Van aki ahhoz ért, hogy újrakezdje. Van aki meg ahhoz, hogy nem hagyja
abba... Ez az ő (az író) „ahogy
lehet”-je: szükség van azokra, akik hordoznak még valamiféle értékrendet. Mert
a válság, amiben vagyunk, nem elsősorban gazdasági, nem az elidegenedés, és az
erre adott kollektív őrületválaszok, nem a politikus pragmatizmusa és az
üzletember természetes korrupciója, nem a széthulló családok, közösségek, és
mesterségesen összefércelt pótközösségeink teszik – ez itt elsősorban az
értékek válsága. Ezért tűnik időszerűtlennek az, akinek még van egyfajta
értékrendje. Ezt az Itt járt Britt-Marie kapcsán írtam
le, és most a medvék kapcsán többször is eszembe jutott. Fredrik Backman
szereplőinek derűje-borúja alatt az a makacs értékrendekhez-ragaszkodás. A
másik arcában: az a kapaszkodás, ami a körülmények romlása közben kényszerből
lesz erénnyé. Ahogy egy község kapaszkodik az erdőben az egyetlen lehetséges
kiútba, a sportba, ami majd visszahozza a befektetőket, újra térképre helyezi Björnstadot, megtermi a jövőképet, ami
nélkül csak a sorvadás van. Meg a kapaszkodás a nem abbahagyásba.
Nem véletlen, hogy feljött, hogy
folyamatosan eszembe jutott a korábbi regény - ott is az elfogyó vidék lakói
kapaszkodtak, s ott is a sportba. Komoly különbség, hogy a hokit a focival
ellentétben ismerem és szeretem. Tényleg kérlelhetetlenül indulatos és durva -
nyíltabban, felvállaltabban az, mint a gyepen labdakergetés. De iszonyat sűrű,
teli szemmel alig követhető csodákkal, sokkal bonyolultabb csapatjáték,
nézőként is a koncentráció őrületes fokát feltételezi. Gondoltál már rá valaha is Ramona, hogy milyen furcsa játék ez a hoki?
Szabályok, jégpálya... ki talál ki ilyesmit?... Valaki, aki fegyverrel
rendelkező, részeges emberek kezébe olyan hobbit akar adni, ami nem
közveszélyes? - találgat az idős kocsmárosnő. Nyilván igaza van - a játék
jelenére rávetül ez a sűrű, sajátos múlt. Aki tud korcsolyázni, érti, miért
kell annyira gyakran cserélni a játékosokat: csak addig vagy a koncentráció és
fizikum maximumán, amíg ezerrel pörög benned az adrenalin. Így aztán ez a játék
zabálja a szervezetet - 30 éves korára a hokis tényleg veterán. Ez azt is
jelenti: nem adódik túl sok esélye, hogy a legjobb lehessen a posztján, a
csapatában, a világon - ha elszalasztja, annyi volt. Nemcsak egy sérülés - egy
elkövetett hiba a mérkőzés utolsó perceiben véget vethet a karriernek. Tény,
aki ennyire sűrű pillanatok bűvöletében nő fel, az könnyen máshol húz határt,
máshogy éli meg a gátlásait - például annak tényleg nehéz bizonyos, felfokozott
helyzetekben nemet mondani. Ami persze (ha tény, ha nem) nem mentség. Semmire
nem mentség.
Mert a mese egy pontján egy a
közösség minden reményét vállán hordozó kamasz nem bír a vérével. Mert akit
bántott, abból a lehető legrosszabb pillanatban szakad ki a története. Mert az
erőszak összes aspektusát megkapod ebben a regényben a szinte szikével pontosra
metszett indokoktól, a "hogyan jutottunk idáig"-tól az
áldozathibáztatásig. Ami itt egy közösség önvédelmi reakciója is - hiszen saját
magukat is áldozatnak tekintik. Backman gyönyörű, sokszereplős
(sok-főszereplős) pókszövetet mozgat, úgy, hogy szinte alig csal - a
legütnivalóbb szereplője is kap legalább egy emberi pillanatot az összetört
családi kép szilánkjai felett. Rengeteg megfigyelt és megértett emberi reakció
kell hozzá, hogy valaki így meséljen - hogy ne lógjon ki a tanmesei lóláb.
Vannak, akik úgy vélik, még így sem elég szigorú velünk - nos, egyfelől ez nem
skandináv krimi, másfelől viszont tény: aki ennyi empátiával lesi az
embertársait, annak a részvétlenségben lakhat a vakfoltja. Mindenesetre az
eddig olvasott könyveit figyelembe véve szerintem a Mi vagyunk a medvékben jutott a legközelebb a felszámolásához - a
kérlelhetetlen kényszerek felmérésével, amik a részvétlenséget, mint önvédelmi
reakciót megszülik.
Nem szívesen fejtegetném itt a
cselekményt, mert gyönyörű, ahogy felépül. Példaszerű, ahogy az író a főbb
hőseit vezeti, bele az elmesélhetetlenbe - amit aztán megint azokkal a
magányosan, külön tördelt, koppanó mondatokkal mesél el mégis, amiket az Ovéban,
meg a Nagymamám azt üzeni, bocsban megszerettem. Példaszerű, ahogy a
környezet, a közösség tagjai megélik a történteket - személyenként is az összes
megélhető reakciót, elutasítástól a szégyenig. Backman tud valamit: szörnyű
dolgok történnek velünk időnként, ha akarjuk, ha nem, veszteségek és
védhetetlenségek - de akkor lesznek tragédiává, ha nem változunk tőlük.
Egy márciusi késő este egy tinédzser fogott egy dupla csövű sörétes
puskát, kisétált az erdőbe, odanyomta a fegyvert egy másik ember homlokához, és
meghúzta a ravaszt. Az ilyen kezdőmondat után nagyon komoly tehetség kell,
hogy az olvasás minden pillanatában ott lüktessen benned ez a szinte balladai
várakozás, hogy egy pillanatig se felejtsd el: ide tartunk. Backmannak sikerül:
aprólékos, olykor gonosz, kíméletlen, reális, de szeretettel és emberismerettel
megrajzolt, dilemmákkal teli-hagyott úton vezet. Következzék hát a történet, hogyan jutottunk el idáig. Olvassátok
el!
Kiadó: Animus
Fordította: Bándi Eszter
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése