2018. február 26., hétfő

Orson Scott Card: Bűvölet

„Csak egy bolond akarná átélni a tündérmesék orosz változatait.”

Jaj hogy ez most mennyire fáj… Évek óta leselkedik rám a polcról ez a könyv, ami ráadásul pofátlanul régóta tologatott kölcsönkönyv (bocsi…), jó párszor kézbe vettem, beleolvasgattam, körbeszaglásztam, de valamiért sosem ragadt a kezemben. Még az is felmerült párszor, hogy olvasatlanul visszaadom a gazdájának, de olyankor mindig felébredt a kíváncsiságom. Pedig lehet, jobban jártam volna.

Ráérős tündérmese ez. Bele lehet veszni, ha az embernek van rá ideje – nyugodtan belemerülni pár órára, olvasni százegynéhány oldalt, elveszni a kilencedik századi ukrajnai erdő mélyén. Viszont ha egyszer leteszed, semmiféle késztetést nem érzel, hogy folytasd. Ráérős és fullasztó tündérmese ez. Card elképesztő ambícióval látott neki Csipkerózsika meséjének aktualizálásához és szláv folklórba való beágyazásához, de elkövette a legnagyobb hibát, amit fantasy-író elkövethet: nem tekinti partnernek az olvasóját. Folyamatosan azt éreztem mintha hülyegyereknek néznének, akinek mindent százszor a szájába kell rágni, akinek a legalapvetőbb apróságokat is el kell magyarázni, akinek az orra alá irritálóan negédes romantikát kell dörgölni, mert a mesékhez az illik.

Nem is tudom hirtelen eldönteni, vajon romantikus fantasy-t olvastam-e vagy fantasy köntösbe bujtatott romantikus könyvet? De meg kell mondjam, a huszadik századi Amerikába szakadt ukrán zsidó Iván és a kilencedik századi tajnai királylány, az elvarázsolt Katyerina hiteltelen és bosszantó egymásra találása még a legkisebb problémája a regénynek. Sokkal nagyobb, hogy az ambíció tényleg hatalmas: Card mintha mindent bele akart volna préselni ebbe a könyvbe. Minden gondolatát vallásról, népmesékről, nyelvkutatásról, kapitalizmusról és szocializmusról, a kvékerekről és Ronald Reaganről, varázslatról és tudományról, a bennünk élő ősi tudásról, női és férfi szerepekről, feminizmusról és hosszútávfutásról. Nem mondom, hogy ez így sok, de na. Sok. Persze nem lenne lehetetlen akár sokszor ennyi mondanivalót sem belesűríteni egy mesébe, elvégre a mesék elég jól alkalmazkodnak, és a tanító szándékot is megbocsátjuk általában: de Cardnál kilóg a lóláb. Egy-két téma kivételével nem sikerül belesimítania ezt a sok okosságot a meséjébe, márpedig annál rosszabb aztán nincs, mint amikor azt érzem hogy oldalak óta olyasmiről olvasok amihez ennek a két szerencsétlen főszereplőnek köze nincs, csak a tanító bácsi akarja beleverni a buta kis fejembe.

De hogy ne legyek annyira igazságtalan, van ami működik: az, hogy a királylányt felébresztő Ivánunk Amerikába szakadva épp az őssszláv nyelvekre és a szláv tündérmesék eredettörténetére szakosodott nyelvész lesz, aki épp a disszertációjához végzett kutatások miatt tér vissza ősei földjére, egyrészt roppant mód kapóra jön a cselekmény számára (hisz kevés ősszláv nyelvet beszélő modern lovag tudna egyáltalán szót érteni ezzel a Csipkerózsikával); másrészt remek alkalmat ad Cardnak arra, hogy elmélkedjen (jó hosszan) a tündérmesék forrásairól, azok századokon átívelő változásairól, a szláv őskereszténység fel- és eltűnéséről, arról, vajon egy múltba pottyant huszadik századi idegen beavatkozása hogyan változtatja meg a mesék fejlődéstörténetét, és vajon helyes-e olyan új, a tudományt alapjaiban megrengető forrásokat „létrehozni” mint a Szent Cirill által lejegyzett Evangéliumok hátoldalára sebtiben felvésett korai népmese-változatok. (Spoiler: nyilván nem.) Itt igazán elemében van Card és én is itt élvezem legjobban a mesét, ami a mesékről elmélkedik – szinte posztmodern módon önmagáról is ezáltal. Kár, hogy ez a szál egy apró gyöngyszem a sok korpa között…

Egyébként van itt az elvarázsolt királylányon kívül Baba Jaga, varázsereje és gonoszsága teljében, aki épp uralma alá hajtotta Medvét, az orosz Tél istenét (na ez egy kifejezetten zseniális megszemélyesítés!) hogy minden isteni erejét felhasználva szítsa varázslatait; van rejtélyes jó boszorkány, akinek személyében egyesül a szláv tradicionális mágia és a zsidó hit; térítő pap, aki a pogány hiedelmektől sújtott szláv falvakba vinné el Krisztus igéjét (és Szent Cirill kéziratait); cserbenhagyott menyasszony; lázadozó kilencedik századi macsók, akik nem akarják, hogy egy huszadik századi nyápic uralkodjon rajtuk; Molotov-koktél gyártás a középkorban és idő előtt feltalált sárkányrepülő. Sokat mond Card szándékairól, hogy a gondolatmenet, amit olyan jól felépített a meseevolúció és a nyelvészeti kutatások kapcsán, elég hirtelen a kukában landol, amikor fel sem merül hőseinkben, hogy vajon beleavatkozhatnak-e a történelem menetébe azzal, hogy ezer évvel későbbi hadviselési technikákat honosítanak meg a középkor derekán – a vadromantikus mese végül teljesen átveszi az uralmat a komolyan vehető fantasy felett. De legalább kapunk egy igencsak szórakoztató magyarázatot a csirkelábakon ugráló ház eredetére. Ez is valami.


Kiadó: Delta Vision
Fordító: Kőszeghy Anna

2018. február 22., csütörtök

Umberto Eco: A Foucault-inga


Ahogy haladunk időben előre, megint egy igen éretlenül kézbe kaparintott nagybecsű következik – írnám, de az 1992-ben (a magyar megjelenés évében) elolvasott A Foucault-inga azért korántsem érkezett annyira felkészületlen befogadóhoz, mint anno a Macskabölcső… Akkor már javában Budapesten laktam, már nem dolgoztam a Találmányi Hivatalban de még visszajártam hétfőnként (később csütörtökönként) Katona Tibivel, Zöldi Tomival, Horváth Gáborral (meg időnként Kotász Zolival) az „én egyetememre” beszélgetni; túl voltam az első Hamvas-olvasás kiforgató sokkján (sőt, ekkoriban jártunk be a boldog emlékezetű Szilágyi professzor Hamvasról szóló szemináriumára, csak úgy, az utcáról…); mégis, védtelenül és készületlenül ért Umberto Eco második könyve, amit tőle a kezembe vettem.

Persze, hogy A rózsa neve volt az első, szépen elsodort a sikere hulláma engem is – de ahhoz túl korán olvastam, hogy az értelmezés teljes réteges pitéjének minden ízére emlékezzek (már igen régóta érik egy újraolvasás…), és messze nem forgattam annyit, mint A Foucault-ingát. Mert e kötet persze hogy engem is behúzott az „ördöngösök” világába, persze, hogy elsőre nem értettem minden rétegét áthuzagoló iróniáját – így valójában a kísértő szerepét töltötte be: rávetettem magam minden elérhető forrásra az európai okkult hagyománnyal kapcsolatban, mert felkeltette a kíváncsiságom. Volt miből válogatni, nagyjából ugyanekkor csapott magasra a Nagy Ezoterikus Hullám kies honunkban – úgyhogy ennek a sajátosan fals érintődésnek egyszerre köszönhetem például Szepes Mária A Vörös Oroszlánját illetve a máig tartó tao- és zen-mániát…

Holott maga a könyv nem utolsó sorban pont a New Age (vízöntő-korban bizonyosan tűz-korszaki) nézetei ellen íródott. Három jó barát, Belbo, Diotallevi és Casaubon (a Garamond kiadó szerkesztői) egy 1307-es papírtöredék köré (ami kapcsán egy reménybeli szerzőjük a kéziratában világ-összeesküvést delirált) játékból, a maguk szórakoztatására megálmodják a Tervet. Amely Salamon Templomának titkai mentén (természetesen a Templomosokat, a Rózsakereszteseket – sőt még a Kabbalistákat se kihagyva) mind a mai napig irányítja az árnyék e világát. A Tervet, ami magyarázatot ad (végre!) Mindenre, amelynek ismerete maga a Hatalom – és még kéne ide vagy hat ilyen nagybetűs szó, de már az eddigieket is unom. Csakhogy a Terv, amit megálmodtak felkelti az Okkult Tanok Titkos Társaságainak figyelmét – a játékot e Titokzatos Erők komolyan veszik, s a három barát hamarosan valódi, kézzelfogható veszélyekkel nézhet szembe azok jóvoltából, akik szerint a mindenség (megfejtett) titkainak fürkészése nem játék és mese.

Ezer rétegét szerettem! Alapjában azt a fanyar, kicsit kiábrándult, s mégis rácsodálkozni képes hangot, amin a történet lejegyzője, Casaubon megszólal – amilyen hangot az írója: Umberto Eco a szájába adott. Rajtuk keresztül tanultam meg, mennyire külön kezelendő a figura és az író hangja, mert sokáig azt hittem, Umberto Eco hangjának alaptónusa ilyen – holott ennél sokkal szárazabb, távolságtartóbb, de olykor kategorikusabb is, erősebben gúnyos… A tekintélyes és kikezdhetetlen Garamond kiadó mögött az ÖFSZ (önfinanszírozó szerzők) megkopasztására kitalált Manunzio kiadó ötletét (a külön ÖFSZ-ek számára nyomtatott lexikonnal az élen); nem tudván még akkor, hogy ez a gyakorlat amúgy mennyire általános. Szerettem a szerelmi szálakat. Jacopo Belbo önkínzását a saját, külön bejáratú démonasszonya, Lorenza Pellegrini puszta jelenlétének segítségével (drágáim, azt is ebből a könyvből tanultam meg, hogy ez nem szerelem – s morzsolódhatott le ifjúi múltam egy rétege végre, hogy ne fájjon). Amparo-t, a kevert vérű brazil lányt, Casaubon mély nyomot hagyó beavatóját, és Liát – s vele a szerelem élhető és éltető formáját… Ez is egy paletta, de vigyázz, kedves olvasó, mert ez a paletta is úgy áll össze, ahogy az összeesküvés-elméletek – a véletlent tekinti evidenciának… Mert ebben a könyvben a nőhöz való viszonyt is ugyanaz az attitűd csomagolja be: abban is a Tervet keresed, ezúttal a nagy szerelmi világ-összeesküvésben a magad szerepét…

És persze szerettem a Tervet, a könyvben egyre kiformáltabban hiányzót, és ezt a hiányt körbetapogató, bizarr és játékos rejtvényfejtést – meg ami belőle következett. Hogy mit jelent a tűzzel játszani. Hogy hányféle Tervben hívő hányféle ördöngöst cipel magával a világ most is, mind mélységesen hisz a maga igazában, s abban, hogy a többi téved. Hogy lehet ebből teljes világnézet. Hogy a sokszor sulykolt tévedés a tudományos világkép minden szándéka ellenére milyen mélyen képes megszólítani, mennyire zsigeri módon képes befolyásolni a legpallérozottabb elme tulajdonosát is akár. Hogy a mitologémák működnek, hogy használóik akár hatalomra is kerülhetnek. Nem sorolom fel a saját korom hívószavait – remélem értitek. S a hatás szempontjából teljesen mindegy: egy mindent összefogó, világra kiterjedő Terv, avagy csak néhány pragmatikus gazember áll-e egy jól összemarkolt, beteg kitaláció hátterében. E nézetből nézve az egész világ kitaláció – és a képzelet műve benne minden férfi és nő…

Szeretem a szerkezetét. Hogy eljátszik a szefirák rendjével, hogy szerepelnek benne rituálék, alkimista utalások, wudu és druida rítusok. Nagyon nehéz olyan szkeptikus könyvet találni, amely ennyire pontosan tudja a maga szkepticizmusáról is: csak egy remekül használható szerep. Nem tud mit kezdeni a félelemmel, amikor az felébred. Mégis, az életem egyik legszebb revelációja volt, amikor ráébredtem: az írója az utolsó mondataiban is mosolyog. Amikor a sokadik újraolvasás alkalmával egyszer csak leesett – már elolvastam ezt a könyvet, s ennél több titkot nem akar rejteni. Hogy elmondta már nekem (aki olvasta, érti majd): derék gyerek vagy. Mehetsz. Jól trombitáltál. A tudás kulcsa, a tudod a kulcsszót? kérdésre adott válasz az, hogy nem. Ami nem jelenti azt, hogy nincs válasz, vagy azt hogy nem érthető meg. Annyit jelent, amennyit a szó. A többit megéled. Ha nem vársz a kinyilatkoztatásra. Hanem nyílsz – ahogyan egy sokat forgatott (talán nem hiába megírt) kötet enyhén meggyűrt lapjai.

Kiadó: Európa
Fordította: Barna Imre

2018. február 19., hétfő

Victor Hugo: A nyomorultak


A kiszabadult gályarab. Jean Valjean. A veszedelmes ember, akit mindenhonnan elűznek. Kilökik a fogadókból, a fegyenceknek való sárga menlevelével. Még a kutya is kimarja a kutyaólból. Végül Bienvenu püspök fogadja be. A szinte nincstelen – aki szinte már mindenét elosztogatta. Asztalához ülteti. Ágyba fekteti. Aztán úgy jár, mint minden jótékony bolond, Jean Valjean meglopja. A csendőrök hozzák vissza, a zsákjába csúsztatott ezüstneművel – mire a püspök a két utolsó értékét, az ezüst gyertyatartókat is a kezébe nyomja: „ezeket itt felejtette, barátom, hiszen ezeket is önnek adtam…” Így kezdődik egy történet a megtévedt emberről, aki tapogatózva elindul a tisztesség útján.

Azaz dehogy így kezdődik. Először lassú, kényelmes tempóban bemutatja az író Bienvenu püspökének életútját, gondolkodásmódját, hitét – huszonsok oldalon át gördítve róla a szót. Mielőtt rátérne erre a filmszerűen bemutatott (mondjuk ki: megfilmesíthető) jelenetre. És ez az elbeszélésmód az egész kiterjedt regény folyamán ilyen. Nem felesleges: a püspök cselekedete ezért nem egy együgyű hívő jámbor gesztusa – a hosszas felvezetés ennek az egy cselekedetnek ágyaz, hogy megértsük, milyen mélyről fakad. Hogy felismerhessük a valódi jelentését – s hogy hiteles lehessen a hatása. De tény, a mai szakadatlan rohanásban ehhez a történethez így elmesélve bizony hozzá kell lassulni. El kell fogadni, hogy minden izgalmát – van benne, bőven! – belecsomagolja a szavak lassú áradásába.

Holott ez egy nagyon bátor könyv amúgy. Iszonyú sztereotípiákat bont fel. Saját kora legiszonyúbb sztereotípiáit (no, nem mintha ma másképp gondolkodnánk…). Hiszen a fegyenc, egy elpusztított lelkű ember tesz benne jót – és mindig a jótettei keverik bajba, és ő tudja ezt, és mégis jót cselekszik. Hiszen a gyermekét e történetben a legforróbban egy riherongy leányanya szereti. Hiszen a kötelesség és törvény mániása, az igazság mániása: Javert okozza e történetben a legtöbb kárt. Ez a könyv valóságos lázadás a korban – miközben annak pontos és kíméletlen tükre. Ha olvasod, teljes képet kaphatsz egy időszak emberi gondolkodásáról – és máig érvényes kritikáját. Elmesél számos rendkívül tragikus életet, és nagyon csínján bánik az elégtétellel, a megigazulással. A történetfűzése romantikus – de úgy, ahogyan a mai akcióthrillerek: itt is egymást kerülgetik, sorsszerűen vadásszák egymást a hősök, valójában ez is úgy szűk kisvilági mese, ahogy a legtöbb mai (adrenalinnal sűrűn injekciózott) leszármazottja. Viszont az elbeszélésmódja a romantikus mesén belül kíméletlenül realisztikus, aprólékos és pontos. 

Pont ez a rétege veszik el, ha csak filmen látod - pedig remek a belőle készült mindkét általam látott film: a régebbi, Jean Gabin-nel a főszerepben, de egy újabb is, ahol Gérard Depardieu mellett John Malkovich alakítja (kifogástalanul) Javert felügyelőt. Viszont valójában fájón hiányzik belőlük a rengeteg leírás, kitérő, amivel a kötet írója az összes szereplőjét megalapozza. E nélkül egy szövevényes, bájosan romantikus kaland- és szerelmi történetet kapunk – nem érezhetjük át, mennyire megalapozottak a hősök motivációi, az utolsó kis csavargóig.  Pont ez a réteg veszik el a musical-változatban is (amit egyébként azóta szintén filmre vittek – s a maga módján szerintem szintén kiváló), és a nem szellemtelen képregény-verzióban (Korcsmáros Pál által emlékezetesre rajzolt szereplőkkel), amire gyermekkoromban rácsodálkoztam a Fülesben...

Rá kell szánni a rengeteg időt, pont ezért kell rászánni a rengeteg időt, erre a rengeteg betűre. És főleg azért, mert megint buta sztereotípiák korát éljük. A mai polgár jót röhögne, ha lopáson kapják, és még adnának hozzá: ezt is vidd el. A mai gazdagságért való futóversenyben megint az egymást lökdösés, az egymáson taposás a módi – holott csak az első háromnak osztanak érmet, a többi (a többi millió) meg úgy járt – s hogy egy igazán sikeres versenyzőt idézzek: annyit is ér. Nem áll a zászló, megint nem áll a veszteseknek, és közröhej tárgyává válik, ha valaki nem vesz részt ebben a teljesen értelmetlen társadalmi eseményben, a versenyben a semmiért. Rá kell szánni a rengeteg időt erre a rengeteg betűre, mert a ritka értelmes cselekedetek egyike, ha ráveszed magad és nem rohansz a többivel. Ha leporolod a klasszikust. Mert hamar rájössz: valójában nem poros. Pontosan arról beszél, amiről amúgy érdemes. A kiszabadult gályarabról, aki képes úgy formálni az életét, ahogy a puszta ész, a nyers ráció nem is hinné. Aki elindul a tisztesség útján. 


Kiadó: Európa
Fordították: Lányi Viktor, Révay József és Szekeres György

2018. február 15., csütörtök

Ecsédi Orsolya: Egy rendbontó vírus kalandjai - Cirrus a tűzfalon


Nagyon aranyos. Nagyon aranyos játék, hogy egy bántalmas, ártalmas, virulenciától hangos elképzelt közegben pont ezt a renitens, méreten aluli adathalmazt (vírusgyereket) választotta az írója hősének. Az összes csatolmányára kiterjedően megvizsgált vírus: Cirrus, a lábjegyzetes (vírusemlékezet óta az első, akinek nem V-vel kezdődik a neve) valójában tényleg csupa ártalom, legalábbis a Viráguralmi Vadműveletre, ami minden virulensen szaporodó vírustársának elsődleges. Veszélyt jelent a viharosan vitéz, véresen veszélyes, végtelen viadalra – mert rühelli az erőszakot. Nagyon aranyos játék: hiszen annyian vagyunk, akik rühellik az erőszakot, a folytonos versenyt, az előre – a Kék Halálba, hova máshova! – jutásért. Igen, megint egy kicsit azokhoz szól a mese, akiket a saját közösségük nehezen illeszt be, akik nem illenek a keretekbe – s így hamar válnak céltáblává egy iskolai közösségben például. Elégtételmese ez is - mint Harry Potter és hasonszőrű társainak története - de annak nagyon aranyos.

Egyrészt mert teljesen mai – és a választott közegében, egyfajta gyermeki geek nyelvezetben végig hangban marad. Másrészt mert ezt a nyelvezetet gátlás nélkül használja ki: a szójátékaival, a tréfáival, a beillesztett limerickekkel (ezek amolyan tréfás, ironikus versikék – a kötetben Cirrus szelídebben vírusformát bontó apjának: Virmosnak az agyszüleményei), Cirrus sorsát formáló saját mondatával, amit memóriakártyán vet ki neki Viri néni, a bába. A Viráguralmi Vadművelet világa tele van ezekkel a kütyüvilágra mutató nyelvi poénokkal, amit szerintem nagyon szerethet a korosztály, a célcsoport, akinek a könyvecske elsősorban szól.

Másrészt mert a mese (persze) időtlen. Ez is egy legkisebb-fiú történet (jó, jó, egyke – de ha egyke, lehet a legkisebb is, nemcsak elsőszülött, nemde?); aki némi felkészítő ezmegaz után elindul szerencsét próbálni az óperenciás Tűzfalon túlra – és aki sikerrel jár, naná. Mert többet bont formát ésszel, mint erővel, mert segedelmet kap a jó tett helyébe jót várj memória-kiterjesztése mentén, mert annyiszor veszítve mindenki szeme láttára, neki van a legkevesebb veszítenivalója. S mert persze ez által szemtelen, nemigen tiszteli a tekintélyt, még a Fővirológust sem – valamit valamiért, ugye: itt is ezek a gyönyörűen megtalált vé betűk… Ez egy nagyon sokszor elmesélt mese, vadonatúj köntösben – amit szerintem tényleg nagyon szerethet a korosztály, a célcsoport, akinek a könyvecske tényleg szól.

Én nem tartozom a célcsoportba – de persze hogy nem tartottam távolságot. Viszont tényleg fel kellett ismernem, hogy az elmesélt világ mélységét nem az én sokszor etetett fantáziámhoz szabták. Valójában nincs ezzel baj: merthogy pont ilyen könyvekre, pont erre a kiszabott mélységre, kvázi következetlenségre van szüksége a célcsoportnak, ahol az olvasás most épp nem divatos, nem trendi, ahol annyiféleképpen riasztják el tantervek és tanerők az olvasástól az erre alkalmatlanul tankötelesre szabott, pirinyó korától képpel túletetett generációkat – ahol a szülő által felolvasott esti mese fantázianyitó varázslatának néhány ajándékozottja a nagyon ritka kivétel. Pont így és pont ennyi kell az olajozatlan zsanéron lógó, csukott ajtóra emlékeztető gyerekelmék számára: a mese, ami illékony módon, mint egy kis felhő, besurran a kulcslukon. Be a plakátvékony tartalmakat látványosra hizlaló mozgóképek csukott ajtóra ragasztott áradata alatt, hogy végre a képzelet csinálhasson képet és belső látványt.

Úgyhogy drága szülők, ezt adjátok az olvasni már viszonylag folyékonyan tudó harmadikos kezébe, hátha megfertőzi a virulencia! Van rá esély, hogy beleszeret ebbe a szabadságba, hogy a betűből összeálló képek belső látványát megtanulja szeretni. Olyan szerepet tölthet be ez a kis kötet, mint az én gyerekkoromban a „Már tudok olvasni” sorozata a Mórától. Úgyhogy a kiadó számára is van egy üzenetem: tessék még ilyen üde, mai, friss gyerekregényeket találni. Mert nincs túl sok. És kedves Ecsédi Orsi, tessék megírni a következőt! Ha rám hallgatsz, új mesét, új hősökkel. Mert nem szeretném, hogy sorozat legyen Cirrus kalandjaiból - még ha valójában méltó is volna rá -, jobban esne, ha a folytatás lehetőségét (minden kereskedelmi szempontot félretéve) író és kiadó is meghagyná ez esetben a gyermekolvasó fantáziájának.



2018. február 12., hétfő

Brunella Gasperini: Én és ők; Ő és mi; Mi és ők


  

Nézzék csak, nem is tudom, hogy mondjam: de istenuccse megható jelenet volt. Erre önök azt mondják, kicsit hülye vagyok. Nos jó, az vagyok valóban. Jöjjenek el egyszer hozzánk, és kicsit meghülyülnek majd önök is. Azt a délutánt a szőnyegen töltöttem, állat- gyerek- és feleségtömkeleg közepette, s nem is család-, de nemzetségfőnek éreztem magam.
- Figyelitek, milyen képet vág az apátok? – szólalt meg egy ízben a feleségem – Mintha ő hozta volna világra a kismacskákat. – Rám mosolygott: - Meg vagy elégedve, dédnagyapa?
Széttártam a karomat. Egy csodával határos módon felgyógyult kutya, plusz három újszülött kismacska. Lehettem más, mint elégedett? Kicsit hülye és elégedett…

Nézzétek, nem is tudom, hogy mondjam, de nekem ez a három könyv valahol folyton ott leselkedik a figyelmem szélén, mint valami hozzám hasonló idióták számára összeállított olasz élet-receptgyűjtemény. Nem is tudom, hogy mondjam el, de a legerősebb, mélységeket nyitó, szakadékokba és egekbe bámultató fontosaim mellett ott ülnek lábukat lógázva ezek a könyvek, bennük a kófic kölykök, a kutyák meg a macskák, a személyiséggel vert autó: az Öreg, a családi nyaraló San Mametében, a Luganoi tó partján, hattyúk és pelék, néger lemezek és pelusok (a legkisebb plüssei), egy vézna feleség: a írónő Csupacsont, és Bruno, a családfő. Meg a kiterjedt család, Carlotta nénistül, unokahúgostul és unokabátyostul. A római lakás (meg aztán a másik), a kihasznált esküvői hangulat, a négyszemélyes, a Bogrács letört füle, a ne menjetek ki, ereszt!… a hullócsillagok estéje, és a kívánságok a Kikötőben, a tó partján. Az, hogy holnapra megöregszünk. Holnapra. Oly sok idő van még addig…

Brunella Gasperini rengeteg személyes dédelgetett élményét és emlékét belecsatornázta ebbe az életigenlő könyvsorozatba – él is tőle az egész. Rengeteget nevethetsz és meghatódhatsz – széles és biztonságos gesztusokkal, miközben a sorozat egy pillanatra se válik önmaga paródiájává. Nem akarja elhitetni: a világunk, ahova a gyerekeink nőnek, rendben van, így, ahogyan van. Sőt. Gyönyörűen látja és láttatja: egymást szerető, alapjában rendben (na jó, nem kevés káosszal „rendben”) működő családban is annyi viharhullámot vethetnek a leghétköznapibb problémák is – annyi félreértés, sértettség, harag, egymás féltéséből adódó rosszul szabott korlát állhat a családtagok közé, amennyit csak nem szégyellsz elmesélni. Láttat kétségbeesést, hétköznapi tragikumot, neurotikus felnőttet, nehezen növő, érzékeny-sérült kamaszt – és nem tagadja le a veszteséget, ami azzal jár, ha éled és élteted a család kötelékeit. A szülő veszteségét, amikor a gyereke kirepül, a gyerekek veszteségét, amikor elmúlnak a szülők.

Az írónő egyébként tisztes kultusszal bír Olaszországban, többek közt a hatvanas-hetvenes évek egyik sajtótermékében vezetett rovatot, ahol meglehetős empátiával levelezett a fiatalokkal – a saját maga számára evidensen tartott felelősségérzetről, amit egy modern nő megélhető szerepei jelenthetnek, a szülőkkel kapcsolatos viszonyról, a szexualitásról, korában igen bátran, máig vállalhatóan. E sorozatában, a Családi krónikák három kötetében (és a később megjelent „majdnem pontos önéletrajzban”: az Egy nő és egyéb állatfajták lapjain) gyakorlatilag ugyanezt (de rengeteg humorral, szinte az ágyad szélére ülve) meséli. Az első kötetben a férj szemszögéből – apukámra és magamra ismertem ebben a kicsit szentimentális kisemberben, meg a romagnolai vérében, ahogy nagyon tudja az övéit szeretni… a második könyvben (Mennyei tészta!)  a feleség, az írónő a „saját hangján” csivitel tovább róla, hogy mit történt a Kicsivel, a Középsővel, meg a Naggyal, kutyával és macskával, az apával és „alterego” magával – nem kevés tehetségről árulkodik, hogy az első kötet apa-hangja és a második anya-hangja a számos egymásra kacsintás közben is jól felismerhetően más, gyönyörűen különül el. Ráismerhetsz arra belülről, amit az első kötetben kívülről láttál…

Mára a kétségtelen kedvencem a harmadik kötet: a kamaszodó Kicsi, Nicoletta feljegyzései. Annyi papa hiányzik. Az összes unokatesóm összes papája, gondoltam. És hirtelen rémület fogott el, de olyan öröm is, hogy elszégyelltem magam. Erről soha nem szabad megfeledkeznem, gondoltam. Esküszöm, nem felejtem el. Az én papám itt van, zordan és türelmetlenül topog, köhög, szeretne már rágyújtani, és szorosan fogja a mama kezét. Az én nagyhangú, neuraszténiás, kellemetlenkedő papám, aki kirágja a lelkünket, de szeret és megvéd bennünket. Az én élő papám. Esküszöm, erről sose feledkezem el. Azóta az én apukám is csatlakozott a hiányzókhoz – de hogy amíg élt, minden kegyetlen vitánk és ellenkezésünk dacára szeretni tudtuk egymást, azt ennek a könyvnek is köszönöm. Meg az egész könyvsorozatnak, ezt a fésületlenül vidám szerelmes levelet a családhoz. Azokhoz akik az idegeidre mennek. De akik nélkül tényleg nagyon nehéz. Nem hiszitek el, de ez a három könyv ott van a legdédelgetettebbek között, a polcomon. Ott van a helyük. Igazán kiadhatná őket újra valaki (lehetőleg Brenner György illusztrációival együtt).


Kiadó: Európa
Fordították: Szabolcsi Éva, Székely Éva

2018. február 9., péntek

Latzkó Andor: Emberek a háborúban


Latzkó Andor. A nevét hiába keresnéd a lexikonban. Magyar apa és osztrák anya gyermeke, mind a két nyelvet anyanyelvi szinten bírja. Az egykori boldog békeidők századfordulóján él és ír Budapesten, nem is ismeretlen vagy sikertelen… darabjait játsszák, cikkeit figyelik és keresik a kortársak, a művelt közönség szereti. Aztán úgy dönt, hogy inkább németül lesz író, színi író – elcsábítja a másik nyelv nagyobb közönsége, világnyelv jellege. Talán ezért keressük hiába a lexikonban? Sose bocsájtunk meg a nyelvet elhagyóinknak… Aztán kitör az első világháború és a 39 éves tartalékos tiszt bevonul. A frontélmények hatására idegösszeroppanást kap – leromolva, lefogyva egy svájci szanatóriumban köt ki. Ahol megírja az élményeit, hat kegyetlenül éles pillanatfelvételben. A könyv 1917-ben jelenik meg, hamarosan az összes hadviselő fél, még az amerikai is betiltja – a békekötés után viszont komoly siker szerte a világon, az írója ismert és elismert... S azóta is rangban tartják: e kötete 17 nyelven világszerte 136 kiadást ért meg.

 A kötet friss kiadásának fordítója, Kállay Kotász Zoltán mesélte a könyvbemutatón: egy utazáshoz elővett 1934-es almanachban nézegette a „hírünk a világban: kire legyünk büszkék” rovatot, ahol például olyan zeneszerzőket emeltek ki aktuálisan mint Bartók, Kodály és Dohnányi – nos, írót egyet vélt említésre érdemesnek az egykori szerkesztő: Latzkó Andort. Kállay Kotász Zoltán meséli, hogy mennyire megdöbbentette a teljesen idegen név, tudnunk kell - meséli -, hogy ő ifjúkorában (belátva, hogy soha nem olvashatja végig a teljes irodalmat) szócikkről szócikkre becsületesen végigolvasta a Magyar Irodalmi Lexikont, hogy legalább tudjon azokról, akikre nem marad ideje… De Latzkó Andor nevét hiába keresed a lexikonban. Az Emberek a háborúban kötetét Moly Tamás ülteti magyarra, az egykori kolléga, közvetlenül a háború után, de a könyv nem kelt itthon különösebb figyelmet. Kállay Kotász Zoltán szerint az egykori fordítás valójában helyénvaló kísérlet – nem Moly Tamáson múlt a kvázi sikertelenség, bár rengeteg germanizmus maradt benne; a jelen kötet fordítójának gyanúja szerint sietve, kissé kapkodva készülhetett. Azt csak én tenném hozzá, hogy amennyire én ismerem, Moly kicsit széplélek lehetett ehhez a kíméletlenül naturális és merészen modern kötethez…

Merthogy ez a könyv durván kilóg a korából, ami az alaphangja összességét illeti. Nem úgy szikár és szenvtelen, ahogy Kertész Sorstalansága, nem úgy dokumentarista és szíven ütő egyszerre, de hatásában bizony rokon. A finoman, szelíden felvezetődő - mondhatom: kor-hangban tartott - momentumok után csak még erősebben szólnak mind az ironikus, mind a naturális részletek. Latzkó Andor a könyvében kíméletlenül őszintébb, és nyersebben pacifista mint Henry Barbusse híres A tűz című munkájában – a francia íróhoz mérve semmilyen értelemben nem tartja elfogadható eszköznek a háborút, és szinte Móricz Szegény emberekjéhez mérhető pontossággal méri fel, hogy az alkalmaztatott erőszak mit okoz, mit okozhat a használóiban. Messze erősebb irodalmi szöveg, mint a Nyugaton a helyzet változatlan – hiányzik belőle a komponált tabló-jelleg, és a (legtöbbször csak erkölcsi szinten, de megvalósuló) elégtételek, amiktől Remarque könyve folyamatosan lektűrhatáron lebeg. Hat pillanatképében Latzkó kötete is áttekint, de minden mesterkéltség, keresettség nélkül. Folyamatosan teljesen hitelesen láttatva belülről az idegösszeroppanása által rongycsomóvá alázott fiatal tisztet, a negyvenes századost, aki a saját korosztályát viszi pokolba, pontosan látja és láttatja a tábornok, a „győző” attitűdjeit, mint ahogy a tehetetlen lelkifurdalás emberét, aki nem tud szabadulni a halottak emlékétől, vagy ahogy a hazatérő, testben és lélekben rokkant bakát. Egy történetében szinte Heller abszurd remekének, A 22-es csapdája hangjának előképe – ez a könyv forró és helyértékét folyamatosan kereső érték lehetne bármelyik irodalomban a világon.

Ehhez képest itthon 96 évig szinte beszerezhetetlen – antikváriumokban igen ritkán és formátumához képest drágán kapható, ha egyáltalán… Nemcsak a nyelvcsere okán (ami, meggyőződésem: nem járt identitáscserével) nincs itthon terepe. Amikor felfedezhetnék, általában vagy egyéb kollektív sértettségek kommunikálják az emberek hétköznapjait - mint a húszas években Trianon -, vagy nemigen támogatott az a nyersen pacifista, erőszakot elutasító hozzáállás, ami Latzkó Andor világszemléletét a háborús élmények hatására alapjaiban átformálta. A „béketábor” irodalompolitikájára mindvégig jellemző volt egyfajta háborúskodást (avagy forradalmárkodást) összecsókoló idealizálás – a felszabadító Vörös Hadseregtől a hős észak-vietnamiakon át Che Guevaráig… nem véletlen, hogy ritka méltatói, például Benedek Marcell is a „katona nyugalmát, ösztönemberi vakmerőségét, egyszerű nagyságát” kérné Latzkón számon. Újabban Gál Sándor vette észre, hogy létezett egy ennyire saját hangú, remek írónk, akit a világ nem felejtett el, mi viszont igen...

Persze közrejátszhatott ebben, hogy a könyveiből nagyon kevés maradt fenn. A kötetei előkelő helyen szerepeltek minden égetéskor – a fasiszták égették, mert pacifista és mert zsidó, itthon ’44-ben a nyilasok ugyanezért… 1943-ban halt meg Amszerdamban, ott a hagyatékából számos írást közöltek németül és hollandul azóta – nagyon jó volna, ha előkerülne itthon, ha az Emberek a háborúban után néhány művét még lefordítanánk. Mert valójában tényleg büszkék lehetünk rá.

Kiadó: Napkút
Fordítota: Kállay Kotász Zoltán

2018. február 7., szerda

Jeanette Winterson: Az időszakadék

„Mégis van múlt, hiába írtam rá annyi réteget, hogy eltakarjam…”

Shakespeare – újra! Az általam nagyon kedvelt (és a magyar kiadók által meglehetősen mostohán kezelt…) Jeanette Winterson egyik tudatformáló olvasmányához, a Téli regéhez nyúlt a Hogarth Press Shakespeare újra sorozatának keretein belül – és bár jól tette, nem csodálom, hogy sokan ezt tartják a legproblémásabbnak az eddigi feldolgozások közül. Nem egyszerű az alapmű sem, bár a színdarabba bújtatott tündérmese megfelelő távolságból nézve épp oly szórakoztató, mint a Bárd legtöbb műve, Leontes magyarázat nélkül hagyott elborulása és a családtagok végzetes következménnyel járó eltaszítása jóval túlmutat a „tündérmese” keretein. Nyilván Shakespeare-től nem idegen a szereplők gátlástalan halálba küldése, ahogy az őrület sem, mégis: míg a királydrámák többségében azért legalább körvonalazódik valamiféle miért, a Téli rege esetében nem. Királyunk megbuggyant és őrületében szétzúzta életét, hát van ez így.

Mindez nem könnyíti meg a huszonegyedik századi átértelmező dolgát – Winterson ahhoz képest elég jól oldja meg a feladatot, hogy igazán ő sem tud magyarázatot adni arra, miért is borul el főszereplője elméje egyik napról a másikra és miért zúzza szét életét. Kikacsint ránk egy kis Freud a lapok közül, megkapjuk a kötelező köröket a bennünk élő ismeretlen gonosszal és az elfojtott sérelmekkel, tagadásokkal, vágyakkal, titkolt identitásokkal, de… Nem áll össze. Ami meg összeáll, az túl keserű ahhoz, hogy bármiféle megbocsátás létezhessen a mese végén. Azt hiszem, a legnagyobb bajom mind a Téli regével, mind Az időszakadékkal tulajdonképpen az, hogy számomra igenis léteznek megbocsáthatatlan vétkek. Arra, amit Leo-Leontes tett, és amilyen következményekkel e tett járt, nincs bocsánat. Freud ide vagy oda. Semmilyen múltbeli sérelem és elfojtás nem ment a felelősség alól.

Szóval itt ez a Leo.  Aki ezúttal nem Szicília királya, hanem menő üzletember napjaink Londonjában, gyönyörű feleséggel, cuki fiúgyermekkel és épp megszületni készülő kislánnyal. Mindene megvan, mégsem boldog. Ahogy az lenni szokott. Van, hogy a pénz, a siker, a csodás család nem elég, mert… Mert ott ragad egy pici tüske a múltból, befészkeli magát a szívünkbe és csak mérged, amíg ki nem húzzuk. Ha kihúzzuk valaha. Vagy hagyjuk, hogy fúrja-fúrja magát lejjebb és lejjebb és szétrobbantson odabent mindent. Leo egy nap fejébe veszi, hogy felesége a legjobb barátjával (kamaszkori szeretőjével, elfojtott vágyai tárgyával, egy olyan múlt emlékével, amelytől szabadulna is meg nem is), Xenoval csalja. Hogy a születendő gyermeknek nem is ő az apja. Hogy őt mindenki becsapja, megcsalja, kineveti. És eltaszít magától feleséget, csecsemőt, barátot, alkalmazottakat. Az egyetlen, akit maga mellett tartana, ostobasága miatt lesz baleset áldozata. Minden darabokra törik.

Eközben egy özvegyember, akire épp rázáródna a magány és a kilátástalanság ajtaja, egy viharos éjjelen elhagyott csecsemőre lel – aki visszaadja a hitét az életben és új kezdettel ajándékozza meg. A kislány lesz a fény, a jövő, a remény, ami új vágányra tereli az özvegy és fia életét. Hogy aztán tizenhat évvel később a vakvéletlen és néhány szélhámos mesterkedésének köszönhetően az elhagyott kislány beleszeressen Xeno fiába, megtalálja szüleit és összebékítse az egykori ellenségeket. Az, aki elveszett, megkerül. Ám van ebben a történetben más is, aki már sosem kerülhet meg.

Tündérmese ez a javából: szépséges egymásra találások és szívettépő vallomások tömkelege kap helyet a lapokon, közben angyalok hullatják szárnyaikat az esőtől terhes Párizsban (a Xeno által tervezett videojáték angyal-allegóriája zseniális!), minden szereplő megtalálja méltó párját és szól a jazz, mégis… Ki hozza vissza Milót az élők sorába? Ki adja vissza Miminek az elvesztegetett éveket? Ki adja vissza Pauline-nak a szerelmét? Winterson megbocsátó típus: szüksége is volt rá, tudjuk ezt jól önéletírásából. Minden során süt a megértés, a fájdalommal elegy bizalom, a szereplői iránti szeretet, a hit, hogy lehet jobban, hogy felül lehet írni múltbeli bűnöket, hogy az idő begyógyíthatja a sebeket, hogy kaphatunk új esélyt, új családot, új életet. Gyönyörű hitekkel van teli ez a könyv – kár, hogy én képtelen vagyok hinni bennük. Így, bármily szépen ír Winterson, ez korántsem került olyan közel, mint az előző művei.

(És nem került olyan közel, mint a sorozatból Atwoodtól A vihar adaptációja, a Boszorkánymagzat – érdekes megfigyelni egyébként az ilyen újramesék esetében, hogy melyik hang erősebb, az eredeti szerzőé vagy az újraíróé. Míg a Boszorkánymagzat esetében végig azt éreztem, az a könyv sokkal inkább Shakespeare, mint Atwood, Az időszakadék esetében azt érzem, sokkal inkább Winterson, mint Shakespeare – hogy ez mit jelent, vagy jelent-e egyáltalán bármit, nem tudom, de el fogok gondolkodni rajta…)


Kiadó: Kossuth
Fordító: Lukács Laura

2018. február 5., hétfő

Testről és lélekről - Film


Nekem ez a filmem. Talán mert a legtöbb helyzetét valahol belülről ismerem. Azt is, milyen egy korlátozó nyomorúságban élni. Azt is, milyen a saját zárt és egyedi törvények szerint faragott világodban. Nem ezekben a végletekben, mint ami megrajzolja a filmet – de belülről ismerem. Annyira, hogy képtelen leszek kívülről szólni róla. Ha nem láttad, menj el és nézd meg. Nézd meg a tévén, ha előfizetője vagy egy bizonyos csatornának, pár kattintással elérhető. Aztán gyere vissza, és olvasd tovább ezt a bejegyzést. Nekem ez a filmem. Nem vagyok hajlandó távolságot tartani tőle – a kedvedért sem.

Egy vágóhíd sajátosan, betegen érzékeny-érzéketlen világába új kollégák érkeznek a régi bútordarabok mellé. Többek közt Mária, a minőségellenőr (Borbély Alexandra) – nagyon magának való, nagyon zárt fiatal nő, egy „Csipkerózsika”. Egy reggel rendőrök jelennek meg a vágóhídon, kiderül, hogy valaki bikáknak való búgatóport lopott az állatorvosi gyógyszeres szekrényből… A dolgozókat pszichológiai alkalmassági vizsgálatra kötelezik, Klára, a pszichológusnő (Tenki Réka) szépen, rutinosan mindenkit kikérdez – többek közt megkérdi azt is, ki mit álmodott az éjjel. Így, teljesen véletlenül derül ki, hogy Endre, a fél karjára béna gazdasági igazgató (Morcsányi Géza) és Mária minden éjjel ugyanazt álmodja. Kiderül, hogy egymás álmában laknak…

Nem ezekben a végletekben. Nem a nyomorék és az autista végletében. De tényleg ismerem, milyen erősen korlátozott testi lehetőségek birtokában maszatolni a teljesnek látszó életet – milyen fegyelmezettségeket, vállalt kényszereket teremt. És ismerem, hogy mennyire sérülékeny a zártság, ha egyszer megnyílik – hiszen senki nála nem tudja jobban ilyenkor, hogy mennyire védtelen. Hiszen ilyenkor szándékosan hagyja, hogy az történjen vele, amitől amúgy retteg. Valahol a közös álom felbontó játéka, tényleg egy közös álom felbontó játéka az egyik legszebb ötlet, ami egy ennyire esélytelen párosításban segíthet. A film gyönyörű végletében a közösen álmodott szarvas-sors. Ahol egy halom dolog ösztönösen, meggondolás nélkül megtörténik. Ahol vezethetnek a zajok, szagok, ahol a másik érintése más rezgésszámon és többet üzen – a szavak mankója helyett ahol a mozdulatok lesznek tényleg hallatlanul fontosak. Annak, aki nem tud, meg annak, aki nem akar egyébként érinteni.

Enyedi Ildikó érzékenységéről beszélek, annyi más mellett – meg a kegyetlenségéről, ami nélkül mindez nem lenne ennyire valóságos. A keretről, a vágóhídról, a szarvas-momentum teljes ellentétéről. A gépies, ipari gyilkolásról – amit (legalábbis Endre szerint) mégis csak az empátia megőrzésével lehet ép ésszel megélni. Ahol sajnálni kell a leölt állatot – nem érzéketlenedhetsz el annyira, hogy ne érezz irántuk semmit. Legalábbis Endre szerint – aki viszont pont hogy nem akar érezni semmit. Szerelmet főleg nem. Elege van – elvan nélküle. Erre itt van ez az idegesítően szokatlanul működő nő, akinek a teste ezer gesztussal, tán legfeltűnőbben pont az elutasítás gesztusaival, az odafordulás közben történő elzárkózással üzeni a kíváncsiságot…

Enyedi Ildikó kegyetlenségéről beszélek, annyi más mellett – meg az érzékenységéről, ahogy a végletekig elviszi azt a mesét. A teljes kétségbeesés önpusztításáig, ami két zárt emberben ugyanúgy szakít sebet – az egyiknek testi értelemben is. Olyanok, mintha akármilyen érzelemnek egy lehetetlenül szűk helyen kellene kiférnie belőlük – ez ritkán sikerül önsebzés nélkül. A rendező kegyetlenségéről beszélek, ahogy a végletekig elviszi a színészeit, addig az eszköztelenségig, ahol valóban átlényegülnek. Borbély Alexandra élete végéig viselni fogja az elkötelezettsége bizonyítékát a csuklóján, és szerintem ugyanígy a könnyeim nyelem majd, ha először meglátom egy teljesen más ízű, felszabadult fiatal nő-szerepben. Morcsányi Géza pedig ugyanígy képes a szemeivel, gesztusaival, a hanglejtésével játszani – amatőr létére, tényleg, minden tiszteletem az övé. Alig akad itt, aki színészkedik – élik a szerepet, Békés Itala persze, Nagy Ervin naná… mindenkinek gratulálok, aki itt vászonra került, az a legtöbbet adta. A legnehezebb dolga talán Schneider Zoltánnak volt Jenő szerepében – milyen furcsa, hogy ennyi introvertált közt az nyitottság (és paródiája) az eszközeiben legnehezebben megtalálható szerep. Én szerettem, mert ami hamisság a játékába került, nem Schneider Zoltáné volt, hanem Jenőé…

Nekem ez a filmem. Az a lehetetlen követelés, amikor egy kényszeres tisztaságmániás összebútorozik egy folyvást morzsázó rendetlennel. Ahol így a jövő nyitott és bármilyen lehet. Amikor nem tudok kedvenc pillanatot választani, mert tülekednek. Például amikor állati és emberi tekintetek néznek a napba a pusztulás előérzetében, és mégis megtörténnek azok az emberi gesztusok, amitől élhetővé válik az élet. Ameddig, addig. Tudom, hogy újra kell néznem, hogy az összes pillantásukat befogadjam. És tudom, hogy ez a film a kivételt meséli – de emberek, én ezt a kivételt élem, rengeteg megkötött kompromisszum árán, és nem is én kötöm meg a többet… és nagyon szeretném, ha ez volna a szabály. Ha ez volna az általános – ez a kegyetlenségben fenntartott érzékenység. Ami könnyen sérül, mert nyitva van – de amihez végre odaférhet a gyógyulás.


2018. február 2., péntek

Pere Martinez feat. Aurora (CD)

Egy hagyomány élővé akkor válik, ha beleszínezhet a kor, a maga hordozóival, ötleteivel, hangszereivel, és hangkeverésével – és akkor marad hagyomány, ha a játszók megtalálják azt a vékony mezsgyét, ahol az injektálódó új nem helyezi zárójelbe, nem minősíti, hanem friss ízeivel keretezi a nagy tisztelettel őrzött régit. Nehéz megtartani ezt a kíváncsisággal elegy, egyszerre bátor és óvatos hozzáállást – de tény, e nélkül nagyon hamar halottvirrasztási szertartássá, nagy tisztelettel ismételgetett jelentésvesztéssé válik az őrzés. Ahol az őrzés gesztusa lesz úgymond a cél, az a hagyomány halálra ítéli saját magát. Élővé a beengedett friss szelek teszik – akár a nagy időket megélt vastag törzsű gyümölcsfát a tavasz, úgy oltja be gyümölcsöt termő örömmel az őrzést az új idők fuvallata.

Pere Martinez az Aurorával karöltve ilyen vékony mezsgyén járó őrző. Valami elementáris bátorság kell hozzá, hogy egy annyira kifinomultan formált – zenei és táncnyelven egyaránt évszázadok óta pontosan kimért és szertartásosra formált világot, mint amilyen a flamenco, így zsongjon körül a jazz. Martinez az énekkel a katalán zenei hagyomány tradícióit idézi, kérlelhetetlen pontossággal akkor is, ha frissen megzenésített Salvator Espriu-verset énekel, vagy ha Federico García Lorca poézisét kelti életre. Az ének olyan, ahogy az emlékezet követeli – egy a miénknél sokkal szigorúbb kor emlékezete. Körülötte viszont ott gomolyog az a kérdés nélkül mai zenei környezet, amely ha idéz, akkor bárhonnan – és mégis egység lesz, tejessé egészül, és a flamenco szellemében egészül teljessé.

Ahogy Max Villavecchia megmutatja a zongorán mindazt, amit a katalán muzsikák ismerője a pengetett húrokon várna! Állandó jelenléttel, olykor szinte a taps helyett ritmizálva is az elengedhetetlen alapokat – olykor a kalandozó ritmusszekció, Joan Carles Marí dobjai helyett, José Manuel Álvarez táncának ritmikai lüktetését ellenpontozva, lüktetve azt, amire repülhet az ének… Javier Garrabella gitárjátéka sem a szokvány, sem a várt, nem a bejáratott – ide emeli a mába azt az egykori büszkeséget. Merthogy ez kifejezetten kivagyi, ki ha én nem zene, tele széles, erős gesztusokkal. Milyen érdekes – ott délen a finom mívű vékony pengék világában született énekbeszéd-múltból máig teljes természetességgel erőt sugározhat egy alapjában vékony, folyvást panasszal teli férfihang…


Kivagyi és panasszal teli zenei világ ez – mondhatnám úgy is: a saját halandó mivoltának mindvégig a tudatában van. Érdekes ez – úgy figyelem, hogy ott bontakozik a halálnak ennyi színnel kultusz, ahol annyi gyönyörű tilalom öleli a szerelmet. Ahol a szerelem megélése bonyolult, szertartásos és ritkán érzelmi alapú, ahol a szabadsága életveszélyes. A spanyol alapjában ilyen – valahol innen kell érteni a zenébe ömlő keservet, a hangban bongó fájdalmat, a számtalan elénekelt „nem lesz az enyém” panaszára adott, sorsot akár végsőkig vállaló dacválaszt. És persze a beteljesülést, az ennek ellenére történőt. A flamenco boldogsága ezért akkora érték – hiszen a tragédiák ellenére, sokszor magából a tragédiából születik. Ez a muzsika csupa dráma – és ezt Martinez az Aurorával maradék nélkül tudja.

Hogy aztán erre a kortárs eszközökkel megejtett zenei utazásra egyszer csak befizessen X. Alfonso király egyik kantigája is – középkori Mária-ének, az egyik legrégebbi dalgyűjteményből az Ibériai félszigetről. Hogy tovább nyíljon az a hagyományba markoló, azt tovább zengetni akaró zenészi attitűd.  Hogy Javier Garrabella egyszer csak megmutassa e dal tovább fejtésében: a flamenco gitárjátéka természetesen a kisujjában van. Kiteljesül e hozzátételtől az összkép: nemcsak kivagyi és panasszal teli, de hittel mélyen átitatott is ez a megőrzendő hagyomány. Hogy ne csak a megélhető dráma látsszon, de az a távlat is, amelynek fényében minden ilyen kis emberi drámánk jelentéktelen.

Sokszor hallgatható, remek hanganyag ez, de azért el kell mondanom: aki teheti, vadássza le őket élőben – mert akkora húzást pakolnak a kifinomultságba a színpadon, amit a legjobb körülmények közt rögzített felvétel sem képes megidézni…



Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...