Alma Katsu: Megtorlás

Alma Katsu Halhatatlanja a tavalyi ősz egyik legmeglepőbb olvasmányélménye volt – sűrű, sötét, érzéki, alkímiával jócskán megbolondított romantikus thriller, ami fényévekre van a könyvesboltok polcait mindinkább ellepő műfaj legtöbb darabjától. Engem egy éve teljesen lenyűgözött a bátorsága, az arányérzéke, a szereplői, a mesélő hang, az évszázadokon átívelő baljós mágikus vonal. És rettenetesen elégedett voltam, amiért egy, a maga módján kerek történetet kaptam, a folytatás kényszere nélkül. Épp ezért esett le az állam, amikor meghallottam, hogy idén megjelenik a folytatás – aztán fellapoztam az első részt, és szembesültem vele, hogy már ott is említették, hogy ez bizony trilógia. Vagy egyszerűen figyelmetlen voltam, vagy megvezettek a saját vágyaim – olyan jó lenne néha önálló történeteket olvasni ebben a műfajban is.

Ilyen előzmények után némi kétkedéssel vettem kézbe a Megtorlást – tartottam tőle, hogy az első rész után ezt bizony csak elrontani lehet… Szerencsére nem lett igazam, a második rész messze nem csalódás, de nem is okozott akkora élményt, mint az előzmény. Sajnos.

Lanore McIlvrae a Halhatatlan végén maga mögött hagyta nem csak az amerikai kontinenst, hanem két évszázada szívét birtokló szerelmét, Jonathant is, hogy Európában kezdjen új, közös életet szerelmével, a halandó orvos Luke Findley-vel. Ám boldogságuk nem tarthat sokáig – a folytatás első oldalain Lanore megérzi, hogy két évszázada eltemetett kínzója, ura és parancsolója, az őt halhatatlanná tévő Adair kiszabadult börtönéből. Tudja, hogy a több száz éves, gyakorlatilag elpusztíthatatlan Adair azonnal a keresésére fog indulni, mint ahogy azt is, hogy útja közben bárkin és bármin átgázol a cél érdekében. Így Lanny ismét csak menekülni kényszerül, földrészeken át, régi ismerősök felkutatásával, múltbeli utazások felidézésével próbál rájönni, hogyan szabadulhatna meg örökre.

S míg Lanny menekül, Adair kétszáz év börtön után ismerkedik az új világgal, próbál alkalmazkodni a körülményekhez, visszaszerezni elveszett vagyonát, udvartartását, hatalmát – és közben egyvalami hajtja: megtalálni a nőt, aki legyőzte. A bosszúvágy, a parttalan erőszak és a sértettség mellett azonban mindinkább teret enged a vágynak a szeretett nő után – és itt kezd nekem elcsúszni a könyv egy olyan irányba, amit nem szeretek. Az első részben Adair maga volt „a megtestesült romlottság, aki szembeköpi a műfaj összes megtérő rosszfiúját, aki arra használja a naiv fiatal nő rajongását, hogy megtörje az akaratát, aki a szexualitást annak legmocskosabb formájában használja – büntetésre, megalázásra. Akit ha szeretsz, beledöglesz”. Ehhez képest a folytatásban ő is beáll a műfaj megmentendő rosszfiúi sorába, akik alig várják, hogy egy szépséges önfeláldozó fiatal nő értelmet adjon az életüknek, és megmutassa, mi a szerelem. Könyörgöm, miért? Miért nem bírja ki egy romantikus thriller szerzője sem, hogy ne „javítsa meg” a rosszfiút?

Szerencsére azonban más kritikám nem nagyon lehet – mindaz, ami az első részt oly nagyon érdekessé és egyedivé tette, megvan itt is. A Megtorlás gyönyörűen megírt, mágiával sűrűn átszőtt, költőien elmesélt történet szerelemről, halhatatlanságról, az örök élet terhéről és kínjairól, vágyról, árulásról és bosszúról. Áthatja ugyanaz a baljós, szomorkás, reménytelen atmoszféra, ami az előzményt – tipikusan őszi könyv ez, szürke, esős, szeles időkre való. S amikor már épp elegünk van a romantikus vonulatból, és falhoz akarnánk vágni a könyvet a halhatatlan rosszfiú szenvelgései miatt, Katsu elénk pakol egy utazást a múltba, ami hol egzotikumával, hol történelmi utalásaival, hol szereplőivel bűvöl el – hol azzal, hogy azért a nagy szenvedély közepette csak megtudunk ezt-azt hőseink előző életeiről. A végére pedig kiderül, a történet még sokkal régebbre nyúlik vissza és még sokkal mélyebb mágiát rejteget, mint hittük. Van tehát muníció a trilógia zárásához bőven, és ez a mágikus szál tényleg nagyon érdekes lehet – csak egyet kérek, ne csináljunk Adair-ből csillogó szemű szerelmes vámpírt!

Kiadó: Agave

Fordító: Lakatos Anna

Alma Katsu: Halhatatlan

Maine egyik eldugott, ősöreg erdők által körülvett településén, ahol a vadászok, ha kint rekednek, reggelre belefagynak a hóba, a sürgősségi osztályon dolgozó dr. Luke Findley élete legkülönösebb esetével szembesül. Egy gyönyörű fiatal nőt szállítanak be a kórházba, aki talpig véresen, egy szál ingben bolyongott a fagyban – a rendőrök szerint gyilkos, az orvos szerint sokkot kapott, egy biztos: hallgat és látszólag sértetlen. Hogy ki ő, hogy került a környékre, ahol mindenki generációkra visszamenően ismeri a másik családját, és miképpen maradt életben az erdőben, rejtély. Ahogy az is, miért nem engedi Luke, hogy fogdába zárják – ehelyett a kórházban tartja, és meghallgatja Lanore meséjét.

A nőét, aki azt állítja, kétszáz éve ebben a faluban élt családjával, itt szeretett bele a városalapító jóképű és elbűvölő fiába, Jonathanba, innen menekült aztán szégyenével Bostonba, hogy ott velejéig romlott halhatatlanok hálójába keveredve küzdjön meg az öröklét minden örömével és kínjával. A megfáradt, szüleit épp eltemető, válását kiheverni nem tudó orvos, maga sem tudja, miért, hinni kezd a mesében, és megszökteti páciensét – s kezdetét veszi kettőjük menekülése a kanadai határ felé, miközben feltárul előttünk Lanore valódi története.

Megelevenedik a kora tizenkilencedik század puritán telepeseinek élete, akik Maine kietlen erdőségében küzdöttek a mindennapi fennmaradásért – szigorú szabályok és megdönthetetlen értékek kötelékében. Ahol a városalapító fia és egy faluszéli szegény lány akkor sem lehetnek egymáséi, ha mindketten akarják, ahol egy nőnek az a dolga, hogy jól menjen férjhez, és gondos gazdasszony legyen, a földet úgyis a fiú örökli, ahol a szülők és a papok még azt is tagadnák, hogy egyáltalán létezik más világ az erdőn túl. Egy tizenéves, naiv, ám eszes, korlátait folyton döntögetni próbáló leány számára ez a világ maga a pokol – pláne, ha gyermekkora óta reménytelen szerelem is gyötri. Mely szerelmet az isteni Jonathan ugyan nem viszonozza, kihasználni azonban kihasználja: így kerül Lanore magányos terhével Bostonba, ahol dacolva családja akaratával, a zárda helyett ismeretlen „jóakarók” karjaiba menekül.

Akik aztán éppúgy – és jóval kegyetlenebbül – használják ki a lány naivságát, mint szerelme. A vonzó élvhajhász nemesúr, Adair és „egzotikus” európaiakból álló udvartartása a bostoni elit dekadenciáját kihasználva orgiák és szerencsejáték segítségével szerez egyre nagyobb befolyást és népszerűséget – s rántják magukkal Lanore-t. Aki először pusztán préda, elfogyasztandó ínyencség, majd a halál karmaiból kimentett szerető, aztán éppolyan rettegő, megalázott, urának élethosszig tartó hűséggel tartozó rab, mint a többiek. A lány, aki első megaláztatása után beleszeret az őt „megmentő” Adairbe, szép lassan felismeri, hogy a látszólag vonzó és különleges férfi valójában a legmocskosabb gonosz, akivel valaha találkozott, azonban ekkor már késő: Adair mágiájának lényege, hogy akit halhatatlanná tesz, örökre magához láncolja. S egy idő után már nem csak Lanore-t akarja, hanem Jonathant is – és a lány, aki minden átélt gyönyör és szörnyűség ellenére is fülig szerelmes gyermekkori bálványába, saját jobb meggyőződésével is dacolva megszerzi Adairnek, amit akar. Akkor még nem sejti, hogy még szörnyűségesebb tervek előtt kövezte ki az utat, s rajta áll, hogy megmentse szerelmét – s rálép egy olyan útra, amely a Maine-i erdőben ér véget, bő kétszáz évvel később, vérben fürödve és egy orvos oldalán menekülve.

Alma Katsu regénye az idei ősz egyik leginkább várt megjelenése volt, egyúttal az egyik legnagyobb meglepetés, amit mostanában olvastam. Romantikus thrillerként hirdették, kilátásba helyezve némi paranormális szálat – ebből azért nem túl nehéz a manapság mindent ellepő lucskos-romantikus vámpíros-vérfarkasos-démonos-félistenes izékre asszociálni. Nem is tévedhetnénk nagyobbat! A Halhatatlan mély, sötét, érzéki, és körüllengi valami baljós, szomorkás, reménytelen atmoszféra. Annyira más, annyira egyedi és borzongató, hogy az szinte letaglózza az olvasót, aki azt hiszi, már mindent olvasott a műfajban.

Mert itt ugyan nincsenek csillogó vámpírok, szivárványszemű félistenek, emberfeletti férfiassággal megáldott vérizék – itt emberek vannak, akik addig kutattak a zavarosban, amíg az alkímia olyan mélységeire akadtak, amik egészségesebb, ha ember előtt rejtve maradnak. Emberek, akik gyarlók, gonoszak, uralkodnának másokon, és bármit felhasználnak céljaik elérése érdekében. Adair, a szívdöglesztő halhatatlan nem megmentendő rosszfiú, aki másra sem vágyik, mint hogy egy naiv és szépséges nő értelmet adjon az életének, és megmutassa, mi a szerelem. Nem, ő maga a megtestesült romlottság, aki szembeköpi a műfaj összes megtérő rosszfiúját, aki arra használja a naiv fiatal nő rajongását, hogy megtörje az akaratát, aki a szexualitást annak legmocskosabb formájában használja – büntetésre, megalázásra. Akit ha szeretsz, beledöglesz. Aki gondolkodás nélkül odadob a famulusainak, hogy megmutassa, bármit megtehet veled, és nem fog „megjavulni”.

Sűrű és sötét ez a regény, áthatja valami baljós erotika, ám egy cseppet sem szexi. Többet sejtet, mint amit mutat, és amit mutat, az sem vonzó – ezután biztosan nem fognak magányos nők ezrei vágyakozni tökéletes testű halhatatlanok után. Meglepő a visszafogottsága, az arányérzéke – mert ugyan van, ahol nagyon is plasztikus leírásokat kapunk, de bizony van olyan is, ahol a főhős-elbeszélő nemes egyszerűséggel elhallgat, és azt mondja: eddig és ne tovább, nem mesélem el megaláztatásom legmélyebb bugyrait, legalább ennyi méltóság hadd maradjon meg nekem. Mintha azt mondaná a szerző: ahol van történet, ott nem okvetlenül muszáj minden határt áthágó mocskos szexet mutatni.

Katsu Halhatatlanjának van története – mely a maga egyszerűségében is működik, sőt: a három eltérő idősík, az elbeszélő személyének változása épp annyira emeli el a saját egyszerűségétől, hogy az eredmény valami különleges legyen. Vannak karakterei, akik esendőek, naivak, téblábolnak, vagy épp gonoszak és igazán gyűlölhetőek – de cseppet sem sablonosak, van egyéniségük, van hátterük, fejlődnek. És van hangulata: a fagyos Maine hidege minket is átjár, Boston romlottsága minket is megkísért, és mi is érezzük az öröklét magányát és kilátástalanságát. Mert az egész valahol erről szól: hogy örökké élni kevésbé romantikus és menő, mint inkább nagyon magányos és sehova sem vezető dolog. Ha valaki már mindent látott, mindent átélt, és nincs mire várnia, akkor az örök élet nem is olyan kecsegtető – ha meg az öröklétben is a reménytelen szerelem a legfőbb társa, igazi szívás. Ráadásul Katsu a maga módján kegyetlen: még azt az illúziót is megtagadja tőlünk, hogy egy új, mindent megrengető szerelem egy csapásra új értelmet adhat az örök életnek. Na, épp ez a kegyetlenség (realitás, mondanám, ha lehetne realitásról beszélni egy olyan könyv esetében, melynek főszereplői halhatatlanok) teszi különlegessé és emeli el a műfaj átlagától a regényt. Bár több ilyet olvashatnánk!

Kiadó: Agave

Fordító: Farkas Veronika