2013. február 14., csütörtök

Nemes Nagy Ágnes: A szomj - vers és dal


Nagyon kevés vers tár fel ennyit őszinte kegyetlenséggel szerelmes kiegészülésünk hiábavaló vágyáról, mint „A szomj” – írtam már egy helyütt, s ezt most sem szeretném másképp, vagy szebben mondani. Nemes Nagy Ágnes ifjonti arca ez, még formálatlanabb - az „objektív líra, új tárgyiasság” jelzőivel illetett, a „klasszikus modernség” kiemelkedő teljesítményének tekintett érett költészet még nincs sehol. A Között varázslatos személyességgel józan költője e vers megszületésekor csak halovány ígéret. Már épp nem Babits-epigon e versben – de a (kiteljesülő költői pálya ívét valójában meghatározó) mester lendület-telibb, fiatal éveinek illata alaposan érzik azért ezen a sokat formált szövegen; alapvetően babitsi hatás építteti a verset, mondhatni a Nyugat szinte esszencia-szinten megvalósított konvenciói szerint.

Nemes Nagy Ágnes: 
A szomj

Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:
kimondhatatlan szomj gyötör utánad.
- Ha húsevő növény lehetne testem,
belémszívódnál, illatomba esten.
Enyém lehetne langyos, barna bőröd,
kényes kezed, amivel magad őrzöd,
s mely minden omló végső pillanatban
elmondja: mégis, önmagam maradtam.
Enyém karod, karom fölé hajolva,
enyém hajad villó, fekete tolla,
mely mint a szárny suhan, suhan velem,
hintázó tájon, fénylőn, végtelen.
Magamba innám olvadó húsod,
mely sűrű, s édes, mint a trópusok,
és illatod borzongató varázsát,
mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.
És mind magamba lenge lelkedet
(fejed fölött, mint lampion lebeg)
magamba mind, mohón, elégítetlen,
ha húsevő virág lehetne testem.
- De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.
Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.

Konvenciót írtam – hát formailag és nyelvileg nem érdemes itt semmiféle forradalmat keresni. A legegyszerűbb hasonlító szerkezetek, néhány gyakran használt jelző által kiemelődő vágytárgy, érzékeltetés helyett kimondás – ám e kimondásba erő költözik, ahogy a téma kibomlik. Ott az a „kényes kéz”, a „magad őrzésének” eszköze – egy mozdulatot már látok is, ahogy a meztelen férfi (először) önkéntelenül eltakarja magát. S ez a kéz meséli el a „magamra maradást” is: szinte látom, ahogy az „omló, végső pillanat” kielégülése után mintegy bocsánatkérően simít végig a női arcon. Két mozdulat egyetlen egyszerű szerkezetű képben. Ez egy konvencionális versi recept modern használatban – klasszikus korokat idéz.

Viszont a téma a korban, a negyvenes években nemhogy nem konvencionális, hanem még mindig szinte botrányig bátor egy nőtől. Merthogy egy igen erős – és igen erősen női – vágyat rajzol itt meg, s egyetlen helyen: az „illatba esés” képi megilletődésénél enyhít csak a vágy erejének valóságos kannibalizmusán. Ez a legteljesebb szexualitás, férfifélelmek (és férfidurvaság) gerjesztője, a születés egyfajta inverze, a teljes elnyelődés – amely kultúrák során nem egyszer démoni nevet is kapott.

Az egyesülés a másikat felszámoló erőszak nélkül reménytelen. Holott valójában a „mohón, elégítetlen” jelző-pár belátja így is: húsevő virágként, édes húsokat, borzongató illatokat, lenge lelket elnyelő kéjzabálógépként is reménytelen lenne. Az egyesülésnek, az összeolvadásnak az sem lenne teljessége, csak a paródiája. Másféle minőség, a belerejtett véglettel, az elpusztítással; a nőstény sáskamódra nemzőt zabáló mentalitásával telítettebb, de ugyanúgy pillanatnyi kiteljesülés. Mert ez a vágy, ez a szomj erre a kiteljesülésre vágyik. Hogy a pillanat mindig tartson, hogy ne legyen szükség kiegészítő kérdésekre, folytonos megerősítésre, bizalomra, amely e tükörben valójában elviselt kiszolgáltatottság.

Értsük: ez a kannibál-képrendszer nem eseti fájdalom. Hanem a legkétségbeesettebb belekiabálás a mindenségbe: nincs valódi egyesülés. Miért van belénk kódolva a vágya, ha nem kaphatjuk meg a teljességét? Ha újra meg újra próbálkozni és kudarcot vallani lök a vágy, egymás felé – ha a hiány aztán, az örökös hiány ilyen beteg gondolatokat játszat velünk? Ha ennyire atavisztikus vágyakat és félelmeket ébreszt, bennünk, emberekben, akiknek egyébként e kultúrában a vallása is egy ilyen testet és lelket szimbolikusan elfogyasztó rítuson nyugszik? Amely vallás egyébként is ambivalensen áll az egész testiséghez, a gyönyör forrását, a nő ölét inkább tekintve poklok kapujának? Amely vallás legnagyobb tanítója megáldja ugyan a szerelmet férfi és nő közt, de maga a tanítások szerint mégis megtartóztatja magát?

A kultúránk alapjait tekintve ez a versbe fogalmazott szomj szentségtörés. Holott szerintem nő nincs, aki ne ismerné – legfeljebb eltagadja, vagy nem mer a saját tükrébe nézni sem. Lehet, hogy tévedek, de kétlem. A versnek e téma adja az erejét.


S a zenés feldolgozásnak is ez a téma adja az erejét – de teljesen máshogyan megalapozva ugyanazt. Én egyszerűen imádom azt a szerintem félig tudatos- félig ösztönös hozzáállást, amit Harcsa Veronika és zenésztársai olyan következetesen megtartanak ebben a dalban! Merthogy fel kell épüljön a konvenció a dalban is, az a légkör, ahonnan aztán előjöhet a vers kannibál démonisága. Az a finom indítás: gyengéd, seprűzött, cinezett dobalapokon és könnyedén pontozó bőgő előterében a visszafogottan, eltaláltan virtuóz, fokozatosan zenébe melegedő zongora mintha egy hatvanas évek környéki, minimál design szerint berendezett lakás nappalijában szólna, a dohányzóasztalon felejtett hamutartó szélén egyensúlyozó cigaretta lenge füstjében – a polgári unalomban, kiegyensúlyozottságban, a fehér ingek és blúzok konvencionális világában; könnyedén lüktető, ismerős háttérzeneként. Abban az akár unalmas rendezettségben, amely a biztonság legteljesebb látszatát gombolyítja körénk a maga kulturáltan, visszafogottan invenciózus módján. Elkezdődnek, de soha nem bomlanak ki, még időben elsimulnak a zongoraszólam zaklatottságai.

Addig a jól előkészített négyes felütésig, ahonnan aztán a zongora körbe bontott akkordjaira egy sokkal szenvedélyesebb, erősebb dallamvilággal érkezik az ének, ül ránk a szöveg. Megszólal a gitár, ellenpontozza a felfutásokat, minden négy sor után egyre több fájdalommal telítődik a zenei környezet, amíg aztán a pergőn kiütődő dobra fűzött zongora-plimplim lök zenében is egy valójában befejezhetetlen, csak hangszerek elvételével, az egy szál zongorát meghagyva kihalkítható reménytelenségbe. Az előkészítés teljesen más hangulata nélkül ez a „második tétel”, maga a megzenésített vers korántsem ennyire baljós – de miután a bevezetőben egy biztonságosan ismerős zeneközeg körénk szilárdult, olyan, mintha a talajt húznák ki a lábunk alól. Ez a talajvesztettség a versé – maradéktalanul zenévé képezve.

Így gondolom: ha divatja is van a versek megzenésítésének manapság, parafrálásának, stílusokra illesztésének – azért ilyet ritkán hallani: amikor ennyire a vers lelke bomlik a zenébe. Pedig ezt a minőséget követelném folyvást. Ez ugyanis nem rombol. Nem szolgál ki igényeket. Hanem felmutat valamit, amit érdemes felmutatni.


1 megjegyzés :

shizoo írta...

voltam oly pofátlan...
http://irodalmiszabadrablas.blogspot.hu/2013/02/beszelgetes-szomjrol.html

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...