Mike Carey: Lucifer (harmadik kötet)

Továbbra is feneketlen élvezettel fürdök bele ebbe a világba, és összességében most sem éreztem úgy, hogy kilúgozódott, kiszáradt a mese folyama alólam. De tény, az eddig példaszerűen tartott koherenciát a Lucifer harmadik, gyűjteményes kötetében sikerült azért itt-ott bucira pofozni. Összetett kérdés ez, hiszen a Végtelenek világa, ahova ez a mese is íródik, teljes mértékig multikulturális képződmény, egyébként is számos ellentmondást hordoz az által, hogy az emberi hitrendszerek számos istene, istensége, angyala és démona, szelleme és pszichopompja utazik ezen a közös hajón az újabb ismeretlenbe a mese óceánjáig. Lehet, sőt, kötelező játszani benne az értelmetlen összevetésekkel - aminek amúgy épp terebélyes időszaka van a kortárs lendület-vételekben. Például, tegyük fel a kérdést, ki az erősebb: Palpatine, vagy Thanos... Az irodalmi és filmes, de főleg a gamer popkultúra értelmetlen játéka – hiszen egy tükörben valójában ugyanazok, és önmagukat kellene legyőzni, amikor egymást.
 

De ezzel együtt is, eddig a történetben volt néhány olyan alappont, amin a világ épülete állt – és most az alapok közül pár tartópillért a történetfűzés adott pontjain figyelmen kívül hagytak a mesélők. Nyilván céllal, a saját vízió kedvéért, hogy a történet eljuthasson odáig, ahova el szeretne jutni. És abból, amit az irány sejtet, én is szeretném, hogy eljussanak oda, mert megint a képregényes keret szokott sablonjain messze túl látó kifejlet érzetét hordozzák az elképzelt képkockák. A Neil Gaiman által megálmodott Sandman varázsa is ez az aprólékosan kidolgozott határátlépés volt, ahogy nem a szokott mesét, hanem a valódit sikerült elmesélni egy arra látszólag alkalmatlan formanyelvvel. A kult-státusz motorja itt is pontosan ugyanaz. Csak eddig az anyasorozat pofátlansági szintjét úgy sikerült tartani, és itt-ott meg is haladni, hogy nem eliminálódott tőle az addig teremtett.
 
Mindazonáltal a dolog továbbra is mértéken felül izgat, a hova kifutása leginkább. Mert alapvető kérdéseket járkál továbbra is körül. Kik vagyunk, és miért teremtünk mitologémákat – kik teremtődtek. És hogyan válnak maguk is (olykor a meséik keretén messze túl nyúlva) teremtővé. Hogyan árnyalható az egyszerű sablonvilágkép, a jófiúk és gonoszok harca, a vegytiszta mese miképp lehet a létünk eszelős bonyolultságának tükre. Értelmező tükre ráadásul, azaz hogyan áll nemcsak a szórakozás (a szétszóródás), de a tanítás jegyében. Mike Carey látomása, amit elhívatott rajzolók, kihúzók és beírók segítségével elénk tesz, ekkora ígéreteket hordoz még mindig, úgyhogy továbbra is nagyon várom a mese végét. Hogy majd mibe avat be – milyen tudást dörgöl az orrunk alá, amit amúgy nyilván tudtunk, de nem raktuk kontextusba.
 

Mert minden előzetes várakozást felül tud írni. Az első gyűjteményes kötetben megalapozott és a másodikban teljesen elkerülhetetlenné és valóban kétesélyessé tett „nagy párviadal” Lucifer és Amenadiel között Effrul mezején többet ad, mint amennyit vártam, ügyesebben csavarja meg a mesét, mint ahogy a felépítése, az oda vezető út ígérte. Rudd mester eddig is igen sajátságos „vezeklése” kapott még egy alvadt vér-színű árnyalatot, és Mazikeen kergetőzése a japán viharistennel, Susanoo no Mikotóval (s aztán a saját egykori férjével, Scoriával) is brutálisan réteges lett. Kifejezetten pofátlan, és később alapvetően fontos ötlet-rétegekkel gazdagodtunk itt, gyönyörű tálalásban. Peter Gross és Ryan Kelly rajzolókként mindkét történetszálban folyamatos teniszmeccset játszanak az egymásnak passzolt rajzokkal, úgy, hogy a gyökeresen eltérő rajztechnika és ábrázolásmódok ellenére egyetlen, őrült, vízesés-szerű sodrássá válnak a füzetek, és a végén a meccset simán kihozzák döntetlenre.
 

A féknek, betétnek (és közben egyéb rétegek gátlástalan megalapozásának) beillesztett füzetek mostanra sokkal jelentőségteljesebbnek tűnnek a „kis színes” státuszánál. Dean Ormston repetitív rajzvilágát időközben nagyon megszerettem. A történetében Miss Zim’et, a démonkisasszony pont az ellenkező utat járja, mint Rudd mester – úgyhogy szerintem Mihály arkangyal egészen komolyan meglepődött volna, ha hagyja, hogy megérintse. Mondom, rossz- és jófiúk meg jó és rosszlányok tekintetében ez a mese kivételesen intelligensen épül, és Dean ezt valami eszelős, olykor szinte karikatúra-szerű humorral tálalja. Kicsit fájlalom is, hogy elköszönünk tőle egészen a végéig, amikor majd visszatér - a következőkben az ilyen mellékszálak kimunkálását tekintve átadja a stafétát vendégrajzolóknak. Például Ted Naifehnek, a kötetet lezáró kis színest illetően, aki (akárcsak a vendég-borítórajzoló Tara McPherson) klasszul bele is fürdik ebbe a világba és nincs ellenemre, hogy engem is szügyig belefürdetett.
 

A kötet gerince, az utazás, Elaine Belloc (és Mona Doyle) lelkéért a Naglfaron, az északi istenek hajóján, parádés, telitalálat – úgy von be régi és új szereplőket, ahogy a legjobb középfordulat-szerű kalandok. És kerete a legkomolyabb bukfencnek, amivel Mike Carey kvázi le is körözi Gaimant – mert mi van akkor, ha nemcsak a legfőbb démon, de az úristen is megunta a verklit, és otthagyná a teremtett világ idejét és tereit? Bitang érdekes gondolat, fantasztikus következetességgel tálalva, aminek a végén egy egész birodalom is eltűnik a feledésben. Kíváncsi leszek, van-e az alkotókban annyi következetesség, hogy a Csend birodalmának metamorfózisa hatással legyen a Csend angyalára is. Meglátjuk, vicces volna eztán egy nevéhez illendőn fecsegő Duma.

Ahol az egész nekem billen picit, az a Vértestvérek meséje, pedig ez is agyas, végiggondolt, tele olyan telitalálatokkal, mint az "indokoltan pusztító" ál-Jahve páros. Viszont ebben a mesében üt ki, hogy egy ponton túl a Végtelenek világának legerősebb sarokköve, Halál kifog a mesefűzőkön. Az, ahogy a két titán a kezében hordozva jelképét kudarcot vall Álom birodalmával szemben, ügyetlen, és zavaros, és teljes egészében szembe megy ennek a multikulturális képződménynek a belső logikájával (engem speciel az egész, ebben a füzetben elmesélt történetnél jobban izgat, hogyan jutottak hozzá az Ankhhoz). Mint ahogy a megistenülés szándéka, a gyülemlő hit által mintegy megkapott halhatatlanságuk is önkényes írói döntés, amely önmagában nem következik a világból és eddig megismert belső rendjéből. Más kérdés, hogy ezeket a figyelmen kívül hagyásokat (hiszen mintegy „elfelejtjük” ebben a mesében Halit, meg azt, hogy körülbelül ő a Végtelenek világában a legerősebb entitás) egy kiváló, intelligens vallásos fanatizmus-kritika komponálása kedvéért ejtik meg az alkotók, amelyet a fenntartásaim ellenére nagy örömmel olvastam.
 

A végszó megint ez: öröm és hála néked, FUMAX kiadó; alig várom, hogy olvashassam a folytatást. Szerintem legyetek erre a folyamra kíváncsiak.

Stephen Fry: Trója - a nagy történet

Haragot, istennő zengd... Így kezdődik a mese, az európai kultúrát megalapozó mese, írták már sokan, sokan észrevették – a világunk irodalmának kezdetét jelentő mű így kezdődik. „Kezdetben vala a harag...” mondhatnánk. Így kezdődik Homérosz története, amit most Stephen Fry átiratában kínálok nektek, jó szívvel, mert megérdemli. Nagyon szerettem, ahogy a Mítosz kötetében (igazi, száraz angol humorral) összemarkolta az istenek történeteit, és nagyon kíváncsi vagyok, a Héroszok történeteit hogyan görbíti az irónia szelíd tükrén át. Azt is el fogom olvasni, valójában a Trója – a nagy történet előtt kellett volna, de ezt a könyvet akarta Nolan filmje bennem, ezt a történetet akarta, a filmre vitt másik gyökérzetét. Ezt a mítoszt, amit mi irodalmi alkotásként kezelünk, egy ember kreativitásának produktumaként, holott egy sokkal gazdagabb, ezerfelé ágazó, brutálisan szabad kulturális szőlő-tő borának szűrt párlata.
 
Stephen Fry az egészet meséli a maga módján – azaz az egész velejét jelentő Iliászt körbedúdolja a sokfelől, sokak tollából ágazó eredet- és következménytörténetekkel is. Kerek és gurul. És élvezetes – könnyen olvasható, igazi csemege, ahol nem fonnyad el a történetek gazdag, alluzív tartalma sem. Bárki fiatalnak kezébe adnám, mert ebben a száguldva frissülő özönben már ehhez a kötethez is hozzá kell lassulni némileg. És ez a sebességváltás most szükséges hozzá, hogy ha felébred a kíváncsiság a zengő szavak bősége iránt, a forrás iránt (amely, mint jeleztem, valójában egy jól csatornázott, antik vízcsap inkább), szóval, ha felébred a kíváncsiság az Íliász iránt, ne ölje meg rögtön az olvasást maga a mű, az időmérték szabta lefolyással lassan és (valljuk meg) idegenül ható gyönyörűsége.
 
„Átreidák s valamennyi remek-lábvértes akháj hős,
nektek az égilakók adják meg, hogy Priamosznak
várát feldúlván, haza épen térjetek innen,
csak szeretett lányom kérem, s ti vegyétek e díjat,
Zeusz sarját tisztelve, a messzelövő nagy Apollónt.”
 
Erre helyeslően zúgtak fel az összes akhájok:
tiszteljék a papot, s tartsák meg a nagyszerű díjat;
mégsem tetszett így Agamemnón Átreidésznak,
rútul ráförmedt, elküldte goromba szavakkal:
 
„Hallod, öreg, ne találjalak én a nagyöblü hajóknál,
most se időzz hosszan, később se kerülj ide vissza:
úgy ne legyen, hogy e bot s isten koszorúja se véd meg.
Én a leányt nem adom ki, előbb utoléri az aggkor
messze hazájától, Argoszban, az én palotámban,
míg a szövőszéken szövöget, s velem ágyamat osztja;
menj hát, föl ne dühíts, hogy egészségben hazatérhess.”
 
Csak egy apró részlet a legelejéről, amikor Khrűszész, Apollón szentélyének papja hiába kéri Agamemnóntól, hogy kiválthassa rabságából a lányát – s később megátkozza ezért az egész görög tábort. Ezzel a konfliktussal kezdődik az Íliász, és ha ráhangolódsz az olvasásra, elég hamar folytatódik benned, mert amúgy kaland- és rémmese, háborús horror, valójában bitang modern, mert folyamatosan találhatsz a saját korunkból analógiákat az olvasott történethez. Csak tényleg hozzá kell lassulni a bőbeszédűségéhez, az aprólékosságához, ahogy kismilliószor elveszik (a mi száguldó akció- és szuperhős-filmjeink ritmusához képest főleg) a saját részletei szépségében. Stephen Fry igazi erénye (például az amúgy korrekt Trencsényi-Valdapfel által a Görög mitológiában elénk tárt átirathoz képest) hogy olykor szinte szemtelen lazasággal átülteti a mai közbeszédbe a sztori terjengős párbeszédeit. Hogy kiderülhessen: ez a szuperhős-történet, amit olvasunk, valójában mennyire brutálisan jól eltalált, mennyire szövevényes, sokrétegű, s mennyire aktuális mese.
 
S hogy így, az egészet körbemeséli, remek kedvcsináló, az Íliászon kívül a többi történethez is. A hősei sokkal közelebb jönnek hozzánk ebben a könnyed, a szövegből ki-kiszóló tálalásban, mint amennyire elsőre az antik eredeti közel engedi őket – szembesülhetünk vele, hogy például Odüsszeusz nemcsak leleményes és ravasz, de valójában mekkora seggfej gazfickó is; hogy a hőseink valójában gátlásaikat olykor minden skrupulus nélkül levető, indulataiktól cincált tömeggyilkosok. A kultúránk megalapozó történet ebben a tálalásban sokkal meztelenebb, mint az eredeti kínáló-tálon – de ez a pucér pucsítás valójában bitang jól áll neki, insta- vagy egyéb felületre való szelfiért kiabál. És bármennyire is akadjanak fenn a fennköltség elkötelezett papjai ezen, közelebb van az értelmezése a hősökhöz, mint azoké, aki méltóságteljes, fehér szobrokká imádták őket.
 
Teremtsen kíváncsiságot. Ha csak néhány fiatal nyúl hozzá miatta az eredeti történetekhez, már megérte.

Rachel Kushner: A teremtés tava

Volt-e hajlamuk a neandervölgyieknek a depresszióra?
 

Tán a leginkább anti-kémregény kémregény, amit valaha olvastam. Baromi nehéz besorolni Rachel Kushner regényét, sokan próbálkoznak vele, a fülszöveg feszülten rétegzett thrillert és szenvtelenül gyönyörű prózát ígér, az ajánlások noirt és filozófiai esszét – olvasó legyen a talpán, aki ebben ki tud igazodni. El lehet filozofálni azon, hogy ez most szépirodalom-e, ami a különböző zsánerregények eszközeit használja a hatás érdekében, vagy zsánerirodalom, ami a szokottnál kissé mélyebbre megy, de valójában oly mindegy. Olvasás közben mindez nem számít. Csak az, hogy összetett, besorolhatatlan, zavarba ejtő, ugyanakkor szövegileg elképesztően igényes és roppant okosan felépített trükköt tartunk a kezünkben, ami, ha beszippant, akkor nem csak marha jól szórakozol, de el is gondolkodsz az élet úgynevezett nagy kérdésein. Innentől meg tök mindegy, milyen műfajba erőszakoljuk be. Ugyanakkor, szögezzük le: nem mindenkit fog beszippantani. Lesz, aki kémregényt vár, és halálra fogja unni és lesz, aki szépirodalmat vár, és fel fog háborodni a felszínességén.
 
Engem beszippantott.
 
Már önmagában a kerettörténet – az (egyik) elbeszélő, az erősen áthallásos (ál)nevű Sadie Smith, aki, miután kivetette magából az FBI, szabadúszó ügynökként bármilyen megbízást elvállal, különösebb erkölcsi skrupulusok nélkül (értsd: nagyjából egy levelibéka erkölcsi érzékével bír), legújabb megbízása során egy francia antikapitalista-antiglobalista csoportba készül beépülni, akiknek legnagyobb bűne, hogy meg akarják akadályozni egy gigantikus víztározó építését az amúgy is aszállyal sújtott földjeiken. Nem vitás, a kormány (bármelyik kormány) és a multinacionális vállalatok (bármelyik multinacionális vállalat) szemében ők „potenciális ökoterroristák” akik ki tudja, mire képesek, hogy megakadályozzák a nagybetűs FEJLŐDÉST. Innentől kezdve bármilyen eszköz megengedett velük szemben – na persze nem nyíltan. Jól jön hát egy erkölcsi megfontolásoktól mentes ügynök, aki nem rest bevetni mindent annak érdekében, hogy leleplezze, amit le kell – s ha nem talál lelepleznivalót, ha kiderül, hogy ezek a szerencsétlenek tényleg csak jószándékú hippik, akkor kész maga kirobbantani a káoszt, hogy aztán valóban legyen miért terroristának kikiáltani őket.
 
Irány hát a romantikus francia vidék, egy behálózott úrifiú jóvoltából beépülés a csoportba, ismerkedés annak ideológiájával, háttér felderítése, vezetők megkörnyékezése, a káosz magvainak elültetése. És itt lép be a képbe másik elbeszélőnk, a csak filozofikus e-mailekben kommunikáló Bruno Lacombe, a szellemi vezető, aki oldalak százait képes megtölteni a neandervölgyi ember kultúrájáról és az 1500-as évek francia társadalmának peremvidékén élő cagot-k lázadásáról szóló eszmefuttatásaival; valamint a neandervölgyiek, a cagot-k és a jelenkori ember moralitásának összehasonlításával. Ami kétségkívül elég érdekes olvasmány, már ha az ember nyitott a kultúrtörténeti filozofálgatásokra és arra, hogy oldalanként az orra alá dörgöljék, hogy még az egyébként egészen nyilvánvalóan „vesztes faj” távoli rokonai is életképesebbek voltak, mint napjaink birkatársadalma – ugyanakkor azt nehéz elképzelni, hogyan fog kinőni ebből bármiféle felforgató ideológia. Az egyébként konkrétan egy barlangban élő Lacombe levelei a legközhelyesebb „vissza a természetbe” ideológiát követik – fedezzük fel újra az „igazi” értékeket, öleljük át a fákat és hagyjuk, hogy ők is megöleljenek minket, fordítsunk hátat a tömegtermelésnek, a tervezett avulásnak, a mesterséges adalékoknak és a felesleges halmozásnak ésatöbbi…
 
És mindeközben kibontakozik a levelek rejtett rétege, ami azt boncolgatja, mi teszi az embert emberré, mi az „igazi” valónk, kik vagyunk a szerepeinken, álarcainkon túl, kik vagyunk, amikor hajnali négykor egyedül állunk a sötétséggel szemben. Ez a réteg szólít meg valami mélyen eltemetettet az ügynökben, akinek a neve sosem derül ki, de az biztos, hogy nem Sadie. Vajon ő tudja-e még egyáltalán, ki valójában? A sok álarc, álszemélyiség, álérzelem alatt lakozik még valaki? Vagy már rég felemésztette a sok hazugsága? Maradt még benne bármi emberi? Képes megszólítani Lacombe azt a maradék emberséget? S vajon azok, akik annak szentelték életüket, hogy Lacombe tanításai mentén keressék a valódit, és hátat fordítsanak az intézményesített hazugságnak, átlátnak Sadie álcáján? Sadie minden, csak nem szimpatikus főszereplő, mindent meg is tesz, hogy elidegenítsen magától mindenkit, aki közel kerülne hozzá - az olvasót is - mégis: egy idő után nem tudunk nem aggódni érte, annyira nyilvánvalóan érezteti a szöveg, hogy ez a csoport átlát rajta. És hogy ezt ő is láthatná – ha lenne még szeme a valódira, és nem vakítanák el saját hazugságai.
 
Mivel ez mégiscsak egy kémregény, nyilván a végkifejletet nem fogom elárulni, legyen elég annyi: a káosz, ha ki akar törni, úgyis kitör, még ha nem is feltétlenül úgy, ahogy akár ügynök, akár megrendelő előre elképzelte. Mert mindig kitör. De ha csak egy embert is meg tud szólítani a „másik” oldal, már előrébb vagyunk össztársadalmi szinten. Talán. Persze az is lehet, hogy már rég halálra vagyunk ítélve, és a neandervölgyiek meg a cagot-k sorsára jutunk.
 
De legalább vannak ilyen regényeink. Egyszerre besorolhatatlan műfaji kevercs és patikamérlegen kimért trükk – könnyű olvasni, könnyű átrohanni rajta, túl gyorsan is olvastatja magát, de aztán hetekkel később is ott az a mardosó kis érzés a kobakom hátulján, és látom magam előtt Sadie-t éjjel álmatlanul a francia vidéket bámulni és keresni-kutatni valamit, ami enyhíthetné magára szabott végtelen magányát. S közben Lacombe, a próféta barlangjának mélyén csak arra vár, eljut-e valakihez a mondanivalója lényege, vagy óhatatlanul kiforgatják, átpolitizálják, intézményesítik. Hisz a passzív rezisztencia sosem maradhat passzív. Mindenkinek az az érdeke, hogy aktivizálják – annak is, aki ezen keresztül akar elérni valamit, és annak is, aki ennek ellenében. Ebből a verkliből nincs kicsekkolás, se ügynöknek, se terroristának, se filozófusnak.
 
Vagy mégis? 

Kiadó: Magnólia

Fordító: Ács Eleonóra 
 

Jón Kalman Stefánsson: Sárga tengeralattjáró

Mindez egy bő órába telik, de sikerül, ott áll a kereszt, csak sajnos olyan esetlen, hogy leginkább egy űrhajósra hasonlít, aki a fagypúpokra zuhant, a betűk egy kihalt nyelv rejtélyes, rovásírásos jelei. A technikatanár a fejét csóválná, de nem érdekel, mert a mostohám apja egyáltalán nem neheztel a kereszt miatt, a halottak pedig nagyon elégedettek; Kutya látogatni kezdi őket a temetőben, aminek őszintén örülnek. Nagyon hiányzott nekik egy kutya, mondják, és felváltva sétáltatják a temető környékén. Mosolyognak, Kutya lógó nyelvvel csóválja a farkát, annyira boldog és hálás, hogy valaki még gondol, emlékszik rá.
 
            Vagy ahogy írják: Mondd ki a nevem, és életben vagyok.
 
Ennyire mélyen nem ismertem magányt, még ha a mintázatai egy részéhez akad is élményi kapaszkodóm. Hogy a csendbe vezessen a dadogás, hogy különállásom árvaság legyen, az apával, akit leköt a maga elárvulása – aki szintúgy egyedül van az ószövetségi Istennel, Johnny Cash-sel, a vodkával és a részegséggel. Ennyire mélyen még nem ismertem a legkedvesebb kortárs izlandi szerzőm, mondanám, de ez véleményes. Nem akarok utánanézni, nem is akarom tudni. Nekem valahol a hitele ez a belülről beszéd, a gyerekszáj, amely olyan természetesen éli a maga pokoli elhagyatottságát, ahogy Kertész Imre Sorstalanságának Köves Gyurija. Itt nincs ez a borzalmas világkeret, csak a ritkán és mélységében még ritkábban megtörő közöny, ami ugyanúgy nem lehetne magától értetődő és természetes, ahogy a láger pokla volt, de ugyanúgy válik természetessé és magától értetődővé. A felnőttek közt, akik a csendjük bűvöletével teremtenek védfalakat a betörő bármi ellen – akár Strandir északi, hallgatag hegyei, öblei, és temetője.
 
Jón Kalman Stefánsson hitele ez a belehelyezkedés. Elfeledkezem róla, amikor a kisfiúról olvasok, aki már nagyon régóta felnőtt, immár izlandi író, aki egy londoni parkban az árnyékból lesi Paul McCartney-t, aki egy másik fa árnyékában pihen. Miatta jött Londonba, a kezébe akarja nyomni a világ legrégebben született versét, de úgy, hogy vele együtt odaadja a vén Beatle-nek önmagát is. Mindazt, amiért fontos ez a vers, ez a találkozás, amiért fontos egy a találkozásig megélt élet. Odaadja a kisfiút, aki nagy odaadással rajongott a Beatlesért, akitől a szétválás, a vádaskodás a harag ugyanúgy világot vett el, ahogy a nap, amikor meggyilkolták Lennont. Akitől világot vett el, amikor 7 éves korában az apja a Trabant útra feszülő magányában háromszor is megköszörüli a torkát, majd megszólal, tekintetét az útra szegezi: Attól tartok, hogy édesanyád meghalt.
 
            Negyedszer is megköszörüli a torkát, bólint, és hozzáteszi: Igen, ez tény, attól tartok, hogy ez tény.
 
Miért olvass el egy ilyen könyvet képzeletbeli barátokról, legyenek azok világsztárok, halottak, vagy egyszerűen a másik senki? Miért olvass egy kisfiúról, aki élete találkozása helyett is a találkozás értelmét éli? Timivel, társammal, és életem értelmével beszélgettünk róla, aki felhozta Knausgardot (aki végül minden berzenkedése ellenére a képzeletbeli íróbarátja lett): az a skandináv minden fájdalmát beléd teregeti, hogy megossza veled, hogy fájjon neked is, hogy így oszoljék a fájdalom a rajongók rajongásától, a befogadástól, akár az olvasói értetlenségtől. Jón Kalman Stefánsson minden szövege gyógyít. Nem tépkedi fel a maga sebeit (vagy a bárkiét – hiszen Ástától a trilógiáig, a nyári fényig, amire leszáll az éj, a mások sebződéseit éli), nem testálja rád a fájdalmat, hanem a szemed láttára ken rá gyógyírt. Szavakból font gézlapot terít a sebre. Minden könyve gyógyító gesztus, olyan Jézus áldásával eső északi sámán-mágia, ami segít átúsztatni a gyász fekete vizén is az élőt, Sárga tengeralattjáróban, Csillagok sercegése alatt. Bátran, nyíltan, személyesen.
 
Láttam, hogyan értik lírai autofikciónak ezt is – hiszen tényleg vannak ezek a visszatérő elemek az író könyveiben: a rideg apa, a korán elveszített anya, az árvaság belső árvasága. Világnak világa... ugye. De nézd: ezek mi vagyunk, és nem (nem kizárólag) az író, Jón Kalman Stefánsson; mi, akik hiszünk egy apában, aki keresztre feszítette az egyszülöttjét, vagy nem hiszünk benne, többek közt pont ezért. Akik elfelejtik a tegnapi madárdalt (akkor hát sosem szólt?), hogy aztán egy látszólag teljesen oda nem illő pillanatban zuhanjon rájuk (zuhanjon ránk) az idő gyönyörű, felmart forgácsa. Szabadságotokban áll autofikciónak érteni. Szerintem semmi nem áll tőle távolabb. Az egyik a magánügy egyetemessé tételének szabadsága, a másik az egyetemes belevonása a magányba. Az élethez mindkettőnek bőven van köze. Mindannyian elárvulunk. De ha jól figyelünk, és éljük, amit lehet (amit bennünk az elmesélt történet olvas), az elárvult, magára hagyott világ mély csendjében sem maradunk többé egyedül.

Kiadó: Jelenkor

Fordította: Patat Bence

Nemes Nagy Ágnes: Két semmi közt (Kötetben nem közölt és hátrahagyott írások)

Kötetben nem közölt és hátrahagyott írások – ezzel kész a leltár, kint van minden, de tényleg minden, ami valaha is köthető volt a huszadik század számomra legfontosabb szerzői közt számon tartott alkotóhoz. Érdekes ez – egyfelől nagyon vártam, hogy kézbe vehessem ezt a könyvet, másfelől kicsit tartottam is tőle. Mert a legszigorúbban válogató költők közé számíthatjuk a szerzőt, s mert amikor kötetbe foglalta (jórészt magát szerkesztve) az esszéit, s egyéb prózai írásait, voltaképp ezeket is ugyanilyen engesztelhetetlen szigorral válogatta. Amit most kézbe vehettünk ebben a fontos, életművet lezáró kötetben, azt nem szánta igazából az utókora kezébe. Akkor sem, ha némelyik anno az újság aktualitásában megjelent. Ott és akkor lehet, hogy helye volt. De nem akarta berakni a számára fontos esszék mellé ezeket; pont a vitás kérdések, irodalmi zavarok, szóvá tett ez-meg-azok pillanatnyi aktualitása okán. Elejtette ezeket, ha nem csillant bennük az általa valójában művelni kívánt egyetemes. A pillanat játékait nincs miért őrizgetni annak, akit önmagában nem nyűgöz a saját leírt szó fétises kötelme.

 
Ráadásul e szövegek jókora részt egy olyan korban születtek, amikor megtörtént Nemes Nagy Ágnessel kapcsolatban is egyfajta rehabilitáció, de elemi reflex maradt, hogy nem beszélünk akármiről, akárhogyan. Van ezek közt az írások közt nem is egy, amely a kása kerülgetésének hűlt mementója, olyan mellé-beszéd, ami nem a Kimondhatatlant kerülgeti, csak az aktuálisan épp nem kimondhatót. A pálya derekán, az újra megnyílt lehetőségek világa a kettős beszéd kora volt, a mögöttes tartalmak és áthallások kora - amit jó pár szerzőnk csúcsra járatott, gyönyörű, ingerlő iróniával. De ez mintha kifejezetten fárasztotta volna az egyenes gerincű és meglehetősen egyenes természetű irodalmárt, akivé Nemes Nagy a hallgatás éveiben érett. Nagyon visszafogottan, hogy ne mondjam kényszeredetten élt csak ezzel a módszerrel. S ha ez az alkotói kényszeredettség (mert miközben minden megszólalásában formált és míves, tényleg egyenes volt, olykor a sértésig akár) érzése szerint nyomot hagyott a szövegen, akkor is kihagyta, ha konkrét helye lett volna az irodalom gyönyörű belügyei okán, formai kérdések, irodalomelméleti mélyrétegek okán a többi esszé között.
 

Sokat merengtem ezen, miért e szigor. Alkat is, nyilván és neveltetés, az erdélyi református ősök meghúzta kulturális alapvonal, ami alapjában nem sokat módosult a család átköltözésével – s költőnk hiába itt született már, rá is formáló erővel hatott. A Baár-Madas, és a nevelődés lányiskolai szemérmessége szintén tényező, mert nem e tekintetben nevelt dacot és lázadást. Ez a fegyelmezettség nem szereti az exhibiciót (megírta egy töredékben), ritkán enged spontán hangot a maga mély megéléseinek, nem bizalmaskodik, rühelli, ha valaki indiszkrét – magáról alig beszél azon túl, ahogy minden versében ott szikrázik a megéltségek kovaköve. Nem ágyaz pletykával, belügyek teregetésével, leleplezéssel és lelepleződéssel teret semmiféle botrányos tűznek. Persze, hogy e kötet leginkább megkapó pillanatai azok a jegyzetlapok, ahol mindebből mégis kitüremkedik egy kevés. Ahol engedi megfogalmazódni a szimpátiáit és ellenszenveit. De itt sem felejti azt a kontrollált alapállást, ami szerintem tényleg a lényéből fakadt. Iskolapélda, ahogy az esszé fegyelmezett szerelmeseként kiszól Hamvas Bélára, kócos-prófétai (de főleg érzése szerint homályos) hangját nehezményezve – és iskolapélda, ahogy a következő esszében rászól magára: a rációt angyal-érzettel felütő lénye talán nem is alkalmas, hogy megítélje: a másik konkrét alkat mit mivel vegyít.
 
Szóval egyfelől megerősített ez a kötet benne, hogy tényleg tartsam tiszteletben a szerzők életmű-formáló szándékait (pláne, ha tényleg alkalmuk és lehetőségük van mintegy kiformálni a hagyatékot), másfelől a teljes alkat kirajzolódása kedvéért becsüljem meg, ha elhívatott szerkesztők mégis turkálnak az írói-költői műhely felejtésre ítélt forgácsai, s a kidobásra szánt farigcsák közt. Között tart ez a kettősség, és ez a Nemes Nagy Ágneshez leginkább illő státusz. Most, hogy lapozgatom ezt a kötetet, két semmi közt megint az a nehezen megfogalmazható valami-érzet fog el, ami a számomra legfontosabb irodalmi hatások közt igen előkelő helyen, mondhatni: piedesztálon tartott szerző legerősebb fegyvere – az el nem mesélt, de megéreztetett titok íze, aminek semmi köze nincs az összekacsintó bizalmaskodáshoz, a kaján, porba rántó pletykához, a rejtve maradt feltárásának szenzációjához, bálványok fosztásához. Sokkal jobban tudom e szövegek által, miben nem értünk egyet – ez igaz. De még inkább ragyog mindaz, ami a legmélyebben érint ebből az életműből, amely irodalmunk egyik legszebb kísérlete arra, hogy a szerzője önmagánál valami sokkal nagyobbat mondjon ki. Azt a sokkal nagyobbat, amit olykor mindannyian érzünk – de pokoli nehéz pátosz, fanatizmus, meggyőződések mondandó köré fabrikált ketrece nélkül beszélni róla. Ahogy érzésem szerint Nemes Nagy Ágnesnek sikerült.

Alessandro Baricco: Történet

Ez a könyv 19 évet várt, hogy végre elolvassam, türelmesen várta az idejét a polcunkon. Amikor Timi megvette nekem, már annyi dédelgetett gondolat rakódott egymásra a szerzőtől bennem, hogy felért úgymond a mennyezetig – s aztán, ahogy rétegződött-préselődött az olvasott, a Selyem, a Tengeróceán, és társaik, már az újabb érkezőket vettem inkább kézbe. Mostohán bántam vele. Holott legalább annyira, ha nem még inkább figyelemre méltó, mint amennyire az egykor elragadónak érzett, létemben gyökeret eresztő, kedves kötetek.

Egy szemernyit sem árulhatok el abból, mi történik benne, mert megölném vele. Nem azért, mert fordulatos, mert meglepetés, mert csavaros a cselekménye, hanem mert az ízei olyanok, mint egy süteményé: a rétegek egymásra rakódásából kibomló élményért érdemes elolvasni. Miközben elmeséli, hogy a szerelem, a barátság, a bajtársiasság, s mindezektől való fosztásunk is a fejünkben van. Hogy mindez tényleg velünk eső történet, egymásnak megélhetetlen rétegekkel akkor is, ha éveken át egymás mellett utazunk egy furgonban, Steinway zongorákkal házalva és zongoraleckét adva a vásárlásért; hogy a szerelem, a barátság, a bajtársiasság foszlása hazugságokba ágyazott mese is, ahogyan Libero Parri, a szerelő, és D’Ambrosio gróf bajtársak. Az ambróziától sokan elkárhoztak... mondja egy másik kedves elgondolóm, és sajnos igaza van.

Nem árulhatom el, csak talán a meglepetést – hogy mennyire meglepődtem. Hogy ez a kifinomultan egyszerre bensőséges és távolságtartó, könyvek során át végletekig csiszolt történeteket elénk táró beszédmód (ha megfelelően választasz hozzá nézethelyet) el tudja mesélni a lövészárkot, Piavét, Isonzót, az egész borzalmat a maga teljes kíméletlenségével. Az értelmetlenség biztos tudatában a rá rajzolt értelmeket. Mert a képzeletünkben vagyunk szerelmesek (olykor a test boldog mozdulatai nélkül is örökbe maróan), de ott keressük az ön- és egyéb igazolások utólagos békéltetését is. Hogy így történet az életünk: az így belecsempészett, akár csámpás értelemtől. Amivel megtagadnánk azt, ami természete szerint értelmetlen - vak bérgyilkos, hogy megint egy másik kedves elgondolóm idézzem. Csak azért, hogy lássátok, a szerző melyik ligában írja makacsul az elménkbe a versenyköreit.

Sokadszor látom Alessandro Bariccótól, ahogy elindul a kedves, optimista millennium-környékből (hogy haza is beszéljek, mintegy csalva, mert ő is ezt teszi: ez a kötete a Novecentonál is olaszabb); elindul egy korábbi századforduló kincstári optimizmusából, és nem értelemszerűen a kiábrándulásba érkezik. Ami gyönyörű bukfenc, hol erősebben, hol kevésbé mesei – de tudja, hogy az életünk történet, amit lehet, hogy csak az ideális versenykörrel tudunk elmesélni egyetlen másiknak, aki talán megérti – egy beautózható versenykörrel, ahol a létünk futott, önismétlések tanító rendjében. Az életünkben (ahogy történni szokott) mindig mást és mást belevonva a kanyaríven tapadásba, de ugyanazokon az íveken, amíg csak nem tisztul ki: miért így rajzoltunk pályát.

Sokadszor látom, mire való az írásművészet. Hogy ami pár szóban elmesélve tankönyvi és művi, az a történetben élő – hogy a kivételesből, aminek drága kortársam is makacsul krónikása, hogyan lesz a történetében hitellel megélt szabály, megértés, szeretet – hogy hogyan segít megérteni az egyáltalán nem kivételesnek érzett hétköznapi működéseinkben a rejtett törvényszerűt. A szeretet, a szerelem, a barátság, a bajtársiasság érzetét. Azzal, hogy történetbe vonja. Ez a könyv 19 évet várt, de érzetem szerint nem várt hiába. Ez reménnyel kell töltse a többi, polcainkra hívott lelkes tárgyat is – hogy hátha kézbe kerülnek, hogy hátha kibomlik és szárnyra kap a lapjaik közé szorult történet. Ahogy az a mese kapott hallatlan távlatokat attól, hogy várakozása végén pont a megfelelő pillanatban került a kezembe.

Olvassatok.

Kiadó: Helikon

Fordította: Balkó Ágnes

Patricia Lockwood: Lesz még másik belőled?

Vannak könyvek, amiket egyáltalán nem esik jól olvasni, amik annyira zaklatottak és annyira zaklatnak, hogy az ember szeretne minél hamarabb túllenni rajtuk, mert szó szerint fáj, belénk mar, sebeket kapar és eltemetett bizonytalanságokat tár fel. Általában ezek a legnagyobb hatású olvasmányaim. Patricia Lockwood egyszer már felrázott – Erről nem beszélünk című 2021-es regénye anno egy több mint féléves blogszünetnek vetett véget, mondhatni kiprovokálta, hogy beszéljünk róla. Máig érzem a bőröm alatt annak a műnek a hatását – semmi nem írta le azóta sem hatásosabban azt, hogy mennyire eluralta életünket a közösséginek csúfolt média a maga mindent átszövő csápjaival, hogy ahelyett, hogy élnénk, csak hírfolyamokban és chatcsoportokban létezünk; és hogy mekkora pofán csapó erővel bír, amikor az élet szembesít valamivel, amit nem lehet elmesélni egy twitter-posztban. Amikor bekopog egy tragédia, ami kiköveteli a teljes figyelmet. Így, öt évvel később adja magát a kérdés: tudunk-e még figyelni akár a tragédiáinkra? Vagy már tényleg minden csak egy poszt vagy egy reels videó?
 
Most, öt évvel később Lockwood a személyesek mellett egy kollektív trauma fogságában próbálja ábrázolni az ábrázolhatatlant – a totális bizonytalanságot, a valóság kibillenését, minden addigi norma megkérdőjeleződését és az őrülettől való félelmet, amibe a Covid lökött mindannyiunkat. Az író a saját hosszú Covidnak nevezett, teljesen azóta sem feltárt szindrómájának tükrén keresztül tárja elénk, hogy milyen az, amikor az ember elkezd kételkedni a saját józan eszében. A kötet nagy része összefüggéstelen gondolatfolyam, csapongó, őrületbe hajló, ön- és olvasókínzó fantáziálások és rémálomszerű látomások elegye. Nyilván tele túlzásokkal, tele olyasfajta írói kísérletekkel, amiket csak egy „őrületkönyvben” engedhet meg magának valaki – de visszagondolva az elmúlt öt évünk kollektív kizökkentségére, maximum túlzónak lehet nevezni, hazugnak semmiképp.
 
Mert hát mind ebben voltunk. Mindannyian ismerünk valakit, aki elvesztette ilyen-olyan érzékelését; aki pánikbeteg lett, aki elidegenedett a saját testétől; aki úgy érezte, cserben hagyta a saját agya. Hogy valaki rettegni kezd a vörös színtől, vagy, hogy úgy érzi, a lába immáron nem a sajátja – szimbólumok, melyekkel könnyű azonosulni. Voltak pontok, valahol a 2021-es mélyponton, amikor mind azt éreztük, ez az élet nem a sajátunk. Túl azon, hogy betegséggel, halállal, rettegéssel küzdöttünk, szembe kellett néznünk azzal, hogy az élet, amit addig „normálisnak” hittünk, újratervezésre szorul. De hogy tervezel újra, ha abban sem vagy biztos, hogy az élet, amit addig éltél, a sajátod? Ha valójában már rég kibillentél, csak nem vallottad be saját magadnak se? Ha mindeközben épp a saját - sajátnak nem érzett - életed történetét kéne képernyőre adaptálnod?
 
Több rétegű elidegenítő gesztusokkal próbálja Lockwood meggyőzni az olvasót arról, hogy nem tudja, mit csinál – közben nagyon is jól tudja. Az író, aki küzd a Covid utóhatásaival és lassan belecsúszik az őrületbe, miközben első, Priestdaddy című könyve adaptálásán dolgozik, próbálja átsegíteni húgát az Erről nem beszélünk-ben megismert gyermek elvesztésén, váratlanul újabb személyes krízissel néz szembe: férje súlyos betegségével és több műtétjével. És összerántja magát. Megint. Itt világlik ki az igazi erő és nyer formát az igazi történet: mert beszélgethetünk mi magunkban Shakespeare Oscar-díjas feleségével és próbálhatjuk a Covid szemüvegén át értelmezni Anna Karenina választásait – ha bekopogtat az életünkbe egy újabb valós tragédia, összeszedjük magunkat és csináljuk. Szemlesütve megyünk tovább, mert muszáj. Utána megint széteshetünk.
 
Van egy erő ebben a szövegben. Lockwood nem fél mélyre menni és nem fél megmutatni a depresszió és a szétesés mélységeit – ez nem egy udvarias könyv. Nem kér bocsánatot a szétesésért, nem szépeleg és nem tesz úgy, mintha meg lehetne zabolázni a démonokat. Olvasás közben Linda Boström Knausgard és Joan Didion írásait juttatta eszembe. Náluk éreztem azt, hogy az író folyvást a saját szavába vág, mert képtelen megzabolázni összefüggéstelenül ömlő gondolatait. Lockwood gyorsabb, zabolátlanabb minden eddig olvasottnál, mintha az általam oly nagyon kedvelt tudatfolyam-technika huszonegyedik századi, bespeedezett, insta-feed sebességre optimalizált változata lenne. Tökéletes illusztrációja annak, miben élünk és hogy miért őrjít meg minket ez a világ. Ahogy tökéletes a koincidencia is az előző posztommal – a Saját szoba színpadi adaptációjának őrült tempóban kivetítőn pörgő összefüggéstelen szavai nem egyszer jutottak eszembe olvasáskor. Igen, ilyen az, amikor a szerző összelapátolja a lapokra azt a sok töredéket, ami egy nap átfut a fején.
 
Hogy mégis mesterien konstruált ez a regény (is) azt a könyvek közti összefüggések mutatják meg. Többször utal az előző kötetben szereplő gyermek tragédiájára is, de még nagyobb szerepet kap a magyarul sajnos nem olvasható Priestdaddy, a tengeralattjáró-tisztből pappá avanzsált apa életéről, aki „…azt állította, hogy sosem kapta el, bár sosem hagyta tesztelni magát – a kamu orvosa, aki szintén nem hitt a dologban, nemrég azt mondta neki, foltok vannak a tüdején, ám apám ahelyett, hogy ezeket az új betegségnek vagy a sok egykori tengeralattjáróst sújtó szarkoidózisnak tulajdonította volna, azt mondta az orvosnak, hogy alighanem csak allergiás arra a ritka, feketepiacon vásárolt afrikai fafajtára, amit a gitárkészítéshez használ. Csodálatos mondat, gondoltam, ahogy ilyen volt minden más, apámról szóló mondat is.” Valóban csodálatos. Olvasnám tovább.
 
Patricia Lockwood saját bevallása szerint mesterművet kívánt írni a zavarodottságról – minden zavarba ejtő, obszcén, széteső vonása, a formai és nyelvi dekonstrukció és a mentális összeomlás szövegbe ömlése ellenére (vagy épp ezért?) jó eséllyel sikerült is. Majd az idő eldönti. A kérdést viszont, melyet a cím előrevetít, és amit a szöveg kikerekít, jelesül, hogy a betegség új esély-e arra, hogy mások legyünk, hogy lehet-e bármi haszna egy betegség-tapasztalatnak (egyáltalán, feltehető-e értelmesen egy ilyen kérdés?), azt magunknak kell megválaszolni. „Néha odaült a betegség lábához és kérdéseket tett fel neki. Ellopta a régi elméjét és újra cserélte? Most tiszta lappal indulhat, ami csak keveseknek adatik meg? Talán ez az egész optimalizálta őt?”
 
Ahogy arra is meg kéne találnunk a választ, hogy miért nem tudtunk élni a kollektív kizökkentség által adott lehetőséggel, hogy valami élhetőbb világot teremtsünk magunknak, ahelyett, hogy visszacsúszunk ugyanabba a minden emberi józanságot kikezdő, őrületbe hajszoló pörgésbe, elidegenedettségbe, algoritmusok vezérelte túlstimuláltságba, amiben voltunk… És amiben irdatlan tempóban száguldunk a szakadék felé. Vajon újabb öt év múlva meddig jutunk?

Kiadó: Magvető

Fordító: Morcsányi Júlia

Robert Galbraith: A fémjelzett ember

„Akárcsak Robin, Strike is úgy érezte, hogy az ezüstkereskedős ügynél kevés nyomozást élvezett kevésbé életében.”
 
Eléggé magas labda, hogy azt írjam, ahogy Robin és Strike, úgy én is ezt a nyomozást élveztem legkevésbé a sorozatban, de sajnos annak fényében, hogy milyen a viszonyom az előző, hetedik kötettel, ezt muszáj árnyalnom. Minden új Strike-kötet megjelenése előtt szokásom újraolvasni vagy a teljes sorozatot, vagy legalább az utolsó részt, hogy frissítsem az emlékeim (nem mintha olyan nagyon szükség lenne rá, lassan kívülről tudom mindet) és hogy hangulatba kerüljek. Idén úgy döntöttem, az évet azzal kezdem, hogy elolvasom a két kedvencemet, a Zavaros vért és A Koromfekete szívet – az meg ugye adta magát, hogy e kettő után a sorban következő, eleddig utolsó A hömpölygő sírt is. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy két kötet újraolvasva, az új már egy hónapja itthon, és még nem kezdtem bele. Vajon miért? Hát, mert a A hömpölygő sír olvasására úgy kellett rávennem magam, mintha egy iskolai kötelező lenne… Mivel makacs vagyok, mint egy öszvér, nyilván átrágtam magam rajta, csak hogy újfent megállapítsam: én ezt a részt utálom. No nem az egészet, csak a bő harmadát, amit Robin egy szektába beépülve tölt. De azt nagyon. Már eddig is volt, hogy átlapoztam részeket, de ha még egyszer ráveszem magam, komolyan tűzőgéppel fogom összekapcsolni azokat a fejezeteket, amelyeket Robin a Chapman farmon tölt, hogy még véletlenül se olvassak bele. Ámde… bármennyire utálom és bármennyire undorodom a szektás részektől, amint Robin kiszabadul, marhára érdekel a nyomozás. Rohadt izgalmas rész és nagyon drukkoltam hogy derítsék ki, mi történt Daiyu-val, hogy döntsék be az egész egyházat, hogy Will meglelje a szabadságát.
 
Itt viszont… konkrétan 900 oldal után azt éreztem, hogy engem ez a bűntény egyáltalán nem érdekel. Ennél rosszabb nem hiszem, hogy történhet az ember kedvenc krimisorozatával.
 
Na de kezdjük az elején. Van nekünk egy szabadkőműves műtárgyakra szakosodott ezüstkereskedésünk, melynek páncéltermében megcsonkított hullát találnak. Hűűű, titkos társaságok, ősi jelképek, mindenféle rejtélyes jelentést hordozó nagyon értékes műtárgyak. Mi kell még? Mivel hamar kiderül, hogy az áldozat nagy valószínűséggel egy visszaeső bűnöző, akit a kutya sem sajnál, az ügy szépen leül; mígnem Strike-ot felkeresi egy nagyon furán viselkedő nő, aki szerint az ezüstkereskedésben talált hulla nem az, akinek a rendőrség hiszi, hanem az ő volt barátja, aki egyik napról a másikra eltűnt, magára hagyva őt egy újszülöttel, de előtte azért lenyúlt valami nagyon ronda és nagyon értékes ezüst asztaldíszt, csak hogy meglegyen a kapcsolódás. Strike nyomozni kezd, hamar kiderül, hogy a hulla négy másik eltűnt személy is lehet, de hát, mivel megcsonkították, bizonyíték híján a rendőrség inkább a legkönnyebb utat választotta, amúgy se akarnak ujjat húzni a magas szinten is beágyazott szabadkőművesekkel, mindenkinek jobb így. Ügy lezárva.

Imádtam a Londoni Ezüstpiac (London Silver Vaults) leírását - mintha a Gringottsban 
találtuk volna magunkat. Vajon itt is vannak sárkányok a föld alatt?
Azért ha egyszer eljutok Londonba, megnézném 😀

 
Csakhogy a mi nyomozónk nem ilyen fajta, ő addig megy, amíg mind a négy lehetséges áldozat körül fel nem derít minden lehetséges bűntényt – a krimiolvasók szerencséjére, avagy szerencsétlenségére (ezt most mindenkire rábízom) mind a négy lehetséges áldozat körül ki is derül ez-az. Itt egy magas rangú prominens, aki illegális pornóforgatásokat szervez a szereplők tudta nélkül; ott egy potenciálisan évtizedek óta működő lánykereskedő-hálózat; amott egy szigorúan titkolt katonai hadművelet, ami családok tucatjait teszi tönkre és Strike múltbéli sebeit is feltépi. Mindez megspékelve régi vesszőparipánkkal, az angol arisztokrácia romlottságával, akik képesek ölre menni egy nyamvadt ezüst asztaldísz fölött, de az, hogy a saját gyerekeik milyen traumáktól szenvednek és akár már meg is ölték-e magukat, a legkevésbé sem érdekli őket.
 
Ha ez most olvasva zavarosnak tűnik, nem csodálom: 1100 oldalon keresztül se lesz sokkal világosabb. Én imádtam A Koromfekete szív összetettségét, sokadszorra is ugyanolyan élvezettel keresem a nyomokat a tucatnyi twitter álnév és kommentfolyam és netes chatfolyam közepette és még azt is élvezem, hogy sokadszorra sem találok meg mindent – szóval nem mondhatjátok, hogy nem vagyok az összetett ügyek rajongója. De itt már annyi mindent mosott össze Rowling, hogy azt tényleg lehetetlen követni. Mind a négy szál túl lett bonyolítva, túl sok a szereplő, túl sok a lehetséges álca és túl sok a lehetséges kapcsolódás is – olyan mintha négy, eleve nem egyszerű puzzle-t összekevert volna és már az is iszonyat energiát igényel, hogy kiválogasd, melyik darab melyik kép része lesz, és akkor még egyenként össze is kéne rakni őket. Nem szívesen írok le ilyet, de ezt egy kicsit túltolta.
 
Ráadásul… a végkifejletet olvasva az az érzése az embernek, hogy ez egy gigantikus lufi lett. Az egész körítés a szabadkőműves gyilkossággal, a címmel, a helyszínnel, a jelképekkel valami nagyon nagyszabásút ígért. Egy pillanatra még el is gondolkodtam azon, hogy lehet ez túlzás lesz, nem elég hogy szélsőjobbos terroristák, aztán egy szekta, ha most Strike nekimegy az angol szabadkőműves közösségnek, abba belerokkanhat a nyomozóirodája, az még neki is sok. Erre kiderült, hogy ez az egész tényleg csak díszlet, és a valódi bűntény a háttérben a lehető leghétköznapibb aljasság. Nyilván a gyilkosnak kapóra jön a körítés mert figyelemelterelő, ami egy fiktív gyilkosnál érthető is – a szerzőnél kevésbé. Szerintem ez tisztességtelen az olvasóval szemben, ráadásul felesleges is, Rowlingnak aztán semmi szüksége arra, hogy titkos társaságok és jelképekkel teliszórt ezüstkincsek segítségével bevonzza Dan Brown olvasóit.
 

Fura ezüst cuccok mindenütt, teli jelképekkel... 

Sajnos abban sem vagyok biztos, hogy nekünk olvasóknak szükségünk volt még 1100 oldalnyi vergődésre Strike részéről az előző rész végi vallomása után. Pláne úgy hogy SPOILER SPOILER SPOILER most se vagyunk semmivel előrébb a két nyomozó viszonyában. Egész konkrétan ugyanúgy hagytuk ott őket, mint az előző rész végén – miközben megint végigvekengték gondolatban az egész kötetet. Próbálok megbocsátó lenni velük, és aláírom, nagyon emberi módon szerencsétlenkednek, és megértem én, hogy ennyi idősen, ennyi traumával a háta mögött Strike nehezen szánja rá magát a lépésre, amivel kockáztat mindent ami fontos neki; ahogy azt is megértem, hogy azok után, amiken már megint keresztülment, Robin ismét a könnyebb megoldás felé fordul és ragaszkodik a pasihoz, aki biztonságot és gondoskodást nyújt (még akkor is, ha amúgy pont ugyanolyan pöcs, mint a volt férje). Amit viszont nem értek meg és amiért még az össze-vissza kevert bűnügyeknél is jobban haragszom Rowlingra, az az, hogy Strike hagyja, hogy az érzései fontosabbak legyenek a nyomozásnál. Eleve azért vállalja el az ügyet, hogy majd jó sokat nyomozhasson vidéken Robinnal kettesben. Úgy szervezi a beosztást, úgy osztja le a feladatokat, hogy minél több időt töltsenek együtt. Távoli kihallgatásokat szervez csak azért, hogy majd egy romantikus szállodában előállhasson a vallomásával. Mi a fasz? Már elnézést, de a szereplőt, akit majd’ 6000 oldalon keresztül úgy építettünk fel hogy a nyomozóirodája az első és aki, ha már a katonai nyomozói karrierjének egy bomba véget vetett, mindent (mindent – családot, barátokat, pénzt, az egészségét, a testi épségét számtalanszor) alárendel a nyomozásainak, ami egyszerre hajtóerő, szenvedély, életcél neki, azt a szereplőt nem forgatjuk ki így önmagából, hogy hirtelen romantikus gesztusok kedvéért veszélybe sodorja mindezt. Ez már nem csak az olvasóval, de a szereplővel szemben is tisztességtelen.
 
Na, most, hogy ennyit szidtam azért nyilván le kell írnom, hogy amúgy tökre élveztem az olvasást. Még mindig imádok elveszni a Strike-univerzumban, még mindig szeretném, ha Robin és Strike a barátaim lennének (bár amilyen hülyén viselkednek, azért most kiosztanék nekik egy-két tockost), imádom a nyomozóiroda mindennapjait (szerepelhettek volna többet a külsősök), aggódtam én is a felfordult aranyhalért (jobban, mint némelyik emberi szereplőért), nagyon komolyan ki tudtam volna osztani Robin családját azért, ahogy viselkedtek karácsonykor és baromira örültem hogy sikerült a Jonny Rokeby-szálat ilyen emberien elintézni. Az különösen tetszik (bármennyire szar olvasni) hogy Robin szép lassan belecsúszott egy mentális összeomlásba – azok után, ami történt vele a szektában és ennek a résznek az elején, a támadások után, amik csak rápakoltak a fiatalkori traumáira, borzasztóan hiteltelen lett volna, ha valami superwomant csinálnak belőle, aki mindebből sértetlenül kerül ki. Egyébként, ha már a sérthetetlenség álarcánál tartunk, az, hogy Strike végül elmegy Rokeby-hez egy olyan szintű árnyékátlépés, ami még fikciós karaktertől is nagyon nagy teljesítmény és örülök, hogy megtette – de épp az, hogy egy ekkora lépést megtett azért, hogy mentse a nyomozóirodát, húzza alá duplán, hogy mennyire gáz, amit fentebb írtam, hogy közben meg az érzelmei miatt veszélyezteti a nyomozást. Jaj, és akkor még nem is írtam a botrányokról amibe a női miatt keveredik… Itt azért jó párszor röhögtem nagyon magamban, amikor Robin felsorolja, hány kalandja volt az elmúlt években Strike-nak, hát, többször újraolvastam az összes könyvet, de volt akire már én se emlékeztem.
 
Száz szónak is egy a vége, továbbra is a sorozat rajongója maradok, és egészen biztos vagyok benne, hogy ezt a részt is újra fogom olvasni nem is olyan sokára, mert szeretném eggyel tisztábban látni legalább azt, hogy melyik nyom melyik puzzle darabja. Ha véletlenül teljesen megváltozik az értékelésem az újraolvasás után, újra megírom. De egyelőre sajnos azt kell mondjam, ez lett a sorozat egyik legkevésbé sikerült darabja. Remélem, hamar jön a szépítő folytatás.

 
 Kiadó: Gabo

Fordító: Nagy Gergely, Kovács-Cohner Róbert

Beatriz Serrano: Elégedetlenség

„Nyolc éve ugyanezt csinálom, és tudom, hogy az égvilágon semmi haszna. Tudom, hogy jobb hely lenne a világ, ha nem léteznének olyan munkák, mint az enyém. Tudom, hogy kihasználom, hogy az emberek bizonytalanok, hogy szeretnék vinni valamire az életben egy olyan társadalomban, ahol lehetetlenség jobbá válni. És mindezt saját tapasztalatból tudom, mert egy munkanap nyolc órája és a liftezés közben végighallgatott beszélgetések hatására még nekem is enyhe öngyilkos gondolataim támadnak (legszívesebben tűzőgéppel összetűzném a kezemet, hogy távozhassak egy értekezletről, ami feltárja előttem a végtelenség szó valódi értelmét és mélységét, vagy magamra önteném az irodai vízforraló frissen forralt vizét, csak hogy öttől tíz napig terjedően igazoltan lógathassam a lábam), és gyakran gondolok arra, hogy a minden gondomra tökéletes megoldás egy Bangladesben gyártott, virágmintás Zara ruhában keresendő, ami a mai nap folyamán nem tágított mellőlem, hanem megjelent minden általam felkeresett oldalon, s ami minden bizonnyal sok milliószor fog szembejönni velem az utcán a következő szezonban. Ez az a ruha, amitől másik nő lenne belőlem, a mostani önmagam tavaszi kiadása, aki vidám, és fütyül rá, hogy mit gondolnak róla. Tudom, hogy amikor vásárolunk, mindig egy jobb élet ígéretét fizettetik meg velünk. Tudom, hogy kihasználom azoknak a tőkeerős vásárlóknak a középszerűségét, akiknek az jelenti minden kreativitás netovábbját, ha sikerül hozzátoldaniuk egy cellát az Excel-táblázathoz.”
 
Ki merem jelenteni, hogy Beatriz Serrano az új legjobb barátnőm. Annyira üdítő élmény volt olvasni a könyvét a tavaszi wellnesszelés közben a medenceparton, majd utána azonnal újrázni itthon, amilyet már rég tapasztaltam. Végre valaki, aki kimondja, leírja, a maga nyers, legkevésbé sem píszí és minden szépelgéstől mentes stílusában azt, amit én is naponta érzek amikor fel kell kelnem és dolgoznom kell: hogy ez az egész rendszer, amelyben az aktív felnőtt korunkat arra kell szánnunk, hogy dolgozzunk, hogy aztán egyszer a messzi távolban amikor már öregek vagyunk bármi értelmeshez, „pihenhessünk”, úgy ahogy van, el van cseszve. Lehet itt persze divatosan kiégésről beszélni, meg a multik elidegenítő munkakultúrájáról, meg a nemistudommárhányadik ipari forradalomnak köszönhetően létrejött új munkakörök értelméről / értelmetlenségéről (lásd: melyik óvodás mondja azt, hogy az álommelója egész nap Jira ticketeket nyomogatni?). Ezek nyilván mind önmagukban is súlyos témák, és lehetne a végtelenségig boncolgatni őket, de az egész jelenség mélyén az a nagyon is egyszerű kérdés áll, hogy mégis mi a lófaszért kell egyáltalán dolgozni?
 
Nyilván azért, hogy fizessük a számlákat, ahogy Marisa is csak ezért viseli el totál értelmetlen munkáját, idióta kollégáit és hisztis megrendelőit. Miközben munkába menet arról álmodozik, hogy elüti egy busz, mert akkor legalább hosszan élvezheti a száz százalékos táppénzt, egész nap szorongáscsökkentővel tartja karban magát, munka után pedig a Pradoban lazít a Gyönyörök kertje előtt. Nem hiszem, hogy pszichológus diploma kell ahhoz, hogy megállapítsuk, ha valakire már csak Bosch hat nyugtatóan, akkor segítségre van szüksége. Marisa valóban orvosi eset, de a története ijesztő és ijesztően átélhető: ő is csak egy nagy reményekkel a fővárosba érkező lány volt, aki művészettörténetet tanult és leginkább múzeumi kurátorként képzelte le magát. Az egyetem alatt egy reklámügynökséghez került gyakornokként, majd ott ragadt, mert jött a válság és a biztos melót nem hagyjuk ott, amikor válság van, majd lépegetett előre a ranglétrán, aztán ott találta magát, hogy középvezetőként annyi a fizetése amennyit sose keresne meg egy múzeumban, de ő már hozzászokott egy életszínvonalhoz, szóval marad. És szenved.
 
„Azt azonban nem értette meg se a háziorvos, se később a pszichológus, hogy nálam a stressz kiváltó oka nem a munkám volt, hanem maga az a tény, hogy munkába kell járnom, pont úgy, ahogy fogalmaztam. Hogy hétfőtől péntekig napi nyolc órát kell szentelnem egy elidegenítő feladatnak, ami nem okoz örömet, miközben olyan emberekkel vagyok körülvéve, akikkel kénytelen vagyok terméketlen, unalmas és közhelyes beszélgetéseket folytatni, melyek minden létező, abszurd klisét tartalmaznak a jelzáloghiteltől a garázsbérletig, a gyerekeik által rosszul mondott szavaktól a legutóbb látott Netflix-sorozatig. Hogy ezt a sok időt másoknak ajándékozom ahelyett, hogy otthon lennék, olvasnék, rajzolnék, vagy egyszerűen csak félmeztelenül hevernék, és bámulnám a repedéseket a plafonon. Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy míg világ a világ, kénytelen vagyok ezt az iroda-pantomimot játszani, hogy fizetni tudjam a számláimat…”
 
Ha szétnézek csak a szűk környezetemben, nem tudnám megszámolni, hányan élünk Marisához hasonló életet. Hányan indultunk úgy, hogy valami értelmes / kreatív / világjobbító munkát fogunk végezni, ami még ad absurdum érdekel is minket, aztán ott találtuk magunkat, hogy beleragadtunk egy pályába amit utálunk, de elég jól csináljuk ahhoz, hogy lépegessünk előre és már túl jól fizet ahhoz, hogy mindent borítsunk és menjünk az ideáink után… És itt jön általában a szépelgős rész (még én is belecsúszok, látjátok), hogy ha tehetném, könyvesbolttal egybekötött kávézót nyitnék vagy elmennék virágkötőnek vagy jótékonysági szervezetet alapítanék vagy kecskéket tenyésztenék valahol vidéken…
 
De Marisának nincsenek már ideái sem. Ő már nem vágyik arra sem, hogy múzeumi kurátor legyen. Ő egész egyszerűen nem akar mindennap felkelni és munkába menni, csak mert ez így szokás és ez kell az életben maradáshoz. És ezt tényleg nem merjük általában kimondani. Mert akkor jön a kioktatás, hogy régen minden mennyivel rosszabb volt, hogy a szüleink, nagyszüleink mennyit szenvedtek, hogy nekünk jobb legyen, hogy értékelnünk kéne a kivételes helyzetünket, hogy ilyen kényelmes munkákat végezhetünk. „Milyen jó neked hogy home office-ban lehetsz.” „Egész nap a gép előtt lógatod a lábad.” „Jó neked, hogy nap közben el tudsz menni ide-oda.” Ismerősek? Ezek azok a közhelyek, amiket a hozzám hasonló részben távolról, rugalmas munkaidőben dolgozó „irodai rabszolgák” rendszeresen megkapnak. Hogy mi nem is csinálunk semmit, ugyebár, akkor meg mit nyafogunk. Ó igen, pontosan tudom én, hogy mennyivel jobb dolgom van, mint nagyon sokaknak. A közvetlen családomban akad biciklis futár, kórházi ápoló és általános iskolai tanító is. Higgyétek el, tudom, hogy nekik sokkal nehezebb, mint nekem. De ettől semmivel sem lesz elviselhetőbb a századik sehovasemvezető meeting, nem nyer értelmet a sokadik értelmetlen projekt és nem lesznek kevésbé idegesítőek a kollégák. És pláne nem lesz jobb a kedvünk attól, hogy még az orrunk alá is dörgölik, hogy semmi haszna a munkánknak – igen, pontosan tudjuk, hogy semmi haszna.
 

Épp ez benne a legrosszabb. Hogy egy olyan dolog kedvéért áldozzuk fel a fiatalságunkat, a kreativitásunkat, az időnket, az emberi kapcsolatainkat, a józan eszünket, aminek még értelme sincs. Hogy egy látszatvilágban élünk, ahol látszatteljesítmények uralnak mindent és a hasznosság fokmérője az, hogy le tudsz-e időre szállítani egy x oldalas dokumentumot amit garantáltan senki nem fog elolvasni, vagy hogy hány ticketet tudsz egységnyi idő alatt lezárni olyan hibákról, amelyek megoldása valójában senkit nem érdekel, vagy hány meetingen tudod eljátszani, hogy mindenre tudod a választ, miközben jó eséllyel azt se tudod, melyik bolygón vagy éppen.
 
„Az iroda majdnem üres, de az én délelőttöm teli van. Gyűlölöm ezeknek a megbeszéléseknek a forgatókönyvét. Szerintem néhányan kifejezetten élvezik, mert tisztában vannak vele, hogy végső soron egy ilyen megbeszélés arra való, hogy ne kelljen a számítógép előtt ülni és dolgozni. És szerintem vannak olyanok is, akik számára egy megbeszélés egyenlő az önfényezéssel, ott érzik csak igazán fontosnak magukat. Én nem bírom elviselni ezt a svédasztalon kínált közhely-gyűjteményt, a szokásos viccelődéseket, az angol kifejezéseket, amiknek a használatával végtelenül egyszerű műveleteket próbálunk fontosnak feltüntetni, meg hogy jelentéktelen projektjeinkbe mindenáron be akarjuk vonni még a pápát is, vagy ezeket a teniszmeccseket, amikor valaki rá akar lőcsölni egy feladatot a másikra, az meg visszapasszolja neki.”
 
Hogy arra vagyunk kondicionálva, kollektíven, hogy játsszuk meg, hogy tudjuk, hogy érdekel, hogy dolgozunk rajta, miközben mindannyian pontosan tudjuk, hogy a másik sem tudja, nem érdekli, nem dolgozik rajta. És ő is tudja, hogy mi tudjuk. És így tovább. Hogy miközben időnként beledöglünk a hajtásba, mert valaki valahol épp bevonta a pápát a projektjébe és hirtelen az top prio lett, aközben máskor meg csak játsszuk az irodásdit, mint Marisa, aki tökélyre fejlesztette a munkaidőben történő szakadatlan youtube-videó nézés technikáját.
 
Órákig tudnék írni arról, mennyire pontosan ábrázolja Serrano az irodai mindennapok groteszk poklát, a teakonyhában lezajló magasröptű beszélgetésektől az egymás kávékapszulájának eltulajdonítása felletti drámán át a „nem igaz, hogy pont a legnagyobb hajtásban kell teherbe esnie” reakciókig. Hogy mennyire fel se tűnik senkinek, hogy egy kollégájuk meghalt, egészen addig, amíg nem érkezik meg időben a beígért anyag. Hogy mennyire nem emberi lények vagyunk, kizárólag projektrésztvevők. Vicces adalék: pár nappal azelőtt, hogy olvastam a könyvet, épp arról beszéltünk a kolléganőmmel, hogy vajon az irodában kinek tűnne fel egyáltalán, ha holnap elütne minket egy kamion és nem mennénk be többé. Spoiler: a projektmenedzsernek, mert nem adnánk le időben az anyagot.
 
Marisa története a kötet végére több groteszk fordulatot vesz, amiről elsőre nehéz eldönteni, hogy már megint bedrogozva ült le a Pradoban és csak haluzta a Gyönyörök kertjét bámulva, vagy tényleg megtörtént. Egy elfajuló csapatépítő (óóó, egy külön bugyra az irodai lét poklának amikor egymást alig ismerő és leginkább csendesen utáló emberek kiszabadulnak hogy majd együtt csináljanak valami kikapcsolódásfélét), egy barát megjelenése, aki az irodista lét vegetatív poklát úgy úszta meg, hogy művészi performance-ot csinált a testéből (értsd: mindenét átszabatta és luxusprostinak állt), és egy hétköznapiságában megdöbbentő baleset vezetnek el oda, hogy Marisa kiszabadulhat az olyannyira utált mókuskerékből. Vagy nem. A kérdés az, hogy ha megkapja, amit akar, akkor vajon tud-e kezdeni vele valamit. Ezt mindannyian feltehetjük magunknak: vajon ha holnap kapnánk egy szabadkártyát, hogy abbahagyhatjuk és élhetünk olyan életet, amire igazán vágyunk, tudnánk vele mit kezdeni? Tudnánk boldogok lenni? Vagy ez a hosszú évek alatt belénk ivódott kollektív elégedetlenség örökre bennünk maradna? Hát, ebben nem segít Serrano. Mindenkinek magának kell megtalálnia a választ.

Kiadó: Magvető

Fordító: Nemes Krisztina

Tore Renberg: Mégis van apám

Mégis van apám – három egyszerű szó, de teljes mélységeit és magasságait csak az értheti meg, aki valaha kimondta: nincs apám. Tore Renbergre akkor figyeltem fel, amikor Karl Ove Knausgard Álmok kötetében szoros barátságot kötött vele – már akkor nyilvánvaló volt, hogy egyszer olvasnom kell valamit a sráctól, aki az egyetemen Karl Ovéval zenélt és akinek tehetségét és korai sikerét napjaink legnagyobb norvég írósztárja halálosan irigyelte. Renberg valóban jóval korábban vált sikeressé, magyarul is több mint tíz éve olvashatók a művei, de messze nem tarolta le akkora erővel a világot, mint szószátyár barátja. Talán okkal, de erről később.
 
Szóval Renberg csak mint Karl Ove barátja, akitől egyszer majd olvasni kell valamit élt bennem – ahogy Amadea megfogalmazta, irodalmi Stockholm-szindrómában szenvedek, Knausgard túszul ejtett, én meg beleszerettem és mindent és mindenkit akinek köze van hozzá, olvasni akarok. Aztán belekezdtem a könyvbe és ismét csak elemi erővel vágott pofon a megtagadott, életünkből kizárt, szeretve gyűlölt apa váratlan halála feletti gyász és annak lehetetlen mivolta. Bele kell törődnöm, hogy életem végéig kísér ez a téma; a legtöbb amit elérhetek, hogy már nem akarok belehalni minden alkalomba, amikor szembejön és szembesít. Érdekes egyébként, hogy a Mégis van apám és Knausgard Halálja ugyanarról a tőről fakad és mégis mennyire más, aláhúzva azt a közhelyszámba menő igazságot, hogy a gyász és a feldolgozás (vagy a fel-nem-dolgozás) mindenkinél másképp működik. Nincs két egyforma gyász, nincs két egyforma apatörténet, nincs két egyforma bűntudatcsomag. Ahogy Tolsztoj írta (hogy egy még nagyobb közhelyet is idecitáljak): minden boldogtalan család a maga módján boldogtalan.
 
Nade hagyjuk Karl Ovét, koncentráljunk Toréra, megáll ő a saját lábán. Alteregó-főhőse, Jarle Klepp átlagos iszákos egyetemista korszakát éli, amikor egy nap hírt kap: váratlanul meghalt évek óta nem látott apja. Jarle repülőre ül, s míg Stavanger felé tart, elmerül gyermek- és kiskamaszkorában, az időben, amikor minden felfordult körülötte és benne, amikor Jarle Orheimből Jarle Klepp lett, és amikor először kimondta a megfellebezhetetlen igazságnak szánt szavakat: nincs apám.
 
Stavanger, a hetvenes évek vége, nyolcvanas évek eleje. Norvégia olajfővárosa, prosperáló gazdaság, szépen gyarapodó külvárosi házsorok, gondozott előkertek, családi autók, benzines fűnyírók és színes tévék. Terje Orheim, a megbízható tanfelügyelő mintaképe, aki másra sem vágyik, mint az amerikai kisvárosi álomra. Szép ház, kedves feleség, autó, gyerekek, családi utazások a rokonokhoz a kontinensre. Ahányszor Terje gondolataiban időzünk, az ötvenes évek amerikai kisvárosi idillje jut eszembe – annak fojtogató, hétköznapi egyszerűségében, nagyjából ahogy Michael Cunningham ábrázolta. De persze a nyolcvanas évek Norvégiája fényévekre van az ötvenesek Amerikájától és Terje is fényévekre van attól, hogy az elképzelt idill kielégítse. Nincs magyarázat arra, hogy az apa miért fordul ki önmagából, miért kezd inni, miért válik erőszakossá – de ugyan lehet-e erre bármi magyarázat? Vannak persze jelek, mindig vannak. Egy fiával örökké elégedetlen, basáskodó apafigura egy generációval arrébb. Kudarcok sora. Társadalmi forrongások. A biztosnak hitt értékek és életstílus megroppanása. És egy gyenge jellem, aki képtelen ellenállni a könnyű menekülés ígéretének.
 
Jarle meg, a kis Jarle sokáig álomvilágban él. Tán túl sokáig is védi meg anyja titkolózása – csak álomnak véli az éjjeli zajokat, nem érti, miért furcsa néha az apja, ahogy nem érti a megmagyarázhatatlan félelmet sem, ami átjárja a ház légkörét. Mert az ő apja mindenki szerint tök jó fej. Focizni tanítja a haverokat, kirándulni viszi a családot, klassz lemezeket hallgat. Hogy péntektől vasárnapig matt részeg, azt senki sem látja. Senki sem veszi komolyan. Egészen addig, míg egy hétfőn nem kel ki az ágyból és a vodkásüveget szorítva zavarja el fiát otthonról. És elkezdődik Jarle kamaszkora.
 
A kamaszkor, melyben az apa alkoholizmusa és az anya csendes tűrése egy idő után óhatatlanul csak háttér lesz az akkor sokkal fontosabb változásokhoz. Lányok, szerelmek, vágyódások; első piálások, első vad bulik; diákmozgalmak és kokettálás a komolyabb tüntetések világával és persze zene, zene, zene! Ahogy Jarle új barátokat szerez és kinyílik számára a világ, úgy nyílik ki előttünk a nyolcvanas évek Norvégiájának punk szcénája és az antifasiszta diáktüntetések világa. A béna vidéki kissrác a szemünk előtt válik a zene és az irodalom szerelmesévé, aki élete tragédiájának éli meg, hogy nem nézheti élőben a Live Aid közvetítést holmi béna családi program miatt és aki nyilván Raszkolnyikovban (ki másban?) talál rá az ő nagybetűs hősére: „Nehéz olvasmány, de lehetetlen letenni! Akkor is olvas, amikor megy fel a lépcsőn ebédelni, amikor mosdóba megy, amikor ebédel, és amikor álmodik, álmai olvasnak helyette. Jarle Orheimnek most pont erre a könyvre van szüksége, még Irene testénél is jobban, a rasszizmus-ellenességnél is, a knabeni kiruccanásnál is. Ebben ugyanis eltűnhet, és megtalálhatja önmagát. Olvas Raszkolnyikov lelkiismereti válságban telő napjairól, a kettős gyilkosság után, amikor megölte az uzsorás öregasszonyt és annak testvérét. Gyermekkora meséi óta most először nem szimplán egy könyvet olvas, ami tetszik, vagy éppen nem tetszik, és nem csupán a történet külső megfigyelője. Benne él. Öltönyben jár, behorpadt orcával, dülledt szemekkel és zúgó füllel, végigizzadja magát a Nyevszkij Proszpekten, és kezei véresek, mert gyilkosságot követett el. Kettős gyilkosságot, amiről még azt sem tudja pontosan, hogy hogyan követte el, de szerelmes, fiatal, egyszerre Jarle Orheim és Rodion Romanovics Raszkolnyikov, és amikor a Mitsubishivel autóznak nagymama háza felé, a könyvre gondol, amit olvas, és alig várja, hogy hazatérjen… haza Szonyához, haza Szentpétervárra és egy másik évszázadba.”
 
Közben az apa egyre lejjebb csúszik a lejtőn, mígnem eljön a mélypont. Egy brutálissá forduló kirándulás, mely végre elvezet a válásig – és a döntésig, hogy melyik szülőjét válassza. És Jarle persze hogy meg akarja menteni önmagától az apját, és persze, hogy csúfos kudarcot vall. Nem tudom, élt-e valaha ember, aki valóban meg tudta menteni az alkoholista szülőjét önmagától. Tán a legnagyobb, legfájdalmasabb közös illúziónk: ha másképp csinálom, megmenthettem volna.
 
Renberg pontosan látja az illúziót, de azt is, hogy előbb-utóbb mind szembenézünk azzal: mégis volt apánk. Hogy aztán élethosszig írjuk ki magunkból a bánatot, neheztelést, bűntudatot. Nincs meglepetés, nincs tűzijáték. Ugyanaz a konklúzió, mint Knausgardnál: egész életemben neki írtam. De Knausgarddal ellentétben Renberg nem tép darabokra. Sokat gondolkodtam ezen, hogy miért tudtam ennyire távol maradni Jarlétól, miközben Karl Ove karaktere elsőre behúzott és nem is engedett el háromezer oldalon át – annak ellenére, hogy többször is leírtam, halál irritáló, pozőrködő kis balfasz volt teljes négy köteten át. Jarle sem kedvelhető figura, ugyanúgy egy balfék, ráadásul kevés dolog áll távolabb tőlem, mint a punk, attól meg pláne falnak megyek, ha kamasz srácok válnak hirtelen feministává – de igazából nem rosszabb, mint Karl Ove. A titok valószínűleg az elbeszélés módja. Karl Ove klasszikus elbeszéléstechnikával hömpölygő autofikciója tényleg úgy sodor, mint egy nagy sebességű folyó: képtelenség kiszakadni belőle. Renberg posztmodern dekonstrukciós prózája viszont minden elbeszélőváltással kilök magából. Baromira tud írni, de ezt a regényt túltechnikázta – kicsit olyan, mint amikor a tizenöt éves Jarle roppantul szeretne kifinomult értelmiséginek és feministának és antifasisztának és punknak is látszani a kiszemelt lány előtt. Nyilván a végén csak idiótának néz ki és a máz alatt fel sem sejlik az igazi Jarle. Kicsit kevesebb posztmodernkedés és több gyermeki őszinteség kellett volna, akkor ott lenne a polcon Karl Ove mellett. Így marad csak a barátja.  

Kiadó: L'Harmattan

Fordító: Ambrus Orsolya