2011. április 30., szombat

Mikszáth Kálmán: Kísértet Lublón és más elbeszélések

Olvasom – megint – a Kísértet Lublónt, és észre sem veszem, mikor görbül mosolyra a szám, csak azon kapom magam: vigyorgok – ahogy mondani szokás -, mint a vadalma. Úgy üdít fel megint ez a könyv, észrevétlenül, a komótos-kedélyes mondatok során át, mint gyerekkoromban, amikor először kézbe vettem. Érteni másképp vélem persze – a gyerekszem ezer gunyoros-gonoszkás utaláson siklott át nyilván, pajzánságok felét sem értve, de ez is így van jól, Mikszáth-ot olvasni kell, minden életkorban, mert mindig kincseket ad, ha más kincseket is, mint egykor.

Hiszen nem látta az egykor volt „kis-én” azt, ami most a legszembetűnőbb: mennyire élhetetlen korok éltető krónikása is Mikszáth Kálmán. Mert a történetek kedélyes stílusa alatt egy kérlelhetetlen, szigorú világ lakik. Hiszen milyen az a világ, ahol az idegen szép leányt el kell dugni a széna közé a násznép elől a Kártony Jóska számadó lánya lakodalmán? Ahol Lapaj fújja a dudát, amíg ki nem hasítják – még jó hogy nem a dudást magát, bár nem is lagzi a lagzi, ha nem esett késelés? Milyen világ az, ahol a vicebíró nagyobb kutya, mint a betyár Kártyi Pista? Ahol a „lublói kísértet” szépasszony feleségét a szoknyabolond király kénye-kedve okán záratják zárdába - prédának? Bár jobban járt így, szegény, még tán le is nyakazták volna, valami csip-csup ürüggyel, ha nem olyan kívánatos…

Mikszáth kíméletlen élet-ismerő, de hallatlanul kíméletes író. A szörnyűségek, az elviselhetetlenségig morbid életek elgömbölyülnek a tollán – olvasva elviselhetővé. Nem egy, nem két könyvében jut el a valóság kendőzetlen konstatálásáig, de lám, az elbeszéléseiben rendre könnyed hanggal oldja a szöveg mélyén lüktető drámát.

Mennyire nem kell magyarázni a sorait! A kor minden háttér-ismerete nélkül is élvezhető minden betűje, s persze tanít mégis az elveszett szabadságharc utáni honi levegő vételére, a kor viszonyait olyan észrevétlenül tárva fel a jóízű adomázás közben, hogy észre sem veszi olvasója. Otthon lesz benne, jobbágyi-úri, zselléri viszonyokban - nagy pedagógus is Mikszáth, remekül zongoráz az örök témák hangszerén. Vagyon, örökség, karrier, asszonyi praktikák, csalfaságok – ami lényegében nem, csak formájában változik a világban, az tollára tűzve úgy vezet be egy soha vissza nem kívánt keserves múlt-idő hétköznapjaiba, minden „csináltság” nélkül fogva kézen az olvasót, hogy szinte ízeket, szagokat érez a múlt távolán át, hogy szinte tapintja a Bogárka ős tölgyeinek kérgét, aki a könyveit lapozza.

Hogy ez a látszatra puha, potrohos ember milyen kőmerev következetességgel hitte az emberi jót! Görbe tükör az övé, valóságot görbítő tükör, de a törhetetlen emberi-írói optimizmus görbítő tükre. Mert visszafelé folyna a Duna, ha pántlikás honunkban egy pártvezér csak úgy, ukkmukkfukk a hitelesebbnek adná a szavazatát, megdöbbenve annak emberi nagyságán, s így lenne naggyá maga is! Álomország pátosza, rikkant bennem is a kaján tapasztalat – de bárcsak így lehetne mégis, bárcsak valóban naggyá lehetnének apróka „nagyjaink”! Az író mégse hazudik: tudja magáról, hogy a kivételt írja, a receptet rajtaütés idejére, nehéz időkbe, s a figyelmes olvasóval ezt tudatja is – miközben a mosoly-fakasztó, a kacagtató részletek humora valódi, bölcs szegényember-humor. Nézzétek, így is élhető a cifra nyomorúság – kuncogja folyvást a fülünkbe, ettől marad örökké aktuális, mostanában főleg, amikor sokunknak újfent keresni kell azt a nézőpontot, ahonnan nem tűnik teljesen értelmetlennek az élet.

Mikszáth merte szeretni azt a ringy-rongy életet, ami jutott. Talán ezért nem facsarta ki a tollat a kezéből a politika. Talán ezért ő az egyetlen írónk, akit nem fordított ki magából se nyomor, mellőzöttség, a nyögve induló pálya annyi keserve, de a pozíció, az elismertség se; aki úgy járta meg még a Parlamentet is, hogy ember és író maradt. Az írónak, ha politikusnak áll, jobbára elköszön a múzsája. Neki nem - és ez nagy dicséret. Bár az olvasók töretlen, időkön és korokon átívelő szeretete még ennél is nagyobb.


Kiadó: Kossuth
 

2011. április 27., szerda

Carrie Ryan: Kezek és fogak erdeje

Az ifjúsági fantasy világában sokáig a vámpírok számítottak egyeduralkodónak, majd jöttek a vérfarkasok, tündérek, angyalok, hogy aztán tavaly megjelenjenek az első zombis thrillerek – azóta már színre léptek a sellők is, manapság meg éppen mindenféle alakváltók és mentálok románcairól olvashatnak a még mindig elszánt rajongók. Első hallásra a „posztapokaliptikus zombi-románc” azért kiveri a biztosítékot az egyszeri olvasónál – mert hát a vámpírokat még csak-csak lehet romanticizálni, de hát a zombikat? Ne már… Szerencsére nem is erről van szó, a zombik csak a körítést adják az itt kivételesen halandó emberek között szövődő szerelmi szálakhoz - kifejezetten felüdülés, hogy semmiféle természetfeletti lény nem keveredik bele a romantikába.

Sokáig kerülgettem Carrie Ryan könyvét, bevallom, a fülszöveg kifejezetten riasztó volt, az „Élhet-e a szerelem egy pusztuló világban?” szlogenről nekem a legrosszabb nyálas-szerelmes történetek jutnak eszembe, de sokan ajánlották, és mivel volt, aki az általam nagyon kedvelt Az éhezők viadalához hasonlította, tettem vele egy próbát. Nem mondom, hogy nem kellett volna, mert kellemes kis szórakozás volt, de nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet.

A tizenéves Mary egy elzárt faluban éldegél az erdő kellős közepén – minden oldalról kerítés veszi körül őket, melynek túloldalán emberhúsra éhes zombihordák tombolnak. Hogy hogyan váltak azzá, senki nem tudja. Valamikor Mary dédszülei idejében még más volt a világ, néhány gondosan őrizgetett családi fénykép árulkodott az egykor volt szabadságról és fejlettségről – mígnem a tűz martalékává váltak, és már csak az anyák titkon elsuttogott meséiből hallhatnak a gyerekek a kezek és fogak erdején túli világról. A falut irányító Nővérek vallásos meggyőződéssel állítják, hogy nincs élet az erdőn túl, hogy a falun kívül nem maradt fenn több emberi közösség, hogy ők az emberi faj utolsó képviselői, s ennek köszönhetően kötelességük megóvni fajukat a kihalástól, a falu érdekében élni, házasodni, gyerekeket szülni, és dolgozni. Aki meg meri kérdőjelezni a Nővérek állításait, azt a falu kiveti magából; aki meg meri kérdezni, hogy hova vezet az erdőtől elzárt ösvény, arra tán még rosszabb vár.

Mary-t, a kíváncsi, gyerekkora óta a mesebeli óceán után vágyakozó lányt nem hagyja nyugodni a külvilág megismerésének gondolata, szűknek érzi a falu szabta kereteket, lázadozna a kijelölt sorsa ellen – de nem tud. Mikor édesanyját elveszti, bátyja pedig megtagadja, egyetlen lehetősége beállni a Nővérek közé, hogy imádkozással és a falu szolgálatával töltse hátralévő életét. Csakhogy egy éjszaka meglát valamit, amit nem kellett volna, és ami csak tovább táplálja abbéli hitét, hogy van élet a falun túl. Mikor az elátkozott zombik betörnek a faluba, néhány társával – köztük kijelölt jegyesével, szerelmével, valamint barátnőjével, aki épp szerelme jegyese – elindul a lezárt ösvényen az ismeretlenbe.

Az a baj, hogy engem egyre kevésbé elégít ki a rengeteg jó ötlet, ha szegényes, szinte már vázlatos megvalósítással párosulnak. Ryan regényének is ez a legnagyobb problémája: van egy jó alapötlet, csupa érdekes feltevés, lehetőségek tömkelege, és mindebből semmi nem valósul meg. Nem tudjuk meg, miért és hogyan vált az emberiség nagy része elátkozottá – ez mostanában bevett eszköz a posztapokalitikus regényekben, ad egyfajta plusz feszültséget a történetnek, hogy nem tudjuk, miért alakult így, ráadásul ezernyi párhuzam-lehetőséget teremt saját világunkkal (nukleáris katasztrófák, génmanipuláció, katonai kísérletek, stb.). Ám ahhoz, hogy ez működjön, feszesebb és részleteiben is erős cselekmény szükséges, vagy kivételesen jó írói megoldások.

Hatalmas lehetőséget rejt a Nővérek rendje és az, ahogyan irányítják a falu életét – szívesen olvasnék egy egész könyvet arról, hogyan ragadták magukhoz az irányítást, hogyan építettek ideológiát az emberiség romjaira, és hogyan tudták az emberek agyát átmosni annyira, hogy már semmi másban ne higgyenek, csak amit ők mondanak. Ráadásul komoly lelkiismereti-filozófiai kérdéseket vet fel Ryan, amikor azt feszegeti, hogy mi az előbbre való, a korlátozott keretek közt élhető biztonság, vagy az ismeretlen megismerésének vágya – és ezzel párhuzamosan, hogy az individuum vagy a közösség-e a fontosabb. Többször elhangzik, hogy Mary-nek nincs joga kockára tenni a saját életét, mert „kötelessége” a falu és az emberiség érdekében maradni, férjhez menni, gyereket szülni – mennyire komoly felvetések ezek egy ifjúsági fantasy-ban, és mennyi lehetőséget rejtenek magukban! Kár, hogy a kifejtésükre egyáltalán nem kerül sor…

Ami viszont csak úgy árad a lapokról, az megint – mily oly sok hasonló műfajú könyv esetében – a szerelmes nyűglődés. Lehet azt mondani, hogy tiniknek íródott, de azért én nem hiszem, hogy a tini korosztály csak és kizárólag erről szeretne olvasni – ne nézzük már ennyire egysíkúnak őket. És a szereplőket se, ha lehet – mert az aztán igazán bicskanyitogató, ha egy főszereplő a legnagyobb életveszélyben is csak azon rágódik, hogy melyik pasi is az igazi. Hiába indult érdekes szereplőként Mary, az állandó szerelmes nyavalygása és az önzése miatt a végére kifejezetten ellenszenves lett.

Kár ezért a könyvért, mert nagyon jó is lehetett volna, jól is indult, komoly kérdéseket feszeget – csak éppen valahol félúton elakadt. Ezzel együtt a saját műfaján belül, ha nem is kiemelkedő, de a jobbak közül való. A befejezés viszont van annyira érdekes, és rejt magában annyi lehetőséget egy jobb folytatásra, hogy kíváncsi legyek a további részekre – mert természetesen ez is egy trilógia első része.


Kiadó: Athenaeum
Fordította: Kaskof Sára
 

2011. április 25., hétfő

Narnia Krónikái - A Hajnalvándor útja

A 2000-es évek elején, a Harry Potter és A Gyűrűk Ura széria sikerét követően csak úgy ontották magukból a hollywoodi stúdiók a fantasy-eposzokat, melyeknek többsége azonban meg sem közelítette az említett két sorozat színvonalát. Cseppet sem volt hát meglepő, hogy 2005-ben Tolkien kortársa és jó barátja, C. S. Lewis szintén kultikus regényfolyama, a Narnia Krónikái első része is vászonra került. A Narnia Krónikái – Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény ugyan nem aratott osztatlan sikert, de nem is volt akkora bukás, mint mondjuk Az arany iránytű, vagy az Eragon – ami elsősorban az erős alapanyagnak köszönhető. Természetszerű volt tehát, hogy elkészítik a folytatásokat is.

Az első rész az alapanyaghoz hűen elsősorban a gyerekekhez szólt, és mert valóban mesei lenni, ellentétben a korszellemmel, ami mindenben – még a rajzfilmekben és a gyerekeknek készülő történetekben is – megköveteli a felnőttek felé való kikacsintást. A legtöbb kritika az alkotók szemére is vetette ezt, talán ennek is köszönhető, hogy a folytatás, a Narnia Krónikái - Caspian herceg sötétebbre lett hangolva, pörgősebb, akciódúsabb lett, korfüggetlen szórakozást nyújtva az egész családnak. Ehhez képest nem lett akkora siker, mint az első rész – hozzáteszem, ebben szerepe lehetett annak is, hogy a történet ahhoz képest nem sok eredetiséget tartalmaz.

A harmadik rész, a Narnia Krónikái – A Hajnalvándor útja immár új stúdió égisze alatt, új rendezővel készült, azonban ami a stílust és a hangulatot illeti, visszatérés az első rész mesevilágához. Ami jelen esetben nem baj, viszont a felnőtt moziközönség igényeinek kielégítéséhez sajnos kevés. Még azok is, akik az első rész idején örültek a gyermeki mesének, harmadszorra már csekély valószínűséggel tudják ugyanúgy élvezni. Egyszerűen máshoz szoktunk, talán kiveszett belőlünk valami, talán a felgyorsult tempónk az oka – nem tudom, de tény, hogy hiába tudom, hogy ez a film adaptációként nagyjából hozza, amit kell, miközben a moziban nézem, unom.

Ugyanazt kapjuk, amit az előző két részben: a Pevensie testvérek (itt már csak Lucy és Edmund, a két idősebb, Susan és Peter már felnőttek, nem térhetnek vissza Narnia földjére) egy rejtélyes átjárón át egyik pillanatról a másikra Narniába kerülnek – az átjáró ezúttal ruhásszekrény vagy metróalagút helyett egy festmény, a két testvér pedig merő véletlenségből útitársat kap undok unokatestvérük, Eustace személyében. Ők hárman hamar Caspian király hajóján, a Hajnalvándoron, és egy veszélyes küldetés kellős közepén találják magukat: meg kell keresniük Narnia hét lordját, akik titokzatos módon tűntek el, és egyesíteniük kell a hét mágikus kard erejét, hogy legyőzzék a gonosz szellemet, ami beférkőzött Narniába.

Mialatt szigetről szigetre hajózva kutatják a lordokat, megismerkednek jó néhány eddig ismeretlen fantázialénnyel, szembekerülnek egymással és önmagukkal, megkísértődnek, és szembenéznek saját gyengeségeikkel – hogy a végére mindenki a személyére szabott tanulság birtokában megbékéljen önmagával, a korlátaival, megbocsásson másoknak, és bocsánatot kérjen azoktól, akiket bántott. Szájbarágós tanulságok jóról és rosszról, szigorúan tízévesek igényeihez szabva.

Ám ha jobban belegondolunk, a Narnia Krónikái sorozattól nem igazán várhatunk mást. Lewis története tanmese, ami egy csodálatos, komplex, ezernyi rejtett kincset hordozó fantáziavilágban játszódik. A fantasy-felszín alatt egy erősen biblikus történet bújik meg, meglehetősen didaktikus mondanivalóval. Ráadásul, bármennyire szeretem, azt nem tagadhatom, hogy Lewis bizony sokszor ismétli önmagát, a történet újra meg újra ugyanaz a klisékből álló kaland, aminek a végén újra meg újra ugyanazokat a tanulságokat kapjuk. Mégis szeretjük olvasni, mert varázslatos, mert a maga módján gyönyörű, mert örökérvényű.

Viszont nem igazán filmre való – legalábbis nem nagyköltségvetésű hollywoodi mozifilmre. Ezt a regényfolyamot sokkal több lélekkel, és sokkal kevesebb akcióval kellene adaptálni. (Készült belőle egyébként egy BBC-sorozat még a nyolcvanas években, nem tudom, az milyen lehet – technikailag biztos gagyibb, de talán kedvesebb.) A Hajnalvándor útja nem rossz film, sőt, az átlag szemrágógumiknál messze jobb; de mérföldekre van mind az eredeti könyvsorozat színvonalától, mind attól, amit a felnőtt nézők elvárnak manapság az igényes fantasy-filmektől – gyerekfilm, bájos, esetlen, szájbarágós, és nem is olyan félelmetes, mint mondjuk a Harry Potter.

2011. április 23., szombat

Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz

Nagyon halk szavú könyv ez, szelíd szavú könyv. Pedig fájdalomig őszinte, nem kendőz, nem takar, a nemzedékek „fényképalbumát” kíméletlen kézzel lapozza. Ahol a nagyanyai bölcsesség elsimítaná a múltat, sebeket tagadna el, akár gyalázatot; ösztönös bölcsességgel érezve, mennyire ártalmas ajándék is a tudás, bizonyos dolgoké – ott sem áll meg hőse, kérdez szakadatlan, tanúkat faggat a számunkra nevezetlen elbeszélő, aki a könyvbe szerkesztett családfán is csak így szerepel: Én. Halk szavú, őszinte könyv Grecsó Krisztiáné, még ha nehéz is a szívnek olvasni ezeket a nehéz sorsokat. A telepi sorsot.

Mert a telep él a lapokon. Az egymás után következő nemzedékek változó terepeként, pusztulásában-átalakulásában, faluba tagozódása közben is. A gyár kenderföldjei alatt a lóvasút szamarak húzta csilléinek vas-sirató csikorgása, a kenderbűz, a nagyapák nemzedékének gyermekkori telepe tömény élet-szagot áraszt, de torkot markolóan valóságosak ugyanazon a helyen a rozsdától mart, rég nem használt sínek közt botorkáló unokák nemzedékének porba írt lábnyomai is. A telep az otthon, a múltjának-jelenének minden keserves pillanatával együtt: a budapesti intermezzók sápadtan hevernek a könyvben, ehhez a valóságtartalomhoz képest szinte anyagtalanul – csak ott kapnak húst, csak ott válnak élővé az elbeszélő én számára, ahol valamilyen, akár nyakatekert párhuzamba állíthatók a teleppel. Ahol hasonlítanak rá, mint az a félig-meddig sorsára hagyott pálya a Bosnyák-téri piac mellett. Mintha nem is akarna az elbeszélő megérkezni soha egészen a jelenlegi életébe, mintha magában hordaná, mint egy stigmát: a „telepiséget”.

És valahogyan a múlt alakjai is élőbbek a lapokon, mint a jelen statisztériája. Mintha az elbeszélő számára is ők lennének az élettel teli, valódi mese alanyai: a gyermek emlékezetében megőrzött képek és a tanúk elbeszéléseiből összeálló kép egymásba csúszó elcsalt optikával mesél erről a stigmáról. Itt senki nem hibás, nincs nagy konspirátor, aki szándékkal gyötör, csak körülmények vannak, a lehetőségek hiánya, meg rossz és annál is rosszabb döntések következményei. Grecsó regényében épp az a szép, hogy a hőse bár látszólag túllépett ezen a múlton, az életével, az élete körülményeivel, kénytelen belátni mégis: az a lelki erőtér, amiben mozog, semmiben nem különbözik a „fekete vonattal” Pestre ingázó nagyapa, a tisztességét játékgépbe szóró vasutas nagybácsi, az alkoholista apa lelket vesztett világától. Nem keresi ő a tanúkat, azokat, akik a gyermek illúzióinak utolsó morzsáitól is megfosztják – de nem is tér ki előlük. Mert a lehetőségtelenség telepi börtönében rekedt sorsokban valójában önmagát kutatja.

Mintha az elbeszélő a „miért lettem én ilyen” kérdésére keresne legalábbis túlélhető választ. Hiszen ez a végletekig feszülő azonosulás a „család-felállítással”, a sorsból-vérből nincs kiúttal a legvégső kérdés: hogy valóban ennyire nincs választásunk, hogy a felmenőink rossz döntéseinek taposott ösvényéről valóban ennyire nincs kitérés? 


Kiadó: Magvető
 

2011. április 21., csütörtök

Caleb Carr: A halál angyala

Tavaly nem tudtam ellenállni a könyvtárban bent árválkodó A sötétség angyalának, és dacára annak, hogy a sorozat második kötete, elolvastam - most végre sor került az előzményre is. Volt bennem egy kis félelem, hogy a folytatás után A halál angyala nem szolgál majd sok újdonsággal, főleg, mert abban azért gyakran utalgattak vissza az e kötetben játszódó eseményekre, de nem kellett volna. Caleb Carr van annyira remek író, hogy minden előzetes információ ellenére is végig élvezhető, körömrágásig izgalmas könyvet írjon. Az egyetlen, amit sajnálok, hogy a folytatásról azóta sincs semmi hír, be kell érnünk ezzel a két kötettel.

Az 1896-os év New Yorkjában egy rejtélyes sorozatgyilkos szedi áldozatait – tevékenysége mégis szinte észrevétlen marad a hivatalos közegek és a sajtó előtt. Áldozatai ugyanis prostituáltként dolgozó fiatal fiúk, főleg bevándorlók, akiknek a létezéséről sem szívesen vesz tudomást a  kor civilizált társadalma – haláluk ugyanolyan lényegtelen a legtöbb ember számára, mint az életük. Szerencsére azért akadnak kivételek, mint a rendőrség vezetését akkoriban átvevő Theodore Roosevelt, aki amellett, hogy harcot indít a korrupció ellen, újító módszereivel és a tudományos eredmények beemelésével a nyomozati eljárásba magára haragítja a rendőrség állományát és a város elöljáróit egyaránt – mégis ragaszkodik a nyomozás lefolytatásához.

Elsőszámú szövetségese és a nyomozás igazi vezetője az a Laszlo Kreizler, akinek pszichológiai vizsgálódásait jóformán senki sem nézi jó szemmel – egyesek egyenesen az amerikai társadalom alapegységeként számon tartott család eszményének ledöntésével vádolják. Valóban, az addig megkérdőjelezhetetlennek tartott elvek lerombolásával hívja fel a figyelmet a családon belüli erőszak, a testi-lelki elnyomás, a zaklatás jelenségére, és harcol a bántalmazott gyerekek családjukból való kiemeléséért – ezzel kivívja a politikusok, az egyházi szervezetek és a „rossz hírbe keveredett” családfők haragját. Kreizler forradalmi pszichológiai nézetei adják a nyomozás fő irányát, így a tettes felkutatásának jó részét a múltban való vájkálás és a lehetséges elkövető pszichológiai profiljának felállítása adja.

Persze azért más szálon is folyik a munka – Kreizler segítői, az újságíró John Moore, az ekkor még Roosevelt titkárnőjeként tevékenykedő Sarah Howard, az Isacsson nyomozó-testvérpár, Stevie Taggert és Cyrus Montrose a metropoliszt keresztül-kasul bejárva igyekeznek felhajtani minden lehetséges nyomot és információt a tettesről és az áldozatokról. Ebben szintén forradalmi technikákra támaszkodnak: az Isacsson testvérek olyan el nem ismert, sőt, egyesek által szemenszedett hazugságnak, mások által holmi boszorkányos játszadozásnak tartott módszereket vetnek be, mint az ujjlenyomat-vétel, vagy a grafológia.

A pszichológiai és technikai újdonságok mellett a könyv legnagyobb erénye a szereplők múltjának, személyiségének, viszonyainak aprólékos leírása, valamint a remek kor- és helyrajz. Minden egyes szereplőnek megvan a maga mélysége, mindannyiuknak van rejtegetnivalója éppúgy, mint erénye, igazi hús-fér figurák ők, akik az utolsó mondatig hitelesek és ha nem is szerethetőek (én például ha megveszek, se tudom szeretni ezt a Kreizlert), azért elismerést érdemelnek. A személyes tragédiák, romantikus szálak és egyebek beemelése a történetbe általában idegesítő, főleg egy ennyire kemény krimi esetében, de Carr még ezt is jól csinálja, egy percre sem válik hatásvadásszá.

A múlt század végi New York megjelenítése pedig egész egyszerűen döbbenetes. Az egyre terjeszkedő metropolisz akkoriban vált a világ „fővárosává”, az üzleti élet fellegvárává, ám a történet idején még csak a bűnözés középpontja volt, az Amerikába áradó rengeteg bevándorló átmenetinek szánt szállása, az egymásba érő nyomortelepek városa. A kosz, a bűz, a rothadás szinte tapinthatóan jelenik meg a lapokon, halljuk a lovaskocsik robaját, a feltüzelt csőcselék haragját, de ugyanígy ott érezzük magunkat a képmutató előkelőségek közt az operában is.

Pszichológia, tudomány, személyes tragédiák és vaskos társadalomkritika – mindez egy pazar történelmi krimibe ágyazva. Bárcsak még sok ilyet olvashatnánk Carr tollából!


Kiadó: Agave
Fordította: Falvay Dóra
 

2011. április 20., szerda

Ámosz Oz: Tel-ilani történetek

Napjaink talán leghíresebb izraeli írója, Ámosz Oz neve évek óta felmerül a Nobel-díj várományosai között. Az író, aki tavaly a Könyvfesztivál díszvendégeként hazánkba is ellátogatott, 71 évesen is fáradhatatlanul írja újabb történeteit. Legújabb könyve, a Tel-ilani történetek az idei Könyvfesztiválra jelent meg az Európa Kiadó életműsorozatában.

A nyolc novellát tartalmazó kis kötet novellafüzérként, vagy ahogy a fülszöveg találóan fogalmaz, kaleidoszkopikus regényként olvasható. Hét novella helyszíne az izraeli kisváros, Tel-Ilan, szereplői a városka lakói, akik közül némelyik kap egy-egy saját történetet, hogy aztán átjárjanak egymás történeteibe, aki az egyikben főszereplő, az a másikban mellékszereplő, akinek az egyikben megismerjük egy oldalát, azt a másikban egészen más fénytörésben látjuk. Bensőséges, zárt közösség ez, ahol az egyetlen „kívülálló”, aki szerephez jut, Adel, a tanárnőnél albérletben lakó arab diák – mindenki más csak odatévedő turista, névtelen, arctalan, jellegtelen és jelentéktelen statiszta. Tel-Ilan magának való város, magának való lakókkal.

Akik azonban kénytelenek szembenézni azzal, hogy az életük nem marad örökké olyan, amilyennek megszokták. A városban egyre kevesebb a földműves, egyre több gazdaság zár be, egyre többen költöznek el, hogy helyükre hétvégi lakók érkezzenek, akik csak átmeneti látogatók a városban, az „igazi” életük máshol zajlik. A turistákat kiszolgáló üzletek szaporodnak, a látványosságok még inkább, és lassan Tel-Ilan valódi lakói érzik úgy, hogy idegenként mozognak a megszokott közegben.

Ez a hét novella valójában hét nagyon egyszerű, nagyon hétköznapi kis történet, egyszerű emberekről, akik látszólag semmitmondó, ám mégis nagy hatású eseményeket élnek át. Egy doktornő, aki várja a busznál unokaöccsét, aki azonban nem érkezik meg, mire az aggódó nagynéni végigrohan a városon, hogy végül otthona magányában legyen kénytelen megbékélni azzal, hogy a fiú nem jön, hogy el kell engednie - már felnőtt, nem az a kisgyerek, aki hozzá menekült anyja elől. A polgármester, akinek üzenetet küld  a felesége – épp az arab diákkal – hogy ne aggódjon érte; majd eltűnik. A férjet otthon várja az ebédje, és a feleség hűlt helye – az asszonyt mintha a föld nyelte volna el, s a polgármester – mit tehetne mást – letelepszik a parkban, ahol a nő utoljára tűnt fel, és vár, csak vár. Ahogy a dörzsölt ingatlanügynök is, aki évekig várt, hogy megszerezzen egy romos házat, s mikor végre a tulajdonos hajlik az üzletre, szürreális helyzetben találja magát a labirintusszerű házban.

A novellák közös vonása a változással való szembenézés elkerülhetetlensége és az erre való képtelenség. Tel-Ilan lakóival mintha megállt volna az idő, s míg körülöttük minden egyre gyorsabban száguld, ők erről nem vesznek tudomást. Jelzésértékű, hogy a kötetben alig szerepelnek gyerekek, vagy fiatalok. A legtöbb szereplő középkorú, akik a saját közegükben mozognak, a saját barátaikkal, a saját kortársaikkal. A fiatalok a nagyvárosban tanulnak, táborban vannak, vagy épp meghaltak. Az egyetlen tizenéves, aki kulcsszerepet kap egy novellában, saját hibájának köszönhetően ahelyett, hogy változtatna valamit a sorsán, csak konzerválja  a kisvárosi fásultságot.

Az utolsó novella kilóg a sorból, ahogy a címe is mutatja, Messze innen, máskor játszódik. Egy meg nem nevezett faluban – talán egy afrikai törzsi településen – civilizálatlan, nyomorgó helyiek között él egy fehér ember, immáron huszonöt éve – egy személyben orvos, tanító, misszionárius, aki szép lassan beleőrül a magányba, a forróságba, az embertelenségbe, amit maga körül lát. Hogy aztán egy misztikus jelenettel eltűnjön, és csak a kérdés maradjon utána: ott járt egyáltalán a fehér ember, vagy csak káprázat volt?

Ordító az ellentét a hét Tel-ilani novella és az utolsó között, mintha egy groteszk példázat lenne, de hogy mit akar megmutatni, az olvasó képzeletére van bízva. Talán azt, hogy a változás reménytelen, vagy épp azt, hogy elkerülhetetlen? Azt, hogy Tel-Ilan is eltűnhet egyszer a  feledésben, miként a meg nem nevezett falu? Vagy épp az ellenkezőjét, hogy ilyen fejletlen közösségekből jöttek létre a mai társadalmak, és a változás kikerülhetetlen, gátat vetni neki felesleges, mert általa megy előre a világunk?

Érdekes, gazdag jelentéshálóval átszőtt novellafüzért olvashatunk, ami a felszínen valójában teljesen egyszerű. Meglepő, hogy mennyire mentes minden politizálástól, ideologizálástól, mintha ezzel is azt akarná jelezni az író, hogy mindegy, hol, mikor, milyen társadalmi-politikai közegben játszódnak ezek a novellák: a lényegük örökérvényű. A változás, a megújulás elkerülhetetlensége és a régmúlthoz való makacs ragaszkodás hiábavalósága – ismerve Ámosz Oz életútját, politikai nézeteit, korábbi műveit, talán elmondható, hogy bölcsebb tanácsot nem is adhatna.


Kiadó: Európa
Fordította: Rajki András
 

2011. április 18., hétfő

Magánélet Kádár János korában

A Corvina Kiadó Magánélet… sorozatának tizenkét kötete közül talán ezt vártam a legjobban – a szerző, Valuch Tibor tanárom volt az egyetemen, élvezetes előadásainak és könyveinek nem kis szerepük volt abban, hogy a hétköznapi történelem rajongója lettem. Így hát némi elfogultsággal vettem kézbe a könyvet, és szerencsére nem kellett csalódnom. Bizonyos szempontból ennek a résznek a legkönnyebb a dolga, hiszen építhet a mindannyiunkban meglévő „nosztalgia-faktorra”, másrészt ennek az ellenkezője is elmondható: mivel szinte mindenkinek vannak emlékei a korról (ha személyesen nem is, mert még nem élt akkor, a családi legendáriumból, fényképalbumokból biztosan ismeri), nehéz igazán újat mondani, és szinte lehetetlen „mindent” elmondani.

A könyv nem is törekszik erre, helyette próbál egyfajta áttekintést nyújtani, egy sok helyen hézagos képet, amit ki-ki saját kedve és emlékei szerint kiegészíthet. Szerencsésen kikerüli a kevésbé kellemes múltidézést – mivel itt csak és kizárólag a magánéletről, a szűk környezetről van szó, elkerülhető a politikai rendszer megítélése. Itt is elmondható, ami a sorozat többi részénél: a történelmi környezet, a rendszer, az épp aktuális gazdasági helyzet csak a tág kereteket határozza meg, az emberek meg minden élethelyzetben feltalálják magukat, kialakítják a saját életüket, a korlátozott lehetőségek között is megtanulnak boldogulni.

Az első két fejezet („Ha felépül végül a házunk…”, „Az én házam az én váram…”) erre rögtön számtalan példát nyújt. A második világháború utáni rohamos társadalmi átrendeződés a lakásviszonyok gyökeres átalakulását eredményezte, az államosítások következtében teljesen felborultak a tulajdonviszonyok, a lakáspiac gyakorlatilag megszűnt – aki kapott lakást, örült és élete végéig nem akart kiköltözni. A korszak máig legszembetűnőbb emlékei az országszerte épült panellakótelepek – harminc év alatt félmillió ilyen lakás épült, amelyek a kor embere számára az elérhető legnagyobb luxust jelentették – „két szoba összkomfort” – és minden valószínűség szerint még jó néhány évtizedig fogjuk használni őket.

A korabeli lakásviszonyoknak voltak vicces hozadékai is – a hétvégi telek jelenségére szerintem sokan emlékszünk gyerekkorunkból, a kert végében összetákolt egyhelyiséges faház a társadalmi előrejutás szimbóluma volt sokak számára – akárcsak később az Ausztriából tetőcsomagtartón behozott fagyasztó. A lakberendezés az a téma, ami tán minden másnál alkalmasabb a nosztalgiázásra: kinek ne lennének emlékei a Kékes tévéről, az egyenbarna csíkos kanapéról, a fémvázas „könyvespolc-rendszerről”, a bútorgyári elemes szekrénysorokról? Sokunk szülei, nagyszülei használják máig ezeket a bútorokat – érdekesség, hogy a legtöbb még ma is funkcionál, nem estek szét két-három évtized alatt sem (pedig akkoriban ez volt a „tömeggagyi”).

A konyha világa és A családi tűzhely melege fejezetek betekintést nyújtanak az otthonok mindennapjaiba; az étkezési szokások, a konyhai- és házimunkák, a háztartási eszközök felidézésekor azért megkönnyebbüléssel állapítjuk meg, hogy ma már némileg könnyebb a dolgunk – a forgótárcsás mosógép és a „kézzel hajtós” habverő azért nem egy leányálom. Persze itt is ránk törhet a nosztalgia: nem csodálkoznék, ha a klasszikus piros zománcos lábasból  még heverne egy-egy a kamra vagy a pince mélyén, mint ahogy azon sem, ha előkerülne néhány szeretettel őrizgetett Százszorszép bonbonosdoboz (amit a korban szinte mindenki varródoboznak használt).

A Csinosan és jól öltözötten és A test világa fejezetek a kor öltözködési-, tisztálkodási-, és szexuális szokásait tekintik át. Szerencsére ekkoriban már általánossá vált a rendszeres tisztálkodás, iskolákban, munkahelyeken hívták fel a figyelmet a higiénia fontosságára, és a betegségek megelőzésére. Széles körben elterjedtek a kozmetikumok, a nők bátrabban jártak fodrászhoz és kozmetikushoz – mikor végre megengedhették maguknak, hogy odafigyeljenek magukra. Ez az öltözködés terén is meglátszott – noha áruhiány volt, és a nyugati divat sokáig nem ért el ide, a leleményes asszonyok otthon vagy ismerős varrónőnél varrt  ruháin ez nem látszott meg. A nehézségek ellenére az embereknek voltak szép ruháik, csinosan jártak, a semmiből is képesek voltak új ruhát varázsolni maguknak (ehhez hozzátartozik, hogy mindent többször átszabtak és felhasználtak – erről lehet hogy nem kellett volna leszoknunk a mai ruhaárak mellett).

Tökéletesen alkalmas ez a kötet a múltidézésre, jóleső nosztalgiázásra, közös családi lapozgatásra – a korabeli illusztrációk (Ludas Matyi karikatúrák, kártyanaptárak, reklámgyufák, plakátok, Nők Lapja-receptek) és a remek tárgyfotók (kotyogós kávéfőző, csatos üveg, zsírosbödön, Helia-D arckrém, Gabi szappan) garantáltan kiapadhatatlan mesélőkedvet eredményeznek az idősebb generációnál. A fiatalabbak pedig jóízűen megmosolyoghatják szüleik-nagyszüleik hétköznapjainak tárgyait - aki például eddig nem látott Trapper farmer reklámot (mint jómagam) az garantáltan lefordul a székről a röhögéstől.


Kiadó: Corvina

2011. április 17., vasárnap

R. E. D.

Frank (Bruce Willis), a visszavonult CIA-ügynök békésen éldegél jólfésült kertvárosi házában, avokádót nevelget cserépben, és halálosan unja magát, egészen addig, amíg egy éjjel egy barátságtalan géppisztolyos osztag szét nem lövi otthonát – a házon és a karácsonyi díszítésül szolgáló ronda rénszarvasokon kívül csak a bérgyilkosoknak esik bajuk, Frank maga sértetlenül távozik, hogy aztán inkább kíváncsiságból, semmint bosszúvágyból végigautózzon az Államokon és kiderítse, kik és miért akarták eltenni láb alól.

Útitársra is szert tesz a nyugdíjfolyósító Mary Louise Parker alakította ügyfélszolgálatosában, akivel épp bimbózó románcba bonyolódna, ha nem kéne menekülnie – jobb híján magával viszi hát a nőt is. Államról államra utazva felkeresik Frank régi társait, az öregek otthonában punnyadó, nővérkékkel flörtölő, horgolt takarója alatt fegyvert rejtegető Joe-t (Morgan Freeman), a neurotikus, földalatti bunkerban bujkáló, mindenkiben kémet látó Marvint (John Malkovich) és a kisebb fajta kastélyában visszavonultan élő Victoriát (Helen Mirren), aki két parti között néha exkluzív bérgyilkosként tevékenykedik. Ők négyen (plusz a pislogó Parker) indulnak a rájuk vadászók ellen: betörnek a CIA központjába, haverkodnak egykor ellenséges szovjet ügynökökkel, fegyvercsempészeket kínoznak, hogy aztán a végére mindenki elnyerje méltó büntetését.

Egy csepp eredetiség nem sok, de annyit sem találni Robert Schwentke (Légcsavar, Az időutazó felesége) akcióvígjátékában – hogy a sablonos és kiszámítható cselekmény ellenére mégsem fullad unalomba, és nem zuhan az agyatlan hentelős-bosszúállós filmek színvonalára, az a humornak és a szereplőknek köszönhető. Az örök atlétatrikós akcióhős Bruce Willis jól tette, hogy olyan színésznagyságokat gyűjtött maga mellé, mint Helen Mirren, John Malkovich és Morgan Freeman.

Bőven láttunk már idősödő színészeket fiatalokat megszégyenítő (vagy csak megszégyeníteni kívánó) akció-, vígjáték-, és romantikus szerepekben is, a film különleges ízét nem is elsősorban a visszavonult CIA-ügynökök kora adja, hanem a drámai színészek kirándulása az akcióvígjáték műfajába. Mirren, Malkovich és Freeman olyan élvezettel bohóckodja végig a filmet, hogy azon nem lehet nem harsányan kacagni, és miközben minden rezdülésükkel simán kenterbe verik a műfaji szerepekhez szokott társaikat, jól alá is játszanak a láthatóan szintén lubickoló Willisnek, akinek alakításában mintha végig lenne egyfajta csibészség – amolyan „tudom, hogy sokkal jobb színészek vagytok mint én, de ugye hogy jó móka ez?” módon.

Ráadásul kockás has ide, csábítónak szánt szemöldökráncolás oda, szerintem vagyunk páran, akik sokkal szívesebben nézzük John Malkovich-ot a vásznon, mint kigyúrt és agyonsztárolt társait – még akkor is, ha idétlen rózsaszín plüssmalacot szorongat és az a maradék haja is úgy meredezik, mint egy őrült tudósé. Arról nem is beszélve, hogy kétlem, hogy sűrűn láthatnánk a csodálatos Helen Mirrent hófehér estélyiben és Marten’s bakancsban géppisztollyal szitává lőni egy egész mélygarázst – pedig nem semmi látvány!

A mellékszerepekben olyan színészek tűnnek fel, mint Richard Dreyfuss vagy Brian Cox, a fiatalabb generációt a már említett Mary Louise Parker és Karl Urban képviseli. Urban egy az egyben azt hozza, amit A Bourne-csapdában, Parker pedig ugyanazzal a kicsit beszívott őzikenézéssel játssza végig a filmet, mint a Nancy ül a fűben sorozatot – arra jók, hogy a többieknek végszavazzanak, de világos, hogy ez a film nem róluk szól.

Rengeteg lövöldözés, jó adag irónia, idézhető humoros párbeszédek, papírvékony sztori, szépen koreografált üldözések és nagyszabású helyszínek – a műfaj összes kelléke felsorakozik, ahogy mondtam, eredetiséget ne várjunk tőle. Inkább csak élvezzük, hagyjuk, hogy kikapcsoljon, szórakoztasson és ne gondolkodjunk, hanem lazítsunk – ahogy a színészek is tehették, két mélyenszántó dráma között.

2011. április 16., szombat

Tamenaga Shunsui: 47 Rónin

Aszano Naganori (Takumi-nó-kami) végsőkig hűséges, róninná lett szamurájainak története a japán kulturális emlékezet egyik alapkincse. A szamuráj útja, a busidó egyik legplasztikusabb mesébe rejtett összefoglalása valóságos történeti tényeken alapul, a történetben összefoglalt eseménysor  a Gendzsi-korszakban, 1701-ben valóban megesett. A sógun udvarának szolgálatára, a mikádó követének fogadására rendelt daimjó nem tűrve Josinaka Kira, a Kocuké no szuké (a sógun „ceremóniamestere”) kioktató-sértő viselkedését, kardot rántott a hivatalnokra, aki csak a szerencsének köszönhette megmenekülését. A daimjót öngyilkosságra kötelezték, vagyonát elkobozták, háza népe szétszéledt. De egy tanácsosa, Óisi Josio (Óisi Kurano szuké) vezetésével leghívebb csatlósai Konfúciusz mondásának szellemében, miszerint „ne élj egy ég alatt, se ne tapodj egy földet urad ellenségével…” kivárták a bosszú idejét. A 47 Rónin története mindmáig egyike a legplasztikusabb „illusztrációknak” a japán emberek életről, kötelességről, halálról vallott elképzeléseihez.

Európába e történet legelőször A. B. Mitford brit diplomata-író közvetítésével jutott el. Az 1871-ben kiadott kétkötetes A régi japán meséi című munka azonban a történeteket a szerző átiratában közli, holott a történet akkorra nemcsak bábelőadások, kabuki előadások formájában létezett, számtalan fametszet-sorozat – még állatszereplőkkel rajzolt paródia-sorozat is - és nem egy regény született belőle. Máig az egyik legismertebb Tamenaga Sunszui munkája, amely angolul először 1880-ban jelent meg Edward Greey és Siuicsiro Saitó átdolgozásában. Átdolgozást írtam, és nem fordítást: alaposan átgyúrták ugyanis a japán eredetit, mondhatni hozzáigazították az európai regényolvasók igényeihez.

A japán történetmesélés sokkal csapongóbb, mint az európai. Mert az eredetiben nemcsak néhány szereplő, de mind a 47 bosszúért összeesküvő rónin kap legalább egy kalandot. Sőt, az elbukók, az árulók is szerepelnek a történetben, nemcsak a „hívek”; és az ellenfél szereplőköre, a Kira szolgálatában álló szamurájok is jelentősen nagyobb teret kapnak az angol fordításban nekik juttatott egyetlen betét-történethez képest. Mindkét oldalon feltűnnek a nagy jellemek, ugyanúgy, mint az apróbb-nagyobb emberi bűnök – nem az általunk megszokott, elvárt gonoszok-jók ellentétpár mentén különülnek el a szereplők. Sokkal több vargabetűvel jutunk el a mindent lezáró, nagy összecsapásig, az időben is ide-oda csapongva. Ezt felmérve rájöhetünk, mennyire ősi-gyökerű műfaj is például a manga a maga vége-soha-nincs fordulataival és kócos időkezelésével.

A könyv, Tamenaga Sunszui regénye szinte egy időben az angol fordítással 1895-ben már olvasható volt magyarul – hogy aztán elfelejtődjön maga a fordítás, s a fordító személye is. Mára bizonyosnak tűnik, hogy Szász Károly magyarította e történetet, az angol kiadás alapján. Jó érzés tudni, hogy a kiegyezés utáni pezsdült honi irodalmi élet egy ritmusban volt a világgal - többek közt neki köszönhetően. A református püspök Szász Károly költő, drámaíró, esztéta, a Magyar Tudományos Akadémia tagja hallatlan munkabírással és lelkesedéssel fordított; Vörösmarty mellett az egyik megalapozója volt a modern magyar műfordítás-irodalomnak. Az első Shakespeare-összkiadás elkészültében meghatározó szerepe volt, akárcsak a teljes Moliére-fordítás megjelentetésében, fordított Victor Hugo-t, Byron-t, Heinét és Poe-t. Nem meglepő, hogy elfelejtkeztünk e munkájáról, számtalan folyóiratba, számos kiadónak dolgozott, teljes fordítói életművének határait máig nem sikerült pontosan megrajzolni.

Pedig míves magyar szöveget varázsolt az angol fordításból – meglelve az emelkedett pillanatok hangját. A történet nyelvezete méltóságteljes ugyanis – nem is lehet másmilyen, hiszen a méltókról szól. Az erkölcsi példázatok nyelvéhez hasonlóan kerül minden bizalmaskodást az olvasóval, s hogy ennek ellenére jól gördülő, könnyen olvasható a történet, az sok tekintetben a magyarító érdeme. Érzik rajta a kor, amikor a fordítás készült, a nyelvünk számtalan változáson esett át azóta; ennek ellenére csak néhány esetben szorul olvasója a lábjegyzetek „mankójának” használatára. A legszokatlanabb a mai szemnek a „beszélő japán nevek” lefordítása: Sziklavári lovag, Győzhetetlen lovag, Széparc/Tisztakövi úrhölgy, vagy Önsegély, a hűséges szolga – de ne csodálkozzunk, ez az a kor, amely Jules Vernéből Verne Gyulát csinált, Szász valójában csak a bevett fordítási gyakorlatot követi ezzel.

És maradéktalanul „átjön” minden emelkedettség ellenére, hogy ez az ármánnyal, szerelemmel, kötelesség-teljesítéssel, bosszúval telirakott történet milyen hallatlanul izgalmas mese valójában. Fordulatos kalandregény nem feltétlenül „kétdimenziós” hősi karakterekkel, kémekkel, titkokkal és árulásokkal – ha olvasod, behúz magába és nem ereszt. És mindezt jól szerkesztett, nyomdahibáktól mentes, vállalható minőségű kiadásban tárja elénk a kiadó. Ráadásul igényesen szövegbe szerkesztett illusztrációkkal: Tamenaga Sunszui kortársa, Eisen Keisai korabeli fametszeteivel gazdagítva a könyvet. A fametszetek a képek nyelvén ugyanúgy a negyvenhét rónin történetét mesélik, szinte képregényi alapossággal.

Ha valaki a készülő film miatt olvassa el, ha csak a történet érdekli, nem fog csalódni. Mint ahogy azok sem, akik Japán szerelmeseiként veszik a kezükbe – nekik a kiadó rövid, de tartalmas utószóval kedveskedik. Arra meg külön kíváncsi vagyok, vajon akadnak-e még hasonló kallódó szövegi meglepetések a korban, s lesz-e kutatójuk, hiszen számtalan elfelejtett gyöngyszemet rejthet még a magyar fordítástörténet szövegekkel oly gazdagon telirakott kincsesládája.


Kiadó: fapadoskönyv.hu
Szász Károly fordítását átdolgozta: Békyné Kiss Adrien és Tokaji Zsolt
 

2011. április 15., péntek

Dogville - Bárka Színház

Szeretek úgy beülni egy filmre, egy színdarabra, hogy nem tudok róla túl sokat – hogy ne vezessenek a belém kódolt várakozások. Manapság olykor szinte lehetetlen ez: az előzetesek, a kedvcsinálók képpel telirakott világát éljük, s bár ezek talán sokakat kíváncsivá tesznek, óhatatlanul leradírozzák a dramatikai csúcspontok éleit, a nézőben önkéntelenül felépülő filmi-színi hatás fonnyad tőlük el. Persze a Dogville esetében hatványozottan nehéz megtartani a szinte gyermeki tudatlanságot – mivel láttam a filmet, amelynek színre vitt olvasatát láthattuk a Bárkában a minap. De például nem sejtettem, amit bármilyen előzetes információ-hordozó (szükségképpen Önök, az olvasók számára ez az írás is) tartalmaz-tartalmazott, hogy az ismert történetet ezúttal mai magyar környezetbe helyezve tárják elénk az alkotók. Nem sejtettem, hogy milyen intenzív, torkon ragadó élménnyel ajándékoznak meg e darab megtekintésével. Hogy megajándékoznak egy előadással, ami minden ízében „készen van”.

Lars von Trier nyilatkozta, hogy az események színtere, a képzeletbeli kisváros: Dogville a zárt mikromiliő miatt „került” a Sziklás-hegységbe, s a kellő hangulat megteremtése végett játszódik a húszas évek alkoholtilalom sújtotta Amerikájában. Anger Zsolt, jó érzékkel mérte fel, hogy mindez másfelől egy önmentő, elidegenítő gesztusként, a „távol, régen, nem velünk történt” megnyugtató, képernyőnyi-híradós, kívülálló-távolságtartó befogadói aktusaként is működik. Holott a „tételdráma”, a filmet átható példabeszédiség korfüggetlen. Belevon hát bennünket, azzal, hogy a figurák, a dialógusok, a szereplők viszonyai a mai értelemben hétköznapiak. Mégsem „aktualizálást” látunk, a szövegkönyv, a rendezés nem a klasszikusok izzadságos maiasításának ösvényén ját, hanem egy minden ízében korrekt, önálló olvasatot kapunk, szinte az eredetire rímelő új művet. A mai magyar közegből származó, szomszédságból-rokonságból untig ismerős figurákkal és mondatokkal – s ha van bennünk hozzá szív, bizony a ráismerhető elszégyellt önmagunkkal, mint szereplőkkel.

Nem aktualizálás ez, hanem a legtisztább művészi kihívásoknak messzemenőkig megfelelő, önálló, ihletett olvasat. El lehet felejteni a film nem egy emblematikus mondatát, az ikonikus figurákat – azaz dehogy: a mondandó váza, a figurák a motiváció szintjén ugyanazok; amit az eredeti szövegek helyett kapunk, az ugyanúgy „eredeti”. Ahogy a szereplők is átparentálódnak ide hibátlanul, ebbe a körfolyosós bérházba (csóró-lakóparkba, panelbe), a mi nyelvünkön beszélik ugyanazt a lényegest. Lars von Trier és Christian Lollike fontos mondatai ebben a szinte teljesen önálló darabban csak ott kapnak helyet, ahol nem törik szét ennek a másfajta helyi jellegzetességekkel terhes közegnek az előadás által megteremtett nyelvi-cselekményi hitelességét.

Angelika, a ki tudja milyen erőszak elől menekülő fiatal nő egy egymást untig ismerő lépcsőházi közösségbe próbál beilleszkedni, próbál „odatartozni” Tamás, az önjelölt közösség-építő segítségével. Míg azt hiszik, ártatlan menekülő, addig a házbeliek annak a jegyében bánnak vele, amit magukról gondolnak. Amint menekülő bűnözőnek hiszik, már inkább annak a jegyében, amit egymásról. A „közösségről” hamar foszlik a máz – mindenki egyre inkább a saját kiterjedő kisszerűségeivel, aztán egyre inkább gátlástalanságaival ajándékozza Angelikát (mennyire találó ez a név, a magyaríthatatlan Grace/Kegyelem helyett!). A kiszolgáltatottság angyal-mértéke poklokat provokál, ahogyan Lars von Trier mondja: „az egyén fölött szerzett hatalom erkölcstelenné teszi az embereket.” Amint a lakók úgy érzik, kezükben az erkölcsi alap az ítélésre, egy morbid „mit érdemel az a bűnös” játék mentén egyre inkább a saját elfojtásaikat élik ki a lányon.

Amíg Lars von Trier a színházat, a színpad tereit és játéktechnikáit emeli a filmbe, rengeteg elidegenítő gesztussal nehezítve a beleélést, addig Anger Zsolt rendezése a színpadon operál vállaltan filmes eszközökkel, egyfajta sajátos közelkép-sorozatba rántva a nézőt. Ezt nem részletezném túl: az elsötétedések, filmes beállítások, átvezető zenék teremtette előadás-ritmust, ezt látni kell! Megint sikerült egyszerre távolságtartó és intim, jelzésszerű és konkrét díszlet-teret teremteni, a „lelátókon ülő” nézők két-oldaláról közbezárt, csak egyfelől fallal kerített minimál-díszlet pompás, ideális játéktér. A szereplők a „mi gönceiket” hordják, épp csak annyira elrugaszkodva a „hétköznapitól”, amennyire a különböző alakok „kattant-jellege” öltöztet – a ruhák finoman karikírozva „jellemeket” beszélnek. Nem először látom, mennyi energiát ölnek a Bárkában a darabhoz illő keretek minél pontosabb megteremtésére, s azt sem először veszem észre, mennyire precízen egyensúlyoznak a kimódoltság és természetesség vékony mezsgyéjén.

Az egyes beállítások egymásutánja rengeteg nem látszó mozgást követel a színészektől és a díszletezőktől, ez egy igen munkás darab, úgy, hogy valójában színpadi értelemben komótos, következetes lassúsággal építi fel a cselekmény-stációkat. Azt írtam, az előadás „készen van”, hát illik is készen lennie - a 2009-2010-es évad bemutatója volt. Ennyi idő után inkább az a csoda, ahogyan a szereplői még mindig „benne élnek”, hallatlanul intenzív „jelenléteket” teremtve. Ebben a színi keretben egyik színész sem spórol magával. Az előadás nemcsak Szorcsik Kriszta rémületes mélységű azonosulásán, nemcsak Dévai Balázs „dekára kimért” gyávaságból és idealizmusból gyúrt rosszul-cselekvésén áll vagy bukik, itt mindenkinek megvan a pár pillanata a figyelmi középpontban, és mindenki hibátlanul él is a lehetőséggel. Azon nem csodálkozik a színház-látott ember, hogyan kőpontos Mucsi Zoltán a kiskapitalista apafigura, Margitai Ági a kivénült közértes, Kardos Róbert a „pincebogár” szerepében, vagy milyen egyszerűen rabolja el a közönség figyelmét Blaskó Péter, ahányszor csak bejön – viszont újra és újra meglep, milyen gazdag is ez a Bárkás társulat, milyen remek karakterek és milyen remek fiatal színészek tartják könnyedén a „nagyokkal” a játéki lépést.

Sok szóval írtam le azt a végtelenül egyszerű mondatot: a Dogville-t látni kell, amíg még játsszák. Ha látták és szerették a filmet, akkor azért; ha nem ismerik, akkor meg azért, mert a szituációk, a figurák húsbavágóan ismerősek lesznek, a szükségképpen bosszúba forduló történet pedig kihagyhatatlan. Ahogy Tamás mondja a darabban: „Angelika, ez igazán meggyőző illusztráció volt!”

2011. április 12., kedd

Brunonia Barry: A csipkeolvasó

Brunonia Barry regénye igazi meglepetés volt: bevallom, egy egyszerű misztikus-romantikus történetre számítottam, kicsit lazításnak is szántam két komoly szépirodalmi mű közé – csipkék, titkok, boszorkányok, azt gondoltam, afféle lányos olvasmány lesz. Hát, mekkorát tévedtem! Ez a regény maga a csoda, mint egy különösen művészi csipketerítő, ami minden alkalommal más mintát ad ki, amibe bele lehet feledkezni, és csodálattal adózni minden apró részletének.

Towner Whitney tizenöt év után tér haza Salembe, ahonnan ikertestvére halála után menekült el – tizenhét évesen előbb elmegyógyintézetbe került, majd hosszas gyógykezelés után „addig ment, amíg szárazföldön lehetséges”, és Kaliforniában kezdett új életet. Mindent maga mögött hagyott, gondolta ő, ám a múlt utána nyúlt: amikor nagynénje, Eva eltűnik, Towner visszatér gyermekkora színhelyére, vissza a családhoz, vissza a múltba – hogy aztán egy fiatal nő eltűnésével még mélyebben belemerüljön az egyre csak fokozódó homályba.

A történetről jó szívvel semmi többet nem lehet írni: az a fajta titokzatos, csavaros, minden oldalán újabb rejtélyt és – talán – hazugságot tartogató regény ez, amelynél minden aprócska információ súlyos merényletet jelent a jövőbeli olvasókkal szemben. Olvassák csak, és fejtsék meg maguk a titkokat – megéri, ahogy peregnek előttünk az oldalak, szépen fokozatosan bomlik ki Towner múltja, a családja története, hogy a végén egy szép nagy csavarral minden más megvilágításba kerüljön, és kénytelenek legyünk újra végiggondolni minden apró momentumot, minden elharapott szót, elkapott félinformációt. Miután becsuktuk a könyvet, szinte bizseregnek az ujjaink, hogy újrakezdjük, elölről; hogy birtokában minden információnak, újraértelmezzük az egészet – persze csak azt hisszük, hogy birtokában vagyunk az összes információnak, erős a gyanúm, hogy az írónő nem árul el mindent.

Titkok, hazugságok, mélyen eltemetett múltbeli bűnök, családon belüli erőszak, az ikertestvér feldolgozhatatlan halála – mindez egy varázslatos, misztikummal teli világban tárul elénk. Salemben, a boszorkányüldözések hazájában él a Whitney család, melynek nőtagjai különleges képességekkel rendelkeznek: hallják mások gondolatatit, és megmondják a jövőt a csipkéből. A vert csipke, ez a különleges, leheletfinom művészi alkotás éppúgy titkok, látomások, jövőbeli események hordozója, mint a kristálygömb, vagy épp a kávézacc. Ahhoz, hogy csipkéből jósoljunk, a csipkén kívül kell egy kérdező, és egy olvasó – s hogy a csipkeolvasó mit olvas ki a kérdező arca elé tartott mintából, az sorsokat dönthet romba, vagy épp az őrületbe kergetheti magát az olvasót.

A Whitney-k csak egy szeletét adják Salem furcsaságainak: a boszorkányok itt még ma is élnek – igaziak és önjelöltek egyaránt. Ahogy vallási fanatikusok is, akik máglyára vetnék őket – Salem a turizmusból él, a megjátszott boszorkányégetés itt napi program, a turisták kiapadhatatlan kíváncsiságát az egyre-másra nyíló boszorkaüzletek, jósdák, múzeumok sem elégíthetik ki. Azonban, miként Salem alatt az eltorlaszolt rabszolgacsempész-alagutak, a felszín alatt megbújik egy sokkal titkosabb, sokkal kegyetlenebb világ: a valódi fanatikusok, az erőszakos, semmitől vissza nem riadó szekták világa. Azoké, akik valóban készek boszorkányokat égetni, és akiknek a vezetője, Cal Boynton egykor a Whitney család tagja volt – s kiérdemelte gyűlöletüket.

Miközben Towner szembenéz a  múltjával, megküzd a démonaival, és elvágja a cérnát, mely a fiatalkorához láncolja – miként csipkét a csipkeverő párnához – a város is szembenéz a saját démonaival: a fanatizmussal, és azzal a sok szörnyűséggel, amik felett évtizedekig szemet hunytak. Mindenkinek van itt valami rejtegetnivalója, és mindenki a másikat tartja őrültebbnek – és persze vannak a valódi őrültek, akik sok tekintetben tán normálisabbak az „egészségeseknél”.

Ez az ellentmondásosság, a normalitás és az őrület, a valódi történések és a delíriumos lázálmok, az elektrosokktól eltűnt gyerekkori emlékfoszlányok és a hamis képzelgések adják a könyv igazi varázsát, ami egyben a legnagyobb rejtélye is – sosem tudjuk, hogy amit olvasunk, az éppen kitaláció vagy sem; s ha igen, akkor tudatos hazugság, hamis emlék, a csipkéből kiolvasott lehetséges történés, avagy a gyógyszerek kiváltotta látomás-e. Mindezt a nézőpont-változtatások, naplórészletek, rendőrségi jelentések felidézése teszik még szövevényesebbé.

Igazi kincs ez a könyv a  misztikumra, boszorkányságra, különleges női sorsokra fogékony olvasóknak, ahogy a feltáratlan titkokat, a feldolgozhatatlan múlt és a jelen egymásnak feszülését kedvelőknek is – és a legkevésbé sem romantikus lányregény.


Kiadó: Gabo
Fordította: Sóvágó Katalin
 

2011. április 10., vasárnap

Alan Hollinghurst: A szépség vonala

Elképesztő könyváradat vesz körül bennünket manapság – a kiadók csak úgy ontják magukból az újabbnál újabb sikerkönyveket, a nagy könyváruházak roskadoznak az agyonreklámozott sorozatoktól, az olvasó pedig, ha kicsit is megpróbál lépést tartani ezzel az ütemmel, egyre gyorsabban és egyre többet olvas. Azonban általános jelenség, hogy minél többet és minél gyorsabban olvas valaki, annál ritkább, hogy egy regény megállásra késztesse, hogy azt mondja: eddig és ne tovább, most ne szaladj és ne vegyél le újabb könyvet a polcról, hagyd, hogy hasson rád, amit olvastál –  A szépség vonala épp ilyen könyv.

Alan Hollinghurst 2004-ben megjelent Booker-díjas regénye meleg-kultuszkönyvként érkezett hozzánk, a legtöbb beharangozó ezt a szálat emelte ki, pedig valójában sokkal többről szól! Nagyszabású társadalomkritika a Thatcher-korról, szatíra és fejlődésregény, az angol arisztokrácia és felső-tízezer vitriolos tablója – egy kívülálló szemén keresztül.

Nick Guest az egyetem után beköltözik barátja, Toby Fedden családjához, kimondva-kimondatlanul azért, hogy a fiú lelkileg instabil húgának támaszt nyújtson, amíg a szülők nyaralnak, reprezentálnak, vagy épp a papa politikai karrierjével vannak elfoglalva. Az alsó-középosztályból származó Nick hamarosan otthon érzi magát a konzervatív politikus és arisztokrata felesége gazdag és csillogó világában, a partik, vidéki kiruccanások, műkincsek birodalmában – ezzel párhuzamosan pedig elkezdi felfedezni saját homoszexualitását, amit az oxfordi évek alatt többnyire elnyomott, csak vágyképekben élt ki. Első, Kensington Park Gardensben töltött nyara egyben az első szerelem nyara is – mi pedig rögtön ízelítőt kapunk a könyvre jellemző ironikus kettősségből: miközben Nick próbál beilleszkedni az előkelő londoni villák világába, magától értetődő természetességgel viszi nyíltszíni hancúrozásra első szerelmét az ugyanezen villák által határolt magánparkba.

Ez a kettősség, a „előkelőség”, gazdagság és pompa által körülvett romlottság végigkíséri a könyvet – és talán épp Nickre jellemző a legkevésbé. Az alulról jövő Nick a képmutatásban igazi kispályás az elkényeztetett milliomoscsemeték, perverz politikusok, jólöltözött oxfordi szépfiúk között. Hollinghurst kíméletlen ítéletet mond a sznob és rátarti felső-tízezer fölött, melynek tagjai ugyan tisztában vannak egymás kis perverzióival, ám következetesen nem vesznek ezekről tudomást. A látszat itt mindennél előbbre való – az otthonunkba mosolyogva beengedjük férjünk titkárnőjét, noha tudjuk, hogy a szeretője; meleg fiunk mellé fizetett pr-menyasszonyt alkalmazunk; s ha tudjuk is, hogy a nálunk lakó fiú „más”, nem beszélünk róla.

Nick egyfelől el van bűvölve mindentől, amit ebben a világban tapasztal, bármit elkövet, hogy része legyen, másfelől kicsit „felülről”, a művelt és kifinomult értelmiségi szerepéből nézi a benne élőket – ez ad neki egyfajta tartást és távolságot. Nick mindent és mindenkit esztétikai kategóriákon keresztül néz, és ezen a szűrőn a legtöbben fennakadnak – épp ő, a „kis esztéta” az, aki látja az álarcok mögött a személyes tragédiákat. Komoly szatirikus élt kölcsönöz a könyvnek a „felesleges bölcsész” Nick – aki maga sem tudja, mit akar kezdeni magával, doktoriját valami homályos témában írja, aminek köze van Henry James-hez, az esztétikához és a „stílushoz, mint akadályhoz” – és a pénzen és politikán túl nem látó, a művészetet csak befektetésként értékelő, többnyire  rossz ízlésű sznobok egymásnak feszülése.

Nick mindent pontosan megfigyel, a legapróbb jelzésekből, kiszólásokból, rezdülésekből állítja össze aprólékos portréit – csak épp a saját helyét és szerepét nem látja ebben a közegben. Az illúzió, hogy oda tartozik, hogy elfogadják, szertefoszlik, amint a láthatatlan Nickből, aki mindig kéznél van, hogy kitöltse a létszámot, vagy segítsen, amiben kell, önálló entitás válik. Amint kénytelenek tudomást venni nemhogy a másságáról, de egyáltalán a létezéséről, kivetik maguk közül – hogy bukása teljes-e, vagy a felső-tízezerből történő kizuhanása épp valamiféle intellektuális felszabadulás előhírnöke, az olvasó képzeletére van bízva.

Az előzetesen túlhangsúlyozott melegtéma számomra csak egy szólama a társadalomkritikának. Szerves része a könyvnek, mint ahogy a drogkérdés, a szexuális kicsapongás és persze az ekkoriban megjelenő AIDS is – de mintha mindegyiknek az lenne a szerepe, hogy a tagadásukra berendezkedett álszent társadalomról lerántsa a leplet. Nem ráz meg, nem borzaszt el, igazán még csak nem is taszít, épp azért mert annyira „tagadják”, hogy az olvasónak egyszerűen nincs más választása, mint a szereplők ellenében is elfogadni a jelenséget. Hozzájárul ehhez a regény nyelvezete, ami még a homoerotikus leírások és a visszataszító drogozások alkalmával is a szépségre törekvést szolgálja – még ha nyersnek és undorítónak is találjuk az aktust magát, Hollinghurst prózája van annyira esztétikus, hogy ez ne zavarjon.

Aprólékos jellemrajzai, a jellegzetes brit viselkedés ironikus bemutatása, a maróan gúnyos társadalomkritika már önmagukban zseniálissá teszik a könyvet – ehhez csak hozzátesz az a szerteágazó utalásháló, ami kibontakozik a lapokon. Igazi ínyencfalat a popkulturális utalásokra, irodalmi párhuzamokra, társadalmi- és politikai fricskákra fogékony olvasóknak – persze hozzá kell tenni, ahhoz, hogy ezt maradéktalanul kiélvezzük, nem árt jól értesültnek lenni a brit politikai- és társadalmi élet témájában, és az átlagon felüli műveltség sem hátrány – nem áltatom magam azzal, hogy ezek birtokomban vannak. Valószínűleg a rejtett utalások felét sem fedeztem fel, egy másik felét meg nem értettem meg, ezek majd az egész biztosan bekövetkező újraolvasásra várnak – amit meg kell előzzön egy alapos ismerkedés Henry James műveivel.

A kiváló magyar fordítást élvezet olvasni – Hollinghurst prózája magyarul a szó szoros értelmében szép, virtuóz, utalásokban gazdag szöveg; és ami manapság sajnos egyre ritkább, a fordító láthatóan otthonosan mozog a brit közélet és politika világában éppúgy, mint a művészet terén, magabiztosan használja a szakkifejezéseket és a szlenget egyaránt, ami ennél a regénynél kulcsfontosságú. A könyv megjelenése is pazar, a terebélyes keménykötésű kötet védőborítójára a külföldi kiadásoknál is bevett kígyó, indavonalak és kokaincsíkok motívumai kerültek – egyszerűségében is figyelemfelkeltő, és nagyon jól utal a könyvben háromszoros jelentéssel felruházott szépségvonalra. Minden tekintetben csodálatos könyv és méltó kiadás – ritkán írunk le ilyet, de ez most tökéletes!


Kiadó: Scolar
Fordította: Berta Ádám
 
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...