2018. július 18., szerda

Eleanor Catton: A próba


Ritka az, hogy egy szerző két könyvével ennyire meglepjen, mint Eleanor Catton. A fiatal új-zélandi szerzőnek világhírt és Booker-díjat hozó A fényességek játszi könnyedséggel vált kedvenccé – hömpölygő nagyregénye, amely egyszerre idéz Dickens-i hagyományokat és játszadozik romantikus klisékkel és ezotériával, minden hibája ellenére olyan bájos és játékos olvasmányélménnyel ajándékozott, mint hosszú évek óta kevés könyv. Bár a regény hangyányit tán túlértékelt, ez mit sem von le a bájából – viszont megnehezíti a szerző korábbi (esetünkben pályakezdő) regényének befogadását. Nehéz eldönteni ilyenkor, mit is várjunk…

Szerencsénkre Catton fifikás szerző, aki egy huszárvágással eldönti a kérdést: A próba annyira más, mind hangnemében, mind írástechnikájában, mind történetvezetésében, hogy ha nincs a szerző neve a címlapra nyomva, én meg nem mondtam volna, hogy ugyanaz írta. Ez önmagában érdekes helyzetet teremt: nem lehet A fényességekhez való viszonyulásunkból kiindulni. Megkockáztatom, ez a könyv azon posztmodern szépirodalom rajongóknak tetszene legjobban, akik a másikat épp túlságosan is hagyományos mivolta miatt kritizálták. A próba igazi posztmodern kísérletező próza, tele fiatalos túlzásokkal, valóság és játék összemosásával, fantáziarétegekkel, idősík- és nézőpontváltásokkal, gátlástalan olvasómegvezetéssel. És egy roppant félrevezető fülszöveggel. Ugyan a kiindulópont valóban egy leányiskolában történt zaklatási ügy, azonban nagyon hamar nyilvánvalóvá válik: ez még csak nem is a kezdet. Csupán egy epizód, amely köré fel lehet építeni kötetet-darabot-életet, de jobb nem feledni: mintha forgatókönyvből olvasnák a szereplők a zaklatást is. Vagy mégsem?

Egy leányiskola. Egy alternatív módszereket követő színiakadémia. Egy kiégett, keserű szaxofontanárnő, aki a lányiskola hozzá különórára járó növendékein keresztül éli ki elfojtásait, bosszulja meg kudarcait, szövi a láthatatlan szálakat, melyeket nyíltan nem szőhet… Oly nagyon kapóra jön itt minden. A szaxofontanárnőnek a kamasz Victoria és Mr. Saladin románca, amellyel kapcsolatos zavarait, felháborodásait, félelmeit tanítvány és szülő is nála sírja el, mintegy a jazz leple alá rejtve a bűnt, mellyel nem tudnak mit kezdeni. A színiakadémia diákjainak a botrány, melyet feldolgozhatnak meggondolatlan kis darabjukban, mellyel reflektálnának, miközben a kamaszkorból épp kinőve nem veszik észre, hogy tanáraik hogyan használják fel és játsszák ki ellenük zavaraikat, elfojtásaikat, mániáikat. Victoria éles szemű iskolatársainak a szaxofontanárnő túlzott érdeklődése a botrány és a lányokban keltett visszhang iránt.

Mindenki játszik. Szerepet, darabot, zenét, életet. És mindenki rejteget valamit. Elfojtott vágyakat, múlt ködébe rejtett vonzalmakat, éledező identitásokat, lázadásokat, megfelelési kényszereket. Ahogy a szaxofontanárnő játszadozik a hozzá járó lányok és szüleik szerepeivel és behelyettesíthetőségével, úgy játszadozik a színiakadémia a sztorival, az iskolapszichológus a gyerekek érzéseivel, a kamasz lányok egymással és a nagybetűs botránnyal. Mindenki a saját fejében lévő színdarabot játszatja le a többiekkel. Csoda hogy a végére nem tudjuk, mi játék és mi valóság, ki játszik érzelmeket és ki érez, ki kit csábít? És közben szól a jazz, a szaxofon pedig csak hever a kanapén, mint egy lusta szerető.

Néha szinte fullasztó az édeskés érzékiség, ami a regényből árad. A kamaszlányok éledező szexualitásával, saját vonzerejükkel való félig még gyermeteg, félig már nagyon is tudatos játékaival sok szempontból Jeffrey Eugenides Öngyilkos szüzek-jének hangulatát idézi; miközben olykor Joyce Carol Oates tollára illő kegyetlenségbe és hideg, érzelemtelen játszmázásba csap át. Zavarba ejtő könyv. Óhatatlanul elgondolkodtat: vajon mi hányféle szerepet játszunk, és hányféle szerepet játszatunk másokkal? Hány színdarab pereg egyszerre a fejünkben miközben látszólag normális, unalmas, szokványos kis életünket éljük? Első könyvnek több mint remek, és hatalmas meglepetés, hogy ez előzte meg A fényességeket. Ezek után nagyon kíváncsi vagyok, mivel ajándékoz még minket Eleanor Catton…


Kiadó: Európa
Fordító: Dudik Annamária Éva

2018. július 16., hétfő

Meik Wiking: Hygge


A dán életérzés, amely boldoggá tesz…

Ha jól emlékszem, nálunk Meik Wiking, a dán boldogságkutató könyvével kezdődött el a legújabb életmódkönyves divat, ami hamar feliratkozott a színezők, szakácskönyvek, utazáspótló útikönyvek és mindfullness-kalauzok mellé a „csak megveszem ezt a könyvet és rögtön megváltozik az életem” listára. Ki kell ábrándítsak mindenkit, ez azért nem ilyen egyszerű… A Hygge nem fogja megváltoztatni senki életét, azonban nem is feltétlenül haszontalan, tűzre való jóléti hóbort, ahogy sokan megjelenésekor kárhoztatták. Az már más kérdés, hogy egy Hygge bőven elég ahhoz, hogy képet kapjunk erről a műfajról (ahogy egy színező is bőven elég hogy belekóstoljunk az őrületbe), az hogy lassan kéttucatnyi „életérzés”-kötet díszeleg a boltok polcain, valóban túlzás. Pláne mert néhány nemzeti sajátosságtól, esetleg filozófiai-vallási alaptól eltekintve a lényeg minden esetben ugyanaz.

Tanuljuk meg élvezni és értékelni az élet apró örömeit.

Ha egy mondatban kéne összefoglalnom, mi a Hygge, az valahogy így nézne ki. Persze lehet ógni-mógni azon, hogy nem véletlenül a dán a világ legboldogabb nemzete, hisz van ingyen társadalombiztosítás, rugalmas munkaidő, virágzó kerékpároskultúra, jóléti állam, sok szalonna meg habos-babos édesség, ésatöbbi… De nincs fény, például. A sok elégetett gyertyától meg szinte annyi károsanyag kerül a levegőbe, mintha autóznának. És még a fekete ruhákat is imádják, pedig köztudott, hogy nem tesz jót a lelki egészségnek, ha valaki állandóan feketében jár. Szóval lehet itt szórni a sztereotípiákat, csak felesleges. Mert való igaz, hogy a mai magyar hétköznapokból a dán partvidékre tekintve adja magát a siránkozhatnék: persze, könnyű nektek, legnagyobb gondotok hogy nem iratkoztatok fel időben egy limitált dizájnlámpára; de akár el is lehetne gondolkodni azon, hogy olykor milyen kevés kell ahhoz, hogy jól érezzük magunkat és mégis: mennyire nem hagyjuk.

Mert elborítanak a napi gondok. A hülye főnök. A szar egészségügy. Az emelkedő hitelkockázat. Az idióta szomszéd, aki vasárnap fúr a panelban. De tényleg, lehetetlen ezektől egy kicsit függetleníteni magunkat és élvezni az életet? Elvégre van gyertyánk, szalonnánk (hohó, egy komoly közös pont a dán-magyar barátságban!), könyvünk dögivel, és most például még hétvége is van, nyugodtan szakíthatunk magunknak időt a meghittségre (jó, amikor ezt olvasod, jó eséllyel hétköznap ülsz a munkában, de majd lesz hétvége megint). Mert mi is a Hygge? Lefordíthatatlan dán kifejezés, amit ki-ki saját szája íze szerint tehet magáévá. Nekem a Hygge leginkább meghittség, elmélyülés, kikapcsolódás. A pillanat élvezete. Az hogy át tudd magad adni az örömnek, akkor is, ha hülye a főnök, magas a hitel és kevés a szabadidő. A körülményektől független képesség az örömre.

Épp ez az, amiért kár kárhoztatni a Hyggét: nem kell kolbászból legyen a kerítés ahhoz, hogy megtaláljuk az apró örömöket – egy jó filmben, amit kézenfogva nézünk végig, egy könyvben, ami elvarázsol, egy közös főzésben, egy csendes borozós estében a csillagok alatt vagy a takarók alá bekucorodva és hallgatva az eső dobolását az ablakon (persze azért nem utasítanám vissza a kolbász-kerítést sem, nyilván). Dán boldogságkutatóinkkal együtt én is hiszek benne, hogy mindenkinek megvan a saját, különbejáratú Hyggéje – csak éppen sokan, fájdalmasan sokan nem veszik észre, vagy nem hagyják maguknak észrevenni, hogy akár bele is burkolózhatnának. Mert a Hygge elsősorban tán mégis ezen múlik: a képességen, hogy észrevedd hogy akár boldog is lehetnél.

Valahol itt bicsaklik meg egyébként a Hygge-típusú életmódkönyvek divatja is: aki megtalálja életében a Hyggét, aki képes megélni a hétköznapi boldogságot, annak ezek a kötetek sok újat nem mondanak. Akiknek viszont szükségük lenne rá, hogy megtanulják megélni a mindennapok hyggelig pillanatait, jó eséllyel kézbe sem veszik, nem engedik be az egyébként faékegyszerűségű mondanivalóját, vagy sértődötten sarokba hajítják. Kár lenne érte, mert egyébként szépséges kis könyvecske: ugyan rövid terjedelme ellenére jócskán túlírt, de ezért kárpótol a sok hangulatos kép (borzasztóan skandináv persze – ha némi történelmi adalékkal kiegészítenék, az IKEA-katalógus is lenne olyan, mint Wiking könyve); a dán történelembe tett kirándulások és a kulturális sajátosságok érdekesek, és még pár klassz receptet is találhatunk benne. Imádtam lapozgatni és igazán hyggelig élmény volt pár órára belemerülni – de azért kár lenne tagadni, hogy színes-szagos lufi az egész, némi csillámporral. Ha épp morcos kedvemben leszek, jó eséllyel előveszem még és hagyom, hogy kirántson belőle. De azért jó szívvel csak olyan olvasóknak ajánlanám, akik Meik Wikingtől és társaitól függetlenül is találnak örömet a hétköznapokban. Mert ha önsegítő könyvként akarod olvasni, maximum akkor lesz hatásos, ha valaki a könyvesboltban belecsempész egy Dániába szóló repjegyet is...


Kiadó: Kossuth
Fordító: Vágó Nándor

2018. július 12., csütörtök

J.R.R. Tolkien - A hobbit művészete


Timi nézegette a gyűjteményt a minap - ez amúgy időnként egyfajta szükségletként ránk tör - s meglepve fedezte fel: erről a könyvről bíz nem írtunk, amikor annak idején nagy boldogan hazahurcoltuk. Pedig több szempontból is figyelemre méltó munka, annak ellenére, hogy elsősorban a magunkfajta mániások számára készült - a rajongóknak, a gyűjtőknek, a Professzor világába szerelmes álmodozóknak, akik A hobbit, A Gyűrűk Ura, netalán A Szilmarilok világába úgy járnak haza, ahogyan egy csaknem elveszített otthonba kéretőznek vissza a meséink tékozló fiai.

J.R.R. Tolkien annyi színnel álmodott mitológiája (persze hogy) töméntelen igényes, ihletett látomást csalt ki tehetséges művészekből, elég ha Ted Nasmith-ra, vagy a filmes feldolgozások előkészítésén és megvalósításán is dolgozó Alan Lee-re és John Howe-ra gondolunk. Nem titok az sem, hogy Tolkien a maga bájosan amatőr módján szintén elég sok térképet, vázlatot, grafikát és vízfestményt készített a műveihez. Ebbe a könyvbe pár térképen kívül nem kellenek illusztrációk, jó könyv, és minden 5–9 éves gyereknek tetszeni fog - írta a 9 éves Rayner Unwin, a könyvkiadó Stanley Unwin fia A hobbitról szóló recenzióba - persze Tolkien ezt azért alapjában másképp gondolta. Milyen remek ötlet egy kiadó apától amúgy, hogy a gyerekek számára érdekes könyveket a fiával olvastatta (jelképes díjazás fejében; ahogy az idősebb Unwin fogalmazott: Lehet, hogy ez volt a könyvkiadás történetében legjobban befektetett egy shilling...), de az is teljesen rendjén való, ahogy engedett a szerzőnek, aki maga szerette volna meghatározni a könyve küllemét is.


Ahogy az összeállítók az előszóban fogalmaznak: ...Generációja számára a rajzolás és festés általános kikapcsolódási formák voltak – olcsó szórakozás a gyerekek, elfogadott társadalmi tevékenység a felnőttek számára... Tolkien - mint kora annyi művelt elméje - szívesen és sokat rajzolt, festett, a maga, s később egyre inkább a gyerekei örömére is. Érdekelte a tipográfia, a gyerekeinek írt Karácsonyi levelek minden kis porcikáját nagy élvezettel tervezte és rajzolta meg, a vénséges Télapó reszketeg kézírásától a festett képeken át egészen a borítékra ragasztott bélyegekig. Szeretettel körülrajzolta a cseperedő gyerekek számára írt Kóborló és a varázsló meséjét, Kürtő úr kacagtató kalandjait szinte képregényszerűen el is uralják a képek. Nem kell hát csodálkozni rajta, hogy A hobbit úgynevezett "házi kézirata" is tartalmazta Thrór térképének egy változatát, egy térképet Vadonföldről és Bakacsinerdőről, és néhány korai illusztrációt (a "házi kézirat" csaknem végleges változat volt, amely a barátok-ismerősök közt kézről kézre járt - így jutott el Susan Dagnallhoz is, a Stanley & Unwin egyik szerkesztőjéhez, aki aztán rábeszélte Tolkient a kiadásra).


Nem egyedi tehát e korban, ahol bizonyos rajzolni, festeni tudás szinte az általános műveltség része volt, hogy egy szerző maga illusztrálja az írását (így tett a Doktor Doolittle esetében Hugh Lofting is, vagy például az általam sokra becsült Arthur Ransome is a maga sorozatával). Az viszont nem volt szokványos, amennyire a kötet szerkesztői, a műszaki vezető Charles Furth és Dagnall kisasszony bevonták a Professzort készülő könyve munkálataiba. Tolkien több változatban beküldött térképei közül az első kiadásba végül kettő került be, Thrór térképe, s egy "nagyobbra nyitott" Vadonfölde - és összesen kilenc illusztráció, melyeket Tolkien egyébként nagy szabadkozások közepette bocsátott a kiadó rendelkezésére, ahol (minden jól látható, amatőr mivoltuk ellenére) egyöntetű tetszést arattak. Furth visszaemlékezései szerint: "...aki csak látta, el volt bűvölve, maradéktalanul illettek ugyanis a szöveghez."


Végül a kötés küllemétől a védőborítóig ezt a sajátosan egységes rajzi látásmódot engedték érvényesülni, felkérve ezekre a munkálatokra is a szerzőt - ami sokak szerint a kor egyik legszebb kiadott kötetét eredményezte. Hamarosan sor került az amerikai kiadásra, s a Houghton Mifflin Company színes illusztrációkat szeretett volna a kötetbe - Tolkien így öt vízfestményt készített, (ahogy e kötet előszavában az összeállítók értékelik) élete tán legérettebb munkáit. E színes illusztrációk aztán bekerültek az angol második kiadásba is - s azóta számos új kiadásba világszerte. Jó így együtt látni az általam is ismert rajzok, festmények első variációit, a vázlatokat, ahogy egy-egy szóba forgatott és fejben hordozott képért megküzd az alkotójuk... ahogy kézbe veszem ezt a könyvet, ahogy látom, a véglegesült illusztrációkig egy-egy rajzi ötlet hogyan alakul-változik; mintha a Professzor mesét termő fantáziájára látnék rá - arra a folyamatra, ahogy elmesélődött végül az általunk is ismert mese...


Wayne G. Hammond és Christina Scull munkája igényesség tekintetében, az összefüggések és háttér-információk feltárásában, s ezek tálalásában is etalon. Árad belőle a szerző iránti szeretet - az előszót és a kísérőszövegeket böngészve szinte elénk tárul J.R.R. Tolkien egyfajta szeretetteljesen odaskiccelt portréja is. A magyar kiadás, A hobbit művészete kivitele is etalon-értékű: védőtokban, igényes kivitelben; minőségi munka az Európa kiadótól. Rajongóknak kötelező - de szerintem az érdeklődés felkeltésére is tökéletes.


Kiadó: Európa
Fordította: Bonácz Ágnes
Szakmai lektor: Füzessy Tamás



2018. július 9., hétfő

China Miéville: A város és a város között


Nem is tudom hirtelen megmondani, ismerek-e China Miéville-hez foghatóan elborult fantáziájú SF-szerzőt – mondjuk az, hogy én nem ismerek, még nem biztosíték semmire de azért valljuk be, nem gyakori, hogy valakinek a munkásságára külön alzsáner-jelzőt aggassanak. A weird fiction élő klasszikusa híres zsánerek közti kirándulásairól, saját bevallása szerint sem szereti kétszer ugyanazt írni: legújabb magyarul megjelent könyve egy noir-eszközökkel felrajzolt fantasy-krimi – mint ilyen, a legkevésbé „Miéville-es” az eddig olvasott Miéville-ek közül, ugyanakkor legalább annyira összetett és fifikás, mint a Kraken és sokkal érettebb, mint a pályakezdő Patkánykirály. (Kocarajongó vagyok, a „főműnek” tekintett Bas Lag-trilógiát nem olvastam [még]…)

Szóval Miéville és a noir… Persze ez sem csak úgy van, hogy ez a politikailag vastagon elkötelezett, filozófiában jártas weird-fenegyerek egyszer csak leült és írt egy simavonalú krimit – nem. Minden tisztelgése, műfaji játékai, megidézései és jóízű kikacsintásai ellenére olvasás közben nem egyszer lehet az az érzésünk, hogy a noir itt csak álca: a cselekmény, a kiégett felügyelő, a gyönyörű halott nő és a lépten-nyomon felbukkanó, hősünk útját nehezítő összeesküvés-háló csupán eszköz arra, hogy identitásokról és identitásképzésről, politikáról, mesterségesen életben tartott történelmi traumákról, mikro- és makrotársadalmi félrenézésekről, üzleti érdekekről és a múlt feltárásának és eltitkolásának párhuzamos igényéről meséljen. Aki krimire vágyik, lehet, csalódni fog: Miéville játszik a zsánerelemekkel, de nem profin, inkább elkenve – aki viszont jellegzetes Miéville-hangulatot óhajtana, elsőre tán kevésnek érzi ezt a noirba csomagolt furcsaságot, utána viszont élvezettel fogja bogozni a szálakat.

Mert a krimi bizony vékonyka és igencsak kiszámítható. Tyador Borlú felügyelőt egy reggelen halott lányhoz riasztják: a drogos tinik által megtalált áldozat vélhetően csak egy újabb utcalány, akit a helyi szeméttelepen hajított ki egy elégedetlen kuncsaft. Rövidre is zárná, ha nem tűnne fel pár furcsaság – hamarosan kiderül, hogy a lány nem csupán külföldi diák, de még csak nem is helyben élt, vagyis hát helyben-is-meg-nem-is, a város melletti városban, a helyiek számára szigorúan tiltott másik városban, ahonnan sem élő, sem holt nem kerülhet át Bészelbe. A lány mégis ott van. Borlú pedig ezzel belekeveredik élete legbonyolultabb ügyébe.

A város és a város – Bészel és Ul Qoma. Egyedülálló, megmagyarázhatatlan entitás. Egy hely, ami valahol a messzi múltban kettéhasadt és azóta két síkon, két városként, egy földrajzi helyen, mégis parazitaként éldegél egymás (vagy önmaga?) testén. Átfedett utcák, totál utcák, homályos utcák – akadnak házak, melyek egyszerre vannak itt is és ott is, akadnak szomszédok, akiket egy határnál sokkal több választ el egymástól, akadnak foltok, ahol ha megállsz és leejtesz valamit, az a másik városban ér földet. Bészel és Ul Qoma polgárai kisgyerekként megtanulják láttalanítani a másik város történéseit: ebben segítenek az engedélyezett és tiltott színek, viseletek, viselkedési formák, az eltérő fejlődés, az építészeti stílusok különbözősége és a kétféle nyelv – ám nehezíti az emberi természet, kíváncsiság, ösztön. Vezetni tanulni kész rémálom az átfedett utcákon, hisz nem csak a saját síkod forgalmában kell boldogulnod, de ki kell kerülnöd a másik sík autóit is, melyeket nem is láthatsz. Ha baleset történik az orrod előtt, félre kell fordítanod a fejed. Ha meggyilkolnak valakit a szemed láttára, jobb, ha tovasietsz. Ha odanézel, kihágást követsz el. Ha a bajba jutott segítségére sietnél, az már áthágás – ami sokkal súlyosabb bűn, mint a gyilkosság, és sokkal kegyetlenebb szervezet bünteti, mint bármely város rendőrsége.

Kontroll – ha bármely város lakója meghallja ezt a szót, rettegés költözik a szívébe. Kontroll a hatalom, melynek egyetlen rendeltetése fenntartani a város és a város közti láthatatlan határokat – amely egy hitet, egy konstrukciót, a valóság egy megmagyarázhatatlan, tán csak az elmékben létező hasadását őrzi. Miféle hatalom képes erre? Miféle hatalom képes elfordíttatni velünk a fejünket, ha gyilkosságot látunk? Miféle rettegést kell beleplántálni az emberekbe ahhoz, hogy átadjuk a sorsunk feletti irányítást egy sosem látott, sosem hallott, ismeretlen eszközökkel dolgozó, embereket nyomtalanul eltüntető, semmilyen hagyományos értelemben vett legitimációval nem rendelkező hatalomnak? Miféle ostobaságokat képes létrehozatni és fenntartatni velünk a puszta vakhit?

Miéville trükkös mesélő – réteget pakol rétegre, könnyed rétegeket, fifikás rétegeket, zsáner-rétegeket, hogy a végére a sok könnyű rétegből összeálljon valami borzasztóan nehéz és fojtogató: saját előítéleteink, társadalmilag kódolt félrefordulásaink, a „más” belénk nevelt elutasítása, a vallási-politikai vakhitek általi megvezetettség kritikája. Bészel és Ul Qoma kettéhasadt városa valahol a kelet-európai, félig a múlt században ragadt, félig a fejlődő Nyugatot majmoló határvidéken zseniális allegóriája a rendszerváltások utáni sokfelé szakadt keleti blokknak – egyben remek kritika. Mind a történelmünknek hátat fordítók, mind a történelmi sérelmeket mesterségesen életben tartók felé. Ahogy hagyományőrzés és újítási vágy feszül egymásnak, úgy ütköznek üzleti- és tudományos érdekek egy ásatáson, úgy használnak ki egyesítés- vagy épp függetlenségpárti radikális fiatalokat szarkavaró politikusok és úgy tartanak életben a mesék ködébe vesző legendákat a város és a város közti harmadik városról azok, akiknek ez szolgálja érdekét.

Igen, minden sorában ott lüktet Miéville radikalizmusa (is), de az író szerencsére felülkerekedik és ahelyett, hogy elmenne propagandisztikus irányba, minden oldal egyformán megkapja a maga kritikáját. A legfontosabbat pedig mi, bészeli, Ul Qoma-i, vagy akármilyen polgárok-olvasók-alattvalók: a hatalom, amitől annyira rettegünk, csak addig hatalom, amíg mi felruházzuk vele. A rettegésünk, a félrenézésünk, a hitünk táplálja. Kontroll valójában semmi. Csupán pár szürke bürokrata, akik mint Michael Ende szürke urai, eljönnek értünk ha hagyjuk. Persze hagyjuk. Mindig hagyjuk. Miéville sok mindennel kísérletezik, egyvalami totálisan hiányzik belőle: az idealizmus. Sok jóval nem kecsegtet az emberiségről most sem.


Kiadó: Agave
Fordító: Juhász Viktor

2018. július 5., csütörtök

Neil Gaiman: Death - Halál: Teljes gyűjtemény


Komolyan szerelmes voltam Neil Gaiman Sandman sorozatába - s mély csalódással vettem tudomásul annak idején, hogy a megkezdett remek nívón a negyedik kötet után nem folytatódik a gyűjtemény kiadása itthon. Úgyhogy persze hogy felcsigázott, mikor Timi hírét hozta: a FUMAX kiadja a Death - Halál teljes gyűjteményt; hát naná, Neil felfogása a számunkra leginkább végzetes Végtelenről már az Álomúr sorozatában is a szívem csücske volt (nem is beszélve róla: egyből torkon markolt a remény, hogy talán a kint hatalmas kultusszal bíró Sandmant is újra előveszik majd, idővel az urak...). Sokat amúgy nem kutattam róla előre, elég volt annyit tudnom, hogy a kedvenc mítoszturkálóm keze munkája - azt vártam: lepjen meg! Ahogy már annyiszor sikerült neki, néhány novellával, az Amerikai Istenek nagyszabású és az Óceán az út végén szűkszavú telitalálataival, vagy a Terry Pratchettel együtt írt Elveszett próféciákkal (miközben morogtam eleget a rutin soha nem ötlettelen, de gyakran újrahasznosító jellegű produktumai miatt, ahol a látásmódot ugyanúgy szerettem, ám a látnivalókat gyakran annyira nem...).

Szóval amikor átvettük az 'előrendelt Halált' a könyvhéten, komolyan megkísértett, hogy ott, helyben nekiüljek. S lám, hetekig melengettem aztán az élményt, várva, hogy magától szóba kerüljön, magától nyerjen formát. Szerettem volna, hogy ez a bejegyzés megírja saját magát, mert szerelmes vagyok abba, ahogy ez a pasas mesél! (És szerintem nyilvános szerelmi vallomást írni nemcsak nehéz, de ciki is...) Szeretem, ahogy játszótársakat keres a meséléshez, ahogy sarkallja őket, alkalomadtán tovább annál, ameddig maguktól eljutottak volna - vagy ahogy alkalomadtán a maga látomását engedi teljesen másként alakítani, ha ráérez: a rajzoló, a kihúzó, a beíró, a címlapot alkotó művész ihletett víziója teljesebb. Élvezettel lestem, hányféle arcot kap a Végtelen, aki a Naptalan Földre, a Domb alá kíséri az élőt... ez végülis egy teljesen indokolt játék - Halálnak (mellesleg az Álomúrnak is) annyi arca van, ahány halandó: mindenki másmilyennek látja.

A gyűjteménybe bekerült az alapsorozatban megjelent, Halálnak átengedett két történet is, a Szárnyainak suhogása, a Sandman első évadának záró története, s az Álarc a harmadikból, sőt az egyik később, a sorozat lezárta után született kötetből, a Sandman - Végtelen éjszakákból is ide kívánkozott a Halál és Velence. Kapunk egy aranyos képgalériát is - jelzem azért, egy gépen pár kattintásnyira iszonyatos tömegben áll a rendelkezésre rajongók és grafikusok víziója (akár cosplayer-víziója) Halálról, szerintem ő a legtöbbet képbe húzott Végtelen (persze nyilván nem ebben a minőségben). Nem haszontalan látni, a karakter milyen mesékbe bonyolódott Homokember történeteiben - és érdekes móka, ha a Sandmant valaki nem ismeri. De a savát-borsát e kiadványnak az a két önálló, három füzetes minisorozat jelenti, amelyeket az eredeti sorozattal egy időben jelentetett meg a Vertigo - mind a kettő önmagában is teljes, és eközben ezer szállal kötődik az elmesélt mesékbe... A nem várt bónusz pedig a három pároldalas, amelyeket a kiadó egyéb tematikus kiadványaiból söpört ide a tény: szerepel bennük a Gaiman teremtette kétségtelenül legkúlabb karakter.

De haladjunk sorjában. Érdekes móka a Szárnyainak suhogása, ha valaki nem ismeri az alapmesét - és teljesen másképp hathat. Másképp eshet Sandman nyavalygása, ki nem elégítő bosszúról, jaj minek visszaszerzett erőről, s másképp hathat a gót-punk nővérkéje által laza kézzel kiosztott kijózanító pofon és lecke. Az biztos: remek kezdés, Mike Dringenberg figurái karcosabbak, felnőttebbek, súlyuk van - de Halál empátiája és humora már itt felcsillan. Ahogy Neil Gaiman fogalmaz az epizódról: az első olyan történet a sorozatban, amelyet teljesen a magaménak éreztem, és amelynél tudtam, hogy kezdem megtalálni a hangomat.

Az Álarc című mesét viszont a mai napig nem tudtam megszeretni - pedig a történet a maga nemében kiváló, illik a sorba, íze van: nyomasztó látomás a szuperhősködésről, pontos következményekkel; egy mese, ahol Halál maga is csak statiszta. Mégis - egyszerűen nem tudom megszeretni Collen Doran klasszikusokat (számomra vérszegényen) megidéző rajzstílusát, a karaktereit; pedig látszik benne invenció, van néhány nézete-kivágata, ahol el kell ismernem: valójában hibátlan. Lehet, az én bűnöm - talán nem vagyok Doran-kompatibilis.

Viszont nagyon kellemes meglepetésként ért a Halál - Téli mese. A Vertigo 1999-es januári különszámában (Winter's Edge) megjelent kis hatoldalas szelíd és helyén való magyarázat az első összefüggő három füzetes minisorozat előtt, a Halálról, aki réges-régentől máig tartó, végtelen léte alatt megélte (jó ezekkel az igékkel ebben az összefüggésben játszani...) a maga revelációit. Aki megértette, mire való az empátia, aki megfogadta, hogy minden századik évben él egyetlen napot, hogy megtudja: mit szólna hozzá. Hogy megtudja, mit él át, mit érez a halandó - hogy levonhassa a tanulságot. Jeff Jones és Jon J. Muth rajzolópárosa ihletett tushasználattal alkot téli tájat (és számos halált), japán fametszettől a pasztellfestményig nyújtózva, egyedi, lapról lapra finoman változó halál-karakterrel - nem a fősodor, amit művelnek, de minden porcikájában művészet.


A mondanivalója viszont a minisorozatban válik gyönyörűen élessé. A Halál - Az élet mindig drága nyitó közjátéka után (ahol feltűnik egy Hellblazer vagy Sandman-rajongók számára 'kedves' régi ismerős) a tizenhat éves Sextonnal esünk a történetbe, aki épp búcsúlevelén dolgozik, amikor enyhén flúgos anyja tavaszi nagytakarítás ürügyével kipaterolja a lakásból (...Á! Élj gyorsan, szeress nagyon és hagyj hátra gyönyörű hullát... Nem igazán. Inkább élj unalmasan, gondold, hogy 'minek', és hagyj búcsúlevelet...). Sexton összefut egy magakorabeli gót tinivel - aki azt hiszi magáról, hogy ő a halál, aki erre a napra az élők bőrébe bújt. Hogy, hogy nem, koncertre mennek együtt, ahol egy Foxglove művésznevű csaj először lép fel - s a szerelme, Hazel viszi be a bulira a fiatalokat... Aztán az este egyre betegebbre alakul, a halál-tinit elcsípi egy régóta rá ácsingózó ismeretlen (ismerős). A kalandok éles íz-kontúrját nem akció és horror fűszerezi - csak a halál. És ez pont elég - ez a három összefüggő füzet gyönyörűt markolhat az olvasója szívén, és tele van a Végtelenek világára tett utalásokkal, rámutatásokkal (hajtás után a kitartóknak részletezem...).

És eztán: a Kerék. A Halál-történetek állandó rajzolója, Cris Bachalo egy 2001.09.11. emlékkötetbe szánt tízoldalas kedvéért (9-11 - The World's Finest Comic Book Writers & Artists Tell Stories to Remember) nyúlt vissza a régi munkához (már a Marvel kötelékéből). Én konkrétan imádtam, amit a végzetes Végtelennel művelt e kötet két hosszabb lélegzetű sorozatában, oldalakon át, apró különbségekkel akár az egy lapon 16 képkockás 'beszélő fejek' esetében is (nem is beszélve a döbbenetes bontott egészoldalasairól) - de amit itt 10 oldalban letesz, az szerintem tényleg belőle fakad, és magasiskola. Nem is igazán a rajztechnikák (számítógépes) változása okán, hanem azzal, ahogy hagyja magára hatni a mangát a karakteralkotásban, vagy ahogy a jelentőség-adás szolgálatába állított, levegős panelekkel bánik, ahogy a viszonylag sok szöveg a rajzai mentén egy pillanatig se tűnik soknak - ahogy egésszé áll össze a mese, látomássá és tisztelgéssé... olyan finom poénokkal, hogy a (történetet mesélő) afro Matt latino Halállal ül szemben a lét gyászoló óriáskerekén (...Ha nagy leszek - gondoltam - ilyen barátnőt szeretnék...). Imádom.

Hogy aztán belemerülhessünk a második összefüggő blokk három füzetébe,  a Halál - Egy teljes életbe. Ahol a már megismert Foxglove-Donna kerül szerelmével, Hazellel és annak kisfiával együtt végzetes helyzetbe, végletes választás elé. A leszbikus énekesnő, aki a coming out kínjában (és saját popsztársága kínjában) vergődik, meg az őt szerető anyuka, aki nem akarja elveszíteni a kisfiát, Alvie-t. Kalandjaikban részes Larry, Foxglove menedzsere, Boris a testőr, meg a nyilvánosság kedvéért szerződtetett 'celeb-barát', a férfi-fehérneműmodell, Vito. Hát kérem, ez egy halmozottan többfenekű, sztárságra, celebségre, életmódokra, de szerelemre és felelősségvállalásra egyaránt hatalmasakat kacsintó mese, minden porcikája él - az utolsó képkockáig. Egy pillanatát sem akarnám elárulni, olvassátok el!! Irtózatos többletet jelent, ha kibomlik bennetek az összes utalás - mert úgy mesél a kapcsolatainkról, ahogy négyszáz oldalas, lélektanilag megalapozott, sztárírók tollából született nagyregények - háromszor huszonnégy oldalon.

A Halál és Velence sem tanulságmentes, szépen épül fel benne az a morbid és perverz állapot, amit aztán elegánsan pukedlizve bont fel. Az utólag született hozzáfűzésekből az egyik jobban sikerült leágazásban jelent meg (The Sandman - Endless Night's - 2003) P. Craig Russell munkája, aki számos Gaiman-novella képregényesítésében is kedvenc mítoszlovasom bűntársa volt - érzik köztük az összhang. Russellé a sorozat talán legemberarcúbb Halálja - aki kivárja a maga idejét (mondjuk így: amíg felnő az, aki segíthet hozzájutni a maga idejéhez). Szellemes és gonosz felnőttmese - szerettem. Mint ahogy a maga módján értettem és szerettem Dave McKean kis szösszenetét, a Halál üzenete az életről-t. Még akkor is, ha ennek a konkrét, felvilágosító célzatú üzenetnek az idő az aktualitását... hát, hogy mondjam, ha nem is kezdte ki, de alaposan áthangszerelte azóta.

Hála és dicsőség a FUMAXnak, amiért belevágtak - amiért visszatértek a képregényhez, és egyből ilyen nívón! A küllem, a kivitel kifogástalan, nagyon szépen köszönöm a fordítók, beírók, szerkesztők áldozatos munkáját. (És nagyon várom, hogy nekiugrotok-e a Sandmannak!)


2018. július 2., hétfő

Marc Elsberg: Zero


„ - Képzeld el, hogy a kormány vagy a rendőrség azt követeli tőled, hogy folyton magaddal hurcolj egy dobozkát, ami szünet nélkül jelenti, hol vagy és mit csinálsz. Hát beintenél nekik! Az adatoligarcháknak viszont még fizetsz is azért, hogy kémkedjenek utánad. A megfigyelés magasiskolája! Lennél kedves a pénzemért cserébe szaglászni utánam és felhasználni az adataimat? Volna mit tanulnia ezektől a titkosszolgálatoknak!”

Ahogy az internetes terroristáktól is, ha már itt tartunk… Legalábbis ez válik nyilvánvalóvá, amikor szó szerint a fél világ előtt, élő egyenes adásban csinálnak hülyét a Zero aktivistái az amerikai elnök testőrségéből, ahogy kamerákkal felszerelt minidrónjaikkal úgy tesznek, mintha megtámadnák a fejlett világ vezetőjét. Bántódása ugyan senkinek nem esik, csak pár egó sérül, mégis az addig csupán néhány adathalász céget bosszantó, az információ szabadságáért kiálló aktivisták hirtelen világszerte üldözött terroristákká válnak. Naná, hogy a titkosszolgálatok mellett megkérdőjelezhető indítékú és legitimációjú magáncégek sora és a média is a nyomukba ered.

Többek közt Cynthia Bonsant, a londoni Daily munkatársa, akitől mi sem áll távolabb, mint a netes aktivizmus… Cynthia még a nyomtatott sajtó idejéből származik, az adatbányászat helyett a személyességben hisz, oknyomozó vénáját még nem kódsorokon, hanem az utcákat róva élte ki. Őskövület. A kollégái és a lánya (meg a lánya barátai) szemében is. Még tisztességes facebook-profilja sincs. Jószerivel azt sem tudja, mit kezdjen a Zero utáni hajszához munkaeszközként kapott okosszemüveggel. Sajnos van, aki tudja, mit kezdjen vele. Amikor lánya egyik barátját, aki a kölcsön-okosszemüveg segítségével azonosított egy körözött bűnözőt, a nyílt utcán lelövik, Cynthia hirtelen a bűntudat mellé világhírt is kap: már nem csak középkategóriás újságíró, hanem a Zero utáni világméretű üldözés, a netes adathalászcégek mesterkedései és az amerikai titkosszolgálat kétes üzelmei középpontjában találja magát.

Marc Elsberg két éve a Black Out lapjain már felvázolt egy nagyon is lehetséges, borzongató jövőképet: akkor azzal a gondolattal játszadozott el, mi lenne velünk, ha beütne egy kontinensméretű áramszünet és megfosztanának minket kedvenc civilizációs vívmányainktól, mint víz- és csatornaszolgáltatás, áram, fűtés, kórház, gyógyszertár, bankautomata, szupermarket. Nem volt kellemes belegondolni. Amit a Zero lapjain felvázol, az valahol még kellemetlenebb (na jó, ez esetben áramunk és vizünk van, jó eséllyel túl is élünk, de…) és már itt kopogtat az ajtónkon. Már ha nem telepedett még le a nappalink közepére.

Az internetes adathalászat itt van a mindennapjainkban. Bárki, aki megnyit egy böngészőt, megfigyeltté válik. A telefonod helyadatai alapján nyomon követhető szinte minden mozgásod. Jó eséllyel a szolgáltatóid többet tudnak rólad, mint az anyád. Ez nem újdonság. Ahogy az sem, hogy célzott marketinggel bombáznak a netes oldalak, hogy a kereséseid alapján pontos vásárlói profilod van az adatbankokban, hogy ha egyszer bankkölcsönre keresel, másnap hív egy másik bank, akkor is, ha a neten nem adtad meg a számod. Ajjj már, úgyis tudják… Hogy a mindenféle közösségi oldalakra feltöltött fotók és bizalmas információk milyen veszélyeket rejtenek, arról meg minden második embernek van egy ijesztő sztorija. Mégis: nem használjuk ugyanolyan lelkesedéssel ezeket az oldalakat? Nem keresünk rá százhuszadszor is ugyanarra a termékre, pedig már így is állandóan ezt tolja az arcunkba minden hirdető és jó eséllyel magunkra húzunk még pár tucat kéretlen marketinglevelet vele? Nem sírjuk el bánatunkat valami fórumon ahol senkit sem ismerünk arról, hogy már megint nem fogytunk egy dekát se pedig napi ikszezer lépést mért az okosóránk? És nem fogadjuk lelkesen a tippeket ismeretlen kommentelőktől (vagy kommentrobotoktól?) hogy mit szedjünk, hol vegyük meg akciósan, melyik oldalra iratkozzunk fel még pár százalék bónuszért? Szándékosan a leghétköznapibb és a legkommerszebb példákat hozom. Mert már ebben is ott a veszély, hogy olyan mértékben kiadjuk magunkat ismeretlen érdekcsoportoknak, amibe bele sem gondolunk.

Elsberg ennél tovább megy. De nem annyira, hogy ne lehetne hihető. Hogy ne tudnánk pontosan: valamelyik Szilícium-völgyi startup konyhájában már ugyanezt forralják. A Zero utáni hajsza egy pontján az aktivisták és az újságírónő célpontja egy és ugyanaz lesz: a Freemee. A feltörekvő alkalmazás, ami adatainkért cserébe sikert, pénzt, csillogást ígér. Ami játszi könnyedséggel hálózza be a fiatalokat, akik az ActAppok segítségével pár hónap alatt válhatnak lúzerből a lányok kedvencévé, kiközösített gót tiniből menő szöszivé, pincepatkányból sportcsillaggá. Csak a személyre szabott tanácsadód (virtuális személyi edződ) tanácsait kell követned. Mindenben. Mert ha ellenállsz, ha nem mész tanulni, amikor küldene, ha nem abban a boltban vásárolsz, ahol javasolja, ha nem azt eszed, amit pótanyaként eléd tenne, akkor rögtön esnek az értékeid. És jajj a frissen megszerzett népszerűségnek. Ebben a világban a Freemee-értéked jelent mindent. S hogy ne csak nehezen meghatározható népszerűségi mutatókról legyen szó, kvázi-jutalmazásként amiért engedelmes kiskutyaként követed az utasításait és szolgáltatod az adataid, még „levásárolható” pontokat is kapsz. Persze csak a kijelölt boltokban. De hát kinek ne jönne jól egy kis zsebpénz, nem igaz? Pláne ha csak adatokat kell átadnia.

Mindez még nem a szép új világ. Belátható, felfogható, együtt lehet vele élni. A gond ott kezdődik, ha a Freemee halálba hajszol az ActAppok túlzásaival. Ha egzisztenciákat lehetetlenít el, mert nem követik az utasításait. Ha féllegális „emberértékelő” rendszerét fű alatt kiárusítja a munkáltatóknak, akik aztán ezek alapján rúgnak ki vagy tartanak meg alkalmazottakat. Ha nem csak kereskedelmi döntésekben tereli a felhasználókat, hanem politikai preferenciákat, vallási meggyőződéseket, vonzalmakat alakít át a saját szája íze szerint. Vagy a legtöbbet kínáló szája íze szerint. Olyan elvetemült elképzelés lenne, hogy pár év múlva egy ActApp mondja meg kire szavazzunk és az addigra szabadalmaztatott okoskontaktlencséken át le is tudja követni kire húzzuk azt az ikszet? Tartok tőle, hogy nem. Elsberg megint csak ijesztő víziót tár elénk, aminek legnagyobb tanulsága tán az, hogy mennyire könnyen adjuk át az irányítást saját életünk felett. Ezúttal a világot behálózó internetes szolgáltatóknak. Akiknek már most nagyobb a befolyásuk, mint gondolnánk. A folyamat nem tűnik megállíthatónak (esetleg ha tényleg lekapcsolják a villanyt…) és persze ne legyek már álszent, épp blogposztot írok, amit aztán önként odavetek az adathalászoknak, miközben az ingyenes használatért cserébe belemegyek, hogy a felület, amin teszem, monitorozza a látogatóimat, sőt, még a közösségi oldalakon is kiposztolom. Persze ez nem üzleti célú, és hálistennek marginális látogatottságú oldal és egyébként is, kit érdekel manapság valaki, aki könyvekről írogat, hisz a kultúrában nincs pénz… tény. De a megfigyelés is kicsiben kezdődik. És bár nem fogok kivonulni a virtuális térből, ahhoz túl kényelmes és igen, túl sok előnnyel jár, azért tessék csak meggondolni minden kattintást. Hisz valaki mindig figyel


Kiadó: Animus
Fordító: Torma Péter

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...