Lauren Beukes: Torzók

Lauren Beukes még sosem volt ennyire kíméletlen. A maga nemében rémesen szórakoztató Zoo City sem volt egy sétagalopp, de akárcsak a Moxyland, a fantázia és a szórakoztatás ott még elvitték a könyvet a meztelen brutalitástól egy más irányba. Aztán jött a Tündöklő lányok adta pofon és nyilvánvalóvá vált: ennek a nőnek sokkal jobban áll, ha szabadon ereszti a kegyetlenséget. Azaz, más nézőpontból: ha nem csavarja fantáziába a mondandóját, hanem megelégszik a „való világ” adta borzalmak egyedi látomásokba csomagolásával. Azt hiszem, ez az ő hangja, ez a szikár, semmilyen botrányostól-borzalmastól vissza nem riadó, olvasói igényekre fittyet hányó, kritikus hang. Amivel feltárja világunk megannyi torzóját, megmutatva, hogy valójában bármilyen elvetemült fantázia elbújhat az emberi elme elfajzottsága mellett.

„Jóleső érzés közel lenni a veszélyhez. Kacérkodni a szakadék peremével. Igéző látni azt a sok szörnyűséget, amit az emberek egymással művelnek. Most ő a nagykövet a szörnyek földjéről, és mindenki hallani akarja a híreket.”

Detroit, napjainkban. Egy saját megtört szörnyei súlya alatt haldokló város. Egykor az ipari fejlődés zászlóshajója, mérhetetlen gazdagság és mérhetetlen egók otthona, ma fényűzésre pazarolt milliárdok, önmagukba omló álmok és kisiklott életek temetője. Ahol egymást érik a bandaháborúk, fosztogatások, gyilkosságok. Ahol a kilátástalanság elől menekülő középosztály még ki sem fordult a sarkon, házaikat máris birtokba vették a fosztogató hajléktalanok. Ahol semmilyen korlátot nem ismerő, semmilyen tudatmódosítástól nem rettenő félvilági művészek kísérlik meg újraalkotni az amerikai álmot a romokból. Ahol a kedélyek felborzolásához egyre elborultabb „alkotások” kellenek.

Például egy meggyilkolt fiú és egy szarvas testének összeillesztése. A groteszk gyilkosság még a sokat látott Versado nyomozót is megdöbbenti, nem is szólva a szokás szerint alkalmatlan helyi rendőrség egyéb tagjairól. Miközben többször sötétben tapogatózva, mintsem valódi nyomokra bukkanva próbálnak a gyilkos nyomára bukkanni, a nyomozó kamasz lánya ostoba internetes zaklatási ügybe keveredik barátnőjével, akiről kiderül, hogy nem egészen az, akinek mondta magát. Szerencsére a szakmai és az anyai kötelesség között vergődő - amúgy elég jól megrajzolt, de mégiscsak klisés - nyomozónő mellett kapunk még néhány nézőpontkaraktert, és bizony akad, amelyik szál rendesen torkon ragad.

Úgysem tudod megállni hogy rákeress a szellemvárossá vált Detroit képeire -
az élmény legalább olyan hátborzongató mint a könyv maga...

Ott van a hajléktalan, börtönviselt TK, aki afféle küldetésként éli meg, hogy segítsen kevésbé erős, megtört sorstársain – önkéntes egy segítő pap mellett, alkalmi munkákat szerez, elhagyott házakat pakol ki, hogy a zsákmányt megossza a többiekkel; a végsőkig kapaszkodik a reménybe, hogy minden pofon, minden törés, minden újabb torzó ellenére létezik még újrakezdés. Amíg nem találkozik a megtestesült gonosszal. Vagy ott van Clayton, a meg nem értett művész, aki átadja magát egy álomnak – egy álomnak, amely át akarja alakítani a valóságot, ha kell, drasztikusan, ha kell, erőszakkal, ha kell, feláldozva bármit.

És ott van Jonno, a levitézlett New York-i újságíró, aki az újrakezdés és a tuti sztori reményében érkezett a széthulló Detroitba – aki a város torzóit tárja a nagyérdemű elé, ezzel öntudatlanul (?) olajat öntve az őrület tüzére. Jonno videóblogjában a város „földalatti” művészeti életéről tudósít, a rommá hullott házakba költöző művészekről, a hátrahagyott használati tárgyakból eszkábált műalkotásokról, az új világot teremtő álomház-projektekről. A romokon mindig és mindenhol tenyésznek élősködők: akadnak köztük valódi művészek, akik valami újat hoznának létre, megmutatva a pusztulásban is lehetséges értéket; akadnak 15 perc hírnévre vágyó katasztrófa-turisták, akiknek Detroit is csak egy állomás a magamutogatás világcsúcsa felé; és akadnak a Jonno-félék. Akiknek semmi sem drága, ha hírről és profitról van szó. Akik tudják, hogy a facebook, az okostelók és a pillanatok alatt a világhálóra pattintott videók korában csak annak van esélye, aki gyorsabb, hatásosabb és nagyobb durranást hoz a többieknél. Akinek nem remeg meg a keze, ha élőben filmez egy gyilkosságot.

A Heidelberg Projekt egyik alkotása - na ez aztán tényleg
hidegrázós élmény a Torzók után...

Bár kétségkívül eléggé borzongató a gyilkosság(sorozat) és nem kissé hatásosan írja le Beukes, tőlem ez a központi szál maradt tán a legtávolabb. Nem mondhatnám, hogy rémálmaim voltak tőle, sőt – kicsit azt éreztem, mint a hatszázkilencvenharmadik CSI epizódnál, hogy oké, emeljük még a tétet, lehet ennél is betegebb!? Lehet. Mindig lehet. Ami sokkal jobban megragadott és ami miatt azt mondom, ez Beukes legjobb könyve, az a fent pedzegetett médiakritika, a művészet-fantázia-horror egybemosása (az éppenhogy befigyelő, igazából az olvasó ízlésére bízott természetfeletti legyintéssel együtt) és Detroit maga. Nem hiszem, hogy olvastam volna olyan regényt mostanában, ahol a város ennyire hangsúlyos szereplő lett volna – sokszor hangsúlyosabb a hús-vér alakoknál is. Bár a zsánert tekintve teljesen abszurd asszociáció, nem egyszer eszembe jutott az Ingókövek – ott éreztem hasonló intenzitással, hogy a város maga is megtört szörnyetegként falja fel a benne lézengőket.

Brutálisan jó könyv. Bármit ír Beukes, én vevő leszek rá. Ritka az olyan szerző, aki ilyen magabiztosan ugrál zsánerek között és mégis, könyvről könyvre egyre jobb lesz. Olvassátok.

Kiadó: Gabo

Fordító: Novák Gábor

Lauren Beukes: Tündöklő lányok

Időutazó sorozatgyilkos – erre a két hívószóra igen sokan kaptuk fel a fejünket tavaly ősszel, amikor híre jött, hogy a minden hibájával együtt is lenyűgözően eredeti, friss, kíméletlen Moxyland és Zoo City után Lauren Beukes harmadik regényét is olvashatjuk. Hogy a Tündöklő lányok tán nem feltétlenül az, aminek az elhíresült szlogen alapján elképzeltük, csak annak okozhat igazán meglepetést, aki nem ismerte az írónő előző két könyvét. Mert noha valóban egy időutazó sorozatgyilkos áll a középpontban, ez a regény egyszerre több is és kevesebb is mint egy sorozatgyilkosos sci-fi-thriller.

Kevesebb, mert az időutazás jóformán csak díszlet, annak is meglehetősen vázlatos. Nem hogy megmagyarázva nincs, jóformán semmit nem tudunk meg róla – ott van és kész. Egy ház, melynek ajtaja a huszadik századi Chicago tetszőleges évére nyílik, slussz-passz. Miért, hogyan, követ-e bármilyen szabályt, irányítható-e vagy saját akarata van, honnan indult az egész – lényegtelen. És több, mert mindez tényleg nem számít – ez egy vérbeli pszichothriller, egy saját tettei spiráljába csavarodott pszichopatával és az ő áldozataival, akiknek így-is úgy-is meg kell halniuk. Nincs mindent megváltoztató túra a múltba és könnyes megmenekülés. Az időutazás nem segít semmin. Nincs menekvés sem. Csak a mocskos gyilkos van és egy halom halálra ítélt lány, újra meg újra, ismétlődő körökben, ki tudja, tán az idők végezetéig…

Mert igazából nincs idő sem. A harmincas évek Chicagojában veszi kezdetét a történet, tombol a világválság, lecsúszott hajléktalanok gyilkolják egymást halomra kocsmai verekedésekben, az utcákon hömpölyög a reményvesztettek tömege, miközben a bárokban pult alatt ömlik a tiltott szesz, és rádiumfestékkel bevont táncosnők táncolják magukat halálba a színpadon. Őrült egy világ, sötét, kilátástalan, nyomasztó. Tökéletes táptalaj embertelen mocskok kitermelésére – mint Harper. Harper, a divatos sorozatgyilkosok antitézise, akinek nincsenek elnyomott traumái, nincs mögötte gyerekkori bántalmazás, nem megmentenivaló szexi rosszfiú, aki csak arra vár, hogy egy karjaiba omló szépség a jó útra terelje – nem. Ő a meztelen gonoszság, a perverz rosszakarat, akit nem hajt semmi más, mint hogy szenvedést okozzon másoknak. Nincs célja, amiért gyilkol, még csak kielégülése sincs, egyszerűen szenvedést akar okozni. Harper az, aki egyszer csak rátalál a házra, melynek ajtaja más-más időre nyílik, és a „térképre”, mely a lányokhoz vonzza – hogy megölje őket.

A lányokhoz, akik tündökölnek, ahogy a cím mondja – hogy ki mit „ért ki” eme tündöklésből, már az olvasóra van bízva. Nem hősök, nem világmegváltó tudósok, nem egetrengető tehetségű művészek – igazából hétköznapi nők, akik küzdenek, szeretnek, boldogulnak, így-úgy-amúgy, de fáradhatatlanul. Tán ez a fáradhatatlanság az, ami kivívja ellenük a sorsot – hogy nem törnek meg, nem szürkülnek el, nem adják meg magukat a hétköznapok nyomorának? Hogy bíznak, hogy mennek előre? Ez lenne, amit ez a minden szempontból megrekedt, lecsúszott őrült nem visel el? Épp e lányok „hétköznapi tündöklése” az, ami közel hozza hozzánk a könyvet – kellemetlenül közel – mert nehéz azzal takarózni, hogy ’áh, velem úgysem történhet ilyesmi. Frászt nem. Bárkivel megtörténhet, és Beukes ezt pontosan tudja: hogy a gyilkosság igazából ebben az elcseszett világban pont olyan mindennapos dolog, mint a bárányhimlő. Nem ment meg minket sem az átlagosságunk, sem az ellenkezője, ha egy őrült pszichopata feni ránk a kését. És nem, nem mi leszünk azok, akik majd lebeszélik a rosszfiút, hogy ’lécci-lécci ne ölj meg…

Zavarba ejtő és zseniális egyszerre a realizmus, ahogy a gyilkost és magát a gyilkosságokat tálalja a szerző – nyíltan vállalva, hogy célja szembemenni a popkultúrában oly divatos „szexi-gyilkos” ábrázolással. Mert a gyilkosság az nem halálában is vonzó pózba rendezett, makulátlanra sikált női holttest, mellette komor rendőrökkel és kisírt szemű, de gondosan sminkelt gyászolókkal a tévékamerák előtt – a gyilkosság az többnyire kiomló belek, vér és összehugyozott nadrág, fásult rendőrök, akik keménységgel védekeznek a józan ésszel felfoghatatlan borzalmak ellen és gyásztól megtört hozzátartozók. Beukes úgy naturális, hogy nem folyat patakvért, egyszerűen (egyszerűen?) minden szépelgéstől és angolkisasszonyos távolságtartástól mentesen leírja, hogy mi történik, ha valakinek felhasítják a hasát és kidekorálják a környéket a beleivel. Nem lesz utána szexi hulla, az biztos. Kellemetlen szembenézni vele? Igen. Lesznek tőle rémálmaink? Attól függ, mennyire ringattuk eddig illúziókba magunkat. Kell olvasni ilyesmiről? Kell! Mert hiába jófej Dexter, azért nem árt tisztában lenni azzal, hogy a sorozatgyilkosok jó része nem Dexter. Hanem Harper.

S ha mindez még nem lenne elég, Beukes van olyan gonosz, hogy a gyilkosságokat az áldozatok szemszögéből ábrázolja – akik jönnek-mennek a regény lapjain, igazából csak felvillanásokat kapunk belőlük, időnk sincs megismerni őket alaposan, hál’istennek, mert így legalább nem kell megsiratnunk a vesztüket. Bőven elég, hogy a saját gyomrunkban érezzük a kést miközben ők véreznek el a lapokon. Mégis, sajnáljuk a lehetőséget, ami elvész velük – mert hiába vázlatosak, rajtuk keresztül ismerjük meg a női szerepek változását és a különböző életút-lehetőségeket a huszadik század második felének Amerikájában, és Beukes van annyira fifikás szerző, hogy érdekeljen a sorsuk. Nem lesznek belőlük valódi karakterek, de nem is válnak random áldozat-dekorációvá.

És persze ott van Kirby. Az egyetlen tündöklő lány, aki túlélte Harper támadását, és aki, képtelen lévén feldolgozni a traumát, a gyilkos nyomába ered. Újságírótanoncként egy kiégett oknyomozó riporter gyakornokának szegődik, és nyomozni kezd. Naná, hogy maga sem hiszi, mit talál, amikor a különböző korokból az áldozatok mellé dobált totemtárgyakból és a kortalan gyilkosból összeállni látszik egy groteszk kép. De nem áll meg és nem tojik be. Bizonyos szempontból Harper őrületének mása az övé: éppúgy nem állítja meg semmi, nem törődik semmivel, nem számít tér, idő, fizikai korlátok, nem érdekli, hogy egy fantomot üldöz-e vagy egy élő embert, csak megy a mániája után. Drukkolunk neki, mert megérdemelné az elégtételét és sajnáljuk, mert szenved, de ettől még látnunk kell, hogy hasonló őrület hajtja őt is. És vajon hoz-e bármiféle elégtételt, ha elkapja? Megold bármit? Nyugodtabban tud aludni akár ő, akár az áldozatok hozzátartozói? Megállítható-e egy sorozatgyilkos, aki oda-vissza ugrál az időben? Vagy csak egy epizód ez is, aztán kezdődik minden újra?

Bár ez messze nem egy „poénra” kihegyezett könyv, még így is vár minket pofon a legvégén. Mert Beukes itt sem szépít: nem, rohadtul nem old meg semmit ha kinyírod a gyilkost. Attól még ugyanúgy fáj. A szenvedés örök – egy önmagába záródó időhurokban pláne. Nincs olyan, hogy vége.

Kiadó: Gabo

Fordító: Körmendi Ágnes

Lauren Beukes: Moxyland

Nem is olyan rég írtam a ZooCity-vel kapcsolatban, hogy még hasonlót sem olvastam soha – nos, a Moxylandre ez fokozottan igaz. A cyberpunkkal való kapcsolatom eddig kimerült a Mátrix-filmekben, meg abban, hogy vettem ajándékba Zolinak néhány Gibson-könyvet. Szóval, „ültem már olyan mellett” aki rajongó, de ennyi. Viszont az említett Zoo City annyira tetszett, hogy nyilvánvaló volt: bármit ír(t) Beukes, az nekem kell!

A Moxyland félelmetesen erős, jól felépített sajátvilággal indít, ami sajnos, sokkal kevésbé van messze a mi világunktól, mint szeretnénk. A technológia immár végleg átvette az uralmat a társadalom felett: kormányok helyett multicégek irányítanak, a társadalom megállíthatatlanul kettészakadt céges alkalmazottakra és kívülállókra – előbbieknek zárt céges ingatlanokban jut lakás, étterem, szolgáltatások tömkelege és külön tömegközlekedési hálózat, míg utóbbiaknak az utcán kell érvényesülni. A rendőrség génmódosított harci kutyákkal támad a rendbontókra, az identitásunkat pedig a telefonunk SIM-jébe kódolva hordjuk – nem csupán az igazolványok, hanem a készpénz és a hitelkártyák helyét is átvette a telefon, melynek „segítségével” nem csak elektrosokkal iktathat ki minket a rendőr, ha úgy tartja kedve, de hálózatról való lekapcsolásával minket is „lekapcsolhat” a rendszerről. Ha nincs aktív SIM-ünk, nem vásárolhatunk, nem közlekedhetünk járművel, nem enged be minket a lakásunk ajtaja – a lekapcsolás egyenlő a kirekesztéssel. És akkor még örülhetünk, hogy nem sütött meg minket egy kissé túladagolt elektrosokk.

Ebben a világban evickél négy főhősünk, akik így vagy úgy mindannyian a rendszer peremén léteznek, és ki akarnak törni belőle. Kendra, a fiatal fotóslány, aki kibukott a művészeti főiskoláról, és egyfajta lázadásként – helykeresésként, önmegvalósításként – jelentkezik egy kísérleti marketingprogramra. Testét kínálja reklámfelületnek egy energiaital-gyártónak, hogy aztán nanotechnológiával felturbózva váljon függővé a cucctól. Kendra az igazi, egzotikumnak számító művészlélek: hagyományos filmre fotóz egy olyan korban, amikor minden a technikának van alárendelve, művészetet próbál kovácsolni a sérülékenységből és a hibákból, melyeket nem tolerál a rendszer – elutasítaná a rendszert, miközben rabjává válik, s kiszolgálja.

Mint Toby, a mama zsebpénzéből világot megváltó „szalonforradalmár”, aki egyébként közepesen jól menő videoblogger – ő az, aki mindig ott van minden balhénál, de gondosan a szélre húzódva, hogy minél jobb szögből filmezhessen, s még véletlenül se piszkolódjon be a kabátja. Sajnos örökké ő sem úszhatja meg – naná, hogy egy könnyű pénzkeresetnek tűnő videojátékról kiderül, hogy „kissé” elmosta a valóság határait, és Toby nagyobb bajba keveredik, mint amekkorából a sármja ki tudná húzni – vagy mégsem?

Míg Toby megúszásra játszik, és csak akkor ellenálló, ha van hírértéke, Tendeka valóban jobbítaná a világot – csak hát se pénze, se tehetsége, se elég ereje nincs hozzá. Utcagyerekekből szervezne ellenálló sereget, mely meghekkeli a cégek hirdetőtábláit, miközben ugyanezen gyerekek életkörülményeit javítaná céges szponzorok pénzén – maga sem tudja, segíteni akar-e inkább, vagy rombolni. Mintha ebben a világban el lehetne választani a kettőt… Tendeka az eleve kudarcra ítélt forradalmár, aki egy vesztes ügy élharcosa, tragédiája így szinte elkerülhetetlen, hogy mártír lesz-e belőle, vagy közellenség, az csak attól függ, melyik oldal fizet többet…

És ott van Lerato, a szereplők közül a legizgalmasabb, a Communique cég programozója – ő a másik három ellenpontja, aki a céges lakásában él, a cég programja által hozzá társított pasikkal randizik, céges földalattin közlekedik, minden földi jóban része van: mégis többre vágyik. Kihívásra, olyan munkára, aminek van értelme. Az ő ellenállása inkább dac: dacol a rendszerrel, ami „kimentette” az árvaházból, hogy egy céges iskola és egy céges egyetem után örök hűségre ítélt cégkatonát csináljon belőle. A rendszer foglya, aki belülről bomlaszt: titkon másik céghez igazolna, s miközben ellenálló csoportoknak segít, saját pecsenyéjét sütögeti. Neki van a legtöbb vesztenivalója – másfelől meg tudjuk, hogy ő az, aki úgyse veszít.

Kép: Ad Astra

Négy főszereplő, négy nézőpontkarakter, négy nyelv – egy világ. Az eleinte furcsa és összefüggéstelen nézőpontok a regény során összegabalyodnak, ahogy mi is belegabalyodunk ebbe a világba.  Megszokjuk a technikai kifejezéseket éppúgy, mint a meglehetősen elborult szlenget, a gyors „vágásokat”, az ugráló „kameramozgást”. Illik a történethez ez a legkevésbé sem steril, messze nem tökéletesre komponált, nem feltétlenül olvasóbarát regényszövet – ami valószínűleg baromi tudatos tervezés és szerkesztés eredménye, de ettől még (épp ettől?) működik. Mert ebben a világban semmi sem steril – csak a kutatólaborok betegszobái és a cégek irodái. Az élet az utcákon van, és ha azt választod, számolnod kell a mocsokkal, a vérrel, a lekapcsolással – de vajon ezt választanád?

A picit lassabb és a karakterek bemutatására fókuszáló felvezetés után egy olyan hullámvasútra ültet fel minket Beukes, aminek néhány pontján bizony könnyen kidobhatjuk a virtuális taccsot: szédítő gyorsasággal peregnek az események és követik egymást a fordulatok, csak kapkodjuk a  fejünket, hogy akkor most hogy is van ez? Lehet, hogy megérne egy gyors újraolvasást, hogy összerakjak minden szálat: mert ugyan azt nem nehéz kikövetkeztetni, ki(k) áll(nak) az egyes események mögött, gyanítom, vannak olyan összefüggések, amiket nem fedeztem fel. És mit tagadjam, nem épp finoman csapódott velem a földbe ez a hullámvasút: annak ellenére is gyomorszájon vágott a végkifejlet, hogy számítottam rá, itt nem lesz finomkodás.

Nem tudom, hogy a cyberpunk műfaján belül hol helyezkedik el ez a könyv, de nekem, mint a műfajjal eddig távolról sem kacérkodó olvasónak remek bevezetés volt: friss, eredeti, ötletes, szédítő utazás. Tökéletesen alkalmas arra, hogy a sci-fi ezen ágától ódzkodókat meggyőzze arról, érdemes ilyesmit is a kezükbe venni. Arról nem is beszélve, hogy durva társadalomkritikája simán megállja a helyét szépirodalmi művekkel szemben is. Megint csak azt tudom mondani: még sok ilyet!

Kiadó: Ad Astra

Fordító: Körmendi Ágnes

 

Lauren Beukes: Zoo City

Sokat gondolkodtam azon, olvastam-e bármit, amihez hasonlítani tudnám a Zoo City-t, de azt hiszem, nem. Ez az urban fantasy-be oltott noir krimi a maga kicsit mágikus realista, jócskán társadalomkritikus és nagyon egzotikus hangvételével igazi újdonság volt. Az a fajta, amit a magamfajta könyvrajongó minden újabb regénytől vár, de az évek előrehaladtával egyre kevesebbtől kapja meg – hát most sikerült, és meg kell mondjam, nagyon elégedett vagyok magammal, amiért rátaláltam, és hajlandó voltam kitekinteni a megszokott műfaji kereteimen túlra. És szívesen olvasnék még ilyesmit, úgyhogy jöhetnek az ötletek…

A címbeli Zoo City Johannesburg hajdan divatos negyedének, Hillbrow-nak az új elnevezése – az egykoron menő városrész immáron az elállatosodott bűnözők gettója. A kilencvenes években ugyanis egy addig nem ismert, világméretű „járvány” söpört végig a lakosságon, amit azóta sem sikerült sem megfékezni, sem kiismerni. A változás óta azok, akik gyilkosságot követtek el, vagy bármi módon felelőssé tehetőek valaki más haláláért, bűnük egyfajta természetfeletti manifesztációjaként egy állatot kapnak társul – ki egy lajhárt, ki egy madarat, ki egy pillangót, ki egy óriás krokodilt. Hogy melyik bűnös mellé milyen állat szegődik – senki sem tudja. Ahogy azt sem, honnan jönnek, és mi módon jelennek meg a semmiből jövendő társuk mellett. Egyszer csak ott vannak, és a bűnös sosem szabadulhat tőlük. Ha az állatot elszakítják embertársától, pokoli fájdalommal jár mindkettőjük számára. Ha az állat meghal, az embert elnyeli a rettegett örvény. Ha az ember hal meg, és az állat magára marad – jobb nem elképzelni, micsoda sötét mágiának ad terepet.

Mert az elállatosodással együtt jár valamiféle mágia. Aki állatot kap maga mellé, kap vele egy mágikus képességet is – van, aki gondolatolvasó, van, aki láthatatlanná tud válni, és van, aki elveszett tárgyakat talál meg. Ám a mágia nem csupán az állatok és társaik között létezik, körülveszi őket, fellegekben járkál felettük, különböző erők játékává válik, és olyan mélységei is vannak, amiket jobb nem bolygatni. Persze egy urban fantasy-be oltott noir krimiben mindig akad valaki, aki megbolygatja azt, amit jobb lenne békén hagyni.

Főhősünk, Zinzi December pedig az a tipikus hős, aki mindig olyasmibe nyúl, amibe nem kéne. Zinzi valaha sikeres újságíró volt, középosztálybeli családdal, menő pasival, pénzzel és drogokkal – amíg odáig nem jutott, hogy testvére holtteste mellett találta magát Lajhárral az ölében. Hogy mi történt, arra csak homályos utalások vannak – Zinzi nem köti az orrunkra, mit tett vagy mit nem tett, amit elárul, így is épp elég: drogfüggés, horribilis tartozások, illegális munkák, és egy halott testvér. A börtön után Zinzi Állatvárosban találja magát, egy lepukkant toronyház nyomorúságos kis szobájában, kurvák, drogosok, piti bűnözők között, és esélye sincs, hogy ismét normális életet éljen. Állatvárosból ugyanis nincs visszaút. A rehabilitáció és társadalomba való visszailleszkedés itt értelmüket vesztett fogalmak – ha egyszer bűnös vagy, örökre az maradsz. Ha egy gyufás skatulyában elférő állatod van, tán szerencséd lesz, és el tudod titkolni. Ha nem, cseszheted…

Lajhárt azért annyira nem könnyű elrejteni, Zinzi így megpróbál úgy boldogulni, ahogy tud. Mágikus képessége segítségével elveszett tárgyakat kutat fel, előző életéből maradt drogtartozását pedig „nigériai levelek” írásával próbálja törleszteni. Nem egy széplelkű, makulátlan főhős ő, mocskos csalásokban vesz részt, ha kell, leszáll a csatornába, ha kell, lop, csal, hazudik – sok vesztenivalója már nincs. Amikor aztán elvállalja egy híres tinipop-duó egyik tagjának felkutatását, olyan aljas, sötét, még a Zoo City-i képzeletet is felülmúlóan ocsmány ügybe keveredik, amiből nem nagyon van kiút.

A tinisztár felkutatása és a rejtélyek kibogozása – ami ugye a regény fő szálát alkotná – hangyányit eltörpült a sajátos fantasztikum és a társadalomrajz mellett, ami igazából nem baj. Mert, hogy őszinte legyek, sokkal jobban érdekelt az elállatosodás miértje, mikéntje, és az azzal való együttélés, mint egy elkényeztetett kis poplibuska megtalálása. Az jobban zavart, hogy a vége – nagy leleplezéssel, leszámolással, giga-végkifejlettel együtt – kissé összecsapott volt. De ez legyen a legnagyobb bajom.

Mert amit odáig kaptam, az elképesztő volt! Csak ismételni tudom önmagam: hasonlót sem olvastam eddig. Persze adja magát a párhuzam Philipp Pullman Az Úr sötét anyagai-trilógiájával, ahol valami hasonló kapcsolat volt ember és állat (daimón) között, de ez esetben csak az alap hasonló – Pullmannál teljesen más a világ, és más irányba fejlődnek a dolgok, mint itt. Ezzel együtt jár egy virtuális pacsi Beukes-nak, amiért említi a regényben Pullmant, mintegy elejét véve a plágiumot kiáltó rajongók kődobálásának. És nem csak ezért – urban fantasy-hez képest szokatlanul összetett, már-már posztmodernbe hajló regényszövetet rakott össze, melyben Zinzi December elbeszélését tanulmányrészletek, újságcikkek, dokumentumregény-részletek tarkítják. Ezekből a közbeékelt részekből tudunk meg egyet-mást az elállatosodás természetéről – nyilvánvalóan mélyebb, és ha lehet ilyet mondani, hitelesebb képet kapva, mint ha a főhős „mesélné el”, hogy is változott meg a világ.

Mert hogy megváltozott, az biztos – ám van, ami nem is annyira... A stigmatizáció előtérbe helyezésével Beukes egy borzasztó alternatívát rajzol fel, azonban nem kell túlságosan elszállt fantázia ahhoz, hogy lehetséges jövőként olvassuk. A társadalmi dinamika nem is különbözik annyira a miénktől – a stigmatizáltak visszafordíthatatlan kiközösítése, a gettóba zárás és a bűnözői létformák kialakulásának össztársadalmi gerjesztése éppúgy megjelenik, mint az alternatív szubkultúrák rajongása minden iránt, ami kicsit is „deviáns” – az elállatosodottakat menőnek tartó gót tinik olvastán a gyomrunk kifordul, de most komolyan, nem ugyanilyen társadalomban élünk?

Az egzotikus környezet, az afrikai mindennapok, a polgárháborúk sújtotta országokból érkező menekültek groteszk módon színesítik a regényt – nagyra nyitva a Beukes által felvázolt társadalomrajzot. Innen, Európa közepéből nagyon idegen, épp ezért nagyon különleges és a távolság adta biztonságnak köszönhetően csupán egészséges borzongással olvasható Afrika-képet kapunk – ami, ha lehántjuk a mágikus realizmusba hajló részeket, gyanítom, nincs is annyira messze a valóságtól. Érdekes, izgalmas, minden szempontból különleges fantasy a Zoo City – ami úgy szórakoztat, hogy közben továbbgondolásra késztet. Soha rosszabbat!

Kiadó: Ad Astra

Fordító: Körmendi Ágnes