Douglas Adams: Dirk Gently holisztikus nyomozóirodája

Odakint ugyan épp hétágra süt a nap, de tudom, hogy ez csak beetetés, csali – mindjárt komor felhők másznak ólmos lassúsággal az égre, északkelet felől jövő, szüntelenül szitáló eső esik majd, ami a világ legjelentősebb eseményeit kísérni szokta. Elvégre végre megvettük újra, a sokadik elajándékozott, elveszített, hova is raktam példány után, itthon figyel a polcon Dirk Gently holisztikus nyomozóirodája – az egész adag kapható Adams életművel együtt. Ez minimum mágikus-mitikus pillanat; ilyen még tényleg nem volt, hogy mindenki és egyszerre... Van ebben megint valami az időzítésből, ahogy Douglas Adams könyveit általában olvasni szoktam, de nem ismételném el azért, amit a Galaxis Útikalauz Stopposoknak folyama kapcsán leírtam. A mostani időszak csak annyira értelmetlen és nyomasztó, mint egy The (home) Office epizód, az angol verzióból, a fárasztóbbak közül; szó sincs orosz nagyrealizmusról Stoppard klón tollából, ráadásul szerepel benne egy (jövő- és) reménybeli hobbit, ami (minimum) vigasztaló gondolat. Már ha ezt a különös időutazást (az újraolvasást) ebben a tekintetben is különös időutazásnak tekintem, ami talán annyira nem is különös, hiszen nyilván a múltam babrálta, és ezt-azt megint megváltoztatott ez által a jelenemben is.

Ennyi idővel a megjelenése után nem kertelek: igen, van benne időutazás. Mindenféle értelemben, nemcsak a cselekményében. Azóta még nagyobb számban tűntek el és változtak meg a megváltoztathatatlanság állapotában tetszelgő épületek Londonban és világszerte, a dotcom-lufit akkor épp fújták, azóta már a kipukkanása hangja is csak egy ritkán elővett hangminta, nosztalgiát keltő effekt a valóságunk digitális hangtárában. Bár talán még mindig létezhetnek odakövült, fosszilis professzorok az angol kollégiumi rendszerben, ehetetlen díszvacsorák eredeti kéziratok felolvasásának gőzében, és a londoni mitológiában ma is keresik az ügyfelek a magándetektívet – még ha nem is sikerül ennyire extrém példányt találniuk, mint amilyen Dirk. De azt a fajta kultúrára ágyazottságot, ami nélkül érthetetlen marad az író humorának legnagyobb röhögésekre ingerlő rétege, mostanában egyre kevesebb könyvben vagy filmen merészelik előszedni a kalapból. Vagy legalábbis úgy tűnik nekem; mert ugyan olyan nevek nehezen esnek ki a köztudatból, mint Samuel Taylor Coleridge-é, de ebben a nagy előrerohanásban már nagyon sokaknak lefoszlott a névről (oh well, valami költő?) a mese, a befejezetlenül maradt költemény, a Kubla kán meséje. A legenda a vers köré, amelynek születésébe belenyitott a titokzatos idegen Porlockból jövet, s így maradt töredék. Egy vers, egy látomás – avagy egy ősinél is ősibb történet lenyomata az ópiumos költőagyban (kacarászik Douglas Adams). Egy olyan térkép és egyben iránytű, ami tényleg jobb, ha elfelejtődik, ha félbe marad - mert ha követik (ha valaki megérti és hagyja magát cselekedni ennek szellemében), létre sem jön az emberiség, se Coleridge, sem a vers, se egészben, se törötten...

Szóval manapság nem szokás ennyire vértelen, erőszakmentes és irodalmi világmegmentést álmodni – ahol maximum egy zseniális költemény vérzik el. Ennyire súlyosan lúzer alakokkal sem szokás feltölteni a lapokat – a néhány száz éve szórakozott professzor, a vénasszonyok hiszékenységéből élő tarhás simlis, a saját virtuális keretén kívül életképtelen geek (de az összes mellékszereplő is) mellékszereplője se lehetne a ma divatos világmentéseknek. A mai monstre sztorikból ehhez képest ömlik a tesztoszteron – holott azért ezekre a hősökre hasonlítunk jobban (én legalábbis mindenképpen), s mégis, egy mai fiatal számára ez a „hős-választási metódus” a leginkább idegen. Most még inkább az elégtétel-álmaink szeretnénk lenni, mint mikor ezt a könyvet Adams megírta.

Miközben (ennyi idővel a megjelenése után) már nem annyira idegen az Elektromos Szerzetesek gondolata (vagy legalábbis a gondolat lényege - hogy mit látott meg és mit karikíroz benne az író). Hogy legyen valaki, aki elhisz helyettünk dolgokat, izzó, világot sarkaiból kimozdítani mégis képtelen hittel. A közösségi felületek kommentháborúja szakmányban gyártja ma az ilyen robotokat, a legolcsóbb alapanyagból: élő emberből. Nevetni egyre kevésbé vagyok rajta képes. Ez egy olyan hipnózis manapság, ami alól munka kivonódni, mert ha benne ragadsz, különböző szellemiségű, de egyformán mocskos fanatizmusok vízébe ugratnak vele, és még mentőövet se hajítanak utánad.

Ez a könyv ezerszer összefogottabb, jobban markolt, mint az Útikalauz akármelyik fejezete. Az író ugyanott áll itt is – nem kívül, és ugyanúgy a keserédes, fanyar humorban (mondhatni, ugyanabban a Galaxisban), csak itt ügyel a saját fantáziája teremtette világ határaira. És ebben a könyvben található Douglas Adams egyik (talán a) legszebb gondolata. Richard, a programozó rögeszméje: a világról, amelyik tulajdonképpen minden porcikájával zenél. Ez a könyv legholisztikusabb eleme – én szurkolok neki, hogy tényleg, a valóságban is így legyen. Amikor arról olvasok, hogy valaki zenévé alakította a holdfény intenzitásának változásait, vagy a dagályhullámok rögzíthető mintázatát – vagy ahogy legutóbb, arról, hogy megszólaltatták a világegyetem háttérsugárzásának „hangját”, mindig eszembe jut ez a könyv, az írója, Johann Sebastian Bach, meg a komputeres zene. Egy olyan intelligencia által, amely nagyobb kapacitású, mint a Földön található összes komputer együttvéve – s most jön az érdekes dolog -, önmagát is beleértve. Lehet, hogy az önmagára reflektáló emberi tudatra komoly tudományos értekezésekben sincs ennél jobb leírásunk.

Kiadó: Gabo

Fordította: Gieler Gyöngyi

Douglas Adams: Galaxis Útikalauz stopposoknak - a lélek sötét teadélutánján

Egy rettenetesen keserű, önpusztító időszakba pukizott bele annak idején – máig igen hálás vagyok érte Douglas Adamsnak, hogy a vak véletlen, avagy másik nevén a következetes sors a kezem ügyébe sodorta. Épp mélyen meg voltam győződve róla, hogy amit élek, az belső Szibériába száműzött orosz nagyrealizmus, csipetnyi görög sorstragédiával, egy rettenetesen tehetségtelen Tom Stoppard klón tollával elmesélve – amikor is az albérletben, ahol laktam, reménytelenül turkálva az előző lakók által otthagyott holmiban, felfedeztem a spájzban egy doboz könyvet, legfelül az Útikalauz egy igen gyűrött példányát. Úgy másfél napra kiestem az időből, ha bírja a lábam, ott, az ajtófélfának támaszkodva olvasom el egymás után háromszor. Nem mondom, hogy maradéktalanul és azonnal kinevelt a démonetetésből, de tény, színesebbnek tűnt az élet utána – többek közt újra tudtam röhögni saját magamon…

Merthogy Arthur Dent, meg a halogatása, meg a tétovasága, meg a konvencióba kapaszkodásai, a szörnyen ostoba csütörtökei, meg esetlenségei meg… szóval Arthur én vagyok, meg a hozzám hasonló férfitársak, abban a permanens kudarcban, ami a bétahím állapot alapvető velejárója, s amiről Adams mellett talán csak Chris Moore szól ennyire bensőséges, de kegyetlen humorral. Anglia nincs többé. Ezt még valahogy megértette. Újrapróbálta. Amerika - gondolta - megsemmisült. Nem tudta felfogni. Megint szerényebbel próbálkozott. New York odalett. Semmi hatás. Eddig sem hitt komolyan a létezésében. A dollár - gondolta - egyszer s mindenkorra lezuhant. Enyhén megborzongott. Elsöpörték a Bogart filmeket – mondta magában, s ez jócskán mellbe vágta. McDonald’s – gondolta. Nincs többé olyan, hogy McDonald’s hamburger. Elájult. Arra tért magához egy másodperccel később, hogy az anyjáért zokog. Így kísérli meg gondolatban feldolgozni az emberiség egy szem szerencsés túlélője a tényt, hogy a szörnyen ostoba csütörtökön, amikor egy gyorsforgalmi út kedvéért a Városi Tanács le akarta rombolni a házát, megjelent a Föld egén a Vogon Építész Flotta – s egy csillagközi gyorsforgalmi pálya kedvéért szanálja a bolygót. 

Teljesen beteg menazséria mozog a lapokon, Ford Prefecttől, Arthur megmentőjétől Marvinig a zseniálisan depressziós személyiséggel ellátott robotig. Teljesen beteg a humor, ami mozgatja őket, helyzetről helyzetre egyre őrültebb kalandokba; és ez a teljes könyvsorozaton át így marad, a Világ Végén elhelyezett, időben folyvást hátráló étteremtől (ahol megcsodálhatod, hogy néz ki a Nagy Reccs, minden világok vége), a Krikket bolygó lakóiig, akik hittek a békében, az igazságban, erkölcsben, műveltségben, sportban, a családi életben és minden más értelmes faj kiirtásának szükségességében… merthogy az első kötet elolvasása után néhány nap alatt levadásztam a többit, és befaltam gyakorlatilag egy hét alatt, a Vendéglő a világ végént, Az élet, a világmindenség, meg mindent, a Viszlát és kösz a halakatig bezárólag, csak az utolsó Douglas Adams által befejezett kötet maradt ki akkor (a Jobbára ártalmatlant akkor éppen képtelenség volt beszerezni…). Iszonyatosan zavaros és ellentmondásos katyvasz az egész – de lenyűgözött a szabadságfoka. Az elképesztő tömegben szövegben sziporkázó ötlet. Más könyvtárakat töltött volna meg ennyi őrülettel a fejében – Adams belepakolta ebbe a könyvbe, szerintem hat tonna saját keserűséggel együtt. Elolvastam ezeket a könyveket, és becsajoztam… nem biztos, hogy az összefüggés ennyire egyenes vonalú, de az biztos, hogy az Útikalauz miatt húztam végre ki a seggemből a fejem – és ez jót tett a párkapcsolati készségemnek.

Persze elolvastam aztán mindent, amit csak lehetett tőle… tény, olvasmányélményként sokkal inkább megmaradt bennem a két Dirk Gently-regény, mint az Útikalauz – egyszer írnom kéne a Dirk Gently holisztikus nyomozóirodájáról és a Lélek sötét teadélutánjáról. Sokkal jobban markolt, adagolt, szerkesztett történetek, mint a saját kereteit folyvást szétfeszítő, a világon egyedülálló öt(öt és fél-)kötetes trilógia. De az adott pillanatban nekem pont erre a könnyesre röhögés közben megejtett félig öntudatlan tükörbe nézésre volt szükségem. Volt csajom. Egyre jobban sejtettem, mit nem szeretnék az életben csinálni. Egyszer csak újra tudtam szépirodalmat olvasni. Meg úgy egyáltalán bármit a Bűn és bűnhődésen és a Feljegyzések az egérlyukból-on, meg a Karamazovok utolsó kötetén kívül. Könnyebb volt utána valahogy könnyebben venni bármit.

Szóval lehet, hogy egyszerűen az élmény hozta így, hogy számomra a Viszlát és kösz a halakattal ér véget a könyvsorozat… vagy csak ennyire romantikus alkat vagyok titokban. Csak ennyire szeretek én is valóságtól elrugaszkodott fellegekben járó lányok körében időzni, akiknek (mintha) nem érné a talpa a talajt. Az első könyv és a negyedik könyv első bekezdését hasonlítsa össze, aki nem érti, mit beszélek – számomra így zárul a mese, ezzel a teljesen dilis hepienddel, világvége után kicsivel. Ebben az optimizmusban szeretném befejezni – a teremtő utolsó üzenetének elolvasása után. Konkrétan leszarom, hogy erről mit gondolnak a (Jobbára ártalmatlanban galaktikus szart kavaró) pszichológusok…

Amikor híre jött, hogy meghalt, nagyon meggyászoltam a szerzőt. Mintha egy barátot veszítettem volna el. Aki a magam lelkének sötét teadélutánján nyújtott meghálálhatatlan, segítő kezet. 

Kiadó: Móra (Galaktika), Moebius, Gabo

Fordította: Molnár István, Nagy Sándor, Kollárik Péter, Németh Attila