„Olyan
ez, mintha krétával körülrajzoltam volna a hűlt helyüket.”
Találó, hogy maga az elbeszélő jellemzi
ily módon saját visszaemlékezéseit – sajnos az egész regényre igaz, hogy olyan,
mint egy krétával körülrajzolt hűlt hely:
csak épp azt nem tartalmazza, ami a legfontosabb lenne, a dolgok (amúgy rendre felemlegetett) velejét. Nem véletlenül játszom én is a szavakkal – a meglehetősen becsapós
fülszöveg és az elbeszélés egyaránt többször eljátszik a dolgok velejével. Amire - a gyermekkorában folytonos fecsegése
miatt állandóan rendre intett - Rosemary-nek úgymond szorítkoznia kellett
volna. Ehhez képest elbeszélőnk újra meg újra „körülfecsegi” ezt a lényeget – a
gyermekkori traumák, az elveszett testvérek, a szétesett „tökéletes család” hűlt helyét.
Bajban vagyok ezzel a regénnyel.
Egyrészt, mert ordas nagy kihagyott
lehetőségnek tartom. Bármiféle objektív szempont alapján iszonyú fontos témát
érint, amiről hiszem, hogy nem lehet eleget beszélni manapság és ami túl azon,
hogy társadalmi szinten megosztó, kellemetlen módon képes szembesíteni minket
saját (elő)ítéleteinkkel, emberségünkkel, tudatos ill. tudattalan döntéseinkkel.
Ám mindezt olyan szájbarágós, hatásvadász módon, annyi izgalmasnak szánt, de a
„bestsellerség” oltárán beáldozott narratív trükkel, ráadásul egy idegesítő,
életképtelen, saját érzelmi mocsarában jóízűen tapicskoló főhős szájába adva
teszi, hogy az összkép leginkább a délutáni műsorsávok „igaz történet alapján”
készült megható-megríkató családi drámáihoz hasonlít.
Másrészt… Annyira túlhangsúlyozottan van
kihegyezve az egész egy gigantikus gyomrosra, hogy ahhoz képest az érzés,
amikor a borító (ez mondjuk nem a szerző hibája…), az ajánlás (ez igen…) és az
első ötven oldal (ez pláne…) után rájövök a „csavarra” több mint kellemetlen.
Engem nem zavarnak a spoilerek, erről már többször írtam, és szó se róla, ettől
még lehetett volna baromi jó könyv, de így folyamatosan az volt az érzésem,
hogy itt valami nagyon el lett kalkulálva. Épp, mint Rosie elbeszélése. Aki
annyira elszántan fecseg el a lényeg mellett, hogy azzal folyvást leleplezi
önmagát.
Rosie, aki egy múltbéli trauma fogságában
él, melytől nem hogy szabadulni képtelen, de dédelgeti magában, mint egy titkos
szerető emlékét – tán mert attól fél, ha elengedné, elveszítené saját magát.
Nem áll tőlem messze az a gondolkodásmód, amely feldolgozatlan traumák mentén
határoz meg (sajnos), viszont Rosie önáltatása, folytonos tagadása még nekem is
sok. Az, hogy tizensok év után sem képes elengedni azt az ötéves gyereket, akinek
a fejlődő kis lelkét teljes joggal törte ketté a trauma, fájdalmas, de érthető.
Az, hogy nem kér segítséget, hogy magába fordul, hogy újra meg újra tépi a
sebeit, már minimum furcsa egy ennyire amerikai történetben. Az pedig, hogy
rendre hazudik önmagának, újabb meg újabb rétegeket pakolva a valós történetre,
miközben folyvást el akarja hitetni velünk (is) hogy a dolog nem is úgy
történt, az több mint idegesítő. És itt van a kutya elásva, úgy érzem. Rosie
hazugságait, töredezett elbeszélését, folytonos terelését az elveszett nővérről
a szerző nagyon próbálja úgy beállítani, mintha krónikus tagadásban élne –
miközben az olvasót egyre csak feszíti az érzés, hogy itt a szerző az, aki nagyon próbál minket hülyíteni. Látszólag apró
különbség, valójában óriási! Az egyik irány a zsenialitás felé vezet, a másik a
hatásvadász iparosmunkák felé…
Azt már látjuk, hogy az elbeszélésmód az,
ami meggyilkolta az élményt, de miről is szól ez az egyébként díjakkal megdobált, mindenféle bestsellerlistára felkerült, sokak által istenített
regény? Egy egykoron tökéletes család széthullásáról, egy nővér eltűnéséről,
egy bátyról, akit terrorcselekményekért köröz az FBI, és egy húgról, aki nem
képes kilépni kettejük árnyékából. Egy saját tudományos kísérletei által
tönkretett, alkoholba menekülő pszichiáter apáról, egy felfoghatatlan
következményekkel járó kísérletről, egy idegronccsá váló anyáról. Arról, miből
állnak és meddig érnek a családi kötődések, mit jelent szeretni és szeretve
lenni, meddig terjed a felelősségünk egymás iránt és mikor engedhetjük el (elengedhetjük-e
egyáltalán) a másik kezét.
És persze arról, mi tesz minket emberré.
Nem én leszek az, aki elárulja a csattanót, ha akarod, úgyis megtalálod
egynémely kritikában, de annyit elárulok: minden kritikám és a könyv bosszantó
volta ellenére nem tudtam megállni, hogy utána ne olvassak bizonyos dolgoknak
és elborzaszt, amit találtam. Biztos lesznek, akiknél kivágja a biztosítékot,
ahogy olyanok is, akik az emberi kíváncsiság és a tudomány diadalának tekintik
majd a könyv alapját is adó kísérleteket – én inkább amondó vagyok: vannak
dolgok, amiket nem okvetlenül muszáj bolygatni. Ugyanakkor: ha már megtörtént a
baj, mindent el kell követni, hogy segítsünk a feldolgozásban és legalább a
szereplők egyik fele egészséges lélekkel kerüljön ki a történtekből. A szőnyeg
alá söprés a legrosszabb taktika.
Kár ezért a könyvért. Rendkívül érdekes
alaptémájával megkerülhetetlen darab is lehetett volna – így viszont
gondolatban odapakolom Jodi Picoult „fontos témát könnyedén, az amerikai tömegízlést
kiszolgáló módon feldolgozó” regényei mellé a polcra. Mindazonáltal arra nagyon
kíváncsi vagyok, mikor figyel fel rá Hollywood – igazi zsepigyilkos
kasszasikert lehetne belőle forgatni.
Kiadó: Tarandus
Fordító: Hegedűs Péter
