Komolyan zavarba hozott ez a
roncs a szélárnyékban. Olyannyira, hogy mások meglátásait is megkerestem, hogy
látták mások ezt a roncsot abban a mozdulatlanságban, ami nem véletlenül
árnyék. Több, egymástól független, de folyvást egymásra csúszó belvilág, lehorgonyzott
szavakkal vetített táj árnyéka. Belső táj árnyéka. Megjelenik benne, ami kint,
de mint a roncsban az egykori siklás: átmosva ezen a saját logikát követő
tájalkotáson, azaz leginkább a sérüléseivel, és leginkább emlékezve.
Nem zavart, hogy ennyire belső.
Pedig általában nem szeretek így behatolni a másik lélegzetvételébe – hiszen a
kifújás természete tartozik rám, legyen artikuláció, avagy szájszag. De Péter
szépen húz be. Ezek kevés kivételtől eltekintve belégzés-versek. Befelé
szólnak. De szólnak annyira hozzám is, hogy tényleg lássam ebben a roncsban azt
a provokáló siklást – túl az immár változtathatatlan (hiszen kötetté
szervesült) mivolton. Ahol a kötetnyitó idézet elmeséli: az adott
(annyiféleképpen pestises) környezetben nincs más választás. Mint belégzés
közben befelé suttogni a tájat. Persze (olvasás közben) soha nem álltam még
ennyire kívül egyetlen tájon sem – hiszen nem egyszer nehezen értem, nem tudom
végigkövetni ezeket a befelé vetüléseket. Azaz: gondolatok szintjén nem mindig.
Legyen elég, hogy érzetszinten felépül? Persze, hogy nem az ő látványait látom,
hanem a szavai provokálta magamét. Megdolgoztat - ezeket el kell engednem. Hogy közben csak észrevegyem, nem egy vers a saját látványokba spirálisan csavarodik.
Természetes vizek
Régóta tudtuk, hogy a sóvárgás
színe fekete és mi egyenesen
a sötétség szívébe vágytunk.
Arra már nem emlékszem,
hogy a kabócák lármája
vagy egy autó riasztója
nem hagyott-e minket aludni,
csak arra, hogy hívott az éjjeli
kikötő,
a borzongás a természetes
vizektől,
hogy nem látni, mi vár a felszín
alatt.
Azon tűnődtünk, mit mondjunk
majd a gyerekeknek, ha már
a legegyszerűbb kérdésekre se
tudjuk a választ.
Vajon fölfognák, hogy a mámor
hevében azt hittük, ragaszkodás,
pedig csak a vágy bársonyos
felszínét éreztük ujjbegyeinken?
Megértenék az újrakezdés
tragédiáját?
A nap minden este vízbe fullad,
mielőtt partot érne.
De nekünk szerencsénk van.
Olyanok vagyunk, mint a
futórózsa:
indáinkkal a mennyországba
kapaszkodunk.
Ez a szavak sajátos
megtisztelése. Mit értek spirális csavarodáson? Ebben a következetesen nyíló
költői nyelvben eddig versszakról versszakra haladva fejlett, mélyült a
delírium – hogy megvalósulhasson a lezárások ajtónyitása. Magamban
intermissziónak hívom ezt a kihagyásos, lóugrásokban gondolkodó versbeszédet,
ahol az asszociáció ugyanolyan természetes lépés, mint a (nyelvi/gondolati)
következmény. Ez a versbeszéd eddig is szeretett arra menni, amerre egy-egy
erős szava húzta – de általában helyzetben maradt, általában abban a helyzetben
mélyült a zuhanásokig. Most viszont a lóugrás nem egyszer az asszociáció belső rendjében
születik, a következő szakban rendre elrugaszkodva az előzőtől, de befelé
rugaszkodva, spirálisan abba a végtelen rendetlenségbe, ahol a gondolataink
rajzolnak pályákat. További lépések maradnak ki, tömörülnek képpé: a magyarázat
luxusát nem engedik ezek a meglátások – így egy cím alatt két-három ihletett
vers fekszik egymáson, és nemcsak ott, ahol ezt a töredékekből való
összeállítás amúgy is feltárva takarja el.
Persze adja magát, hogy egy ilyen
(roncsolt) cím után az egészült versek is több egymásra csúszó vers töredékének
látsszanak, s hogy az egészült kötet is töredékes maradjon. Anno a Mész kapcsán
nehezményeztem a töredék-versek mániákus szervezettségét, amely nem tűr el kilógó elemet, sőt… szinte érezni vélem, ahol egy-egy
verset azért értelmez ennyire sokrétűvé a homálya, hogy ebbe a szervezettségbe
kattanjon. Itt bezzeg. Befelé számos út van, és ha amennyire a ciklusok
rendezik is, tengerparttá, hegyvidéki fenyvessé – ezek nem útleírások, ezek
emlékezetbe eső apropók, amik befelé nyitnak. A kötetben kihagyott helyek, üres
lapok – az el nem készült odavaló jelzésének gesztusa is ezt a roncs-érzetet
hangsúlyozza. A tartalomjegyzékben ciklusonként otthagyott utolsó előtti versek
helyén terpeszkedő űr igazából e kötet legreménykeltőbb gesztusa. Az összkép
befejezhetetlen. Hiszen élünk. Hiszen a költő él.
Ha tájat képzelek ehhez a
kötethez, akkor Horvátország jut az eszembe, ahogy egy érthetetlen gesztussal
hátat fordítunk a tengernek és átvágva a lakott zóna töredékes betonszalagjain,
felhatolunk a hegyek erdő-markolta hátán. Kemény következménye van: ha ez
befelé utazás, belső tartalmak kivetülő spirálisa, nem a szokott (nem az
elképzeléseink által szokott) irányba tart. Ez egy fordított gravitációnak
kitett égvonzatú zuhanás. Mint minden zuhanás, a leérkezést keresi – de mivel
fordított irányba zuhan, pontosan tudja: a leérkezése is végtelen. Mint az
utolsó versben feszített végtelen pillanat, a ravasz meghúzása előtt – a
helyzet, amikor a cselekvés hiánya is döntés. Talán az egyetlen vállalható.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése