőleg egy új, termékenyebb fejezetet nyissak blogger karrieremben (kéretik kiérezni az iróniát belőle, köszönöm) mint a könyv, amelyet idén háromszor olvastam el, s ezer oldala és jócskán túlírt mivolta ellenére egy kisördög folyamatosan azt susogja a fülembe, hogy el kéne negyedszer is… Nem tudom, hogy Rowling / Galbraith tollában van valami, vagy a Gabo itatta át a lapokat valami pszichedelikus cuccal, de tény: a Strike sorozat ötödik része nálam komoly függőséget okozott. Már az előző részeket is szerettem, hogyne – az elsőtől kezdve rajongónak tartom magam, megkockáztatom, jobban szeretem Rowlingot, mint krimiírót még a mese- és ifjúsági regények szerzőjénél is (bocs, Harry!), rajongtam is már ezeken az oldalakon érte eleget. Mégis, az igazi húzást a negyediknél éreztem meg, pedig az se volt egy egyenes vonalú nyomozás, már ott is joggal érezhettük, hogy lehetett volna húzni belőle száz-kétszáz oldalt, s nagyon sokszor elvitte a fókuszt a krimiről a két főszereplő kapcsolata. El is olvastam a tavalyi újrázás után idén még egyszer. Hiába, menthetetlen vagyok. Annak fényében, hogy idén összességében kevesebbet olvastam, mint felnőtt életem során eddig bármikor, különösen perverznek tűnik, hogy heteket töltöttem olyan krimik újraolvasásával, melyeknek oldalakon át tudnám sorolni a hibáit. (Mentségemre legyen mondva, az első három részt idén nem újráztam – azoknál beértem a sorozatverzió újranézésével.)
 
Valahogy így érkeztünk el az ötödik, minden eddiginél hosszabb, grandiózusabb, bonyolultabb részig. Teljes függésben. A megjelenéskor szó szerint átloholtam rajta, faltam az oldalakat, a nyomozás felét jó eséllyel fel se fogtam, úgyhogy még melegében repetáztam belőle, aztán karácsony előtt, amikor csúcsára hágott a kiégéssel elegy fáradtság, járványszorongás, hiszti, belemerültem újra. Na de mégis, mi van ebben a könyvben, amitől úgy burkol be, mint egy jó meleg, puha pléd amikor a legjobban ráz a hideg? Nem kertelek tovább: a hétköznapisága. Az emberközelisége. A hiteles szereplői és a köztük lévő dinamikák (és itt most nem csak arra gondolok, jöjjön már össze Strike és Robin vagy inkább ne, hanem a kollégákkal, barátokkal, exekkel, bosszantó családtagokkal való hol jólesően, hol bosszantóan ismerős huzakodásokra). Az, ahogyan ötszázadszor is leírja, hogy pontosan milyen árnyalatúan szereti Strike a teát, hogy hány szál cigit szívott el az amúgy is levegőtlen tetőtérben, hogy mennyire kiégetik Robint az unalmas megfigyelések a kocsiban és nincs ideje rendesen megmosni a haját és mennyire bedobna már egy felest zacskó rágcsát.
 
Tudom, sokan vannak, akik utálják ezt a rengeteg önismétlést, akiket semmilyen szinten nem érdekel, hogy hány sör, tea, cigi, zacsi sós mogyi csúszik le – nekik valami cselekménycentrikusabb skandináv krimit tudok javasolni. Nekem olyan ez a páros, az általuk működtetett nyomozóiroda hétköznapjaival, a dilis kollégákkal, a bosszantó külsősökkel, a soha el nem fogyó házasságtörő ügyfelekkel és azok különböző perverzióival, mint Hobbitfalva hétköznapjai vagy egy roxforti tanév Voldemort meg a kötelező világmentés nélkül: a végtelenségig olvasnám és jó eséllyel sose unnék rá. Bekuckózós élmények ezek – semmi tűzijáték, csak megnyugvás. Eszképizmus a javából. (Mondjuk megérne egy analízist az is, miért egy féllábú, láncdohányos, félig alkoholista, kötődési zavaros magánnyomozó kalandjaiban lelem meg az eszképizmust.)
 
Persze van itt nekünk nyomozás is, illenék hát arról is írni pár sort. Strike életében először döglött aktához nyúl – egy negyven évvel korábban nyom nélkül eltűnt doktornő ügyét veszi elő, amibe már több rendőrnyomozónak is beletört a bicskája. Az egyik szépen bele is őrült. Vajon mekkora esély van rá, hogy nyomozópárosunk megoldja a megoldhatatlan rejtélyt? Nyilván elég nagy. Az ezer oldal jó felét a múltbeli és az aktuális nyomozás teszi ki és még így is több kérdés marad tisztázatlan, mint ami megválaszolásra lel – és ne legyenek illúzióink, jó eséllyel úgyse tudjuk követni Strike észjárását, ami elvezeti a gyilkoshoz. Ám ettől függetlenül rohadt jól szórakozhatunk – én felváltva szörnyülködtem és röhögtem térdet csapdosva a gyilkosságot (eltűnést) asztrológia és tarot kártya segítségével megoldani szándékozó egykori nyomozó szerencsétlenkedésein (persze ez gonoszság, a végkövetkeztetés az, hogy komoly pszichés összeomláson ment át, azért látott mindenütt jeleket, démonokat, gonosz entitásokat, valamint azért akart kétes alternatív asztrológiai elméletek mentén felgöngyölíteni egy gyilkosságot). Rowling amúgy is gonosz játékot játszik velünk, már megint: itt-ott a délutáni műsorsávok szappanoperáiba illő komikummal és hétköznapi ostobasággal mutatja be idős hölgyek (egykoron kollégák) pletykák, évtizedes szívesség- és sérelemhálók, közös titkok, közös ellenségek, egymásrautaltságok által működtetett kapcsolatát; bulvárlapok oldalaira illő fantáziavilágokat ad hősei szájába; feleleveníti egy negyven évvel korábbi munkahely mindennapjait, az ott dolgozó fiatal nők versengéseit, ostoba kis játszmáit, miközben láttatja őket negyven évvel később, megmutatja, ki hova jutott, ki mennyire lép túl egykori önmagán. S miközben iszonyat jól szórakozunk ezeken a múltbeli kirándulásokon, eljátszunk a gondolattal, vajon rólunk mit mesélnének negyven év múlva a jelenbéli ismerőseink, kacagunk azon, aki megjárta és elismeréssel adózunk annak, aki átlépte az árnyékát, végig ott settenkedik a sorok közt a megtestesült gonosz. Már a hétköznapi fajta, az irigységből, feltűnési vágyból, hatalommániából szőtt emberi gonoszság.
 
Valójában iszonyatos történetet mesél Rowling, ami minden túlzása és hihetetlen húzása ellenére simán megtörténhet: sosem tudhatjuk, ki kever mérget a „jó szívvel” nyújtott pohárba. Van nekem egy ilyen elméletem, hogy a Strike sorozat minden része egy jól meghatározható központi témát jár körül: a Kakukkszó esetében a modellvilág és a média kritikája, A selyemhernyóban az irodalmi életé, a Gonosz pálya lapjain a nők elleni látható és láthatatlan erőszak ügye, míg a Halálos fehérben az arisztokrácia bűnei álltak a középpontban. Az ötödik rész kapcsán nehéz volt meglelni a kulcsot, nem adja magát úgy, mint az előzőeknél, de azt hiszem, jó nyomon járok, ha a látszat, a magunkról másoknak mutatott kép és a mások által rólunk feltételezett kép környékén keresem a választ. Ebben a részben mindenkit, még a híresen jó szimatú és a seregben alaposan kiképzett Strike-ot is megvezetik – részint egy zseniális hazudozó, részint a saját prekoncepciói. Mert mindannyian az előítéleteink foglyai vagyunk, legyenek azok negatívak vagy pozitívak. Tudjuk, mit várhatunk egy orvostól, tudjuk, hogy egy védőnő segít az embereken, az olasz maffiózók meg betonba öntik a hullákat; de ugyanígy tudjuk, hogy hol kéne tartania egy nőnek a harmincas évei elején vagy hogy kinek kivel kéne összejönnie egy munkahelyen. Elvárások, hagyományok, társadalmilag meghatározott keretek közt gondolkodunk, s ha azok nem adnak elég fogódzót akkor ezotériába, vallásba, izmusokba menekülünk – a lényeg, hogy kész válaszokat kapjunk akár ki nem mondott kérdéseinkre is, és ne kelljen gondolkodnunk, önálló döntéseket hoznunk, differenciálnunk, energiát fektetnünk abba, hogy megismerjük a másikat.
 
Amitől Strike és Robin hétköznapjai annyira magával ragadóak tudnak lenni, az egyébként épp ez – hogy bár tele vannak megnyugtatóan ismerős ismétlődésekkel, közben két cseppet sem megnyugtatóan egyenes vonalú, elvárásoknak megfelelő életet élő szerencsétlen próbál lavírozni benne. Mindketten sérültek, tele elbaszott kapcsolattal, múltbéli hibákkal, görcsökkel, szorongással, kapcsolódási problémákkal, mégis vágynak a szeretetre, keresik a bizalmat, próbálkoznak. Ettől lesznek hétköznapiságukban is izgalmasak, hogy annyira emberien szerencsétlenek. Pont mint én, meg te, meg a barátaink. Bírnám, ha Strike és Robin a barátaim lennének. Akármennyi teát, sört, cigit meg zacskós mogyorót vinnék nekik, csak hogy hallgathassam a hülyébbnél hülyébb sztorijaikat a házasságtörő londoni majmokról. Nem is kellenek ide világmegváltó drámák meg gyilkosságsorozatok…

Kiadó: Gabo

Fordító: Nagy Gergely

Robert Galbraith: Halálos fehér

„Néha ha úgy viselkedik az ember, mintha semmi baja nem lenne, az megoldja a bajt. Néha muszáj jó képet vágni a dolgokhoz és menni a világba, és az egy idő után már nem is tettetés, hanem maga az ember. Ha megvártam volna, mikor érzem úgy, hogy most már ki merek jönni a szobámból, miután… tudja, hát még most is ott lennék.”

Három évet kellett várnunk a Cormoran Strike regények legújabb kötetére, ami rajongóként roppant hosszú várakozásnak tűnt – de megérte. És még mindig rövidebb volt, mint amennyit arra vártunk (gyakorlatilag az első rész óta), hogy a Strike Holmes-a mellett Watsont játszó, másodhegedűsből szép lassan főszereplővé avanzsáló Robin Ellacott rátaláljon valódi erejére és felhagyjon az önáltatással és önmarcangolással. Rengeteg kritika éri a Halálos fehért amiért a nyomozást nem egyszer háttérbe szorítja a pszichologizálás és a két főszereplő egymáshoz és a többiekhez fűződő viszonyának boncolgatása – én ezt egy percig sem tudom felróni neki, részben mert minden percét roppant mód élveztem, részben mert gyönyörűen rajzolódik ki az ív, amit ezek a regények felépítenek.

Mert hogy is ismertük meg Robin Ellacottot? A Kakukkszó elején egy bizonytalan, bármiféle képzettség nélküli, vidékről a nagyvárosba csöppent lányzó volt, aki egy fiatalkori trauma miatt otthagyta az egyetemet, akit a három fiútestvére egész életében vegzált és aki miattuk (is) mindig magába zárta valódi ambícióit, aki épp hozzá készült menni középiskolai szerelméhez, az őt látszólag szeretettel elhalmozó, valójában basáskodó, a lány bizonytalanságát vastagon kihasználó, érzelmileg abuzáló Matthew-hoz. Amikor az első részben helyettesítő titkárnőként bekopog a magánnyomozó irodába, Strike-kal együtt mi sem várhattunk tőle sokat. Aztán ahogy haladtunk előre a nyomozások során át, és fény derült nem csak a rátermettségére, hanem titkolt traumáira is, úgy lett egyre érdekesebb, összetettebb, élőbb karakter. Mígnem a Gonosz pálya végére már ő vihette hátán a nyomozást is, a történetet is – hogy aztán olyan pofont kapjon Strike-kal együtt az olvasó is, hogy a fal adta a másikat. Innen szép nyerni.

Hogy sikerül, az Rowling / Galbraith mély emberismeretét dicséri. Robinnál élőbb és hitelesebb női főszereplővel kevéssel találkoztam manapság. Az aktuális rész elejének gyomorforgató esküvői drámája és a megalázó visszatáncolás éppoly pontos és emberi, mint utána az a párszáz oldalnyi tehetetlenség. Robin vergődése, amit netszerte szappanopera-szerű időhúzásnak aposztrofálnak, tökéletesen jeleníti meg egy olyan nő tehetetlenségét, aki benne ragadt élete első, rossz kapcsolatában, úgy, hogy a bántalmazó férjen kívül nincs igazodási pontja, nincs, ami mentén meghatározhatná önmagát, aki egyszerre küzd egyre súlyosbodó pánikbetegségével és önállósodási kísérleteivel – egy olyan munka révén, amit a férj kezdettől utál, s jórészt épp azért, mert annak révén a cuki, elnyomott, tökéletes hátország-feleség Robin esetleg magára találhat(na). Iszonyúan fáj Robin minden eltitkolt pánikrohama, minden hamisan kimondott „szeretlek”-je, minden műmosoly, amit csak azért vet, hogy Matt ne veszekedjen már megint a munkája miatt. Fáj, mert hiteles. Mert el sem tudjuk képzelni, hány Robin járkál körülöttünk, akiknek elnyomását a környezet módszeresen nem veszi észre (féltésből, megszokásból, társadalmi elvárások miatt).

Nem véletlenül időzöm ennyit Robin átalakulásán – így a negyedik rész után a sorozat legszebben felépített és legemberibb momentumának tartom a nyomozótárs önmagára találását. Remélem, innen már nem lesz visszaút és Robin immáron teljes értékű társként tud a nyomozásra fókuszálni. Mert egyébként ezúttal azt is bebizonyítja, hogy a Gonosz pálya meggondolatlan ballépése után képes valódi profiként viselkedni – a lassan „túl híressé” váló Strike helyett ő az, aki beépül, ő végzi a legtöbb terepmunkát, ő ölti fel a legváltozatosabb álcákat. Épp ez teszi annyira félelmetessé a Parlamentbe vagy a szélsőbalos anarchisták közé játszi könnyedséggel beépülő Robin rettegését attól, hogy saját férje nehogy megtudja, hogy pánikbeteg: hogy még a látszólag legerősebbekkel is mit tud tenni a négy fal közti abúzus (akár testi, akár lelki).

Amiből aztán van bőven minden oldalon… A krimi ezúttal még összetettebb és még mocskosabb (bár ezúttal nem a vér és a kiömlő belek miatt, mint egynémely korábbi részben). Egy napon zavart fiatalember kopog be Strike-hoz, aki azt állítja, gyermekként tanúja volt egy gyilkosságnak, mely azóta sem hagyja nyugodni. Ezzel egy időben egy miniszter bízza meg magánnyomozónkat, hogy járjon utána az őt sakkban tartó zsarolásnak. London az Olimpia lázában ég, az utcákon folyamatosak a játékok elleni tüntetések, Strike-ot üldözi korábbi szerelme, aki vissza akarja kapni a híressé vált nyomozót, a szálak pedig szép lassan összeérnek. De mi köze a szélsőbalos tüntetőknek a zavart fiatal sráchoz, aki vagy látott egy gyilkosságot, vagy nem? Mivel zsarolják a minisztert? Mi köze az egészhez a lovaknak? És hogy kerül a képbe egy milliókat vagy semmit sem érő festmény? Vajon tényleg el van ásva valami vagy valaki a Chiswell család kúriájának csalánnal benőtt kertjében?

Egyik Strike-nyomozás sem volt még ennyire összetett és ennyire homályos… egyfelől valóban minden mindennel összefügg, másfelől az indokok és lehetőségek sokszor annyira ellentmondásosak, hogy nem győzzük kapkodni a fejünket. Mindenki megtehette volna, amit tett, de épp ennyi eséllyel az ellenkezőjét is – az egész zsarolás körüli mizéria sem magától a tettől kap pikantériát, hanem attól, hogy a Parlament legfelsőbb szintjein és a kivételezettek köreiben zajlik. „Hát, ez a magániskolai rendszer csodája. Itt Londonban, ha az embernek elég pénze van, bárhová megy, mindig ugyanazzal a háromszáz emberrel találkozik…” Nem is olyan régen valami nagyon hasonlót olvastam Edward St. Aubyn Patrick Melrose regényeiben – ahogy St. Aubyn ír a saját megkérdőjelezhetetlen nagyszerűségében fürdő brit arisztokrácia romlottságáról, nem ír úgy senki; mindazonáltal Galbraith itt ugyanezen jelenséggel szemben fogalmaz meg kritikát: hogy évszázadok hosszú során át épült egy társadalom berendezkedése arra, hogy a kiváltságos keveseknek mindent szabad. Elvek, törvények, morális akadályok hajlanak fűzfaként félre, ha az ember kellően patinás nevet visel – hogy eközben hány élet megy tönkre, hányan nyomorodnak meg, hányan küzdenek életük végéig pszichés betegségekkel, az különösebben senkit nem érdekel.

Ahogy a Kakukkszóban a divatvilágot, A selyemhernyóban pedig az irodalmi életet tűzte pellengérre Galbraith, úgy tűzi ezúttal pellengérre a brit arisztokrácia gőgjét és kívülről méltán furcsának tűnő szokásait. És bár mind tudjuk, hogy az írónő maga is milliárdokkal zsonglőrködhet, azt is tudjuk, honnan indult, mielőtt bevette magát a felsőbb körökbe – szerencsére megőrizhetett valamit akkori énjéből, így a kisember daca is hitelesen ömlik ki a tollából. Mégis, társadalomkritika ide vagy oda, ezt a részt abszolút „lopja” Robin és Strike magánéleti drámája. Amit a magam részéről egyáltalán nem bánok. Azt annál inkább, hogy megint éveket kell várni a folytatásra…

Kiadó: Gabo

Fordító: Nagy Gergely

Harry Potter – A mágia története

Már szinte hagyomány, hogy év vége felé túlteng a Harry Potter kontent a blogon – nincs ez másként most sem, de ígérem, idénre ez lesz az utolsó. Tavaly, a Harry Potter és a Bölcsek köve megjelenésének huszadik évfordulójára a British Library nagyszabású kiállítással készült: A mágia története című tárlat igazi csemege lehetett nem csupán a Rowling művei iránt rajongók, de a kultúrtörténet iránt érdeklődők számára is, hiszen a kötelező jellegű HP-történeti érdekességek, korai kéziratok, a szerző rajzai, az illusztrátor vázlatai mellett a múzeum gazdag gyűjteményének számos érdekessége is kiállításra került a HP-világhoz jól illeszkedő témákban. Hogy mennyire gazdag anyagból válogathattak, arról kapunk egy röpke ízelítőt a kiállítás anyagát bemutató albumból – meg kell mondjam, bár a sorozat történetének bemutatása is érdekesre sikeredett, és valóban bekerült az albumba néhány eddig nem látott kézirat-darabka, engem sokkal jobban lekötött a nem szorosan a HP-hoz kapcsolódó rengeteg különlegesség, és szívem szerint bevetném magam a British Library raktárába, hogy csemegézzek még egy kicsit mindenféle tekercsek, többszáz éves herbáriumok, kínai csillagtérképek és jóskövek között.

Mivel erre sok esély nincs, be kell érnem az albummal. Pontosabban albumokkal, mert a kiadványból kétféle kiadás is megjelent: a teljes, keményborítós, gyönyörű kivitelezésű, majd háromszáz oldalra rúgó díszes kiadás mellett kézbe vehettünk egy rövidített, könnyebben forgatható „gyerekkiadást” is, amiből kimaradtak a „korhatáros” vagy épp komolyabb részek és belekerült néhány aranyos kvázi-bűvésztrükk, amiket kipróbálva a lurkók varázslónövendéknek érezhetik magukat. Nyilván felesleges puffogni a dupla kiadáson, a gyerekverziót megvenni nem kötelező, de tény, a kisebbek tán szívesebben forgatják mint egy ijesztő méretű, komolyabb albumot.

A kötet koncepciója a Roxfortban tanított alaptantárgyak köré épül: hét fejezeten át mutatja be a különböző tantárgyakhoz (Bájitaltan és Alkímia, Bűbájtan, Gyógynövénytan, Sötét varázslatok kivédése, Jóslástan, Asztronómia, Legendás lények gondozása) kapcsolódó „mágiatörténeti” érdekességeket és ezzel párhuzamosan kapunk némi ínycsiklandozó fanservice-t a sorozat létrejöttéről. Így miközben az elmúlt századok alkimistáiról olvasunk, kik fáradhatatlanul keresték a bölcsek kövét, nézegethetjük Rowling kéziratait a szerkesztő javításaival vagy megcsodálhatjuk a szerző rajzait a Drusley-családról, és miközben elmerülünk a kartomancia hagyományaiban egy többszáz éves jóskártya-pakli mellett, jót derülhetünk a roxforti beosztási folyamat első ötletmorzsáin. Szerencsés egyensúly – sikerrel kielégítheti azokat is, akik kizárólag a Potter-regények születési körülményeire kíváncsiak és azokat is, akiket hozzám hasonlóan inkább a kultúrtörténet érdekel.

Ami igazán érdekes és tanulságos a sorozat olvasóinak és a kibiceknek egyaránt, az, ami a kiállítás fő koncepciója is lehetett, hogy Harry Potter világa mennyi mindenben kapcsolódik a miénkhez. Noha egyértelműen fantasy, seprűn lovagló varázslókkal és sóbálvány-átkokkal, szinte minden tantárgya rendkívül erősen gyökerezik a „mugli” történelemben. Hisz alkimisták valóban léteztek, valóban tettek hajmeresztő kísérleteket a bölcsek köve létrehozására, ahogy a „bájitalok” és a gyógynövények használata is elválaszthatatlan a mágia nélkül élők mindennapjaitól. Végülis, ha megiszunk egy kamillateát, akkor is Bimba professzor tudományának adózunk. Nem is beszélve a csillagok tanulmányozásáról, aminek évezredes hagyományai vannak (a kiállítás egyik legrégebbi darabja egy több mint ezer éves kínai csillagtérkép!) vagy a jóslástanról, aminek hatékonysága ugyan megkérdőjelezhető, ám elválaszthatatlan a múltunktól (és jelenünktől).

Roppant szimpatikus módon minden fejezetet (azaz minden tantárgyat) egy-egy személyes hangvételű bevezető előz meg – kurátoroké, irodalmároké, rajongóké. Mindőjüknek van valamiféle kötődése a választott tárgyához – tovább színesítve a Harry Potter rajongók világát. Őszintén örültem például, amikor a Sötét varázslatok kivédését egy lelkész vezette be – ki más ismerhetné jobban az ember babonás félelmét a sötét átkoktól és varázslatoktól? Ugyanakkor szívmelengető olvasni, hogy egy sokak szerint még ma is „ördögtől való” fantasy legalább azon a vidéken nem vált ki ellenállást az egyház képviselőiből. Ami még különösen tetszett, hogy bár a Harry Potter sorozat minden ízében nagyon angol, ezer szállal kapaszkodik az angol hagyományokba és szülőanyja maga is igen büszke hazájára, a kiállítás nem rekedt meg az angolszász világban: a világ legkülönbözőbb területeiről való tárgyi emlékeken keresztül vezet utazásunk a mágia történetében – akad itt thai jóskönyvtől etiópiai amuletteken és kínai orákulumcsontokon át japán talizmán-szobrokig sok minden.

Rajongóknak kötelező vétel A mágia története, gyönyörű kivitelű, informatív, valódi kultúrtörténeti érdekességeket bemutató összeállítás. Én nagyon élveztem lapozgatni és biztos vagyok benne, hogy sokszor előkerül még. Így karácsony előtt pedig az egyik legjobb ajándékötlet!