Susanna Clarke: Piranesi - shizoo tükrében

Nem szoktuk gyakran ilyet - főleg nem úgy, hogy Timi kér meg rá. Elégedetlen a szerintem gyönyörű ajánlóval, amit írt, pedig bárkinek, aki nem olvasta még, tökéletes csali. Én ilyet ritkán tudok, okoskodni szoktam, teli indiszkrécióval, elvéve, valójában elrabolva a reménybeli olvasótól a rácsodálkozás örömét, lehetőségét. Úgyhogy ez az írás akkor szól neked, ha már elolvastad ezt a könyvet. Ha még nem, kattints a feleségem (szelíden magát is marcangoló) szövegére, ami nem hagy az élményeden előre harapásnyomokat. És olvasd el ezt a könyvet. Nagyon szépen kérlek: olvasd el a névtelen nevének történetét.

Régi szenvedélyem, hogy óriási hiánnyal élünk - egy veszteséggel, aminek a mértékét fel se mérhetjük, mert a mérőeszközeink erre alkalmatlanok. A világ mítoszi nézetére gondolok, ami soha nem látásmód, hanem élés - benne. A történeteink erről a nézetről ezért ennyire népszerűek, még ha Dagály-hullámain vámpír-történetek divatjának, vagy (legújabban, például) a Vaják sebhelyes, sorsba írt arcának nézetét öltik is. Egy hiány borzong a látásmódunk szélén, tényleg úgy, ahogy a gyerek kijózanodás előtti állapotában a rózsabokrok fényes kapujában felsejlő ösvény, a Mesébe. Sokan vándorolnak ezeken az ösvényeken, a fantáziában, és nagyon sokszor hagyjuk, hogy gondolatban kézen fogva vezessenek minket - egy olyan otthonos érzetbe, aminek mások a szabályai, mint a rációnak.

Ahogy ezt a könyvet gondolatban lapozgatom, eszembe jut az egyik magva, aminek ez a történet is (az egyik) növekménye. Aleister Crowley, és az Arany Hajnal Hermetikus Rendje, a mágus, meg a világlátása (pontosabban a saját vadhajtása egy világlátásból), aminek egyik hordalékával, a Tarottal én is sokat játszadoztam, mert valóban leképezi a maga látszatra szűkre szabott, 78 elemével a világot, tényleg beszél róla a maga nyelvén. Ahogy a szobrok beszélnek Piranesihez, ahogy a Dagály beszél hozzá, ahogy a Madarak. Ez a "beszéd" soha nem "vagy-vagy" (a Kierkegaard-i értelemben), sejtelmek gyönyörű szavaiból áll, mégis egyértelmű, helyén való, szíven ütően aktuális lehet. Ezt a saját bőrömön éreztem-érzem, mint ahogy nagyon sok egyéb, különböző magvakból nőtt szellemi növény olajának ízét. Nagyon sok Csarnokba kukucskáltam a New Age Dagálya idején, bár nem értettem még, akkor, hogy ezek soha nem rácsodálkozások és felismerések, hanem életrendek, amiket tényleg élni kell, hogy otthonosan érezd magad a varázslatukban.

Persze ezek a hullámok akkor (a nyolcvanas-kilencvenes évek idején, ahova az írónő transzgresszív, tudományok határait s nem mellesleg: minden empatikus, emberi gátlás határát átlépő zsenijét, Laurence Arne-Stylest helyezi) mélységesen üzletiek voltak, s akár az égtájak Dagályainak együtt-hatása a könyvben, ki is oltották egymást. A felcsapó, kandi és zavaros érdeklődés gyönyörű mélységű, teljesen jogos kritikákat szült, amilyen például Umberto Eco A Foucault ingája. Mert jól dolgozott az ördög, amikor zen buddhista kóanba gyömöszölt praktikus fohászokat karcoltatott az angyalszárnyakra. Mert hiszen (tényleg) a hatalom aspektusából vizsgálnánk és uralnánk ezt is. Pedig valójában mind (külön-külön) kizárólag az önuralomról szól. Arról, hogyan uralkodj magadon, hogy a világodban otthonra lelhess. A szentségtelen Gólem-építés helyett, ami mesterséges otthon: lakótelepeinkkel, úthálózatainkkal, bányáinkkal, gyárainkkal és állattartó telepeinkkel - s nem utolsó sorban a Gólem elméjével, aminek tekervényeibe ezeket a szavakat is pötyögöm. A Gólem világából mégis, minden igyekezetünk ellenére hiányzik az érzés, hogy otthon vagyunk benne. A mese Piranesije ebből a kiszakadásból szakad ki - vissza abba az állapotba, amire tényleg a gyermekkor látásmódja emlékeztet a leginkább, de felelőtlenség helyett egy pontosan körbe sem írt, de tapintható felelősségtudat, mély tisztelet és hála jegyében. Itt tartok a kezemben egy könyvet, aminek a hőse - keserves, és visszacsinálhatatlan veszteségek árán - éli azt a mítoszt, amibe belehelyezték. Benne él, és általa.

Úgy vélem olykor, látom, hogyan veszítettük el ezt az Ősi Tudást. Piramisok építésére, megistenülésre használtuk - és arra használnánk ma is. Pedig magunk és egymás épülésére kellene - hogy beleépüljünk a világba, és ne a világ épüljön belénk, ahogy termek végtelen láncolatába a megláncolt Tenger. Ahogy Piranesi, a valóságos festő metszette Dante poklát idéző struktúráiba a világa arcát - megláncolt rabnak. A gondolat termeiben ez a mese számos helyen horgonyoz egyszerre, és nem mindegyik arca börtön. A mese hőse: Piranesi számára egyik sem az - amíg rá nem kényszerítenék erre az aspektusra, fel sem merül benne. Elfelejtette a világa pokol-arcát, hogy otthon lehessen benne. Így is lehet felejteni: ...Az egyik mondaton elgondolkodtam. "A világ folyamatosan kommunikált az ősi emberrel." Nem értem, hogy miért van ez múlt időben. A Világ minden nap beszél hozzám.

A világban élünk, és általa. Nem tudhatom, annyi ember álma az Ősi Tudás teljességéről kinek mennyire ad éles, megragadható képet, de amikor a rácsodálkozás szombatján egymás után kétszer elolvastam ezt a szelíden szűkre vont, mégis határtalan távlatok érzetét hordozó mesét, éreztem: ez az álom valóban megragad belőle valamit. Ami megszületik benne, az a hétköznapjainkból sajgó, nem gyógyuló seb folytonossági hiányára emlékeztetően hiányzik. S miközben ezer mód töltenénk ezt a hiányt, drogos szinten való kultúrafogyasztástól a focirajongásig; újra és újra nekidurálva magunkat, hogy rendet rakjunk a fejünkben, az elmepalotáinkban (holott az életünkben kéne), lám, megint eljött egy Próféta, és megmutatta nekünk, mi is ez a hiány valójában.

Nem hit, nem tudomás. Hanem a jelenlét, kiterjedt, maradék nélkül soha fel nem tárható bármelyik bárholodban, önmagad kétszeri elvesztése után, a harmadik alkalommal, ami mindenért megfizet. Hogy tényleg nyílhasson az ajkadon egy mondat, ami erre a szófűzésre emlékeztet: A Ház gyönyörűsége mérhetetlen, a Jósága végtelen.

Kiadó: Agave

Fordította: Molnár Berta Eleonóra

Susanna Clarke: Piranesi

 

„…muszáj lennie egy átjárónak valahol, egy ajtónak a mi világunk és az eltűnt varázslat között. Talán egészen apró. Lehet, hogy nem teljesen stabil. Mint egy föld alatti barlang bejárata, aminél fennáll a beomlás veszélye. De ott kell lennie. És ha ott van, akkor rá is lehet találni.”
 
Piranesi háza végeérhetetlen labirintus, melyben szobrok ezrei tarkítják a falakat, csarnokok százai közt dübörög egy bebörtönzött óceán, saját időjárása, szabályrendszere, apálya és dagálya van, időnként feltűnnek benne különböző állatok, fészket raknak, élelmet biztosítanak, majd eltűnnek; olykor mintha emberek árnyát s hangjuk visszhangját lehetne hallani, egykori lakók holt maradványai hevernek ravatalukon, de állandó lakója, ismerője, krónikása, gondozója csupán egy van. Piranesi. A saját világára folyvást rácsodálkozó, gyermeki, naiv, egyszerre kiszolgáltatott és végtelenül bölcs Piranesi. Akinek egész világa a labirintus falai közt terül el, aki álmában sem gondolná, hogy e falakon túl létezik egy másik világ, hogy a tizenhárom halottján és világa egyetlen általa ismert másik lakóján - a Másikon - kívül élhetnek még emberek… Piranesi maga is be van börtönözve, miként a csarnokok közt dühöngő óceán. De vajon egy mágikus világba, egy alternatív valóságba, vagy a saját elméjébe? Akarjuk egyáltalán tudni? S ő akarja tudni? Számít egyáltalán? Nem lenne jobb nekünk, olvasóknak, s Piranesinek, a fogolynak, ha megmaradhatnánk naiv hitünkben, hogy elmepalotánk legalább a sajátunk s nem holmi okkult varázslat börtönében senyvedünk? Nem lenne jobb hinni a csodában, gyermekmódra rácsodálkozni a világ ajándékaira, elveszni a labirintusban és nem keresni állandóan kiutat? Vajon boldogabbak vagyunk az állandó válaszkeresésünkkel? Vajon Piranesi boldogabb, ha megtudja, mi valójában szeretett labirintusa? Boldogabb, ha maga mögött hagyhatja?
 
Susanna Clarke másfél évtizeddel a csodálatos A Hollókirály után jelentkezett új regénnyel – akik azt várták, hogy egykori sikerét fogja megismételni, lehet, keservesen csalódnak: a Piranesi egészen más világ. Míg A Hollókirály súlyos (nem csak a szó fizikai értelmében), lassú, filozofikus, ám humort sem nélkülöző történelmi fantasy, mely egyszerre idézi Dickens-t és teremt saját mágikus univerzumot; a Piranesi légies, könnyed költemény, lírai szépségű mese, valahol a szépirodalom és az okkult fantasy határmezsgyéjén. Clarke állítólag betegség miatt hallgatott ennyi ideig – ennek részleteit nem ismerem, nem is akarom megismerni, épp elég az a baljós színezet, ami e regényt áthatja. Egy olyan ember élményei, aki elveszett saját magában. Akit elárult az elméje vagy a teste – aki nem tudja, mit keres ezen a világon, nem tudja, hogyan szabadulhatna belőle, nem tudja, akar-e egyáltalán szabadulni. Piranesi a mentális betegek archetípusa is lehetne – mint egy trauma elől fantáziavilágba menekülő gyermek, úgy építi, gondozza, szeretgeti saját kis univerzumát.
 
Melybe betör a külvilág – hisz mindig betör. Piranesi házában megjelenik a rejtélyes Tizenhat, jeleket hagyva maga után, baljós jeleket, egy másik világ ígéretét. Megjelenik a Próféta, aki tán a Másikra vadászik – vagy épp fordítva? Megjelennek emlékek, zavarba ejtő foszlányok, melyek elültetik Piranesiben az őrülettől való rettegést. S megjelennek tárgyak, oda nem illő, gonosz tárgyak; naplók, olyan információkkal, melyek kiforgatják sarkaiból a valóságot; fegyverek, melyekről nem is kéne tudni, hogy fegyverek. És nevek, nevek mindenütt. Ki valójában Piranesi?
 
Clarke regénye egy csoda. Lassan szippantott be, tán mert napjaim most ezer szállal kötnek a realitáshoz, a rációhoz, a valós félelmekhez – nehéz volt átadni magam egy ennyire éteri személyiségnek, egy ennyire mesei helynek. Ám amikor sikerült, szinte fájt, hogy kiszakítottak belőle. Jó száz oldalon keresztül hihetjük, hogy mindez egy bomlott elme álomvilága, elveszünk Piranesi fejében, vele menekülünk, magunk mögött hagynánk a valóságunkat. Már-már sokként ér, amikor megjelennek új szereplők, amikor körvonalazódik a mágikus krimi, amikor kikövetkeztetjük, ki Piranesi és hol van, hogy került oda, mi is a ház valójában. Nem akarjuk, hogy kiderüljön. Nem akarjuk, hogy kiszabadítsák. Nem akarjuk, hogy kiszakítsanak minket álomvilágunkból.
 
Gyönyörű, kegyetlen mese ez. A tudomány határainak mániás feszegetéséről, a mágia természetéről, hitről és embertelenségről. És a valóság illékonyságáról. Piranesi egy elveszett gyermek, ki saját valóságot teremt magának, saját Paradicsomot épít börtönéből. Elveszettnek lenni, kiszakítva a világból, elszakítva a többi embertől, bebörtönözve saját elménkbe – a legnagyobb borzalom. Ám kiszakíttatni saját álomvilágunkból, az egyetlen helyről, melyet bensőségesen ismerünk, mely mi magunk vagyunk – ugyanakkora szörnyűség. S vajon melyik világ a valódi? Amit mindenki más annak mond, vagy amit mi magunk annak érzünk? Mit súg a szorítás a szívünk környékén az utolsó oldalak olvastán? Miért fáj annyira a lehetőség, hogy kiragadnak minket a mesénkből?
 
„…egy kép jelenik meg a szemeim előtt. Egy szobor emléke, mely a tizenkilencedik északnyugati csarnokban áll. Egy térdelő férfi szobra; egy kard fekszik mellette, pengéje öt darabra tört. Körülötte mindenféle széthasadt darabok hevernek, egy gömb maradványai. A férfi a kardjával törte össze a gömböt, mert meg akarta érteni, de rá kellett jönnie, hogy a kardot és a gömböt is elpusztította. Ezen tépelődik, de közben egy része nem hajlandó elfogadni, hogy a gömb törött és használhatatlan. Felvett néhány darabot, és áthatóan mered rájuk, abban reménykedve, hogy előbb-utóbb elhozzák számára a tudást.”

Kiadó: Agave

Fordító: Molnár Berta Eleonóra

Susanna Clarke: A Hollókirály

„Ám Mr. Norrell nem a listától sápadt el igazán. Soha nem gondolt arra, hogy Strange-nek szüksége lehet könyvekre Portugáliában. Fel sem tudta fogni azt a szörnyűséget, hogy a háború alatt negyven értékes könyve kerül egy idegen országba, ahol eléghetnek, felrobbanhatnak, elázhatnak vagy beporosodhatnak. Mr. Norrell nem sokat tudott a háborúról, de gyanította, hogy a katonák nem tartják tiszteletben a könyveket. Még meg is érintik őket a mocskos kezükkel. Eltépik őket! Vagy talán - a legrémisztőbb esetben - elolvassák, és kipróbálják a varázsigéket! Egyáltalán tudnak a katonák olvasni?”

Két mágus jelenik meg Angliában… Ami jóval több, mint ami évszázadokon át elmondható volt. 1806-ot írunk, az angol mágia évszázadok óta szunnyad, immáron csak arisztokrata urak közepesen unalmas és szigorúan a társaságilag elfogadott keretek közt tartott hóbortja: a magukat mágusoknak nevező tudós úriemberek havonta összejönnek a mágia tanulmányozása céljából – vagyis poros szövegeket olvasgatnak egy pohár ital társaságában és keseregnek azon, hová lettek a régi szép idők. Amikor aztán nagy meglepetésükre tudomást szereznek egy gyakorló mágusról, először nem akarják elhinni, aztán bizonyítékot követelnek, majd felháborodnak a mágus feltételein, végül keserves megaláztatásban részesülnek. Életre keltett szobrok és váratlanul megelevenedő mágia ide vagy oda, leginkább mégis azért, mert kiderül: Anglia egyetlen valódi mágusa önmagában nagyobb sznob és unalmasabb fráter, mint a mágiatanulmányozó urak egész társasága.

Susanna Clarke nagyregénye a mágus színre lépésével és a mágia újrafelfedezésével indít – hogy aztán két mágus háborúskodásába és a mágia értelmezésének lehetőségei feletti filozofálásba torkolljon; miközben egyszerre pakol elénk egy velejéig angol, szószátyár társasági komédiát, egy, a vállalás méretét és mélységét illetően szinte csak Tolkienéhoz hasonlítható alternatív történelmet és egy már-már thrillerszerűen fojtogató hangulatú mágikus viadalt a kelta folklórból elénk pattanó, elképesztő mágikus hatalommal és gonoszsággal rendelkező tündérnép és a saját képességeiktől elvakult emberi mágusok között.

Mr. Norrell tehát színre lép. Miután életre kelti a Yorki katedrális szobrait, az addig egész életét gondosan építgetett és őrzött könyvtárában töltő magányos öregúr beveti magát a londoni társasági életbe és felajánlja mágikus szolgálatait a kormánynak. Először persze mindkét téren kudarcot vall – a társaságban nem találja helyét, a kormány meg nem találja módját, hogyan s mire használhatná az illendőség keretein belül a mágiát. Még jó, hogy kéznél egy háború, melyben Mr. Norrell hamarost bebizonyítja, a mágia nem csupán tanulmányozni való antikvitás. Előtte még visszahoz a halálból egy csodaszép fiatal menyasszonyt – ám halottat életre kelteni veszélyesebb móka, mint szellemhajóhadat állítani a francia partok elé: az illúzió egy dolog, az élettel való játszadozás azonban olyan alkukat követel, melyeket sosem kéne megkötni. Mr. Norrell tündért enged a mi világunkba, olyan bonyodalmakat indítva, melyekről nem is álmodott.

S felbukkan a második mágus. Jonathan Strange mindenben Mr. Norrell ellentéte: könyve jóformán egy szál se (hogy is lehetne, ha későbbi mestere Anglia szinte minden mágikus könyvét felvásárolta), fiatal, ambíciózus, nősülni készülő nemes, ki otthon van a társaságban, s mindenekelőtt arra vágyik, kitágíthassa a mágia határait. Természetszerűen lesz Norrell tanítványa, hogy aztán természetszerűen forduljanak egymás ellen. Strange is kiveszi részét a háborús erőfeszítésekből, Lord Wellingtonnak csatákat nyer, átszabja fél Európa térképét, de leginkább egyvalami hajtja: hogy megidézze Anglia valaha élt legnagyobb mágusát, a Hollókirályt. A legendák ködébe vesző, tündérföldön nevelkedett John Uskglass regnálása az angol mágia leggyümölcsözőbb időszaka – a Hollókirály alatt a mágia áthatott mindent, az utókor számára elképzelhetetlen csodák fémjelezték a mindennapokat, a világok közti határok elmosódtak, a hegyek, erdők, madarak, felhők a mágia dicséretét zengték. Norrell szemében Uskglass megvetendő szemfényvesztő, kinek munkásságát titkolni kell, gondosan elfedni, emlékét is kiirtani, kockázatos játékait a könyvek lapjairól is eltüntetni. Strange szemében olyan titok, melynek megfejtése az egyetlen, mi valódi mágust hajthat.

A mágia kétféle értelmezése hamar egymás ellen fordítja a mestert s tanítványát, a Hollókirály szinte csak ürügy: míg Norrell könyvekből tanulmányozná a mágiát és a biztonságos, bejáratott, úriemberekhez illő varázslatokra szorítkozna, melyeket kizárólag az általa jóváhagyott mágusok (azaz ők ketten) használhatnának, addig Strange folyvást új utakat keresne, kísérletezne, meg akarja ismerni a mágia egész tárházát, mi több: mágusiskolát nyitna tehetséges fiataloknak, akiket érdekel a varázslat. A hagyomány és az újítás, a sznobizmus és a nyitás, a biztonság és a kockázatvállalás csap össze, miközben mindkét mágus elsiklik a lényeg felett: John Uskglass folyvást velük van, áthatja a mindennapjaikat, mindketten az ő mágiájából táplálkoznak. A könyvért, melyet oly hiába keresnek, kutatnak éveken át, csak a kezüket kéne kinyújtaniuk. Anglia két élő varázslója éppoly vak a körülöttük élő valódi mágiára, mint a Yorki katedrális szobraitól halálra rémülő urak.

S amikor a Hollókirály végre megjelenik, nem csak a két mágus kap képzeletbeli pofont, hanem az olvasó is: annyira vártuk, hogy végre felbukkanjon a lapokon, hogy mi sem vettük észre, végig ott volt velünk. Nem egy szereplő személyében, hanem a mindent átható feszültségként – a Hollókirály a mozgatórugó, ő adja a regény savát-borsát, az ő jelenlétének hiánya olvastatja velünk éjszakába nyúlóan ezt a hömpölygő, túlírt, poros, iszonyúan önironikus stílusparódiát. Clarke igazi fantasztikuma a végletekig csiszolt írásmód mellett az, hogy minden általam eddig olvasott kortárs fantasy-írónál elegánsabban és hatásosabban állít a regény fókuszpontjába egy jelen nem lévő szereplőt. Majd’ nyolcszáz oldalon át játszik azzal, hogy mágusaink meglelik-e John Uskglasst vagy sem, s ha igen, mi derül ki róla, ki ő – a gonosz, ki ellen harcolni kell, a mester, ki előtt meg kell hajolni, a király, akinek hódolni kell, vagy egy szellem, kit el kell feledtetni az élőkkel. Aztán amikor megjelenik, csak egyvalami lesz világos: valaki, akit meg kell haladni. Mágusaink nagy tanulsága, hogy meg kell tanulniuk végre a mágiának szentelni önmagukat és előre nézni, nem pedig kizárólag a Hollókirály mentén meghatározni, mit is gondolnak a mágiáról – ennek felismerésében egy rosszindulatú tündér félresikerült átka segíti őket. Az olvasó nagy tanulsága pedig az, hogy olvassuk, ami előttünk van a lapokon, ne várjunk hétszáz oldalon át arra, hogy megjelenjen az, ami nincs.

Mert ami a lapokon egyébként ott van, az töményen zseniális. Clarke könyve megosztó, az olvasók egy része, mit szépítsük, halálosan unja. Egy másik része meg rajong érte és a modern fantasy egyik legnagyobb alkotásaként tiszteli. Számomra ez a könyv egy kincs, olyan tökéletesre csiszolt gyémánt, aminek szépségét egyszerűen el kell ismerni, akkor is, ha az ember történetesen nem szereti a gyémántot. Én még ráadásul szeretem is, szóval… Hiába a majd’ nyolcszáz sűrűn szedett oldal és a közel kétszáz lábjegyzet (melyek némelyike maga is fél-egy oldalas, és jó részüknek köze nincs a cselekményhez), imádtam olvasni minden sorát. Olyannyira szándékoltan modoros, oly nagyon angol, hogy Austen és Dickens is emeli kalapját a szerző előtt – a mágia és a realizmus ily sikeres házasítását még senki másnál nem olvastam. Miközben azért Clarke könyve olykor vállaltan stílusparódiába is fullad és önmagát is kikacagja. Okos, feszült, érdekes filozófiai és történelmi kérdésekkel van teli, elgondolkodtat a befogadásról és az olvasói várakozásokról és még vicces is. Mi kellhet még? Mondjuk, cselekménye az valóban nincs. Szóval, aki a fantasy-t kizárólag a Trónok harca mentén képzeli, inkább ne olvasson Clarke-ot. Mindenki másnak melegen ajánlott.

Kiadó: Agave

Fordító: Heinisch Mónika