Jean Mattern: Tejjel-mézzel

Jean Mattern két évvel ezelőtt megjelent bemutatkozó regénye, a Király Fürdő életem legfelzaklatóbb olvasmányai közé tartozik – olyan reakciókat váltott ki belőlem, amiket nagyon ritkán vált ki könyv. Gyűlöltem a főszereplő Gabrielt, tiszta szívből megvetettem, miközben értetlenül álltam az elhallgatások és elfojtások bonyolult láncolata előtt, ami olyan emberré formálta, aki tétován tévelyeg könyve 150 oldalán, miközben mindent elkövet azért, hogy azt a néhány emberi kapcsolatot is tönkretegye, ami még maradt neki. Nemegyszer akartam falhoz csapdosni a könyvet, és még jóval az olvasás után is bennem lüktettek mondatai.

Az idén megjelent Tejjel-mézzel a Király Fürdő előzménytörténete, Mattern „laza szövésű családi trilógiájának” újabb darabja. Gabriel apjának elbeszélésében ismerjük meg a szülők történetét, melyek elvezethetnek annak megértéséhez, miért is lett Gabriel olyan, amilyen. Nem kevésbé felzaklató, iszonyatos erejű mondatokkal megírt, rövidségében is súlyos vallomás a Tejjel-mézzel.

Egy apa vallomása fiának, élete alkonyán, amikor már jóformán semmi sem számít: szembenézés, múltidézés, és talán-talán megbocsátásért való könyörgés. Megidéződik a második világháború vége, amikor a bánsági falvakon végigsöpört a németek, majd a szovjetek pusztítása, és a francia gyökerekkel bíró fiú hirtelen a befogadó Franciaországban találja magát – család nélkül, gyökerek nélkül, elszakítva egyetlen hű barátjától, aki a „német oldalt” választotta. A kamaszként mindentől megfosztott fiú későbbi életét meghatározza a barátjától, Stefantól való elválás: tán jobban, mint a saját család, a szülőföld, a „haza” elvesztése. A pályaudvari kép, ahogy Stefannal más vonatot választanak, felértékelődik, jelkép lesz, megtestesít mindent: a múlttal való szakítás megmásíthatatlanságát, a „jó és rossz oldal” közti választást, mindannak megtagadását, amit a „másik oldal” – és az egész háború – jelent.

A bánsági fiú egy évtized múltán, immár igazi franciaként ismerkedik meg a magyar forradalmat leverő szovjetek elől menekülő Zsuzsannával – aki ekkor már Suzanne. A nő szabad akaratából dönt úgy, hogy szakít mindennel, ami régi életéhez, szülőföldjéhez, családjához kötötte – nem beszél róla, az emlékét is megpróbálja kitörölni. Mindketten borzalmas traumák elől menekültek, és nincs más vágyuk, mint tiszta lappal indulni: megteremteni maguknak az ő tejjel-mézzel folyó Kánaánjukat, ahova nem törhetnek be a külvilág szörnyűségei.

Valahol felfoghatatlanul ijesztő, ám emberileg maximálisan érthető az elszántság, amivel megtagadnak mindent, kitépik gyökereiket, elfelejtik anyanyelvüket, és kapaszkodnak egymásba, és az új életről alkotott illúziójukba. Mely illúzió aztán a leghétköznapibb, egyszersmind legérthetetlenebb módon hullik darabokra, amikor legidősebb lányuk, Marianne autóbaleset áldozata lesz. Mattern kegyetlenül és iszonyú erővel ábrázolja a sokkot, az elfogadásra való képtelenséget, és a dacot, ami Marianne halálát követi. És megértjük. Megértjük, hogy ez a két ember, akik a legmélyebb poklokat járták meg a háború és a forradalom alatt, miért nem volt képes megbirkózni azzal a „hétköznapi pokollal”, ami szétzúzta az „új élet” illúzióját.

„Semmi, csak Suzanne, aki egyszer csak azt mondta: „Muszáj összeszedned magad!” A karomra tette a kezét – normális időkben ez gyengéd gesztusnak számított –, de ítéletként csengtek a szavai. Megismételte: „Muszáj összeszedned magad!” Két halk ítélet. Egy-egy mindkét gyerekért, akiknek még az apja voltam.”

Megértjük, de megbocsátani nem tudjuk: mert bár sajnálom őket, és elképzelni sem tudom, hogy élték túl, ott motoszkál bennem, hogy a szülők képtelensége az elfogadásra, a hallgatás és az elfojtás mekkora károkat okozott a másik két gyermeknek – és visszakanyarodok gondolatban a Király Fürdőhöz, és újraértékelem Gabriel cselekedeteit, rossz válaszait, kapcsolatfóbiáját. Amiket persze nem ment fel a szülők viselkedése – hisz nem gondolom, hogy egy felnőtt ember mindenért okolhatja a szüleit – de fájdalmasan jól megalapoz egy egyébként totálisan félresiklott életnek.

A Király Fürdő brutális hatását nem éri el a könyv, annál visszafogottabb, egyszersmind tragikusabb, viszont elképedve állok azelőtt, milyen profizmussal szövögeti Mattern ennek a családi trilógiának a szálait. Ha ez a könyv ennyire átszínezte – ha nem is értékelte át teljesen – az első részt, elképzelni sem tudom, milyen hatással lesz az eddig olvasottakra a harmadik rész. Ami az író hazájában idén jelent meg – remélem, mi is mihamarabb olvashatjuk.

Kiadó: Magvető

Fordító: Tótfalusi Ágnes

Jean Mattern: Király Fürdő

Lehet-e egy gyermekkori tragédia árnyékában élni, úgy hogy az soha nem lett a szülők által kibeszélve, feldolgozva? Mit érezhet egy tízéves gyerek, akinek meghal a nővére, és ahelyett, hogy vigaszt, együttérzést, közös bánatot kapna a szüleitől, csak merev hallgatást, zárkózottságot és álságos beletörődést kap? Hogyan lehet ilyen terhelt múlttal együtt élni, felnőni, felnőttként új kapcsolatokat, szerelmeket megélni, családot alapítani, ha a legalapvetőbbet tagadják meg tőlünk, a közös élmény (még ha a legtragikusabb élmény is) megélését? Ezek azok a kérdések, amiket Jean Mattern könyve feltesz, és amikre a főhős, Gabriel kivétel nélkül rosszul válaszol.

A harmincas éveiben járó, műfordítóként dolgozó Gabriel épp akkor hagyja el feleségét, amikor a nő bejelenti neki: gyermeket vár. Szereti Laurát, szeretné a leendő gyermekét is, csak épp nem tudja, hogyan. Nővére halála feldolgozhatatlan teherként nehezedik a vállára, és nem engedi, hogy tovább lépjen, hogy boldog legyen, hogy éljen. A könyv Gabriel vallomása, amit fiának ír, arról, miért hagyta el, miért volt képtelen arra, hogy vele maradjon, hogy otthont, családot, szeretetet adjon neki. Hogy miért fosztotta meg őt épp attól, amitől őt is megfosztották szülei.

Gabriel önigazolást keres, egész története nem más, mint hazug mentegetőzés, egy olyan férfi „vallomása”, aki képtelen volt megnyílni bárki előtt, nem tudott kapcsolatot teremteni, csak hagyta magát sodródni, hagyta magát, amikor Laura megszerette, amikor egyetlen barátja, Leo elhatározta, hogy a barátja lesz, amikor bárki emberi kapcsolatot akart kialakítani vele. Soha nem tett semmit azért, hogy kapcsolatokat teremtsen, voltaképp teljesen passzív figura, egyetlen aktív cselekvése a menekülés. Szüntelenül menekül, ám sosem valami felé, csak valami elől, és nem is érkezhet máshová, mint az önként vállalt magányba. A szüleit okolja félresiklott életéért,  fel sem merül benne, hogy ő is hibázott, csak kósza pillanatokra fogalmazódik meg benne, hogy megossza Laurával a nővére halálának történetét, szüleihez fűződő viszonyát, de soha nem teszi meg, pedig épp ez lenne  az egyetlen lehetősége arra, hogy megteremtse azt, amitől gyerekként megfosztották: a meghitt együttlétet, a bánatban is vállalt közösséget. Azzal, hogy élete legfájdalmasabb részét nem osztja meg azzal, akit szeret, ezt a szeretetet is idézőjelbe teszi, mert képtelen bízni benne, és bizalom nélkül nincs szeretet sem.

A nővér halála és annak feldolgozatlansága csak a jéghegy csúcsa, Gabriel családjában az elhallgatás már hagyománnyá vált, a szülők, akik magyar származású, zsidó gyökerű családból származtak, soha nem osztották meg gyermekeikkel őseik identitását, és ez, az eltitkolt, „elrabolt” identitás válik a könyv során szép fokozatosan Gabriel keresésének egyetlen és soha el nem érhető céljává. Megint csak önigazolást keres és talál is magának, és szinte megnyugvásként fogadja, hogy talált valamit, amit egész sikertelen, elcseszett életéért hibáztathat: az identitás hiányát. Magyarországon járva elkezdi keresni dédszülei nyomait, és az új felfedezés, a szülők által megtagadott-elhallgatott zsidó-magyar hagyomány vezeti arra, hogy egy londoni zsinagógában keressen magának új kapaszkodót. Ám itt sem lel semmit, csak újabb hiányokat.

Gabriel képtelen átlépni a saját maga köré húzott falakat, nem ismeri fel a legnagyobb lehetőséget arra, hogy túllépjen a múlton, a családi tragédián, az identitás vélt vagy valós hiányán: a gyermeke születését. Ott van előtte a lehetőség, hogy lezárjon mindent és új lapot nyisson, hogy megteremtse azt az új családot, azt az új hagyományt, azt az új életet, amitől megfosztották, de elmenekül. És hiába mentegeti magát 148 oldalon át, menekülése megbocsáthatatlan, és együttérzés helyett csak dühödt értetlenséget képes kiváltani az olvasóból.

A kommunikációra képtelen Gabriel az írott szavakba, a nyelvekbe, az irodalomba temetkezik, és műfordítói hivatásában találja meg az önkifejezésnek azt az eszközét, amit emberi kapcsolataiban képtelen meglelni, ám épp azt az egy nyelvet nem találja meg, amin ősei történetét megérthetné, és amit fiának továbbadhatna. Szép szimbólum, és fájna is, ha nem tenné rögtön idézőjelbe a szerző azzal, hogy a nyelvzsonglőr Gabriel nem is próbálja megtanulni ősei nyelvét. A nyelv így, konkrét és átvitt értelemben is, csak egy újabb önigazolássá válik, aminek köszönhetően tovább dagonyázhat az önsajnálatban.

Épp ez, a nyelv és a műfordító képtelensége arra, hogy megtanulja ősei nyelvét volt az a momentum, ami meggyőzött arról, hogy a szerző gonosz játékot űz velünk. Miközben olvastam, két benyomás viaskodott bennem. Az egyik, hogy ha Mattern ezt komolyan gondolja, pláne ha önéletrajzi ihletésű a mű (egyébként nem az), akkor orvoshoz kéne fordulnia, a másik, hogy ha ez egy fikció, amit kitalált, aztán ilyen szinten belemászott a főhőse lelkébe, akkor mennyire jól csinálta. A könyv  tűpontos, nagyon kitalált és vélhetően sokat csiszolt mondatokkal, feszes tempóban, csekély terjedelméhez képest óriási feszültséggel mesél el egy történetet, ami úgy marad velünk, hogy még napok múltán is gondolkodunk, vitatkozunk, dühöngünk miatta.

Kiadó: Magvető

Fordította: Tótfalusi Ágnes