Catherine Fisher: Incarceron

Képzeljük el, hogy valamikor a (tán nem is túl távoli) jövőben az emberiség hihetetlen tudományos és technikai ismeretek birtokában vívja háborúit, és pusztítja saját magát – nem nehéz, ugye? Ám azt már tán nehezebb elképzelni, hogy a világ vezetői úgy döntenek, az emberiség megóvása érdekében gátat vetnek a fejlődésnek, és visszatérnek egy, teszem azt, háromszáz évvel korábbi fejlettségi szintre. Ahol még nincs elektromosság, repülőgépek, tömegpusztító fegyverek és tömegbutító internet; a Protokoll szabályoz mindent, nincs bűnözés, és semmi, soha nem változhat.

Catherine Fisher ezt a kifordított disztópiát bontja ki Incarceron című ifjúsági regényében – egészen meglepő sikerrel. Az utóbbi egy-két évben az ifjúsági irodalom terén a paranormális romantikusok és a fantasy mellett teret nyertek a disztópiák – talán ennek a műfajnak van a legnehezebb dolga, hiszen a kötelező érvényű tizenéves főhős, szerelmi háromszög és életveszélyes „küldetés” mellett azért nem árt, ha valami mondanivalót is csempész az író a sorok közé. Márpedig a nagybetűs mondanivaló épp az a banánhéj, amin a legkönnyebb elcsúszni, ha valaki ifjúsági könyvet ír. Az Incarceron kapcsán is volt bennem egy egészséges adag kétkedés, nem bíztam abban, hogy Fisher felnőttek számára is érdekes, olvasmányos, okos, pergő és élvezhető könyvet írt. Hogy miért olvastam el mégis? Mert gyarló módon nem tudtam ellenállni a gyönyörű borítónak. Soha rosszabb felszínes választást!

Az Incarceron világa kegyetlen és magával ragadó: egy világ, ahol szó szerint megállt a fejlődés. A pusztító háború után a Haavarna dinasztia uralkodói úgy döntöttek, megállítják az időt – a társadalomra káros elemeket pedig száműzik egy külön világba, amelyből nincs visszatérés. Szándékuk szerint felépítik a paradicsomot Odakint – egy világot, melyet nem zaklat felesleges fejlődés, ahol nincsenek háborúk, társadalmi elégedetlenkedés, mindenki tudja a helyét, és végzi a dolgát. És felépítik a lehető világok legjobbikát, egy helyet, amelybe beépítik minden tudásukat, minden felfedezésüket, minden előremutató vágyukat – magát az Incarceront. Egy ideális világot, mely valójában a létező legnagyobb börtön, egy önmagába zárt rendszer, ahonnan nincs kiút, és amely egy idő után önálló entitásként alakítja a belézárt emberek életét.

Claudia Odakint él, apja az Incarceron igazgatója, gyermekként jegyezték el a trónörökössel, létezésének legfőbb célja, hogy egyszer királynő legyen és beteljesítse hatalommániás apja terveit. Claudia okos, lázadó természetű, kíváncsi lány, aki szeretné a fejlődést, szeretne tanulni, és nem akarja elfogadni a rá szabott sorsot. Mesterével egy napon olyan titkokat fedez fel, melyek megváltoztathatnak mindent, amit eddig tényként kezeltek; s közben belecsöppen az udvari intrikák hálójába, melyekből tán sosincs kiút.

Finn Odabent él, a börtön szülötte, csupán utolsó három évéről vannak emlékei; nem tudja, ki ő, de meggyőződése hogy Odakintről jött – a börtönlakók egy része őrültnek, másik része látnoknak tartja, ám mindenki fel akarja használni a saját céljaira. Finn ki akar jutni, vissza a sajátnak vélt világába, noha mindenki tudja, hogy a börtönt soha senki nem hagyta el – az egy Sapphique-on kívül, kinek legendája a múlt ködébe vész, létezése csupán tündérmesének tűnik, mégis: a reményt adja a bentlakóknak.

Claudia és Finn, bár másik világban élnek, ugyanazért a célért küzdenek: hogy lebontsák az őket fogva tartó falakat, kiutat találjanak a börtönükből, legyen az Kint vagy Bent – s hogy rájöjjenek, kik ők valójában és mi célból vannak ott, ahol. És miközben ők egyre közelednek egymás és a lehetséges kiút felé, az olvasó, túl azon, hogy remekül szórakozik, számtalan érdekes és okos kérdésen gondolkodhat: sorsról, determinációról, fejlődésről, a minket körülvevő világ valóságosságáról és a saját lehetőségeink börtönéről. Vagy egyszerűen élvezheti, hogy egy remek kalandregényt olvashat.

Fisher könyve mindkét szinten működik – és ez nagyobb dolog, mint elsőre hinnénk. A cselekményvezetés remek, az első oldaltól az utolsóig pergő, izgalmas, magába ránt és nem nagyon ereszt; a karakterek jól megrajzoltak, élők, színesek – hibáikkal és gyengeségeikkel együtt kedvelhetőek, de nem idealizáltak. A köztük kialakuló kapcsolatok a felrajzolt világ határain belül hitelesek és mentesek minden illuzórikusságtól – itt nincs rózsaszín, minden akadályt legyőző romantika. És ugyan némelyik fordulat és tán a legnagyobb rejtély is játszi könnyedséggel kikövetkeztethető, ha az ember olvasott már néhány könyvet, a szerző javára írom, hogy az utolsó oldalakig tartogat érdekességeket.

Hatalmas meglepetés volt ez a könyv, az utóbbi évek egyik legjobb ifjúsági regénye – ez esetben még a folytatást is helyénvalónak érzem, és kíváncsian várom. A filmváltozatot már kevésbé, mert persze az is lesz – várhatóan 2013-ra. Ugyan Taylor Lautner főszereplése elsőre óriási mellélövésnek tűnik, az borítékolható, hogy ha kellő stúdiótámogatás és fantáziadús trükkcsapat áll rendelkezésre, valami elképesztő látványra számíthatunk. 

Kiadó: Pongrác

Fordította: Zubovics Katalin

Tonya Hurley: Szellemlány

Charlotte Usher, a tizenhat éves kis szürke egérke, a gimnázium láthatatlan tanulója, akiről még egy árva kép sincs az évkönyvben, megfogadja, hogy az új tanévtől minden más lesz - egész nyáron szépítkezett és gyakorolt, hogy befogadja  a menő társaság, hogy népszerű legyen, és főleg, hogy álmai pasija, Damen őt hívja el az iskolabálba. Ezzel a cseppet sem eredeti felütéssel indul Tonya Hurley Szellemlány című könyve.

Már épp amikor kezdenénk a falat kaparni az idegesítő tinilány csetlés-botlása és még idegesítőbb menő osztálytársnői gonoszsága miatt, szegény Charlotte egy gumimaci rossz helyezkedése folytán elhalálozik. Miután az iskolaújság két mondatban megemlékezik a hírről, a történet végre felpörög. Charlotte szellemként tér magához, az iskola elhagyatott részében, ahol rögtön helyes kis cédulát húznak a csuklójára és beültetik az iskolapadba – holttanra.

Ha egy humoros ifjúsági regény azzal indít, hogy a főhős meghal, akkor a legnagyobb kiszúrás kétségkívül az, ha halála után is suliba kell járnia. Márpedig az idő előtt elhalálozott tinik nem hagyhatják csak úgy maguk mögött a világot, előbb be kell fejezniük félbehagyott feladataikat, a holttan pedig épp erre készíti fel őket – hogy hogyan tudnak elszakadni az élőktől, lezárni a múltat, és tovább lépni. No persze egy olyan lánynak, aki épp új életet akart kezdeni, és megszerezni a nagybetűs pasit, valamint az éjféli csókot a bálon, legkevésbé sem a lezárás jár az eszében. Charlotte-nak esze ágában sincs maga mögött hagyni az életét, kézzel-lábbal ragaszkodik az élők világához, s mikor kiderül, hogy legádázabb ellensége, a vezérszurkoló Petula (aki naná, hogy a tökéletes srác barátnője) goth húga látja őt, a lehetőségek végtelen horizontja tárul fel előtte.

A két lányt egy percig sem zavarja, hogy egyikük élő, másikuk holt, barátságot kötnek, és ezzel olyan kalamajkát indítanak el, amilyet valószínűleg még nem látott a Hawthorne gimnázium. Van itt barátnő testének megszállása, szellemkastéllyá berendezett holtszállás, iskolát elöntő árvíz és fuccsba ment vezetési gyakorlat egyaránt. S persze szerelem – Charlotte ugyanis még holtában sem adja fel, hogy magába bolondítsa Dament. A végkifejlet könnyen kitalálható, s nem nélkülözi a műfajban kötelező tanulságokat sem, de szerencsére azért a szájbarágást elkerüli.

Ez az a könyv, ami valószínűleg hatalmas sikert arat majd a tizenéves goth kislányok körében, azonban bizonyos kor felett csak mértékkel fogyasztható. Én ugyan szeretem az ifjúsági irodalmat, sokat is olvasok, a műfaj némelyik darabját simán odatenném a „komoly”, „felnőtt” könyvek mellé a polcra, de ez nem az a könyv.  A történet gyermetegsége, a döcögős párbeszédek, a logikai bakik engem már jobban idegesítettek, mint amennyire a szellemes poénok szórakoztattak. Ezt súlyosbította a gyerekes nyelvezet, és a hisztis tinik tipikus mindennapos kis problémái. Hiába a jó alapötlet, a humoros kivitelezés, ha becsukva a könyvet igazából egy szóval tudnám értékelni: bugyuta. De persze, tegyük hozzá, nem én vagyok a célcsoport, lehet, hogy egy tízessel ezelőtt imádtam volna.

Mint ahogy akkor valószínűleg a kivitelezés is sokkal jobban levett volna a lábamról, mint most. A könyv gyönyörű, a mai magyar könyvkiadás átlagánál messze igényesebb és fantáziadúsabb külsővel jelent meg – a kiadót mindenképp dicséret illeti, még akkor is, ha a külföldi kiadást vették át. Csak épp itt is igaz az,  ami a történet esetében – míg a goth tinik valószínűleg el lesznek ájulva minden kis rózsaindától és ezüst díszbizbasztól, nekem túl sok volt belőlük. A koporsós borító valóban szellemes és jól van megoldva, de a rózsaszín-fekete rózsaminták, a barokkos belső borító és az ezüst lapszélek épp hogy túl vannak a giccshatáron. Ami viszont tényleg jó, az a fejezetek elején lévő kis árnyképek alkalmazása – ha több ilyen fekete-fehér rajz, és kevesebb csicsa lenne, sokkal jobban szeretném.

Minden bugyutasága ellenére aranyos kis könyv ez, a tizennégy körüli korosztálynak bátran ajánlható, valószínűleg őket pont azok a vonásai ejtik rabul, amik engem már idegesítenek. És még mindig inkább ezt olvassák, mint a kilúgozott vámpír-tündér-zombi-izéket.

Kiadó: Pongrác

Fordította: Győri Dávid

Korábbi kommentek: