2017. március 30., csütörtök

Jeanette Winterson: Teher

„Atlasz elámult. Látta, hogy a fa roskadozott a gyümölcstől, ahogy most is, de amikor leszedni készült az almákat, úgy tűnt neki, csak három van ott, az a három, amelyiket választania kellett.
- Nincs ebben semmi varázslat, Atlasz. Nem tudtad olyannak látni a fát, amilyen. Képtelen voltál meglátni a világ változékonyságát. Ez az összes múlt a tiéd, az összes jövő és minden jelen. Választhattál volna másképp. Nem tetted.”

Jeanette Winterson már sikeres íróként, felkérésre írta át az égboltot büntetésből örök időkig tartó titán, Atlasz mítoszát a Canongate kiadó mítosz-sorozatába, mégis: akár a szerző többi műve esetében, most is joggal érezhetjük, önmagáról ír. A témaválasztás, akár a szerető megválasztása, bensőséges döntés – írja a bevezetőben, és ismerve az életrajzot, tudjuk: nem véletlen, hogy a szerzőnek, aki élethosszig gyermekkora terheit próbálja feldolgozni, az ókor gazdag mítoszkincséből épp a terhe alatt magányosan nyögő, azzal tán idővel megbékélő Atlasz történetére esett választása.

Atlaszéra, akit az istenek elleni lázadása miatt sújtottak a világ terhével, és akit egyszer meglátogat Héraklész, hogy egy időre átvegye terhét – amíg Atlasz ellopja neki a Heszperidák három aranyalmáját. Hősök és titánok, naná, hogy becsapnák egymást, ha tudnák – Atlasz nem venné vissza terhét, Héraklész viszont ravasz, csak ráaggatja újra. Egymás terhét nem viselhetik sokáig. Mindenkinek a maga keresztje, tartja a mondás – és valóban. Atlasz, a magányos, aki évek hosszú során át gondolkodott a világ forgásán senkitől nem zavarva, akinek válla meggörnyedt a teher alatt, de szellemét nem mocskolták a külvilág ingerei, megzavarodik, amint kimerészkedik terhe alól – minden bokorban fenyegetést és idegen ingereket látva visszavágyja magányát. Ó, persze nem terhét – zavartalanságát. De hát az egyik nem lehet a másik nélkül. Eközben Héraklész, akit hőstettek fárasztó sorára ítél a végzet, beleőrül a magányba és az unalomba.

Vajon észrevesszük-e ha terhünk hozzánk nőtt, ha személyiségünk részévé építettük, ha önazonosságunk elsődleges meghatározójává tettük? Igen, mi – mert a terhet ránk aggathatják, de hogy mit teszünk vele, az nagyrészt rajtunk áll. Hogy hagyjuk-e magunkat megbéklyózni a gyermekkor terheivel, hogy küzdünk-e ellenük, vagy méltósággal viseljük, hogy másra aggatnánk-e vagy belátjuk: hozzánk tartoznak. Hogy felismerjük-e a pontot, amikor letehetjük. Amikor le kell tennünk.

Atlasz leteszi terhét – Winterson átírja a mítoszt és ezzel megmutatja: mindig lehet másképp. A szerző, aki olyan fájdalmasan írt depresszióról, évtizedes sérelmekről, élethosszig hurcolt fájdalmakról, a múlt pofon csapó erejéről önéletrajzában, hogy máig elszorul a torkom, ha rágondolok, elénk tárja azt is: le lehet tenni. A terheket, a sérelmeket, a pofonokat, amelyeket az élet adott. Sokszor nem is kell hozzá semmi, csupán a felismerés. Vagy egy apró inger. Mint a semmiben kerengő apró lény, kinek magányossága csak Atlaszéhoz fogható. A legapróbbak is képesek változtatni a világ alakulásán – hogy egy egész más mítoszkört idézzek. A humor, amely megcsillan a befejezésben, jól mutatja, mi lehet a kulcs a megküzdéshez, a teher elfogadásához és a teher letételéhez is: tudnunk kell humorral tekinteni saját életünkre (is) és meg kell tanulnunk észrevenni és megragadni a legkisebb ingert is, ami kizökkenthet megszokott köreinkből. Mert ott vannak. Csak rajtunk áll, mit kezdünk velük.


Kiadó: Palatinus
Fordító: Lengyel Tamás

2017. március 27., hétfő

Compagnia Finzi Pasca: Per te. (Neked) - Művészetek Palotája

Nagyon vártam. Minden porcikámmal kívántam ezt az előadást. Rettenetesen önző és furcsa leírni ezt: hogy nagyon vártam Daniele Finzi Pasca színre vitt gyászát, búcsúját a kedvestől, az alkotótárstól, Julie Hamelin Finzitől. Hogy nagyon vágytam látni az előadást, aminek a címe is ennyi: Per te. Neked. Nem csak egy általam elmondhatatlanul sokra becsült alkotó művét, csak azért, mert ő találta ki – hanem ezt az előadást. Ezt az elköszönést. Mondhatnám: elköszönésekben gazdag korszakba értem, kor szerint mindenképpen, mondhatnám, önző módon várnám a bálványaimtól, hogy segítsenek. Segítsenek megérinteni ezt a megfoghatatlant. Mondhatnám: szaporodik bennem és körülöttem is a baj, az érzet, hogy baj van. Segítsenek megérteni ami bennem is történik – még ha el is vonul a vetülő árnyék, örömömre még el, segítsenek megküzdeni vele. Segítsenek szembenézni a megfogalmazódó hiánnyal.

Tudjátok meg: soha ennyire helyén valónak nem éreztem a „színpad a színpadon” játékát. Ahogy behúznak a kulisszák mögé, az előadáson, ami Julie-nek készült. Mert valójában nem neki készült volna, hanem természetesen vele. Mindig vele – és nélküle soha nem készülhet el, nem egészülhet ki, az előadás nem játszhatja el nekünk, hogy elkészült. „Tetszett volna neki” mondja többször valaki a színpadon, a kosaras lány, a tenyeres-talpas angyal, a páncélos lovag – valaki. Julie mindvégig jelen van. Nemcsak a páncél alatt, amikor élesztené (a karika játékszerében) fejetlen, döglött lovát; nemcsak akkor, amikor együtt repül a fiúval az extázis páros kötelékén fenn; nemcsak akkor, amikor az ugrálókötél elengedhetetlen betegségszimbólumával birkózik a szemünk láttára a vigasztalanságig. Minden mozdulatban, minden tréfában ő van – hiszen neki szól. Mindenből ő szól. Egy titkos kertben, ahol meg kellene őrizni belőle, belőlünk mindazt, ami valóban egész.

Daniele Finzi Pasca a szemünk láttára Julie életét ünnepli. El meri mesélni a boldogságot a mind tehetetlenebb küzdelemben – hiszen tart. És amíg tart: élet. El meri mesélni a humort. A keserűen ironikustól a harsányig. Nem szégyell nevetni. Magán sem. A betegségen. A botok erdején fenntartott mindenségtányérok pörgésőrzésének lehetetlenségét: valami leesik úgyis. Nem szégyelli elmesélni az álmok meztelenségét, az egymással való szelíd és kevésbé szelíd (olykor kifejezetten otromba) tréfákon át az álmok kíméletlenségét – és a felébredést, amely ebből az álmodásból szükségképpen fájdalmas. Mert visszavonhatatlan.

A szín, ahol mindez történik, befelé fordul. Örvénylő légoszlopot fújnak középre a ventillátorok – ahol a sárkányok vörös selyemlélegzete foroghat, legyek felzavart raja, az ősz levelei, a tél hava, a tavasz lélegzete. Jelent az is, amikor valaki belép a szélbe és kilép belőle. Az előtér és a centrum mást jelent – az egyikről kiszólnak hozzánk, a másikról belénk beszél a testek kiejtett hangok nélküli, szelek fútta őszintesége. Középen a mutatvány, az attrakció teljesen belesimul ebbe a beszédbe – elvesztve mindazt magából, ami rendkívüli benne, és kiteljesítve mindazt, ami „jelent”. A kert szélét jelző, a felénk eső padon, az előtér nekünk jelentő terében viszont a testbeszéd is harsányabb, olykor provokáló, és nagyon gyakran vicces. Egyszerre jelenik meg a két térben, ahogy megéljük és ahogy felmutatjuk ami történik, amikor cserben hagy a saját egészségünk.

Tudjátok meg: sajnos nem láttam a végét. Hogyan oldja fel, avagy hogyan látja be minden feloldási kísérlet hiábavaló kudarcát az alkotótársak segítségével Daniele Finzi Pasca. Sajnos a saját testi állapotomban túl korán és túl messzire merészkedtem, amikor szerettem volna látni ezt az előadást. Épp amikor a „költő” szavait forgatták a padon ülve, panírozták méltó gúnyba a játszótársak (micsoda irónia… ugye?), rosszul lettem, ki kellett jönnöm. Ezúton kérek elnézést az előadóktól, nézőtársaimtól, hogy megzavartam ezt a remek előadást, s ezúton köszönném meg a kedvesnek, minden kedves nézőtársamnak, s a MÜPA hallatlanul profi és szakszerű személyzetének a segítséget. Remélem soha többé nem hozok senkit ilyen helyzetbe. Rettenetesen önző és furcsa leírni ezt, ezek után: köszönöm. Attól tartok, nekem így volt teljes ez az üzenet. 

2017. március 23., csütörtök

Murakami Haruki: Hallgasd a szél dalát! / Flipper, 1973

Érdekes élmény, ha az olvasó rövid időn belül két igen kedvelt szerző első kötetét olvassa a későbbi „nagy” művek után. Nem is olyan régen írtam Jonathan Franzen első regénye kapcsán, hogy mennyire hiányzik még belőle a tipikus „franzenes” hang és mennyire elviszi egy, a szerzőtől ma már idegennek ható irányba a művet a túlhajtott cselekmény. Ehhez képest Murakami Haruki első két kisregénye épp azzal lep meg, hogy mennyire megvan már itt is a jellegzetesen „murakamis” hang – hogy már itt mennyire kiforrott, letisztult, mondhatni, szűkszavú ez a stílus, ami mára annyira egybeforrt japán művelője nevével.

Persze erre kapunk is némi magyarázatot az előszóban – és bár ezt ilyen formán kellemetlen kissé leírni, azt kell mondjam, ez az előszó a kötet legmaradandóbb része. Murakami őszintén vall írói karrierje kezdeteiről, a „saját hang” megtalálásának nehézségéről, az irodalmi japántól való eltávolodás igényéről és a szöveg mesterséges „letisztításáról” azáltal, hogy anyanyelve helyett angolul kezdett írni, ami rákényszerítette egyfajta egyszerűbb fogalmazásra, majd azt fordította vissza japánra. Nyilván ahhoz, hogy ezt a technikát megértsük és  értékelni is tudjuk, ismerni kéne az irodalmi japán és a hétköznapi japán nyelv közti különbséget – mindenesetre érdekes kérdés, hogy mennyiben viszi félre ezzel a manapság világszinten legnépszerűbb japán szerzőnek számító Murakami stílusa a japán irodalomról alkotott elképzeléseinket…

A két pályaindító kisregény egyébiránt nagyon jellegzetesen Murakami, de minden történet híján. Többször leírtuk már, hogy a szerzőnél sosem a történet a legfontosabb, mégis, azért idővel csak kialakított valamiféle egyensúlyt a cselekmény és az atmoszféra között. Hát, itt még nem. Mindkét - szorosan összefüggő, azonos szereplőkkel rendelkező - kisregény egyfajta hangulatkép. Elveszett fiatalok, akik kábultan téblábolnak át az életükön – jazzt hallgatnak, bárokban ütik el az időt, nyugati irodalmat olvasnak, isznak, lányokat csípnek fel és flippereznek. Valódi emberi kapcsolatokra mintha képtelenek lennének, a legbizalmasabb viszony egy bártulajdonoshoz fűzi őket, a jövőre mintha valamiféle úgyis előre elrendelt, tehát sok rágondolást nem igénylő képződményre tekintenének.

Fájó üresség árad ezekből a kisregényekből. Még csak nem is szomorúság, egyszerűen hiány. Az érzelmek, az élet, az érdeklődés teljes hiánya. És amikor megcsillan valamiféle lelkesültség, az is inkább groteszk, mintsem életteli – mint amikor elbeszélőnk mániás keresésbe kezd egy hetvenes évekbeli flippergép után, hogy aztán egy horrorfilmbe is beillő jelenetsorban találja meg; vagy amikor egy elavult telefon-kapcsolótáblának rendeznek temetést szereplőink egy víztározóban. Mintha az egyetlen lehetséges ellenszer a teljes apátiára a groteszk lenne.

Átfolynak az emberen ezek a kisregények. Kicsit olyan volt olvasni, mint amikor ráérősen üldögélünk az első tavaszi napsugarakban fürdőzve a teraszon és hagyjuk, hogy csak teljen az idő. Még nem jött el az igazi rácsodálkozás a természet ébredésére, még nem zöldellnek a fák, még csípős a levegő, igazából még nem annyira jó kint lenni, de már érezzük valaminek az előszelét. Lagymatag, sehova sem vezető idő ez – mint ezek a lagymatag, sehova sem vezető kisregények. Amikben azért elég jó elidőzni és ott van bennük valami nagyon remek dolognak az ígérete.


Kiadó: Geopen
Fordító: Mayer Ingrid

2017. március 13., hétfő

Helen Macdonald: H, mint héja

„Van az életben egy időszak, amikor úgy gondolod, hogy a világ telis-tele van új dolgokkal. Aztán eljön a nap, amikor rájössz, hogy a legkevésbé sem így áll a dolog. Felismered, hogy az élet voltaképpen lyukakból áll. Hiányokból. Veszteségekből. Dolgokból, amik voltak, de többé már nincsenek. És rájössz arra, hogy ezek között a lyukak között, ezek körül a tátongó hiányok körül kell növekedned, pedig átdughatod rajtuk a kezedet, ott, ahol a dolgok voltak, és érezheted az emlékek helyének feszült, fénylő tompaságát.”

Atyaúristen! Nem mondhatnám, hogy minden szempontból jól indult ez az év, de március közepe van és két ilyen félelmetesen jó olvasmánnyal, mint Az Aranypinty és a H, mint héja olvasás szempontjából már most köröket vertünk a tavalyi évre (legalábbis ami a szépirodalmat illeti). Jó egy éve jelent meg ez a könyv, és már akkor felfigyeltem rá, de Amadea óva intett tőle: ő tudja, miért. Tudja, hogy máig betömhetetlen, áttetsző lyukként hordozom a bensőmben apám halálát és a legkisebb karcolás képes felszakítani úgy azt a vékony hártyát, amit ráfeszítettem a puszta életben maradás kedvéért, hogy aztán vinnyogva sírjak a konyhakövön, és napokig képtelen legyek normálisan folytatni az életem. Helen Macdonald könyve pedig nem egy kis karcolás.

Mégis el kellett olvasnom. Mert miközben időnként valóban vinnyogtam és sirattam magam, Helent, Mabelt és az összes veszteséget, újra megmerítkeztem fenékig a gyász legrosszabb pillanataiban, valahol felszabadító hatással volt rám is Mabel repte. A veszteség megszelídíthetetlen – írja a kötet egyik ajánlása; és valóban. A héjanevelés csupán pótlék, groteszk kivetülése legnagyobb kudarcunknak, hogy nem tudjuk a saját képünkre formálni, éleket gondosan elsimogatva, udvariasan kikészítve, visszafogottan mindennapi életünkbe illeszteni a gyászt. Akkor jön, amikor akar és úgy mar belénk, ahogy neki jólesik. Nem törődik társadalmi konvenciókkal, elvárásokkal, „úgy illik”-ekkel. Az idő minden sebet begyógyít… Hát valaki ezt közölje a gyásszal is, legyen kedves.

Helen Macdonald persze valóban felnevelt egy héját. Ami olvasói szemmel csupán pótlék, nála egy gyermekkorból eredő szenvedély kicsúcsosodása – a történész, egyetemi oktató Helen kiskorától szenvedélyes szerelmese a ragadozó madaraknak, tapasztalt solymász. Mikor belevág Mabel nevelésébe, úgy hiszi, tudja, mire számíthat. De a héja, miképp a gyász, kiszámíthatatlan, nevelhető, de nem szelídíthető jószág, egyéniség, aki épp annyira formálja saját képére nevelőjét, mint fordítva. Helen héjaként mártózik meg a vad természetben, gyilkol nyulakat és fürdik könyékig vérben a héja zsákmányától. Átlényegül. Héjaként dobja el magától a konvenciókat, amelyekkel emberként, abban a depressziós, elveszett, egy merő hiányként létező állapotban nem tud mit kezdeni. Az írói teljesítményt dicséri, hogy noha Helen valóban felnevelt egy héját, regénye az első oldaltól az utolsóig olvasható úgy, mint a gyászmunka allegóriája.

Mégis - bár oldalakat tudnék írni az elengedés-visszacsalogatás ördögien gyönyörű köreiről, a láthatatlanság érzéséről, az első sokkról, hogy lehet a gyász ellenére is létezni - kár leragadni ennél az egy aspektusnál. Helen könyve nem csupán gyászmunka és nem is csupán héjanevelési napló – természetfilozófiai elmélkedésekkel tarkított szerelmeslevél is a ragadozó madarakhoz és fájdalmas megemlékezés T. H. White munkásságáról. White, az Üdv néked Arthur, nagy király szerzője maga is kísérletet tett egy héja felnevelésével, ám sem képzettsége, sem tapasztalata nem volt benne, a madarat sokkal inkább házikedvencként kezelte, mint ragadozóként – a félresikerült kapcsolat Gos szökésével ért véget. Helen - noha képzett solymász, már bővében a releváns szakirodalomnak, ráadásul számos szintén képzett madarász baráttal körülvéve - épp a lelkileg sérült, társadalom által kivetett, perverziók és gyerekkori bántalmazások hálójában vergődő White-ban talál előképre. A gyermekként olvasott Arthur, nagy király hatása nyilván nem elhanyagolható, de tipikus depressziós gesztus ez is: a lehető legrosszabb példából kiindulni, hogy úgymond joggal tarthassunk a teljes kudarctól.


Érdekes módon bár megjártam a poklot a gyászmunka olvastán, és olykor nagyon jól szórakoztam Mabel felnevelésének lépésein, legerősebben mégis a regény természet-kezelése maradt meg bennem. Helen úgy elmélkedik a természethez való viszonyunkról, a modern ember eltávolodásáról, a természeti ciklusok, a születés, felnövés, halál mesterséges („civilizált”) elutasításáról, hogy sosem csap át valamiféle trendi „vissza a természetbe” propagandába. Egyszerűen belesüpped a héjalétbe és azon keresztül festi elénk a bozótosban futkározó zsákmányállatokat, az esőtől pettyezett hatalmas réteket, a titokzatos erdőket. Bennem van egy nagy adag városi távolságtartás, mégis gyönyörűséggel mártóztam meg a héjával való vadászat minden egyes leírásában.

„Arra gondolok, hogy mik is a vadállatok a mi képzeletvilágunkban. Meg arra, hogy hogyan tűnnek el nemcsak a szabad természetből, hanem az emberek mindennapi életéből is, és hogyan foglalják el a helyüket az őket ábrázoló képek a képernyőkön és nyomtatásban. És hogy minél ritkábbak lesznek, annál kevesebb jelentést hordoznak, míg végül már csak a saját ritka fajukat fogják jelenteni.”

Ahogy olvasom az idézetet, adja magát a párhuzam: nem csupán a vadállatokat távolítottuk el mindennapi életünkből, hanem a (vad)érzéseket is. A gyász érzésének helyét mára elfoglalták a gyászt ábrázoló képek és idézetek és elvárások és szabályok és rárakódott szertartások. Kizárjuk a lehetőségét is a szabadon szárnyaló gyásznak mert nem illik a társadalmilag ránk kényszerített keretekbe. Helyette koszorút veszünk, gyertyát gyújtunk, udvariasan pityergünk. De a bensőnkben tátongó lyukat semmilyen koszorú nem fogja betömni. Ahogy egy kondorkeselyű röptét sem helyettesítheti száz kép egy röpülő kondorkeselyűről.


Kiadó: Park
Fordító: Makovecz Benjamin

2017. március 10., péntek

Félix J. Palma: Az ég térképe

Félix J. Palma Az idő térképével egyszer már bebizonyította, hogy remekül ért ahhoz, hogy olvasóját valóságos irodalmi időutazásra ragadja el – nem nagyon tesz mást viktoriánus trilógiája második felvonásában, Az ég térképében sem. Ami az előző kötet legnagyobb erőssége volt, az adja a második rész elsődleges báját is: a tapintható rajongás és a játékos, olykor szinte gyermeki tisztelgés, amivel H. G. Wells munkáit idézi. Palma olyan nekem, mint egy nagy gyerek, aki addig játszadozott azzal, hogy kedvenc íróját utánozva újraírja annak meséit, mígnem közben szép lassan zseniális íróvá vált. Még mindig nem tudnám megmondani, hol van Palma saját hangja, de hogy nincs senki, aki nála profibban, szeretetteljesebben és ironikusabban írná a ma irodalmába Wells modorát, az szinte biztos.

Ahogy az is, hogy míg minket szórakoztat, közben maga is nagyon jól szórakozik. Folyamatos kiszólásai, melyek manapság annyira idegenek az irodalomtól, túl azon, hogy megidéznek, játékba vonnak minket, olvasókat is. Szinte látom magam előtt, ahogy Palma írás közben képzeletbeli olvasójával beszélget – épp úgy, ahogy az olvasó cseveg a szerzővel miközben marslakók (akik nem is marslakók, vagy talán mégis…), írók, milliomos szélhámosok, elkényeztetett társasági hölgyek és botcsinálta felfedezők kalandjait követi oldalak százain át, belemerítkezve ebbe a lassú, hömpölygő, kedélyes apokalipszisbe.

Még mindig tizenkilencedik század, még mindig viktoriánus kor, még mindig Wells. Vele indítunk és bár röpke kétszázötven oldalnyi felvezetésre magára hagyjuk, azért nem kérdéses egy percre sem, hogy ő lesz a főszereplőnk. Ez olyan nagyon Palma, hogy elkezd egy történetet, aztán se szó, se beszéd, hetven évvel korábbra és egy másik földrészre ugrik, hogy elmeséljen nekünk egy sztorit, amelynek vagy van köze a felütéshez, vagy nincs; hogy aztán mire végére érünk, megállapítsuk, hogy egy komplett könyvnyi kalandot végigolvastunk, de a tulajdonképpeni történetünk még mindig nem kezdődött el. De legalább kaptunk egy jó kis horrort egy jégmezőn rekedt hajóról, egy lezuhant űrhajóról és egy alakváltó idegenről. Percre se csodálkozzunk, ha ismerős valahonnan.

Hogy mi köze van a jégbe fagyott űrlénynek Wellshez és a századvég New Yorkjában kérők hada közt magát épp halálra unó Emma Harlow-hoz, aki, hogy letörje egy különösen kellemetlen versenyző lelkesedését, lehetetlen feladat elé állítja, az persze hamar kiderül. Ahogy az is, hogy a marslakók köztünk élnek (mondjuk ezt mindig sejtettük). De vajon mi a társaságilag elfogadott viselkedésforma arra az esetre, ha bosszantó kérőnk megleckéztetésére azt a feladatot adtuk neki, hogy valóra váltva a Wells regényében leírtakat intézzen egy leszálló űrhajót a horselli rétre és a marslakók tényleg megszállják a Földet?

A három különálló egységet alkotó regényrész persze együtt adja ki a nagy egészet, mely ismét csak gátlástalan, dimenziók közt ugráló, csudálatos kalandokban tobzódó látomás az emberről, a világűrről, valóságunk viszonylagosságáról és saját világunk törékenységéről. Olykor bájosan naiv, máskor gyomorforgatóan durva. Az idő térképéhez képest tán kevesebb valódi meglepetést tartogat, de nem kevésbé szerethető. Viszont jelentősen túlírt – ami nem jelenti azt, hogy ne olvasnánk változatlan lelkesedéssel és ne lehetne csodásan szórakoztató nyolcszáz oldal után is, de ha kimaradt volna belőle kétszáz, azt se vennénk észre. Palma nagy mesélő, és mint a nagy mesélők általában, szerelmes a saját meséjébe. A magam részéről kíváncsian várom, miféle apokalipszisek felé kanyarítja a mesét a trilógia befejező kötetében.


Kiadó: Európa
Fordító: Kutasy Mercédesz

2017. március 8., szerda

Jackie – film

Az embereknek szükségük van történelemre.

A történelemnek pedig hősökre – ám mivel a modern korban már kénytelenek vagyunk hősök nélkül élni, be kell érnünk az ideálokkal. Az egyik legnagyobb amerikai ideál a tragikusan fiatalon és máig felderítetlenül meggyilkolt JFK. Az elnök, aki alig három évet töltött a Fehér Házban, objektíven nézve túl sok jelentős tettet nem vitt végbe (még ha „le is tette a labdát” néhány későbbi nagy dobáshoz…), minimum ellentmondásos személyiség volt és cuki családjánál csak a nőügyeiről volt híresebb. Mégis a meggyilkolása óta eltelt fél évszázadban csak Lincolnéhoz mérhető kultusz alakult ki körülötte.

Nem annyira közismert tény, hogy ez a kultusz nagymértékben az özvegye, a legnépszerűbb First Lady, Jackie Kennedy tevékenykedésének köszönhető. A női magazinok és a kertévék vasárnap délutáni filmjei által előszeretettel a század legtragikusabb sorsú híres asszonyai között bemutatott Jackie semmivel sem volt kevésbé ellentmondásos személyiség, mint férje; törtető, hamis arisztokrata múlttal kérkedő család szép és okos lánykájaként elég korán elhatározta, hogy ő biza a lehető legjobb partit fogja ki és mindent meg is tett érte. Házassága balul sikerült, az elnökválasztás előtt már épp válni akart, de azért a Fehér Ház lehetősége csábítóbb volt. Sosem volt annyira elemében, mint First Lady-ként, mondhatni, erre a szerepre született, és ezt ki is aknázta. Ő volt az első, aki beengedte a médiát az elnöki család otthonába, iszonyatos összegeket költött a Ház felújítására, dokumentumfilmet forgatott róla, társasági és kulturális rendezvények otthonává tette. Mindent megtett, hogy megajándékozza Amerikát egyfajta „királyi palota” kultusszal az addigi ködös kép helyett, ami az elnök hivataláról és munkahelyéről élt. Sikerrel. Ő volt az első First Lady, aki használta és kihasználta a médiát – bizonyos szempontból az első, aki celebként viselkedett az addig megközelíthetetlen politikusfeleségek között.

Mindezt pedig félelmetesen ügyesen állította a saját céljai szolgálatába a férje meggyilkolása után. Nem is olyan régen írtam itt zászlólengető narratívákról és a hőseinkről szóló kiszámítható filmalkotásokról – hát Pablo Larraín filmje a legkevésbé sem az! Megkockáztatom, az egyik legjobb életrajzi film, amit valaha láttam. Úgy, hogy nem is életrajzi film. Sokkal inkább portré, egy kiragadott epizód alapján felrajzolt portré – mégis benne van nem csupán az egész élet, hanem úgy nagyjából minden, amit gyászról, emlékezésről, történelemcsinálásról el lehet mondani.

Larraín a megszokott életrajzi klisék helyett fogja Jackie életének legnehezebb két hetét, az elnök meggyilkolásától a család Fehér Házból való kiköltözéséig, beletolja a kamerát az amúgy félelmetesen átlényegülő Natalie Portman arcába, zaklatott, horrorfilmbe illő zenét kever alá és hagyja, hogy hasson ránk amikor a legváratlanabb pillanatokban bevágja a merénylet részleteit. Igen, látjuk, ahogy az elnök feje szétcsattan és a feleség arcát beteríti a vér. Mégsem ez marad meg, hanem az a hosszan kitartott jelenet, amikor az elnöki gép mosdójában próbálja lemosni az arcáról a vért hogy részt vehessen az új elnök felesketésén. Amikor sosem tapasztalt magányban ül a férje koporsója mellett a vérfoltos rózsaszín kosztümben. Amikor részeg önkívületben táncol át a Fehér Ház szobáin és siratja a szerepét, amit a férjével együtt elvettek tőle. Ahogy a sárban caplat előre Arlingtonban, minden méltóságot sutba dobva, hogy megtalálja a legalkalmasabb sírhelyet az elnöknek.

Lehetne egyébként egy remek filmet forgatni Jackie Kennedy-ről, az emberről is, félresikerült házasságáról, arról, hogyan lett a törtető lányból a nemzet özvegye; majd hogyan menekült el Amerikából Bobby Kennedy meggyilkolása után – de ez nem az a film. Ez a Jackie Kennedy a szemünk előtt dönt úgy, hogy háttérbe tolja a gyászát, az ellentmondásos érzelmeit, a félelmét, saját magát – hogy helyet adjon a legendának. Mert az amerikai népnek hősökre van szüksége, tündérmesére, véres kosztümre és cuki gyászoló kisgyerekekre a tévé képernyőjén. Vajon hányan tudnak felidézni bármi konkrétumot JFK elnöki munkásságából? És hányan emlékeznek a véres rózsaszín kosztümre vagy az apja koporsójánál tisztelgő hároméves John Kennedy képére? Bobby Kennedy mondja a filmben, hogy úgy fognak emlékezni rájuk, mint a legszebb emberekre akik a Fehér Házban laktak. Jackie valószínűleg már itt látja a lényeget: tök mindegy, hogy emlékeznek rájuk, a lényeg hogy emlékezzenek.

De Larraín nem áll meg itt. Gátlás nélkül megmutatja azt is, hogy nem csak „az amerikai népnek” van szüksége hősökre, tündérmesére, évtizedek múltán is emlegetett fotókra, hanem főszereplőjének is – meg meri mutatni a pillanatot, amikor az addig önmagát mintha háttérbe toló, a férje legendájának mindent alárendelő Jackie megteremti új önmagát, a nemzet özvegyét is. Mert neki is szüksége van tündérmesére. Hogy ne csupán egy fiatalon megözvegyült ex First Lady legyen, aki szépen mosolygott és méltósággal viselte gyászát, hanem a mesebeli Camelot királynője. Akihez fogható nem lesz még egy.

2017. március 6., hétfő

Popper Péter: A belső utak könyve

Külön, komoly és hosszas bejegyzést érdemelne, hogy alakult a viszonyom Popper Péter életművéhez az évek hosszú sora alatt. Amikor ha akartam, hallgathattam élőben, ha akartam, a könyveit beszerezhettem újra, miután elajándékoztam őket - mindenkinek a neki épp aktuálisat -, amikor különböző alkalmakkor akár kérdezhettem volna, ha lett volna hozzá bátorságom. A visszatekintésben mindenképpen ő következik – mert ugyan kevésbé rejtett utakon (s így felszínesebben) mint a szépirodalmak, de sokat formált rajtam a vele való rendszeres olvasói találkozás. A rácsodálkozástól az ájult tiszteleten át a (belső) vitáig, majd az időleges elutasításig hosszú és fáradságos utat jártunk be együtt – mostanra talán elmondhatom, egyfajta szeretetteljes tisztelet érzésével forgatom újra, amikor valami eszembe juttatja és a kezembe veteti valamelyik kötetét.

Bizonyos mértékig első fecske volt, nem csoda, hogy a békesség kedvéért verébnek szeretett volna látszani. Amikor 1981-ben kijött A belső utak könyve, a megjelenés kedvéért a szerző kínos pontossággal választotta le szeretett Keletjéről mindazt, ami nem fért az önismeret és önfejlesztés kalickájába. A megnyilvánuló szellemi éhséget kielégítendő kilúgozta a kötetből mindazt, ami az európai pszichológiai irányzatok módszertanát valamilyen formában nem vette figyelembe. Sőt, mondatokon át magyarázza, milyen veszélyeket rejthet a pszichére, ha az (akkoriban frissen divatos) transzcendentális érdeklődés hatása alá kerülve növekszik az európai tudományos világképhez szokott alany belső rendezetlensége. Milyen veszélyeket rejthet a szemléleti zűrzavar, ha egy egészen más (le is írja: primitívebb) gazdasági és kulturális alapokon álló világszemléletet és gondolkodásmódot - az aktuális fejlődési szintünkhöz mérve mindenképpen regressziót jelentő világnézetet - csak úgy, minden tudatos kontroll nélkül magunkra engedünk…  Ha valaki megkérdi, mit jelentett diktatúrában élni, érdekes módon elég lehet megmutatni neki ezt a kis ismeretterjesztő könyvecskét, és rámutatni benne a megfelelő helyekre. Mert ez jelenti a diktatúrát: amikor csak egyféle módon szabad gondolkodni – minden más elmaradott, meghaladott, visszalépés. Az író megfutotta a kötelező köröket, s még így is vitát generált az ingerült szakmában, hogy Popper pszichológus létére a nevét adta ehhez a kötethez.

Holott a kötet tényleg meglehetősen óvatosan nyúl a Kelet önismereti módszertanaihoz (direkt így fogalmazom – hiszen tényleg csak ezt a szintet látja és láttatja), egyfelől leszögezi: a könyv az egészségesek számára készült, semmilyen formában nem váltható ki vele a pszichés betegségek diagnosztizálása és kezelése. Azoknak szól, akiknek nincs diagnosztizálható bajuk, mégis rosszul érzik magukat a bőrükben. Másfelől megmarad azon a mezsgyén, amelyen az európai önsegítő könyvek általában járnak – úgymond hozzásegítene, hogy a magad mestere légy (magyarán: nem alapozható rá vallás). Segíts magadon, fokozatosan növelve a psziché tűrőképességét az alapgyakorlatok és az azokra épülő néhány elmélyülést igénylő, alapjában nem szellemtelen, de egyszerű koncentrációs és meditációs  gyakorlat segítségével. Mai szemmel nézve sem feltétlenül haszontalan – bár ugyanúgy hajlamos szögnek nézni (bizonyos szempontból) mindent, mint az Agykontroll (hogy a legkirívóbb mítoszfosztott „laikus” önfejlesztést hozzam példának), de legalább nem egyértelműen kalapácsot ad a használója kezébe…

Első fecske volt – a tekintetben is, hogy Tu Lung (Tu Csi Hsui) taoista szövegeit illesztette (úgymond pihenésképpen) az önfejlesztő részek közé. (ez egyébként régebben megjelent, például Lin Ju Tang: A bölcs mosoly című művében 1939-ben - de a szocializmusban e kötet is beszerezhetetlen volt, ahogy általában a Kelet forrásirodalmai mind). Többszöri próbálkozásaim alkalmával a legnagyobb élvezettel mindig Ming Liao Ce utazásainak történetét követtem – aki nem érte el a Tao-t, csak szereti a Tao-t, aki otthagyta a hivatalt a kötetlen, szemlélődő utazás és a koldustarisznya kedvéért. Ezek a finoman válogatott részletek vezették a kezem, amikor később kinyitottam Popper Az önmagába térő ösvény című könyvét, s még inkább, amikor Az Istennel sakkozás kockázata tanításai elragadtak – amikor hosszú évekkel később megértettem a kötetekbe rejtett kudarcot és Popper Péter legszebb felismerését: nem tudott nem európai lenni – s ha nem is azon a kimért-kidekázott módon, ahogy A belső utak könyve lapjain, de óhatatlanul a ráció szemüvegén át tekintett mindarra, amit tanítani próbáltak neki. Végül eljutott egyfajta finom, keresztényi alapú miszticizmusig a Pilátus testamentumában -  mintegy a saját kultúrája gyökérzetében felkutatva azt az erőt, amit kétségtelenül tapasztalt a Kelet irányzataiból. Számomra mégis elsősorban mint a „bizonytalanság guruja” maradt meg fontosnak, ő volt az első tanítóm, aki a szemem láttára kísérelte meg tudomásul venni és hordozni a tanítások sokféleségét – s elviselni az életében így folyvást jelen lévő paradoxont.

Most, hogy szinte minden forrás elérhető a maga teljes világképével együtt, nem tűnik e könyve annyira lényegesnek – holott azért a szkeptikusoknak (mondjuk ki: a hitetleneknek) ma is nyugodtan a kezébe nyomható volna. Bajt biztosan nem okoz…
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...