Sarah Addison Allen: Sugar Queen – Édes élet

Josey Cirrini az észak-karolinai Bald Slope szülötte: a hegyekkel körülvett, apja, Marco Cirrini által álmos kisvárosból síparadicsommá változtatott városka jelenti egész világát. Bár minden vágya, hogy maga mögött hagyja, eme vágyát csupán a gardróbjában rejtőzködve lapozgatott utazási magazinokban éli ki – Josey ugyanis nem hagyhatja el Bald Slope-ot. Ott van neki anyja, az idős, betegségét mániásan titkoló egykori szépség, akit ápolnia kell; ott van apja öröksége, a neve, ami örökre városához köti; és ott van saját, nem múló kisebbségi érzése: hisz hogyan is tudna ő, a kiállhatatlan, szerencsétlen, előnytelen külsejű, elkényeztetett Josey Cirrini szembenézni a nagyvilággal?

Josey hiába huszonhét éves, hiába dekoratív, hiába okos és kedves lány, mindig is anyja zsarnoki hatalmának foglya volt: egy anyáénak, aki sosem akarta őt, sosem szerette, és akivel szemben állandó bűntudata van a gyermekkorában neki okozott sérelmek miatt. Hogy is hagyhatná el? Josey cselekvés helyett az álmaiba menekül, gardróbját tiltott nyalánkságokkal pakolja tele, és esténként a muffinok, csokis kekszek, karamella és cukrozott fánk halmok közt lapozgatja romantikus regényeit, vagy álmodozik a magazinok színes képei felett.

Ebbe a lefojtott, magányos, már-már szánalmas kis világba tör be egy napon a városka rossz hírű pincérnője, Della Lee Baker, aki egész egyszerűen beveszi magát Josey gardróbjába és nem mozdul onnan. Feltett szándéka, hogy kimozdítja Josey-t ebből az állóvízből, és megmutatja a lánynak, hogy van élet a gardrób falain kívül. Elküldi szendvicset vásárolni a vörös hajú Chloe-hoz, aki épp elhagyta menő ügyész barátját; öltözködési tanácsokkal látja el; apró lázadásokra bírja rá – s rányitja a szemét néhány évtizedes rejtélyre, melyek létezéséről Josey nem is tudott, ám felszínre kerülésük tán alapjaiban változtatja meg életét.

Sarah Addison Allen első magyarul megjelent regénye, A csodálatos Waverley-kert olyannyira elvarázsolt, hogy amint befejeztem, azt vártam, mikor jelenik meg az írónő újabb könyve. A kiadó nem kényeztetett el minket, jócskán kellett várni, de megérte. A Sugar Queen – Édes élet mintha az előző regény ellenpontja lenne, már ami a hangulatát illeti: míg az forró és poros déli vidéken játszódott, ez hűvös és havas, hegyekkel körülvett téli kisvárosban – szerencsém is volt az olvasással, mert míg az előzőt csüggesztően forró nyárban olvastam, ezt épp karácsonykor. Így legalább a könyvből áradó téli, jégvirágos hideg és a lapok közül szinte kiszállingózó hó kárpótolt a bosszantóan tavaszias karácsonyért.

Mert Sarah Addison Allen regényeinek legnagyobb varázsa ez az utánozhatatlan atmoszféra. A történetei a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetőek egyedinek: fullasztó kisvárosi közegből menekülni kívánó lányokról, a szerelem elől futó fiatal nőkről, kis közösségek intrikáiról, távolról jött idegen által hozott megváltásról ezer helyen olvashattunk már; ahogy sebzett lelkű, önmarcangoló szépfiúkról és maguknak megbocsátani képtelen macsókról is. Nem mindegy azonban, mindezt hogyan tárják elénk.

Az írónő minden sorát, minden szereplőjét, minden leírását áthatja valami megfoghatatlan, szolid varázslat, afféle hétköznapi mágia, ami ott van Chloe mennyei sajtos szendvicseiben, Nova Berry szerencsehozó piros sáljában, az árvacsalánteában, és a könyvekben, amik váratlanul fel-felbukkannak Chloe környezetében. Vajon van könyvmoly, akit hidegen hagyna a gondolat, hogy a könyvek csak úgy felbukkannak, mindig akkor, amikor a legnagyobb szükségünk van rá? Ugye, hogy nincs? Ám vajon mit szólnánk, ha életünk fordulópontjaihoz érve önsegítő könyvek jelennének meg a konyhapulttól az autónkig mindenütt, és rendre más irányba terelgetnének, mint amit magunk választanánk? Vajon átadnánk magunkat nem evilági bölcsességüknek, vagy dacolnánk velük?

És vajon mit tennénk, ha kiderülne, hogy mindenki által istenített apánk is csak gyarló ember volt, aki követett el hibákat, ad absurdum, gonoszságokat, hogy anyánk sosem szeretett, hogy akár fel is lázadhatnánk, és a saját lábunkra állhatnánk, hisz nem akadályoz benne más, csak a saját gyávaságunk? Josey Cirrini és Bald Slope hétköznapi, csak épp egy kicsit elvarázsolt lakóinak története ezekről a súlyos, megkerülhetetlen, ám mindennapos kérdésekről szól. Semmi különös, mondhatnánk, mégis: olyan hangulatos, impressziókból építkező, az érzékeinkre ható, egyéni hangon megírt, finom fantasztikummal körülszőtt kis mesék ezek, amelyeket egyszerűen jó olvasni. Jó elveszni bennük, átruccanni egy másik világba, jó hinni a gardróbban megbújó tündérkeresztanyákban – még akkor is, ha a könyv végén pofon csap a realitás.

Kiadó: Könyvmolyképző

Fordító: Szakál Gertrúd 

Sarah Addison Allen: A csodálatos Waverley-kert

A csodálatos Waverley-kert a lehető legjobbkor talált rám. Sokáig teljesen elsiklottam felette, ugyan sokan írtak róla, és a legtöbb olvasónak tetszett is, nekem valahogy kimaradt – most már úgy hiszem, nem véletlenül. Vannak könyvek, amik mintha tartogatnák magukat a legmegfelelőbb pillanatra, hogy aztán, mint a Waverley-kert almái, egyszer csak az ember lábai elé pottyanjanak, és valami csodaszéppel ajándékozzák meg.

Az elmúlt hetekben-hónapokban kicsit túlfeszítettem a húrt, nagyon összesűrűsödött körülöttem minden – munka, könyves munkák, problémák, hétköznapi kis válságok. Az állandó fáradtság és gondterheltség közepette ráadásul valahogy úgy alakult, hogy gyors egymásutánban több „nehéz” könyvet is olvastam, azt pedig szerintem minden könyvmoly tudja hogy amikor az emberre épp ráborulni készül a világ, akkor érfelvágós könyvet olvasni – hát nem egy életbiztosítás. Aztán jött a Waverley-kert, és egy csapásra elvarázsolt.

Olyan volt most nekem ez a könyv, mint valami illatos gyógynövényekből készült balzsam, amivel a lelkemet kenegettem – kikapcsolt, megnyugtatott, elrepített egy olyan világba, ahol mágikus almafák dobálják az ember elé gyümölcseiket, ahol a loncbortól látunk a sötétben, az illatos muskátlibor pedig felidézi a szép emlékeket és segít tisztán látni. Mit nem adtam volna néhány Claire által kreált mágikus ételért! A könyv legnagyobb erőssége a hangulata, egyszerre bájos, misztikus és érzéki, szerintem nincs olvasó, aki ne látná maga előtt a mágikus kertet, amikor olvassa, és nagyon realistának és földhözragadtnak kell lenni ahhoz, hogy valaki ne vágyódjon oda.

Pedig a történet tipikusan az, amire azt mondjuk, semmi extra. Engem egy az egyben az Átkozott boszorkákra emlékeztetett (a filmre, a könyvet nem olvastam). Az álmos, poros, önmagába forduló déli kisvárosban, Bascomban élnek a Waverley-k. A család minden nőtagjának van valami különleges képessége, hétköznapi boszorkányok ők – nem varázsolnak látványosan, nem vetnek kártyát és nem repkednek seprűn, de mindenki tudja, hogy vannak rejtett képességeik. Claire, a Waverley-ház és a kert tulajdonosa partiszerviz-vállalkozásában kamatoztatja tudását, ehető virágokból készült ínyencségeinek senki nem tud ellenállni – ha azt akarjuk, hogy a partink emlékezetes maradjon, vagy épp romantikus vacsorán akarjuk visszahódítani kedvesünket, Claire-t kell hívni. Nagynénje, Evanelle ajándékokat osztogat – nem tudja, miért, de ha rátör a kényszer, akkor az éjszaka közepén is megy, és ha kell, öngyújtót, ha kell, ágyneműt, ha kell, ötcentest ad annak, akihez vezeti az út. S aki kap valamit Evanelle-től, az tudja, hogy hamarosan szüksége is lesz rá.

Egy nap Claire és az álmos kisváros életét is megbolygatja a fiatalabb Waverley-lány, Sidney érkezése. Nővérével ellentétben Sidney mindig is menekült a képességei elől, nem akarta elfogadni a Waverley-k örökségét, rettegett attól, hogy „furcsának” találják, épp ezért hagyta maga mögött fiatalon a várost, a családját, a múltját. Hogy aztán annak rendje és módja szerint, amikor bajba kerül, kislánya, Bay társaságában hazatérjen. A két nővér lassú közeledése és egymásra találása közepette Sidney is kibontakoztatja saját képességeit, és megtanul újra beilleszkedni a városba.

Mindeközben egy szomszédba költöző bohém festő azzal próbálkozik, hogy kicsalogassa a magányosan élő, kertjébe zárkózó Claire-t a csigaházából, a város gazdag és előkelő családjai nem nézik jó szemmel Sidney hazatértét, kapcsolatok kerülnek válságba és találnak egymásra mások. Igazi kisvárosi történet, romantikával, intrikával, jellegzetes családokkal, melyeknek egytől egyig megvan a saját kattantságuk. Szeretem az ilyen behatárolt kis közösségekben játszódó történeteket, ahol mindenki ismer mindenkit, mindenki kicsit furcsa, és mindenkinek megvan a véleménye a másik furcsaságáról, bár ha ilyen helyen élnék, valószínűleg megőrülnék…

Nem a történettel fog meg a könyv, nem is a szereplőivel, bár találunk néhány jól eltalált alakot, ám a legtöbben kicsit azért sablonosak, a fordulatok pedig kiszámíthatóak – mégis, az a báj, kedvesség, visszafogott mágia, amivel Sarah Addison Allen ír, elvarázsol. Igazi kikapcsolódás, néhány óra, amikor kiszakadhatunk saját rohanó, problémákkal teli világunkból – bizonyos szempontból a legtöbbet adja, amit egy szórakoztató könyv adhat. Ráadásul még bennem, a természettől alapból idegenkedő, megveszekedett városlakóban is felmerült, hogy ezt a könyvet egy árnyas kertben kéne olvasni – gyümölcsfákkal körülvéve, virágot szedve, koszorút fonva. Noha idáig nem merészkedtem, az erkélyre azért kiültem vele, és a muskátlis ládáktól körülvéve merültem el a Waverley-kertben.

Kiadó: Könyvmolyképző

Fordította: Szakál Gertrúd

Korábbi kommentek: